Háborúról és egészen különös módon megvívott győzelemről van szó a felolvasott szent Igében. Az Úr népe, miután szerencsésen átkelt a Vörös-tengeren, és most már útban volt az ígéret földje felé, egyszerre, váratlanul ellenséggel találja szemben magát: Amálek király és hada állják útját a továbbvonulásnak. Mózes elhatározta, hogy megütközik az amálekitákkal. Megbízza az ifjabb Józsuét a fegyveres csapatok vezetésével, előre küldi őket az arcvonalba, ő maga pedig Áronnal és Húrral visszavonul a front mögötti domb tetejére, távol a küzdőtértől. Vajon mit cselekszik ott, a háttérben ez a három vezető ember? Csak azért mentek föl talán a dombra, hogy távoli, biztos helyről nézzék végig népüknek az ellenséggel való küzdelmét? Bizonyára nem! Azt olvassuk róluk, hogy Mózes két kezét a magasba emelte, és mindaddig, amíg kezeit föltartotta, Izrael győzött, amint pedig leengedte a két kezét, Amálek győzött. Amikor a hosszú harc alatt Mózes karjai elfáradtak és megnehezedtek, Áron és Húr egy nagy kőre ültették őt, s felemelt kezeit megfogták, egyik az egyiket, másik a másikat. Így azután Mózes kezei felemelve maradtak mindaddig, amíg a nép teljesen legyőzte az ellenséget. Talán különösnek látszik a hadászatnak itt leírt módja, de rögtön nagyon mély értelmet nyer az egész történet, ha tudjuk, hogy a két kéznek ez a felemelése az alázatos könyörgő imádság kifejezése volt: éppen olyan kifejezés, mint manapság a térdre borulás és a kezeknek összekulcsolása. Igaz ugyan, hogy Mózes a harcvonal mögött volt, de nem lustaságból, nem félelemből, hanem a legkomolyabb kötelességérzetből: imádságával segítette hozzá népét a győzelemhez. Mózes kezében az imádság nagyobb erő volt, mint Józsué kezében a fegyver, mert Mózes Istennek a hatalmát hívta segítségül a dombról a völgyben harcoló népnek a megerősítésére.
Az Újtestamentum szerint ez a történet is a mi tanulságunkra íratott meg. (1Kor 10,11) Próbáljuk hát meg kihallani belőle most Istennek nekünk szóló üzenetét!
1) Első üzenete ennek az Igének egy komoly figyelmeztetés: Az a nép, amely olyan csodával határos módon szabadult meg az egyiptomi rabságból és a kettévált Vörös-tengeren át az üldöző egyiptomiaktól, méltán hihette, hogy most már majd zavartalanul, békében és nyugodtan haladhat tovább az ígéret földje felé. És íme, kiderült, hogy nem. Ellenség jön elő és hadakozik Izrael ellen. És még hozzá alattomosan, orvul támadja meg a fáradt népet. Nagyon fájdalmas rajtaütés lehetett, mert Mózes később, a törvényadás közben is megemlékezik róla: “Megemlékezzél arról, a mit Amálek cselekedett rajtad az úton, a mikor Égyiptomból kijöttetek: Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, a kik hátul valának, a mikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent.” (5Móz 25,17-18)
Arra figyelmeztet ez az Ige, hogy ugyanilyen alattomos és mindig megújuló támadásra számíthat a hívő ember is állandóan. Az Egyiptomból megszabadult ember, a Krisztus vére által bűnbocsánatot nyert ember, a megtért és újjászületett és az ígéret földje felé elindult ember ugyanazt fogja tapasztalni, mint Izrael: nagy, drága élmények után jönnek újra a küzdelmek. A test erőtelenségét, fáradtságát kihasználva felújulnak olyan bűnök, megtámadják a hívő embert olyan kísértések, amelyekről már azt hitte, hogy régen nem is léteznek a számára. Azt hiszi a hívő ember, hogy most már haladhat nyugodtan, háborítatlanul előre az Úr útjain, hiszen túl van már a Vörös-tengeren, a Krisztus halálán és feltámadásán, ami elválasztja Egyiptomtól, a haláltól és kárhozattól. Azt is megtapasztalta már, mit jelent naponkint a mennyei mannával, az Úr Igéjével táplálkozni, és mit jelent inni a lelki kősziklából, a Krisztusból, és amikor minden a legnagyszerűbb, a legcsodálatosabb: egyszerre előjön, fölbukkan valami ellenség, orvul támad és sokszor bizony már nagy károkat is okoz, mire ráébred a hívő ember, hogy fel kell venni a küzdelmet vele szemben!
Frissen megtért embereket sokszor egyenesen el szokott keseríteni és kedvetleníteni az, hogy éppen megtérésük után kezdődnek az életükben olyan küzdelmek és olyan kísértések, amelyek azelőtt elő sem fordultak! Van olyan hívő ember, aki akkor kezdett igazán kételkedni Istennek még a létezésében is, akkor kezdett komolyan viaskodni a kételyeiben rátámadó ellenséggel, miután már boldog hittapasztalatai voltak a megváltást illetően, miután elindult a hit útján. Egy másik hívő ember azon panaszkodott, hogy azóta gyűlt meg a baja a paráznaság kísértésével, mióta elfogadta Krisztust Megváltójának. Azelőtt ilyen téren nem voltak küzdelmei, azóta azonban mindig újra előjön ez az Amálek, és hadakozik ellene! És ez természetes is: a világosság mindig tusakodik a sötétséggel! Ahol minden sötét, ott nincs harc, a sötétség békében van a sötétséggel. A küzdelem akkor kezdődik, amikor a sötétségben fölragyog a világosság. Ezt a folyton megújuló támadást és küzdelmet egyetlen hívő ember sem spórolhatja meg.
De hát miféle ellenség ez, amely még a Vörös-tengeren túl is háborgathat? A Fáraó és Amálek két különböző hatalmat vagy ellenséget jelent. Az egyikkel szemben az Úr hadakozott, a másikkal szemben az Úr népének kell fölvenni a küzdelmet. Figyeljük csak meg: nem ők harcoltak a Fáraóval, nem ők semmisítették meg Egyiptom hatalmát és nem ők maguk törték szét rabszolgaságuk bilincsét. Nem ők választották ketté a tengert, és nem ők merítették a Fáraó seregét a víz alá. Mindebből semmit sem tettek és nem is tehettek. A Fáraóval szembeni küzdelemben az volt számukra a parancs, hogy “Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek!” (4. vers) Most azonban ők nyernek felszólítást az Amálek elleni harcra. Az eddigi harcok az Örökkévaló Isten és a nagy ellenség között folytak le, és Izrael fiainak csak megállniok kellett, szemlélve csodálattal az Úr hatalmát és élvezve az Ő győzelmének gyümölcseit. Most azonban nekik maguknak kell fölvenniök a harcot egy másik ellenséggel szemben.
Hadd vonatkoztassam ezt most a hívő ember esetére: Azokat a küzdelmeket, amik által a Sátántól és kárhozattól megváltatott a hívő ember, maga az Úr Jézus Krisztus egyedül vívta meg. Ő harcolt érettünk, egyedül volt a kereszten, egyedül volt a sírban is. Hogyan is lehetett volna ott bárki emberfia, hogyan tudta volna a Sátánt legyőzni, Isten haragját elviselni, és a halál fullánkját megoltani? A halálból való megváltásnak és az üdvösség megszerzésének roppant küzdelmét egyedül küzdötte végig Jézus, itt a bűnös ember csak egyet tehet: megállhat és nézheti az Úr szabadítását! (Mint a virág a Napot.) Amint azonban elfogadta ezt a szabadítást: rögtön megkezdődött most már a hívő ember harca. Kivel? A saját gonosz természete ellen! A hívő ember továbbra is magával hordozza a régi énjét, az ó-emberét, az Újtestamentum szavai szerint: a testet és az ő kívánságait! Ez az az Amálek, amely mindig előjön, és mindig orvul támad.
Pál apostol is tapasztalta ezt és így fejezte ki: “a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok.” (Gal 5,17) Amikor a hitre jutott emberben Isten Szentlelke elkezd munkálkodni, ott rögtön ellenáll a test a maga kívánságaival, vágyaival, indulataival, érzéseivel. Ott rögtön megindul a harc a Lélek és az ó-ember bűnös természete között, és ez a test, ez az ó-ember: ez az Amálek, amely mindig, már a Vörös-tengeren túl, az ígéret földje felé vándorló hívőket zavarja, nyugtalanítja, gátolja a békés továbbhaladásban. Ez, amellyel szemben a hívő embernek mindig csatasorba kell állítania legjobb erőit és meg kell vele ütközni, és nem szabad addig nyugodnia, amíg úgy el nem intézi ezt a küzdelmet, mint ahogyan a történetben meg van írva: “Józsué pedig leveré Amáleket és az ő népét fegyver élivel.” (13. vers) Szinte összecsengenek ezzel Istennek az Újtestamentumban adott ilyen utasításai: “A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” (Gal 5,24) Feszítsétek meg tehát a testet indulataival és kívánságaival együtt, öldököljétek meg az ó-embert! Ez ugyanaz, amit Jézus így mondott: “Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5,29-30)
Azt mondottam, figyelmeztetés van ebben az Igében. Igen, az a figyelmeztetés, hogy a bűnös ember, amikor boldogan tudomásul vette, hogy Krisztus megvívta döntő győzelmét a Sátán ellen és biztosította az üdvösséget: legyen mindig készenlétben Amálek támadására és arra, hogy vele szemben a küzdelem folyik tovább, élete végéig. Úgy is mondhatnám, hogy Krisztusnak éretted való küzdelme a Sátán és a halál ellen már megtörtént, és ha ezt már te is elfogadtad, akkor kezdődik Krisztusnak most már a benned való küzdelme.
2) De nemcsak figyelmeztet ez az Ige, hanem biztat és bátorít: a biztos győzelemre nyit kilátást. Nemcsak arról van szó, hogy Józsué és serege harcol, hanem arról is, hogy Mózes imádkozik érettük. Sőt, Józsué seregei azért tudtak győzni az amálekiták sokkal nagyobb serege fölött, mert isteni erőt kaptak Mózes imádságából. Minden katonának új erőt és lelkesedést adott az, hogy látta Mózest a dombon, amint felemelt kézzel imádkozik érettük, míg ők küzdenek az ellenséggel. Mózes az imádsága által tartotta a kapcsolatot a küzdő csapatok és a hatalmas Isten között. Lám, milyen sokat számított Mózes közbenjáró imádsága! Hát még Jézusé! Mert hiszen valójában Őróla szól ez a történet is! Őróla mondja az Újtestamentum: “Ennekokáért ő mindenképen idvezítheti is azokat, a kik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (Zsid 7,25) A mi nagy közbenjárónk karjai sohasem hanyatlanak alá, mint Mózesé, az Ő közbenjárása sohasem ingadozik, sohasem szünetel, és mindig győzelmet szerez!
Testvérem! Küzdelmeid közben mindig gondolj arra, hogy Valaki kimondhatatlan fohászkodásokkal esedezik éretted: hogy Valakinek az éretted való imádságai tartják a kapcsolatot közötted és az élő Isten között. E kapcsolat által titokzatos mennyei erők áramlanak alá reád, Isten maga harcol benned az Ő Szentlelkével! És ha ezzel a hittel veszed föl a harcot Amálekkel szemben, kételkedhetsz-e még abban, hogy biztos számodra a győzelem?
3) És végül nemcsak figyelmeztet és nemcsak bíztat ez az Ige, hanem felhatalmaz, megbízást ad: minden hívő embernek szabad, sőt, kell is vállalnia azt a szolgálatot, amit Mózes, Áron és Húr töltöttek be a hegyen! Így szólít fel erre a szolgálatra Isten az Újtestamentumban: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. (Jak 5,16) E gyülekezetben azoknak szól ez az intelem, akik már túl vannak a Vörös-tengeren, tehát az élő hitre jutott, élő tagoknak. Ne légy csak puszta szemlélője a másik ember életének, bűneivel való viaskodásának, mindennapos küzdelmének: szabad részt venned, beleavatkoznod a másik életébe azáltal, hogy imádkozol érte. Egy igazi gyülekezeti közösséget úgy tudnék elképzelni, hogy abban minden egyes embernek volna egy olyan imádkozó társa, akivel kölcsönösen imádkoznak egymásért és együtt másokért! Mózes imája által Isten ereje áramlott alá a mennyből a földön küzdő seregre. Az imádság olyan eszköz, amely ezt a mennyei erőt elindítja és fölfogja. Azáltal, hogy imádkozom valakiért, összeköttetésbe kerül az illető Istennel, és a szent kapcsolat által lassan áthatja, átjárja őt az Istennek ereje.
Református egyházunk a Konvent rendelkezésére a mai napon tartja az évenkint szokásos zsidó missziói vasárnapot. Azok a sebek, amelyek ott sajognak egy csomó embernek a szívében, azok a romboló szenvedélyek, amelyek szerte az egész világon egyre jobban földuzzadnak, hogy egyszer borzalmas erővel törjenek ki, azok a lelki és anyagi természetű problémák, amelyek egyre jobban feszülnek: higgyétek el Testvérek, csak akkor fognak megoldódni, megenyhülni és kiegyenlítődni, ha majd a keresztyén emberek komolyan tudnak imádkozni érte. Ha Krisztus hívő népe olyan könyörgőre tudja fogni a dolgot, és úgy megtalálja ebben a könyörgő imádságban egymás imádkozó kezét, mint Mózes, Áron és Húr a hegyen! Aki igazán átkelt már a Vörös-tengeren, az meg is tudja ezt tenni! Könyörögjünk, hogy szaporítsa az Úr a gyülekezetet az ilyen imádkozókkal!
Ámen
Dátum: 1949. december 4.