Exodus

Háborúról és egészen különös módon megvívott győzelemről van szó a felolvasott szent Igében. Az Úr népe, miután szerencsésen átkelt a Vörös-tengeren, és most már útban volt az ígéret földje felé, egyszerre, váratlanul ellenséggel találja szemben magát: Amálek király és hada állják útját a továbbvonulásnak. Mózes elhatározta, hogy megütközik az amálekitákkal. Megbízza az ifjabb Józsuét a fegyveres csapatok vezetésével, előre küldi őket az arcvonalba, ő maga pedig Áronnal és Húrral visszavonul a front mögötti domb tetejére, távol a küzdőtértől. Vajon mit cselekszik ott, a háttérben ez a három vezető ember? Csak azért mentek föl talán a dombra, hogy távoli, biztos helyről nézzék végig népüknek az ellenséggel való küzdelmét? Bizonyára nem! Azt olvassuk róluk, hogy Mózes két kezét a magasba emelte, és mindaddig, amíg kezeit föltartotta, Izrael győzött, amint pedig leengedte a két kezét, Amálek győzött. Amikor a hosszú harc alatt Mózes karjai elfáradtak és megnehezedtek, Áron és Húr egy nagy kőre ültették őt, s felemelt kezeit megfogták, egyik az egyiket, másik a másikat. Így azután Mózes kezei felemelve maradtak mindaddig, amíg a nép teljesen legyőzte az ellenséget. Talán különösnek látszik a hadászatnak itt leírt módja, de rögtön nagyon mély értelmet nyer az egész történet, ha tudjuk, hogy a két kéznek ez a felemelése az alázatos könyörgő imádság kifejezése volt: éppen olyan kifejezés, mint manapság a térdre borulás és a kezeknek összekulcsolása. Igaz ugyan, hogy Mózes a harcvonal mögött volt, de nem lustaságból, nem félelemből, hanem a legkomolyabb kötelességérzetből: imádságával segítette hozzá népét a győzelemhez. Mózes kezében az imádság nagyobb erő volt, mint Józsué kezében a fegyver, mert Mózes Istennek a hatalmát hívta segítségül a dombról a völgyben harcoló népnek a megerősítésére.

Az Újtestamentum szerint ez a történet is a mi tanulságunkra íratott meg. (1Kor 10,11) Próbáljuk hát meg kihallani belőle most Istennek nekünk szóló üzenetét!

1) Első üzenete ennek az Igének egy komoly figyelmeztetés: Az a nép, amely olyan csodával határos módon szabadult meg az egyiptomi rabságból és a kettévált Vörös-tengeren át az üldöző egyiptomiaktól, méltán hihette, hogy most már majd zavartalanul, békében és nyugodtan haladhat tovább az ígéret földje felé. És íme, kiderült, hogy nem. Ellenség jön elő és hadakozik Izrael ellen. És még hozzá alattomosan, orvul támadja meg a fáradt népet. Nagyon fájdalmas rajtaütés lehetett, mert Mózes később, a törvényadás közben is megemlékezik róla: “Megemlékezzél arról, a mit Amálek cselekedett rajtad az úton, a mikor Égyiptomból kijöttetek: Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, a kik hátul valának, a mikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent.” (5Móz 25,17-18)

Arra figyelmeztet ez az Ige, hogy ugyanilyen alattomos és mindig megújuló támadásra számíthat a hívő ember is állandóan. Az Egyiptomból megszabadult ember, a Krisztus vére által bűnbocsánatot nyert ember, a megtért és újjászületett és az ígéret földje felé elindult ember ugyanazt fogja tapasztalni, mint Izrael: nagy, drága élmények után jönnek újra a küzdelmek. A test erőtelenségét, fáradtságát kihasználva felújulnak olyan bűnök, megtámadják a hívő embert olyan kísértések, amelyekről már azt hitte, hogy régen nem is léteznek a számára. Azt hiszi a hívő ember, hogy most már haladhat nyugodtan, háborítatlanul előre az Úr útjain, hiszen túl van már a Vörös-tengeren, a Krisztus halálán és feltámadásán, ami elválasztja Egyiptomtól, a haláltól és kárhozattól. Azt is megtapasztalta már, mit jelent naponkint a mennyei mannával, az Úr Igéjével táplálkozni, és mit jelent inni a lelki kősziklából, a Krisztusból, és amikor minden a legnagyszerűbb, a legcsodálatosabb: egyszerre előjön, fölbukkan valami ellenség, orvul támad és sokszor bizony már nagy károkat is okoz, mire ráébred a hívő ember, hogy fel kell venni a küzdelmet vele szemben!

Frissen megtért embereket sokszor egyenesen el szokott keseríteni és kedvetleníteni az, hogy éppen megtérésük után kezdődnek az életükben olyan küzdelmek és olyan kísértések, amelyek azelőtt elő sem fordultak! Van olyan hívő ember, aki akkor kezdett igazán kételkedni Istennek még a létezésében is, akkor kezdett komolyan viaskodni a kételyeiben rátámadó ellenséggel, miután már boldog hittapasztalatai voltak a megváltást illetően, miután elindult a hit útján. Egy másik hívő ember azon panaszkodott, hogy azóta gyűlt meg a baja a paráznaság kísértésével, mióta elfogadta Krisztust Megváltójának. Azelőtt ilyen téren nem voltak küzdelmei, azóta azonban mindig újra előjön ez az Amálek, és hadakozik ellene! És ez természetes is: a világosság mindig tusakodik a sötétséggel! Ahol minden sötét, ott nincs harc, a sötétség békében van a sötétséggel. A küzdelem akkor kezdődik, amikor a sötétségben fölragyog a világosság. Ezt a folyton megújuló támadást és küzdelmet egyetlen hívő ember sem spórolhatja meg.

De hát miféle ellenség ez, amely még a Vörös-tengeren túl is háborgathat? A Fáraó és Amálek két különböző hatalmat vagy ellenséget jelent. Az egyikkel szemben az Úr hadakozott, a másikkal szemben az Úr népének kell fölvenni a küzdelmet. Figyeljük csak meg: nem ők harcoltak a Fáraóval, nem ők semmisítették meg Egyiptom hatalmát és nem ők maguk törték szét rabszolgaságuk bilincsét. Nem ők választották ketté a tengert, és nem ők merítették a Fáraó seregét a víz alá. Mindebből semmit sem tettek és nem is tehettek. A Fáraóval szembeni küzdelemben az volt számukra a parancs, hogy “Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek!” (4. vers) Most azonban ők nyernek felszólítást az Amálek elleni harcra. Az eddigi harcok az Örökkévaló Isten és a nagy ellenség között folytak le, és Izrael fiainak csak megállniok kellett, szemlélve csodálattal az Úr hatalmát és élvezve az Ő győzelmének gyümölcseit. Most azonban nekik maguknak kell fölvenniök a harcot egy másik ellenséggel szemben.

Hadd vonatkoztassam ezt most a hívő ember esetére: Azokat a küzdelmeket, amik által a Sátántól és kárhozattól megváltatott a hívő ember, maga az Úr Jézus Krisztus egyedül vívta meg. Ő harcolt érettünk, egyedül volt a kereszten, egyedül volt a sírban is. Hogyan is lehetett volna ott bárki emberfia, hogyan tudta volna a Sátánt legyőzni, Isten haragját elviselni, és a halál fullánkját megoltani? A halálból való megváltásnak és az üdvösség megszerzésének roppant küzdelmét egyedül küzdötte végig Jézus, itt a bűnös ember csak egyet tehet: megállhat és nézheti az Úr szabadítását! (Mint a virág a Napot.) Amint azonban elfogadta ezt a szabadítást: rögtön megkezdődött most már a hívő ember harca. Kivel? A saját gonosz természete ellen! A hívő ember továbbra is magával hordozza a régi énjét, az ó-emberét, az Újtestamentum szavai szerint: a testet és az ő kívánságait! Ez az az Amálek, amely mindig előjön, és mindig orvul támad.

Pál apostol is tapasztalta ezt és így fejezte ki: “a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok.” (Gal 5,17) Amikor a hitre jutott emberben Isten Szentlelke elkezd munkálkodni, ott rögtön ellenáll a test a maga kívánságaival, vágyaival, indulataival, érzéseivel. Ott rögtön megindul a harc a Lélek és az ó-ember bűnös természete között, és ez a test, ez az ó-ember: ez az Amálek, amely mindig, már a Vörös-tengeren túl, az ígéret földje felé vándorló hívőket zavarja, nyugtalanítja, gátolja a békés továbbhaladásban. Ez, amellyel szemben a hívő embernek mindig csatasorba kell állítania legjobb erőit és meg kell vele ütközni, és nem szabad addig nyugodnia, amíg úgy el nem intézi ezt a küzdelmet, mint ahogyan a történetben meg van írva: “Józsué pedig leveré Amáleket és az ő népét fegyver élivel.” (13. vers) Szinte összecsengenek ezzel Istennek az Újtestamentumban adott ilyen utasításai: “A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” (Gal 5,24) Feszítsétek meg tehát a testet indulataival és kívánságaival együtt, öldököljétek meg az ó-embert! Ez ugyanaz, amit Jézus így mondott: “Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5,29-30)

Azt mondottam, figyelmeztetés van ebben az Igében. Igen, az a figyelmeztetés, hogy a bűnös ember, amikor boldogan tudomásul vette, hogy Krisztus megvívta döntő győzelmét a Sátán ellen és biztosította az üdvösséget: legyen mindig készenlétben Amálek támadására és arra, hogy vele szemben a küzdelem folyik tovább, élete végéig. Úgy is mondhatnám, hogy Krisztusnak éretted való küzdelme a Sátán és a halál ellen már megtörtént, és ha ezt már te is elfogadtad, akkor kezdődik Krisztusnak most már a benned való küzdelme.

2) De nemcsak figyelmeztet ez az Ige, hanem biztat és bátorít: a biztos győzelemre nyit kilátást. Nemcsak arról van szó, hogy Józsué és serege harcol, hanem arról is, hogy Mózes imádkozik érettük. Sőt, Józsué seregei azért tudtak győzni az amálekiták sokkal nagyobb serege fölött, mert isteni erőt kaptak Mózes imádságából. Minden katonának új erőt és lelkesedést adott az, hogy látta Mózest a dombon, amint felemelt kézzel imádkozik érettük, míg ők küzdenek az ellenséggel. Mózes az imádsága által tartotta a kapcsolatot a küzdő csapatok és a hatalmas Isten között. Lám, milyen sokat számított Mózes közbenjáró imádsága! Hát még Jézusé! Mert hiszen valójában Őróla szól ez a történet is! Őróla mondja az Újtestamentum: “Ennekokáért ő mindenképen idvezítheti is azokat, a kik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (Zsid 7,25) A mi nagy közbenjárónk karjai sohasem hanyatlanak alá, mint Mózesé, az Ő közbenjárása sohasem ingadozik, sohasem szünetel, és mindig győzelmet szerez!

Testvérem! Küzdelmeid közben mindig gondolj arra, hogy Valaki kimondhatatlan fohászkodásokkal esedezik éretted: hogy Valakinek az éretted való imádságai tartják a kapcsolatot közötted és az élő Isten között. E kapcsolat által titokzatos mennyei erők áramlanak alá reád, Isten maga harcol benned az Ő Szentlelkével! És ha ezzel a hittel veszed föl a harcot Amálekkel szemben, kételkedhetsz-e még abban, hogy biztos számodra a győzelem?

3) És végül nemcsak figyelmeztet és nemcsak bíztat ez az Ige, hanem felhatalmaz, megbízást ad: minden hívő embernek szabad, sőt, kell is vállalnia azt a szolgálatot, amit Mózes, Áron és Húr töltöttek be a hegyen! Így szólít fel erre a szolgálatra Isten az Újtestamentumban: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. (Jak 5,16) E gyülekezetben azoknak szól ez az intelem, akik már túl vannak a Vörös-tengeren, tehát az élő hitre jutott, élő tagoknak. Ne légy csak puszta szemlélője a másik ember életének, bűneivel való viaskodásának, mindennapos küzdelmének: szabad részt venned, beleavatkoznod a másik életébe azáltal, hogy imádkozol érte. Egy igazi gyülekezeti közösséget úgy tudnék elképzelni, hogy abban minden egyes embernek volna egy olyan imádkozó társa, akivel kölcsönösen imádkoznak egymásért és együtt másokért! Mózes imája által Isten ereje áramlott alá a mennyből a földön küzdő seregre. Az imádság olyan eszköz, amely ezt a mennyei erőt elindítja és fölfogja. Azáltal, hogy imádkozom valakiért, összeköttetésbe kerül az illető Istennel, és a szent kapcsolat által lassan áthatja, átjárja őt az Istennek ereje.

Református egyházunk a Konvent rendelkezésére a mai napon tartja az évenkint szokásos zsidó missziói vasárnapot. Azok a sebek, amelyek ott sajognak egy csomó embernek a szívében, azok a romboló szenvedélyek, amelyek szerte az egész világon egyre jobban földuzzadnak, hogy egyszer borzalmas erővel törjenek ki, azok a lelki és anyagi természetű problémák, amelyek egyre jobban feszülnek: higgyétek el Testvérek, csak akkor fognak megoldódni, megenyhülni és kiegyenlítődni, ha majd a keresztyén emberek komolyan tudnak imádkozni érte. Ha Krisztus hívő népe olyan könyörgőre tudja fogni a dolgot, és úgy megtalálja ebben a könyörgő imádságban egymás imádkozó kezét, mint Mózes, Áron és Húr a hegyen! Aki igazán átkelt már a Vörös-tengeren, az meg is tudja ezt tenni! Könyörögjünk, hogy szaporítsa az Úr a gyülekezetet az ilyen imádkozókkal!

Ámen

Dátum: 1949. december 4.

Közös bibliatanulmányozásunk során ez a rész következik, amelyet gyermekkorunk hittanóráiról mindnyájan nagyon jól ismerünk. Amikor a mai igehirdetésre készülgetve átolvastam ezt a részt, rögtön utána, vele kapcsolatban ez a zsoltárvers jutott eszembe, s ez lett az alapigénk: “Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” Mert ebben a részben éppen erről van szó: nyomorúságról, és a nyomorúságban az Isten segítségéről. Olyan kilátástalan nyomorúságról van itten szó, amilyen nyomorúságba a nyomorult ember csak kerülhet és olyan segítségről, olyan szabadulásról, amilyent csak a hatalmas Isten adhat. Az Úr népe a felhő és a tűzoszlop vezetése alatt elérkezett a tenger partjára és ott egyszerre olyan veszedelembe került, ami emberi számítás szerint a biztos halált jelentette számára. És akkor jött minden értelmet felülhaladó módon a halálnál is biztosabb isteni segítség.

És most arról szeretnék beszélni, hogy ez ma is így van! Tehát, hogy a szorongatott helyzetben, a kilátástalanná váló veszedelemben ma is éppen ilyen bizonyos az Úr segítsége!

Egészen különös az, hogy maga az Úr vezeti bele népét ebbe a veszedelembe. Az előbbi részben olvashatjuk, hogy a nép már olyan úton járt, ahol minden különösebb veszély nélkül kikerülhette volna a Vörös-tengert, annak az északi öble fölött, ahol később a szuezi csatornát vágták, tehát szárazon mehetett volna át a túlsó oldalra, és mégis: Isten visszafordítja az útirányt, és olyan helyen üttet velük tábort, ahol egyik oldalon a tenger hullámai zúgnak, a másik oldalon egy magas hegy csúcsai meredeznek. Itt, ebben a szorítóban éri utol őket a jól felfegyverzett, vágtató egyiptomi sereg. Emberileg szólva minden okuk megvolt arra, hogy kétségbeessenek, mert hiszen mit is tehetnének: balra nem mehetnek, mert ott a víz, jobbra hová mennének, nem engedi a hegy, előre hiába jutnának, a harci szekerek gyorsabbak, hátuk megett pedig ott az ellenség! Végük van! És ebbe a szörnyű kelepcébe maga az Úr vezette be őket! Ha nem erre jöttek volna, már rég túl lennének minden veszélyen! Miért kellett erre venniök az irányt? De most már úgyis késő a bánat! Itt nincs menekülés!

Testvérek, ma nagyon sok ember tudja, mit jelent a veszedelem, a nyomorúság, a szorongattatott helyzet, a kilátástalanság. Mármost mindegy, milyen bajról van szó. Lehet az a baj testi vagy lelki, vagy anyagi természetű baj. Sőt, ahogy a zsoltáríró mondja egy helyen: “bajok vettek engem körül, a melyeknek számuk sincsen” (Zsolt 40,13) Megsokasodnak, fölszaporodnak a bajok. Egyik baj előidézi a másikat, úgy, hogy végül sem jobbra, sem balra, sem előre, sem hátra nem térhet: szorítóba kerül az ember! De jó volna, ha itt most minden bajba jutott ember elfogadná azt az egyszerű tételt, hogy Isten vezette bele a bajba. Ha tehát mindenki, akinek valami baja van, akinek valahol szorít az élete, nem a körülményeket okolná, nem az emberek meg nem értésében, irigységében, rossz akaratában vagy igazságtalanságában látná keserűen az okot, hanem elcsendesedne és végiggondolná: hátha az Isten juttatott ebbe a helyzetbe? Hátha Ő akarta, hogy ebbe a szorult helyzetbe kerüljek?

Dehát miért? Mit akart ezzel az Isten? A bajok, életünk különböző bajai és nyomorúságai nem büntetésképpen vannak rajtunk! Nem azzal bünteti tehát Isten a bűnt, hogy valaki beteg lesz, vagy elveszti az állását, és nem is próbatételek ezek, nem a hitünket akarja kipróbálni vele az Úr, hanem a legtöbbször figyelmeztetni akar általuk valamire! Amikor valaki bajba kerül, ezzel arra akarja őt figyelmeztetni az Úr, hogy bizony nagy baj van, sokkal nagyobb a baj, semmint gondolná! Arra figyelmeztet, hogy van egy fő baj, egy alapvető, nagy baj, ami akkor is baj marad, ha minden más, ha a többi elmúlik is! Ha földi veszedelmek vesznek körül valakit: Isten figyelmeztet általa, hogy sokkal nagyobb a veszedelem, mint amilyennek látszik, és ez a sokkal nagyobb veszedelem halálos marad akkor is, ha minden viharfelhő elszállt egyébként már az életed fölül! Tudjátok, mi ez a nyomorúság, amire Isten minden egyéb baj és nyomorúság által mutat? Hogy vedd észre már: az a fő baj és nyomorúság, amit a bűn jelent! Nem az az igazi baj, hogy valakivel mostohán bánik az élet, nem az az igazi nyomorúság, hogy nehéz az özvegyi sors, vagy fájdalmas a betegség, hanem a saját bűne miatt van mindenki a legnagyobb nyomorúságban! A bűn miatt van mindenki olyan bajban, olyan helyzetben, ami a biztos halált jelenti a számára!

Ezt a veszedelmet, ezt a szorongattatott állapotot jelképezi Izraelnek a tenger, a hegy és az ellenség közé való beszorulása! Ez a helyzet, amelyből nincs menekvés. Azt ne gondolja most valaki, hogy ez azért már mégis túlzás! Sajnos nem az! Isten csak tudja, mi a bűn?! Ő pedig ilyeneket mond róla: “A bűn zsoldja halál.” (Róm 6,23); “A bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1,15); “Bizony a mi bűneink és vétkeink rajtunk vannak és bennök mi megrothadunk.” (Ez 33,10); “Megrothadtok vétkeitekben.” (Ez 24,23); “A halál fullánkja pedig a bűn.” (1Kor 15,56) Akárhogy magyarázzuk is ezeket az Igéket, egy dolog kétségtelen: a bűn és a halál, a bűn és a kárhozat halála összetartoznak egymással! Az egyik Ige arról szólt, hogy a bűn olyan, mint a rothadás. Ki ne látta volna már, mit jelent a rothadás? Ha egyszer megindul például egy almán a rohadás, akármilyen kicsiny kezdetben, annak az a törvénye, hogy lassan, de biztosan egyre tovább terjed, és végül átjárja az egészet. Ilyen a bűn is: valami végzetes, megállíthatatlan romlás, egyre tovább terjedő rothadás! Az almánál meg lehet akadályozni a rothadás terjedését azzal, hogy jól kivágja az ember a rothadást belőle, de a bűnt nem lehet így kivágni! Ha a gondolatban vagy a szívben van az a bűn, hol van az a kés, amivel azt ki lehetne vágni onnan? Tehetetlenül állunk vele szemben! Van-e neked bűnöd? Biztosan azt mondanád rá, hogy nem is egy! Na most mindenki gondoljon a sok bűne közül csak egyetlen egyre, egy konkrét bűnre, amit már felismert önmagában. Nos, ott van a rothadás az életedben. Ha semmi más bűnöd nem létezne is, csak ez az egy, amire most gondoltál: ez is elég arra, hogy a rothadás lassan teljessé váljék és kitermelje a kárhozatot! Izrael népének az a szorongatott helyzete, beszorítva ott a tenger és a hegy közé, csak nagyon enyhe illusztrációja annak a végzetes veszedelemnek, amiben a bűnös ember van!

Mit lehet itt cselekedni? Meg lehet próbálni eleget tenni Isten törvényének. Meg lehet próbálni az Ő akarata szerint élni mindenben. De bizony csak olyanforma próbálkozás volna ez, mintha Izrael népe a hegyen át akart volna menekülni. Nem lehet. Túl magas ez, olyan magas, hogy sohasem lehet elérni, és olyan meredek, hogy föl sem lehet rá kapaszkodni. Sokan visszaestek már róla. Meg lehet próbálni felvenni a harcot az ellenséggel. De ennek pláne nem szokott jó vége lenni, mert olyan rettenetesen nagy a túlerő! Meg lehet próbálni nekifogni irtani a bűnt. Olyanforma próbálkozás volna ez, mintha valaki ott, a tenger partján nekiállt volna vödörrel kimerni a vizet a tengerből! Balgatag ember az és nagyon kevéssé ismeri önmagát, aki azt hiszi, hogy majd ő maga elintézi a bűneit! Nekifog gyomlálni, és úgy jár, mint amikor nyáron száraz földből gyomlálja valaki a gazt: letépi a tetejét, de bent marad a gyökér, és újra kihajt. Van olyan növény, amit mennél jobban visszanyesnek, annál jobban, annál bujábban hajt újra. Sokszor ott, ahol az ember nem is gondolja, nem is várja! Ilyen kiirthatatlan élősdi a bűn is. Nagy erővel lenyeste valaki, kitépte az egyik bűnét, de a gyökeret nem tudta kitépni, újra hajt, még sűrűbben burjánzik!

Óh, de tragikusan igaza van a Példabeszédek írójának: “Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől.” (Péld 20,9) És amit Jeremiás könyvében olvasunk: “Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem, mondja az Úr Isten” (Jer 2,22)

Nos, Testvéreim: ez az a nyomorúság, amelyre vonatkozik alapigénknek az a megállapítása, hogy: “igen bizonyos segítség” az Úr. Ebbe a kilátástalan nyomorúságba kell eljutni egy emberi léleknek, ennyire mindennek be kell zárulnia körülötte, ennyire kétségbeejtővé kell válnia a bizonyos halál szorításának, hogy megismerhesse még a halálnál is bizonyosabb isteni segítséget! Mit lehet hát tenni? Három utasítás hangzik el Igénkben.

1) A legnagyobb zűrzavar, fejetlenség, kapkodás közben Mózes az Úr parancsára elkiáltja magát: “Megálljatok!” (13. vers) Ez az első tennivaló: megállni! Elcsendesedni, észrevenni és leszámolni azzal, hogy itt én semmit sem tehetek, semmivel sem járulhatok hozzá a bűneimtől való szabaduláshoz. Isten a megváltás művét egyedül végzi el. Számomra nem marad más hátra, mint megállani és mindent rábízva az Úrra, várni. “Megálljatok!” - hiszen úgyis tehetetlenek vagytok a Sátán, a bűn és a halál hatalmaival szemben!

2) Ha már megálltatok, akkor hangzik el a második utasítás: “Nézzétek az Úr szabadítását!” (13. vers) Hadd mondjam el, hogy az Ótestamentum eredeti szövegében itt a “szabadítást” kifejező héber szó a “Jösuach” ugyanaz a szó, mint az Úr Jézus héber neve. Ez is jösuach. Tehát a második utasítás ilyenformán hangzik: Nézzétek az Úr jösuachját, vagyis: nézzétek az Úr Isten Jézusát! Tehát minden bűneivel küzdő ember számára az egyetlen örök tanács: nézz a Jézusra, nézz arra a szabadításra, amit az Úr Jézus Krisztusban készített a számodra! Vedd tudomásul, hogy az Úr hadakozik érted! Az, ami Jézussal történt, az Ő halála a keresztfán és feltámadása harmadnapon, egy roppant nagy láthatatlan küzdelemnek a látható oldala. A vért verejtékező, megcsúfolt, agyongyötört, keresztre feszített, majd feltámadott Jézus Krisztus személyében látható milyen iszonyú, kibeszélhetetlenül nagy volt az a mérkőzés, az a viadal, amivel az Úr hadakozott érettünk. Nem ment olyan egyszerűen, olyan könnyedén a megváltás abból a szorult helyzetből, magának az Úr Istennek kellett hadakozni érte, súlyos küzdelmet kellett vívni miatta, olyan küzdelmet, amiben Ő maga is sebeket kapott, borzalmasan megszenvedett, sőt bele is halt! De éppen ezáltal győzött! Kihulló vére az a rendkívüli erő, ami megtisztít minket minden bűntől! Megtisztít attól a bizonyos rothadástól, kiégeti, kiöli azokat a bizonyos bent maradt gyökereket, tehát valóságos szabadulást, valóságos győzelmet művel. “Az Úr hadakozik tiérettetek, ti pedig veszteg legyetek.” (14. vers) Valóban: mit is tehetnél te ebben a küzdelemben, Isten Fia és a Sátán nagy mérkőzésében? Semmit! Csak egyet: nézni! Ahogy a második utasítás szólt: “Nézzétek az Úr szabadítását!” Nézzétek, szemléljétek, amit az Úr Jézus tett és tesz! Ne úgy nézzétek, mint ahogyan a színházban nézi az ember a színpadon lejátszódó drámát, hanem úgy, ahogy a virág nézi a Napot, rányílik a Napra és így az éltető, és gyümölcsöt érlelő sugarak behatolhatnak a virág belsejébe. Így nézz rá, így nyíljál rá Jézusra, hogy sugározza beléd az Ő szabadítását, győzelmét, megváltó erejét!

3) És akkor halld meg a harmadik utasítást: Induljatok el! (v.ö. 15. vers) Megnyílt az út az ígéret földje felé. S hogy miért vezette az Úr a népét ebbe a szorítóba, ebbe a veszedelmes helyzetbe? Ugye tudod már: azért, hogy megismerje az Úr szabadítását! Te megismerted-e már az Úrnak ezt a legnagyobb, legcsodálatosabb szabadítását? Ezért van minden földi nyomorúság is, hogy megismerd a bűntől, haláltól és Sátántól való szabadulás csodáját, Jézus Krisztus győzelme által. És az a csodálatos, hogy aki ezt a győzelmet megismerte és elfogadta, annak a számára egyszerre kezdenek a földi bajok és nyomorúságok is megoldódni, az előtt kezd a reménytelen helyzetből is kivezető út nyílni. Az élete földi viszonylataiban is kezdi egyre hatalmasabban megtapasztalni alapigénk igazságát, hogy valóban: “Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.”

Ámen

Dátum: 1949. november 13.

Az exodus történetében, az Úr népének Egyiptomból való kivonulása történetében elérkeztünk a legnagyobb jelentőségű eseményhez: a páskabárány misztériumához. Olyan nagy jelentőségű dolog ez az ótestamentumi nép életében, hogy innentől kezdve új időszámítás kezdődik. “Szólott vala pedig az Úr Mózesnek és Áronnak Égyiptom földén, mondván: ”Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között." (2Móz 12,1-2) Tehát innentől kezdve megváltozik az egész eddigi időszámítás. Isten mintegy belenyúl a polgári év folyásának a megszokott medrébe és közli az Ő népével, hogy mostantól kezdve új időszámítást kezd velük, jeléül annak, hogy most kezdődik az igazi élet, most: a megszabadulás pillanatától kezdve él valóban az Úr népe!

Így van ez minden embernek is az életében, aki már saját tapasztalatából tudja, mit jelent az exodus, a Krisztus által való megszabadulás a bűn, a halál és a Sátán rabságából. Minden hívő ember bizonyságot tud tenni arról, hogy valóban jelentőség nélküli volt az élete mindaddig, amíg megváltásának a tudatára nem ébredt, amíg Krisztus vérének ereje által meg nem békült az Istennel. Az újjászületése és a megtérése előtti élet nem is volt élet, hanem halál. Üres és hiábavaló volt minden, amit akkor tett, még ha emberi mértékkel mérve nagy tettek szakadatlan láncolata volt is az. És csak akkor lépett az igazi élet ösvényére, amikor felragyogott előtte a Krisztus. Akkor kezd el igazán élni, onnantól kezdve számít az élete igazán életnek, amikor egyszer Isten kegyelméből hit által megismeri Azt, Aki azt mondta magáról: “Én vagyok... az Élet!” (Jn 14,6) Ezzel a megismeréssel - tehát Krisztusnak Megváltóként, az én személyes Megváltómként való felismerésével - valóban egy egészen új élet kezdődik el az életemben, tudniillik ezzel kezdődik az örök élet. A te életedben elkezdődött-e már ez az új időszámítás? Elkezdődött-e már az az élet, amikor Krisztusban, Krisztusból, Krisztussal és Krisztusért kezdesz élni? Ha valaki azt felelné, hogy ő nem emlékezik rá, mikor kezdődött el életében ez az új időszámítás: az mindig gyanús! Félő, hogy el sem kezdődött! Életünk nagy jelentőségű eseményei nem szoktak kiesni könnyen az emlékezetünkből. Ha valaki nem emlékszik vissza arra a legnagyobb eseményére az életének, amikor általment a halálból az életre, amikor kijött Egyiptomból, ahová beleszületett, amikor megszabadult a Sátán és halál hatálya alól: azzal a lélekkel nem is történt semmi! A házasságkötésének az időpontját is meg tudja mondani az, aki kötött egyáltalán házasságot. Elképzelhető volna-e, hogy valaki szövetséget kötött az Úr Jézussal és nem tudja, hogy mikor? Ha nem tudod, mikor kezdődött az új időszámítás az életedben, az azt jelenti, hogy nem is kezdődött el az új élet, az örök élet!

Isten annyira fontosnak és nagy jelentőségűnek tartja ezt a szabadulást, hogy külön felhívja Mózes és Áron figyelmét, mondván: “Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között.” (2Móz 12,2) Az egyiptomi rabságban eltöltött idő nem is bírt jelentőséggel, legfeljebb csak arra szolgált, hogy a reá való visszaemlékezéssel ébren tartsa és elmélyítse a hálát azért a szabadító kegyelemért, amiben Isten részesítette az övéit!

Mi hát az a nagy esemény, ami ekkora fordulatot ad mindennek, hogy attól kezdve számít csak az élet valóban életnek? Valami egészen rendkívüli esemény: mégpedig az Isten büntető ítéletétől való szabadulás a páskabárány vére által! Az Egyiptomból való kivonulás előtti utolsó nap estéjén ugyanis az Úr népe egész gyülekezetének családonként le kellett vágniok egy-egy ép, hím, egyesztendős bárányt, annak a vérével meg kellett hinteniök a két ajtófélfát és szemöldökfát, húsát pedig meg kellett hogy egyék azon éjjel, teljesen útra készen a reggel megkezdődő kivonuláshoz. Isten előre megmondotta nékik, hogy olyan végső csapást készít az Egyiptom-beliekre, ami szörnyűségében mind az előbbi kilenc csapást messze fölülmúlja, és arra fogja kényszeríteni az egyiptomiakat, hogy az Úr népét végre szabadon bocsássák. Azon az éjszakán ugyanis minden elsőszülöttnek meg kellett halnia Egyiptomban. Az Úr népe is Egyiptomban lakván, áldozatul eshetett volna ennek a büntető ítéletnek, ezért kellett a megölt bárány vérével megjelölni azokat az ajtókat, amelyeken belül az Úr választottai élnek, hogy a büntető angyal, amikor általmegy Egyiptomon és meglátja a vért, elmenjen mellettük, megkímélje őket. “És a vér jelül lesz néktek a házakon, a melyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom földét.” (13. vers)

Testvérek, mint történeti tény is: felségesen tárja elénk Isten szabadító kegyelmét, de még ennél is sokkal fontosabb az a felséges igazság, amit ez a történeti esemény jelképez! Az egész történet minden részletével együtt az Úr Jézusra, az Ő golgotai halálára és az Ő szent vére által való megváltás felséges csodájára mutat előre. És itt a Szentek Szentjének olyan titkai nyílnak meg, amelyeket szinte csak mintegy lelkileg térden állva lehet elmondani és végighallgatni. Az a páskabárány, amelyet itt Egyiptomban le kellett ölni: megrendítően pontos előképe annak a Názáreti Jézusnak, akit mikor Keresztelő János megpillantott, önfeledten kiáltott fel: “Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit! (Jn 1,29) Attól kezdve az Újtestamentum több mint 25-ször nevezi a mi Megváltónkat Báránynak, Akinek a vére sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatjára! A bárány vére mentette meg Egyiptomban az Úr népét az ítélettől. Míg másutt pusztulás, veszedelem és gyász volt: a bárány vérének az oltalma alatt teljes békesség és biztonság uralkodott. Míg másutt tombolt a halál: addig a vérrel megjelölt ajtók mellett továbbment, hiszen ott már kitombolta magát a halál: igaz, hogy nem az elsőszülöttön, mint a többi házakban, hanem egy bárányon. De éppen az volt a kegyelem, hogy a báránynak ezt a helyettesítő föláldozását, leölését elfogadta az Úr! ”Mikor általmegy az Úr, hogy megverje az Égyiptombelieket és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélen: elmegy az Úr az ajtó mellett és nem engedi, hogy a pusztító bemenjen öldökölni a ti házaitokba." (23. vers) Ebből a leírásból fogalmat alkothatunk magunknak Krisztus vére jelentőségéről és erejéről. Megrendítően szent dolog a vér Isten szemében! Ímé, az Ő kijelentésében így nyilatkozik róla: “Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11)

És azt ne gondoljuk, hogy ez csak elavult ótestamentumi gondolat, mert az Újtestamentumban határozottan kijelenti az Úr, hogy “vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid 9,22) Ezért beszél az Újtestamentum is szakadatlanul a Krisztus véréről. Hallgassunk meg néhány olyan Igét, ahol Isten beszél Krisztus véréről: “Megigazulván ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt,” (Róm 3,24-25); “De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9); “A kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint.” (Ef 1,7); “Mert tetszett az Atyának, hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség; És hogy Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által; Ő általa mindent, a mi csak van, akár a földön, akár a mennyekben.” (Kol 1,19-20); “Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: Menynyivel inkább Krisztusnak a vére, a ki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek.” (Zsid 9,13-14); “...atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által” (Zsid 10,19); “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1Pt 1,18-19); “És a Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által” (Jel 1,5); “Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7)

Azt jelentik ezek az Igék, hogy Isten szemében Krisztus vérének olyan nagy értéke van, hogy arra való tekintettel minden bűnt meg tud bocsátani, és a bűnös embert úgy tudja magához fogadni, mint a Krisztus által teljesen megtisztultat, megigazultat. Spurgeon beszélt egyszer egy öreg emberről, aki élete végén, betegágyában fekve, fölöttébb nyugtalanná vált a halál közelsége miatt. Valahogy azt érezte az öreg ember, hogy ha meg kell most halnia, nincs rendben az ügye az Úr Istennel. Kis unokáját kérte, üljön oda az ágya mellé és olvasson neki valamit a Szentírásból. A kislány szívesen megtette, amit az öreg kért tőle, de mennél tovább olvasott, a beteg annál nyugtalanabbá vált. Egyre nyomorultabbnak érezte magát. Bűntudata egyre borzalmasabbá vált és egyre jobban elsötétült előtte minden. Az egyik napon azután a kislány ehhez a részhez érkezett a Bibliában: “Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7) Ez áll ott a Bibliában? - kérdezte az öreg ember. Igen nagyapám, ez - válaszolta a kislány. Akkor olvasd el még egyszer - intett az öreg. A kislány újra olvasta: “Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Most gyere ide, kislányom, fogd meg az ujjamat, és tedd arra a helyre, amit az előbb olvastál... Rajta van most az ujjam pontosan ugyanazon a helyen? Na, akkor jó. És majd mondd meg a család többi tagjának, hogy ebben az Igében való hitben haltam meg! Azzal lecsukódtak a szemei és elindult az öreg ember, megszabadulva minden kételytől, be az örök nyugalomba.

Tedd rá az ujjadat te is Istennek arra az ígéretére, amit írásba adott, hogy Krisztus szent vére tégedet is megtisztít minden bűntől! Hidd el, hogy annak a szent vérnek az oltalma alatt teljes biztonság van: a bűnbocsánat és az örök élet biztonsága! Ha annak a páskabáránynak a vére távol tartotta az öldöklő angyalt, a Szentháromság Isten második személyének, az Úr Jézus Krisztusnak a vére mennyivel inkább megóvja, befedezi azt, akiért hullott a keresztfán. Akin ez a szent vér van, aki a vér alatt van: amellett úgy fog majd elhaladni az utolsó ítéleten Isten bűnt büntető igazságszolgáltatása, mint az egyiptomi angyal a választottak háza előtt; akin ez a szent vér van, aki a vér alatt van: azt iszonyodva kerüli el a Sátán is, annak nem árthat, mert nem tud áthatolni rajta. Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy ha érzed, hogy közel férkőzött hozzád a Kísértő: menekülj a szent vér alá, ott nem árthat többé! A Mózes által közvetített parancs így szólt: “Ti közűletek pedig senki se menjen ki az ő házának ajtaján reggelig.” (2Móz 12,22) Csak ott, a vérrel meghintett ajtó mögött volt biztonság az Úr választottai számára is. Csak azt nem érte baj, aki a vér alatt maradt! Vidd be a vér alá a gondolataidat, a vágyaidat, a testedet, a szívedet, a családi életedet, a hivatásodat, az anyagi helyzetedet, a pihenésedet, a munkádat: mindent, ami a tiéd, ami te vagy, és ott majd megtapasztalod ennek a drága vérnek az erejét! Majd akkor megtudod, mit jelent a gyakorlatban az, hogy Jézus vére megtisztít minket minden bűntől!

Végül még csak annyit, hogy az isteni rendelet szerint a vérrel meghintett ajtók mögött teljesen útra készen, mintegy várakozó állapotban készen állt a nép. Így szólt a parancs: “És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálczáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.” (2Móz 12,11) Nem azt jelenti-e ez, hogy már külsőnkön is meg kell hogy ismerjenek bennünket, hogy megváltott, elkülönült, várakozó nép vagyunk? Olyan nép, amelynek jelen magatartása összhangban van jövendő rendeltetésével?! Olyan nép, amely teljes erejével igyekszik arra, hogy el is érje azt, amiért meg is ragadta őt a Krisztus.

Bár megismerné ez a világ a mi életünkből, hogy olyan nép vagyunk, amely meg van váltva mindattól, amiért mások élnek-halnak. Olyan nép vagyunk, akik Isten rendelkezésére bocsátottuk magunkat, akik egy jobb haza felé vettük zarándokutunkat, akik várva-várjuk Krisztus dicsőséges megjelenését. Az bizonyos, hogy semmi sem győzi meg jobban a világot keresztyénségünk valódiságáról, mint egy ilyen élet!

Ámen

Dátum: 1949. október 16.

A múlt vasárnap beszéltünk arról, hogy az Úr népének Egyiptomból való kivonulása Mózes vezetése alatt nemcsak történeti tény, hanem jelképes jelentésében is igaz: jelképezi azt a szabadulást, amiben Krisztus részesíti az Ő választottait. Tehát: a bűn, halál és Sátán rabságából való szabadulás, kivonulás, kibontakozás részleteit látjuk itt leírva. Beszéltünk arról is, hogy a Sátán mindent elkövet ennek a kivonulásnak a megakadályozására. Növeli dühét és fölfokozza aktivitását az, ha az emberekben feltámad a vágy az Ígéret földje után és látja, hogy készülődnek az exodusra, a kivonulásra, a tőle való elszakadásra. Amikor már nem tud mást tenni: alkudozni kezd, és ajánlatokat tesz a hívő embernek.

A múlt vasárnap foglalkoztunk a Sátán első ajánlatával, amely arra vonatkozott, hogy ha mindenképpen áldozni akar a nép a maga Istenének, hát tegye ezt Egyiptomban, a Fáraó felügyelete és ellenőrzése alatt. Ezzel szemben arra figyelmeztetett az Úr bennünket, hogy háromnapi távolságra kell menni az Ő népének ahhoz, hogy tisztelhesse Urát. Ez a háromnapi járóföld azt a három napot jelenti, amely nagypéntektől húsvétig terjedt. Mindaz, ami ezen a három napon történt: tehát a Krisztus halála és feltámadása választja el a hívő embert a világtól és a Sátántól. A Krisztus halálán és feltámadásán innen a halál van, ezen túl kezdődik az élet, mégpedig az örök élet. Ezért nem akar a Sátán odaengedni, ezért akarja, hogy maradjunk a hitünkkel, a vallásosságunkkal, az Istennek való szolgálatunkkal ezen a vonalon innen, vagyis az ő hatalma, befolyása, irányítása, hatálya alatt!

A Sátán második ajánlata a hívő ember számára abban áll, amit a Fáraó így mond Mózesnek: “Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak, Isteneteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok!” (2Móz 8,28) Ravasz szándékai voltak ezzel a Fáraónak. Úgy gondolkozott, hogy ha már semmiképpen nem tudja visszatartani a népet, akkor legalább Egyiptom közelében tartsa őket, ne menjenek messze az ő hatalmi körétől, hogy továbbra is hatást tudjon rájuk gyakorolni. Így idővel talán még vissza is tudja hozni őket valahogyan. Így még nincs veszve minden. Tehát: “Nagyon messze ne távozzatok.”

Sok hívő ember nyomorúsága az, hogy megfogadja ezt a sátáni tanácsot, és nem mer messze távozni! Pedig nagyon nem jó a határ mentén lakni. Ott örökös nyugtalanság, békétlenség és bizonytalanság van. Az ellenségnek a legcsekélyebb támadása is rögtön eléri a határ menti lakost. Így van azzal is, aki Isten országa és a világ határán él, a Sátán legkisebb támadása is rögtön eléri és nyugtalanítja állandóan. Jó, ha a határ menti lakosok bentebb költöznek az ország belseje felé, nagyobb ott a biztonság és a nyugalom. Vedd észre te hívő ember: a Sátán tanácsolja, hogy “áldozzatok a ti Uratoknak, Isteneteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok!” Azt hiszem, minden hívő ember, amikor valami áldozatot akart vinni az Úrnak, például tizedet akart fizetni, vagy valami szolgálatot akart vállalni, hallotta már az ilyen figyelmeztetést: Jó, és szép, amit akarsz, de azért nem kell azt a vallásosságot annyira túlzásba vinni!

Amikor egy hívőember a hitének a következményeit le akarja vonni, amikor valaki engedelmes akar lenni Krisztusnak, amikor valaki el akar indulni a határról Isten országának a belseje felé, amikor valaki a kegyes szavak után most már a kegyes tettekre is sort akar keríteni: akkor egyszerre megkapja ezt az aggódó figyelmeztetést: Ne vidd túlzásba a dolgokat! Hívő emberek, ne feledjétek, hogy a Fáraónak is ez volt a tanácsa, illetve a Sátánnak az ajánlata, az engedménye az, hogy “Én elbocsátlak titeket,,, csak nagyon messze ne távozzatok!” Hogy mennyire sátáni ez az ajánlat, kiderül a 103. Zsoltárból is, ahol ezt mondja Isten Igéje: “A milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (12. vers) A megváltás tehát teljesen azt jelenti, hogy Isten Krisztus által messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. A határ menti lakos pedig a szíve mélyén így gondolja: Jó, hát vessed el tőlem az én vétkeimet, Uram, de azért ne olyan nagyon messze, hanem csak annyira, hogy a kezem ügyében maradjon az a vétek, az a kedvenc bűnöm, úgy, hogy vissza-visszanyúlhassak érte, amikor megkívánom!

Ismered ezt az érzést Testvérem? Nos, a Sátán gerjeszti benned. Nagyobb eredmény és nagyobb dicsőség a Sátán számára, és ha a pokolban is úgy van, ahogy a földön: akkor nagyobb kitüntetést is kap érte a Sátán, ha olyan lelket tud elbuktatni, visszaejteni, aki egyszer már elindult az Ígéret földje felé. És azokkal az “elindultakkal” tudja ezt megtenni könnyen, akik nem távoztak nagyon messze! Krisztus ügyének is nagyobb kára van abból, ha egy ilyen elindult lélek visszatér a világba, mintha soha el sem indult volna. Az ilyen visszatérő, az Isten országa határáról a Sátán uralma alá visszatérő lélek arról tesz bizonyságot, hogy miután megízlelte a mennyei dolgokat, rájött, hogy mégis jobbak a földiek, mint a mennyeiek! Isten Igéje így szól az ilyenekről: “Mert ha az Úrnak, a megtartó Jézus Krisztusnak megismerése által a világ fertelmeit elkerülték, de ezekbe ismét belekeveredve legyőzetnek, az ő utolsó állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél. Mert, jobb volna rájuk nézve, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, mint hogy megismervén, elpártoljanak a nekik adott szent parancsolattól.” (2Pt 2,20-21) Ha tehát valaki nem akar messzire elmenni, jobb, ha el sem indul! Ne kompromittálja az Úr ügyét! Tehát igenis: messzire kell menni! “A ki nékem szolgál, engem kövessen” - mondja Jézus. (Jn 12,26)
Krisztus egyre messzibbre vezeti azt, aki Őt követi. Egyszer így jelölte ki az irányt: Legyetek szentek!; máskor így: Legyetek tökéletesek! Ezek a lehetőségek nem a határmentén vannak, hanem messzi bent az Isten országa belsejében!

A következő, szintén nagyon veszedelmes ajánlata a Sátánnak ez: “Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak!” (2Móz 10,11) Itt tudniillik az a veszedelem, hogy a Fáraónak arra a kérdésére: Kik azok, akik el akarnak menni? Mózes határozottan leszögezi az Úr rendeletét, “A mi gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal!” (9. vers) Ezt megint nem akarja a Fáraó, hanem azon mesterkedik, hogy szétszakítsa a családokat, a családok tagjait egymástól. “Menjetek el ti férfiak” - mondja. Tehát: menjenek el és szolgáljanak az Istennek az öregek, a vének, a szülők - ezekbe már úgyis annyira belerögződött ez az átkos Jehova-tisztelet, hogy nem lehet kiverni belőlük még sanyargatással sem -, menjenek, áldozzanak, ha annyira vágynak rá: de maradjanak itt a gyermekeik! Három előnye is van ennek a Fáraó részéről: a) szétszakad a család; b) az idősebb nemzedéknek az Egyiptomtól való elszakadása sem teljes, mert szívük legdrágább darabjai, a gyermekek maradnak vissza Egyiptomban; c) a Fáraóé lesz az ifjúság!

Sehogy sem jó ez így! Tudja a Sátán, hogy mit csinál! Csak fél szabadulás lenne ez így. Félig megszabadulni Egyiptomból pedig azt jelentené, hogy félig fogságban maradni Egyiptomban! A szülők a pusztában, gyermekeik Egyiptomban: ez maga a halálos ítélet! Vagy mindenki megy áldozni, vagy senki. Mit érnek az öregek a gyermekek nélkül? Mózes határozottan érzi, hogy ebbe az ajánlatba semmiképpen nem mehet bele!

Testvéreim, ma gyermekmissziói vasárnap van Budapesten. A templomi gyülekezetek figyelme és tekintete az ifjúság fele fordul! Hadd kérdezze meg tőlünk Isten Igéje: hol van az ifjúság, ennek a gyülekezetnek az ifjúsága, hol vannak a ti fiaitok és leányaitok? A vasárnapi iskolánkban, a gyermekmissziói bibliaóránkon legfeljebb a felét találjuk meg, hát a másik fele hol maradt? Hol vannak a tavaly, meg tavalyelőtt konfirmált ifjaink és leányaink? Alig egytized része, ha megmaradt, a többi elveszett nyomtalanul! Hát még, ha úgy kérdezné az Ige most tőlünk, hogy lelki értelemben hol vannak a mi gyermekeink? Akkor derülne ki, milyen rettentő szakadások vannak a családokban, hogy a szülőket és a gyermekeket sokszor egy egész világ választja el egymástól, mert ifjak és öregek között ott meredezik válaszfalként Krisztus keresztje, ami egyiknek üdvösség, a másiknak pedig bolondság és botránkozás. A kétféle lélek meghasonlást támaszt a családban. “És ha egy ház önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az a ház.” (Mk 3,25) Ezt tudja a Sátán, ezért akarja az ifjakat és leányokat elválasztani az öregektől és a vénektől, és ezért akarja visszatartani őket Egyiptomban! Ugye, milyen borzasztó lett volna akármelyik szülő számára, ha valóban vissza kellett volna hagynia gyermekeit és nélkülük kellett volna kivonulniok Egyiptomból?! Micsoda szülő lett volna az, aki elfogadta volna ezt az ajánlatot, és igyekezett volna a saját bőrét menteni, nem törődve azzal, hogy milyen áron teszi ezt?

Nem szereti az a szülő a gyermekét, aki nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy a gyermeke is átkerüljön a Vörös-tenger Kánaán felőli oldalára! Vagyis, hogy a gyermeke Krisztusban hívő, megváltott és mennyei öröksége átvételére elindult ember legyen! Az az édesanya, aki egyik kezével Krisztus kezét fogja, fogja meg a másikkal a gyermekéét. Az az édesapa, aki szokott Bibliát olvasni: ne csak magának olvassa, hanem a háza népének is. Az a felnőtt, aki fölkészült a nagy exodusra: ne csak a saját üdvösségéért imádkozzon és munkálkodjon, hanem a fiatalságért is. Így igaz, így teljes az exodus, a kivonulás. Jaj az öregeknek, ha későn veszik észre, hogy az ifjúság lemaradt, hogy ifjaik és leányaik visszamaradtak Egyiptomban!

Végül a Sátán utolsó tőrvetése a Fáraónak ebben az ajánlatában látszik: “Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak, csak juhaitok és barmaitok maradjanak; gyermekeitek is elmehetnek véletek.” (2Móz 10,24) Ebben az ajánlatban van egy nagy vigasztalás is: az, hogy a kitartó, a hűséges, a következetes magatartásnak megvan a jutalma. Amikor a Fáraó látta, hogy Mózes egy tapodtat sem enged, akkor engedett ő. Lám, most már abba is beleegyezik, hogy vigyék magukkal a gyermekeket is! Az az Ige jut eszünkbe erről, amit Jakab apostollal így íratott meg Isten Szentlelke: “Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4,7) Lám, a Sátán lépésről-lépésre hátrál azzal szemben, aki Krisztus golgotai és húsvéti győzelmének az alapján állva rendületlenül ellenáll! Mindent megpróbál előbb a Sátán, azután azonban enged, mert muszáj neki! “Gyermekeitek is elmehetnek véletek.” (2Móz 10,24) De még mindig nem adja fel a harcot, még mindig nem akarja mindenestől kiengedni a kezéből őket, ha már sem ők, sem gyermekeik nem maradnak: maradjon legalább valami tőlük az ő kezében. “Menjetek el... csak juhaitok és barmaitok maradjanak!” - mondja. Ha már meg kell lenni, hogy elmenjenek, hát legalább az Úr szolgálatában szükséges eszközök nélkül menjenek. Ha már nem tudta visszatartani őket, legalább hadd fossza meg őket az Úr szolgálatának a képességétől, hogy ne legyen mivel áldozniuk az Úrnak!

Óh, nagyon alattomos ajánlata ez a Stánnak, amibe a legtöbb hívő ember beugrik, hogy tudniillik valamit otthagy a Sátán hatalma alatt: például a pénztárcáját, egyetlen szórakozását, vagy szenvedélyét, vagy az álomvilágát, vagy a képzeletvilágát, vagy a hazafiságát, vagy a szívének egy kicsi csücskét. Valami még ott maradt és annál a valaminél fogva még befolyása van rá a Sátánnak. Vizsgáld felül életednek azokat a pontjait, amelyeken át beleszól a Sátán az életedbe és fogadd el hit által, hogy az Úr mindazt is magának igényli, amit odaát hagytál még eddig a világban.

Minden lélek, aki vágyik elszakadni Egyiptomból, aki komolyan veszi azt, hogy van exodus, az ő számára is lehet és szabad az exodus, a kivonulás, az Ígéret földje felé való elindulás: hallja meg annak az Úrnak a szavát, Akivel szemben meghátrál még a Fáraó is, kénytelen engedni még a Sátán is: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1)

Ámen

Dátum: 1949. október 9.

A Bibliának ezt a könyvét, amelyből most ezeket a verseket felolvastam, Mózes második könyvét nemzetközi nevén Exodusnak nevezik. Latin szó ez, amely magyarul “kivonulást” jelent. Ebben a könyvben van leírva az a nagy kivonulás, ami az Úr választott népével történt Mózes vezetése alatt az egyiptomi rabságból. Nagyszerű leírását olvashatjuk itt annak, hogy hogyan készíti elő és viszi véghez Isten az Ő népének a szabadulását, és milyen csodálatos utakon vezeti őket az Ígéret földjének a békessége és nyugalma felé. Mindaz, ami itt le van írva, nemcsak históriailag igaz, nemcsak megtörtént, régi események leírása, hanem lelkileg is igaz. Olyan folyamat leírása van itt, ami mindig újra megismétlődik, ha egy emberi lélek megszabadul a rabságból.

Az a közel 3500 évvel ezelőtti exodus, ami itt le van írva, előképe a tulajdonképpeni nagy exodusnak: annak a nagy kivonulásnak, ami az Úr választottaival történik Jézus Krisztus vezetése alatt a bűn és Sátán rabságából. Az egész keresztyén élet egy nagy exodus, egy nagy kivonulás: Egyiptomból az Ígéret földje felé. Nagy kivonulás: kibontakozás a bűn és a világ ölelő karjai közül, egyre teljesebb elszakadás a Sátán uralma és befolyása alól, s egyre teljesebb odafordulás és közeledő vándorlás az üdvösség teljessége felé. Azt a bibliaolvasó vezérfonalat, amit ebben a gyülekezetben is a legtöbben használunk, azért hívják Exodusnak, mert oda utal, ahol naponként az útmutatást, tanácsot, rendelkezést, irányítást, parancsot kapja az ember ehhez a nagy kivonuláshoz. Akit egyszer megérintett Isten Szentlelke, akihez egyszer eljutott Isten hívása, aki egyszer tudatára ébredt annak, hogy fogságban van, a Sátán rabságában, de van Valaki, aki éppen azért jött, hogy kivezesse onnan: az a lélek egyszerre nyugtalanná válik, mint a vándormadarak ősszel. Abban a lélekben egyszerre honvágy támad az Ígéret földjének szépségei felé. Az a lélek egyszerre nagy forró vágyakozással menni akar, ki akar vonulni onnan, ahol eddig élt egy másik, egy tisztább, egy boldogabb és egy szentebb világba. Boldog az a lélek, akinek a számára már ilyen sürgető szükséggé vált az exodus, a kivonulás.

Nos, azonban éppen arról van szó a felolvasott részben, hogy ez a kivonulás nem megy olyan egyszerűen és simán! A Fáraó, amint tudomást vesz a készülődésről, fokozott szigorúsággal sanyargatja a népet. Még súlyosabb terheket rak a szerencsétlen nép vállára. A Sátán dühét növeli, és aktivitását csodamód felfokozza az, ha az emberekben feltámad a vágy az Ígéret földje után, ha látja, hogy emberek készülődnek az exodusra. És ma, amikor konferenciákon, evangélizációkon egyre több lélekben támad ez a vágy, ma, amikor Isten Szentlelke egyre növekvő mozgalommá növesztette az exodust, a kivonulást, ma, amikor kétségtelenül egy nagy lelki, hitbeli ébredés korszakát éljük ebben az országban: csak természetes, hogy a Sátán aktivitása is hallatlan módon felfokozódik, és mindent elkövet, hogy aki szabadulni akar tőle, azt annál keményebben fogja. Akkor gyűlik meg a baja egy léleknek a Sátánnal, amikor szembe fordul vele, amikor ki akar szakadni a befolyása alól. Csak természetes, hogy nem akarja elengedni, akit megfogott! Éppen ebben a könyvben látjuk annak a leírását is, hogy a Sátán mi mindent megtesz, csakhogy meggátolja az exodust. Amikor már kénytelen engedni, amikor már érzi, hogy olyan erővel, hatalommal áll szemben, amellyel szemben tehetetlen: akkor alkudozni kezd, akkor ajánlatokat tesz a hívő embernek. A felolvasott versek éppen ezt a veszedelmes alkudozást fedik fel előttünk.

Íme, az első ajánlat így hangzik: “hívatá a Faraó Mózest és Áront és monda: Menjetek, áldozzatok a ti Istenteknek ezen a földön.” (2Móz 8,25) Tehát: ha már mindenképpen menni akarsz, ha már mindenképpen tisztelni akarod az Istent, hát tedd, de ezen a földön, itt Egyiptomban. Itt, az én felügyeletem és ellenőrzésem alatt. Majd én, a Fáraó, szabom meg a módját, helyét és alkalmát annak az istentiszteletnek. Majd én állítom fel a határait és törvényeit annak a vallásosságnak: akkor azután csak csináld nyugodtan! Nagyon szívesen beleegyezik a Fáraó egy olyan istenhitbe, olyan vallásosságba és kegyességbe, amely az ő irányítása és felügyelete alatt van, amibe beleszól. Ám áldozzon a nép, ha már olyan nagyon áldozhatnékja van: de itt, ezen a földön, nem pedig az én birodalmam határain túl! Imádkozzatok csak nyugodtan, énekeljetek csak szép új énekeket, beszéljetek csak nyugodtan szép kegyes dolgokat: csak maradjatok itt az én uralmam alatt, az én országomban, az én befolyásom alatt!

Mózes rögtön meglátja ennek az ajánlatnak a sátáni voltát és így válaszol reá: “Nincs rendén, hogy úgy cselekedjünk... Háromnapi járóföldre megyünk a pusztába és úgy áldozunk a mi Urunknak, a mint megmondja nékünk!” (2Móz 8,27) Az Istennek való áldozás feltétele az Egyiptomból való elszakadás. Másként nem fogadja el az Úr a Néki szentelt áldozatot, másként nem az Ő dicsőségét szolgálja a Néki való szolgálat sem, másként nem Őt magasztalja még az a tűz sem, amelyet pedig Néki gyújtottak. El kell előbb szakadni Egyiptomtól, mégpedig háromnapi járóföldre, úgy, hogy közöttük és az Egyiptombeliek között ott legyen válaszfalként a Vörös-tenger. Nékik, az Úr népének, a Vörös-tenger Kánaán felőli oldalára kell menniök, és csak ott kezdődhet most már az istentisztelet. Háromnapi távolságra Egyiptomtól: tudjátok, mit jelent ez? Azt a három napot, amely nagypéntektől húsvétig terjed. Ez a három nap választja el a hívő embert a világtól. Mindaz, ami ezen a három napon történt: Krisztus halála és feltámadása választja el a hívő embert a Sátántól. Krisztus halálán és feltámadásán túl kezdődik az új világ, ahol nem úr többé a Sátán, ahová nem tud többé utánunk jönni, ahová nem terjed ki többé a hatalma és befolyása. Krisztus halálán és feltámadásán túl kezdődik és kezdődhet az Istennek szentelt élet, a Néki való áldozat. Ezt nem akarja engedni a Sátán: ezt a három napot, ezt a háromnapi távolságra való távozást az ő birodalmától, mert akkor elveszített téged. Ezért akarja mindenképpen, hogy Krisztus halálán és feltámadásán innen tiszteld Istent: ez nem veszedelmes reá nézve.

Hol tiszteled és szolgálod az Urat, testvérem? A kereszten és a feltámadáson innen vagy túl? A Vörös-tengernek az Egyiptom felőli oldalán, vagy a Kánaán felőli oldalán? Vagyis: Krisztus halálának és feltámadásának a kárhozat felőli oldalán, vagy az üdvösség felőli oldalán? Ez a háromnapi távolság választja el a halált az élettől. Ezen innét a halál van, ezen túl kezdődik az örök élet! Úgy is mondhatnám, hogy ezen innét a Sátán, bűn és halál hatálya alatt él az ember, akármit csinál, még ha Istennek áldozik is, a Sátán, a bűn és halál hatálya alatt teszi, viszont a kereszten és a húsvéton túl a kegyelem hatálya alatt él és haladhat tovább az üdvösség teljessége, az Ígéret földje felé, a megváltott, az egyiptomi rabságból megszabadított ember! Csak háromnapi távolság, és ilyen roppant sok függ tőle: nem kevesebb, mint az élet vagy a halál!

Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy a hívő ember és a bűne között ott van Krisztus halála és feltámadása, vagyis: a bocsánat, ami a bűnt hatálytalanítja. A Krisztusban hívő embernek szabad úgy tekintenie bűneit, mint amelyek meg vannak bocsátva Krisztus halála érdeméért, ingyen, kegyelemből. Szabad úgy tekintenie a Sátánra, mint egy megkötözött hamis kutyára, vagy egy ketrecbe zárt dühös oroszlánra, vagy mint egy levert ellenségre. Szabad úgy tekintenie a pokolra és a kárhozatra, mint ahogyan a börtönéből szabadult rab tekint vissza a kitöltött büntetésre, sőt, olyan bűnhődésre, amit Jézus Krisztus töltött ki helyette. Szabad úgy tekintenie a mennyországra és az üdvösségre, mint végrendeletileg reá szálló, reá hagyományozott vagyonra! A Krisztusban hívő embernek szabad bizonyosnak lennie bűnei bocsánatában és az örök életben! Ez a bizonyság van ott azon a három napon túl, és ezért nem akar engedni a Sátán!

De azt is jelenti ez, hogy a hívő ember és a világ között is ott van Krisztus halála és feltámadása, vagyis ezzel a három nappal lezárult egy világ, az egyiptomi rabság, és megkezdődött egy másik világ, egy másik életforma: az Ígéret földje felé való vándorlás! Ahogy Pál apostol fejezi ezt ki a Galata levélben: Krisztus keresztje által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak! (v.ö. Gal 6,14) Ott, a Vörös-tengeren túl meghalt számomra Egyiptom és én meghaltam Egyiptom számára. Aki Krisztus keresztjének az üdvösség felőli oldalán áll: le kell számolnia végre a világgal, úgy, ahogyan az Ige mondja: “Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr.” (2Kor 6,17) Itt tehát bizonyos kötelékeknek az elszaggatásáról van szó, olyan kötelékekről, amelyek Egyiptomhoz fűztek.

Amikor a hajó elindul Amerikából, sok-sok szerpentin szalaggal oda van kötve még a parthoz, amelyek a hajó távolodásával mind elszakadoznak, mintegy jeléül annak, hogy sok-sok szál, ami az utasokat odafűzte szakad el az elindulással. Az exodussal mindig együtt jár egy csomó ilyen szál elszakítása. Csakhogy azok a szálak, amelyeknek el kell szakadniok, nem papír-szerpentin szalagok, hanem egyik-másik bizony vastag kötél, nehezen szakad szét. De amíg ezek a kötelékek el nem oldódnak, amíg ezeket el nem vágod: addig hiába evezel, nem halad tovább a hajó!

Van-e még egy finom selyemszál, vagy egy durva, erős kötél, amit még nem oldottál el, amit még nem vágtál el, ami még hozzáfűz Egyiptomhoz, ami miatt nem tudsz tovább haladni szabadon, bátran az Ígéret földje felé? Nem is tudod ezt egyedül megtenni, de megteszi Jézus, Aki a Galata levél szerint: “adta önmagát a mi bűneinkért hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.” (Gal 1,4)

Még további ajánlatai is vannak a Sátánnak az Istennek való szolgálat módjára és mikéntjére vonatkozólag, s ha az Úr engedi, szeretném folytatni a jövő vasárnap. Most csak azt vizsgáld meg: hol állasz a hiteddel, hol szolgálod és tiszteled az Istent - az egyiptomi vagy a kánaáni oldalon? Nagyon sok szép, jó, hasznos, dicséretes dolgot lehet művelni az innenső oldalon is, csak éppen megszabadulni nem lehet, csak éppen üdvözülni nem lehet. Vigyázz, Testvérem: a Sátán ajánlata az, hogy “Menjetek, áldozzatok a ti Isteneteknek ezen a földön!” (2 Móz 8,25) Az Úr figyelmeztetése az, hogy: menjetek háromnapi járóföldre a pusztába, és úgy áldozzatok! (v.ö. 2Móz 3,18)

Ki-ki meglássa, hogy melyik tanácsot fogadja meg, és melyik szerint viszi áldozatát az Úrnak!

Ámen

Dátum: 1949. október 2.

Mózes második könyvének utolsó szakaszához értünk. Ez a bibliai könyv, másik nevén az Exodus (Kivonulás könyve), az egyik legalapvetőbb szöveg – nemcsak a Bibliában, hanem a világirodalomban is. Az egyiptomi kivonulás története számtalan korban számtalan népnek adott erőt arra, hogy szembeszálljanak az elnyomó hatalmakkal. A kivonulás könyve a felszabadítás örök története. Az egyiptomi szabaduláshoz kötődik a páska ünnepe, az az ünnep, amelyen Jézus, a halála előtti napon, az úrvacsorát szerezte. Jézus óta, 2000 éve történelmet formált az az erő, amit keresztyének milliói kaptak az úrvacsorával való élés által. Az egész világon vannak közösségek, akik azt ünneplik, hogy Isten Jézus Krisztus által megszabadított a bűn és halál rabszolgaságából, legyőzte a sötétség erőit, és újat kezdett. De az Exodushoz a keresztség is köthető. A keresztyén szimbolizmus nem ritkán beszélt úgy a Vörös tengeri átkelésről, mint a vízen keresztül történő megmenekülésről, ami a keresztség egyik jelentése is. Azután az Exodusban olvassuk a Tízparancsolatot, amely az emberi jogok alapjául szolgál a mai napig. Mindez talán érzékelteti velünk, hogy ez a bibliai könyv milyen hatással volt és van az egész emberiségre.
Mózes második könyvének elején egy rabszolganépet látunk. Tudjuk róluk, hogy az Isten ígéreteit bíró ősatyák leszármazottai, de Istent nem látjuk az életükben. Elnyomás, gyermekgyilkosság, jövőtlenség. A könyv végén Isten szövetséges népe áll előttünk, amely úton van az ígéretek beteljesedése felé. Ezen az úton Isten jelenléte vezeti őket, mert az Úr közöttük lakozik, a szent sátorban. A könyv tehát Isten távolságával kezdődik, és Isten közelségével végződik. A mai igehirdetésében Istennek erről a különleges jelenlétéről szólok. Szeretném Istennek erre a különös, megfoghatatlan ajándékára irányítani a figyelmünket. Szeretném, ha kívánnánk, ha vágynánk rá, ha imádkoznánk érte, ha egyre tudatosabban Isten jelenlétében járnánk. Ebben vezet és tanít mai igénk.
I. A jelenlét, mint Isten különleges kegyelme
Miután az Úr megjelent a Sínain, és szövetséget kötött Izraellel, Isten felhívta Mózest a hegyre, hogy pontos utasításokkal lássa el a szent sátor elkészítésére vonatkozóan. Isten népe között készült lakozni, amint Izrael továbbhalad a Sínai hegytől, de ennek a jelenlétnek a formáját, részleteit, a hozzá kapcsolódó istentiszteleti gyakorlatot pontosan szabályozta. Mózes azonban sok időt töltött a hegyen, ezét a türelmetlen és aggódó nép, az Úr jelenlétét pótolandó, létrehozta magának a hamis jelenlétet: az aranyborjút. Ezzel megszegte ígéretét, összetörte a szövetséget, amit az Úrral kötött. Amint tudomást szerez róla, az Úr végleg ki akar lépni ebből a kapcsolatból, mert látja, hogy milyen lázadó és keményszívű Izrael. Végül Mózes sorozatos közbenjárása eredményeként megtörténik a csoda: Isten újra köti a szövetséget.
Ahhoz, hogy jól értsük, milyen kegyelem, csoda, hogy Isten mégis eljön népe közé, hogy az Exodus azzal végződik, hogy Isten jelenléte leszáll a szent sátorra, látnunk kell a könyv ezen részének a szerkezetét. A 25-31 fejezetekben hosszan olvassuk Isten minden részletre kiterjedő utasításait a sátor, a sátor berendezése, valamint a papi szolgálattal kapcsolatos feladatok felől. Az utolsó szakasz a szombat megtartására vonatkozik. Mindez készülés Isten jelenlétére. A 32-34 fejezetek elbeszélik az elképzelhetetlent: Izrael hűtlenségével és a szövetségtöréssel lenullázza mindazt, amit Isten nagylelkűen felajánlott nekik. Isten nem akar többet a néppel járni, de végül mégis újraköti a szövetséget. A 35-40 fejezetek, mintha mi sem történt volna, elbeszélik a sátor elkészítését, és Isten eljövetelét. Ez az egység ugyanazzal kezdődik, amivel az első végződik: a szombatra utaló rendelkezésekkel. Az első egységben Isten jelenlétét ígéri az „ártatlan”, a szövetségbe éppen belépett Izraelnek. A második egységben minden veszélybe kerül, és úgy történik, Izrael és Isten közös történetének vége. A harmadik egységben az Úr mégis elérkezik a nép közé. Bibliai fogalmakkal így írható le ez a szerkezet: teremtés, bűneset, új teremtés. Isten ajándéka szeretetből, az ember bűnös lázadása és ítélete, végül Isten mindent felülmúló, megújító kegyelme.
Ugyanez a történet a mi történetünk is, hiszen az Exodusban az evangéliummal találkozunk: Isten eljön Jézusban erre a világra, önmagát, jelenlétét adja nekünk. Mi elutasítjuk az Isten Fiát, megfeszítjük őt, hogy megszabaduljunk tőle. Az Atya feltámasztja a Fiút, és a legnagyobb gonoszságból kihozza leghatalmasabb jót: üdvösséget szerez a világnak. Jelenlétét ígéri mindenkinek, aki bízik Jézusban. Isten jelenléte tehát Isten különleges, felfoghatatlan kegyelmének köszönhető. Isten kitartó, az ember minden hűtlenségét legyőző, a szakadékot átívelő kegyelmének. A kegyelemnek ez a ragaszkodása, ez a makacssága, ez a kitartása érthetetlen. Nincs más magyarázat, mint Isten szeretete. Az a szeretet, amelyről így ír az apostol: „Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. … Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor.13.5,7) Ezért elérhető számunkra ma is Isten jelenléte, és ezért nem lehet az soha természetessé nekünk. Ha találkozunk vele, ha közöttünk van, ha megszólít, ha megérint, ha megújít, ha meggyógyít, ha vigasztal, ha vezet – ez mind Isten különleges, érthetetlen kegyelmének a következménye. E nélkül a jelenlét nélkül elsorvad és semmivé foszlik életünk. Ezért olyan hatalmas kegyelem, hogy az Exodus végén az Úr jelenléte betöltötte a szent sátort.
II. A jelenlét jelentősége
Mi Isten jelenlétének jelentősége Izrael életében? A befejező rész egyértelműen rámutat arra, hogy Isten így vezette a népet a pusztai vándorlás során. Ha a felhő felszállt, útnak indultak, ha nem indult el, ők sem indultak útnak. Látták a felhőt, ill. éjjel a tűzoszlopot, és ez is biztonságot adott nekik. Hasonlóképpen fogalmazhatjuk meg Isten jelenlétének, közelségének az áldásait mi is. Van, aki azt mondja, felfrissíti, megújítja őt Isten jelenléte. Más a biztonságra, vezetésre teszi a hangsúlyt. Megint más egyszerűen csak szeret gyönyörködni Isten közelségében. Van, hogy Isten jelenlétében oldódnak félelmek, gyógyulnak fájdalmak, vigaszt nyer a szív. A jelenlét ilyen – jelen idejű – áldásainál azonban többről van szó a szent sátor elkészítésekor, és használatba vételekor. Ehhez a sátor elkészítése leírásának egy érdekes sajátosságával kell megismerkednünk.
A szent sátor elkészítésére vonatkozó részek több ponton is egyértelmű és szándékos hasonlóságot mutatnak a teremtés történettel. A sátor elkészítésekor Isten betöltötte az ő Lelkével Becalélt, a munkák irányítóját. A Szentlélek az élő, éltető erő a kézműves munka mögött, amint Isten Lelke van jelen a teremtéskor is. A teremtést hét napra osztva adja elénk a szentíró, míg a sátor elkészítésére vonatkozó instrukciókat szintén hét beszédben mondja el az Úr. Amint a teremtés történet hetedik napja a megpihenésről, a sabbathról szól, a hetedik beszéd is. A sátor és a berendezései elkészítésénél az alak, forma, szín, bonyolultság ugyanolyan meghatározóan gazdag, mint a teremtés történetben (számos rokon kifejezéssel). Végül: a teremtés végén azt olvassuk, hogy Isten látta, hogy jó, ami elkészült; hasonlóan Mózes is megállt, és nyugtázta, hogy minden éppen úgy készült el, ahogy az Úr parancsolta (39.43). Isten megáldotta a hetedik napot, és Mózes is megáldotta mindazt, ami elkészült.
Azzal szembesülünk tehát, hogy a szentíró úgy tekint a szent sátor elkészítésére, mint egy piciny kozmosz teremtésére, mint egy új teremtésre, ahol Isten lakozik a maga teljességében, ahol minden Isten rendje és akarata szerint szolgálja és dicsőíti őt. Amint Izrael a pusztában vándorol, amíg Isten népe ebben a világban vándorol, egy olyan világban, ahol káosz, rendetlenség uralkodik, ott zarándokol közöttük, ott van jelen közöttük Isten új teremtése, ill. az új teremtés ígérete és előképe. Egy olyan piciny világ, ahol minden a teremtő akarat szerint zajlik, ahol mindent betölt az Úr jelenléte. Ha ez így igaz, akkor nyilvánvaló, az, hogy Isten népe között lakozik, nem a történet vége. Ez még csak a jele, az előíze annak, hogy az Úr újra jelen akar lenni az egész teremtett világban, úgy kívánja betölteni azt, ahogy kezdetben volt. A teremtés, bűneset, új teremtés fényében azt mondhatjuk, hogy a szent sátor az új teremtés elővételezése. Egy pici már itt van belőle. Isten munkája, terve halad előre.
A történet vége az, amit a Jelenések könyvéből olvastunk. Az Új Jeruzsálem leírása kicsit hasonlít a szent sátor leírásához. Részletes, szimbolikus, színes. Pontos méretek, formák, és az anyagok megnevezése is hasonló. Míg azonban a sátor, Isten lakóhelye az eljövendő új teremtés egy piciny előképe, az Új Jeruzsálem hatalmas, és mindent betölt. „Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma.” Nincs szükség egy speciális helyre, ahol az Úr lakozik, hiszen mindenhol az ő uralma valósul meg, mindent az ő jelenléte tölt be.
Mindez arra hív bennünket, hogy soha ne tévesszük szem elől: Isten jelenlétének megtapasztalása, átélése nem végcél. Isten jelenléte a szent sátorban nemcsak annyit jelent, hogy Isten a népe között lakozik, de azt is, hogy ezen nép életével együtt munkálkodik azon, hogy az új teremtést megvalósítsa. Hasonlóan, Isten jelenléte nem pusztán arra adatik nekünk, hogy biztonságot, vezetést, felfrissülést kapjunk, hogy gyönyörködhessünk benne, hanem azért is, hogy soha ne feledjük: az életünk ebben a világban nem a végállomás. Csapda, ha Isten jelenlétének formáihoz, az ő megtapasztalásához kizárólag úgy és azért ragaszkodunk, hogy itt legyen az életünk teljesebb, egészebb, könnyebb, elviselhetőbb. Tekintsünk minderre úgy, mint egy kóstolóra, amit azért kóstolunk, hogy minél jobban vágyjunk majd a teljességre (az új égre és földre, ahol Isten közvetlenül jelen lesz, és szemtől szembe látjuk őt). A kóstolót nem azért kapjuk, hogy jóllakjunk, hanem azért, hogy vágyjunk az igazira. Vagy tekintsük úgy, mint egy filmelőzetest, ami arra való, hogy felkeltse vágyunkat a teljes film megtekintésére. Hiába nézzük meg az előzetest ezerszer, akkor sem lesz a miénk a teljes film élvezésének az öröme. Mindezek fényében tekintsünk a jelenlét mai formáira!
III. A jelenlét formái ma
Hol tapasztaljuk Isten jelenlétét, hol adja magát az Úr nekünk, milyen módon van jelen közöttünk? Természetesen Isten jelen van mindenütt, mint ahogy Mózes korában sem volt bezárva a szent sátorba, de nem volt más olyan hely, amelyről azt mondhattuk volna, hogy Isten betölti azt, hogy Isten jelenlétét olyan intenzíven nyújtja ott, csak a szent sátor. Hasonlóan, Isten ma is jelen van mindenütt, de van egy olyan hely, ahol mégis sokkal közvetlenebb módon ajándékozza magát az övéinek, és ez a „hely” az istentisztelet. Nem a lokalitás a meghatározó, hanem az, ami az istentiszteletet istentiszteletté teszi: Isten Igéjének a hirdetése, a Jézus által elrendelt sákramentumokkal való élés, és Isten népének erre adott, hittel teli válasza. Ezek Isten jelenlétének legegyértelműbb hordozói a számunkra. Természetesen mind az Isten Igéje, ami emberi beszéd, mind a keresztség és az úrvacsora gyakorlása, ami vízzel való leöntéssel, ill. kenyér és bor elfogyasztásával jár, nem önmagában és nem automatikusan válik Isten jelenlétének hordozójává, csak a Szentlélek jelenléte, Isten különleges ajándéka, kegyelme által. Ugyanakkor hihetjük, várhatjuk, és imádkozhatunk érte, hogy amint az emberkéz által készített szent sátorra leereszkedett Isten dicsősége, és betöltötte azt, hasonlóan az ember által elkészített szó, az ember által kiöntött víz, az ember által sütött kenyér és készített bor is eszközévé lesz Isten jelenléte megnyilvánulásának. Ez az a csoda, amit újra és újra megélünk az istentiszteleten; legyünk érte hálásak, könyörögjünk a megmaradásáért, sőt, fokozódásáért, és vágyjunk rá egyre jobban. Amikor pedig megkapjuk, mert leszáll ránk a Szentlélek, akár itt, együtt, akár egy kiscsoportban, imaközösségben, házicsoportban, vagy éppen amikor egyedül vagyunk, soha nem feledjük: mindez azért adatik, hogy annál jobban várjunk a teljességre, a mennyre, az új égre és az új földre. Mert amint Mózes és Izrael zarándokoltak úgy, hogy Isten jelenléte közöttük volt, úgy mi is úton vagyunk – úton egy igaz, szép, és ragyogó világ felé. ÁMEN!

Mózesnek nincs könnyű dolga. Nem akarta ő ezt az egészet. Már akkor vonakodott, amikor az Úr megszólította őt az égő csipkebokorban. Nem akart ő Egyiptomba menni, és nem akarta kivezetni Izraelt a fáraó elnyomó hatalmából. De Isten kijelentette magát neki, és megbízta. A fáraóval szemben keményen képviselte az Úr akaratát, majd eljött a nap, amikor kivezette Izraelt a rabszolgaságból. De mindjárt az első fellélegzés után megjelent az egyiptomi hadsereg, és siránkozni kezdett a nép, miért nem maradtak inkább Egyiptomban. De az Úr szabadulást szerzett, ami után az egész nép magasztalta Istent. Nem sok idő telt el, és Mózesnek újra nehézségekkel kellett szembenézni. Nincs víz, nincs élelem, nő a zúgolódás és lázadás. Mózes Istenhez kiált, aki gondoskodik Izraelről. Így érkeznek meg a Sínai hegyhez, ahol Mózes új feladatot kap. Ő a közvetítő a szent Isten és a nép között. Ő megy fel a hegyre, aminek a nép még a szélét sem érintheti, ő beszél a felhőben és tűzben az Úrral, ő kapja meg a tízparancsolatot két kőtáblára vésve. De mire visszaér, megtörténik az elképzelhetetlen. A nép, amely készséggel lépett be az Úrral való szövetséges kapcsolatba, teljes engedelmességet ígért, megtörte a szövetséget. Aranyborjút készített, és úgy imádták, hogy íme az Isten, aki kihozta őket Egyiptomból. Isten el akarja törölni Izraelt, de Mózes Isten elé áll. Közbenjár, és Isten szánalomra indul, és nem hozza a népre azt a bajt, amit tervezett.
A feszültség azonban nem oldódott fel. Isten és Izrael úgy állnak egymás előtt, mint a megcsalt hitves és hűtlen társa. Isten, aki arra készült, hogy népe között lakozzon, amint Izrael továbbvonul a Sínaitól, nem engesztelődött még meg. Jelenléte, amelyről azt ígérte, hogy a szent sátorban fog lakozni, és így mindvégig Izraellel, saját, tulajdon népével lesz, bizonytalanná vált. Mindaz, amit Isten eddig tett és eddig ajándékozott Izraelnek, veszélybe került. Izrael olyan hamar, olyan egyértelműen rúgta fel az Úrral való kapcsolatot, olyan durván szegte meg ígéretét, hogy nem létezhet könnyű megoldás. Mi lesz Isten jelenlétével népe életében? Hogyan jutnak tovább ezen a válságon? Van-e újrakezdési lehetőség az összetört szövetség után? Ezek a kérdések vezetnek bennünket abban, hogy magunk is átgondoljuk, mit jelent nekünk Isten jelenléte az életünkben…
I. Isten nem akar többet Izraellel járni…
Isten azt mondja Mózesnek: „Eredj, menj innen a néppel együtt, amelyet fölhoztál Egyiptomból, arra a földre, amelyet esküvel ígértem meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” Izraelnek el kell hagynia a Sínait, azt a helyet, ahol Isten jelenlétével találkoztak, a szövetségkötés és a szövetségtörés helyét. Az Úr azonban hűséges korábbi ígéreteihez. A föld, amit megígért, Izraelé lesz, majd biztosítja Mózest arról is, hogy kiűzi előlük az idegen népeket, valamint angyalt küld előttük. Azt mondja: „Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre…” – és kell-e ennél több? Van ígéretük, van jövőjük. Csak annyit tesz mindehhez hozzá az Úr, hogy „de én nem megyek veled.” Lesz tehát föld, új haza, lesz angyali vezetés, isteni segítség az ellenséggel szemben, de az Úr nem fog közöttük lakozni. Jelenléte nem fog velük haladni az úton.
Mit válaszolhatnak erre? Ha mai fejjel belegondolunk helyzetükbe, el tudjuk képzelni, hogy felsóhajtanak: megúsztuk! Isten nem törölt el minket, sőt, nem vonta vissza az ígéreteit. Meglesz minden, ami ahhoz szükséges, hogy legyen jövőnk, legyen életünk. Föld, vezetés, segítség az ellenséggel szemben. Fontos nekünk ezen túl Isten jelenléte? Nem tudjuk elengedni azt, ami az Úr jelenlétéhez kötődik, hogy mi az ő népe vagyunk, ő pedig a mi Istenünk? Nem fellélegezni kell az ilyen helyzetben, és örülni, hogy az élet alapvető forrásai biztosítottak, és ha a választott nép státusz elvész – hát elvész? Mi az értéke Isten jelenlétének az életünkben? Mennyit ér, hogy az övéi vagyunk? Nem cserélnénk-e el ezeket a „lelki” ajándékokat, igazságokat egy biztos, kiszámítható jövőre? Nem mondja-e azt Isten népe, hogy ebben is velünk van az Úr, elég ez nekünk? Ne legyen nekünk elég az Úr szava: „Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled.”?
„Amikor meghallotta a nép ezt a kemény beszédet, gyászolni kezdett…” Izrael, a szövetségtörő, a hűtlen, gyászolni kezd. Kemény nekik az Úr szava, fájdalmas, és elhordozhatatlan. Az Úr azt mondja, nem megy velük, „mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton.” Isten nem megy velük, mert ez a lázadó közösség újból ellene fordulna, és ha Isten köztük lenne, ha ők Isten népe lennének, ez a végüket jelentené. Komoly érv, de Izrael mégis gyászba kezd. Nem fellélegeznek, hogy megúsztuk, nem felszabadulnak, hogy így „olcsóbban” célba érnek, hanem gyászolni kezdenek, mert elvesztették az Úr közöttük lakozását, és ezzel azt, hogy ők Isten népének tudják magukat.
Akármilyen érthetetlen nekünk, hogyan lehetséges, hogy aranyborjút készítettek, és megtörték a szövetséget, ez a reakciójuk elgondolkodtató. Felismerik, hogy Isten jelenléte, Isten szövetsége, a kiválasztottság státusza fontosabb nekik, mint a biztos jövő. Isten jelenléte, Isten személye fontosabb, mint az ajándéka, az áldása, az, amit megnyerhetnek. Nem hajlandóak megelégedni a kevesebbel, még ha a többnek ára is van, és ez a több bizonytalanná is lett.
Ezt fogalmazza meg Mózes is abban, ahogy Isten elé áll: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket.” Helyezzük egymás mellé a két kijelentést! Isten: „Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled.” Mózes, az egész népet képviselve: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” Mózes bátorsága, szenvedélyessége, rámenőssége lenyűgöző. Odaáll az Úr elé, és alkudozik vele. Tudni akarja, hogy megnyerte az Úr jóindulatát, bizonyosságot akar, hogy Isten nem vonja meg tőlük a jelenlétét. „Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.” Ez a mi örökségünk is. Isten Lelkének jelenléte bennünk, aki által valóban az övéi vagyunk. „Akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” – írja Pál apostol (Róm. 8.9). Ha bennünk van az Isten Lelke, az övéi vagyunk. Hatalmas bátorítás ez arra, hogy Isten Jézus Krisztus által bennünk élő jelenlétét mindennél értékesebbnek és fontosabbnak tartsuk. Hogy Mózessel együtt kiáltsuk az Úrnak egy-egy nehéz, elcsüggesztő, válságos helyzetben, hogy Urunk, nélküled nem akarunk tovább menni. Nélküled, jelenléted, közelséged nélkül nem akarunk megelégedni áldásokkal, eredményekkel, jó állással, biztos jövővel, szép családdal, reményteli kilátásokkal. Ha te nem jössz velünk, inkább nem is megyünk. Nélküled semmit sem ér mindaz, amit teszünk.
Mindez arra bátorít bennünket, rohanó világban élő keresztényeket, hogy gyakoroljuk magunkat Isten közelségében, Jézus Krisztus a Szentlélek általi jelenlétében. Hogy mindennél fontosabbnak és értékesebbnek tartsuk, hogy úgy „menjünk tovább” utunkon, hogy az Úr orcája velünk jön. Hogy Isten jelenlétében járva akarjuk megélni a munkánkat/hivatásunkat, az otthonteremtési kérdéseinket, a házasságunkat, a gyermeknevelésünket, minden dolgunkat. Hogy ezekre a területekre nézve is kimondjuk: nem akarunk továbbmenni nélküled. Nem elégszünk meg azzal, hogy valahogyan majd megadatnak ezek – nekünk te kellesz. A te népedként, a te tulajdonodként, a te jelenlétedben akarunk élni. Ehhez pedig hihetetlenül tudatosan és állhatatosan kell ápolnunk Isten jelenlétének közelségét, mert különben menthetetlenül elsodródunk.
Ebben az elhívásban az első feladat önismereti: vajon tudom-e, hogy az én lelki alkatomnak, személyiségemnek mi a legmegfelelőbb feltöltekezési forma? Mert vannak közöttünk, akiknek csendre, magányra van szükségük ahhoz, hogy Isten jelenlétébe lépjenek, átgondolják dolgaikat, rendezzék a bennük zajló eseményeket az Úrral. Másoknak azonban éppen közösségre van szükségre. Egyedül sokkal kevésbé megy nekik az Úrral való feltöltekezés, mint néhány baráttal, testvérrel beszélgetve, közösen imádkozva. Vannak, akiknek a természetben a legkönnyebb ráhangolódni az Úr jelenlétére. Vízparton üldögélve, vagy éppen az erdőben sétálva. Megint másoknak egy jó könyv a mindenük, amelyben súlyos teológiai igazságok vannak kifejtve. Amint használják az értelmüket, birkóznak állításokkal és ellenvéleményekkel, egyre közelebb kerülnek Istenhez. Ég a szívükben a vágy, hogy megértsék az igazságot, és minél pontosabban ragadják meg. De próbálj csak egy ilyen könyvet adni annak, aki fülén fejhallgatóval, dicsőítő cd-ket hallgatva tud leginkább megérkezni az Úr jelenlétébe. Biztosan nem fogja díjazni a legfrissebb 300 oldalas teológiai munkát… Természetesen nem azt állítom, ha valaki inkább az egyik típus, akkor ne is éljen a többi lehetőséggel. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ismerjük magunkat, tudjuk, hogy mi kell ahhoz, hogy Isten jelenlétét tudatosítsuk magunkban, ráhangolódjunk, belépjünk az Úr elé, és ennek megfelelően alakítsuk életünket, időbeosztásunkat.
Mózes tehát az Úr elé áll, és könyörög: Uram, járj velünk továbbra is. Isten pedig meghallgatja Mózes kérését: „Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek.” Ha visszaidézzük magunkban, honnan indult Mózes és az Úr párbeszéde, hogy Isten végezni akart a néppel, és egyedül Mózessel kezdeni valami egészen újat, érezzük ennek a mondatnak a súlyát. Isten újra kész népe között lakozni, és az összetört szövetséget újra kötni. A következő szakasz arról szól, hogy mi ennek a titka. Hogyan lehetséges, hogy Izrael újra kezdheti azt, amit végzetesen elrontott, hogy újra Isten népévé lehet?
II. Isten lényének szíve: Isten kegyelme
Talán Mózes sem tudja elhinni, hogy megtörténik a megtörténhetetlen: újrakezdés – nem a nulláról, hanem a mínuszból; nem az Úrtól való távolságból, hanem az ő megtagadásából. Ezért, mintegy bizonyságot kívánva, így szól az Úrhoz: „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” Mózes jelet kér Istentől, talán ahhoz hasonló újbóli megjelenést, amit a Sínain látott. Isten részben enged Mózes kérésének, részben azonban rámutat a kérés túlzott voltára: „Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod, … mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” Mózes Isten dicsőségét kívánja látni, Isten azonban fenségét, sőt, jóságát (az eredeti szöveg ezt a fordítást is megengedi) jelenti ki, mondja ki Mózes előtt. Mózes látni akar, Isten szólni, beszélni, önmagát – nevét – kijelenteni fogja (33.19, 34.6). Mózes tehát többet kér, többet akar, mint amit az Úr megad neki. Mózes jelet kíván, Isten dicsőségét akarja látni, úgy, amint még sohasem – hogy Isten ezzel pecsételje meg, valóban közöttük fog lakozni. Isten pedig, miközben Mózes látja is a hátát, kihirdeti Mózesnek jóságát, kegyelmét, nevének lényegét. „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy.”
A látás és a hallás között óriási különbség van. Fontosabb, hogy Mózes megismerje, hallja, hogy milyen Isten az Úr, ki az Úr, mint hogy lássa hatalmát és dicsőségét. Nem elég csak a szemeit használni, Isten azt akarja, hogy Mózes hallja meg az ő szavát, és fogadja magába. Mózes jelként egy látvány helyett Isten kegyelmének a kijelentését kapja, Isten szívének lényegét, ami persze Isten megjelenésével is együtt jár. Amikor az Úr elvonul előtte, az ő jóságát, kegyelmét, irgalmát, hosszútűrését jelenti ki.
A bizonyosság tehát nem arra épül, hogy Mózes látja Isten dicsőségét a maga teljességében – Isten ezt nem engedheti. Az Úr azonban elmondja, leleplezi lényének legmélyét: az Úr irgalmas és kegyelmes Isten. És ha valamiért van esélye Izraelnek a szövetséget újra kezdeni, ha valamiért van módja az Úrnak megbocsátani, az egyedül a kegyelme.
Mennyi mindenben vágyunk bizonyosságra! Ki tudja, mi mindenre nézve várjuk a jelet, a bizonyosságot, azt, hogy meglátjuk Istent, meglátjuk az ő munkáját, és akkor tudjuk, hogy velünk van. Az Úr most arra irányítja a figyelmünket, hogy ne látni akarjunk, hanem fogadjuk magunkba kegyelmét. Halljuk meg, hogy „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy.” Lássuk ezt meg az Úr Jézus Krisztus arcán, akiben Isten jelenléte és dicsősége közöttünk lakozott. Akiben velünk jött és velünk jön az orcája, Isten jelenléte. Lássuk meg ezt a szeretetet és hűséget az Úr Jézus Krisztus arcán, amelyet Jeruzsálem felé fordított, amikor elindult a városba, ahol el kellett vesznie. Lássuk az Isten irgalmát Jézus arcán virágvasárnap, amikor tömegek ujjonganak, de az ő arcán könnyek csorognak végig. Lássuk meg ezt a kegyelmet annak az arcán, akiről így ír az evangélista: „Szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték, és ezt mondták? Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!” (Mt. 26.67-68)
Szánjuk el magunkat, és mondjuk ki: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket.” És mindeközben lássuk, hogy annak az Istennek az arca, aki újat cselekszik Izraellel, nem más, mint a megalázott és megfeszített Jézus Krisztus arca! Ámen!

Mózes második könyvében 13 fejezeten keresztül olvasunk ilyen és ehhez hasonló leírásokat. A szent sátor elkészítésére vonatkozó pontos instrukciókat 7, majd az ezzel majdnem megegyező, a kivitelezést leíró tudósítást 6 fejezetben adja elénk a szentíró. Ez a teljes könyv egyharmadát teszi ki, ami igen tekintélyes mennyiség. Különösen, ha valaki megpróbálja végigrágni magát a kicsit unalmasnak tűnő részeken… Miért ilyen fontos a szerzőnek ez a leírás? Miért ennyire hangsúlyos az, amit a mai bibliaolvasó gyorsan átugrik?
A könyv elején egy rabszolga nép áll előttünk. Az egyiptomi fáraó elnyomása alatt, egyre nehezedő kényszermunkát végezve élnek. E rabszolganép fiúgyermekeire az uralkodó rendelete alapján halál vár, és csak idő kérdése, hogy mikor pusztul el ez a nép. Ugyanakkor az olvasó tudja, hogy ez a nép Isten népe, és azt is megállapítja, hogy Isten látszólag nincs sehol. Nincs jelen Izrael életében. Ha jelen lenne, hogyan élhetnének ilyen nyomorúságban?
Majd Izrael Istenhez kiált, és az Úr elindítja a szabadítást. Kihozza Izraelt a rabszolgaságból, vezeti a pusztában, mígnem megérkeznek a Sínai hegyhez. A Sínainál Isten megjelenik, leszáll a hegyre, dicsősége félelmet és rettenetet kelt megváltott népében. Isten eljövetelét, jelenlétét kürtzengés, villámlás, mennydörgés, emésztő tűz kíséri. Szövetséget ajánl, közli a törvényét, és a nép elfogadja a szövetséget. Az Úr Izrael Istene, Izrael pedig az Úr népe lett.
De mi következik ezek után? Mi lesz, ha majd tovább kell menniük új hazájuk felé? Hova lesz a Sínai hegyi élmény? Hogyan lesz velük Isten? Ha az Úr a Sínaihoz kötötte magát, magukkal kellene vinni a hegyet… Vagy majd zarándoklatokat kell szervezni, és visszajárni a pusztába? Vagy hagyják maguk mögött Isten jelenlétét, és menjenek tovább nélküle? Elég lesz a Tízparancsolat, és Isten minden igéje a jövőben? Esetleg keressenek más hegyeket, hátha ott is megjelenik majd az Úr? Mi lesz Isten jelenlétével népe életében? Hogyan lesz, lehet-e az egyszeriből, a megismételhetetlenből folyamatos, állandó? Ezek a kérdések érdemelnek 13 fejezetet Mózes második könyvében. Mózes második könyve azzal végződik, hogy Isten, a szent sátorban, népe között lakozik. A ma olvasott szakasz a szent sátorral kapcsolatos instrukciókat mutatja be. Lássuk, hogyan készíti Isten népét arra, hogy jelenléte közöttük lakozzon!
I. Készítsetek nekem szentélyt!
A problémát, hogyan lesz Isten jelen Izrael számára a Sínai után, az Úr hozza fel. A szövetségkötés után, Isten rendelkezése szerint, Mózes felment a hegyre, amelyet felhő, az Úr dicsősége, azaz jelenléte borított be. Hat nap után, a hetedik napon az Úr dicsőségének látványa olyan volt a nép számára, mint az emésztő tűz. Mózes belépett Isten jelenlétébe.
„Ekkor így szólt az Úr Mózeshez…” – folytatódik a történet. Mózes Isten jelenlétében van, és Isten beszélni kezd. A számunkra fontos parancs: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!” Isten egy szentélyben, egy sátorban akar a nép között lakni. Az az Isten, aki félelmetes természeti jelenségek közepette szállt le a Sínai hegyre, úgy, hogy az egész hegy belerendült, most azt parancsolja Mózesnek és Izraelnek, hogy készítsenek egy sátrat, hogy ő ott legyen jelen a népe számára. A problémát, hogy hogyan lesz az egyszeri eljövetelből folyamatos jelenlét, a messzi, táboron kívüli jelenlétből a mindennapi élet közepén való jelenlét, Isten oldja meg. Ami a Sínai hegyen történt, az folytatódik a szent sátorban. Isten dönt úgy, hogy együtt fog lakozni a néppel. Isten, aki nem Izrael életének peremén kíván jelen lenni, hanem annak középpontjában. Isten, aki kész együtt utazni, együtt vonulni a néppel (hiszen a sátor szétszedhető). Isten, aki hosszú távon kötelezte el magát népe mellett, és nemcsak egyszeri, égindulás- földindulás-szerű pillanatokat enged megtapasztalni jelenlétéből. Hajlékot készíttet magának, hogy abban lakozzon.
Érezzük a veszélyt. Mi lesz, ha Izrael azt gondolja, megszelídítette a hatalmas Istent? Ha a Sínai hegyi emésztő tűz ott lakozik, ott sátorozik közöttük, nem gondolják-e majd, hogy mindig ott lesz, ahová ők viszik, és ott marad, ahova ők teszik le? Istennek a teljesen szuverén, szabad jelenléte nem intézményesedik-e veszélyes módon a szent sátor megépítésével és a hozzá kapcsolódó istentiszteleti kultusz kialakításával?
Azt kell válaszolnunk, hogy de igen. Volt, amikor Izrael arra hivatkozott, hogy velük semmi baj nem történhet, hiszen közöttük van az Úr – miközben ők már rég elhagyták mindazt, amit a szövetségben ígértek (Jer. 4.7-11). Katasztrófához is vezetett. Volt, hogy azt gondolták, ha magukkal viszik a háborúba a szövetség ládáját, Isten jelenlétének trónszékét, akkor magát Istent is magukkal vitték, és biztos a győzelem. Csalódniuk kellett (1Sám. 4.1-11). Nem egyszer visszaélt és visszaél Isten népe azzal a nagy titokkal, hogy a mindenható, a teremtő Isten jelen akar lenni népe között.
„Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!” Miért akar Isten jelen lenni? Miért teszi ki magát a fenti veszélyeknek? Miért jön közel, és – a történelem folyamán – egyre közelebb hozzánk, ha visszaélünk ezzel? Jelen van Izraelben a szent sátorban, ott lakozik később a jeruzsálemi templomban, hogy azután egy hatalmas lépéssel még közelebb jöjjön népéhez: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”  Jézusban még közelebb jött, és még sebezhetőbbé vált, mint az a megfoghatatlan, ám valós jelenlét, amelyről a szent sátorban olvasunk. Miért? Az ember visszaél Isten jelenlétével, megfeszítjük Jézust, akiben Isten dicsősége közöttünk lakozott, sátorozott (ugyanaz a teológiai kifejezés, mint a 2Mózesben), és ő még közelebb jön. Hiszen Jézus feltámad, felmegy a mennyekbe, és kitölti a Szentlelkét a benne bízókra, az egyházra, arra a közösségre, amely Úrnak vallja őt. Megtörténik a csoda, Isten a Szentlélek által jelen van az ő népe között, jelen van, amikor összegyűlünk, amikor meghívjuk, amikor igét hallgatunk, imádkozunk, dicsérjük őt, úrvacsorai közösségben vagyunk együtt. És mi visszaélünk vele… Miért nem maradt meg valahol a Sínain, elrettentő szentségében és dicsőségében, miért lakozott itt szent sátorban, templomban, Jézus Krisztusban, és Szentlelke által közöttünk, bennünk?
Mert Isten népe között akar lenni. Mert az Úr önmagát akarja adni népének, és rajta keresztül a világnak. Mert szeretete azt munkálja, hogy ha újból és újból meg is sértjük, felségét meggyalázzuk, ő nem vonul vissza egyszer és mindenkorra, hanem mindig újat kezd velünk. És miközben eljön, jelenlétéről biztosít, soha nem adja önmagát a kezünkbe. Soha nem lehet garanciánk arra, hogy ő itt van. Soha nem szokhatjuk meg, hogy jelen van, és megszólít, szabadulást hoz, bocsánatot ad, megtisztít, bátorít, vigasztal, gyógyít. Megteszi mindezt, mert jelen van, és abban a kiváltságban van részünk, hogy ezt újra és újra átélhetjük. De ugyanakkor nincs garancia, nem kötelessége, hanem ajándéka és kegyelme. Csodaként vesszük-e magunkhoz ma is ígéretét, amellyel a néphez szól: „Ott fogok megjelenni Izrael fiainak, és dicsőségemmel szentelem meg azt [a szent sátort]… Izrael fiai között fogok lakni, és Istenük leszek. És megtudják, hogy én, az Úr, vagyok az Istenük, aki kihoztam őket Egyiptomból, mert közöttük lakozom én, az Úr, az ő Istenük.” (2Móz. 29.43-46)
II. Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom…
Említettem, hogy 13 fejezet foglalkozik a szent sátor külsejének, berendezési tárgyainak, a hozzá kapcsolódó papi szolgálatnak és kellékeinek egészen részletes leírásával. A felhasználandó anyagok (drágák és ritkák!), a tárgyak és eszközök méretének pontos leírását kapjuk. Mintha semmit sem bízott volna Isten az ember fantáziájára, kreativitására. Azt parancsolja Mózesnek, hogy „egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész felszerelés mintáját!” (Vö. 25. 40). Amikor a szent sátor elkészül, azt olvassuk, hogy „egészen úgy készítették el, ahogyan az Úr megparancsolta.” (2Móz. 39.43) Vajon mi a magyarázata ennek a részletességnek, valamint annak, hogy kétszer is olvassuk mindezt?
Isten jelenléte népe között a szent jelenléte a bűnösök között. Hogyan van jelen, hogyan közelíthető meg, mit vár ehhez a néptől? A részletes leírás, valamint a kivitelezésben megkövetelt feltétlen engedelmesség és pontosság azt az üzenetet hordozza, hogy itt a feltételeket Isten diktálja. A szent Isten nem közelíthető meg akármikor akármilyen módon. Ahol a szent Isten találkozik az emberrel, ott nem az emberi ötletelés a döntő. Amikor a tét az, hogy Isten dicsősége, amely a Sínain mint emésztő tűz jelenik meg, mostantól ott fog lakozni a nép között, akkor ezt a jelenlétet, szentséget őrizni, biztosítani kell. A részletes leírás, az egészen pontos instrukciók ezt a célt szolgálják, hasonlóan ahhoz a határvonalhoz, amit Mózesnek kellett a Sínai köré vonnia, amikor Isten leszállt a hegyre (2Móz. 19.12). Ezt a határt jelenti és hozza létre az, hogy mindennek pontosan úgy kell elkészülnie és úgy kell történnie az istentiszteleti kultuszban, mint ahogy azt Mózes látta a hegyen.
Képzeljük el ennek az ellenkezőjét. Az egyik főpap fogja magát, és más ruhában megy Isten elé, mint amit az Úr előírt, más időpontban és más szavakkal közelít az áldozattal Istenhez. Hamarosan ott tartanánk, hogy a papok – amikor úgy lenne kedvük – besétálnának Isten jelenlétébe, levágnák az áldozatot az oltárra, hogy „szia Uram, tök jó, hogy te ennyire jófej vagy, és így is elfogadsz bennünket.” Más alkalommal bemennének Isten elé és miközben végeznék a papi szolgálatot, betennének egy-két olyan elemet is, amit a környező népek bálványkultuszaiból vettek át, mert milyen „modern” dolog ez, és különben is, biztos abban is van valami igazság, és az Úr nem lehet ilyen szűklátókörű. Talán azt mondanák, hogy nagyjából engedelmeskedünk, de a részletekkel való kínos törődés igazán nem fontos, és nem illik egy nagyvonalú, kegyelmes és szerető Istenhez. Azután előállna valaki, és azt mondaná, hogy nem kell ilyen drága anyagokat használni, jó lesz a „tescós” is, mert ugye az Úr megérti, hogy nem vagyunk olyan gazdagok, és még a szegények is ott vannak, persze. Azután jönne valaki, aki racionalizálná a berendezést, és sokkal praktikusabb megoldásokat találna, mint amit az Úr parancsolt. S mindeközben arról van szó, hogy a szent Isten ott lakozik a népe között, és a nép közelít az ő Istenéhez. Mi marad így Isten szentségéből, különállásából? Hol marad az Úr tisztelete, az igazi istentisztelet, az egészséges istenfélelem?
Látjuk, hogyan őrzi Isten szentségét az, hogy egészen pontos engedelmességet követel Izraeltől a szent sátor és berendezési tárgyai elkészítése kapcsán. Isten kész eljönni, és köztünk lakozni, de az erre való készülésben teljes engedelmességet követel, hiszen szentsége, önállósága, szabadsága forog kockán. Ő eljön – és mi visszaélünk vele. Ő adja magát, és mi engedelmesség és tisztelet helyett belerángatjuk saját tisztátalanságunkba, slamposságunkba, mocsarunkba. S a végén észre sem vesszük, hogy már régen nincs közöttünk…
De hát a mi életünkben nincs szent sátor, Isten sehol sem adta elénk a (református) templom mintáját, még csak az istentisztelet pontos menetét sem találjuk meg a Bibliában. Mit jelent mindez Isten népének ma, mit jelent nekünk, mire hív ez bennünket? Miben hív hasonló engedelmessége, pontosságra, alázatra?
Meggyőződésem szerint két olyan nagy terület van, amelyeken a közöttünk lakozó szent Isten részletekbe menő, és nem általános, engedelmességet követel: hitünk és életünk, az igaz tan, és az Istennek kedves élet területei.
Az etikai oldal arra hív, hogy mi, mint Isten megváltott népe, akiknek abban a kiváltságban van részük, hogy Isten közöttünk lakozik, szabjuk életünket Isten akaratához. Isten jelenlétét kívánni, Isten jelenlétében újra és újra megfürdeni”, az Ő igéjével „eltaláltatni” úgy, hogy az életünk nem változik azokon a területeken, ahol ő arra egyértelműen rámutat, bálványimádás. Vasárnapról vasárnapra valami felemelő érzést, élményt keresni úgy, hogy annak nincsenek következményei a mindennapi életünkre, hogy az nem vezet életünk átalakulására, az ugyanaz, mint beslattyogni a szentélybe, és ledobni az Úr elé az áldozatot, mert neki így is biztosan jó. Itt kell beszélnünk arról is, hogy mit hozunk elé, mit adunk neki az istentiszteleten? Ő a legjobbat, a legszebbet, a legtökéletesebbet érdemli. Ezért ne legyen művirág a templomban, ezért fontos számunkra, hogy szép legyen a hely, ahol Istennel találkozunk, és ez hív bennünket igényes zenére is. Istennek adjuk a legjobbat. És ugyanakkor lehetne sokkal szebb a templomunk, minőségibb az éneklésünk, még gyönyörűbb a virág, de ha az életünk odaszántsága nincs mögötte, mit sem érnek ezek. Mindez csak jelképezheti az őszinte szívet, az Isten iránti képmutatás nélküli szeretetet. A közöttünk lakozó isteni jelenlét elkötelezett, odaszánt, megszentelt életre hív bennünket.
A másik terület, amelyben Isten pontos engedelmességre hív, a keresztyén hitvallás, ill. tan területe. Sokan hiábavalónak tartják ezt, mondván, a teológusok apró, nem lényeges dolgokból feleslegesen hatalmas ügyeket kreálnak. Kevés olyan népszerűtlen kérdés van a mai világban, mint az igaz és egészséghez tanhoz való ragaszkodás. Sokan egyetértenek Luciferrel, aki így szól „Az ember tragédiájában”:
A szent tanok. -
Ah, épp a szent tan mindig átkotok
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle. (7. szín)
Milyen hiábavaló azon az egy „i” betűn lovagolni, hogy tudnillik Krisztus homoiusios – hasonló az Atyához, vagy homousios – azaz egylényegű az Atyával. Miért kell ezért többeknek, mint eretnekeknek meghalni? És miközben nyilvánvalóan azt mondom, hogy ezért senkinek sem kellene meghalni (de ne felejtsük, 1600-1700 évvel ezelőtt más világ volt, és másért is meg kellett halni, amiért – hála Istennek – ma már nem kell), azt kell mondani, hogy nem mindegy az az egy betű – hiszen a tét az volt, hogy Jézus Krisztus valóban Isten-e. Az, akiben Isten itt lakozott közöttünk, valóban Isten, vagy csak egy különleges teremtmény? Az, hogy Jézus Krisztus halála engesztelő áldozat a bűneinkért, vagy csak egy pedagógiai csúcsteljesítmény („kövessük mi is példáját!”), vajon mindegy? Az, hogy benne Isten odaadta egyszülött fiát a világ megváltására, vagy pedig csak „baleset” történt, közömbös akkor, amikor benne Isten közöttünk lakozik? Hosszan folytathatnám a sort. Ha Isten szent, ha ő közöttünk lakozik, akkor ennek igazságát és csodáját körül kell vennie egy olyan határral, ami nem engedi, hogy mi mindenféle zöldséget összehordjunk arról, aki közöttünk lakozik. Erre adta a Szentírást, és ezt próbálják megfogalmazni a hitvallások. Mindez nem az egyház intézményesített vallása, nem a gondolkodást száműző tekintélyelvűsége, nem szűklátókörűsége, vagy megújulásra való képtelensége. A Biblia, a hitvallások azok a korlátok, amelyek megértése, elfogadása nélkül nem az élő Istent, hanem a magunk által kitalált istenséget követjük. Természetes, hogy nem állíthatjuk, százszázalékosan mindent pontosan tudunk, és miénk az igazság, hiszen mi vagyunk az igazságéi, Jézuséi. Mindez alázatra, készségességre, nyitottságra hív bennünket – de ugyanakkor mégsem engedhetünk abból, hogy a felismert igazsághoz szabjuk magunkat!
Adjunk hát hálát a Krisztusban közöttünk lakozó Isten csodálatos és titokzatos ajándékáért! Köszönjük meg a csodát, hogy istentiszteleteinken újra és újra átélhetjük, hogy jelen van, megszólít: int, fedd, vezet, tanít, gyógyít, bátorít. És mind életünkben, mind hitvallásunkban szabjuk magunkat egyre jobban az ő igazságához és szentségéhez. Ámen!

Konkrét törvénykezést olvastunk. Rövid, tiltó mondatok, amelyekben az a közös, hogy mind az igazsággal, az igazság elferdítésével kapcsolatos. Konkrét helyzeteket elevenít fel, és rámutat, hogyan szoktuk az ilyen helyzetekben az igazságot lábbal tiporni.
Ez a törvénykezési szakasz egy nagyobb egység, az ún. Szövetség könyve része. A Tízparancsolat leírását követi ez a törvénygyűjtemény a Bibliában. Egyfajta polgári és büntető törvénykönyv, amely a Tízparancsolat nagy követeléseit fejti ki egy-egy konkrét esetre nézve. A Szövetség könyve magyarázata, alkalmazása a Tízparancsolat általános érvényű útmutatásának. Szó esik benne a rabszolgák jogairól, emberölés és testi sértés különböző eseteiről, állatok okozta károkról, lopásról, hűtlen kezelésről, erőszakoskodásról, vallási ünnepekről, stb. Természetesen ezek a törvények pontosan visszatükrözik annak a kornak a szokásait, társadalmi, gazdasági, vallási rendjét, amelyre vonatkoznak. A Szövetség könyvének a szerepe tehát az, hogy felmutassa: amit Isten az általa megszabadított és vele szövetségre lépő néptől követel, az nem pusztán valami „hitbeli”, „lelki” hozzáállás, hanem egy hozzá hűséges élet a mindennapok közepette. Mindez arra mutat, hogy Isten az egész élet felett Úr. Nem létezik egy lelki-vallásos közösség elválasztva egy politikai-társadalmi közösségtől. A nép, amelynek az Úr a királya, az egész életét Isten előtt éli.
Textusunk jobbára a bíráskodással foglalkozik. A legtöbb szabály, amit felsorol, a peres ügyekre vonatkozik, és így elsőre nem tűnik nagyon aktuálisnak ma. Azonban ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mi az a bibliai alapelv, vagy inkább Istentől való érték, ami a szabályok mögött áll, meglepően maivá válik az üzenete. Isten igazságot és igazságosságot követel minden körülmények között. Az emberek életét, egymással való kapcsolatát, és így a társadalmat Isten népében az igazság kell hogy átjárja, formálja. Lássuk, hogyan szólít ez meg bennünket, Isten népe közösségét, a mai világban!
I. Az igazság ellenségei
„Hazug hírt ne terjessz!” – szólít meg bennünket az ige elemi erővel. A hazug, üres, hiábavaló híreket, amelyek mindannyiunkat folyamatosan körülvesznek, ne vegyük fel, ne adjuk tovább. Engedd el a füled mellett! Igazság és beszéd összefüggéséről, pletykáról és rágalomról az elmúlt hetekben többször is szó esett a kilencedik parancsolat magyarázatában, így ezekre újra nem térek ki. Fordítsuk figyelmünket arra az öt tényezőre, amelyek gyakran az igazság ellenségeiként jelennek meg – mellettünk, bennünk. Az igazság ellenségei, akik vagy nyilvánvalóan, vagy alattomosan, csendben, elfordítanak bennünket az igazságtól, és a hamisság csapdájába csábítanak bennünket. A szöveg a következőket mutatja be: a többség véleménye, a részrehajlás, a bosszúvágy, a megvesztegetés, és az erőszak. Engedjük, sőt, kérjük, hogy az igazság Istene megvizsgálhasson bennünket, leleplezhesse, hogy mi búvik meg szívünk titkolt, vagy kevésbé titkolt zugaiban.
A többség véleménye. „Ne állj a rosszat akaró többség mellé, és ne vallj peres ügyben a többséggel tartva, nehogy elferdítsd az igazságot.” A többség véleménye mindannyiunkra hatással van. Erősebben formál, mint gondoljuk, vagy mint szeretnénk. (Kísérlet: 10 ember – 9 beavatott – melyik a leghosszabb a 3 egyenes közül? Az egy be nem avatott az esetek 75%-ban, nyilvánvaló meggyőződése ellenére, a többséggel voksol.) Inkább választjuk az általunk felismert igazság feladását, semmint szembe menjünk a többséggel. És ez azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben inkább elszakítjuk magunkat Jézus Krisztustól, aki maga az igazság, csak hogy ne szakadjunk el a többségtől, aki a hamisságot és gonoszságot választotta. Az ilyen viselkedés mögött állhat a félelem; mi lesz, ha nem fogadnak el, ha elutasítanak minket? Mások számára mindennél fontosabb a konfliktusoktól, feszültségektől mentes élet, és ezért nem a felismert igazsághoz szabják magukat, hanem mindig a legkisebb ellenállás felé veszik útjukat. (Olyanok, mint a döglött hal: az is az árral úszik…) Mindezekre szemléletes példa Péter, aki, míg a tanítványok közösségében van, fogadkozik, ő meg nem tagadja Jézust. Amint viszont ellenséges többség veszi körül, észre sem veszi, hogyan tagadja meg a Jézussal való kapcsolatát - az igazságot! - háromszor is. A félelem hatalmas úr…. A tömeg pedig, félelmetes abban is, hogy mikor mit tart igazságnak. Virágvasárnap ünneplik Jézust, pár nappal később Nagypénteken halálát követelik.
Ebben a helyzetben Isten népének először is azt kell tudomásul vennie, hogy kisebbségben van. Kisebbségben vagyunk, egy olyan társadalomban, ahol a bibliai hit és az Istennek kedves élet nem igazság, sőt, még csak nem is vonzó lehetőség… Erősen és mélyen kell gyökereznünk Jézus Krisztusban, az igazságban, mert különben kikezdi az általunk felismert igazságot a többség gondolkodásmódja, értékrendje. Ne félj, ne légy közömbös, ne ferdítsd el az igazságot szóban vagy tettben – és ezáltal ne szakadj el Jézus Krisztustól!
Részrehajlás, jószándék. „A nincstelennek se kedvezz peres ügyében!” Itt is a bíráskodás területéhez kapcsolódik a parancs, de általánosan is igaz. Megdöbbentő ez a kijelentés, hiszen a Biblia sokkal inkább azt helyezi Izrael elé, hogy segítse a szegényt, az árvát, az özvegyet. Itt pedig azt mondja, hogy ne kedvezz neki? Annyira meglepő ez a fordulat, hogy számos írásmagyarázó azzal a javaslattal állt elő, hogy eredetileg nem a nincstelenről, hanem a hatalmasról volt szó (a héber szövegben egy betű a különbség). De ugyanezt találjuk egy másik törvénygyűjteményben is: „Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben. Ne nézd, hogy valaki nincstelen, és ne kedvezz a hatalmasnak. Igaz ítéletet hozz honfitársad ügyében.” (3Móz. 19.15)
Mi az alapgondolat e parancs mögött? Az, hogy az igazság feláldozásával, megtagadásával ne akarj jócselekedetet véghezvinni. Akár a bíráskodás összefüggésében, akár más helyzetben, az igazságot nem adhatjuk oda, nem tagadhatjuk meg, nem taposhatjuk el azért, hogy kedvezzünk a rászorulónak. Más szóval nem áll meg a mondás, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem azért, mert nem kell segíteni a rászorulón – hangsúlyozom, mind az ó-, mind az újszövetség újra és újra felhívja a figyelmet a nincstelen iránti törődésre, gondoskodásra -, hanem azért, mert az igazság ügye az igazság Istenének az ügye, míg a hamisság és hazugság a „hazugság atyja” princípiuma. Ha az igazság felrúgható a gyengék érdekében, akkor annál inkább el fog torzulni a hatalmasok érdekében.
Milyen gyakran próbálnak jó célt szolgálni hazugsággal, csalással, lopással. Milyen gyakran próbáljuk magunkat meggyőzni, hogy hamis tetteink és szavaink a jó célt szolgálják. Ne gondoljuk, hogy Isten előtt megállnak az ilyen magyarázkodások! Tekintsünk bele vakító világosságába, lángoló szentségébe – és próbáljuk megérezni, mit gondol szánalmas önigazolásaink láttán… Hogyan gondolhatjuk, hogy Isten igazságát az igazság elferdítésével szolgálhatjuk? Hogyan lehetünk ilyen vakok, ilyen süketek?!
Bosszúvágy. „Ha ráakadsz ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára, hajtsd vissza hozzá! Ha látod, hogy összeroskad terhe alatt annak a szamara, aki gyűlöl téged, ne hagyd magára, hanem segíts rajta!” Akkor is létezik jogrend, és az akkor is él rád és embertársadra nézve, ha ő ellenséged, sőt, gyűlöl téged. Az ellenséget, aki gyűlöl minket, adósnak tekintjük. A harag, a neheztelés egyfajta adósság el nem engedést jelent, legyen az anyagi, vagy érzelmi természetű. Ennek fényében lássuk a két példát!
Ellenséged eltévedt állatát hajtsd vissza, azaz ne próbáld önkényesen kárpótolni magad, ne tégy kísérletet az adósság behajtásra. A jog azt követeli, hogy akkor se tulajdonítsd el felebarátod vagyontárgyát, ha az „kezedbe esik”, ha arról nem tudna senki, és nem derülhetne ki. Kötelességed visszajuttatni a gazdájához. A másik helyzet hasonló ehhez: segíts annak, aki gyűlöl, és ne nézd végig baját kárörvendően. Ez a két példa jézusi mélységű: szeresd ellenségedet!
A harag, a bosszúvágy, a gyűlölet gyakran ösztönöz arra, hogy ellenségeinkkel szemben hamisan járjunk el. Ilyenkor könnyen feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy elferdítsük az igazságot, hogy a hamissággal, hazugsággal, visszafizessünk, törlesszük az adósságot. „Ő is hazudott, becsapott, én csak visszaadom…” Ez világi, földi, ördögi bölcsesség, ami nem áll meg Krisztus igazságának világosságában.
Megvesztegetés, kívánság. „Vesztegetésre szánt ajándékot ne fogadj el, mert az ilyen ajándék vakká teszi a világosan látókat, és az igaz beszédet is elcsavarja.” A megvesztegetés az igazság elferdítése haszon reményében, ill. fejében. Ebben a versben döntő a meglátás, hogy a vesztegetésre szánt ajándék vakká teszi a világosan látókat, és az igaz beszédet elcsavarja. Feltehetjük a kérdést, hogy ez vajon arra vonatkozik, hogy akit megvesztegetnek, az egészen tudatosan lesz vakká, és beszél hamisan (hiszen látja az igazságot, de az ajándék érdekében nem képviseli azt), vagy pedig elveszíti azokat a képességeit, hogy az igazságot felismerje és magát az igazsághoz kösse. Meggyőződésem, hogy a megvesztegethető ember idővel elveszíti azokat a világos látást és a tiszta beszédet. A korrupció áthatja lényét, megrontja gondolkodását, belerágja magát gondolataiba, érzéseibe, elhatalmasodik rajta és rabbá teszi. A megvesztegetésnek éppen ez a tulajdonsága az, amiért Magyarországon a gépjármű vizsgáztatástól kezdve a legnagyobb állami beruházásokig mindent átjár a korrupció, annyira, hogy ennek már nemzetgazdasági szinten vannak következményei.
A szem arra van, hogy felismerje az igazságot, a száj pedig arra, hogy szolgálja, képviselje, terjessze azt. Bátran állíthatjuk, hogy erre hívott el, erre tisztított meg bennünket az igazság Istene Jézus Krisztusban, az ő Fiában. A kívánság azonban felgyúl bennünk, és a haszon reményében félredobjuk, amit Isten drága áron megszerzett nekünk, és odaadjuk magunkat, szemünket, szánkat, szívünket a hamisság szolgálatára. Végül pedig máshogyan látunk, máshogyan hallunk, máshogyan beszélünk, máshogyan cselekszünk. A végeredmény az a teljesen elvakult, megromlott ember, aki hamisságában is meg van győződve igazáról, és akit teljes mértékben behálózott a hazugság atyja.
Erőszak. „A szegény ember igazságát ne ferdítsd el peres ügyében! A hamis ügytől maradj távol, az ártatlant és az igazat ne öld meg, mert én nem adok igazat a bűnösnek! … Ne sanyargasd a jövevényt, hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban.”  A szegény, az ártatlan és igaz, a jövevény vagy idegen kiszolgáltatott emberek. Kiszolgáltatottak, gyakran alávetettek az erősnek, a gazdagnak, azoknak, akik „otthon” vannak. Aki hatalomban van, könnyen használja hatalmát a maga javára, és nem a rábízottak szolgálatára. A bennünk lévő hajlam, hogy a gyenge felett uralkodjunk, őt kihasználjuk, gyakran erősebbnek bizonyul, mint a kiszolgáltatottak jogai. Mindennapos esetek, akár a családban, akár a nemzetközi politikában - és a kettő között minden szinten! – beszélnek arról, hogy az, akinek hatalma van, elferdíti az igazságot. Mivel a gyenge nem tudja megvédeni magát, a szegény nem tud jogorvoslatért folyamodni, gyakran veszik semmibe igazságukat. Vajon miben leplez ez le bennünket – mint szülőket, mint házastársat, mint vezető beosztásban lévő személyt a munkahelyen? Visszaélünk-e hatalmunkkal a gyengék, a kicsinyek kárára? Elnyomjuk-e az ő igazságukat a saját érdekünkben, vagy éppen csak figyelmetlenégből, közömbösségből?
Két érvet találunk, hogy miért ne legyünk igazságtalanok a nálunk gyengébbekkel. Az elsőben Isten azt mondja, hogy nem adok igazat a bűnösnek (nem mentem fel a bűnöst.) Az élet mindennapos helyzeteit szabályozó törvénykezésben jelen van Isten. A hatalmasok visszaélhetnek a szegények kárára, de Isten igazságával kell szembenézniük. Isten a szegények, az elesettek, a kisemmizettek mellé áll, és ezzel számolnia kell mindenkinek, aki kiforgatja a gyengéket igazukból. Szintén a Szövetség könyvében, egy másik helyen ezt olvassuk: „Ne nyomorgassátok az özvegyeket és árvákat! Ha mégis nyomorgatjátok őket, és hozzám kiáltanak segítségért, bizony meghallgatom kiáltásukat. Fölgerjed haragom, és fegyverrel öllek meg benneteket, és majd a ti feleségeitek lesznek özvegyekké. És gyermekeitek árvákká.” (22.21-23) Kemény beszéd! De Istennek igenis oda kell állni a gyengék mellé, és a törvénykezésnek is védenie, óvnia kell őket.
A másik érv úgy hangzik, hogy ti magatok is ismeritek a jövevények, azaz az idegenek, kiszolgáltatottak életét, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptomban. Ki az az Isten, aki a Szövetség könyvében szabályozza Izrael közösségi életét? Az Úr, aki azon az alapon szól, hogy ő hozta ki Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból. Emlékeztek, honnan jöttetek? Emlékeztek az otthontalanságra, a kivetettségre, az árvaságra, a reménytelen és kilátástalan rabszolgalétre? És amikor kiáltottatok, szabadítót támasztottam nektek, mellétek álltam, és felhoztam igazságotokat a fáraóval szemben. Ne éljetek vissza a hatalommal, a megérkezettséggel, a megoldódott élettel, hanem munkáljátok azok igazságát, akik kicsik, gyengék, elesettek!
II. Hűség az igazság Istene iránt
Számbavettük az igazság öt ellenségét, akik felkelnek bennünk is, hogy eltorzítsák, elpusztítsák azt az igazságot, amit az igazság Istene követel. Nem kínos, törvény szerinti igazság mindez, nem szabályoknak, törvényeknek való rideg és embertelen megfelelésről van szó. A Szövetség könyvében, úgy, mint a Tízparancsolatban, a központi üzenet az élő Istennel való kapcsolat, a neki odaszánt, iránta elkötelezett élet. Az engedelmesség az Isten iránti hűségből fakad, míg az Úr iránti hűségünk az ő irántunk való hűségére adott válasz. Emlékezzünk, hogy minden azzal kezdődött, hogy ő ígérte nekünk, hogy hűséges marad hozzánk. Ő szabadított meg minket, ő ajánlotta fel a szövetséget Jézus Krisztus halála és feltámadása által, és ő hívott ki bennünket a vele való közösségre, egy új életre. Ő tett ígéretet, hogy nem vonja vissza mindazt, amit értünk tett. Mi pedig egy ponton minderre igent mondtunk. Igent mondtunk Isten hűségére, és azt mondtuk, mi is hűségese leszünk hozzá. Átadtuk magunkat neki, hogy használjon bennünket saját céljaira, hogy teljesen az övéi legyünk. És ha valamiért ma arra hívott, hogy vizsgáljuk meg magunkat, igazságban járunk-e, akkor az a vele való közösségből falad. Szeretné, ha teljesen hozzá tartoznánk, és félelem nélkül szolgálnánk őt ebben a világban. ÁMEN!

Mózes elindult Midjánból Egyiptomba, az úton életreszóló találkozása volt Istennel, majd pedig elkönyvelte első sikerét. Amint elmondta a rabszolganépnek, hogyan találkozott az Úrral, aki megjelent neki az égő csipkebokorban, valamint hogy az Úr azért küldte el őt, hogy kiszabadítsa népét a fáraó hatalmából, a nép hitt neki, leborult az Úr előtt és imádta őt. Ami nemrég még elképzelhetetlen volt Mózes számára, az valóság lett: elfogadják, hogy ő az Isten küldötte, és hogy valóban vége a szolgaság idejének.
Mózes és Áron eufórikus hangulatban készülhetett tehát a fáraóval való találkozásra. Olyan nyilvánvaló, hogy velük van az Úr. Olyan csodálatosan zajlanak az események. Olyan meglepően könnyen jutottak túl az első próbatélelen. Ezek után bizonyos, hogy a fáraó enged Isten akaratának, megnyílnak a kapuk, lehullanak a szolgaság bilincsei. Az Úr a szabadító, aki megszabadítja népét.
De nem így történik. Sőt, mintha az egész küldetés megkérdőjeleződne. A küzdelem, a harc nem kerülhető meg. Erről tanít minket Isten a mai történetben.
I. Mózes és a fáraó: az első ütközet kudarca
Mózes és Áron, bemenve a fáraóhoz, prófétai módon szólítják meg Egyiptom királyát: „Így szól az Úr, Izráel Istene: Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szentelhessen nekem a pusztában!”. Nem a maguk nevében jöttek, hanem az Úréban, akivel Mózes találkozott. Az Úr az, kinek számára élet-halál kérdés, hogy kiszabadítsa Izraelt, elsőszülött fiát az elnyomás szorításából. Az Úr nevében konfrontálódnak hát az elnyomóval, a kegyetlenség, a szolgaság, a nem emberhez méltó élet urával és megtestesítőjével. Az Úr ügyéről van szó, amiben ők csak eszközök.
A fáraó azonban nemvárt módon felel: „Kicsoda az az Úr, hogy hallgassak a szavára és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem bocsátom el Izraelt.” Mit gondoltok, Mózes és Áron, miért engednék szavatoknak? Kik vagytok ti és kicsoda ez az Úr, akit itt nekem emlegettek? Miért kellene bármit is tennem? Még csak nem is hallottam róla… mérget vehettek rá, hogy nem engedem el Izraelt!
Hidegzuhany az Úr színe elől érkező lelkes követeknek! A fáraó gúnyos és kíméletlen. Nem ingott meg, nem nyíltak meg az ajtók, nem szabadul Izrael. Mózes és Áron kínos magyarázkodásba kezd: „Találkoztunk a héberek Istenével.” Az Úr, akit te nem ismersz, ó király, a héberek Istene. „Hadd menjünk azért háromnapi útra a pusztába, hogy áldozzunk Istenünknek, az Úrnak, azért, hogy ne verjen meg bennünket dögvésszel vagy fegyverrel.” A prófétai szót az alkudozás, a magyarázkodás, a taktikázás váltja fel. „Tudod, ó király, váratlanul találkoztunk az Úrral, és csak 3 napról van szó. És ha nem engedsz, megbüntet minket a mi Istenünk, és beláthatod, te is jobban jársz, ha három napi munka esik ki, mintha elveszted szolgáidat dögvész vagy fegyver által.” A megroppant vezetők azonban már semmit nem érnek el. A fáraó határozott és egyértelmű: „Ennyi időtök van? Ennyire ráértek? Azt gondoljátok, hogy bármire juthattok itt? Ünnep és istentisztelet? Dolgozni kell ennek a sok mihaszna embernek, nem álmodozni, meg ünnepelni, meg lógni! El innen!”
Hatalmas pofon. Kaptunk egy küldetést, amikor Jézus Krisztust megismertük. Isten megáldott benne, hogy áldássá legyünk mások számára. Arra hívott, hogy képviseld őt, szolgáld őt, éld bele a világba szeretét és uralmát. És te elindultál. A Szentlélek által megragadva, az Úrral való találkozás után lelkesen elindultál, hogy követe légy. Szembeszálltál a fáraóval, amikor újult erővel kezdtél imádkozni  valakiért, akit megkötöznek a gonosz erői. Hadat üzentél a hamisságnak, a csalásnak a munkahelyeden, vagy segíteni akartál valakinek. Elhatároztad, hogy harcolsz a bűn és az ördög ellen, hogy másképpen legyenek a dolgok az otthonodban. „Így szól az Úr” – mondtad, de a fáraó visszaröhögött a képedbe: „Ki vagy te és ki a te Istened?” És nem mozdult semmi, egy tapodtat sem. Nem omlott össze az ellenség hatalma, nem engedte szabadon a foglyokat, sőt, gúnyosan nézett vissza rád: te tényleg azt gondoltad, hogy bármi megváltozik?
Mózes és Áron leforrázva vonulnak vissza. Az első ütközet abszolút kudarccal végződött.
II. A fáraó és Izrael: Az ellentámadás sikere
De nemcsak annyi történt, hogy a kicsivel előbb még oly lelkes követek megvert kutyaként kullogtak el Egyiptom királya elől. Nemcsak, hogy nem mozdult a fáraó egy szikrányit sem Izrael érdekében, de még ellentámadást is indított. És ha Mózes és Áron kudarcot vallott, az elnyomás ura annál sikeresebbnek bizonyult.
A fáraó „még aznap”, azaz haladéktalanul mozgásba hozza totalitáriánus elnyomó rendszerét. Hatalmas birodalmat irányít az, akinek a szemében az Úr – senki. Az elnyomó dikatúrák logikája szerint a legkisebb ellenállás jelére is azzal válaszol, hogy szorosabbra fogja halálos szorítását.
A parancs úgy szól a felügyelőknek, hogy ne adjanak többé szalmát a vályogot készítő hébereknek. Szedjék össze maguk, de mindeközben ugyanannyit termeljenek, mint korábban. Elvégre ha ráérnek ünnepekkel és istentisztelettel, meg hasonló hiábavalóságokkal foglalkozni, akkor nyilvánvaló, hogy lusták, valamint nincs elég dolguk. A pénz hatalma azt diktálja, hogy minden körülmények között teljesítsenek. Dolgozzanak éjjel és nappal, termeljenek profitot, de ne álljanak meg ünnepelni és főként ne akarják imádni a szabadság Istenét. A fáraó csak számokat lát, de életet nem akar.
A fáraó felügyelői veréssel kényszerítik Izrael felügyelőit, hogy azok hasonló módon kényszerítsék ki az előírt mennyiséget a népből. A héber felügyelők reménytelennek látják a helyzetet, ezért bemennek a fáraóhoz és arra kérik, hogy enyhítsen szorításán, de hiába.
„…amikor a fáraótól kijöttek, találkoztak Mózessel és Áronnal, akik ott álltak rájuk várakozva.” Úgy tűnik, Mózes és Áron is ettől a lépéstől várták az enyhülést. Ehelyett azonban a keserű vádaskodás szavait hallják: „Nézzen rátok az Úr, és ítéljen meg benneteket, mivel gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és szolgái előtt, és fegyvert adtatok a kezükbe, hogy megöljenek bennünket!” Mózes és Áron az Úr nevében mentek be a fáraóhoz – és most az Úr ítéletét kérik rájuk Izrael felügyelői. Nyilvánvalóvá teszik, hogy Mózes és Áron hibáztak, amikor az Úr nevében szóltak. „Micsoda arrogancia, micsoda elvakultság! Tényleg azt hitték ezek, hogy az Úr küldte őket? Tényleg azt hitték, hogy szembeszállhatnak a fáraóval? Tényleg elhitték, hogy van szabadulás a rabszolgaságból? Micsoda álmodozók! És mit értek el? Rosszabb a helyzetünk, mint korábban! Gyűlöletessé lettünk a fáraó előtt.” És az Úrnak már csak annyi szerepet szánnak, hogy ítélje meg a bajkeverőket. Izrael népe megosztott és elkeseredett, minden reményét elvesztette. A fáraó ellentámadása sikeres volt.
Mózes pedig szívére veszi a vádakat, azaz hallgat a népre, és igazat ad nekik. Továbbadja a panaszt és így szól Istennek: „Uram, miért engeded, hogy rosszul bánjanak ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, rosszabb a sora ennek a népnek, te pedig semmit sem tettél néped megszabadításáért.”
Isten ellen fordultál és így panaszkodsz: Te hol vagy, Uram? Miért nem cselekedtél? Látod, hogy az ellenség győzött. Ha nem hallgatok rád, ha nem indulok el, ha nem megyek be a fáraóhoz, nem következett volna be a baj. De most minden rosszabb, mint bármikor korábban. A szabadulás távolabb van, mint mielőtt engedtem volna neked. Nézd meg, Uram, amióta harcolok érte, jobban iszik, mint korábban... Még ellenségesebb a hittel, mint azelőtt, hogy beszéltem volna vele... Amióta hittel imádkozom, egyre reménytelenebb a helyzet… Az életem átadtam Krisztusnak és a bajok nem szűnnek, csak sokasodnak… Te pedig semmit sem teszel, csak nézed, hogy mi történik.
Hát akkor miért csináljam tovább? Uram, megpróbáltam, hittem, lelkesedtem, szembeszálltam a fáraóval, az elnyomással, a gonosz hatalmával, de te nem voltál ott. Talán félreértettelek. Talán csak túl nagyot gondoltam. Talán csak az álmaim… A találkozás, az elhívás, a Szentlélek ereje, az imádságok – csak bebeszéltem magamnak? - És közben feladod. Feladtad, hogy az Urat képviseld, mert a gonosz szorítása nem engedett. Olyan, mint az áthatolhatatlan, törhetetlen üvegfal. Nem mozdul egy tapodtat sem. Sőt, megerősödik, az elnyomás hatalma csak kiterjed.
III. Istené a végső szó: „Álljatok ellen az ördögnek!”
„Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval, mert erős kéz kényszeríti arra, hogy elbocsássa, erős kéz kényszeríti arra, hogy elűzze őket az országából.” Talán Mózes nem is várja, hogy Isten, aki nem tett eddig semmit, megszólaljon. Talán azt gondolta, itt a Midjánban kezdődött kaland vége, befejeződtek a különös események. De az Úr megszólal, és válaszából kiderül, hogy szó sincs arról, hogy nem törődne a népével, vagy nem tudná, mi folyik őt. Sőt, azt sem lehet mondani, hogy az Úr eddig nem tett semmit. Isten munkája elkezdődött, ez azonban nem jelenti azt, hogy a fáraó azonnal elengedné Izrael fiait. A fáraó, az elnyomás és a profit hatalmának megtestesítője nem adja könnyen, ami az övé. A szabadítás még az Úr számára is küzdelemmel, harccal jár. Ebbe pedig beletartozik még az is, hogy a gonosz erői aktivizálódnak. De meg fogod látni, Mózes, Isten hatalmas erejét amellyel cselekszik a fáraóval. Igen, a helyzet most rosszabbnak látszik, mint eddig bármikor; de éppen ez a jele annak, hogy az Úr cselekszik és ezért az ellenség is mozgósította seregeit. Éppen ezért nem adhatod fel, és nem keseredhetsz el.
„Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek.” – írja Jakab apostol. Az elnyomó visszaveri az első támadást és ellentámadásba lendül. Feladjuk? Elhiszed, hogy csak ennyi volt? Tényleg, csak képzelődtél és álmodoztál? Mit sem akar jobban az ördög, mint hogy úgy gondold, igen. Azt akarja elérni, hogy keserűen és csalódottan fordulj Isten ellen: Uram, nem tettél semmit és minden rosszabb, mint volt.
Gyülekezetünket Isten arra hívja, hogy tanuljunk meg ellenállni a gonosznak. Amint Isten Szentlelke egyre nyilvánvalóbban munkálkodik köztünk, úgy jönnek egyre erősebben a pofonok. Amint közeledik Jézus, hogy megérintsen és elhívjon magáénak, úgy élesedik a harc és az ellenállás többekben, akik közelednének hozzá. Fel kell ismernünk, hogy amennyiben Krisztushoz közeledünk, vagy már az övéi lettünk, a gonosz ellenfeleivé is váltunk. Különösen, ha az ő világosságát akarjuk megélni és továbbadni, mindent meg fog tenni azért, hogy ez ne történhessen meg. Vannak, akiknek házasságát támadja meg az ördög és végeláthatatlan vitákat gerjeszt. Ismerjük fel, hogy ki áll mindezek mögött és közös imádságban, megbocsátásban álljunk ellen munkájának. Vannak, akiknek régi kísértései támadnak fel elemi erővel. Lehet, hogy váratlan betegségek jelennek meg. Mindent megtesz a gonosz hatalma, hogy szorítását ne lazítsa, hogy emberek ne jöjjenek Istenhez, hogy a világosság ne terjedjen a világban. Nekünk pedig meg kell tanulnunk ellenállni a sötétség elnyomó, elcsüggesztő, megbénító erőinek. Amire Isten hívott, azt nem adjuk fel! Ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „… mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid. 10.39)
Ezért együtt szánjuk oda magunkat az Úr Jézus Krisztusnak, az ő elhívásának, szánjuk magunkat oda az imádságra, az igazság szólására, a jó cselekvésére, közösen határozzuk el, hogy nem adjuk fel, amire Isten hívott minket, vagy ha feladtuk, most újból elfogadjuk tőle – engedelmeskedjünk az Istennek és álljunk ellen az ördögnek, és elfut tőlünk. Ámen!