Exodus

Alkalmanként mindannyian kudarcot vallunk életünk egy-egy területén. Tudunk-e újrakezdeni? Van-e bennünk motiváció, erő az első vagy a sokadik kudarc után újból belevágni valamibe? Megadják-e nekünk, vagy megadjuk-e magunknak erre a lehetőséget? És hogyan gondolkodunk Istenről? Mit gondol ő az újrakezdőkről? Lehet-e nála hibázni? Hiszen minél tökéletesebb valaki, annál távolabbinak érezzük - és annál kevésbé tudjuk elhinni, hogy van szabadság hibázni és újrakezdeni. Márpedig Isten egészen tökéletes…
Mózes kudarcot vallott ember. Isten elhívta, meggyőzte arról, hogy általa akar szabadulást készíteni Izraelnek, az egyiptomi kényszermunka alatt roskadozó népnek. Mózes nem könnyen fogadta el az Istentől való küldetést, de végül Isten győzött és Mózes bement a fáraóhoz: Így szól az Úr, Izrael Istene: Bocsásd el népemet! Amint láttuk, a fáraó gúnyosan elutasítja Mózest, és nem hogy nem engedi el Izraelt, hanem még jobban megnyomorítja életüket (5.1-11). Amikor Izrael vezetői bemennek a fáraóhoz, hogy könnyítsen terhükön, Egyiptom királyának szíve nem lágyul meg. A vezetők ezért Mózest és Áront vádolják (5.20). Ha Mózes nem megy be a fáraóhoz a vélt isteni küldetéssel, nem vált volna elviselhetetlenné amúgy is nyomorúságos életük. Mózes pedig keserűségében Istenhez fordult: Miért nem tettél semmit? Miért küldtél el engem? Nem látod, hogy minden csak rosszabb lett, mint mielőtt hittem és engedelmeskedtem volna neked (5.22-23)? Isten válaszol a keserűségtől és vádaktól nem mentes kérdésekre: majd meglátod, hogy mit cselekszem a fáraóval és hogyan szabadítom meg a népemet. Azaz Mózes félreértette a helyzetet. Nem ismerte fel, hogy Isten tud mindarról, ami történt, hanem az első pofon után feladta, amit Isten ígért neki és amivel megbízta őt. Mózes kudarcot vallott ember. Csodálatos Istentől való tapasztalatok után egyszercsak úgy értékeli, hogy mindez nem volt semmi. Mit kezd Isten a jelen helyetben? Van-e Mózesnek lehetősége újrakezdeni? Vagy talán eldobja őt az Úr, mint állhatatlant, haszontalant, aki nem felel meg az ő elvárásainak?
A ma olvasott részben Isten megújítja Mózes elhívását. Megismétli ígéreteit, olyan intenzitással, olyan erővel, amire korábban ritkán volt példa. De nemcsak Isten ígéreteinek gazdagságával találkozunk, hanem egy megroppant, összetört, hitehagyott néppel is. Isten Mózest és Áront egy reményvesztett néphez küldi, közöttük kell helytállniuk, minden elkeseredettségük közepette Mózesnek kell biztosan állni az Isten ígéreteiben. Végül azt tudjuk meg, hogy honnan származnak, milyen emberek azok, akiket Isten használni fog. Honnan való az a Mózes, aki bár kudarcot vallott, Isten mégis újra megbízta népe szabadításának munkálásával.
I. Az Isten, aki ígéreteket ad
Isten egy hosszabb beszédben szól Mózeshez. A beszéd ugyanazzal kezdődik, mint amivel végződik: „Én vagyok az Úr!” Mindezen felül ebben a néhány versben (2-8) még kétszer hangzik el ugyanez Istentől. Mire mutathat ez az erős személyes hang? Ígéretei felsorolása közben miért hangsúlyozza Isten: Én vagyok az Úr? Összefügg ez a következő kijelentéssel: „Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de azon a néven, hogy az Úr nem voltam ismert előttük.” Sokan felvetették, hogyan mondhatja ezt Isten, hiszen az Ószövetségben már Ábrahám is használja az „ÚR” (Yahweh) elnevezést. A hagyományos válasz erre a kérdésre az, hogy nem egy új név meghallásáról, hanem ennek a névnek az igazi tartalmáról van szó. Isten úgy jelenti ki magát, úgy ismerteti meg önmagát, úgy leplezi le jellemét, tulajdonságait mindabban, ami hamarosan bekövetkezik Egyiptomban, ahogy az korábban nem történt meg. Ábrahám, Izsák és Jákób részesei lettek Isten szövetségének, de annak beteljesedését nem élték meg. „Én vagyok az Úr!” – ez nem bemutatkozás, hanem Isten önkijelentése. Isten nem pusztán a nevét közli, hanem önmagát – hiszen ő azonos nevével. Nem önmagának bizonygatja, hogy ő az Úr – hanem Mózesnek hangsúlyozza: mindaz, amit most elmondok neked, lényem lényegéhez, legszentebb ígéreteimhez, szívem mélyéhez tartozik. Figyelj, Mózes, hogy ki vagyok, és mit cselekszem.
Mindezek után Isten olyan tömören, gazdagon, koncentráltan fogalmazza újra ígéreteit, hogy azok elől nem lehet „elbújni”, nem lehet kitérni, Mózesnek meg kell azt hallani. Az Úr hármas ígéretre kötelezi el magát:
Szabadulást ígér Izraelnek. Isten 5 kifejezéssel ismétli meg, amit már az égő csipkebokorban elmondott Mózesnek: meghallottam panaszkodásukat, emlékszem szövetségemre, megszabadítalak, megmentelek, megváltalak. Igen, a fáraó szorítása erősebb, mint korábban; igen, úgy tűnik, nincs szabadság a rabszolganépnek; igen, könnyebb elhinni, hogy nem változik semmi, hogy a reménytelenség és erőtelenség végleg elhatalmasodott és rabságban tartja őket – de „Én vagyok az Úr”, a szabadító.
Isten lényéhez tartozik, hogy ő szabadító. Izrael ebben fogja megismerni Istent, ez lesz az első nagy tapasztalata az Úrral. Szolgák voltunk – és most élünk. Nem azt tettük, amit akartunk – most azt tesszük, amire az Úr hívott el. Idegen és gonosz, életet megnyomorító erőknek voltunk kitéve – de most az Úr uralkodik rajtunk. Azt hiszem, Istennek semmiben sem telik nagyobb öröme, mint amikor embereket szabadít meg a gonoszság, a hiábavalóság, a bűn, a Sátán hatalmából. Jézus neve azt jelenti: Az Úr megszabadít. Isten ma ugyanígy jelenti ki magát nekünk: Én vagyok az Úr! Én szabadító Isten vagyok. Ha életed elsorvasztja, megnyomorítja az üresség, ha úgy érzed, elborít és szétszabdal a káosz, ha legyőz bármilyen szenvedély – Jézus a szabadító! Jöjj hozzá bizalommal!
Azt ígéri, hogy Izrael az ő népe, ő pedig Izrael Istene lesz. A szövetség, amelyet az Úr nem felejt el, többet jelent, mint hogy kiszabadítja az övéit az elnyomás hatalmából. El is kötelezi magát mellettük – mindörökre. Isten rátekint Izraelre, a rabszolganépre. Azokra, akik inkább a fáraótól várják sorsuk enyhülését, semmint az Úrtól az igazi szabadítást (5-15-16). Azokra, akik – amint majd látni fogjuk – nem hisznek benne. Rájuk néz – és azt mondja: „népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek. és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek…”. Kicsoda az, aki így szól, én vagyok az Úr? Az, aki akkor is ragaszkodik Izrael ősatyáinak adott ígéreteihez, a velük való szövetséghez, hogy amikor ránéz erre a megnyomorodott népre, nem kihátrálni próbál korábbi kijelentéseiből. Népévé fogadja – ezeket? Pont ezeket? Istenük lesz – ezeknek? Éppen ezeknek? Mennyi nagyobb, szabadabb, erősebb, szebb nép van, akiket választhatna! Miért éppen ők? Mert Isten hűséges ahhoz, amit megígért!
Isten azt ígéri, hogy örökségül adja nekik a földet, amelyet korábban atyáiknak ígért. Azaz gondoskodik népe életéről, jövőjéről. Nemcsak megszabadítja őket, nemcsak népének fogadja őket, de lehetőséget biztosít arra, hogy új és szabad életüknek legyen lehetősége a kibontakozásra, a kivirágzásra. Hiszen Isten szabadítása nem pusztán egy lelki élmény, nem pusztán a fáraó elnyomó és halált hozó hatalma alól való felszabadulás, nemcsak annak bizonyossága, hogy Istenhez tartoznak, hanem egy az Úrral kiteljesedő élet is. Élet, amelynek helyre, térre, földre, otthonra, hazára, kenyérre, biztonságra van szüksége. Jézus Krisztus azt mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt, bőségben éljenek.” (Jn. 10.10)
„Én vagyok az Úr” – mondja Isten, jelenti ki Isten magát Mózesnek. Szinte felépíti a kudarcott vallott, megkeseredett, hitetlenné lett követét. Szinte ráönti, ráárasztja önmagát és mindazt, amit cselekedni szándékozik. „Tömény” örömhírt hirdet neki: Mózes, szabadulást szerzek ennek a népnek, népemmé fogadom őket, és beviszem őket a földre, amelyet ígértem nekik. „Mózes pedig elbeszélte mindezt Izrael fiainak.”
II. A nép, amely összetört
„De nem hallgattak Mózesre kishitűségük és a kemény szolgálat miatt.” Isten gazdag ígéreteit tolmácsolja Mózes, de a nép, akihez Isten küldi, nem hallgat rá. Nem képes Isten „igenjét”, az Istentől való élet lehetőségét meghallani és megragadni. Ennek oka kishitűségük és a kemény szolgálat. A magyar kifejezés „kishitű” félrevezető. Könnyen mondjuk azt, hogy mi is kishitűek vagyunk – hogyan lennénk „nagyhitűek”? Miért olyan nagy baj ez? Még alázatot is feltételez a részünkről. De az eredeti kifejezés szószerint így hangzik: „lélekben rövid”. A jelentése: a generációkon áthúzódó kemény és kegyetlen szolgálatban megtört lelkű, megnyomorított, megroppant gerincű nép. Egy olyan lakosság, amelynek tagjai nem látnak túl puszta létfenntartásuk kihívásain. Legmerészebb és legszebb álmaikban is csak azt tudják elképzelni, hogy kicsit könnyebb lesz az élet azáltal, hogy újra kapnak szalmát a vályogvetéshez. Csak nehogy rosszabb legyen, nehogy kevesebb legyen a napi betevő, nehogy elsötétedjen előtte a színes álmokat otthonába varázsló képernyő, nehogy kevesebb legyen a chips és a cola. A lélekben megtört népnek nincsenek álmai szabadságról, amit Isten, a szabadító hoz el. Nincsenek érzékszerveik arra, hogy felismerjék, több az élet, mint az a szolgaság, amelyben élnek. Több az élet, mint az a nyomorúságos kis biztonság, amit rabszolgalétükben valahogy mégis összehoznak otthonaikban.
De Isten második ígéretét sem érthetik. „Ti népem lesztek, én pedig Istenetek”. A rabszolgák névtelen tömeg, akiknek se nevük, se múltjuk, se jövőjük, se nemzetük. Héberek ők, szolgák, de nem egy megszervezett, összetartó, egymás erejében bízó nép. Amikor majd Isten kiszabadítja őket Egyiptomból, amikor szövetséget köt velük a Sínai-hegyen, akkor lesznek néppé. De ezt az ígéretet most még nem tudják befogadni.
Az önálló föld, az Isten áldásával kiteljesedő, virágzó, szabad élet szintén értelmezhetetlen nekik. Nemzedékeken keresztül tanulták, hogy ők szolgák, másodrendűek, kicsik, erőtelenek – és elhitték. Természetes, hogy így alakult. Érthető, hogy megroppant a lelkük, hogy nincsenek álmaik, nincs bátorságuk, csak arra törekednek, hogy valahogy túléljék az életet. Persze, ha nem jön szabadító, végül elvesznek. Ezért van hát, hogy nem hallgatnak, nem képesek hallgatni Mózesre – és nemet mondanak Isten szabadítására.
III. A küldött, aki megújult
Isten azonban nem adja fel. A megnyomorított rabszolgasereg az övé, és azt ígérte, hogy népévé fogadja őket és Istenük lesz. Ezért kitartó, ezért újítja meg az elhívását Mózes életében. Mert szükség van azokra, ma is szükség van azokra, akik hisznek Isten szabadításában, velünk való szövetségében, és abban, hogy ő életet akar hozni – mind egyéni, mind közösségi, nemzeti szinten. Szükség van azokra, akik Jézus Krisztus szabadítását megkóstolva kilépnek a fogyasztói társadalom másképpen szolgaságba taszító, embereket állati szintre aljasító, családokat szétzüllesztő, Istentől való értékeket megvető világából. Szükség van rád, hogy Krisztus nevében odaállj és szabadulást hirdess annak, akinek élete belülről mállik szét, aki képtelen a másik embert meglátni, a szomszédjának kezet nyújtani. Szükség van Isten népére, hogy megéljük a szabadságot, amire elhívott.
Kik ezek az emberek? Kicsoda Mózes és Áron? A fejezet végén egy hosszú nemzetség táblázatot olvasunk. Bár több ehhez hasonló is szerepel a Bibliában, általában nehezen értjük meg ezek jelentőségét. A mai részben szereplő nemzetségtáblázat egyik feladata, hogy bemutassa az olvasónak Mózest és Áront, az Isten küldötteit, azt a két férfit, aki által a szabadulást véghez fogja vinni. Mit mond el ez a rész azokról, akiket Isten használ? Kiket használ az Úr?
Hús-vér emberek, amint mi is. Mózes és Áron nem a menyből aláhullt angyalok, Istentől közvetlenül küldött kommandósok, félig-ember félig-isten csodalények. Nem, hanem ugyanolyan emberek, mint mi, mindannyian, szülőkkel, nagyszülőkkel, szűkebb és tágabb rokonsággal.
Rokonságukban, családjukban vannak igaz és hitvány emberek, amint a mieinkében is. Ha valaki végignézi a neveket, látja, hogy a szentíró nem hagyta ki e két férfi családfájából azokat, akik Istennek nem tesztő dolgot cselekedtek. Nem szépítette meg a valóságot, hogy már családjukban jelezze, micsoda különleges szuper-hősökről van szó. Olvasunk pl. Kórahról, aki fellázadt Mózes ellen, valamint Nádábról és Abihuról, Áron fiairól, akik szintén elvesztek, mert tiszteletlenül járultak az Úr elé. Vannak a nevek közt olyanok is, akik viszont épen Isten iránti hűségüket bizonyították egy nehéz helyzetben (pl. Fineás).
Isten mindannyiunkat formált nemzedékeken, általunk nem ismert felmenők hűségén és hűtlenségén keresztül is. Formált azon események, körülmények által, amelyeket megéltünk, legyünk idősebbek, vagy fiatalabbak, tanulók vagy már nyugdíjasok. Bennünket Jézus Krisztusban megszabadított, népévé fogadott és bővölködő életet adott. Most pedig arra hív, azért jön közel hozzánk, akik esetleg kudarcot vallottunk, hogy felnyissa szemeinket: szüksége van ránk. Megújítja elhívását most, amikor sokan elcsüggedtek, elerőtlenedtnek, csalódtnak és megkeseredtek: Én vagyok az Úr! Menj, és mondd meg a fáraónak: bocsásd el az én népemet! ÁMEN!

Isten és Mózes hosszúra nyúlt párbeszéde azzal végződött, hogy Isten – bár haragra gerjedt Mózes folyamatos és kitartó ellenkezése felett – nem vonta vissza döntését, amely szerint Mózes lesz az, aki által szabadulást szerez Egyiptomban rabszolgamunkát végző népének. A ma olvasott részben Mózes elindul Midjánból, hogy eljusson Egyiptomba, arra a helyre, ahova egyedül Isten elhívása alapján tér vissza. Midján és Egyiptom között azonban, az úton, Isten meg akarja ölni azt, aki nagy nehezen végre elindult, hogy teljesítse akaratát. Mi történik itt? Ha Mózes, bár nem mondott Istennek semmit, de végre enged neki, miért támad rá az Úr? És egyáltalán, hogyan támadhat rá Isten emberekre? Miért akarja megölni? És hogyan értsük a véres körülmetélési jelenetet, amelynek Mózes felesége, Cippóra a főszereplője? És legfőképpen, mire hív, mit jelent ki nekünk Isten mindezen keresztül?
Úgy látom, hogy leghasznosabb, ha úgy közelítünk a történethez, hogy Mózes küldetését tartjuk szemünk előtt. Hogyan, milyen készséggel, milyen körülmények között indul el Mózes Midjánból (v.18-23)? Mi történik vele az úton, és mi köze ennek Istentől való megbízatásához (v.24-26)? Melyek első tapasztalatai Egyiptomban népével, amelynek vezetője lett (v.27-31)? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.
I. Igent mondtál… de mégsem egészen
Mózes, úgy tűnik, engedelmeskedik Istennek, és kész viszamenni Egyiptomba. Így szól apósához, Jetróhoz: „Szeretnék visszamenni testvéreimhez Egyiptomba, hadd lássam, élnek-e még?” Vajon mi bújik meg Mózes kérdése mögött? Talán bizalmatlan arra nézve, amit Isten mondott a népről? Tényleg kérdés, hogy élnek-e még? Vagy csak Jetró felé tesz diplomáciai lépéseket azzal, hogy nem mondja el, valójában miért is indul vissza Egyiptomba? Fél, hogy Jetró nem hinne neki, vagy marasztalni akarná? Vagy talán tényleg csak azért indul vissza, hogy megtudja, él-e még valaki a héberek közül? A kérdésekre nem tudjuk a pontos választ. De úgy tűnik, hogy Mózes, bár elindult, nem mentes a fenntartásoktól. Meglepő, hogy nem fordul elő a szövegben egyértelmű igent mondás az Istentől jövő feladatra. Mózes megy, kezébe veszi Isten botját, de még nem egészen kész az Istentől való küldetés betöltésére.
Ez a fajta igen gyakran jellemez bennünket is. Igent mondtunk Istennek, elindultunk – meg nem is. Elindultunk, hogy tanúi legyünk, hogy képviseljük őt ott, ahova állított, igent mondtunk neki arra, hogy Jézus Krisztus követői leszünk – de azután Mózeshez hasonlóan beszélünk. Nem azt mondja Jetrónak, amire Isten hívja, hanem azt, ahogy maga tompítja Isten üzenetét. Amikor valaki megkérdezi, mit csináltál vasárnap, mit jelent számodra, hogy hívő ember vagy, mit gondolsz más vallásokról, hogyan vélekedsz erkölcsi kérdésekben – és te válaszolsz, de válaszod inkább diplomatikus, semmint Isten elhívása szerint való. Elindultál, meg nem is. Igent mondtál – magadban, de vállalni mások előtt nem mered. Félsz a következményektől. Szíved mélyén még elrendezetlen dolgok vannak. Nem tudtad az igent kikerülni, de valahogy mégsem érzed még az erőt, a teljes szabadságot, az őszinte bizalomból fakadó bátorságot. Ezért igened egy kicsit nem is, valamint fenntartod magadnak a jogot arra, hogy ha szükséges, ezt az igent felfüggeszd, akár vissza is vond.
Isten azonban nem erre hívta Mózest. Ez így nem fog menni. Először bátorítja, hogy nem kell félnie azoktól, akik halálra keresték őt Egyiptomban, mert már mind meghaltak. De többről van itt szó. Mózes jelenlegi hozzáállása nem elégséges ahhoz, amit Isten el akar végezni, még pedig két okból sem.
Először is azért, mert Mózesnek és Istennek együtt kell munkálkodnia. Mózesnek azokat a csodákat kell megtennie a fáraó előtt, amelyekre Isten tette őt képessé, és azt kell mondani a fáraónak, amit Isten mond neki. Ezzel a bizonytalan „igen-is-és-nem-is”-sel azonban ez nem fog menni. Az isteni és az emberi cselekedet ilyen mértékű összefonódása csak akkor működhet, ha az ember teljesen átadja magát Istennek. Ha sem félelem, sem rendezetlen múltbeli doolgok, sem bizalmatlanság nem áll közéjük. Hogyan munkálkodjon Isten valakin keresztül, aki nem elérhető számára?
A másik ok legalább ennyire súlyos, ha nem súlyosabb. Isten azt mondja Mózesnek: „Te ezt mondd a fáraónak: Így szól az Úr: Izrael az én elsőszülött fiam! Azért azt mondom neked, hogy bocsásd el az én fiamat, hadd szolgáljon nekem! Ha te vonakodsz elbocsátani, akkor én megölöm a te elsőszülött fiadat.” Izrael, a rabszolga nép, aki most a fáraót kényszerül szolgálni, Isten elsőszülöttje. A kifejezés Isten és népe különleges kapcsolatára utal. Isten nem akarja, hogy népe, drága gyermeke, Izrael a fáraót szolgálja ahelyett, hogy őt szolgálná. Már itt érződik azonban, hogy a fáraó vonakodni fog, és nem akarja elengedni Izraelt a szolgaságból, ezért Isten szembe kerül a fáraó elsőszülöttjével. Élet-halál küzdelme ígérkezik tehát; Istennek nem sokadlagos kérdés, hogy kit szolgál elsőszülött fia. Már pedig ami Istennek ilyen szent és drága ügy, az küldötte, Mózes számára sem lehet kevesebb. Amíg Mózes számára Isten népének ügye nem élet-halál kérdés, addig nem kész a szolgálatra. Amíg félelemből, bizalmatlanságból inkább ad diplomatikus, semmint egyértelmű válaszokat, addig bár elindult Midjánból, még nem kész küldetését betölteni. És ez az, ami segíthet minket megérteni, hogy mi történt útközben.
II. Váratlan támadás… teljes önátadás
„Útközben történt az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az Úr, és meg akarta ölni.” Váratlan fordulat a történetben! A már maga mögött hagyott otthon és a még előtte lévő küldetés helye, Midján és Egyiptom között, Isten meg akarja ölni szolgáját. Vajon miért támad rá saját követére, az általa választott megbízottra?
 Az első dolog, amit észre kell vennünk, hogy Isten „kereste megölni Mózest” (amint Egyiptomban is halálra keresték őt – uaz az ige!), de nem ölte meg őt. Ha valakit Isten el akar veszíteni, megteszi. Éppen ezért ebben azt kell látnunk, hogy maga Isten az, aki lehetőséget adott a menekülésre.
A másik dolog, amit meg kell figyelnünk, a menekülés módja. Mózes felesége cselekszik, úgy tűnik, maga Mózes tehetetlen Isten támadása alatt. Cippóra három dolgot tesz: levágja Mózes fia előbőrét, lábához érinti (Mózesé vagy a fiúé?), majd így szól: „Véren szerzett vőlegényem vagy.” Ezután „békét hagyott neki az Úr.” Cippóra tehát megmenti Mózest azzal, hogy fiát körülmetéli, és a sebből származó vérrel jelöli meg. Mindez a következőkön gondolkodtat el minket:
A körülmetélés, az Istenhez tartozás, a vele való szövetség jele. Isten azt parancsolta Ábrahámnak, hogy minden fiúgyermeket körül kell metélni. Miért nem volt Mózes és Cippóra gyermeke körülmetélve? Miért követte el Mózes ezt a múlasztást, ami nekünk ugyan nem tűnik fontos kérdésnek, de Izrael népében feltétlenül az? A bibliai szöveg nem mondja ki nyíltan, hogy ez az oka annak, hogy Isten Mózesre támadt, de sejteti. Ha Isten arra hívta el Mózest, hogy eszköze legyen elsőszülöttje megszabadításában, akkor a múltjában meglévő el nem rendezett dolognak rendeződnie kell. Talán Mózes nagyon jól tudta, hogy miről van szó, talán pontosan emlékezett a körülményekre, amikor nem tette meg, amit Isten kért. Az is lehet, hogy nem így volt, de ebben a félelmetes találkozásban mindent megértett és meglátott.
Ugyanakkor ennél többet is láthatunk a történtekben. Miért támad rá az Úr, miért nem csak bejelenti, hogy itt az ideje a gyermek körülmetélésének? Azért, mert élet-halál kérdésről van szó, és Mózes tudatába kell hogy kerüljön ennek. Cippóra lesz a tehetetlen, kiszolgáltatott Mózes és Isten között a közvetítő – amint majd Mózes lesz a közvetítő Isten és a nép között. Mózes a vér által menekül meg, amint majd Izrael is – Mózes vezetése mellett – a páskabárány ajtófélfára kent vére által menekül meg a tizedik csapás alkalmával a pusztító angyaltól. Mózes át kell hogy élje azt, amiben majd egykor ő fogja az egész népet vezetni. Hogyan állhatna a nép elé, mint Isten küldötte, ha ő maga nem ismeri Isten hatalmas és mégis kegyelmes voltát? Hogyan vehetne részt Isten élet-halál ügyében, ha nem ismerné, hogy az Úrral való kapcsolat is élet-halál kérdés? Vagy szolgálja őt teljes lényével – vagy elvész.
Mert Mózes ebben Isten szentségével és hatalmával is találkozik. Hasonlóan Dániel, aki így ír: „Ő (Gábriel arkangyal) odajött, ahol álltam, én pedig megrémültem jöttére, és arcra borultam. … Amikor hozzám beszélt, ájultan estem a földre…” (Dán. 8.17-18). Vajon mit élt át Saul a damaszkuszi úton, amikor hirtelen nagy fényességet látott, és a földre esett, majd azt hallotta: Saul, Saul, miért üldözöl engem? János apostol így vall: „Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott…” (Jel. 1.17) Amikor Isten szentsége és dicsősége megjelenik, az ember elveszettnek, halottnak érzi magát. A nagy lelki ébredések idején hasonlóan, szinte fizikai agónia közepette élték át egyesek Isten előtti elveszettségüket. John Wesley írja naplójában: „A Baldwin utcába mentem, ahol a Csel. 4-et magyaráztam, mert éppen az volt soron. Utána kértük Istent, hogy erősítse meg bennünk Igéjét. Valaki, aki ott állt (nem kis meglepődésünkre) azonnal hangosan felkiáltott, és tette ezt nagy erővel, mintha halálos gyötrelemben lett volna. Mi pedig tovább folytattuk a könyörgésünket, mígnem új ének adatott szájába, Istenünk dícsérete.” (Parókiám az egész világ, 50-51. o) Később, így ír naplójában, visszatekintve és összegezve különleges tapasztalatait: „Volt, aki azt mondta, úgy érezte, mintha kard járná át őt; mások, mintha nagy súly nehezedne rájuk, amely a földbe akarja őket nyomni. Voltak, akik úgy érezték, mintha megfulladnának és nem tudtak lélegzetet venni; mások úgy érezték, hogy szívük szétfeszül és megszakad; ismét mások, mintha szívük és egész belső részük darabokra akarna szakadni.” Ezeket a jelenségeket nem tulajdoníthatom semmiféle természetes oknak, egyedül Isten Lelkének.” (Uaz, 93. o.)
Wesley nem bátorította és nem kereste szolgálata során ezeket a jelenségeket, csak feljegyezte, hogy mi történt bizonyos esetekben, amikor valaki Isten dicsőségével, szentségével találkozott és átélte saját elveszettségét. Nem mondja, de szavait hallva mi megtehetjük: mintha Isten rátámadt volna ezekre az emberekre. Aki így találkozott Istennel, aki ebben az elveszettségben tekintett rá Jézus Krisztus keresztáldozatára, vérén megpecsételt szövetségére és a bűnbocsánatra, lénye legmélyéig meggyőződött arról, hogy Isten ügye élet-halál komolyságú. Az ilyen ember tudta, hogy nem a fáraótól és embereitől kell félnie, hanem a szent Istent kell félnie és tisztelnie. Mózes tudta már, hogy minden múltbeli múlasztását és bűnét Isten elfedezte. Mózes átélte, hogy egyedül Isten kegyelme és az elsőszülött – jelképes – odaáldozása révén van élete, hiszen ha a közvetítő nem cselekszik, ő elvész. Mózes mostmár életre-halálra szolgálja az Urat, hiszen tudja, hogy kegyelme nélkül nem is élne.
III. A teljes igen… Isten áldásai
Isten tehát elengedi Mózest, majd elébe küldi Áront. „Mózes elmondta Áronnak az Úr minden igéjét, amellyel őt elküldte, és mindazokat a jeleket, amelyekre nézve parancsot adott neki.” Mózes először beszél teljes őszinteséggel és meggyőződéssel. Figyeljük meg, hogy milyen gyorsan rátérnek a küldetés végrehajtására: azonnal összehívják a népet, Áron mindent elmond nekik, a nép pedig hitt, majd meghajolt és leborult az Úr előtt. Mózes egészen máshogy érkezik meg Egyiptomba, mint ahogy elhagyja Midjánt, és ez a magyarázata annak, ahogy fogadják. A nép minden további nélkül elhiszi, hogy az Úrral, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenével találkozott a pusztában, és hittel és örömmel veszik, hogy Isten meglátta nyomorúságukat. Hiszik, hogy Isten Mózes által valóban szabadulást készít nekik a fáraó hatalmából, aki látszólag élet-halál ura. Nem látnak még semmit az Úr szabadításából, mégis hiszik, hogy legyőzi a látható legnagyobb ellenséget.  Ezért elkezdik imádni azt az Urat, aki jó hírt küldött nekik. Ahol a teljes igen megszületik, ott Isten munkája is megvalósul. Ott hisznek és az Urat dicsőítik.
Mózeséhez hasonló találkozásra van szükségünk nekünk is az Úrral. Mert mindaddig, amíg ez nem történik meg, igenjeink erőtlenek, felszínesek, bizonytalanok. Ezekkel magunk mögött hagyjuk Midjánt, de soha nem jutunk eredményre Egyiptomban. Isten ereje és felkenetése nélkül hiába tudjuk és magyarázzuk, hogy Egyiptomban szabadulásra van szükség, nem tesszük Isten cselekedeteit és nem mondjuk az ő szavait. Amíg nem éljük át, hogy Jézus Krisztus vére által Isten jogos haragja alól szabadultunk meg, erőtlenül – vagy még úgy sem – képviseljük őt. Kész vagy-e hát Isten elé állni mondván: Bocsásd meg Uram, hogy nekem a te ügyed csak egy ügy volt a sok közül – kérlek jelentsd ki nekem dicsőségedet, ha kell, támadj rám, hogy úgy ismerjelek, amint még soha nem ismertelek! Ámen!

Isten és Mózes birkózik ebben a történetben. Az elhívó és a küldött, a megbízó és a megbízott, a kiválasztó és a választott állnak szemtől szembe. A tét mindkettőjük oldaláról nézve hatalmas: Istennek Izrael szabadsága és jövője, Mózesnek pedig egész élete forog kockán. Isten minden különösebb előzmény nélkül benyújtja igényét: kellesz nekem, szükségem van rád, tervem van az életeddel. Elmondta, hogy mire készül, és te lelkesen hallgattad. Szabadulás a rabszolgáknak, az igazságtalanság felszámolása, a halálra ítélt gyermekek megmentése, egy zsarnoki, elnyomó rendszer megfékezése – azt mondod, igen, ez az Isten feladata. Ki más szolgáltatna igazságot az elnyomottaknak, ki más állna a kisemmizettek mellé, ki más hozna szabadságot a rabszolgáknak? Az ilyen Istennek még drukkolsz is: hajrá, legyen sikeres a munkája. Legyen más ez a világ, mint amilyen ma, legyen valódi igazságosság, szabaduljanak meg a testi-lelki megkötözöttek, éljen mindenki emberi életet. Isten azonban folytatja: mindehhez pedig téged akarlak. Légy részes a munkámban, légy az enyém! Sorakozz fel mellettem, add át magadat az én céljaimra. „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izraelt Egyiptomból!”
És akkor megindul a birkózás. Legyen a világ szebb – de az én életem az én életem! Talán azt mondod, én nem vagyok hívő, engem ne akarjon „befogni” az Isten. Talán azt mondod, én már Krisztus követője lettem, megtértem, átadtam az életemet, mit kérhet még Isten? De Isten a mai napon benyújtja igényét rád: téged választottalak, elhívtalak, tervem van veled. Most légy az enyém és menj! Menj, ahova küldelek, és képviselj ott, ahová állítottalak!
Meglepő, hogy milyen hosszúra nyúlik ez a párbeszéd. Meglepő, hogy Isten milyen türelemmel és figyelemmel válaszolja meg a vonakodó küldött minden kérdését. Isten hívása, amellyel bejelenti igényét rád, nem olyan mint egy barát vacsorameghívása, amit, ha nem érsz rá, ha nincs kedved hozzá, elutasíthatsz. Itt azonban a teremtő, az ígéreteket adó, a szabadító Isten szólítja meg Mózest. Mózes pedig ötször is visszadobja a labdát Istennek. És Isten beszélget vele… Lássuk hát Mózes érveit, és közben kérjük, hogy a Szentlélek beszéljen hozzánk, akik – Mózeshez hasonlóan – erősen vonakodunk egész életünkkel igent mondani Isten akaratára.
I. Az alkalmatlanság
Mózes először alkalmatlanságára hivatkozik: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izrael fiait Egyiptomból?” Reálisan látja helyzetét. Embergyilkos, akinek menekülnie kellett Egyiptomból. Nincsen jó hírneve, nincs bejárása a fáraóhoz, sőt, ki tudja mire emlékeznek még a királyi udvarban. Hasonlóan nincsen nagy és ismert neve Izrael fiai között sem. Mózes egy egyszerű juhpásztor évtizedek óta, aki nem arra készül, hogy felszabadító diplomáciai munkába kezdjen azon a földön, ahonnan egykor elmenekült. Isten nem azt választja ki a feladatra, aki annak mindenben megfelel. Isten nem azt kéri Mózestől, hogy legyen korának legjobb pásztora, és egy állata se vesszen el, vagy korábban nem látott mértékben szaporodjon a nyáj. Ezek talán nagy, de még megoldható feladatok lennének. Amit Isten kér, teljességgel lehetetlen, de Isten nem adja alább. Amikor benyújtja rád az igényét, amikor azt kéri, hogy teljes életeddel képviseld és szolgáld őt ott, ahová állított, akkor nem olyasvalamit kér, amire képesnek tartod magad. Ilyenkor joggal mondjuk: „De Uram, ki vagyok én, hogy erre hívsz? Nem látod, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok? Bizonyára összetévesztettél valakivel, és a szomszédomat akartad megszólítani…” Amikor Isten hív el valamire, akkor alkalmatlannak érezzük magunkat – ez így van rendjén.
Mózes jogos aggodalmára, alkalmatlanság érzésére Isten azzal válaszol, hogy „Bizony, én veled leszek.” Azaz nem egyedül, nem saját erőforrásaid által, hanem az én jelenlétemben végzed majd, amire hívtalak – mondja. Isten még jelet is ígér: Itt, ahol most állsz, fog a ma még rabszolga nép szabadon tisztelni engem egy napon. Az alkalmatlanságra a válasz a jelenlévő Isten alkalmassága.
II. Félelem az ismeretlentől
Mózes azonban nem éri be ennyivel: „Ha majd elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik?” Mózes nem tud eleget az őt megszólító Istenről ahhoz, hogy bátran kiálljon majd népe vezetői elé. Fél az ismeretlentől, fél önmagát átadni annak, akivel - bár úgy mutatkozik be, mint atyái Istene – nem volt még személyes tapasztalata. Fél attól, akit nem tart kezében, akit nem irányíthat. Ez az Isten megjelent neki váratlanul, megszólította őt, Mózes látja és érzi szentségét és hatalmát, de elég-e ez ahhoz, hogy igent mondjon a megbízásra, hogy feltétel nélkül rábízza magát? Nem ismeretlen ez az érzés. Ismerem-e már annyira az Urat, hogy rábízzam magam? Nem akarok-e többet tudni, ezáltal több garanciát szerezni ahhoz, hogy bizonyosságot nyerjek, „igen”-em nem felelőtlen ugrás a semmibe. Nem azzal halogatjuk a végső és visszavonhatatlan „igen” kimondását, hogy még nem tudunk eleget?
Isten megválaszolja Mózes kérdését és kijelenti nevét. Amint láttuk, válasza Mózes az ismeretlentől való félelmére kettős: egyrészt megmondja nevét, másrészt mégsem adja ki magát neki. A „Vagyok, aki Vagyok” jelentése az, hogy amint velem jársz, engem követsz az elfogadott küldetésben, meg fogsz ismerni engem. Hűséges leszek önmagamhoz és ígéretemhez, hogy nem hagylak el. Nincs más válasz tehát az ismeretlentől való félelemre, mint hogy Isten folyamatosan fogja kijelenteni és megmutatni magát – de csak annak, aki előtte átadja magát neki feltétel nélkül.
A név kijelentése után Isten Mózes elé tárja, hogy mi fog történni a következőkben (vv. 16-22). Isten biztos a küldetés sikerében: a nép hinni fog Mózesnek (18 – a „ha” szócska téves fordítás!), a fáraó megkeményedik és nem fogja elengedni őket (19), Isten meg fogja verni Egyiptomot mindenféle csapással (20), végül pedig egyiptomi kincsekkel megrakodva fog kivonulni Izrael a szolgaság házából (21-22). Nem könnyű, ami Mózes előtt áll, de Isten számára egészen világos, ezt mutatja ez a pontos leírás, ami mintegy summája a következő fejezetekben leírtaknak. De Mózesnek ez sem elég…
III. A hitetlenség
Míg Mózes vonakodása eddig a pontig többé-kevésbé érthető, innentől egyre nyilvánvalóbban áll ellen az isteni megbízatás elfogadásának. A harmadik válaszában nyíltan ellentmond annak, amit Isten kijelentett. Isten ugyanis azt mondta Izrael véneiről Mózesnek, hogy hallgatni fognak a szavára, Mózes azonban azt mondja, hogy nem fognak hinni neki és nem hallgatnak majd a szavára, és azt fogják mondani, hogy nem jelent meg neki az Úr (4.1 – a feltételes módban történő fordítás elveszi Mózes ellenkezésének az élét). Mózes tehát szószerint az ellenkezőjét mondja annak, amit az Úr állított a népről. „Nem úgy lesz, Istenem, amint te mondod, hanem úgy, amint én. Hiába mondod, hogy hinni fognak nekem és hallgatni fognak szavamra, én tudom, hogy nem fognak hinni és nem hallgatnak.” Nehéz és megdöbbentő szavak ezek. Azért nehezek, mert gyakran szólalnak meg bennünk is. Nem úgy van, amint te mondod, Uram, nem jól látod ezt. Nem lehetséges, hogy igaz legyen, amit mondasz. A nyílt szembenállás, ellentmondás jelen van bennünk is. Talán nem mindannyian mondjuk ki Mózes határozottságával, de cselekedeteink mégis ezt tükrözik.
Isten azonban elszánt és elkötelezett. Két jelet mutat Mózesnek, aki maga is megretten az isteni erő ilyen nyilvánvaló jelenlététől. Először a földre vetett bot válik kígyóvá majd ismét bottá, másodszor Mózes keze lesz leprás, majd újra tiszta. Minkét jel után így szól Isten: „Így majd elhiszik, hogy megjelent neked az Úr, atyáik Istene…” ill. „Ha tehát nem hisznek neked, és nem hallgatnak a szóra az első jelnél, majd hisznek a szónak a következő jelnél.” De ha nem hinnének még akkor sem, teszi hozzá Isten, újabb jelet fog cselekedni. Ki az, aki ilyen nyilvánvaló jelek után is megkérdőjelezi, hogy az Úr megjelent Mózesnek? Mózes azonban még mindig nem akar igent mondani Isten tervére…
IV. A kifogás
„Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló. Ezelőtt sem voltam az, de azóta sem vagyok, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt, nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok én.” Ez már csak kifogás. Hogy jön ez ide? Ha valakinek szavára a bot kígyóvá lesz, ha valaki Isten jelenlétében állt, ha valaki Isten erőit kapja, miért aggódik azért, mert nem „ékesen szóló”, nem a szavak embere? Úgy érződik, bármit is válaszol Isten Mózesnek, bármit is ígér és cselekszik, Mózes egy újabb akadállyal áll elő. Ilyenkor magabiztosan felismeri az ember fogyatékosságait, minden szégyen nélkül – majdnem hálával és örömmel – emlegeti gyengeségeit, mert végre talált valami újabb érvet Isten ellen. Talán, ha arról van szó, hogy Mózes legyen a pásztorok főnöke Midjánban, és egyik riválisa azt mondja, nem jó, mert nem tud beszélni, akkor Mózes megsértődik, kikéri magának, megígéri, hogy beszédórákat vesz, valamint bebizonyítja, hogy a pásztorok főnöke amúgy sem a szavak, hanem a tettek embere kell hogy legyen. De most, hogy Isten megbízatása előtt áll, azonnal tudja, hogy szörnyű fogyatékossága van. Nem így vagyunk ezzel? Ha kifogást kell keresni, örömmel soroljuk, hogy milyen képtelenek, alkalmatlanok, tehetetlenek vagyunk. Még az Úr is jobban jár, ha nem velünk kezd. De ha más összefüggésben valaki rá mer mutatni hibánkra, vérig sértődünk.
Istennek azonban kezd elfogyni a türelme: „Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr? Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” Az Úr kérdései leleplezik, hogy milyen gyenge alapokon nyugszanak kifogásaink. Még egymást sem tudjuk meggyőzni üres kifogásaink hajtogatásával, hogyan gondoljuk, hogy az, aki mindenek teremtője, felül panaszkodásunknak? Miért gondoljuk, hogy gyenge érveinkkel, miszerint nincs elég időnk, rosszak a körülményeink, nehéz a családi helyzetünk, problémásak a gyerekeink, stb. lefegyverezzük Istent, elnémítjuk őt? Isten nem hagyja, hogy Mózes saját ellenkezését elrejtse hamis kifogások mögé.
V. Az akarat
Úgy tűnik, hiába minden. Mózes így válaszol: „Kérlek, Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz!” Nincs több érv, nincs több kifogás, nincs több magyarázkodás. Világos, hogy az igazi kérdés Mózes akarata. Csak ennyi: Én nem akarok menni. Én nem akarok igent mondani. Én nem akarom életem feltétel nélkül rád bízni. Én nem akarom, hogy az legyen, amit te akarsz. Megtisztelő, hogy rám gondoltál, de én nem gondoltam rád… bocsánat. Látom, hogy ragaszkodsz hozzám, de inkább keress mást. Hagyjuk egymást békén. Szép és izgalmas volt ez a találkozás, felkavaró és megindító – de biztos találsz mást helyettem. Nem, nem fog ez menni. Nem akarom…
„Ekkor az Úr haragra gerjedt…” Haragra gerjedt, mert nem a barátját hívta vacsorára, hanem teremtményét, alkotását, választottját a saját munkájába. Ő tudja, mire teremtette és hogyan formálta Mózest, és most keze munkája utasítja vissza. Mindent megígért, mindebben mellé állt, és most kikosarazzák őt, a mindenható Istent? Azt gondolod, Mózes, hogy bármit megtehetsz? Azt gondolod, hogy most, amikor az élő Isten szólít meg, te olyan könnyedén és következmények nélkül visszautasíthatod, mintha egy vacsorameghívást adott volna át neked?
Isten haragra gerjedt – és mégis kompromisszumot kötött. Mózes mellé adta Áront, hogy ő legyen szószólója. De attól nem tágít, hogy Mózest választotta és neki mennie kell.
A történet itt véget ér – nem esik szó arról, hogy aki ötször dobta vissza a labdát Istennek, hogy döntött végül. Persze mi ismerjük a folytatást, és tudjuk, hogy igent mondott. De ma nem ez a tét. Ma az a tét, hogy te mit mondasz?
Mert Isten bejelentette az igényét rád. Kellesz neki, be akar vonni saját életébe, saját munkájába. Teljes életedet kéri, hiszen ő is teljes önmagát adta érted Jézus Krisztusban. Alkalmatlanságod, az ismeretlentől való félelmed, nyílt hitetlenséged, kifogásaid, egyszerű nem akarásod felett győz-e Isten kereső és szerető szava: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” (Ézs. 6. 8) Elfogadod vagy elutasítod őt? Igent mondasz-e hívására: „Itt vagyok, engem küldj!” (Ézs. 6.8)? Ámen!

Isten váratlanul megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban. Mózes nem mehet közel a szent Istenhez, sőt, le kell hogy oldja saruját Isten színe előtt. Isten pedig bejelenti, hogy meghallotta népe kiáltozását, látja a rabszolgák nyomorúságát Egyiptomban, és kész leszállni, hogy szabadulást szerezzen az övéinek. Mindezek után, Mózes nem kis meglepetésére, Isten azt mondja, menj, vezesd ki népemet, Izrael fiait Egyiptomból. Mózes erre azt feleli Istennek, hogy „kicsoda? én?” Isten pedig azt ígéri válaszában: „én veled leszek”.
Mózes azonban nem hagyja ennyiben a kérdést, nem fogadja el ilyen könnyen az isteni megbízatást, és tovább kérdez. Így érkezünk el az Ószövetség egyik legjobban ismert – és ugyanakkor egyik legkevésbé értett – részéhez, amelyben Isten nevéről hallunk: „Vagyok, aki vagyok”. A múlt héten arról beszéltünk, hogy Isten egyszerre szent és együttérző, azaz különáll e világtól, de résztvesz annak életében. A mai napon pedig azt keressük, hogy mit jelentetett ki Isten neve által Mózesnek a tűz lángjából. Ennek a névnek a kijelentése új kezdetet jelent Izrael életében (vö. 6.3).
Korábban utaltam rá, hogy az Exodus 1-2 fejezeteiben, ahol Izrael egyiptomi nyomorúságairól, valamint Mózes születéséről, felnövekedéséről olvasunk, Isten lényegében passzív, csendben van. Nemzedékek váltották egymást Jákób és József óta, akiknek idejében utoljára szólt az Úr a szentíró tanúsága szerint (Gen. 46.1-4). Ezek az újabb, rabszolgaságban élő nemzedékek már nem ismerik az atyák, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét. Bizonyára tudnak róla, élnek közöttük az ősatyák történetei az elhívó, ígéretet adó, cselekvő, csodákat tévő Istenről, de nekik már nincs tapasztalatuk ezzel az Istennel. Tudnak róla a múltban, de nem ismerik erejét, valóságát a jelenben. Ebben a helyzetben töri meg a csendet Isten, amikor megjelenik Mózesnek. A Mózes és Isten közti párbeszéd (3-4 fejezetek) szíve az, amikor Isten kijelenti nevét Mózesnek.
I. Mózes kérdése
Mózes első kérdése az volt az őt megbízó Istenhez, hogy ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Izraelt Egyiptomból. A második kérdés azonban Istenre vonatkozik, azaz Mózes azt kérdezi, hogy „ki vagy te?” „Ha majd elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondja nekik?” A kérdés érthető. A nép tud az atyák Istenéről, de többet nem tud róla. Ha Mózes elébük áll, és azt állítja, hogy ez a számukra távoli, múltbeli Isten megjelent neki és megbízta őt azzal, hogy vezesse ki őket a rabszolgaságból, a legkevesebb, hogy megkérdezik őt, ki az az Isten? Mi a neve? Ha Mózes nem tud válaszolni, úgy tűnhet, mint aki maga találta ki a történetet. Mózesnek bizonyosságra, megerősítésre van szüksége, ezért kérdi Isten nevét.
 De valószínű, hogy ennél többről is szó van. Mózes Isten nevét akarja tudni, Istent akarja néven nevezni, és ezzel – bizonyos értelemben - Istent akarja a kezében tartani. Hiszen egy személy nevének ismerete kulcs a személy lényegi természetéhez. Mózes számára az lenne a megnyugtató, ha ennek az Istennek az erejét, a hatalmát, a bölcsességét, a segítségét saját maga irányíthatná.
II. Isten válasza
Isten válaszol Mózes kérdésére, és válasza az Ószövetség egyik legtalányosabb kijelentése: „Vagyok, aki vagyok.” Ebből az igéből (a létigéből) származik Istennek a neve, Jahve, amit a mi Bibliánkban ÚRként olvasunk. Sokan próbálták ezt a nevet filozófiailag magyarázni. Isten az örök létező, ő az, aki van mindenek előtt és mindenek után. Isten az abszolút létező, mindennek oka és mozgatója. Mózes azonban nem így hallotta Isten nevét. Isten nem filozófiai mélységekben jelenti itt ki magát. Nem arról van szó, hogy Isten ebben a névben minden titkot elmondott volna magáról, ebben a névben teljesen feltárta, megismertette magát. Sokkal inkább úgy fedi fel a nevét, hogy közben mégsem lett azonnal kiismerhető, kontrollálható, irányítható.
Úgy is fordíthatjuk a szóban forgó kijelentést, hogy „Vagyok, aki leszek”, „Leszek, aki leszek”, „Leszek, aki vagyok”. A hangsúly tehát nem azon van, hogy kicsoda Isten most, a jelenben, hanem azon, hogy ő hűséges marad önmagához az elkövetkező eseményekben. Isten kijelenti nevét, és ebben azt mondja Mózesnek, hogy amint közösségben vagy velem, majd megismersz engem cselekedeteimben. Más szóval Istent nem lehet megismerni egy pillanat alatt, egy név által, hanem kizárólag csak egy történet által, azáltal, amit ő cselekedni fog az életedben. „Mózes, mit jelentene számodra és az izraeliták számára egy név? Azt gondoljátok, hogy beleférek egy szóba, egy kifejezésbe, egy névbe, a jelen pillanatba, a mába? Majd meglátjátok, ki vagyok, majd megmutatom nektek fenséges tetteimben.” Isten nem utasítja el Mózest, hiszen megkapja a nevet: Jahve, de ugyanakkor nem engedi, hogy ezáltal bezárják őt elképzeléseikbe.
Olyan ez, mint amikor egy regényt olvasunk és az elején megismerjük az egyik karaktert. Tudjuk a nevét, a nemét, esetleg az életkorát, a hivatását, de mindezekkel együtt ez a név még nyitott, még nem tartozik hozzá sok minden. Ahogy viszont előre haladunk az olvasásban, folyamatosan egyre gazdagabb jelentést nyer el a név, míg a mű végére úgy érezzük, megismertük gazdáját. A név, amely kezdetben üres, nyitott, az események által nyeri el valós tartalmát. A történet folyamatában mutatkozik meg, hogy ki is az illető. Isten az ő népével való történetében lesz igazán megismerhető!
Gondoljunk arra, hogy mennyire mást jelent az Úr neve egy olyan fiatal ajkán, aki nemrégiben tért meg, mint egy olyan idős ember ajkán, aki egész életében az Úrral járt – magasságokban és mélységekben egyaránt. A fiatal lelkesen beszél az Úrról, tűzzel imádkozik, de közel sem ízlelgeti még úgy ugyanazt a nevet, mint az, aki megtapasztalta, hogy ő valóban „Vagyok, aki leszek”, azaz önmagához hűséges volt minden körülmények közepette. Az egyik még a történet elején van, a másik meg a végén. Ezt a történetet az Úr írja, és ebben a történetben jelenti ki magát az ő népének.
Mi gyakran máshogy gondolkodunk az Úrról. Megismertük őt Jézus Krisztusban, és ismeretünket hajlamosak vagyunk befejezettnek tekinteni. Mivel ismerjük őt – feltételezzük - kevéssé jellemző ránk az a türelem és alázat, amely ahhoz kell, hogy elfogadjuk, ő a vele való életben tárja fel önmagát nekünk. Mi szeretnénk kezeinket az Úron tartani, elvárásainkkal megszabva, hogy mit, mikor és hogyan cselekedjen értünk. De nem számolunk azzal, hogy az Úr nem azonos azzal, amit kimondok róla, nem azonos azzal, ahogyan ma ismerem őt, hiszen ő a holnapban és a holnaputánban fogja még jobban kijelenteni magát. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem ismerjük őt. Ő az atyák Istene, aki jelen volt az Isten népe múltjában, a mi múltunkban is. Az ő történetét ismertük meg a Bibliából, valamint őt tapasztaltuk meg saját gyülekezeti és egyéni életünkben is. De készen kell lennünk arra, hogy nyitva maradjunk előtte, aki ma is „Vagyok, aki leszek”. Az Úr megismerése nem pusztán egy egyszeri esemény, a megtérés és újjászületés, hanem a vele való járásban mélyül el. Ez utóbbiban pedig nagyon tudatosnak kell lennünk. Aki nem engedelmeskedik Istennek az élet különböző területein, aki nem ápolja az Úrral való kapcsolatát az istentiszteleti és gyülekezeti közösségben, aki nem táplálkozik az Igével és imádsággal, menthetetlenül elsodródik és kudarcot vall. Hite régi események emlékeiből, nosztalgikus érzésekből, gyermekkori hangulatokból áll csak. Isten egy név, egy emlék, egy történet, egy hangukat – de nem „Vagyok, aki leszek.”
Mózesnek Isten kijelenti magát, de ezzel együtt megtartja szabadságát. Mózes tudja már az Úr nevét, de ez a név éppen azt hordozza, hogy Mózes nem építhet arra, hogy az Urat kézben tartja. Akkor mire építhet? Isten ígéretére! Hiszen Isten nemcsak Mózesnek jelenti ki magát, hanem azt is mondja. „Így szólj Izrael fiaihoz: a Vagyok küldött engem hozzátok….” Majd: „Ez az én nevem mindörökre, és így szólítsatok meg engem nemzedékről nemzedékre!” Mindez pedig azt jelenti, hogy Isten hozzáköti magát a néphez – örökre! Csatlakozik Izraelhez, hiszen bármikor megszólíthatják őt, bármikor segítségül hívhatják őt, mondván: „Hozzád imádkozunk, aki azt ígérted, hogy isteni lényedhez mindig hűséges leszel közöttünk és megmutatod magad nekünk, amint veled járunk jóban és rosszban.” A név megadása által lehetőség születik egy bensőséges kapcsolat kialakulására Isten és az ő népe között. Persze ugyanakkor Isten is sebezhetővé teszi magát, hiszen arra is lehetőség lesz, hogy gyalázzák nevét. Ezért mondja később, hogy az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. (2Móz. 20.7) 
III. Jézus és a név
Ha Jézus Krisztusra tekintünk, még jobban felragyog előttünk a „Vagyok, aki leszek.” János evangéliumában Jézusnak több kijelentése van, ami így kezdődik: „Én vagyok.” Én vagyok az ajtó, én vagyok a világ világossága, én vagyok a feltámadás és az élet, és egyebek. Bibliamagyarázók egy jelentős része egyet ért abban, hogy ezekben a mondásokban az Úr, azaz Jézus, nagyon tudatosan visszautal arra, ami az égő csipkebokornál hangzott el. Ő egy azzal az Istennel, aki hasonlóan mutatkozott be Mózesnek.
Egy ilyen részt olvastunk a lekcióban is. Az éjszaka testi és lelki sötétségében, az utolsó vacsora végeztével, amikor már Júdás elhagyta Jézust és a tizenegyet, Jézus elindul a Gecsemáné kertbe. Megérkezik Júdás is a katonákkal, akik felfegyeverkezve jönnek Jézus elfogására. Jézus egyszercsak előlép, és így szól: „Kit kerestek? – A názáreti Jézust. – Én vagyok.” Amikor Jézus azt mondja, hogy „én vagyok”, a katonák visszatántorodnak és a földre esnek. Ennek nem meglepődésük az oka, hanem valami ahhoz hasonló, ami a csipkebokornál történik. Amikor az Isten ereje, jelenléte, dicsősége megjelenik az ember nem marad érintetlen. Jézusban árulók és felbújtók, katonák és kiváncsiskodók annak dicsőségével találkoznak, aki így szól: „Vagyok, aki vagyok.”
Azt mondtuk, hogy Isten a vele való közösségben ismerteti meg magát, hogy azt ígéri népének, hogy hűségesen velük lesz minden időben. Ezen az éjszakán azonban túllép ezen. Isten nem abban mutatja meg istenségét, lénye szívét, természete lényegét, hogy együtt jár népével mindenféle eseményekben, hanem abban, hogy megelőzi népét, megelőz bennünket. Hiszen az, aki elfogatásakor isteni dicsőséggel áll üldözői elé, néhány órával később mérhetetlen gyalázatban függ egy kivégzőeszközön. „Vagyok, aki vagyok. Vagyok, aki leszek.” Mivé lett Isten? Egy összetört, megalázott, kigúnyolt emberré, aki lelkét egy kereszten leheli ki. A „Vagyok, aki leszek” a nem-létbe, a pusztulásba, a halálba száll alá. Mindebben pedig megelőz bennünket: hiszen Jézus a mi hűtlenségeink, istententelenségeink, bűneink miatt hal meg,hogy nekünk ne kelljen végigjárni ezt az utat. Ha Isten valahol megmutatta, hogy kicsoda ő valójában, hogy mi az isteni szeretet és együttérzés, ugyanakkor az isteni igazságosság, az itt történik. Sam Izrael, sem a világ más népei sohasem láthattak úgy bele Isten szívébe, Isten lényegébe, mint annak halálában, aki így szólt: „Én vagyok.”
De a történetnek, amely a te történeted és az enyém is, ami a mi történetünk, az Isten népének a története, nem lett itt vége. Hiszen a „Vagyok” nem maradt a halálban, feltámadt és ma is él és uralkodik. Szentlelkét elküldte, aki által jelen van közöttünk, aki által most is megszólít bennünket, akik keressük, vágyjuk őt, akik ismerni szeretnénk, akik megkérdezzük, „mi a neved?”. Ő ma is „Vagyok, aki leszek”, a mai napon is arra hív, hogy Jézusban bízva, vele járva nap mint nap tapasztaljuk meg a csodát: ha életünket elvesztjük is őérte, örök életre nyerjük meg azt. Ha úgy tűnik, nincs tovább, út nyílik a reménytelenségben. Ha körbevesz a vígasztalanság és fájdalom, egyszercsak leszáll ránk az ő békéje. Ha elvesztettük az irányt, és nem látjuk, merre tovább, ő eljön és eloszlatja a homályt. Nevével és ígéretével hozzánk kötötte magát, hogy bennünket önmagához kössön. ÁMEN!

Istent népe a szabadításban ismerte meg. Ki ez az Isten? Milyen ő? Két egyoldalú kép él Istenről többekben. Az első szerint Isten megközelíthetetlen, távoli és ezért érzéketlen is. Ilyennek kell lennie, hiszen tiszta, igaz, más szóval szent. Isten nagysága, hatalma, dicsősége távoli homályba vész. Az ember úgy érzi magát előtte, mint amikor belép egy csodálatosan megépített középkori katedrálisba: semmik vagyunk, elveszünk a lenyűgöző nagyság és gazdagság előtt. Ezt a képet alátámasztja sok bibliai kijelentés, pl.: „Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom.” (1Tim.6.16) Isten szentségét hangsúlyozva többen elvesztik az Istennel való bensőséges kapcsolat lehetőségét, tapasztalatát.
Máskor meg, különösen protestáns körökben, Isten olyan, mint egy barát. Sőt, egy kiszámítható, biztosan működő gépezet: Igéjében alapelvek vannak, amelyek működnek. A vele való kapcsolat haveri, könnyed, kiszámítható. Átlátható, minden terv szerint működik. Isten „tök jó fej”, a „tesók a gyüliben is tök jó fejek”, az élet pedig „happy”. Isten részt vesz az életben, jelen van benne, mindenről tud. Ő nagyon is evilági Isten, és mi nagyon is elvárjuk tőle, hogy eszerint cselekedjen. Ez a kép nem Isten távolságát, szentségét hangsúlyozza, hanem azt, hogy Jézus barátainak mondott minket (Jn. 15.14), Isten közeli Atya (Mt. 6.9, Róm. 8.15). Az ilyen templomok inkább családiasak, semmint lenyűgözők, inkább funkcionálisak, semmint esztétikusak, és még az is megesik bennük, hogy kottatartóról prédikálnak…
Milyen Isten? Hogyan lehet egyszerre szent és megközelíthetetlen, ugyanakkor jelenlévő és együttérző? Mit jelentenek ezek a fogalmak és mire hív mindez bennünket? Mózes a szent és együttérző Istennel találkozik Midján pusztájában.
I. Isten szent
Mózes apósa juhait legeltette, azaz a félnomád pásztor hivatását végzi. Egy alkalommal túlmegy a nyájjal azon a területen, ahol rendszerint járni szokott. Bolyongása közepette egyszer csak meghökkentő látványra lesz figyelmes. Egy csipkebokor ég, de nem ég el. Mózest kíváncsisága a közelébe hajtja: „Odamegyek és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?” Mózes egy csodát („látványt”) megy megvizsgálni. Közelről akarja megnézni a különös természeti jelenséget, talán azért is, hogy valami magyarázatot találjon rá. A meghökkentő látvány nem tartja Mózest távol a helyszíntől. Mózes valami különösnek lett a tanúja, de fogalma sincs még arról, hogy mivel, illetve kivel fogja szembetalálni magát.
Az igazi nem várt fordulat akkor következik be, amikor a bokor közelébe húzódik. Isten szólal meg a bokorból: „Mózes! Mózes! – Itt vagyok! – Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!”
Mózes a szent Istennel találkozik, aki megszólítja őt. Már a néven szólítás is megrázó, félelmet keltő lehetett. Isten elejét veszi Mózes esetleges vizsgálódásának: ne jöjj közelebb! Isten és Mózes között határ van. Az isteni jelenlét, még ebben a meglepő formájában is, nem kikutatható, nem megvizsgálható, nem szedhető ízekre. Miután Isten megszólalt, elképzelhetetlen, hogy Mózes megint azt mondja, menjünk csak, nézzük meg ezt a csodát, miért nem ég el a csipkebokor. Azután majd ha ezt a kérdést kielégítően megválaszoltuk, az Isten dolgaival is foglalkozunk. Isten szentsége ezt a határt jelenti: ne jöjj közelebb! Isten nem adja ki magát. Megjelenik Mózesnek, szól hozzá, kijelenti, leleplezi önmagát, de mindebben nem válik lecsupaszítottá, vizsgálhatóvá, manipulálhatóvá. Isten misztérium, Isten titok, még akkor is, ha megismerjük őt. Amikor majd a pusztai vándorlás során Izrael, Mózes vezetésével, eljut ugyanerre a helyre, a Hóreb, azaz a Sínai hegyhez, ahova Isten leszállni készül, így szól Mózeshez: „vonj határt a nép körül , és mondd: Őrizkedjetek fölmenni a hegyre, még a szélét se érintsétek!” (Ex.19.12) Isten szent, és szentségét nem adja fel.
„Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!” Mózes el kell hogy ismerje ezt a szentséget. A saruk levétele, a mezítelen láb ennek a jelképe. Hogy ez mit jelent, talán jól érzékelteti Samuel Kamaleson indiai lelkipásztor gyakorlata, akit több alkalommal volt lehetőségem tolmácsolni. Kamaleson úr öltönyben, nyakkendőben odalépett a szószékhez, majd mielőtt fellépett volna, minden alkalommal levette a cipőjét. Akár meleg volt, akár hideg, akár egy sátorban prédikált, akár egy gyönyörű templomban, akár Indiában, akár Magyarországon, ő csak mezítláb állt oda Isten Igéjét hirdetni. Természetesen ez a tett együtt járt alázatos és Istent valóban tisztelő, előtte meghajló, szentségét elismerő lelkületével is. Mózes le kellett, hogy oldja saruját Isten jelenlétében. Kicsit később még arcát is elrejti a mindenható Isten előtt.
Hol találkozunk a szent Istennel? Hol éljük meg, hol tapasztaljuk meg őt? Az első válasz a kérdésre az, hogy bármikor és bárhol, ahol ő akarja, mert ő a kezdeményező. Mózes nem azért legeltetett máshol, mert az Istent kereste. Túl van már élete nehezén, gondolhatja, egyiptomi és népe közötti kudarcai után végre családja van, munkája van, letelepedett. A szent Istennel való találkozás látszólag előzmények nélküli, váratlan és meglepetésszerű a mindennapi feladatvégzés közepette. A hely, amelyen áll, Isten jelenléte és Isten célja által válik szentté. Nem Mózes zarándokolt egy szent helyre. Hol vannak ezek a helyek? Hol találkozunk a szent Istennel ma?
Talán helyes, ha nem helyeket mondunk, hanem helyzeteket. Ott találkozunk a szent Istennel, ahol megszűnünk magyarázni, okoskodni, ahol elcsendesülünk, ahol elnémulunk. Amikor azt látjuk, hogy egy Krisztusban bízó ember bennünket megszégyenítő békességgel és elégedettséggel hordozza súlyos betegségét vagy nyilvánvaló szegénységét. Egyszer csak nyilvánvaló, hogy Isten jelen van benne. Amikor Isten ereje árad át valakin keresztül, aki másokat áldozatos szeretettel hordoz. Emberek, közösségek, akik égnek – de el nem emésztetnek. Helyzetek, amikor egyszer csak érezzük, tudjuk, az Isten van itt, és ez alázatos távolságtartásra indít. Keresztyének börtönben, haldoklók reménységben. Amikor egy Krisztusért és Krisztussal szenvedő emberben az ő jelenlétét érezzük. Hol találkozunk a szent Istennel ma?
Azt kellene válaszolni, hogy itt, közöttünk, az Isten népében, az istentiszteleten. Az Igében a Szentlélek által megszólal közöttünk a Szent. De ne állítsuk ezt túl könnyen, túl gyorsan. Ami Isten különleges ajándéka, ne legyen számunkra magától értetődő. Éppen ezt jelenti szentsége, tőlünk különálló volta, isteni szabadsága. Inkább kérdezzük, kérdezzük magunktól, egymástól, kérdezzük az Úrtól: szent Istenként jövünk-e hozzád? Leoldjuk-e saruinkat, mert szent ez a hely? Alázattal fordulunk-e hozzád, Urunk, és tiszteletben tartjuk-e szentséged, akaratod, törvényed? Nem lettünk-e olyan otthonosak a te házadban, a te népedben, hogy te már nem tudod otthon érezni magadat közöttünk? „Mivel ő, a Szent hívott el titeket, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban…” (1Pét.1.15)
II. Isten részt vesz népe életében
A szent Isten határt von, Mózes nem mehet az égő csipkebokor közelébe. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Isten az emberek ügyeire nézve közömbös, kívülálló, érdektelen, kemény szívű lenne. Isten szent, de szentségéből nem az fakad, hogy nem avatkozik bele a mi mindennapi, sokszor zűrzavaros, problémákkal teli életünkbe. A történet folytatása arra mutat rá, hogy a szent Isten komolyan, valóságosan részt vesz népe életében. Ez először együttérzésében ölt testet, majd abban mutatkozik, hogy egy embert, Mózest, használ fel munkája elvégzésében.
Isten együttérzése. Isten Mózes elé tárja, hogy tudomást szerzett népe helyzetéről. „Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat.” Istennek ez az ismerete nem pusztán elméleti tudás. Az Úr szavai, amelyekben ismétlődik a nép fájdalmának, nyomorúságának a felemlegetése, arra mutatnak, hogy Isten azonosul Izraellel. Ezt erősíti meg, hogy kétszer is népemről szól. A szent Isten nem hogy nem tartja magát távol a káosztól, az elnyomástól, a könnyektől, az erőszak áldozataitól, hanem egyenesen részt vesz mindebben. Nem ítéletesen jelenik meg, mint aki valamit népe orra alá dörgöl - de sokan gondolkodnak így a szent Istenről! – hanem együttérzéssel, apai törődéssel, szeretettel. „A szent Isten belép a nép szenvedéseibe, és a magáénak vallja azokat.” írja egy teológus (Fretheim, 56). Bensőséges tapasztalatává válik népe nyomorúsága.
Ez az isteni együttérzés nem magától értetődő. Mindannyian tudjuk, milyen könnyű kívül maradni valakinek a nyomorúságán, ill. milyen nehéz belépni egy idegen fájdalmába, hogy osztozzunk abban. Amikor látom saját gyermekem küzdelmeit az iskolával, ebből eredő frusztrációját és nyomorúságát, jobban összeszorul a szívem, mint amikor a hírekben arról hallok, hogy Afrikában gyermekek halnak éhen. Az agyam természetesen helyesen tesz különbséget az események között, de a szívem együttérzése nem mindig eszerint alakul. Mindannyian ismerjük a különbséget a szívből fakadó, mélyről feltörő együttérzés, valamint a szinte kötelező, udvarias részvétnyilvánítás között. Az egyik megráz, a másik bajában részessé tesz és cselekvésre indít, a másik nem igazán hoz változást bennünk és a körülményekben sem. A szent Isten együttérzése kiterjed mindenkire. Neki nincs túl távoli, túl idegen, túl rossz. És ez a Szentlélek által nekünk is adathat. Amint Henri Nouwen írja: „Valóban, ha Isten dicsősége lakik bennem, semmi sincs túlságosan messze, semmi sem túlságosan kellemetlen, semmi sem túlságosan idegen vagy túlságosan ismerős, amit ne tudna magában foglalni, és érintésével megújítani lelkem.” (Idegen a Paradicsomban, 102.)
A szent Isten nemcsak könyörületével, együttérzésével vesz részt népe életében. Isten cselekvésre készül, szabadulást készít népének, leszáll, hogy kimentse őket Egyiptom hatalmából és bevezesse őket egy jó és tágas földre. Miután elmondta, hogy hallotta, látta, ismeri népe nyomorúságát, fájdalmát és segélykiáltását, így szól a csipkebokorból az előtte álló Mózeshez: „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izrael fiait Egyiptomból.” Ezt Mózes nem várta. Bizonyára feljöttek benne a régi emlékek, amint Istentől hallott a nép nyomorúságáról. Bizonyára hevesen kezdett dobogni a szíve, amikor megtudta, hogy Isten leszáll, hogy kimentse népét a rabszolgaságból. De hogy ez az ő dolga lesz – arra nem számított. Ez nemcsak meglepő, hanem megrázó, sőt, fenyegető és félelmetes kilátás. Mózes vissza is kérdez, hogy kicsoda ő, hogy a fáraóhoz menjen és kihozza Irael fiait Egyiptomból. A fáraó a birodalom ura, ő pedig egy pásztor, aki elmenekült Egyiptomból, akit saját népe tagjai sem fogadtak be. De Isten nem enged, és amint majd látni fogjuk, hosszas párbeszéd kezdődik küldő és küldött között.
Számunkra ma az a fontos, hogy a szent Isten, aki könyörületre indult népe iránt, aki bejelentette, hogy megszabadítja népét egy embert választ szent cselekményének eszközéül. Ahelyett, hogy saját kezébe venné az ügyet, kiadja azt Mózesnek. Micsoda kockázatos vállalkozás ez! A számára legfontosabbat – hiszen Isten népének sorsával az egész világ üdvösségét, azaz önmagához történő visszavezetését munkálja – rábízza egy emberre, annak minden gyengéjével és erősségével. Hogy teheti, hogy szeme fényét egy kóbor pásztorra bízza? Hogy gondolja, hogy Mózes képes lesz bármire a fáraó ellenében? De bármennyire is meglepő ez, tény, hogy a szent Isten így munkálkodik. Munkatárssá hívja el Mózest, munkatársaknak hív el bennünket, az ő népét.
Mózes akadékoskodására Isten válasza egy ígéret: „Én veled leszek”. Te nem jöhetsz ide, hogy megfejtsd az el nem égő csipkebokor titkát. Szent helyen állsz, oldd le saruidat. De én veled leszek. Jelen vagyok veled, és jelen leszek a nép között, mert szeretem őket.
„Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig…” (Mt.28.20) – mondja Jézus Krisztus. Mi pedig csendesedjünk el. Ha jelen van a szent Isten életünkben, azért; ha úgy érezzük, hogy csak beszélünk, magyarázunk, de már rég nincs közösségünk vele, akkor azért. Legyünk készen arra, hogy ő egyszer csak megszólít, kijelenti magát, találkozik velünk – a legváratlanabb helyzetben is. Ő ott van a munkahelyeden, a családodban, a könyvben, amit olvasol… Ő egyedül szent és együttérző, aki mindig túl van ezen a világon, és mégis, senkihez sem hasonlíthatóan együttérző Isten. ÁMEN!

A nép, amellyel Isten szövetséget kötött, elnyomásban él Egyiptom földjén. Az élő Isten népe azt a fáraót szolgálja a kényszermunka embertelen körülményei között, aki halálos ítéletet mondott minden héber fiúgyermek felett. Két bába hisz, hitéből fakadóan tiltakozik, de ne gondoljuk, hogy hosszú évtizedeken át minden kisfiút sikerül megmenteniük a pusztulástól. Isten nem ezt az életet ígérte népének. Izraelt nem rabszolgaságra hívta el, hanem ennek éppen az ellenkezőjét ígérte Ábrahámnak a vele kötött szövetségben. Azt mondta neki az Úr, hogy nagy néppé teszi, földet ad nekik, valamint megáldja őket, és áldás lesznek a föld valamennyi nemzetsége részére. De mintha elfelejtette volna ezeket az ígéreteket…
A ma olvasott rész Mózest mutatja be az olvasónak. Mi pedig tudjuk, hogy Mózes lesz a szabadító, aki által Isten kihozza Izraelt Egyiptomból. Néhány perc alatt tovább olvasunk néhány fejezetet, és minden világossá lesz. Tudjuk, hogy miközben Mózes születéséről, felnevelkedéséről, Egyiptomból való meneküléséről majd Cippórával való házasságáról olvasunk, Isten cselekszik. Felkészíti azt, akit majd felhasznál népe szabadulásában. De éppen ezért, mert néhány perc alatt végigolvassuk e fejezeteket, valamint mert ismerjük a történet végét, nem érezzük át annak az időszaknak a feszültségét, amelyet az olvasott rész felölel. Nem gondolunk bele, hogy évtizedek telnek el és látszólag nem történik semmi… Nem nézünk szembe azzal, hogyan munkálkodik Isten, nem értjük meg csodálatosan bölcs útjait, nem nyerünk útmutatást saját kérdéseinkre nézve. Próbáljuk magunkat úgy beleképzelni a történetbe, hogy nem ismerjük a folytatást! Évek, évtizedek telnek el. Vajon mikor és hogyan cselekszik Isten? Be fog-e avatkozni az övéi oldalán? Hogyan hozza el a várva várt szabadulást? Milyen eszközöket használ? Mi indítja őt cselekvésre? Hogyan készíti elő a nagy szabadulást? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.
I. Az elnyomástól a kiáltásig
Izrael élete egyre keserűbb. Rabszolgamunkára kényszerítik őket kegyetlen körülmények között. Gyermekeikre halál vár. Két bába polgári engedetlenségén, valamint egy gyermek csodálatos megmenekülésén túl semmiről nem olvasunk. Egy sorsába beletörődött, megtört nép áll előttünk, akinek semmi ereje, lehetősége, reménysége nincs már. Nincsenek álmaik a szabad életről, nem gyűlnek össze, hogy összeesküvést szőjenek, nem küldenek követeket a királyhoz, hogy könnyítsen terhükön. Élik a rabszolgák monoton, csak a jelenre korlátozódó, szürke életét. Némán robotolnak, és talán maguk is elhiszik, hogy nekik ez jár, megérdemelték sorukat, valóban alacsonyabbrendűek, mint az egyiptomiak. Évtizedek telnek el, hiszen a vízből kihúzott gyermek felnő a fáraó udvarában, majd menekülésre kényszerül, végül új otthonában megházasodik és fiat nemz. Látszólag minden változatlan.
„Közben hosszú idő telt el, és meghalt Egyiptom királya.” Valami történik, valami változik, valami megmozdul. Fontosabb azonban a királyváltásnál az, ami a rabszolgákban zajlik: „Izrael fiai pedig sóhajtoztak a szolgaság miatt, kiáltottak, és a szolgaság miatt való jajgatásuk feljutott Istenhez.” A „sóhajtozás” az elviselhetetlenség kifejezése. Gyász, pusztulás, halál alatti nyögés. Ugyanakkor kiáltottak is, valamint jajgattak. Ezek a kifejezések az Ószövetségben, különösen a zsoltárokban, visszatérően a nyomorúságba jutott ember imádságára vonatkoznak. A nép, amely eddig csöndben volt, élőhalottként némán végezte a dolgát, megszólal. Megszólal, felkiált, és kiáltását Istenéhez intézi. Ebben a kiáltásban, amely abból fakad, hogy így már nem mehetnek a dolgok, reménység rejlik. Amikor Istent szólítják meg, változást várnak. Eddig némák voltak, most itt vannak Isten előtt, elviselhetetlen terhekkel megterhelve kiáltanak, és kiáltásukban, jajgatásukban reménységet fogalmaznak meg. Hallgassuk meg, hogyan imádkozik a zsoltáros!
„Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra!
Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad,
zsellér, mint minden ősöm.” (Zsolt. 39.12)
„Hallgasd meg Uram kiáltásomat, jusson hozzád kiáltásom!
Ne rejtsd el előlem orcádat, ha szorult helyzetben vagyok!
Fordítsd felém füledet, ha kiáltok, siess hallgass meg engem.”(Zsolt.102.2.)
Ez utóbbi zsoltár „a nyomorult imádsága, amikor elcsügged , és kiönti panaszát az Úr előtt.” (Zsolt.102.1) Míg ezekben a zsoltárokban az imádkozó azt kéri, hogy Isten hallgassa meg kiáltását, addig a 40. zsoltár így dícséri Istent: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat.” (v.2)
Izrael fiai tehát kiáltanak, jajgatnak, szólnak és nem némák többé. Szoktunk-e mi így imádkozni? Nem némultál-e el Isten iránt, keserűen beletörődve a „status quo”-ba? Nem panaszkodsz-e tízszer, százszor, ezerszer annyit szomszédodnak, családtagoknak, barátoknak – mint amennyit elpanaszolsz Istennek? És hogy mi köze ennek Isten munkájához? Mi a jelentősége annak, hogy ez az addig némán robotoló nép Istenhez kiáltott? Egy teológus a következőt mondta „Ha nem lett volna kiáltás, nem lett volna kivonulás sem.” (W. Brueggemann) A zsoltárok is annak bizonyosságát erősítik meg, hogy Isten gyakran a kitartó, a menny kapuin „dörömbölő”, a szívből kiáltó imádságok után cselekszik.
 „Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségére. Rátekintett Isten Izrael fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” Amint a zsoltárokban, itt is azt látjuk, hogy Isten válaszol. Figyeljük meg, hogy a második fejezetben ezen sorok előtt (amelyek a fejezet legvégén olvashatók), nem esik szó Istenről. Amint viszont kiált a nép, az feljut Istenhez, és Isten meghallotta őket, Isten visszaemlékezett a szövetségre, Isten rátekintett Izrael fiaira, valamint Isten ismerte őket (eredeti szöveg szerint). Isten, Isten, Isten, Isten, Isten – halljuk a szövegben egymásután, amivel a szentíró hangsúlyozza, hogy micsoda szerepe van annak a kiáltásnak, a panasznak, ami igenis feljutott hozzá. A négy ige (meghallotta, visszaemlékezett, rátekintett, ismert) összefoglalja, hogyan változott meg Izrael fiainak helyzete. Nem mintha Isten nem hallotta volna korábban sóhajtásaikat, de most meghallotta, azaz kész beavatkozni, eljött az idő. Nem mintha Isten elfejtette volna a szövetséget; amikor visszaemlékezésről olvasunk, mindig szabadulás készül (Gen. 6.5, 8.1). Isten látja, ismeri népét, közösséget vállal nyomorult állapotával, jelen van és szabadulást készít. Sokáig úgy tűnt, hogy megfeledkezett róluk, a szövetségről, nem hallja, nem ismeri már őket, ezt tűnik megerősíteni az évtizedeken keresztül tartó elnyomás, de nem így van. Isten hall, emlékszik, lát és ismer. Megváltozott a helyzet, megérett az idő arra, hogy újat hozzon. Isten cselekvésre készül.
II. Látszólag jelentéktelen véletlenektől – Isten bölcsen kiérlelt tervéig
Hogyan munkálkodik hát Isten? A fentiek fényében fordítsuk figyelmünket Mózes történetéhez, és továbbra is próbáljunk elvonatkoztatni attól, hogy ismerjük a történet végét, tudjuk, hogy hogyan lesz Mózes Isten eszköze a szabadulásban.
Miközben, feltehetőleg, fiú gyermekek sokasága veszik el a Nílusban, egy gyermek megmenekül. De vajon mit számít egy gyermek egy birodalommal szemben? A családján kívül kinek vígasztalás, hogy a „vízből kihúzott” él? Mózest lehet szerencsésnek nevezni, hiszen még a fáraó udvarába is bekerül, de hol van itt a szabadítás? Ő nem kell, hogy kényszermunkát végezzen, remek taníttatásban van része, a legbölcsebb tanárok veszik körül, jó dolga van – de hol van itt Isten? Hol készül a szabadítás? Olyan valószínűtlen, ha valaki csak erre a történetre néz, hogy mindez nem véletlenek sorozata, hanem a szabadító Isten tudatos munkája. Ha valaki halja Mózes történetét a rabszolga nép tagjai közül, nemcsak annyit mond, hogy ugyan, mit számít mindannyiunkra nézve annak a kiváltságosnak a sora?
A történet folytatása hasonlóan valószínűtlen, ha Isten népének szabadulását tartjuk a szemeink előtt. A felnőtt Mózes, aki népével azonosul, megöl egy egyiptomi férfit. Másnap nemcsak az derül ki, hogy az eset kitudódott, hanem az is, hogy saját népe tagjai sem fogadják el őt: „Ki tett téged elöljáróvá és bíróvá közöttünk?” Mózesnek menekülnie kell, mert a fáraó halálra keresteti, népe pedig nem áll mellé. Senkihez sem tartozik, sem nem egyiptomi, sem nem igazán héber, nincs otthona. Így jut el Midján földjére, ahol megint a gyengék mellé áll: Midján papjának leányait megvédi a pásztoroktól. Itt hamarosan befogadják, otthonra talál, feleséget vesz és fia születik (Vegyük észre a 20. valamint 21-21. versek közötti hirtelen átmenetet; Mózes nagyon gyorsan otthonra talált!). Miért hagyná el újra ezt a helyet, az első igazi otthont?
És mégis, Isten láthatatlan munkája megállíthatatlanul folyik ezekben az – Izrael szabadulására nézve - valószínűtlen eseményekben, ezek alatt a hosszú, elnyomással teli, néma robottal terhes évtizedek alatt. Isten különös módon cselekszik. A szöveg itt is tele van iróniával.
A fáraó rendelete szerint a Nílus fogja elnyelni a pusztulásra ítélt fiúgyermekeket, Mózes számára a Nílus a menekülés helye. Mózes édesanyja enged a fáraó rendelésének, csak kicsit átértelmezi azt: a csecsemő a Nílusba kerül, ott biztos nem keresnének a fáraó emberei rejtegetett gyermekeket. A fáraó saját családjának egyik tagja lesz az, aki aláássa a hatalmas birodalom biztonságát azáltal, hogy a későbbi szabadítót veszi a király udvarába. A királyi hercegnő egy egyszerű héber gyereklány tanácsára cselekszik, amelynek következtében Mózes anyja a fáraó pénzéért teszi azt, amit legjobban szeretne tenni: szoptatja gyermekét. Mózes a fáraó udvarában kapja meg azt az oktatást, felkészülést, amely későbbi feladatához elengedhetetlen. Végül a fáraó olyan nevet ad a fiúnak, amely név előre vetíti azt, amit Mózes fog tenni a Vörös-tengeren keresztül menekülő néppel: „A vízből húztam ki.”
Miről beszél ez az isteni irónia? Hogyan munkálkodik Isten? „…azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmivé tegye a valamiket…” (1Kor.1.27-29) Isten a gyengét, a kicsinyt, a megvetettet választja ki és használja fel. Egy asszony, aki rejtegeti a gyermekét, majd kreatív megoldást talál, egy kislány, akinek elég lélekjelenléte van, amikor az események nem a tervek szerint haladnak, egy szurokkal bekent gyékénykosár a Nílus parti nádasban, egy héber fiatalember a fáraó udvarában, két konfliktus, ami éppen Mózes szeme előtt történik, letelepedett élet Midjánban, a pusztában, ahol majd népét fogja vezetni… Látszólag eseménytelenül telnek a rabszolgaság évei, valójában Isten apró lépésekkel bölcsen érleli meg terveit, és készíti elő szövetséges népe szabadulását.
Egy otthonát kényszerből elhagyó állapotos anya akiről mindenfélét sutyorognak, egy éjszaka, amikor nincs hol megszállni, egy gyermek a bölcsőben teljesen kiszolgáltatva e világ minden erőinek, fiúgyermekek halála Betlehemben, menekülés Egyiptomba… Valószínűtlen események, ha arra gondolunk, Isten a világ szabadulását munkálja Jézusban. Olyan láthatatlan, olyan törékeny, olyan esetlegesnek tűnő, olyan lassú. De Isten mégis, íly módon, megállíthatatlanul munkálkodik; már akkor, mielőtt nyomorúságodban felkiáltottál volna hozzá, még mielőtt bármit is látnál, értenél, felfognál belőle. Mert ő meghallgat, emlékszik a velünk kötött szövetségre, ránktekint és ismer minket. Legyen ebben életünk teljes békessége és bizonyossága, akár a némaság, akár a kiáltás, akár a szabadulás utáni örömben élünk! Ámen!

A „Kivonulás könyve”, az Exodus Izrael életében alapvető jelentőséggel bír. Az Egyiptomból való szabadulás, a pusztai vándorlás, a szövetségkötés Istennel a Sínai hegyen, Mózes és a Tízparancsolat kőtáblái Izrael népe születésének és létének alapvető eseményei, alkotóelemei. Nem véletlen, hogy a mai napig Izrael népe, éljenek bárhol a nagyvilágban, minden évben megemlékeznek az Egyiptomból való kivonulásról a páska ünnepe alkalmával. Ugyanakkor a szabadulás története nemcsak egy régi történet. Mindenki, aki hallja, minden elnyomott, aki találkozik vele, a szabadító Istenre tekinthet. Egyiptom királya az elnyomás, a fogság, a megkötözöttség, a halál erőinek megtestesítője, aki az élet Istenével áll szemben. Nemcsak ott és akkor, hanem azóta újra és újra Izrael történetében és az egyház történetében is.
I. Az élet Istene megáldja Izraelt
A Genezis, a kezdetek könyve folytatódik. Azt olvassuk, hogy hetvenen voltak, akik Jákóbtól származtak, amikor fiai Egyiptomba költöztek. Évek, évtizedek telnek el, meghalt József, elmentek már a testvérei is, egy új nemzedék lépett a színre. Erről a nemzedékről egy döntő dolgot tudunk meg: „Izrael fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország.”
Az élet és a teremtés Istene – ha láthatatlanul és nem közvetlenül is – de jelen van. Hogyne lenne jelen ott, ahol szaporodnak, gyarapodnak, megsokasodnak, nagyon megerősödnek, országot töltenek meg. Ez nem történik véletlenül. Ez nem pusztán a dolgok normális kerékvágásban. Ez az öt egymásra halmozott ige arra hívja fel a figyelmet, hogy rendkívüli mértékben megszaporodott Izrael. Ez a megsokasodás pedig semmi más, mint Isten áldása. Egyrészt az ősatyának, Ábrahámnak tett ígéret beteljesítése: „Nagy néppé teszlek” (Gen.12.2.). Az Exodusban, a Kivonulás könyvében ugyannak az ígéretnek a beteljesedéséről van szó, amit a Genezisben nyomon követhettünk. Azonban ezt az ígéretet is egy nagyobb egység részeként kell látnunk. Hiszen ugyanaz az Isten, aki Ábrahámnak ezt a – számtalanszor megerősített és megújított - ígéretet adta, így szólt a teremtés hajnalán: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet…” (Gen.1.28). A teremtő Isten szándékai valósulnak meg ennek a családnak az életében, Isten életadó céljaival összhangban történik mindez. Izraellel kezdődik Isten célja a világgal, az élet kiteljesedése, az isteni áldás jelenléte a népek életében. Isten az élet és az áldás Istene.
Mi következhet ezek után? Talán küszöbön áll az ígéret második részének beteljesedése, és földet is kap a megsokasodott nép? Szabadon árad a Teremtő Isten áldása népe életében? Nem. Az életellenes erők is mozgásba lendülnek.
II. A halál erői szembeszállnak Istennel
Az élet áradásának útjába áll a halál. Ami Izraelnek az áldás jele, az vésztjósló jel a fáraó szemében. Az új egyiptomi király nem ismerte Józsefet, azaz az új egyiptomi dinasztiának nincs tapasztalat és közvetlen ismerete arról, hogyan hozott Isten szabadulást Egyiptomnak az éhínség idején József által. A fáraó hamarosan szembekerül az életadó, a teremtő Isten munkájával: „Lám, az izraeli nép nagyobb és erősebb, mint mi. Bánjunk csak okosan vele, hogy még többen ne legyenek…” Az élet és a halál összeütközésének vagyunk tanúi. Történetileg persze csak politikáról és pénzről van szó. A fáraó, előrelátóan, ravasz, előre kitervelt, szisztematikus módon próbálja elejét venni a számára fenyegető növekedésnek. Egy elnyomó rendszert állít fel, amelyben munkafelügyelők ellenőrzik a tudatosan sanyargatott népet. A fáraó hatalmas építkezéseiben vesznek részt Izrael fiai. Kettős haszonnal kecsegtet mindez. Egyrészt a megtört nép képtelen lesz azon gondolkodni, hogy Egyiptom ellen forduljon. Másrészt pedig a fáraó hatalma és gazdagsága épül a kényszermunka által. Ilyen körülmények között szaporodni, sokasodni, erősödni lehetetlen a korábbi mértékben. A fáraó terve azonban visszájára fordul.
„Mennél jobban sanyargatták őket, annál inkább szaporodtak és terjeszkedtek, úgyhogy [az egyiptomiak] félni kezdtek Izrael fiaitól.” Vegyük észre az iróniát! A fáraó okos tervei bolondságnak bizonyulnak, az ellenkezője történik annak, amire számít. Az is meglepő, hogy az Exodus, a Kivonulás könyvében ő mondja ki először, hogy Izrael kivonul az országból (v.10). Ezt megakadályozandó teszi, amit tesz.
A nyilvánvaló kudarc azonban nem fékezi meg a pusztulás erőit. A félelem rettegéssé lesz (v. 12); a fáraó még keményebben fogja az Istentől megáldott népet: ”Ezért kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izrael fiait. Kemény munkával keserítették az életüket: sárkeveréssel, vályogvetéssel és mindenféle mezei mukával; sokféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket.” Keménység, kegyetlenség, embertelenség fakad az egyiptomiak elhatalmasodó rettegéséből. Nincs pihenés, nincs ünnep, zsugorodik az élet. Lassan elvész múltjuk ismerete, és kihal belőlük minden reménység a jövőre nézve. Névtelen szolgákká, rabszolgákká lesznek a birodalom gépezetében (a „szolga” szó gyöke 5 alkalommal fodul elő ebben a két versben). Kit szolgál a nép, amelyen Isten áldása olyan nyilvánvaló? Most a fáraót. Ez a szolgálat kegyetlen, embertelen elnyomás. Nem ez Isten célja a teremtett világgal. De akkor hogyan kerülhet népe ebbe a helyzetbe? Hogyan lehetséges, hogy éppen Isten áldása hívta életre ezt az áldatlan állapotot? Hogyan vezethet a teremtő Isten munkája közvetett módon az elnyomás erőinek a kiteljesedéséhez? Hol van ebben a történetben Isten?
III. Két asszony, aki bízik az élet Istenében
Isten két asszony hitében jelenik meg újra. Az elnyomó gépezet, amint látja, hogy nem ér célhoz, direkt szövetséget köt a halállal, a halált hívja segítségül célja megvalósításához: „Amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, figyeljétek meg a szülés lefolyását: ha fiú lesz, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben!” – parancsolja a fáraó a héber bábáknak. „De a bábák félték az Istent, és nem cselekedtek úgy, ahogy Egyiptom királya, meghagyta nekik…” Amikor pedig a fáraó, aki Egyiptomban élet és halál ura, számon kéri őket, Sifrá és Puá bölcs válaszukkal leszerelik őt. Van lélekjelenlétük, pedig tudhatják, hogy az életükkel játszanak. „De tudod, ó király, oly életrevalóak ezek az asszonyok, hogy meg sem várják, hogy odaérjen a bába, úgy szülik meg a gyermekeiket.” Azután szelíden hozzáteszik: azaz nem olyanok, mint az egyiptomi asszonyok. Micsoda szabadság, micsoda bátorság, micsoda hit a hatalommal szemben! És valóban, míg az egyiptomiak Izraeltől félnek és minden tervük kudarccal végződik, a bábák Istent félik, és a nép tovább szaporodik és erősödik (v. 20). Ez a két asszony, akik saját életüket nem féltve félik az Istent és lesznek az élet védelmezőivé a halál angyalával szemben, azt mutatja be nekünk, mit jelent bízni az élet Istenében.
Nekünk?! Hol van ma, Magyarországon, elnyomás? Hol van jelen a pusztulás, a halál? Hol van egy fáraó, vagy hozzá hasonló? Két lehetőség áll előttünk. Vagy kizárólag politikailag nézzük a történetet, és azt mondjuk, hála Istennek, hogy demokráciában és szabadságban élünk, és ezért nincs aktualitása a hallottaknak. Vagy pedig azt látjuk, hogy az Isten ellenes hatalom mindig megjelenik és szembeszáll az élet Istenével valamilyen formában. Azonban van, amikor ez sokkal rejtettebb, alattomosabb, nehezebben nyomon követhető és kevésbé nyilvános, mint a történetben. A pusztulás erői testet öltenek a világban, amelyben élünk, szembemennek az élet Istenének akaratával, szolgává kívánnak tenni bennünket.
A fáraó ma a pénz mindent behálózó, mindenek felé növő hatalma. A pénznek ez a mindenek felé terebélyesedő hatalma, hasonlóan a fáraóhoz, rabszolgává tesz bennünket, hét napon át robotoló, megállni nem merő, ünnepelni nem tudó alattvalókat. Képzeletünket betölti megszerzendő javakkal, szívünket halott dolgokhoz köti az élőkkel szemben. Hol vannak a bábák, akik félik az Istent? Hol vannak az istenfélelemből, azaz az igazi hitből, bizalomból fakadó cselekedetek? Miben más életünk, mint a fáraót szolgálóké? Ki mer ellentmondani a pusztulás hatalmának? Miben más a keresztyén gyülekezet, aki az úrvacsorában a halálból való szabadulást ünnepli Jézus Krisztus által, mint mindenki más e világban?
Gyülekezetünkben egy ponton nyilvánvalóvá válik, hogy más értékek szerint élnek sokan, mint a környezetük, és ez a gyermekek vállalása. Ha feltesszük a kérdést, miben látszik meg, hogy ez a közösség szembemegy a fáraó hatalmával, azt mondom, abban, hogy sorra születnek a harmadik gyermekek. Istennek legyen ezért hála! Ma Magyarországon nem szokás három vagy több gyermeket vállalni. Ennek oka pedig leggyakrabban az önzésünk. A gyermek pénzt, energiát, időt emészt fel. Áldozatot kíván a szülők részéről. Mi pedig szeretnénk mindezeket magunkra fordítani. A halál angyala azt súgja, hogy önmagadat válasszad. Mindezt a pénz, a függetlenség, a teljes szabadság nevében. Elöregedő társadalmunk mindeközben saját halálos ítéletét készíti elő.
A halál befolyása nemcsak abban mutatkozik, hogy sokan nem vállalnak gyermekeket, hanem abban is, hogy a megfogant gyermekeket elvetik. Szeretnék erről tapintatosan, együttérzően, nem ítélkezve, de mégis egyértelműen szólni, hiszen úgy látom, hogy igénk nem engedi, hogy ezt a kérdést kikerüljük. A bábáknak minden okuk meg lett volna engedelmeskedni a fáraónak. Sokan is vannak már, úgyis nyomorúságos rabszolga élet vár a születendőkre, magukat is miért tegyék ki a bajnak. De ők félték az Istent. Jobban félték az Istent, mint a halál hatalmának képviselőjét, akik ma is elrendeli a gyermekek elpusztítását. A racionalitás, a megélhetés, a józanság nevében. A bábák istenfélelme elítél mindenkit, aki abortusz végrehajtásában volt részes. És itt nemcsak azokról az asszonyokról van szó, akik ki tudja mennyi ideje hordozzák magukban fájdalmas titokként ezt a terhet, hanem azokról a férfiakról is, akik felelőtlen vagy éppen közömbös viselkedésükkel ide juttatták asszonyaikat. Az élet Istenével, a teremtő Istennel kerültek szembe. Vajon merünk-e ezen a ponton is mások lenni, mint a környezetünk? És ebben a másságban Isten elé merünk-e állni töredelmes szívvel, bűnbánattal, hogy ő hozzon bocsánatot, gyógyulást és szabadulást az életünknek azon a pontján, ahol a halál hatalma nyert befolyást felettünk?
Az elnyomás, a pusztulás erői szembemennek Isten céljaival. A fáraó parancsot ad, hogy minden héber újszülött fiút dobjanak a Nílusba. A bábák pedig félik az Istent, és hitük nem pusztán üres szó. “És mivel a bábák félték az Istent, Ő tovább szaporította Izráel házát.” Nem jó hír a fáraónak. Isten áldása, a bábák hűségén keresztül, tovább árad. De a fáraó nem adja fel. Most már az egész (egyiptomi) népnek adja ki a parancsot, hogy minden újszülött fiút dobjanak a Nílusba!
Megállíthatja-e két egyszerű asszony a gonosz birodalmának gépezetét? Számít-e hitük, és ebből fakadó tiltakozásuk? Hiszen a fáraó nem adja meg magát. A történet mégis azt sugallja, igen. Igen, van értelme az életet választani, van értelme Istennel járni, van értelme szembemenni a halállal. Van, mert a győztes oldalán menetelünk. A szabadítás nem marad el.
Hamarosan úrvacsorai közösségben leszünk együtt. Azon a páskaünnepen Jézus Krisztus Isten szabadítására, a kivonulásra emlékezve törte meg a kenyeret, mondván: “Vegyétek, egyétek, ez az én testem!”. Ugyanígy a halálból való szabadulást hirdette, amikor felemelve a poharat így szólt: “Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Isten megbékélő, életet adó, áldó jelenléte őbenne adatik a világnak, őbenne adatik nekünk. Fogadjuk hát így magunkba az Urat, elkötelezve magunkat mellette. Legyünk olyanok Jézus Krisztus által, mint a bábák, akik a pusztulás hatalmával bátrak voltak szembeszállni, és Isten iránti engedelmességben és bizalomban az életet választották. ÁMEN!

Drámai fejezethez érkeztünk Isten népe történetében. Egy olyan eseményhez, amelynek egyetlen párhuzama van a Bibliában: Ádám és Éva bűnbeesése. Izrael bűnbeesése az, ami itt történik, az ártatlanság elvesztése. Mindaz, ami eddig történt, mindaz, amit Isten népe vágyott kezdettől fogva, mindaz, amit Isten megcselekedett és megígért veszélybe kerül.
Izrael, a megszabadított, az egyiptomi rabszolgaságból kiváltott nép most lépett be az Istentől felkínált szövetségbe. Utolsó szavuk a Sínai hegy tövében ez volt: „Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr rendelt.” (2Móz. 24. 7) Megismerték az őket megszabadító Isten félelmetes jelenlétét, és elkötelezték magukat mellette. Isten népe lettek, az Úr pedig az ő Istenük lett. Éppen csak, hogy beléptek ebbe a kapcsolatba, ünnepélyesen ígéretet tettek, megkötötték a szövetséget állatok levágásával, és a vér az oltárra ill. a népre való hintésével. Isten újra magához hívta Mózest, a közbenjárót, aki a hegyen instrukciókat kap a szent sátor elkészítésére vonatkozólag. Isten arra készíti ezzel Mózest, és Izraelt, hogy majd amint továbbhaladnak a Sínai hegytől, jelenléte velük legyen folyamatosan. A szövetséges népnek abban a kiváltságban lesz része, hogy Isten közöttük lakozik. Minden ideálisan, csodálatosan alakult eddig, minden kész arra, hogy Isten és népe mindkét fél számára örömet és elégedettséget nyújtó kapcsolatban éljenek.
A mai szakaszban ez az ideális helyzet váratlanul felborul, a szövetség összetörik, felbomlik, Isten jelenléte kérdésessé válik, mindaz, ami eddig történt, szinte lenullázódik. Hogyan törhet össze a szövetség, amelyet Isten olyan nagy gonddal épített fel? És milyen lehetőségek maradnak ezután? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a mai igében.
I. A várakozás kísértései
Az utolsó kép, amit a nép Mózeshez köt, hogy Mózes eltűnik a hegy tetején a felhőben és a tűzben, Isten dicsőségének a kiábrázolódásában. Negyven nap és negyven éj telik el, és hiába várják Mózest, nem jön vissza. Negyven nap túl hosszú idő… Korábban jelen volt Isten, és különösen is az ő közbenjárója, Mózes. Mindent ő intézett, ő vezetett ki bennünket Egyiptomból, ő ment fel a hegyre az Úrhoz, általa beszélt velünk az Úr, és benne bíztunk, hogy tovább fog vezetni új hazánk felé. De Mózes nincs sehol, senki sem tudja, mi lett vele, valószínű, hogy baleset érte. Miért időzne ennyi ideig a hegyen? „Nem tudjuk, mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” – olvassuk.
Nem az első nap mondják, nem is a másodikon, nem is a harmadikon. De ahogy várakoznak, változik a helyzet. Kezd megfakulni az emléke a szent Istennel való találkozásnak. Mindeközben egyre hatalmasabbá növekednek a kérdések, az aggodalmak, az árnyak. A feladat, ami előttük áll, nem jelentéktelen. Tovább kell haladni, eljutni Kánaánig, meg kell vívni az ellenséges népekkel, el kell foglalni az országot. Mindig tudták, hogy nem képesek erre, nem véletlenül mondták már korábban is, a pusztai vándorlás idején, hogy jobb lett volna Egyiptomban maradni. Előttük a vándorlás, előttük a harcok, a honfoglalás, a letelepedés, de nincs vezetőjük. Ahogy telnek a napok, egyre jobban elhatalmasodik rajtuk a félelem. Nincs Mózes, így Isten jelenléte is bizonytalanná vált.
A folyamatot érzékeljük, sőt, ismerjük. Az Istennel való kapcsolatban az élmény, a tapasztalás, a jelenlét átélése idővel megkopik, és az ember erősen érzi a hiányt, amelybe egyre tolakodóbban nyomul be a kétely, az aggodalom, a félelem. A legtöbben, akik Isten szeretetét és világosságát éltük át a megtérésünkkor (többen Alfa hétvégén, vagy cursillón), akik számára egyszer csak felragyogott az Istennel való kapcsolat tisztán, világosan, Isten szeretetének tapasztalásával, egy idő után egyre jobban hiányoljuk ezt. Egy nap, két nap, három nap – rendben, de negyven nap? Negyven napja már csak várakozunk, és nem történik semmi. Nem halljuk Istent, nem érezzük a szeretetét, nem tapasztaljuk a jelenlétét. Talán elfelejtett? Talán baleset történt? Talán csak káprázott a szemünk, amikor őt láttuk a hegyen? Talán Mózes is csak érzéki csalódás áldozatává vált? Csak belelovaltuk magunkat ebbe az egészbe?
Az egész helyzetben a legfájóbb, hogy míg a népen eluralkodik a kétely a szövetséges Isten jelenlétével kapcsolatban, közben Isten és Mózes éppen azon „dolgoznak”, hogyan fog az Úr közöttük lakozni. Miközben szívükre leszállnak a félelem és elbizonytalanodás árnyai, az Úr nem feledkezett meg róluk. Hogy feledkezett volna meg? Hiszen szövetséget kötött velük! Hiszen ígéretet tett nekik, hogy Izrael az Úr népe, az Úr pedig Izrael Istene. Mit gondol a nép a szövetségről? A vérről, amely összeköti őket, hiszen részben az oltárra (Isten képviseletében), részben rájuk hintetett? Hol van a hitük, a bizalmuk abban, hogy Isten megtartja azt, amit a szövetségben ígért? Hol van a meggyőződés, hogy Isten hozta ki őket Egyiptomból szolgája, Mózes által, de mégis csak az Úr az, aki itt cselekedett? Ennyire törékeny, ennyire gyenge lábakon áll a hitük?
A várakozás negyven napjának a kísértése, a veszélye ez. Mert ha ezekben az időszakokban, amelyek jelen vannak mindannyiunk életében, nem tudunk a szövetséges Isten ígéreteibe kapaszkodni, ha nem tudunk bízni abban, aki számára élet-halál kérdés a velünk kötött szövetség (hiszen Jézus Krisztus halála a szövetség ára!), akkor győz a kétely. Ha a hitnek, a bizalomnak az elkötelezettsége, az állhatatos kitartása nem tud felülkerekedni az aggodalom, az előttünk álló feladatok nagysága, nehézsége miatti félelem miatt, azt tesszük, amit Izrael. A várakozásban felülkerekedő sötétség borzalmas tettre indítja a népet.
II. A jelenlét hamis formái
 „Jöjj, és készíts nekünk Istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” Mit tett velük a várakozás, valamint az, hogy nem kapaszkodtak bele Isten szavába, Isten ígéretébe! A nép, amelynek utolsó szava az volt, hogy mindent megteszünk, pontosan úgy, ahogy az Úr parancsolta nekünk, most istent követel, aki előtte jár. Az Úr azt ígérte a Szövetség Könyvében, hogy angyala előttük fog járni, de a nép most maga fogja pótolni az Úr jelenlétének látszólagos hiányát. Az aranyborjú hamar megszületik: a nép készséggel adja vagyonát, önkéntes adományát arra, hogy pótolja az isteni jelenlétet. Az aranyborjú elkészítésének leírása, nem véletlenül, ellentétes a szent sátor elkészítésére adott instrukciókkal. A szent sátor, az igaz isteni jelenlét helyének elkészítését az Úr kezdeményezik, az aranyborjú, a hamis isteni jelenlét felállítása a nép ad hoc ötlete. A szent sátor készítését hosszas és részletes felkészülés előzi meg, az aranyborjút meg összedobják, ahogy jön (v. 4. Áron „vésővel mintát készített és borjúszobrot öntött” - elég rövid megfogalmazás.) Izrael szentje a sátorban a mindenki elől elrejtett szövetség ládán trónol, az aranyborjút semmilyen szentség nem veszi körül. A láthatatlan, érinthetetlen Isten helyett egy látható, megfogható bálvány születik. A személyes, megszólaló Úr helyett egy néma és halott tárgyat készítenek. Az igazi irónia, hogy a nép elhagyja a valóságos isteni jelenlétet, és annak ígéretét, hogy istenét ilyen formában kösse magához. Majd így kiáltanak, egy, az Urat is megvető ellenhitvallással: „Ez a te istened, Izrael, aki kihozott Egyiptom földjéről.”
Ebben a tettben Izrael egyértelműen megtörte az Úrral való szövetséget. Olyan ez, mintha valaki az esküvője másnapján lenne hűtlenné választottjához. Az egyik mondata a szövetségkötéskor: mindent megteszünk, amit parancsoltál (ne legyen idegen istened, ne készíts magadnak faragott képet), a másik pedig: készíts nekünk istent, aki előttünk jár. Másnap hatalmas ünneplés kezdődik, amit nem átallnak az Úr ünnepének nevezni. Áldozatokat mutatnak be az aranyborjúnak, „azután leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” Az istenség jenlétében való evés a vele való közösség megélése, a mulatság pedig szintén az istentisztelethez kapcsolódó elem. Hogy erről a „mulatságról” képünk legyen, vegyük figyelembe, hogy amikor Mózes Józsuéval közeledik a táborhoz, már messziről hallják azt, amiről Józsué azt gondolja, hogy harci lárma. A táncnak, az éneklésnek, a mulatozásnak szexuális fennhangjai is lehettek a „mulatozik” szó jelentései alapján, így nem járunk messze az igazságtól ha azt állítjuk, az aranyborjú istentisztelete orgiába csapott át, amely egyáltalán nem volt ritka a legkülönfélébb pogány vallásokban a legkülönfélébb korokban.
Az igazi, valóságos jelenlétet felváltotta a hamis jelenlét. Akik nem tudtak hitben várakozni, akik nem tanultak meg hitben élni és járni, akik nem tudták így kötni magukat a szövetséges Isten jelenlétéhez, hamis jelenlétet kreáltak maguknak. Mert az embernek szüksége van erre a titokzatos jelenlétre. Az ember vágyik a természetfelettire, a vallásos élményre, még ha nem is így fogalmazza ezt meg. Amennyiben nem tölti be ezt a vágyat az Úr jelenléte, az ember jelenlét-pótlékot készít magának. Az aranyborjú elkészítése, az ehhez kapcsolódó ünneplés, a vad orgiába átmenő istentisztelet ennek a megnyilvánulása. A hamis isteni jelenlét, az ezáltal kialakuló közösség, a testiséget felvonultató mulatozás különböző formákban jelent és jelenik meg ma is. Keresztyén istentiszteleteken, ahol az élmény, a rajongás kerül a középpontba. Az ezotériában, okkult gyakorlatokban, ahol a valóságos isteni jelenlét helyébe a személytelen erő, energia, kozmikus tudat, megvilágosodás, stb. nevében egy másik valóságos, de nem isteni, hanem ördögi jelenlét lép. Nem vallásos formában az isteni jelenlét, az Úrral való kapcsolatban elnyert szeretettség, elrejtettség, biztonság érzéseit keresi az ember akár a pénzben, akár a szexben. A féktelen bulizás, az egyéjszakás kapcsolatok, a pénz hajszolása mind-mind egy bizonyos, nem vallásos formája annak, ahogy az ember megpróbálja pótolni a teremtő Isten jelenlétét, amelyre szomjas lelke vágyódik. Érdemes átgondolni, hogy saját, személyes életünkben milyen formákat ölt a hamis jelenlét biztosítása. Hol és miben kreálunk magunknak bálványokat, amelyek biztonságot, megelégedést, bensőségességet, közösséget, elfogadást ígérnek nekünk azokban az időszakokban, amikor Isten jelenlétére várakoznunk kell. Amikor ő valamit cselekszik, valamit készít, valamire készül, de hiába. A negyvenedik napon kézbe besszük a sorsunkat, és istent faragunk magunknak. Ott táncolunk körülötte, ott borulunk le előtte, és ott kiáltjuk, vagy mondjuk magunkban: látod, ez az, ami megment, ami életet ad, ami megelégít; ezért érdemes élni…
III. A közbenjáró lehetősége
Ebben a helyzetben olvassuk Mózes és Isten első párbeszédét, amelyet majd számos követ még a 33. és 34. fejezetben. Mózesnek, mint az Úr és a nép közötti közbenjárónak az alakja ezekben a részekben bontakozik ki előttünk hihetetlen mélységben. Mire készül az Úr, amikor tudomást szerez a nép hűtlenségéről? Hogyan áll Mózes az Úr elé a nép oldalán, majd a nép elé, az Urat képviselve? Mi lesz a vége a szövetségtörésnek? Az első párbeszédet vizsgáljuk ma.
Az Úr, mivel ő az Úr, tudja mi történt: „Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letért arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izrael, aki kihozott Egyiptom földjéről.” Mennyi fájdalom van az Úr szinte minden szavában! Mennyi fájdalom, mennyi harag! A te néped, Mózes (tehát nem az enyém már…). Aki te hoztál ki Egyiptomból (tehát nem én, mondják…) Milyen pátosszal mondhatja Isten, borjúszobrot készítettek és ott hajlonganak előtte. Mintha nem én könyörültem volna meg rajtuk, mintha nem én adtam volna a fáraóra a tíz csapást, mintha nem én nyitottam volna szét a Vörös-tengert, mintha nem én vesztettem volna el a fáraót és seregét, mintha nem én vezettem volna őket a pusztában mannával gondoskodva róluk, mintha nem én jelentem volna meg nekik a Sínain, mintha nem én ajánlottam volna szövetséget nekik… De nekik a borjú kell. „Most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek.” Ez a mondat félelmetes. Félelmetes – de jogos. Istenek az a szándéka, hogy mindent újra kezd. Újra kezdi megváltó tervét – de nem ezzel a néppel, aki mindent lenullázott. Újra kezdi, amit megígért Ábrahámnak – Mózessel. De ez a nép nem az ő népe már, kikerültek az ő látóköréből. Akikkel sokra szövetkezett, azok nagyon mélyen bántották meg. De még Mózesnek is szava lehet, amint erre rámutat az Úr „most hagyd” bevezető formulája.
Mózes azonban nem hagyja. Mert Isten haragja nem jutott még a megváltoztathatatlanig. „Mózes … esedezett Istenéhez, az Úrhoz, és ezt mondta: Miért gerjedsz haragra, Uram, néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból?”  A te néped, akit te hoztál ki, ragaszkodik a valósághoz Mózes. Majd Isten következetességére apellál: „Ne mondhassák az egyiptomiak: vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről.” Mi értelme lenne ennek? Mi értelme lenne sok munkádnak, hatalmas tetteidnek, Uram, ha most vége lenne? És mit beszélnének rólad az egyiptomiak, a népek, a pogányok, ha megtudnák mindezt? Majd egy másik érvet is bevet: „Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izraelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: úgy megsokasítom utódaidat, mint igen a csillag, és örökké birtokukban lesz az az egész föld…” Mózes emlékezteti Istent az ígéretre, amit Isten esküvel erősített meg. Micsoda kapcsolatot feltételez ez a beszéd, ez a közbenjárás Mózes és az Úr között! Direkt, őszinte, egyértelmű. És a közbenjárás eredményes: „Az Úr szánalomra indult, és nem hozta rá népére azt a bajt, amit mondott.” Talán ezen a ponton többen meglepődünk: Milyen Isten az, aki néhány érv alapján megváltozatja a szándékát? Ha nem gondolta komolyan, miért mondta? Ha komolyan gondolta, miért ilyen gyenge? És míg látszólag mindez Istent és a (keresztény) hitet hitelteleníti, hiszen olyan emberi, olyan túl egyszerű, olyan gyerekes, ami Isten és Mózes között történt, valójában mindez megerősít engem. Mert nem arról van szó, hogy Mózes sarokba szorított egy gyenge Istent érveivel, hanem arról, hogy az Úr komolyan veszi a kapcsolatot. Mózes szavainak, a közbenjáró imádságának jelentősége van. Nem kell megtagadnunk az értelmünk, ha hiszünk, ha közbenjárunk, ha imádkozunk; nem kell megtagadni az emberi mivoltunk, aminek fontos része a párbeszéd. Isten megváltoztatja a döntését, és ebben felsejlik a változhatatlan: haragja mögött megbúvó örök szeretete. Isten nem törli el a népet, aminek sorsa még ezután is kérdéses. A közbenjáró menekülést szerzett, de a megtört szövetség jeleként, a hegyről lejőve, összetöri a kőtáblákat. Hogy Isten jelenléte milyen formát ölt Izrael népe között a jövőben, az még mindig kérdés.
Befejezésül egyetlen egy dologra szeretném a figyelmünket felhívni. Mózes és Isten párbeszédéről, a közbenjárás tényéről és eredményéről a nép semmit sem tud. Ők még teli torokból kántálják a borjú énekeket, magukból kivetkőzve buliznak, miközben nemcsak elítélésük, hanem megmenekülésük is eldőlt. Ahogy nem tudtak semmit arról, hogy az Úr olyan instrukciókat ad Mózesnek, amely jelenlétét biztosítja, miközben ők a jelenlét hiányában hamis jelenlétet kreáltak maguknak, arról sem tudtak, hogy a hegyen milyen drámai párbeszéd zajlik az általuk elhagyott Isten és a közbenjáró között. A harc zajlik értünk, miközben mi azt hisszük, magunk vagyunk.
Hasonlóképpen: „Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.”(Róm. 5.8) ÁMEN!

A mai társadalomban mindennek kialakul a technikája. A technika, ebben az értelemben, a folyamatok szabályozott, egységesített és leegyszerűsített véghezvitele. Ha valamit a megfelelő technikával végzünk, sokkal hatékonyabbak vagyunk, mint ha más utat választanánk. (Ezért nevezte a XX. századi társadalmat Jacques Ellul technológiai társadalomnak…) A technika elsajátítása a hatékonyság, az eredményesség záloga az élet legkülönbözőbb területein. Megszoktuk, hogy megfelelő technikával tudjuk a céljainkat elérni, a feladatokat elvégezni. Technika nélkül alkalmatlannak, tehetetlennek érezzük magunkat. Míg a technika bizonyos területeken szükséges és hasznos, más összefüggésekben megkérdőjelezhető. Van-e az Istennel való kapcsolatnak technikája? Van-e az imádságnak technikája? Módszerek-e a meghatározók abban, hogyan formálódik az Úrral való kapcsolatunk? Részben igaz, hogy vannak elemek, bibliai szövegek, hagyományok, amelyek segítenek bennünket az imádságban. A másik oldalról azonban azt is érezzük, hogy a személyes kapcsolatok, az Istennel való is, nem épülhetnek technikára. Nem válhat fontosabbá a módszer, amely hatékonyságot ígér, de leegyszerűsít, formalizál, sematizál. A szeretetkapcsolatok mélységét, életszerűségét, misztériumát laposítja el, ha pusztán technikának tekintjük, mint oly sok mindent a mai életünkben. Az Istennel való kapcsolat is könnyen válik felszínessé, olcsóvá, triviálissá, banálissá egy ilyen világban. „Hidd el ezt és ezt a néhány pontot, mondd el ezt és ezt az imádságot, innentől cselekedd minden nap ezt és ezt, és Isten gyermeke vagy…” A kapcsolatban megfakul a személyesség, háttérbe kerül a szenvedélyes szeretet, túlteng a technika.
Mai igénk az Istennel való kapcsolat természetét, mélységét, lényegét mutatja be. Az előbbiek fényében szeretném, ha beletekintenénk az Úrral való kapcsolat, a szövetség lényegébe, mélységeibe. Mit mond el az előttünk álló ősi szövetségkötés Isten és Izrael között a kapcsolat lényegéről?
A 24. fejezet Mózes második könyvében egy nagyobb egység lezárása, sőt megkoronázása. Isten kiszabadította Izraelt a rabszolgaságból, Egyiptomból, majd vezette és táplálta őket a pusztában, a sivatagban, amint új hazájuk felé vándorolnak. Így jutottak el a Sínai hegyhez, ahol Isten eljön a néphez, hogy szövetséget kössön vele. A 19. fejezetben Isten eljöveteléről olvastunk. Miután a nép felkészül az Úrral való találkozásra, megszentelve magát, az Úr leszállt a hegyre, sűrű felhőben, villámlásban, földrengésben. Isten eljövetele, a szövetségkötésre való készülődés félelmetes körülmények között zajlik. A 20. fejezetben, a Tízparancsolatban, Isten annak az életnek az alapjait közli népével, amely a vele való szövetséghez tartozik, amely életre ő a rabszolgaságból megváltotta Izraelt. Mindeközben a nép arra kéri Mózest, hogy ő közvetítse nekik Isten szavát, mert Isten eljövetele és jelenléte félelemmel és reszketéssel töltötte el őket. A 21-23 fejezetekben Mózes ismerteti az ún. Szövetség könyvét, a Tízparancsolat általános követeléseinek alkalmazását a mindennapi élethelyzetekre, valamint Isten ígéreteit Izraelnek. Istennek mindezek a különleges kijelentései a ma olvasott részben, a 24. fejezetben találnak teljes elfogadásra és megerősítésre Izraelben. Itt jön létre az Úr és a nép között a szövetség, itt hangzanak el az ígéretek, itt születnek meg a pecsétek. Az egész Sínai hegyi történetnek méltó betetőzése ez. A szövetség megkötése után Mózes felmegy a hegyre, még közelebb Isten jelenlétébe, hogy átvegye tőle a kőtáblákra írt törvényt. Lássuk, mit tár fel a szövetségkötés az Istennel való kapcsolat természetéről, lényegéről!
I. A szövetség kétoldalú elkötelezettséget feltételez
Az egész Sínai elbeszélés világosan bemutatja, hogy a szövetség nem két egyenrangú fél között köttetik. Az egyik a szabadító, a másik a megszabadított. Az egyik az élet eredete és Ura, a másik törékeny és gyakran kerül a pusztulás közelébe. Az egyik fél szent, igaz és hatalmas, a másik gyenge, erőtlen és bűnös. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy a szövetséget Isten ajánlja fel, ő kezdeményezi, ő hívja meg Izraelt ebbe a kapcsolatba. Korábban így vezette be a szövetséget az Úr: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek.” (2Móz. 19. 5-6) Az Úr hívja meg Izraelt a vele való kapcsolatba. Izrael pedig válaszol erre. Ugyanennek lehetünk a tanúi a ma olvasott részben is. Mózes elmondta az Úr minden igéjét és minden rendelkezését a népnek, amely „egyhangúlag így felelt: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr.” Figyeljük meg, hogy ezek után Mózes leírja a rendelkezéseket, az ún. Szövetség könyvét, amelyet a szövetség megkötésének pillanatában felolvasnak, és a nép újra mondja: megtesszük mindazt, amit az Úr rendelt.
Isten kezdeményezte a szövetséget, ő ajánlotta fel azt Izraelnek, ő hívta meg a népet ebbe a kapcsolatba, de ezzel együtt ez a szövetség kétoldalú elkötelezettséget feltételez. Amikor a nép elfogad mindent, amit Isten elrendelt, megtesz mindent, amit az Úr parancsolt, akkor ebben a kifejezésben nem csak törvények, hanem Istentől való ígéretek is vannak. A Szövetség könyvének végén Isten azt ígéri: „Íme, én angyalt küldök el előtted, hogy megőrizzen az úton és bevigyen arra a helyre, amit kijelöltem. … ha engedelmesen hallgatsz a szavára, és teljesíted mindazt, amit parancsolok, akkor ellensége leszek ellenségeidnek és szorongatója szorongatóidnak…” (23.20, 22) Ígéret és törvény együtt vannak Izrael előtt, Isten ígéretei ugyanúgy része a szövetségnek, mint a nép ígérete, hogy megteszi Isten rendelkezéseit.
Ígéret és törvény hasonlóképen része számunkra is az Úrral való kapcsolatnak. A kettőt együtt kell tartanunk, és gyakran nehéz együtt tartanunk. Vannak, akik szívesen hangsúlyozzák Isten Jézus Krisztusban nekünk adott ígéreteit. Gyakran hivatkoznak arra, hogy Isten minden körülmények között velünk van, hogy mi a gyermekei lettünk, hogy megszabadított a kárhoztatástól, és mindig megbocsát. Érezzük, ha ezen ígéretek felemlegetése, azaz annak hangsúlyozása, amivel Isten tartozik a szövetségben nekünk, elszakad attól, hogy mi pedig engedelmességgel tartozunk neki, valami végzetesen félrecsúszik. Torz istenképhez és torz életfolytatáshoz vezet. Az ilyen Isten, aki (kizárólag) mindig megbocsát, mindig jelen van, mindig a sebeinket látja, mindig együttérez, de soha nem kér számon, soha nem fog ítéletet hozni, soha nem törődik azzal, hogy az övéi mit kezdenek parancsolataival, egy erőtlen, gyenge, szánalmas Isten. Az ebből fakadó élet felelőtlen, a bűnnel szemben erőtlen, a kívülállókat gyakran megbotránkoztató.
Ahogyan nem játszhatók ki Isten ígéretei az ő parancsaival szemben, fordítva is így van ez, a parancsolatot sem hangsúlyozhatjuk az ígéret rovására. Hiszen a szövetségnek része, hogy Isten Jézus Krisztusban elkötelezte magát nekünk. Ígéretei, hogy velünk marad, hogy megbocsát, hogy szabaddá tesz, hogy legyőzte a halált döntőek annak megértésében és átélésében, hogy a vele való kapcsolat, a szövetség, nem pusztán parancsoknak való megfelelés. Nem személytelen és kényszerű engedelmesség egy erkölcsi kódexnek. Sőt, éppen Isten irántunk való hűségére válaszolhatunk azzal a hűséggel, amiből az engedelmesség fakad. Amikor igent mond(t)unk arra a szövetségre, amelyet Jézusban létrehozott, és amelybe bennünket meghívott, igent mond(t)unk minden igéjére is: ígéreteire valamint parancsolataira. A szövetségben mindkét fél elkötelezi magát a másik mellett – Isten szavai alapján. A szövetségben felismerjük, hogy Isten visszavonhatatlanul elkötelezte magát mellettünk, és erre hálás válaszként mi is odaadjuk magunkat neki. Irántunk való szeretete táplálja szívünkben a viszontszeretetet és a bizalmat.
II. A szövetség élet-halál kérdés
Ha a szövetség tartalma Isten összes igéje, akkor annak formája, vagy inkább pecsétje a kiontott vér. A rítus, amely a szövetségkötéshez tartozik, azt adja hírül, hogy az Istennel való kapcsolat élet-halál kérdés.
Amikor Mózes elkészül az Úr összes igéjének leírásával, oltárt épít és felállít tizenkét oszlopot. Az oltár jelképezi Istent, képviseli Isten jelenlétét, az oszlopok pedig a népet, Izrael tizenkét törzsét. Ezután állatokat áldoznak fel égő- és békeáldozatul. A szövetség hatályba léptetésének fontos mozzanata, hogy a vér egyik felét az oltárra öntötte Mózes, a másik felét pedig – miután felolvasta a Szövetség könyvét, és a nép elfogadta azt – a népre hintette a következő szavakkal: „Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek mindezeknek az igéknek alapján.” Miért jár együtt a szövetség megkötése a vér kiontásával? Miért hintik azt az oltárra és a népre? Mit jelent a „szövetség vére”?
A vér kiontása jelezte, hogy élet-halál kérdésről van szó. A két fél vérrel való meghintése jelzi, hogy a rítus által egymáshoz kapcsolódtak, a szövetség vérrel erősíttetik meg. A vér, aminek egyik fele az oltáron van, a másik része pedig a népen, köti őket össze Istennel. A szövetségkötéshez tartozhatott az a gondolat is, hogy amennyiben nem tartják meg a felek az ígéretet, úgy járjanak, mint a leölt állatok…
Egy másik aspektusa a vérrel való meghintésnek az engesztelés, a megbékélés. A vér az élet hordozója, és mint ilyen, egyedül Istenhez tartozik. Ezért hintik meg vele az oltárt. Ugyanakkor meghintik vele a népet is, ami azt jelképezi, hogy a nép részesedik az életből, amely egyedül Istenhez tartozik. Ebből az életből azonban csak halál, azaz vérontás által részesülhet. Az engesztelés, a részvétel az Istennel való közösségben, az isteni élethez való kapcsolódás nem történhet áldozat nélkül. Nem természetes és nem automatikus már, mert Isten és ember között ott van a bűn elidegenítő és beszennyező hatalma. A vér összekapcsolja Istent és a népet, mert a kiontott élet engesztelést szerez.
Harmadszor, a vérrel való meghintés megszentelést, egy konkrét feladatra való elválasztást, elhívást is jelent. Vérrel hintették meg és választották el a szolgálatra Izraelben a papokat (vö. 2Móz. 29). Ehhez hasonló történik itt is: a vér elpecsételi azt a hivatást, megbízást, amit Isten eben a szövetségkötésben ráruház népére. „Papok királysága és szent nép lesztek.” Amikor Isten szövetséget köt az ő népével, amikor valakit meghív az ő szövetségébe, és az illető elfogadja azt, az mindig egy új identitással, egy új hivatással jár.
Ezen a ponton két mai alkalmazását szeretném megfogalmazni ennek a résznek. Az egyik fő kérdése, hogy – amennyiben ez még nem történt meg – kész vagy-e elfogadni ma Isten meghívását az Úr Jézus Krisztusban szerzett szövetségbe? Vannak közöttünk, akik hallották Isten szavait (mint a nép), és talán már ki is mondták, hogy készek engedelmeskedni, de még nem jutottak el a szövetség elfogadásáig, a szövetség magukhoz öleléséig. De szeretném, hogy világosan lássuk: különbség van a vonzódás, sőt, akár az egyetértés, valamint önmagunk elkötelezése között. Lehet, hogy valaki nyílik Isten felé, megértett különböző dolgokat, egyetért ezekkel – és közben úgy véli, „megérkezett”. Az Istennel való kapcsolat formája azonban ma is a szövetség, amelyet ő felajánl, és te elfogadhatsz. Vérrel elpecsételt szövetség, amelyben nem pusztán annyi történik, hogy Jézus Krisztus vére kiontatott a kereszt oltárán, hanem amelyben – elfogadás esetén – ez a vér kell hogy elpecsételjen téged is. Vérszerződésről, élet-halál szövetségről van szó. Az Úrral való kapcsolat soha sem lehet ennél kevesebb, nem lehet esetleges, triviális, banális. Vagy létünk legmélyén hív el és köteleződünk el, megtisztítva és új identitást kapva, vagy nem kerültünk be a szövetség valóságos erőterébe. Vagy úgy fogadod el, hogy tudod, Jézus nélkül végleg elvesztél, és testi-lelki értelemben a halál öröksége a tiéd, vagy nem tudod, nem érzed még a szövetség lényegét.
A másik alkalmazás gyülekezetünkkel kapcsolatos. Mit jelent a mi közösségünk számára a teológiai igazság, hogy a Jézus Krisztussal való szövetségben az ő vére megszentelt bennünket, elválasztott bennünket egy Istentől való hivatásra? Ugyanazt, amit akkor: „Papok királysága és szent nép lesztek.” Egy olyan közösség, akik papok, azaz közvetítők Isten és a világ között. Istentől azt kaptuk évekkel ezelőtt, hogy adjunk tovább abból a gazdagságból, amit amivel ő Gazdagréten megáld bennünket. Megfogalmaztuk, hogy missziói gyülekezet vagyunk, egy olyan közösség, amely nem magára, nem a maga szükségeire, erejére vagy éppen gyengeségére tekint, hanem arra az Istenre, aki elküldte Jézust, és arra a Jézusra, aki a Szentlélek erejében elküldött minket. Elválasztott, elhívott arra, hogy közös életünk által a sebzett, elveszett emberek közül minél többen megismerjék az Urat – és ez a szívünkön ég, ha nem felejtettük el, hogy mindannyian ugyanolyan sebzettek, reménytelenek és elveszettek voltunk. Ezzel a lelkülettel készülünk a jövőre; készülünk arra, hogy Isten Lelke még jobban kiáradjon ránk, hogy áldássá legyünk mások számára. Ehhez kell magunkat újra és újra odaszánni az áldozatra: mind anyagi értelemben (építkezés!), mind szolgálatban. Ne feledjük, hogy honnan jöttünk, ne feledjük, hogy hozzánk is úgy jutott el az evangélium, hogy mások áldozatot hoztak, és ne feledjük, hogy mit helyezett Isten a szívünkre, milyen látás van előttünk. (Most tavasszal is vannak, akik hitre jutottak az Alfán, a gyülekezetünk növekszik, és a feladataink is…) A szövetség, amelyre Isten Jézus Krisztusban elhívott minket, élet-halál kérdés – és boldog az az ember, akinek ez szíve meggyőződése és szenvedélye!
III. A szövetségben Isten jelenlétét élvezzük
A történet csúcspontja, amikor Mózes, testvére, Áron, és annak két fia, valamint a hetven kiválasztott vén, azaz vezető, látják Izrael Istenét, majd együtt esznek és isznak jelenlétében. Amikor az Úr leszállt a Sínai hegyre, megparancsolta Mózesnek, hogy vonjon határt a hegy körül, hogy ne törjön a nép előre, fel a hegyre, hogy lássa Istent, mert akkor elvesznek. Ez a rendelkezés Isten szentségére utal; saját elképzelés és szándék szerint az embernek nincs szabad útja a szent és tökéletes Isten jelenlétébe. Amikor azonban Mózes és társai felmennek a hegyre, látják az Urat, és nem vesznek el. A leírásban két, egymással szemben álló motívum van jelen.
Isten látása kimondhatatlan, leírhatatlan: „Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég.” Látják az Urat, de csak arról tudnak valami viszonylagosat mondani, ami az Úr „lába alatt” volt. Talán arra történik itt utalás, hogy leborultak előtte, és nem tudták felemelni tekintetüket a félelmetes látványra. Ugyanakkor Isten közelségében, jelenlétében örömöt, bensőségességet, barátságot ízlelnek meg. Erre mutat rá az evés és ivás. A konkrét földi valóságon keresztül az Istennel való közösségben osztoznak együtt. Az isteni mindenhatóság és az emberi barátság, bensőségesség együtt van ebben az élményben.
Hogyan van jelen a szövetség Istene népe között? Ez az egyik nagy kérdése a 2Mózesnek, amivel még foglakozunk majd. De ez a mai ember, a mi nagy kérdésünk is. Hogyan van jelen közöttünk az Úr? Hogyan tapasztalhatjuk meg mi, az ő szövetséges népe, szentségét és közelségét egyszerre? Hiszen a lényeg ugyanaz, mint ott és akkor: az életünket Istennel együtt, az ő jelenlétében élhetjük. A szövetségben ezt ajánlotta fel nekünk Jézus Krisztus által, és erre hívott el bennünket.
Ezt a titkot ünnepeljük és éljük át mint gyülekezet újra és újra az úrvacsorai közösségben. Hirdetjük benne az Úr szavait, felidézzük magunk előtt Jézus kereszthalálát, a szövetség vérét, együtt étkezünk jelenlétében, és megerősödünk abban, hogy kiválasztott minket a magáénak és azzal bízott meg, hogy közvetítői legyünk. Az istentiszteleten, az ő igéjében, és különösen az úrvacsorában, a látható pecsétekben éljük meg azt a nagy titkot mi is, amiről Izrael szövetségkötése szól. Boldog az az ember, aki tudja, része ennek a szövetségnek. ÁMEN!

Advent első vasárnapjával elkezdődik az ún. egyházi év. Hétről hétre követjük nyomon a Jézus Krisztus történetének eseményeit, hogy közösen újra átéljük az evangélium csodáját, amely formálja életünket, gyülekezetünket, és megtart, életben tart bennünket. Advent négy vasárnapja az eljövetelre irányítja figyelmünk. Az Úr megtartotta ígéreteteit, és eljött ebbe a világba, emberré lett, testté lett a Názáreti Jézus személyében. Karácsonykor Istennek ezt a csodálatos eljövetelét ünnepeljük, hogy majd azután belépjünk Jézus szenvedéseibe is. Erre készít a böjti időszak, amely Jézus nagyheti szenvedéseibe, nagypénteki megfeszítéséhez vezet el. Húsvétkor együtt örvendezünk annak, hogy Jézussal együtt mi is feltámadunk a halálból, míg a mennybemenetel arról biztosít, hogy ő minket is magához fog venni. Pünkösdkor megünnepeljük, hogy Jézus elküldte maga helyett a Pártfogót, a Szentlelket, aki által erővel ruház fel szolgálatának folytatására. Egészen addig hívattunk mi, Isten népe, az egyház bizonyságot tenni Jézusról, amíg ő el nem újra. Jézus visszajövetelére tekintünk előre, várjuk az új eget és az új földet, a mennyei Jeruzsálemet, ahol nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem könnyek. Az egyházi év abban segít, hogy Istennek ezt a csodálatos történetét, az evangélium valóságát ne csak egy-egy istentiszteleten éljük át újra, hanem életünk nagyobb egységeit is ez alakítsa. A mai nappal belépünk hát advent időszakába, az Úr eljövetelének, Isten testtélételének ünneplésébe.
A ma olvasott ige is Isten eljövetelét adja elénk, az Úr legmeghatározóbb és legfontosabb megjelenését (teofánia) az Ószövetségben. Az Úr Sínai hegyi megjelenését megelőzte, hogy benyújotta igényét az általa megszabadított népre: “Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon… Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül… Papok királysága és szent nép lesztek.” (19.4-6) Izrael azt válaszolta Istennek, hogy megteszi mindazt, amit kér tőle, elfogadja a felkínált szövetséget, és ragaszkodik az Úrhoz, hogy akarata és céljai szerint éljen. Az Úr eljövetele, megjelenése a Sínai hegyen a szövetségkötés része. A mai ige ennek a külső körülményeit adja elénk. A szövetség tartalmát, Isten törvényét, a tízparancsolatot a későbbiekben fogjuk tanulmányozni. A szövetség középpontjában az ige, Isten törvénye áll. Ugyanakkor az is jelentős, hogy milyen körülmények között kapja Izrael a tíz igét, hogyan készíti fel őket erre Isten. Ezt vizsgáljuk meg a mai napon.
I. Szentség és istenfélelem a Sínain
Isten így szól Mózeshez: “Íme, elmegyek hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és neked is higgyenek mindenkor.” E bevezető után Isten először arra utasítja Mózes által a népet, hogy készüljenek fel a vele való találkozásra, azaz szenteljék meg magukat. Mózesnek határt kell vonnia a nép köré, hogy azok nehogy felmenjenek, vagy akár csak érintsék a hegyet, ahol Isten megjelenik. Ha valaki megérinti a hegyet, meg kell halnia. Ezek a rendelkezések Isten szentségére, a vele való találkozás komoly és súlyos voltára emlékeztetnek.
Ugyanezt erősíti meg Isten megjelenésének a módja is: “A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban.” Erőteljes természeti jelenségek, mint vulkáni kitörés, földrengés, égzengés, villámlás követi, amint Isten leszáll a Sínai hegyre. Isten jelenléte, dicsősége félelmet és rettegést kelt a népben. Izrael látja, hogy Mózes Istennel beszél, majd felmegy a hegy csúcsára.
A tízparancsolat átadása után, amint lejön a hegyről, a nép azt kéri Mózestől, hogy ő beszéljen hozzájuk, de Isten ne szólítsa meg őket, mert akkor meghalnak. Mózes így válaszol a megrettent Izraelhez: “Ne féljetek, mert azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!” Isten eljött, átadta igéit Mózesnek, de ez nem mindennapi körülmények között zajlott. Nem az történt, hogy Mózes elköszönt a néptől, felment a hegyre, majd néhány nap múlva egyszer csak megjelent hóna alatt a két kőtáblával. Ebben az esetben össze kellett volna hívnia a népet, és el kellett volna magyaráznia nekik, hogy amit látnak, az Isten útmutatása az életükre nézve. Utána végighallgathatta volna a kérdéseket: Honnan hoztad ezeket? Ki az az Úr, és honnan tudhatjuk, hogy ez tényleg az ő akarata – és nem te találtad ki? Bárki mondhatja, hogy az Úr adta neki a kőtáblákat. Miért kellene éppen ezek szerint az igék szerint élnünk, ha mi másképpen gondoljuk? Miért fogadjuk el minden részletét, nekem az egyik fele tetszik, de a másik, úgy érzem, nem én vagyok? Miért tíz, és nem hét, vagy tizenkettő – szerintem dolgozzuk át egy kicsit… Értjük, ugye? Közel sem véletlenszerű, hogy Isten milyen módon készíti elő Izraelt, valamint milyen körülmények között adja át törvényét. Az Úr eljövetele, Isten félelmetes jelenléte, a teofánia előkészíti, megalapozza, hogyan fogadja Izrael az Úr törvényét. Három dologra szeretném felhívni a figyelmet.
Először is, a történtek után nem kérdés számukra, hogy Mózes valóban az Úr követe, és nem saját nevében jár el. Senki sem kérdőjelezheti meg Isten parancsolatainak a tekintélyét. Isten szentségének átélése, az ebből fakadó istenfélelem megtermi életükben azt a gyümölcsöt, hogy soha nem tartják emberi eredetűnek a szövetségben kapott parancsolatokat. Semmi kétség, hogy az élő Istennel találkoztak. Minden porcikájukban érzik dicsősége rettenetét.
Másodszor, azt is fontos látnunk, hogy a nép, amely találkozott Isten dicsőségével és szentségével, ebből fakadóan fog engedelmességre törekedni. Amikor szembe találja magát Isten parancsolataival, akkor nem egy száraz, személytelen, esetleges törvénygyűjteményt lát maga előtt, hanem az élő Istent, akitől a parancsolatok származnak. Személyes istentélményük van, nem pusztán élettelen törvényeik. Az engedelmesség innentől kezdve az élő Istennel való viszonyhoz tartozik.
Harmadszor, vegyük észre, hogy Isten jelenlétének e félelmetes átélése nem önmagáért való. Talán sokan vannak ma, akik újra és újra visszavágynának a Sínaihoz, mert félni, borzongani, rettegni jó. És ahogy napjainkban szereti előidézni ezt az érzelmileg elsivárosodó ember (pl. horrorfilmek, bizonyos extrém sportok, katasztrófa turizmus), hasonlóan vágynak újabb és újabb istentapasztalatra a keresztyének is. Megalakulna a „Sínai Borzongás és Rettenet” szektája, vagy éppen egy keresztyén zarándok vállalkozás hasonló néven, hogy az istenfélelem e rettenetes, de legalább még izgató érzését fenntartsa. Isten azonban nem kizárólag az érzésben, az átélésben, a tapasztalatban érdekelt. Sínai hegyi eljövetele, dicsőségének kijelentése a tízparancsolat igéire mutat. Az istenfélelem nem szubjektív rettegés, hanem Isten parancsolatainak komolyan vétele, engedelmesség Isten törvényének: „azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!”
Hogyan jelenik meg az istenfélelem a mi életünkben, akik adventben Jézus Krisztus eljövetelére fordítjuk tekintetünk? Hogyan viszonyuljunk Isten jelenlétének ehhez a megfogható, félelmetes, elrettentő valóságához? Van-e az Úr most olvasott eljövetelének bármilyen köze, aktualitása mi életünkhöz? Ezekre a kérdésekre a Zsidókhoz írt levél szerzője válaszol.
II. Szentség és istenfélelem Jézusban
A Zsidókhoz írt levél szerzőjének a kérdései a következők: Miért tartsunk ki, maradjunk meg a hitben? Honnan vegyük az erőt, hogy amikor semmi sem úgy alakul, amint várnánk, ne adjuk fel? Mi van, ha keresztyén hitünk miatt összeütközésbe kerülünk a családunkkal, a szomszédainkkal, a társadalom értékítéletével? Mit kezdjünk, ha anyagi veszteség ér? Hogyan ragaszkodjunk Krisztushoz, ha sokkal egyszerűbb és ígéretesebb lenne elfeledkezni róla? Miért ne adjuk fel?
Ezekkel a kérdésekkel néznek szembe a levél címzettjei. Egyesek már nem járnak a gyülekezetbe a rájuk nehezedő nyomás miatt. Meghidegült a szívük, közömbössé lett a hitük. Úgy érzik, csalódtak. Ha Krisztusnak adták az életüket, miért nem védi meg őket a gyalázkodóktól, ellenségeiktől? Elbátortalanodtak, elerőtlenedtek, visszaestek korábbi, Isten nélküli életükbe.
A szentíró egy komoly figyelmeztetést intéz hozzájuk. Nem ijesztget, de őszintén és egyértelműen beszél arról, hogy mit jelent Krisztushoz tartozni – és mivel játszik az, aki ezt feladni készül. A témája az istenfélelem, és ennek kifejtéséhez a Sínai hegyi teofániához nyúl vissza, amit minden olvasója jól ismer.
Gondoljátok át, hogy mi történt veletek, amikor Krisztushoz jöttetek, és vele szövetséget kötöttetek, mondja nekik. Emlékezzetek, hogy Isten Jézus Krisztusban szövetséget kötött veletek. Ezt vettétek magatokra a keresztségben, és ezt ünneplitek, újítjátok meg minden úrvacsorában.
Milyen volt a Sínai hegyi szövetség? Félelmetes! Tapintható hegy, lángoló tűz, homály, sötétség, földrengés, égzengés. Isten megjelenése félemetes természeti jelenségekkel párosult. Annyira, hogy “akik ezt hallották, kérték, hogy ne szóljon hozzájuk.” Olyan félelmetes volt mindez, emlékezteti címzettjeit, hogy még Mózes is így szólt: félelem fogott el, és remegés. Ilyen volt az első szövetség, az, amely a Sínai hegyen adatott. De ti nem ehhez a hegyhez járultatok, hangsúlyozza a levél szerzője.
Akkor milyenhez? – tehetjük fel a kérdést. Mi jutott nekünk? Mit válaszolunk mi, mai keresztyének? Mi nem járultunk semmihez… Velünk nem történt semmi különös, semmi rendkívüli… Sem földrengés, sem égzengés, sem borzongás, sem rettegés. Sőt, sokan úgy gondolkodnak, éreznek, hogy az, hogy nekünk egy szerető mennyei Atyánk van, azt jelenti, hogy ő azt is jóságosan elnézi, ha elfordulunk tőle, amikor túl nagy ára lenne hűségesnek lenni. Ezért figyelmeztet a szentíró: “Ti ugyanis nem tapintható hegyhez és lángoló tűzhöz járultatok … Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez…az elsőszülöttek ünnepi seregéhez, … mindenek bírájához, Istenhez … az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez…” Igen, félelmetes volt Isten eljövetele a Sínain, istenfélelem töltötte be azok szívét, akik parancsolatainak való engedelmességet fogadtak. De ami veletek történt, akik Jézus Krisztushoz járultatok, az ennél nem kevesebb, hanem több.
Ti angyalok ezreihez járultatok, akik Isten dicsőségét zengték Karácsony éjjelén Betlehem mezején, úgy, mint előtte sohasem: hiszen ilyen csoda, mint hogy Isten emberré lett, eddig nem történt. Félelmetes Isten eljövetele a Sínain, de még csodálatosabb megjelenése a törékeny és kiszolgáltatott gyermekben.
Ti az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez járultatok, akik fel vannak jegyezve a mennyekben. Azokhoz, akik kitartottak Jézus mellett és vértanúként életüket adták érte. Jézusba vetett hitetek által egy közösségbe tartoztok mindazokkal, akik Krisztus iránti hűségük következtében gyalázatot, sőt, halált szenvedtek. Nézzetek azokra, akik hűségesek voltak, nézzetek azokra, akik ma szenvednek az evangéliumért szerte a világban! És ti egy kis nehézség, küzdelem, próba miatt már meg is tagadnátok Krisztust, és az ő népét?
Ti mindenek bírájához járultatok Jézus Krisztus által, hiszen az, akit Atyátoknak neveztek a legfőbb bíró. Egyszer megáll előtte minden teremtmény. Ti nem Mózeshez, hanem Jézushoz, az új szövetség közbenjárójához, a meghintés véréhez járultatok, aki élete odaadásával, ártatlan vére kiontásával tisztított meg benneteket minden bűntől. Ezért : “Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól!” Vigyázzatok, mert nem kevesebb történt veletek, mint Izraellel a Sínain. És ha akkor az, aki ellenállt, elveszett, ez most sincs ez másképp.
És befejezésül jól figyeljetek: “Az ő hangja akkor csak a földet rendítette meg, most azonban ezt ígéri: ‘Még egyszer megrendítem nemcsak a földet, hanem az eget is.’" Akkor rengett a föld Isten hangjától, de eljön az idő, amikor nemcsak a föld, hanem a menny is megrendül majd. Ez a rengés pedig mindent megítél: ami hiábavaló, az semmivé lesz… Azaz mindaz, amiért most elhagynátok őt, amit megnyertek azzal, hogy elutasítjátok azt, aki szól – mindaz semmivé lesz. Hiszen akkor csak egy rendíthetetlen ország marad meg: Krisztus uralma. Ezt az országot kaptátok. Tiétek az egyedüli rendíthetetelen, az egyedül el nem múló. Hálaadással szolgáljatok hát vele: tisztelettel és félelemmel.
Adventba lépünk be. Láttuk, amint az Úr eljött a Sínain kijelentve dicsőségét Izraelnek. Hamarosan azt ünnepeljük, hogy az Úr eljött Jézusban, elrejtve dicsőségét egy gyermekben, szegénységben, nélkülözésben. De mindeközben arra tekintünk, hogy ez a Jézus, aki a mi Urunk és királyunk, a Sínaihoz hasonló módon fog újra megjelenni. Erősödjünk hát meg a vele való szövetségben, maradjunk meg minden körülmények között őbenne. Ámen!