Nem akarom elismételni mindazt, amit a múltkor a bevezető prédikációban a Hegyi beszédről mondtam, de annyit mégis el kell mondanom újra, hogy ezeket a mondásokat sohasem szabad elvonatkoztatni attól, aki mondta. Itt nem általános életszabályról vagy életbölcsességről van szó, hanem Jézusról és a Vele való kapcsolatról. Tehát a most felolvasott igéket nem úgy kell érteni, hogy előbb szegénnyé kell válnia valakinek ahhoz, hogy boldog lehessen, vagy előbb sírnia kell az embernek ahhoz, hogy boldoggá váljék - nem. Hanem úgy, hogy Jézus tanítványa, a Jézushoz tartozó ember akkor is boldog, ha szegény, ha sír, ha bármilyen, egyébként fájdalmas, kellemetlen helyzetben van. Bejelentettem a múltkor, hogy szeretném sorra venni azokat a szituációkat, amelyekben boldognak mondja Jézus a híveit.
1) “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,3) Sok vita volt már Bibliát olvasó és Bibliát nem olvasó emberek között arról, hogy mit is jelent ez a “lelki szegénység”. Ízléstelen tréfát is űztek már vele, mondván: lám, maga Jézus is megmondja, hogy az Ő követése a lelki szegényeknek, vagyis az együgyű lelkeknek, a szellemileg alacsonyabb rendű embereknek, a kissé ütődött rétegnek “egy ügye” csak. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire nem ezt jelenti a “lelki szegény” kifejezés. Hogy jobban megértsük, mit jelent, hagyjuk is el a “lelki” szót, mint ahogyan Lukács evangéliumában, amikor a Hegyi beszédről van szó, nem is találjuk ezt a szót, hanem maradjon csak így: “szegények”. Tehát boldogok a szegények. Igen, a szegények. Már csak egyszerűen azért is boldogok, mert megkímélődnek mindattól a sokféle kísértéstől és veszedelemtől, ami a gazdasággal jár. Mert azzal bizony sokféle kísértés jár.
Ismertem egy igazán szegény özvegyasszonyt. Négy gyermeket nevelt sok nehézség között. Derű, békesség, megelégedés volt a házban. Boldog család volt. Egyszer négyes találata lett a lottón. Nyolcvanezer forint hullott az ölébe. Egy csapásra gazdag lett. Kezdtek nőni az igények. A könnyen jött pénz könnyelművé tette a sokat nélkülözött édesanyát. Rászokott az italra. Úgy elment a pénz, hogy alig maradt valami nyoma. Nagy kísértés a gazdagság! Különösen lelki értelemben. Amikor valaki gazdag, könnyen azt hiszi, hogy nincs is szüksége Istenre, meg a másik emberre, elég az, amije neki magának van. A gazdagság hatalmat jelent, a pénzzel tekintély jár együtt, meg függetlenség. Nem kell senkitől sem kérnie az embernek. Tud maga is segíteni magán. Nincs ráutalva senkire, sem Istenre, sem emberre. A gazdagság gőgössé tesz, önelégültté. Feleslegessé válik az Isten. A gazdag erősnek érzi magát azáltal, amije van, előkelőnek, mások fölött állónak, többnek, mint egyebek, és így könnyen válik beképzeltté, keménnyé, irgalmatlanná. Mindenki, aki alacsonyabban áll nála, csak mint egy sötét háttér, arra való, hogy még jobban csillogjon, kitűnjék. A gazdag rendszerint nem úgy érzi, hogy gazdagsága a gazdag Isten kegyelmi ajándéka a számára, amivel másoknak kellene szolgálnia, hanem úgy, mint egyéni teljesítményét, ami őt méltán emeli mások fölé. Ami őt magasabb rendű emberré teszi. Természetesen ugyanez a kísértés nemcsak az anyagi, a pénzbeli gazdagságra érvényes, hanem a kulturális gazdagságra is. Például amikor valaki nagy művészi adottságokkal van megáldva, vagy nagy tudással rendelkezik, és ezt a gazdagságát magától értetődőnek tartja, oknak arra, hogy önmagát mások fölé képzelje, s nem úgy tekinti, mint adományt, olyan feladatot, amellyel még több szolgálatra van kötelezve mások számára.
Tehát az a gazdagság, ami ellen Jézus a szegényeket mondja boldogoknak, tulajdonképpen nem is vagyoni állapot, hanem lelkület. Lelkiség, a léleknek egy bizonyos beállítottsága, állapota, amely azt jelenti, hogy tele van a lelke, nincs hely benne az Isten és a másik ember számára. Így érthető most már a “lelki szegénység” kifejezés. Nem társadalmi értelemben szegény, nem is szellemi értelemben véve fogyatékos, hanem ez is egy bizonyos lelkület. Az a lelki szegény, aki tudja, érzi, hogy magában véve senki és semmi, még ha világhírű nagy művész is, vagy mesés gazdagság birtokában van is, vagy elismert tudós is egyébként, nem különb másoknál, hiszen ő maga, önmagában véve koldus, senki, és csak Isten által az, aki. Én magam koldus vagyok, szegény, de olyan koldus, akit Isten arra méltatott, hogy nálam tartja a kincseit: akár anyagi, akár szellemi, akár lelki értelemben vett javait. De azok a kincsek nem az enyémek, nem én termeltem ki azokat. Istentől vannak, Istenéi. Mire legyek hát gőgös, hiszen mindenestől fogva Istentől függök. Értitek már? A lelki szegénység tehát egy bizonyos lelkület. Az a lelkület, amely mindent Istentől vár, Istentől tesz függővé, amely üresen hagyja magában a legfőbb helyet Isten számára, hogy Ő uralkodhasson benne. Tehát: egy nagy vagyonú ember is lehet lelki szegény, meg egy világhírű művész is lehet lelki szegény. Megfordítva is igaz: egy társadalmi értelemben vett nincstelen is lehet olyan, aki egyáltalán nem lelki szegény, mert elég önmagának, mert nincs szüksége Istenre.
A bibliai vámszedő volt ilyen lelki szegény, aki igazán semmit sem képzelt önmagáról sem Isten előtt, sem az emberek előtt. Nagyon úgy érezte, hogy nincs mivel dicsekednie, s mint egy koldus - pedig nem volt az -, kegyelemért könyörgött. Péter volt ilyen lelki szegény, amikor a leggazdagabb halászzsákmány birtokában így szólt Jézushoz: “Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) Mózes volt még ilyen lelki szegény, amikor a legmagasabb tudományos képzettség birtokában is úgy érezte, hogy Isten nélkül egyetlen lépést sem tesz: “Ha a te orczád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen.” (2Móz 33,15) És ilyen lelki szegény volt az a kis öregasszony, akinek a temetéséről a múltkor hozzátartozók valami olyan különös, szinte örvendező, ünnepi hangulatban tértek haza, ami egyáltalán nem illett össze a gyászruha feketeségével. Így beszéltek egymás között: egy igazán királyi gyermeket kísértünk utolsó útjára. És az a királyi gyermek csak egy egyszerű öreg néni, aki alig tudott írni-olvasni, és aki mégis felette állt a legelőkelőbb arisztokratának is. Nem egy grófnak vagy miniszternek a lánya, hanem a királyok Királyának a gyermeke. Különös nemesség ez, felesleges hozzá minden külső nagyság és csillogás. De olyan nemesség, ami rejtve van mindenki előtt, aki vak a mennyei távlatok számára. “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”. Övék az Isten gazdagsága. Valami egészen különös boldogság ez, független minden külső helyzettől, annyira, hogy még egy temetést is beragyog. Még a gyászolóknak is jut belőle. Hát nem ez az igazi boldogság? Persze hogy ez, hiszen nem kisebb valaki, mint maga Jézus áll jót érte.
Jézus ígéri: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”. És itt már egészen közel járunk a második boldogság mondás tartalmához.
2) “Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4) Le szokták szűkíteni ennek a mondásnak a tartalmát azokra, akik a bűneik miatt sírnak, vagy azokra, akik egy fájó gyász súlya alatt keseregnek, vagy azokra, akik fölveszik magukra a világ fájdalmát, mások szomorúságát, és mintegy együtt sírnak a sírókkal, hogy ezzel könnyítsenek a másikon. Nos, én nem látok semmi ilyen leszűkítést. Jézus egyszerűen a sírókról beszél. Itt most mindegy, hogy egy elrontott élet, egy rosszul sikerült házasság, egy elzüllött gyermek, egy kedves halála miatt, vagy a bűneink reánk szakadó súlya alatt sír valaki.
Rengeteg sírás van ezen a világon. Titokban, befelé még több, mint amennyi látszik. És Jézus itt általában ezek felé a síró emberek felé tárja ki a karját. Ezeknek a szívén kopogtat, és azt mondja: van vigasztalás a számotokra. De itt most hadd hangsúlyozzam újra, amit a Hegyi beszédnél mindig szem előtt kell tartani, hogy tudniillik egy-egy ilyen mondást sohase válasszunk külön attól, Aki mondja: Jézustól. Igen, van vigasztalás minden sírásra, minden bánatra, minden szomorúságra, minden lelki fájdalomra, de ez a vigasztalás maga Jézus. Olyan igazán mondta valaki a múltkor, amikor erről az igéről beszélgettünk. Elmondta, hogy milyen bánata volt és így folytatta: Az Úr elé vittem, és máris tapasztaltam az Ő vigasztalását. Ez a titka a sírásban való megvigasztaltatásnak: az Úr elé vinni, Jézust belevonni, Jézus szívére borulva sírni. Ha nem az Úr elé viszem, akkor nem érvényes az ígéret, hogy “megvigasztaltatnak”. Lehet úgy is sírni, hogy az ember nem vigasztaltatik meg. Pál úgy nevezi ezt, hogy a “világ szerint való szomorúság”, amely “halált szerez”. (2Kor 7,10) Ez az a szomorúság, amelyben nem adok helyet Istennek, amiből kizárom az Urat, és akkor rettentő veszedelemmé tud válni az ilyen sírás.
Tehát nem mindenki vigasztaltatik meg, aki sír. És ha te még mindig nem kaptad meg a vigasztalást, ne Istent okold, hanem magadat, mert nem engedted be Jézust a bánatodba! Mert annyira tele vagy a magad szomorúságával, hogy nincs hely benned Jézus számára, a vigasztalás számára. Az ilyen szomorúságba belekeseredik a lélek, még a környezete is.
Ilyen volt Júdás sírása is. Vigasztalás nélküli. Mert a kétségbeesésével nem a jó helyre fordult. Először a főpapi tanácshoz menekült, de azok az emberek nem tudtak neki vigasztaló szót mondani. Magára maradt. Belemenekült a halálba. Ha Júdás Jézushoz menekült volna, ha ez a szerencsétlen ember a maga keserű bűnbánatába beengedte volna a kegyelem királyát, akkor ő is megvigasztalódott volna. Jézus még az ő számára is vigasztalás lehetett volna.
“Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.” Ám ez egyszerűen nem úgy értendő, hogy automatikusan boldogok a pesszimisták, a melankolikusok, meg akik mindig mindent a sötétebb oldaláról látnak, az elkeseredettek, csalódottak, kétségbeesettek. Nem. Egyszer valaki a halálos ágyán ezt mondta: Az egész világ és az egész élet nem ér számomra annyit, mint egy pipa dohány. De sok költő és sok filozófus mondja ugyanezt, csak egy kicsit előkelőbben! Elegük van belőle. Értelmetlen zűrzavar az egész. Nyomorult játék, kaland. Szívesen kilépnék belőle, mert megcsömörlöttem tőle - mondta a múltkor valaki. Nos, igen, az ilyen kesergők, sírók nem vigasztaltatnak meg, amíg Jézust be nem bocsátják a fájdalmukba. De aki mint Jézushoz tartozó, mint az Ő tanítványa sír bármi miatt, akinek a szomorúsága felett is Jézus az Úr, az biztosan számíthat az ígéretre: “megvigasztaltatnak”.
Jézus nemcsak Augusztinuszt vigasztalja meg, aki sírva vallja meg előtte a bűneit, hanem azt a kisgyereket is, aki az esti imádságában így kesereg: Uram, Jézus, elvesztettem a babámat, segíts, hogy megtaláljam! Igen, ez a gyermek bevonja Jézust a bánatába. Erről van szó, ez a lényeg, hogy Jézus benne legyen abban a szomorúságban, amiért sírunk - akkor már jó. Akkor már a vigasztalás is ott van. Akkor mindig kiderül, hogy abban a szomorúságban is valami pozitív jót rejtett el Isten a számunkra. Nem tapasztaltad-e már, hogy a legtöbb áldást és legtöbb jót az égből nem akkor kaptuk, amikor jólétben, vidámságban, örömben teltek napjaink, hanem a fájdalmak és megpróbáltatások idején, akkor, amikor sírtunk? A könnyek olyan messzelátóvá lettek a szemünk előtt, amelyen át sokkal mélyebben láthattunk be a mennybe, és sokkal világosabban láthattuk meg Isten atyai arcát, mint egyéb napokon. Ó, de igaza van Jézusnak! “Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”. Ne félj hát a szomorúságtól, mert a te számodra, ha Jézusé vagy, ott is mindig van vigasztalás.
Végül még egyszer csak annyit: mindez nem recept! Nem arról van szó, hogy légy szegény, hullass keserű könnyeket, ha boldog akarsz lenni. Jézusról van szó. Ő olyan hatalmas, hogy aki Őhozzá tartozik, az ennek az életnek mindenféle helyzetében boldog. Az Ő jelenléte, a Vele való együttlét élménye tesz boldoggá. Azért igaz ez, mert Ő mondja. Akkor igaz, ha Ő mondja. Állj oda elé, kérjed, hogy Ő mondhassa: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”. (Mt 5,3-4)
Ámen
Dátum: 1963. március 31.