Thoma László 1980-ban született Komáromban, református lelkipásztor, vallástanár, pszichodráma- és bibliodráma-vezető. Teológiai tanulmányait a Sárospataki Református Teológiai Akadémián végezte. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerzett PhD fokozatot a serdülőkori önértékelés fejlődés valláspedagógiai vetületeinek kutatásából. Középiskolai hittankönyvek szerzője, a KRE Hittudományi Karán oktató tevékenységet folytat. 2010-től feleségével a Gazdagréti Református Gyülekezet beosztott lelkipásztora, majd 2016-tól a vezető lelkésze.
Mi lesz most?
Kedves Testvérek!
A gyülekezetünk küldetésnyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Istent kívánjuk magasztalni azáltal, hogy olyan közösséggé válunk, amely Őt szereti teljes szívéből, teljes elméjéből és teljes erejéből. Szeretnénk olyan gyülekezetté lenni, ahol a sebzett és elveszett ember az Ige hirdetése, a törődő közösség, valamint a társadalomban való tudatos jelenlét által találkozik Jézus Krisztussal, aki a gyógyulás és a bocsánat igazi forrása az összetört ember számára.” A gyülekezetünk alapidentitása a missziói identitás, ebben élünk, ez a célunk a környezetünk felé. Több szinten is jelen van ez a gyülekezet életében. Ebbe az irányba tartunk, ennek vagyunk részesei és hálásak lehetünk, mert Isten végzi igazából mindannyiunkban ezt a munkát. A gyülekezeti létünkben folyamatosan jelen van két ellentétes pólus: egyrészt az állandóság. A gyülekezet, a keresztyén egyház részeként létezik itt, ezen a konkrét helyen, Isten őrzi és tartja meg. A működésében van sok ciklikusság, ismétlődés (pl. az istentiszteletek, ünnepek, stb.), megjelenik az állandóság akár a liturgiában is, az üzenetnek is van ilyen része. Másrészt a változás is fokozatosan jelen van: változik a világ és a társadalomban megjelenő változásokkal együtt változik az egyház is. Reagálunk (jó esetben) arra, ami körülöttünk történik. Változnak a gyülekezeti tagok, változik a közösség. Változnak a szolgálók is, az alkalmak… Ez a változás nem csak egy tehetetlen reagálás csak külső hatásokra vagy véletlenszerű változások összessége, hanem annak mentén változunk, ahogy gyülekezetként megértjük: mire hív minket Isten! Isten adja az állandóságot (végső soron alapvetően csak Ő!) és Tőle várjuk, hogy vezessen a változásokban is! Ezért tehát folyamatosan fel kell tennünk a kérdést magunknak gyülekezeti tagként: mire hív minket Isten itt és most? Mire hív a meglévő szolgálatok keretei közt, hogyan tudjuk a mindennapi életünkben megélni az evangéliumot, hogyan tudjuk továbbadni a környezetünkben? Ha nem gyülekezeti tagként hallgatod ezeket a szavakat, akkor is arra hív Isten, hogy keresd Őt és azt, hol, miben szeretne téged látni? Mert miközben nem a teljesítményünkért, a szolgálatunkért kapjuk a kegyelmet, nem azért szeret Isten, amit érte teszünk, aközben használni akar minket a világban és az ajándékaink mentén keresnünk kell helyünket, szolgálatunkat. Krisztust követő emberként missziói identitást formál bennünk Isten, ha az evangélium valóban átformálhatja a szívünket. Ha pedig még nem valljuk magunkat Krisztus követőjének, erre hív, ebbe a nagy és izgalmas történetbe akar bevonni minket. A missziói identitás pedig nem valami elvont és csak a kiválasztottak által megérthető dolog, hanem nagyon egyszerű és természetes dolog: élni az evangélium szerint, élni Krisztus szeretetét a világban.
1. Sorozat. A teremtés sorozata után az új évben az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv lesz előttünk. Vasárnapról vasárnapra fogjuk keresni azt, hogy mit jelent számunkra Isten jelenlétének valósága, miben „mozdít” minket, ahogy a Lélek mozdul? ApCsel bizonysága Isten történelmi cselekvéseiről, a keresztyén misszióról szóló izgalmas tanúságtétel. Az apostolok igazából tanúi annak, amit Isten tesz és eszközei az evangélium terjedésének.
De miért pont az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv? „Az Apostolok Cselekedetei először is azért fontos számunkra, mert történelmi feljegyzés. Lukács a Szentlélek pünkösdi kiáradásával kezdi elbeszélését, és a Lélekkel betöltött hívő közösség „mézesheteiről” ír, mely időszaknak a zsidó vezetők ellenállása vetett váratlan véget. Ezután arról az átmeneti időszakról számol be, melynek során István mártírhalála, Fülöp evangelizációs szolgálata, Saul és Kornéliusz megtérése, valamint az első görög gyülekezet létrejötte Antiókhiában megvetette a pogánymisszió alapjait. Ebből a nemzetközi városból és gyülekezetből indult el a keresztyén hittérítés a világ négy égtája felé. Pál és Barnabás Ciprusban és Galíciában hirdették az örömhírt; a jeruzsálemi apostoli gyűlés elismerte a pogányok megtérését; Európába (így Athénba és Korinthusba is) a második, míg Efézusba a harmadik missziós út alkalmával jutott el az evangélium. (…) Az ApCsel nélkül (…) arról sem lenne tudomásunk, hogy miként jutott el az örömüzenet a Római Birodalom stratégiai fontosságú városaiba.” (John Stott) „Másodszor az ApCsel azért is fontos, mert ihletet meríthetünk belőle. Kálvin hatalmas kincsnek nevezte, Martin Lloyd Jones pedig úgy beszélt róla, mint a „leglíraibb könyv”-ről, majd hozzátette: „Arra bíztatlak benneteket, hogy éljetek e könyvben, ez ugyanis az általam ismert legnagyszerűbb frissítő a Lélek birodalmában!” (…) Fennáll a veszélye ugyanakkor, hogy túlzottan romantikus színben lássuk a korai egyházat, s úgy beszéljünk róla, mintha soha egyetlen szégyenfolt sem esett volna rajta. Ez esetben elkerülheti figyelmünket, hogy az ősegyházban éppúgy előfordult versengés, képmutatás, erkölcstelenség és eretnekség, ahogyan napjaink gyülekezeteiben is. Egy dolog mindenesetre bizonyos: a Szentlélek megragadta Krisztus népét, majd kibocsátotta őket, hogy tegyenek tanúságot hitükről.”
Az ApCsel műfaja: „cselekedetek”. Lukács írta, az evangélium folytatásaként, így Lukács műve az Újszövetség közel ¼-ét teszi ki terjedelemben. A „praxeis” mint kedvelt irodalmi műfaj az ókorban nagy emberek, hősök, példák tetteit, méltatását tartalmazta. Itt viszont a Szentlélek cselekedeteit látjuk embereken keresztül. Ő nagy, nem az emberek! S miközben a cím így adható vissza: apostolcselekedetek, aközben nincs benne mind a 12 apostol, és mások is vannak benne, akik nem a klasszikus 12-höz tartoztak.
Stílus. Fontos még látnunk, hogy miközben sok keresztyén visszatekintve ezt teszi, az ApCsel nem idealizál! Sem az őskeresztyén korra-, sem az őskeresztyénekre magukra nézve! Sokkal inkább dramatizál: az eseményeket a maguk eredeti ízének érzékeltetésével, minden szépítés nélkül igyekszik visszaadni., a feszültségi pontokra irányítva olvasói figyelmét. Tudatosan ügyel arra, hogy ugyanaz az esemény másként hat különböző szituációkban, ezért minden eseménynek azt a jelentőségét igyekszik érzékeltetni, amelyet az az új szituáció által nyert. A könyv bizonyságtétel a feltámasztott és megdicsőült Krisztusról, aki a Szentlélek által, emberi eszközök igénybevételével munkálkodik az egyházban és általa a világban. Az ApCsel tehát történeti: Isten cselekvése a múló idő és tér keretei között! Az ApCsel azt tanítja meg nekünk, hogy Krisztus személyes hatása, hogy mutatkozik meg a térben, időben, azaz a történelemben (a történetben) is.
CÉL. Mindezek fényében fontos kijelentenünk: az igehirdetés sorozat célja, hogy:
Lehet, hogy nem könnyű ehhez viszonyulnod, mert azt mondod, hogy nem vagyok misszionárius. Miért kellene missziót végeznem? Megértem, ha ez nem könnyű most neked és lehet, hogy a szó terhelt a számodra. Ma már nagyon sok mindent neveznek missziónak a világban. Jézus Krisztus missziója a világban a keresztyének egyetemes feladata: küldöttek vagyunk és Jézus Krisztus sokszínű missziójának eszközei, szereplői, részesei. A misszió nem egy program vagy projekt hanem életvitel, életmód, amire Isten hív minket és ami a lehető legjobb és legkívánatosabb út a számunkra!
2. Az ApCsel: határ: az EGYHÁZ korszaka
Történetünk egy út kezdetének fontos kiindulópontja. Az az út, ez az időszak az üdvtörténet szempontjából is fontos: a keresztyén EGYHÁZ korszaka indul el, amiben az evangélium hirdettetik a föld végső határáig (ebben a korszakban élünk még most is). Lukács, pontosan utánajárt mindennek és szeretné dokumentálni mindazt, ami valójában történt. A történeti hitelesség igényével áll az éppen formálódó történelmi fordulóponton. Tudja, hogy a hitelesség mennyire fontos és hogy ennek a forrása egyedül Istentől jön. És az is nyilvánvaló, hogy az igazán hiteles és igaz történelem szemlélet Isten cselekvését, jelenlétét keresi és fedezi fel az emberi történések mögött is. A Heidelbergi káté összekapcsolja a Szentlélek munkáját az egyházzal, és így fogalmaz e kettőről:
53. Mit hiszel a Szentlélekről? Hiszem először, hogy ő valóságos és örök Isten az Atyával és a Fiúval.Másodszor, hogy ő nekem is adatott,engem igaz hit által Krisztusnak és Krisztus minden jótéteményeinek részesévé tesz, vigasztal, és velem marad örökké.
54. Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja.Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.
Miközben tehát „egyház”, Isten népe létezett már az Ószövetségben is, a keresztyén egyház a Szentlélek kiáradása miatt, jelenlétének addig ily módon nem tapasztalt mértéke miatt egy teljesen új korszakot nyit. Így van ez ma is: a Szentlélek áradása az, amit várunk, a Szentlélek az, aki hív bennünket és cselekszik közöttünk is! Milyen helyzetbe vezet bennünket az Apostolok Cselekedetei?
3. Bizonytalanságok és feszült várakozás. „Mi lesz most?”- lehetett ott a tanítványokban a feltámadás után. Jézus feltámadása után van némi tétovaság, bizonytalanság arról, hogyan tovább? Ez a köztes időszak, a mennybemenetele tovább növeli nem csak a bizonytalanságot, de megpróbálja a tanítványok hitét is.? Ez a bizonytalanság leginkább abból adódik, hogy nem tudják pontosan a tanítványok, mi vár rájuk, hiszen a feltámadás után szembesülnek azzal, mennyi minden nem úgy alakult, ahogy képzelték, vagy várták Jézusról. Az ígéret beteljesülése előtti bizonytalanság ez, miközben jelen van a Jézus fizikai távozása miatti szomorúság is.
Ugyanakkor ezt a bizonytalan időszakot a tanítványok Jézussal tölthetik. Tudtukon kívül is az apostolokat a szolgálatra készíti fel Jézus úgy, hogy kiválasztotta őket, megmutatta magát nekik, parancsot és megbízatást adott nekik és megígérte nekik a Szentlelket.
Nézzük most meg nagyobb ívekben, hogy mi történik az 50 nap alatt, amíg a feltámadás után várják a tanítványok az Atya ígéretét?
3.1. Az apostolok megbízatást kapnak (1, 6-8) Jézus megbízatást ad a tanítványainak, miközben a tanítványok félreértik a lényeget: ez a királyság más, mint amire ők gondolnak! Isten országa, Jézus uralma nem olyan értelemben vett földi uralom, mint a világi hatalmak és birodalmak. A mennyei királyság jelenléte ugyanakkor mégis nyilvánvaló lesz és a mennyei hatalom mennyei erőnek a jelenlétét is jelenti. A Szentlélek kitöltetése után lesz ez teljesen érthető és valóságos mindenki számára. Nagyon érdekes, ahogy a megbízatásban nyilvánvalóvá válik, hogy ISTEN ORSZÁGA „NEMZETKÖZI” – azaz túl mutat a tanítványok által feltehetően elképzelt kereteken. A terjedés, azt látjuk, koncentrikus körökben történik. Mint amikor követ dobnak a vízbe és az hullámokat vet. Így terjed az evangélium majd a világban. A tanítványoknak nem szabad elfelejteniük, hogy Isten országa folyamatosan terjeszkedik: az időket és alkalmakat azonban csak Isten tudja… „Nem a ti dolgotok…” – mondja Jézus a konkrét tanítványi kérdésre. Ezt pedig el kell fogadni: akkor is és most is!
3.2. Az apostolok szemtanúi Krisztus mennybemenetelének (1, 9-12) Néhány versen belül a tanítványok beleesnek mind a két hibába, ami a Krisztus követőit fenyegető két véglet, az egyház két szélsősége, eltévelyedésének két útja: I. politikai hatalmat remélni, azaz abban bízni, hogy politikai hatalomban, erőben fog megnyilvánulni Isten országának jelenléte a világban (és ezzel együtt nyilván a politikai hatalom nyújtott kiváltságokban, előnyökben és lehetőségekben). II. A másik az „Eget kémlelni” állapot, amikor csak arra figyel az egyház: mikor jön vissza, mikor lesz vége a világnak? Semmi másra nem tekint, csak az égre- ez egyfajta furcsa, életidegen passzivitás- de akár lehet spiritualitás is! Ehhez képest egy más útra hívja Jézus a tanítványokat, ami nehezebb, mint a szélsőségek. A mennybemenetel valós keret: Jézus itt volt, de elment. A Szentlelket pedig elküldi. Isten országa jelen van a világban és néha ilyen rendkívüli dolgok is történnek, hogy valaki felemeltetik a földről. Tény az is, hogy felment, az is, hogy a misszióban velünk van és majd visszajön. Isten országa valóság, de nem a valóság lehasított, vagy elszeparált része, hanem a valódi valóság: az általunk érzékelt valóság kitágítása és valódi kontextusa. Ezt ismerhetjük fel, erre döbbenhetünk rá!
3.3. Az apostolok kitartóan imádkoznak (a Lélek eljöveteléért) (1, 13-14). Nagyon egyszerű és beszédes a kép, ami Jézus mennybemenetele után elénk tárul. A tanítványok kitartóan imádkoztak: egységben, egyetértésben úgy, hogy egymástól igen különböző emberek voltak. Ez az egység minimuma: egységben azzal vagyok, akivel szívből tudok imádkozni. Kitartóan, bátorítva egymást voltak ebben jelen. Beszél ez számunkra egy nagyon egyszerű, de fontos törvényszerűségről: a misszióban, a küldetésben, a létünkben az imádság nem opcionális, hanem a felkészülés, a készenlét, az odaszánás, a szolgálat első és elkerülhetetlen lépése. Nem az imádkozgatás, vagy az érzelmeink Istenre öntése, hanem a folyamatos, kitartó, szívből jövő imádság. Azaz a valódi beszélgetés Istennel. Gondoljátok csak el, kik az életetekben azok a személyek, akikkel igazán megértitek egymást, akikkel barátok vagytok, akikkel mély a kapcsolat? Akivel időt töltötök, akivel mindent megoszthattok, akivel nem csak pillanatokat osztotok meg, akiket nem használtok egyes helyzetekben. Isten az imádságban a kapcsolatot építi, nekünk pedig a ráutaltságunkat kell ezáltal elismerni. Az imádság a kontroll elengedése és az Istenhez kapcsolódás minősített alkalma. Amennyire látszólag passzív, annyira aktív és kihívás a kitartó, közösségi imádság!
3.4. Az apostolok megválasztják Mátyást Júdás helyére apostolul (1, 21-26). A negyedik dolog, ami törtönt pünkösd előtt, Mátyás apostollá választása. Konkrét, Istentől vezetett tett, aminek helye és ideje volt. Júdás halála még feldolgozatlan sokk lehetett a tanítványi körnek. Lehet, hogy hiányzott is, illetve nehezen volt érthető, megmagyarázható, hogy történhetett mindez? Fontos tehát, hogy a történteket el tudják helyezni a nagy történetben, ezért a „magyarázat” is az, hogy az „Írások szerint” történt mindez. Ha érthetetlen, ha furcsa is, nincs Isten tudtán kívüli történés vagy véletlen. Ebben a helyzetben tehát az apostolok egy gyakorlati folyamaton mennek végig: Vezetést kaptak Istentől, hogy kell választaniuk valakit Júdás helyett. Józan ésszel meghatározták az apostolság ismérveit. Imádkoztak, hiszen végső soron Jézus ismeri az emberi szíveket. Sorsvetést gyakoroltak, ami abban a korban bevett módja volt Isten akarata megértésének: bíztak Jézusban, hogy ő vezeti őket ezáltal is! Milyen szép folyamat ez is. Isten használja ezt, Ő hívja erre őket. Konkrét tettek a várakozás közben is.
4. Hitvallás: Isten valós, cselekszik… ezt várjuk mi is, most is!
A hitvallás az Apostolok Cselekedeteiben általában egy fontos lépés, fontos eleme az Istennel való kapcsolatnak. Lukács Teofilusznak címezi művét, aki nem csak mecénása lehetett művének, hanem tényleg érdeklődhetett az igazság iránt. Ez az ajánlás azonban jóval több, hitvallás is lesz. Lukács számára az evangéliumban Jézus fizikailag látható, jelen van és cselekszik. Az ApCsel-ben ugyanez a Jézus ugyanúgy jelen van és cselekszik a Lélek által és a Lélek által megragadott tanítványai által. A hitvallás ilyen egyszerű: ugyanaz a Jézus van jelen és cselekszik. Itt és most és hív minket! Jézus elkezdte a szolgálatát és még zajlik mindez ma is! A megváltást elvégezte, de a földön való munkálkodása zajlik! Ebbe kapcsolódik életünk története, gyülekezetünk története is. Az evangélium valósága: ami a tiéd lehet, ha még nem követed Krisztust és megújíthat, ha igen. Az evangélium igaz, Jézus hív minket, hogy kövessük Őt. Vállaljuk az életet, az utat vele! A misszió, a küldetés, Jézus követése nem egy programpont életünk történetébe, nem egy opció vagy hobbi: AZ ÉLETÜNK. Ebben vagyunk elrejtve, erre vagyunk felszabadítva. Így szólít meg minket A.T. Pierson felismerése az ApCsel kapcsán: „Krisztus egyháza! A Szentlélek cselekedeteiről készült feljegyzések befejezetlenek. Ez az egyetlen könyv, aminek nincs igazi vége, mert új fejezetekkel kell kiegészülnie, amint és amilyen mértékben Isten népe kész ismét átadni az irányítást az áldott Léleknek.” Gazdagréti Gyülekezet, az új fejezet most kezdődik el!
A mi dolgunk
Kedves Testvérek!
Ha egy filmsorozatot végignézünk, gyakran egy jól felépített, hosszú történet bontakozik ki előttünk, ami legtöbbször sok szálon fut és akár nagyobb időt is ölel fel. Ha csak az utolsó rész egy kis jelenetét látjuk, lehet, hogy lesz egy kis sejtésünk az egészről, de a nagy része talán marad a számunkra. A mai felolvasott Igénk kicsit ilyen helyzet most János evangéliumából: annyi minden történt már előtte, annyi fontos esemény zajlott már ebben az evangéliumban. És most itt olvasunk egy ilyen kis jelenetet. Itt olvastuk az óévi istentiszteleten, ahol hagyományosan a hálaadás, visszatekintés, Isten előtt való megállás megszokott módon az igehirdetések témája. A bűnbánat, az újra elköteleződés jelenik meg az úrvacsorai közösségben is. Általában nagy fordulópontokon klasszikus elkötelező, fordulópontokat bemutató Igék jönnek elénk. Vajon tényleg megérkeztünk-e ide, megéljük-e ezt a fordulópont helyzetet? Amit az Igében olvastunk most ezen a – nevezzük így – fordulóponton, egy egészen marginális, kissé hangsúlytalan, mellékes rész. Egy tipikusan olyan szakasz, amit elolvasunk, de átlépünk- nem feltétlenül értjük, miért kell benne lennie a Szentírásban. „Meg lennénk nélküle.” – érezhetjük. János evangéliumában izgalmasabb az előző néhány vers, Jézus megjelenése a Tibériás tengernél, mikor a tanítványok visszamennek halászni, a „Szeretsz-e engem?” párbeszéd sorozat. Jézus rehabilitálja Pétert, elkötelezi, megerősíti elhívását és elküldi őt a szolgálatba. Jézus megmutatja magát újra Péternek és egyértelművé teszi, hogy van még terve, célja vele. Ezután a történet folytatódik és ekkor futunk bele ebbe a furcsa helyzetbe, párbeszédbe. Nagyon fontos számomra az mindebben a helyzetben, hogy a Biblia mennyire természetes és életszerű. Leír egy ilyen szituációt is, ami egy kérdés, amit ott volt Péterben- egy mellékes dolog, ami megjelenik itt és súllyal bír- most is a mi számunkra.
I. Egy kérdés
Péter megy Jézussal és rátekint Jánosra és mondja, amit gondol: „Hát vele mi lesz?” Nem is érthetjük rögtön ezt a kérdést: miért érdekes ez? Miért fontos, mit számít? Hogy merül ez fel Péterben, miért kell kimondania ezt, ha ez is foglalkoztatja belül? Elgondolkozhatunk azon, mi állhat ennek a hátterében? Kíváncsiság? Aggodalom? Egyszerűen tudni akarta, vagy csak kipattant belőle ez a kérdés? A felelősségteljes ember szólal itt meg, vagy a mindent tudni akaró, a kontrollálni akaró ember? A gondolatait nem feltétlenül kontrollálni tudó vagy az érett, felelős vezető? A későbbi válaszból kiderül, hogy ezzel a kérdéssel Péter kilép a saját fókuszából és felelősségi területéből, mégis a kérdés releváns. Releváns a kérdés és el kell hangzania (ha az emberben belül felmerül). A kérdés ott feszül Péterben és felteszi Jézusnak, mert talán tudja, Ő képes rá válaszolni! Értelmezés kérdése is lehet, hogy mi történik itt Péter részéről? Lehet, hogy csak zavarban van? Volt már máskor is – mikor például sátrat akart építeni a megdicsőülés hegyén Jézusnak. Esetleg a rivalizálás jelenik itt meg, ami Péter és János között, mint a szeretett és a mindig első lenni akaró tanítvány közt volt? Van, aki ebben későbbi egyháztörténeti vitát lát- ennek a visszacsatolása: a Péter és a János közti esetleges ellentét, illetve egy elterjedt félreértés, miszerint János nem hal meg, amíg Jézus vissza nem tér.
Péter kérdése egyszerű, és olyan egyszerű lenne valami konkrétat mondani rá. Talán együttérzést és tényleg konkrétumokat várunk ennek kapcsán Jézustól. De nem ez történik.
II. Egy válasz
Még érdekesebb Jézus válasza, aki egészen határozottan zárja le ezt a kérdést és így reagál erre: „Mit tartozik rád? Ha akarom, megmarad… Te kövess engem!” A válasz elég világos: nem a te dolgod! Nem kell tudnod róla. Nem kell felelősséget vállalnod érte. Hozzám tartozik, nem neked kell aggódnod miatta, tenned érte, megőrizned, odafigyelned rá. Mert nem tudod… Jézus tulajdonképpen elutasítja a kérdést. Az derül ki ebből a helyzetből, hogy ez egyedül Rá tartozik. Nem elégíti ki az emberi kíváncsiságot. Ő szuverén úr, azt és úgy tart meg, akit akar.
A válaszból úgy tűnhet, Jézus (miközben Péter motivációja sokféle lehetett) tisztázza a kompetencia határokat. Pétert nem a tanítványok fölé rendelte, nem atyáskodnia vagy aggódnia kell, hanem a lényeget szem előtt tartania és cselekednie: követnie a Mestert. A nemrég elhangzott bíztatás: „Legeltesd az én juhaimat!” nem azt jelenti, hogy így gondol rájuk, így tekint a körülötte lévőkre. Ezt pedig nehéz megérteni, megszokni, jól csinálni. Jézus ismeri Pétert, tudja hogy működik, hogyan lát jól- és hogyan ért félre dolgokat. Ezért hívja és szólítja meg őt így, ahogy most teszi. Elég kategorikusan és konkrétan. Igen, ez is Jézus, aki így reagál. Aki határt szab, aki kijelent, megmutat dolgokat és elrejt, nem enged betekintést, nem árul el részleteket. Titkok vannak, miközben lehet, hogy folyamatosan a kijelentésre és a megértett igazságokra koncentrálunk. Ezt pedig el kell fogadnunk. Visszatekintés és előre tekintés idején különösen fontos. Keresztyén emberként, ha nyerünk egyfajta látást, megértést, világosságot, azt hihetjük, majdnem mindent emiatt érthetünk, megmagyarázhatunk, helyére tehetünk. Pedig a valóság, hogy sok-sok kérdés még kérdés marad és sok helyzet talány.
III. Vissza-előre tekintés
Óévi istentiszteletünkön Jézus és Péter párbeszéde áll előttünk és nekünk is feltesz néhány kérdést. Nekünk is meg kell fogalmaznunk, miben hív ez minket is számvetésre, őszinte Isten elé állásra? Aggódhatunk és lehetnek kérdéseink – akár álmaink, reményeink és félelmeink is. Több területen is jelentkezhet ez:
Társadalom. Van, akinek ez a legaggasztóbb és szeretné tudni, érteni, hogy a világ, a környezetünkben, a nagyobb közösségben mi lesz? Miért volt, ami volt? Merre tartunk? Jó kérdés, felelős kérdés. Van is vele dolgunk- egy pontig. Sokszor mondja Isten, hogy bizony egy ponton túl nem az én dolgom, nem a te dolgod előre tudni, látni. Jó lenne, de nem érthetjük, nem láthatjuk tisztán. Sőt, túlságosan is belefolyhatunk, belepöröghetünk ebbe! MI TEHÁT AKKOR A MI DOLGUNK a társadalomban? Mire hív minket Jézus? Azt gondolom, hogy arra, hogy a társadalomban, a környezetünkben egyszerűen legyünk benne, éljünk keresztyénként, kövessük Őt! Beszéljünk róla és keressük és fogalmazzuk meg az evangélium válaszait mindarra, ami a társadalomban, a nagyobb közösségben történik! Mert Istennek van szava rá, van véleménye róla! És ez sokkal fontosabb, mint az, hogy több mindent lássunk és értsünk abból, mi lesz a társadalmunkkal, kultúránkkal?!
A másik ember. A másik terület, aminek kapcsán felmerülhet bennünk a kérdés: a másik ember. Egy szerettünk, közeli, vagy távoli ember. Valaki, akiért régóta aggódunk, vagy akiért sosem kellett aggódnunk. Barát vagy épp ellenség: Uram, mi lesz vele? Miért történhetett, ami történt vele? Mi miért nem történt meg? Merre tart, mi lesz vele? Mi jöhet még az életében? Mikor jön el végre annak az ideje, hogy…? Biztos vagyok benne, hogy ti is hordoztok így embereket és sok-sok név és arc jöhet most elétek ennek a kérdésnek a kapcsán. Milyen most ezt hallani: fontos, hogy imádkozz, számon tarts, de végső soron nem a te dolgod! El kell engedned, oda kell bíznod, oda kell adnod annak, AKI meg tudja tartani, tud változást hozni, oltalmat adhat és megoldást… Ő ad kegyelmet, Ő hordoz. Ó de fájdalmas és reményteli lehet ez egyszerre! Végiggondolhatod most az embereidet, akikkel dolgod volt ebben az évben, és akikkel úgy érezheted, dolgod van most és még lesz is. Istennél vannak, szabad vagy elengedni őket és a velük kapcsolatos kérdéseket is.
Önmagunk. Lehet, hogy valaki leginkább saját maga kapcsán teszi fel ezt a kérdést. Mintha tükörbe nézne és mondaná: hát vele/velem mi lesz? A felelősségvállalás és elengedés aránya önmagunkkal kapcsolatban a legnehezebb talán. De ugyanaz érvényes erre is, mint az előzőkre. Csak talán nehezebb elfogadni, elhinni, elengedni: nem a mi dolgunk…? Hogy lehet ez? Ez bizony a teljes átadás és elengedés: átadni saját magunkra nézve is az irányítást, kontrollt és végső soron minden kérdést: van, aki megtartson, van, aki irányítson. Rá bízhatod magadat!
Visszatekintve és előre tekintve óév estéjén a HÁLA az a közeg, ahol a kérdéseink, szenvedés és minden öröm, reménység… minden vállalható. Hálaadásal vagyunk Isten előtt mindenért- akkor is, ha nem mindenért tudunk igazából hálásak lenni, ami velünk vagy köztünk történt. A társadalomban, a másik emberben és önmagunkban. A hála mégis a megtartó közegünk lehet, mert Isten előtt tart, hozzá visz, megőriz, hogy benne értelmezzük egész létünket.Az elengedés, mint nélkülözhetetlen motívum jelenik meg ebben a szakaszban. Richard Rohr szerzetes „Az elengedés szabadsága” című könyvében olyan dolgokra mutat rá, amit érdemes végiggondolnunk, megszívlelnünk:
„Vallásgyakorlásunk nagy része az önmagunkról való képünk védelmének kísérlete, nem pedig Isten akaratának a keresése. Addig, amíg a saját, betokosodott egónkban vagyunk fogva tartva, nem is tehetünk mást. Ebből ki kell szabadulnunk, de önmagunk nem vagyunk erre képesek. Az egyetlen, amit megtehetünk: elengedni. Imádkoznunk kell: „Uram, mutasd meg, hogyan tudok én mindent elengedni. Mert én eddig csak azt tanultam meg, hogy hogyan kell valamihez görcsösen ragaszkodni.” (…) Az egyetlen, amit az evangélium ígér, hogy találunk egy Istenhez vezető utat. Mi azonban biztonságot akarunk, amit Jézus sohasem ígért, mint ahogy azt sem mondta, hogy a mi feladatunk lenne a világot biztossá tenni. Ezzel szemben azt mondta, hogy az igazságot kell cselekednünk, ami sokkal nehezebb. (…) Az elengedésben a legnehezebb, hogy sebezhetővé válunk általa. Kis túlzással a keresztyénség során kétezer évet eltöltöttünk azzal, hogy kerültük a sebezhetőséget annak ellenére, hogy Pál világosan kimondta: „Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Sokszor félünk attól, hogy felfedezzük ezt a fajta erősséget. Ezt a fajta hatalmat a világ sohasem fogja megérteni, nekünk azonban meg kell értenünk, ha egyház akarunk lenni, és ha az egyház valamiféle hitelességre törekszik. (…) Jézus egyszer az elnyomóknak prédikál, másszor az áldozatoknak. Sajnálatos módon mindig a győztesek, az erősek azok, akik elutasítják. S mindig ennek a világnak az áldozatai azok, akik megértik. Mintha a társadalom peremére kellene sodródnunk ahhoz, hogy képesek legyünk meghallani az evangéliumot. Ugyanis az evangélium szociális és politikai összefüggései a társadalom margóján egészen nyilvánvalóak és világosak. Ott jövünk rá, hogy Jézust nem használhatjuk sem a hatalmi és vagyoni helyzetünk védelmére és megszilárdítására, sem pedig arra, hogy fenntarthassuk magunkról a jó modorú, előzékeny és ezáltal minden téren tisztességes ember képét. (…) A mi feladatunk az, hogy itt és most éljük az Isten országát, mégpedig ne csak magunkban, privát alapon, hanem másokkal összekötve. Ez a gyülekezet. Ez az egyház. Az evangélium mindnyájunkat meghív erre az útra.” (Richard Rohr: Az elengedés szabadsága)
Mit tegyünk most? Mire hív végül minket Isten? Arra, amire Pétert is: SZERESS! KÖVESS! Olyan egyszerű ez! Már-már túl egyszerű. Pedig ennyi az evangélium, ennyi az üzenet szíve: Szeresd az Urat a Te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat! Minderre akkor vagy képes, ha Jézust követed, ha Benne vagy, Benne maradsz! Erre hív az új évben is! Ebben újulhatunk most meg az úrvacsorai közösségben is!
Igen, Ő az!
Akárhogy is, de eljutottunk karácsony ünnepéhez, az év nagy napjához! Ehhez a naphoz, amelyhez annyi felesleges dolog rakódott már hozzá, ami az év legfontosabb napja: és amit talán sokan várnak, hogy véget is érjen: annyira terhelt és nehéz is egyben.
Itt vagyunk az ünnepben, ez a jelenünk, naptár szerint itt vagyunk a karácsonyban, a testet öltést ünnepeljük, a csodát, hogy Isten Jézus Krisztusban lejött a földre… de ki tudja, valójában hol vagyunk? Megérkeztünk-e az ünnepbe? Sikerült-e eljutni az egészig lélekben? Vagy feladtuk, kimerültünk útközben… Ha megérkeztünk, vajon az-e az ünnep, amit vártunk, azt nyújtja, adja-e, amit szeretnénk? Mit kezdünk az ünneppel, mire vezet minket, hogy tekintünk az utána lévő időszakra?
Itt az ünnep szívében szólalt meg most köztünk Keresztelő János bizonyságtétele. És van előttünk egy kicsit furcsa alak. Nem annyira hagyományosan ünnepi, karácsonyi; inkább olyan adventi. Kicsit furcsa, nem annyira civilizált, szalonképes. Egy ember, aki a pusztában él, sáskát és erdei mézet eszik, teveszőr ruhát hord, a Jordánban keresztel és közben a bűnökről beszél, megtérésre hív. Nem egy kellemes társaság, nem annyira ünnepi hangulatú. Mégis megszólal az ő történetében az evangélium és megcsendül a lényeg, az üzenet, amit Isten nekünk készített: egykor és most, akkori és örökérvényű üzenet: hogy Jézus az, akit várunk, Ő a megváltó, Rá van szükségünk, Őt küldte nekünk az Isten. Keresztelő János története a megváltás történetében, a nagy történetben, az üdvtörténetben egy fontos láncszem, fordulópont, feszültségekkel teli, izgalmas. A felolvasott történetben több találkozás, párbeszéd is van, megdöbbentő kérdések és még megdöbbentőbb válaszok, aztán egy nagy fordulat, meglepetés és sok-sok ismétlés. Érdekes elolvasni a párbeszédeit ennek a szakasznak. Azt a folyamatos méregetést, megismerési vágyat, kíváncsiságot, ami ott van a szereplőkben és Isten váratlan cselekvését, ami a szavakra is hatással lesz majd.
Nézzük meg először a farizeusok és írástudók, a Jánoshoz érkezők útját: milyen kérdések feszülnek bennük, mit élnek meg, hogyan nem értik Jánost és ezáltal az általa munkálkodó Istent? Másodszor vegyük magunkra Keresztelő János teveszőr ruháját és próbáljuk megérteni a „kiáltó hang” lét lényegét és kihívását. Harmadszor pedig két állatnak a képe, két szimbólum lesz előttünk, amit meg kell jegyeznünk az ünnepből: a bárány és a galamb.
I. Mi akar ez lenni/ki akar ez lenni?
Az a nép, azok a vezetők, akik kimentek a pusztába, Jeruzsálemen kívülre Keresztelő Jánoshoz a pusztába olyan emberek voltak, akiknek voltak hagyományaik, volt értékrendjük, gyökereik, hitük, ígéreteik, várták Isten cselekvését. Várták a Messiást, aki elhozza a szabadságot, várták a megszálló római hatalom eltűnését. Reménykedtek és hittek Isten igazságában, a szövetségben, ami örök szövetség és aminek ők a részei. Hittek a törvény fontosságában és abban, hogy az ember, ha igazán odaszánja magát, járhat a törvény útján. Csak jól oda kell figyelni, még a részletekre is! Hittek a bűnbocsánatban, amit egy évben egyszer hirdetett a nagy engesztelés ünnepen a főpap. Ismerték az ószövetségi próféciákat arról, mit jelent, hogy Isten a népét a pusztába hívja és ott beszél a szívére, sok mindent jól tudtak, de ott azon a napon egyrészt őszinte értetlenséggel és kíváncsisággal másrészt sok-sok előítélettel mentke ki a pusztába ahhoz a furcsa idegenhez. Ahhoz a fura szerzethez, aki olyan, mintha… akit igazán nem lehet hová tenni.
Mi már tudjuk, hogy Keresztelő János a Megváltó útkészítője, de akkor ez nem volt egyértelmű, nem lehetett érteni, mi is ez? Könnyen elítéljük és egyszerűen gonosznak tituláljuk a farizeusokat, Jézus kortársait, a papoka és léviták körét. Pedig ez egy túlságosan leegyszerűsítő megközelítés. Az értetlenség érthető és a kérdések relevánsak. Sok kérdés feszülhetett a Keresztelő Jánoshoz érkezőkben, de a legfontosabb talán ez volt:
Ki ez, aki hirdeti? Megkérdezik hát tőle és úgy tűnik, nem illik egyik keretbe sem, nem vállalja fel egyik szerepet sem. Ő más, nem az, aminek tűnik, aminek be lehet azonosítani. A meglévő kereteim, ismereteim alapján próbálom értelmezni, a saját kategóriáim alapján: hasonlítom valakihez, akit ismerek… fel sem tételezem, hogy nincs hozzá eszközöm, keretem, előképem, mert ő teljesen más…!
Mi alapján? A „Miért keresztelsz?” kérdés mögött két dolog húzódik meg: az egyik, hogy mi alapján, kinek a kinek a hatalmából teszed ezt? Ki hatalmazott fel? Honnan a bátorság? János egyértelműen Istentől eredezteti szolgálatát és a Messiás rabszolgájának (saruja szíját megoldónak) nevezi magát. És ez még jobban bonyolítja a helyzetet.
És végül: mi az üzenet? Na jó- gondolhatják a kiérkezők- tegyük fel, hogy az vagy, akinek mondod magad és az küldött, akiről állítod, hogy küldött, de mi az üzenet? És ez talán a legfelháborítóbb: az üzenet: térjetek meg! Az üzenet, hogy eljött az idő! Az üzenet (tudhatjuk más evangéliumi beszámolókból is), hogy nem számít, „Ábrahám a mi Atyánk…” hanem Isten mindenkit megtérésre hív! Üres kézzel kell elé jönni és elfogadni: Uram, megadom magamat…!
Mindez pedig egészen felháborító! Itt van ez a kis fura szerzet, akiről ki tudja, kicsoda, honnan jön, milyen felhatalmazottsággal teszi, amit tesz- és azt mondja most, hogy… hogy MEG KELL VÁLTOZNUNK! Nagyon fontos események jönnek és változni kell! A két dolog, amit nem szívesen hallunk: ha tényleg fontos és rendkívüli események jönnek, akkor minden megváltozhat- és azt nem feltétlenül szeretjük. Másrészt, ha őszinték vagyunk, bevalljuk, hogy a második igénynek sem tudunk megfelelni: NEM TUDUNK magunktól megváltozni! Ez az igazság…
A Keresztelő Jánoshoz érkezők perspektívájából megélhetjük összezavarodottságukat, értetlenségüket, akár dühüket és azt az érzést: jobb lett volna talán ki sem jönni, mert mindez több kérdést vet fel, mint megválaszol…
Ünneplő Gyülekezet! Lehet, hogy ismerős ez a perspektíva! Egészen megdöbbentő belegondolni a Keresztelő Jánoshoz kiérkezők perspektívájába és elismerni, feltételezni: bejáratott, berögzött elképzeléseink, gondolkozásunk, zsigeri válaszaink, vallásos meggyőződéseink mennyire megköthetnek, hogy felismerjük, megértsük Isten élő, aktuális és valós cselekvését! Nyitott a kérdés, hogy megtörténik-e bennünk a valódi találkozás és átformálódás azzal, akiről Keresztelő János is beszélt, aki – azt kell állítsam – most is ITT VAN köztünk!
II. A küldetés: hang lenni.
Nézzük meg a másik perspektívát: Keresztelő Jánosét, aki küldött volt, küldetéssel rendelkezett. Őt rendeli Isten azért, hogy útkészítő legyen. Megtehette volna, hogy egyszerűen csak elküldi Jézust és nincs Keresztelő János, de Ő jónak látta üzenni Keresztelő személyén keresztül is. Keresztelő János a „Ki vagy TE?” kérdésre azonosítja magát. Alázatosan elmondja, hogy nem vagyok ez s az… Az azonosítás más, mint amit vártak: nem személy, hanem funkció… személytelen: egy hang! (Amit máig hallani!) – Üzenet vagyok!- mondja s tényleg igaz ez. Keresztelő János biztos magában, Istentől nyert küldetésében, tudja, hogy Ő ki: HANG. Útjelző tábla. Szócső. Próféta. Üzenet átadó. Konfrontáló. Megmondó ember. Cselekvő, nem tétovázó. Sok ilyen emberrel van tele a világ- nem a jelleme a különleges, nem a szerepe a rendkívüli, hanem az, milyen ügy szolgálatában áll…
Álljunk most meg és gondoljuk ezt végig! Ünneplő Gyülekezet! Isten magához hívott, elhívott, megszentelt népe, akiket azért váltott meg, hogy a tanúi legyenek: erre hív minket az Isten! Ez a Keresztelő János perspektívája a szolgálatunk, az életünk lényege! Ennek kell lennünk: HANG. Útjelző tábla. Szócső. Próféta. Üzenet átadó. Konfrontáló. Megmondó ember. Cselekvő, nem tétovázó. Nem erőből, nem fanatikusan, de hitből, szeretettel és egész lényünkkel! Ez a keresztyén ember, a gyülekezet a világban: emberi hang, kiáltó szó, mely Krisztusra mutat! Emberi cselekvés, szeretet, mely Krisztushoz vezet.
Karácsonyt ünneplő gyülekezet, Krisztus testet öltését ünneplő gyülekezet: ha magadra nézel, ha visszatekintesz: voltál-e kiáltó hang a környezetedben, voltál-e János, akinek léte az Istenre hagyatkozás, Rá figyelés és önátadás?
Lehet, hogy néha ezért kellett, mint Keresztelő János, a PUSZTÁBAN lenned. Ezért az egyedüllét olykor, a meg nem értettség és méregető kérdések: mert a küldetésed, a léted pusztai lét! (Ézs 40, 4-6) Ott szól az Isten, ahol csend van, és sokszor ott, ahol kiszolgáltatottság… És világos, hogy nem lehet állandóan a pusztában élni, de nem lehet puszta nélkül sem élni! Mert akkor elveszítjük identitásunk, lényegünk, küldetésünk.
III. Ünnepi szimbólumok
Ez tehát a két út: a Jánoshoz érkezőké s Keresztelő Jánosé. Mindkettővel azonosulhatunk s el is vethetjük: mindkettő az ember, mindkettő mi lehetünk. A lényeg azonban nem az. A lényeg, az ünnep a MÁSNAP.
Másnap – írja János evangélista – másnap valami történt. Igen, eljött a másnap. És mind a Keresztelő Jánost kérdezőknek, mind neki magának ekkor történt a legfontosabb: a személyes találkozás.
Nincs valahol mégsem ebben semmi rendkívüli, semmi extrém, egyszerűen ott van Jézus! Higgyétek el, ez ma is ennyi: Jézus ITT VAN! Odalép. Nincs körítés, fény és hang effektek… egyszerűen jön és OTT VAN!
Jézus jön János felé és az összes ott lévő felé (csak ők nem érzékelik Őt annak, aki). És mikor János ezt érzékeli, felkiált. Nem hiszem, hogy valami szónoki fenségességgel, csendet parancsolva, bemutatva Jézust, mint egy kiállítási tárgyat, vagy vásári szenzációt… Sokkal inkább egy kiáltás ez, egy mélyről jövő felkiáltás: ITT VAN! Ő AZ!!! Felkiált, hogy „Íme! A…. A…. A Bárány! Ő Méltó, akiről beszéltem, nem én! Ő az!” Többször elmondja ebben a részben Keresztelő János: „Láttam! Ő az! Én láttam! EZ AZ ISTEN FIA” Isten (az Atya) is megerősíti benne: Ő az, akire a Szentlélek leszáll.
Keresztelő János felismeri Jézust: Ő AZ! Ezért született a földre, ezért a mondatért, ezért a pillanatért. Itt, a szeme előtt fordul a nagy történet, megjelenik, színre lép a megváltó, akit Isten elküldött a földre.
János felismeri mindeközben Isten új cselekvését… nem a régi dolgokon tűnődik, hanem a jelenben ismeri fel! Nem tudom, így képzelte-e ezt el, de így történik.
Két dolgot tudunk meg itt Jézusról, és ezt vigyük el, mint az ünnep két képét, szimbólumát. Ezek az igazi szimbólumai, nem a karácsonyfa, meg a fények meg mit tudom még mi (nyilván minden, ami eladható…).
Az egyik szimbólum, mint kép a galamb. A Szentlélek, mint egy galamb száll le a megjelenő Jézusra, így látja Keresztelő János. Az új korszak jele ez, mint Noénál: Isten szövetsége megújul, változik. Állandó, tart, de új szintre lép. Isten hűséges, nem mond le népéről, kegyelmet tervez. A másik, hogy János azt mondja, hogy Jézus az Isten Báránya. Ő az Isten Báránya, ami nem valami kedvességet, ártatlanságot, „cukiságot” jelent, hanem kőkemény üzenet és fájdalmas elővetítése mindannak, ami lesz. A bárány áldozati állat volt, és mi már tudjuk, hogy ez a kijelentés azt jelenti, hogy Jézus szenvedni fog! Az Ézs 53 beszél erről. Ő az Úr szenvedő szolgája. Jézus nem édes kis Jézuska a jászolágyon, nem a drága kisded, hanem Ő a Bárány. Ártatlan bárány, akit Isten küldött a megváltásunkra. Ő a megöletett Bárány, aki méltó minden imádatra és magasztalásra. Érte van bűnbocsánatunk, amire az úrvacsorában is emlékezünk, és aki adja ma is a bűnbocsánatot.
Ünneplő gyülekezet, hol érint mindez minket? Egy valamiben biztos. Az a Jézus Krisztus, aki akkor megjelent ott Keresztelő János és a Jánoshoz a pusztába menő sokaság között, az a Jézus itt van most is! És ez teljesen komoly, nagyon fontos, a legfontosabb üzenet ezen a mai istentiszteleten!
Nem tudom máshogy elmondani, itt van köztünk a Szentlélek által teljesen valóságosan! Közöttetek áll! Az én feladatom, hogy ezt elmondjam (mint János tette), hogy „Ő az! Jézus az! Itt van! Fordulj felé!”
Ő a Bárány! Aki értünk adta magát! Találkozhatunk vele az úrvacsorai közösségben is- de utána velünk is akar jönni az életünkbe, velünk akar maradni!
Ez az ünnep! Ez az evangélium! Hogy Isten szeret és közösséget vállal, közel jön, közel marad, szembesít, ítél, de végtelenül szeret és hűséges! Fogadd el Őt! Hogy legyen örökké tartó ünneped!
Ámen!
Lépés-előny
A teremtés hitvallás, a teremtés nem egy rég letűnt kultúra mondája arra, hogyan keletkezett a világ, nem egy a sok közül, hanem feltárja előttünk AZ igazságot, Isten lényét, titkát. A Teremtő Isten nem csak egyszer alkotott, de folyamatosan teremt ma is. Teremtett minket is egyenként, megalkotott édesanyánk méhében, gondja volt ránk. Gyönyörködhetünk a teremtett világban, dicsérhetjük a teremtőt és felismerhetjük Őt, a teremtőt s gondviselőt. Az egész teremtés sorozatban próbáltunk fókuszálni arra, hogy a teremtőt lássuk, a Genezisből vett textusoknál arra, hogy ne szaladjunk az első két fejezet teremtésről szóló beszámolóitól oda, hogy hogyan romlott meg Isten és ember kapcsolata. Ma azonban elérkezett ez is: a teremtésről szóló sorozat utolsó lépéseinek egyikeként a bűneset van előttünk az Igében. Ismerjük, talán mind tényleg ismerjük valamilyen módon, ha mást nem a szót: bűn, bűnös vagy. Erkölcsi kategória. Bélyeg. Kirekesztő eszköz. Társadalmi megkülönböztetés. Jogi kategória. Félelmek tárgya. Szégyen bölcsője. Talán vicceknek is tárgya. Elbagatellizált dolog. És felnagyított, eltúlzott egyszerre. Vannak gyülekezetek, ahol állandóan erről beszélnek és van, ahol szinte soha. Ha állandóan erre fixálódunk, akkor nem tudunk a kegyelemben élni. Ha pedig nem beszélünk róla és elfelejtjük, akkor sem tudunk a kegyelemben élni, mert elveszíti súlyát. A legtöbben a morál, az erkölcs felől közelítve látjuk, értjük, ismerjük. Onnan, hogy valaki megmondja, mi a jó és mi nem az- és ami nem az, az a bűn. Szociológiai hátterű fogalomként is értelmezhető, ahogy a tabu: mit mond jónak és követendőnek egy társadalom, egy közösség, egy kultúra- és mit mond nem jónak. Az egyik lesz az erény, a másik a bűn. Az egyik lesz a követendő, a másik az elvetendő. És ahogy a kultúrák különbözőek és a társadalom folyamatosan változik, így a bűn fogalma folyamatosan relativizálódik. Az Igében előttünk álló történet és annak üzenete nem egy ilyen, időről időre relativizálódó kijelentés, ami hol igaz, hol nem- hol érvényes, hol nem. Ez a talán jól ismert Ige szól minden emberről. Nem egy egyszer élt balga házaspárról: egy befolyásolható és hiszékeny nőről és az ugyancsak befolyásolható férjéről meg egy ravasz beszélő állatról. Ez a történet rólunk beszél, az EMBERRŐL. A teremtés során, mikor Isten mindent jónak teremt, megalkotja az embert is és elhelyezi a kertben tulajdonképpen lehetőségként jelen van a rossz, az Istentől való eltérés is. Ahol Isten fényt teremt és jót, ott – ha szabad a teremtmény – fennáll az eltérés, elfordulás lehetősége is. Ez az egész önmagában titok, mint oly sok minden Isten lényére és a teremtésre nézve is. Miért nem akadályozta meg Isten, miért volt erre az egészre szükség, miért nem állította le ezt az annyi szenvedést okozó eseményt. Nem tudjuk, csak azt, megtörtént. S ahogy tévútnak érzem azt, hogy moralizáló módon fogjuk meg a bűn kérdését, ugyanilyen félrevezető azzal foglalkozni, mi lett volna, ha…
1. A bűneset, mint a TÖRTÉNET része.
A bűneset a nagy történet második állomása: amikor valami megváltozott, megromlott, elveszett abból, amit Isten az embernek adott. Egy olyan esemény, ami az egész teremtésre kihatással van. A teremtett világ szenved majd a bukott ember rossz döntéseitől, aki így többé nem tudja a gazda szerepet, küldetést betölteni, hanem szenvedést okoz, kizsákmányol, pusztít. A bűn nem erkölcsi kategória csupán, nem morális kérdés az, amiről itt olvasunk, hanem a történet- s így a mi történetünk része is. A bűneset történetbe ágyazottan jelenik meg: nem leírja a Biblia a bűnt, mint jelenséget, vagy titokzatosan osztja meg, amit majd a legbeavatottabbak megismerhetnek. Történetet mond róla, ami a miénk is, mindannyiunké. Kitörölhetetlen része mindenki történetének- nem opció, nem azonosulás kérdése. Ember vagy, embernek születtél és beleszülettél egy közegbe, egy hatás-ellenhatás rendszerbe, ami nem semleges. Nem „tabula rasa”-ként születtünk, hanem hatásoknak kitéve, jellembeli meghatározottsággal. Nem találhatjuk meg az ember géntérképében a „BŰN” gént, amit módosítva elkerülhető lenne ez az egész, mégis generációról generációra folytatódik a történet pontosan úgy, ahogy ott és akkor történt. Mi ez a történet? A Róm 5:18–19-ben úgy olvassuk, hogy egy embernek az engedetlensége által sokan lettek bűnösökké és egynek a bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat. Ádám és Éva vétke e szerint egyben az eredendő bűn kiindulópontja is, a lényege pedig az Isten iránti bizalmatlanság, hitetlenség. Bizony ez a lázadás története. Az Istennel való szembefordulás története. A sodródás története. Az, hogy az ember – te és én – a lehető legjobb szándék ellenére sem képes még egy látszólag objektív választási helyzetben sem mindig a jót választani. A történet a befolyásolhatóság, a megtévesztés története, a hazugság története. Elhisz az ember és maga is gyárt s továbbad hazugságot, megtévesztést. Visszafordíthatatlan és maradandó hatással bírokat, hiszen a történet jellegzetessége, hogy időben zajlik, történik, előre folyik- nem lehet csak úgy átírni, módosítani. A bűn a megváltoztathatatlan sebzés, bántás, kisemmizettség és kisemmizés motívuma életünk szövetében. Változnak a helyzetek, a párbeszédek is lehet, de felismerhetjük életünk epizódjaiban, pillanatképeiben ugyanezt: az elbizonytalanító kísértőt, a kételyt, mely nem az építő és előre vivő kételkedés, tépelődés. A kívánságot, mellyel Éva a gyümölcsre néz. Azt az egy mozdulatot, ami ugyanolyan karemelés, mint bármikor máskor, mégis jelentősége sokkal nagyobb, mint bármi másé. A már előtte a szívben lezajló gyümölcs szakítás, ami már lezajlott lélekben, képekben, elképzelésekben- a mozdulat ennek csak beteljesítője lett. A másik bevonását e rossz útba, a furcsa közösséget és együtt vacogást a bűnben. Az ürességet, ami ott tátong az emberben minden ilyen történetben. Az elrejtőzést, menekülést s aztán a hibáztatást, az okolást, a magyarázkodást. A történetünk része. Az életünk része. Lehet, hogy először hallod, lehet, hogy már sokszor szembesültél vele és küzdesz: ez van. A történet ez, ismerjük, ismétlődik újra és újra- néha teljesen váratlanul ránt magával, néha hosszan érlelődve fejlődik ki- néha tudatos, máskor látszólag tudattalan. De mindig egyforma: romboló és visszafordíthatatlan.
2. A bűneset: beláthatatlan következmények
Az ember bukásában látszólag elérte az Istenhez való hasonlóságnak azt a vonását is, hogy megismerte a jó és rossz közti különbséget, de ez számára tragikus ismeret, mert nem tudja úgy a jót választani és a rosszat elutasítani, mint Isten. A gyümölcs megkóstolása a mezítelenség felismerésével járt, ami korábban nem jelentett problémát. Az erkölcsi tudás egyik következménye lett a bűnre való rádöbbenés, a rossz lelkiismeret feltámadása és a büntetés előli ösztönös menekülés. Közben kiderül, hogy a számonkérő Isten elől nem lehet elrejtőzni sem bokrok, sem kitérő válaszok mögé. A bűnesetben nagyon világosan állnak előttünk a következmények, amivel szembe kell nézni az embernek. Isten büntetése félreérthetetlen és biztos, hogy be is teljesíti azt, amit mond: nem gondolja meg magát, nem visszakozik a büntetésből: következményei vannak mindannak, ami történik. Azt látjuk, hogy a bűnesetnek az egész világra hatása van a mai napig globálisan. A világ megtört, töredékes és a bűn hatásai láthatóak és érezhetőek a saját bőrünkön- általában is. És konkrétan is: a saját bűnünkkel kapcsolatban is igaz: következményei vannak az életünkben, amit hordozunk, hordoznunk kell. Sokan gondolják, hogy ha nem beszélünk róla, ha nem derül ki, egyszerűen – mint némely jogi helyzetben – egyszerűen elévül a bűn, s a következményeivel sem kell már számolni. A bűneset története s a Szentírás bizonyságtétele arra utal, hogy ez nem így működik. Azt kell mondanom, hogy a bűn a legsúlyosabb következményekkel járó dolog, amivel mindig számolnunk kell. A bűn állapot, Istentől való elszakadtságunk állapota. És ha ki nem szakít ebből minket Isten, ezt reprodukáljuk. A következmények és a büntetés pedig csak gyűlik és hat az életünkre. Nem szeretnék senkit megijeszteni, lenyomni, de ez az igazság, így működik: az ember saját bűnei következményei miatt szenved. és ha nincs rendezés, feloldozás, bűnbocsánat, akkor ezek a következmények hatnak. Konkrétan arról van szó, hogy a következmények, amivel számolnunk kell, az Isten teremtettségi rendjéből való kiesés, annak a megtörése, elromlása. A bűn következménye, a büntetés nem más, mint átok. Az utolsó átokszó az egész emberiségre érvényes halál. Magasabb rendű élőlény volta nem menti meg attól, hogy ismét porrá legyen. A bűn zsoldja a halál. Emellett pedig a következmény legáltalánosabban az, hogy nem élhetjük azt az életet, mit lehetne. A történetben a szülés fájdalommal jár majd az asszony számára- nem ez volt a teremtési szándék. A férfi uralkodni fog az asszony felett: megmérgeződik a kapcsolat. A föld bogáncsot terem, verejtékkel és fáradsággal kell művelni azt- nem ez volt a terv. De az lett a valóság. A bűn következményei fájdalmasan valóságosak és kézzel foghatók. Lehet ezen a ponton magyarázkodni és keresni a bűnöst. A bűnbakot! Főleg egy családban, kapcsolatban. Ki a bűnös? Ki miatt szenvedünk? Ki nyomorított meg kit, ki mulasztott el eléggé szeretni, ki vette el a kibontakozás lehetőségeit, ki rövidített meg, ki sebzett meg, stb. Azt kell, hogy mondjam, hogy miközben a kapcsolati oldalról fontos lehet egy-egy ilyen kérdés pontos megválaszolása, végső soron mindenki benne van a történetben. Mindannyian okozói és elszenvedői vagyunk a bűn következményeiből fakadó sebző és sebzett létnek. Sokféleképpen lehet viszonyulni itt és most ehhez. Lehet elutasítani, elnyomni, egyetérteni vele s aztán elfelejteni az egészet, passzívan csak elfogadni, befeszülni vagy maró bűntudattal magunkba süllyedni. Isten arra hív minket, hogy vegyük komolyan és lássuk a saját történetünk és életünk részeként: a bűn valós, a következményei is azok. És mindannyiunknak van mit rendezni és van mitől tartanunk a következményekre nézve. Szükségünk van külső segítségre, mert magunktól nem tudjuk kezelni a helyzetet, mert maga alá temet. Elvesztünk, s nincs happy end verziója a történetnek. Igen, a mi történetünknek, igen, a mi életünknek!
3. A bűn: amire VAN megoldás!
„Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” – mondja Pál apostol ebben a kérdésben mozogva. Mert tudjuk megint csak sokan, hogy van megoldás a bűn kérdésre. Ezáltal kerülhetünk „lépés előnybe”, azaz megragadhatjuk Isten mentő karját elveszettségünkben. S mivel tudjuk és gyakoroljuk a bocsánatkérést, az Isten elé járulást a témában, elveszti a súlyát sokszor az egész, rutinná válik. És ez roppant veszélyes. Nagyon kényes egyensúly és újra és újra való Istenhez térést, megújulást igényel, hogy ne legyen az életünk rutinszerűen kegyelemben élő vagy szüntelen bűneiben szorongó. A kulcs a hála. Az evangéliumért, ami valóságos- a valóságunk része, akárcsak a bűn valósága. A bűneset történet- az evangélium is történet. Isten elküldi a Fiát a világba tökéletes áldozatként: konkrétan él az időben, az emberi létezés történetében. Isten fizikai testben születik meg- Őt, Jézus is szövi Isten az édesanyja méhében. És a történetét is szövi: az útja, a célja, hogy győzelmet arasson az Istentől elválasztó bűn felett és hogy elhordozza a következményeket is. Út lesz, a megígért út. Már a bűneset történetében megígéri Isten, hogy lesz valaki az asszony utódai közül, aki a kígyó fejére tapos, elhangzik az ígéret. És be is teljesedik. Van megoldás tehát a bűnre, van, de csak egy: Jézus Krisztus halála és feltámadása: a belé vetett hit, a tökéletes áldozat. Furcsa és megmagyarázhatatlan: miért pont ez, miért pont így, de ez van. Ezt az utat, Őt adta Isten. Akárhányszor hallott igazság, de ez a kulcs. Azért kell ennyiszer hallanunk valószínűleg, mert ennyire elfelejtenénk enélkül, kiesnénk a fókuszból. Mert miközben Jézus áldozata tökéletes és érvényes ránk, hat ránk, ha hit által elfogadjuk, új emberek lehetünk benne, de a küzdelemnek nincs vége. A nagy csatát Ő megnyerte, megszerezte nekünk a bűnbocsánatot, de tart a csata helyi szinten. Ezt talán a legnehezebb megérteni és elfogadni. Ebbe lehet leginkább belefáradni. Mi az út most? Egyrészt a feltárás és rendezés Istennel. Mondd el neki, öntsd ki a szívedet előtte, kérj Tőle bocsánatot és valld meg előtte, amivel ellene tettél, lázadtál. Már voltunk az istentiszteleten bűnvalló imádságban, lehet, hogy ez megtörtént már, akkor úgy van jól. De megteheted, ha nem tudtál kapcsolódni, vagy nem értél ide az istentiszteletnek arra a részére. Másrészt elkerülhetetlen az egymás előtt való feltárás és rendezés. A bűnért bocsánatot kell kérni, rendezni egymással is. Nagy gyógyulás és felszabadulás rejlik ebben. Ne felejtsd el, ne vesd el ennek a lehetőségét. Ne válaszd a könnyebb utat! Az úrvacsorai közösség értelme pont az, hogy vállaljuk azt, akik vagyunk. Vállaljuk, hogy küzdünk, szükségünk van a kegyelemre. Ebben a vállalásban lehetünk közösségben egymással is. Isten ebben is adta nekünk a gyülekezetet, egymást: így lehetünk együtt előtte, vele, egymással közösségben. A kegyelem asztalánál. Kulcsfontosságú ez, lelki-szellemi téren is: életed történetének része ez és kiábrázolja, hogy lehet, hogy a bűneset a nagy történet része, de nem az utolsó része lett! Lehet, hogy a bűn ez életed része, de nem ez az utolsó szó! Valószínűleg egy csapásra nem fog minden megoldódni, ami a bűnnel kapcsolatos. Sok mindenben hosszú a gyógyulás útja, de ne becsüld le, amit ad neked itt és most az Isten. Ez az első lépés, fontos lépés. Tedd meg! Jézus ma hív téged! Ne vidd tovább, ne háríts tovább a bűnt s következményeit! Olyat teszek most, amit nem szoktam: az Isten irgalmára kérlek, közeledj ma felé és engedj teret neki, lépj ki a bűnből, felé. Ne hordozd tovább, amit nem kell! Engedd el a büszkeséged és menj oda, kihez kell és kérj bocsánatot, amíg megteheted! Bocsáss meg, amíg megteheted! Itt advent első vasárnapján áll előttünk a bűneset története. Adventben arra emlékezünk, hogy eljött a király, eljön a király! Adventben ne várj! Hanem lépj! Jézus erre hívj! Lépj felé! Lépj be a csendbe, a jelenlétébe. Ha csak vársz, nem lesz változás. A bűn megbénít, megfoszt, a kegyelem felszabadít és cselekvővé tesz. Éljünk a Krisztusban nyert szabadságunkban!
Teremtő Atyám
Sokan keresik, sejtik a Teremtőt, vagy lépésről-lépésre tárul fel előttük a nagy titok: nem véletlen mindaz, mi látható, s ami nem. Sokan pedig hordják, cipelik, vonszolják a sorsukat, és vallják: „Batyum a legsúlyosabb Nincsen / Utam a nagy Nihil, a Semmi, / A sorsom: menni, menni, menni, / S az álmom az Isten..." (Ady). A hitvalló ember számára természetes és alapvető a vallomás: „Uram, Teremtőm, Te alkottál, tőled jövök, hozzád megyek, nálad vagyok.” Mindannyian Őt keressük és Rá van szükségünk! A teremtésről szóló sorozatban már sokféle formában láttuk a világ teremtőjét, mint a nagy vizek Urát, aki lecsendesíti a nagy vizeket. Aki szavával alkot és mikor azt mondja: „legyen”, lesz s marad, mi előállt. Ő az eső anyja s a felhők apja, az alkotó, aki a teremtett világban minket, minden élőt egymásnak adott. Ő a maga képmására alkotó, aki céllal és okkal teremti az embert. Megismerteti magát s a nagy történetet: a megváltás történetét a kijelentésben. De mi közünk ehhez a nagy, hatalmas, örök Teremtő Istenhez? Hol vagyok én a történetben Hozzá s magamhoz képest? Kicsoda Ő, a Jézus Krisztus Atyja? A klasszikus teremtéstörténetektől eltérően a Zsolt 139 a teremtés aktusát nemcsak egyszeri történelmi eseménynek tekinti, hanem úgy véli, hogy minden magzat emberré formálódásában és születésében Isten teremtő munkája valósul meg újra és újra, így a teremtés személyessége kerül előtérbe.
„ENGEM ISTEN TEREMTETT”. – foglalható össze röviden a felolvasott Zsoltár üzenete. Ez már nem egy lehetőség, egy elmélet a világ előállására, egy költői kép arra, hogy jött létre az, amiről a földön sosem fogjuk megtudni 100%-osan, hogyan is lett… Ez hitvallás, elköteleződés: ENGEM ISTEN TEREMTETT. Talán gyermetegnek, túlzott leegyszerűsítésnek hat ez a mégis teljesen egzisztenciális valóság: mi magunk is egyenként Isten alkotásai vagyunk! Ilyennek akart, Ő akart. A teremtés általános igazságait könnyebb talán elfogadni, a személyes részével kapcsolatban nehezebb dolgunk lehet: hiszen a szüleim gyermeke vagyok, felnőtt emberként önálló identitással rendelkező szabad egyén, akihez nincs hasonlítható. Alapvetően magamhoz tartozom, s másokhoz, kiket választok s kik választanak. De sajnos nagy a távolság. A teremtés egyik legszemélyesebb részénél fontos látnunk, hogy ez egy több ezer éve élt ember hitvallása révén került a kijelentésbe, nem a mai ember teljesen individualista, önmaga körül forgó gondolatainak eredményeként. Ez a személyesség nem énközpontúság. Mert ma sok minden szól látszólag az „én”-ről, az egyénről. A középpontba kerül, de mégis egyedül marad; növekszik önismeretben, de egyre inkább elveszik abban a kérdésben: ki vagyok én; megérti magát, de egyre nehezebben ért meg másokat… A mai témánk, teremtettségünk egészen személyes oldala mélységesen önismereti és istenismereti kérdés.
Mindeközben valljuk be, hogy a 139. zsoltár olyan, mint egy puha, meleg takaró egy hideg téli estén, egy forró tea, béke. Oltalom a zivatar idején, csendes hely a zajban, útbaigazítás az eltévedt embernek. Isten mindent tud rólam, ismer, nem felejt el, figyel rám. Könnyű ezt olvasva elolvadni, feloldódni ebben a békében, oltalomban, ami jó, de könnyen egyoldalú lehet. Bármennyire is úgy tűnik elsőre, a zsoltár nem rólunk, rólam szól, nem is az egyéni békénkről vagy jól létünkről, hanem a velünk személyes kapcsolatba lépni akaró, mindenütt jelen lévő Istenről.
I. Isten szőtte az egész lényünket
I.1. ISTEN. A TEREMTŐ: A SZÖVŐMESTER. A 139. zsoltár felirata ez: Isten mindenütt jelen van. Ez a mindenütt való jelenléte jó hír az embernek, hiszen Isten nem hagyta magára a teremtését, hanem gondot is visel róla. Elérhető mindazok számára, akik keresik Őt. Isten kezének munkája a világ és azon belül az ember is.
A teremtő Istent sokféle képpel írja le a Szentírás, sokféle aktivitással mutatja be, kicsoda Ő? A 139. zsoltárban Ő a zsoltár író alkotója, aki alkotja veséit és formálja őt édesanyja méhében. Ő (az eredeti héber szó szerint) szőtte a testét, más fordítás szerint Ő öntötte anyja méhébe (ahogy a szobrot formába öntik a folyékony fémből, hogy megszilárdulva elnyerje végleges formáját). A „veséim” kifejezés az ember teljes bensőjét jelenti, ami olyan sokszínű és összetett, mint egy színes szőttes. (Az embrió anyaméhben való formálódásával egyébként máshol is foglalkozik a Szentírás, pl. Jób 10, 9-12; Préd 11, 5 vagy Zsolt 22, 10; 33, 15; 71,6; 94, 9.)
Isten pedig – habár látszólag magától működő biológiai folyamatok zajlanak a formáltatásunkkor – aktív részese az egyes emberek létrejöttének, megformálódásának.
I.2. TITOK. A teremtés ebben a képben titokzatos. Nem csak költői, több annál. A Szentírás, mikor titkokról beszél, gyakran használja a „mintha” képet. A „mintha” szó is azt jelenti, hogy hasonlítható valamihez, de pontosan, teljesen nem írható le. Ez a titokzatosság Isten lényének titkával is összeköthető: Őbelőle is annyit ismerhetünk csak, amennyit megmutat magából, s ez létünkre is igaz. Ő a titkok tudója, Tőle ismerhetjük és érthetjük meg titokzatos létünket! Az embert úgy nézi a zsoltáros, hogy a földet, melyből az ember kezdetben formálódott (a teremtéskor), az anyaölhöz hasonlítja, amelyből születtünk. Isten az alkotónk, ott formált, ahol előtte „nem voltunk”, az anyaméhben. A föld mélyén képződő lét a „nem lét” allegóriája, a „nincs”-ből a „van” keletkezésének képe.
„Ugyanakkor a szövegrész kulcsfontosságú motívumainak párhuzamai lépten-nyomon fölbukkannak ókori közel-keleti szövegekben. Az ember, mint az Isten munkája, az ötvösmester öntése egyrészt az imádkozó és Istene közötti szoros kapcsolatot emeli ki. (…) Mezopotámiai szövegek- ben az isteni műhely a föld belsejében, az Apszúban van, amely megfelel a hébernek, ahol a Zsolt 139,15 szerint az ember teremtése történik. A föld mélysége és az anyaméh sötétsége közötti analógiát a sumer és akkád mítoszok és imádságok alapján érthetjük meg.”
I.3. EVANGÉLIUM. Az első és legnagyobb evangélium ebben a képben, hogy Isten az ötvös! Ő a szövőmester és az ötvös is egyben, ő formál, akármilyen képpel írjuk is ezt le. Egy alapvető titok, egy örök igazság bomlik itt ki előttünk: Isten egészen személyesen a teremtőnk. A te személyedet, az egész lényedet Ő alkotta! Ő kontrollálta a folyamatot édesanyád méhében. A fogantatásodtól tud rólad. Sőt, időben már előtte is tudott rólad. Mindeközben van ebben a képben valami sokkal mélyebb és összetettebb réteg is: Isten mindenható és mindent tudó teremtő, aki gondolt ránk és megőrzött utunk minden állomásán eddigi életünkben, ezért bízhatunk benne. Ismeri a „föld mélye” állapotot (azaz a sötétséget), így meg is tud őrizni, amikor ilyen helyzetben vagyunk (sötétség, félelmek, bizonytalanság). Ez az ismeret, az ebben való hit pedig végső soron- miközben végletesen személyes- megszabadít a magunkról gondolkodás végleteitől. Attól is, hogy „én vagyok minden”, és attól is, hogy semmi/senki vagyok. Az önimádat és az éndiffúzió, a feloldódás, elveszés sem az Istentől rendelt utunk. Ehelyett az utunk a hitvallás: „Az Istenben elrejtett élet rácsodálkozik Isten teremtő gazdagságára: „magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél". Felismeri, hogy ő egyedi példány. Olyan, mint ő, nincs még egy az emberek között. Szerepet senki más nem tudja eljátszani. Az élet tisztelete a gyakorlatban azt jelenti, hogy elfogadom magam Isten kezéből olyannak, amilyennek ő alkotott. „Kedvesnek" tartom Istennek rólam szóló gondolatát. Ezért nem becsülöm le magam, nem értékelem le kapott képességeimet, nem vetem el az életet magamtól, hanem hálát adok érte. Magasztalom Istent. Fogadd el életedet Isten kezéből!” - (Molnár Miklós)
II. Isten szövi a történetünket
II.1. ISTEN. Meg is állhatnánk itt, de a zsoltár sem áll meg: Isten szőtte egész lényünket, de Ő szövi sorsunkat is, történetünket. „Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”- olvastuk.
A „könyv”, amiben minden meg van írva nem egy sorskönyv, ahol megváltoztathatatlanul minden rögzített, mintegy kérlelhetetlen „fátum”. A könyv, mint kép Isten számon tartásának, gondviselésének képe. A múlt, a jelen és jövendő az Ő számon tartó, el nem felejtő lényében van, az Ő kezében vagyunk. Egy más fordítás szerint így hangzik ez a sor: „A Te könyvedbe bele vannak írva a napok, amelyek már megformáltattak, bár még egy sem volt meg közülük.” (Kállay Kálmán: A Zsoltárok könyve).
II.2. TITOK. Milyen könyvről beszél a Zsolt 139,16 szerzője? A születés és sors meghatározás vonatkozásában az egyik korabeli elterjedt elképzelés a mezopotámiai szövegek egyik motívuma, a sorstábla. A „tuppi šīmāti”, szó szerint „a sorsok táblája”, az az okirat, amelynek birtoklása a világmindenség birtoklását jelenti. A sorstábla az, amelyet a legnagyobb tekintéllyel bíró istenség mellre erősítve hordoz, és amely az istenek és emberek életére, sorsára, szerepkörére vonatkozó információkat tartalmaz. Az eposzok szerint a sorstábla eredetileg Tiamat, az ősistennő tulajdona volt, de később elveszítette a tábla birtoklásának jogát. A mítosz szerint a táblát Marduk isten vette el Tiamattól, és ezáltal alapozta meg uralmát a világmindenség fölött. Megint csak olyan korban szólal meg ebben a képben, mikor ez közismert, elfogadott lehetett – ezen a nyelven, ebben a képrendszerben szólt az Isten magáról s titkáról.
III.3. EVANGÉLIUM. Az evangélium, hogy Istené a könyv! Természetesen a Biblián belül is többször felbukkan ez a motívum: Isten számon tart, van egy „könyve”, amibe be vagyunk írva- az utolsó ítéletkor is könyvek nyittatnak meg. Istennél van a könyv, Ő ismeri a napokat, amiket nekünk szánt, ezért nincs miért aggódnunk. Ő tudja, mit szánt nekünk, Ő a mennyei Atyánk, ezért szabadulhatunk meg az aggodalmaktól végső soron. Ebbe kapaszkodik a Heidelbergi káté írója is: Istenre számíthat, benne bízhat szüntelenül.
Istennek jó terve van a számunkra. A „mily drágák nekem szándékaid…” kifejezés arra utal, hogy Isten terve, gondolatai az életünk felől a legfontosabb viszonyítási pontok. A jó terv megismerése, megértése az ember életének célja. Így találhatja meg igazán önmagát is, tulajdonképpen ez a teljes önismeret forrása, ami elválaszthatatlan Isten lényétől és a kijelentéstől. Minden más csak ehhez viszonyítva, ezen megvizsgálva, ebből kiindulva érthető meg. Ne félj, nem lehet kiesni belőle, hiszen Isten mindenható. Ne félj, hogy megköt, hiszen Isten jót akar neked. Isten terve nem kényszer, hanem személyre szabott megoldás az életünkre.
Tudattalan és tudatos állapotunkban is számíthatunk Rá. Mikor még nem tudtunk róla semmit- már Ő szőtte a történetünket. Ha számolgatunk, felébredünk, éberek vagyunk, tudatában vagyunk létezésünknek, akkor is Ő van velünk és akkor is csak benne bízhatunk!
Nem kell kitalálni magamat, mert Isten már kitalált engem. Nem kell passzívan sodródni, mert Ő vezet. Lehet hittel keresni és elfogadni: valahonnan valahová tartunk: van út, van cél, van útitárs!
Befejezés:
Isten számon tart, számítunk neki- de ez nem csak egy kis lélek nyugtató ismeret, spirituális biztosítás a jövőre, életünkre. Ez meghívás, önátadásra hív! A lét nem azáltal nyer értelmet, hogy találunk neki egy értelmes célt, hanem hogy megismerjük az Alkotónkat és az Ő tervét ránk nézve! Az önátadásnak hatalmas távlatai lehetnek… ha tényleg átadjuk magunkat Neki: egyenként: mivé lehet az Ő munkája köztünk, mint gyülekezetben…
Teremtő Atyánk van: így tudunk ennek az üzenetnek/Igének mentén kapcsolódni egymáshoz? Hogy lehetünk közösségben úgy, hogy ez egy egyéni/individuális üzenet? Ő csodálatos és félelmetes, hatalmas és végtelen… de Atya is egyszerre. Jézus Krisztusban, a megváltásban Atyánkká lett.
Ne félj, ne aggódj! Ismer, őriz, megtart. Az Övé vagy! Legyél az Övé! Ámen!
(Thoma László)
Az élő bolygó
Kedves Testvéreim!
A teremtés sorozatban a "Hogyan?" után az élő természettel, a növény-és állatvilággal foglalkozik. Hamarosan eljutunk az ember teremtéséig, az istenképűség, az ember "gazda" feladata, a bűneset és az új ember témákig. Ezek előtt azonban most vasárnap az élő természet lesz előttünk, mint Isten teremtése. Kálvin János azt mondta a teremtett világ kapcsán, hogy „Bármerre fordítjuk is tekintetünket, körös körül nincs a világnak olyan zuga, ahol Isten dicsőségének legalább egy szikrácskáját ne látnánk. Lehetetlen ezt a széles távlatú remekművet egyetlen pillantással átfogni, anélkül, hogy e mérhetetlen fény hatalma alatt össze ne roskadnánk.” Ha pedig a számokat nézzük, egészen megdöbbentő, hogy hazánkban kb. 43.000 gerinctelen és 556 gerinces állatfaj (83 emlős, 361 madár, 16 hüllő, 15 kétéltű és 81 hal) ismert. Legnagyobb változatosságot (kb. 37.000 faj) mutató csoport a rovaroké. A lepkék fajszáma pedig közel 3600! Bizonyára mindenki volt már olyan élethelyzetben, mikor rádöbbent az élővilág sokszínűségére, különlegességére! Egy olyan pillanat, mikor belegondolhatott: mennyire sokféle, különleges értékes és gyönyörű mindez! Azonban ahogy a múlt vasárnapi Igénk (ami az élettelen természet teremtéséről szólt), a mai textusunk sem egy seregszemle, amiben önmagában csak gyönyörködhetünk a teremtésben és nyugtázhatjuk: igen, valóban szép, sokszínű. Akárhogyan is alakult, végül is rendkívüli. Nem is az az alapkérdés itt és most, hogy szeretjük-e az élővilágot, érdekel-e minket zsigerileg, mennyire érezzük jól magunkat benne, stb. Sokkal inkább az, hogy a teremtés részeként tekintünk-e az élővilágra, meglátjuk-e ebben a teremtő Isten tervét és természetét? A növények, az állatok Isten teremtései, a teremtett világ részei. Hogy tudunk minderre tekinteni? Mennyire vagyunk hálásak, mennyire érezzük annak súlyát, hogy nem a mi világunk (az én világom) díszletei ezek a teremtmények, hanem számukra ugyanúgy otthon ez a világ, ez a föld, mint nekünk? Szeretnék már itt az elején igazából minden romantikus elképzeléssel szakítani, amivel általában a természetről beszélnek akár a teremtés kapcsán is. Ne legyenek illúzióink: az élővilág, amit Isten teremtett koránt sincs jó helyzetben, koránt sincs a teremtéskori, mintegy édeni állapotban. Az embert ért hatások, változások, az Istentől való eltávolodás és elidegenedés minderre kihat: az élővilágra is. Az ember kolonizál, meghódít és tulajdonképpen kizsákmányol, amióta ehhez csak lehetőségei vannak és használja, kihasználja a világot. Sok közhely kapcsolódik ehhez a kérdéshez és mindenféle környezetvédő mozgalmak szónoklatai, megmozdulásai juthatnak eszünkbe. Igen, a másik véglet is ismert: a mindenek elé való környezetvédelem és már-már istenített környezettudatosság, az állatok értékesnek tartása- már-már embereknél is értékesebbnek…
1. Az élet nem magától értetődő dolog, hanem Istentől jövő ajándék, áldás!
Az alapállás, hogy a teremtéstörténet most felolvasott részének van egy nagyon fontos, nagyon alapvető és egyszerű üzenete, ami sokszor közhelyként ismétlődik. Pedig a tartalmát nem szabadna elveszítenünk szem elöl: az élet nem magától értetődő dolog, hanem ajándék, áldás! Isten, a teremtő megtehette volna, hogy sokféleképpen teremt és alkot. Megtehette volna, hogy csak embert teremt a világra, de ő egy színes és változatos életközösséget alkotott, aminek része lehet az ember is. Olyat, amiben az élőlények egyfajta (sokszor kellemetlen) közösségben, közelségben élnek egymással. A mai ember, a posztmodern ember (de talán már a modern is) épített, mesterséges környezetben él. Mesterséges fényekkel, mesterséges arányok és anyagok között. Számára talán a növények egyenlők az élelemmel és az építőanyaggal, az állatok is a táplálékkal, valamint bizonyos „díszletekkel”, amiktől színesebb, érdekesebb a világ.
Descartes, a felvilágosodás nagy gondolkodója szerint az állatok „automaták”, melyeknek nincs az emberhez hasonló értelmük, így leginkább eszközökhöz hasonlíthatók. Az élővilág - úgy tűnhet sokszor- zavarja az ember életterét- ezért legtöbbször tesz is azért az ember, hogy távol tartsa/kívül tartsa őket életterén. A valóság pedig ennél jóval több. Ez a beszűkült, egyoldalú, haszonelvű látásmód mindenképpen megfosztja az embert valamitől. Az élet csodálatos ajándék Istentől, annak minden formájában! A földi élet, aminek mindannyian részesei vagyunk: ajándék! Az élet nem természetes, az élet nem véletlen, nem törvényszerűség. Az Igében csodálatos a teremtéstörténetben, ahogy létrejön az élet Isten ajándékaként. A növények és az állatok is a földből származnak. Belőle sarjadnak, illetve ő "hozza elő" őket. A föld itt, mint "anyaföld" jelenik meg előttünk. A föld különösen hangsúlyos és fontos ezekben a leírásokban. A föl életet adó és életet ösztönző környezet. "A föld, mint a növény- és állatvilág környezete létrehoz önmagukat reprodukálni képes lényeket anélkül, hogy önmagát - a földet - mind individuumot reprodukálná. (...) A föld létrehoz, de nem önmagát hozza létre. A föld aktív erőforrás, amelynek ereje és körülölelő jelenvalósága nélkül az élet nem lenne elképzelhető." Ez az éltető föld az élővilág közege, amiben az állatvilágnak is szól a parancs, ami majd az embernek: szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet. A teremtmények felruháztatnak az élet továbbadásának erejével, lehetőségével. Miközben az élet igazi adója, forrása továbbra is Isten. Valójában Isten teremtő "erejét" adják tovább, így a szaporodás, az új élet áldás. Az egész teremtéstörténet, és így az élővilág teremtése is "áldás történet" (Claus Westermann). Minden teremtménynek más a helye, a szerepe a természet rendjében. Ennek a rendnek pedig etikai vonatkozásai is vannak: a jó, a rend Istentől ered. Az élet ajándék és áldás, amit a teremtő készített, alkotott, amiben része lehet minden élőnek!
2. Az élővilág nem állandóan fejlődő, tökéletesedő közeg, hanem folyamatosan pusztul és szenved az ember bűne miatt
Nagyon fontos ez a fenti igazság, gondolat, de amit látunk, az ennél sokkal sötétebb. Ha az élet ajándék, áldás, és Isten jónak teremtette, akkor miért van az, hogy az élővilág nagy általánosságban nem egy állandóan fejlődő, tökéletesedő közeg, hanem folyamatosan pusztul? A valóságban amit látunk, sokkal fájdalmasabb, mint amit a teremtés történetében olvasunk, vagy amit természetfilm csatornák megvágott és jól elkészített filmjeiben láthatunk. A valóság a kihaló fajok valósága, és a sok szintéren zajló hihetetlen mértékű rombolás és halál. Ne úgy hallgassuk ezt, mint egy környezetvédelmi programbeszédet, ne zárjunk be ezekre a szavakra, vagy ne kezdjünk el haragudni bizonyos emberekre, akik ezt a pusztítást konkrétan végzik. Isten Jelenlétében, itt az istentiszteleten halljuk meg, mi a valóság és van-e erre Istennek válasza, terve, megoldása? Nem emberi, hanem Tőle jövő. Hadd idézzek egy teremtésvédelmi anyagból, ami összefoglalja ezt a pusztulást: „Mielőtt még átadhatnánk magunkat a romantikus érzéseknek: „na ugye, milyen szép is ez a mi bolygónk...”, azt látjuk, hogy ez a szép bolygó egyre több sebből vérzik. Az űrfelvételeken is láthatók az egyre csökkenő felületeket lefedő erdők hűlt helye, amit a Föld szegényei az életben maradásuk megtermeléséhez szükséges termőföld biztosítása érdekében vágnak ki. Láthatók az egyre nagyobb területeket elfoglaló, egybefüggő szántóföldek, amelyek helyén néhány éve, évtizede még falusi, megélhető léptékű közösségi élet volt. Mára a városba tömörült-kényszerített emberek ipari éléskamrájaként „működnek”. Féktelen pazarlásunk, nem elég gondos tervezésünk és gátlástalan életmódunk miatt elpusztult élőlények tetemei, zsugorodó jégfelülettel együtt emelkedő tengerszint, felmelegedő vizekből és felengedő földekből felszabaduló üvegház-gázok, kockává fagyasztott északi turisták az egyenlítő-közeli szállodákban és zsírcsordulásig hevített déliek a sarkkörhöz közeli hotelekben.”
Nem vagyok biológus, de amit ebből értek és látok, az is borzasztó. Azt látom, hogy génmódosított élelmiszerekként termesztett haszonnövények oly módon szaporodnak és módosítják a növények természetes, Istentől rendelt szaporodását, hogy az alapvetően veszélyeztheti a vegetáció lényeges belső egyensúlyait. Az élő természetben látható legfájdalmasabban a bűn következménye – az emberi tevékenység révén. Igen, az ember miatt szenved a természet, a teremtett világ is! A Róm 8, 20-ban olvashatunk arról, hogy a teremtettség az ember miatt vettetett hiábavalóság alá! Ez így van, fájdalmas és szomorú, de az a valóság. Az Istentől elszakadt ember istentelen, önző és csak önmaga körül forgó gondolkozása, léte elpusztítja lassan, de biztosan az élővilágot. És ne legyenek illúzióink, ezek nem csak valami messzi földrészen élő gonosz milliárdosok, akik erdőket irtanak és szennyezik a világot, fajokat pusztítva ki ezzel. Ezek mi vagyunk, mindannyian. Benne élünk a kultúránkban, a szokásaink, a kultúránk valójában a teremtett világot fogyasztja el és pusztítja el mindazt, amit Isten szépnek, áldottnak és jónak teremtett…. És ezt sajnos néhány jó szándékú környezetvédelmi szervezet, vagy a kicsit környezettudatosabb életmód sem fogja tudni megváltoztatni. Azért, mert Isten nélkül az ember maga nem tud és nem fog lényegileg megváltozni.
3. Isten nem mond le a pusztuló élővilágról, hanem kiterjeszti rá a megváltást
A megoldás egyedül a megváltásban van! A „SZÓ” megváltása nélkül az ember belefullad hiábavaló szavaiba és nem hallja meg a leglényegesebb szót, az Isten szavát. És ha az emberhez nem jut el a megváltás valósága, nem születik újjá a Jézus Krisztusba vetett hit által, akkor nem menekülhet meg a teremtés sem. De hála legyen az Istennek, Ő nem mondott le sem az emberről, sem a teremtett világról! Isten gondoskodik az egész teremtésről!
Tipikus felvilágosodás óta velünk lévő gondolat (Descartes), hogy a "vizsgáló és a vizsgált" különválik, és az ember a természet megfigyelőjeként, értelmezőjeként definiálja magát- elszakadva attól, hogy maga is a természet része. Amikor tehát az élővilágra tekintünk, ami a teremtés része, nem egy kívülről vizsgált, esetleg veszélyben lévő dolgot, jelenséget kell magunk előtt látnunk (mint ökológiai problémát), hanem azt, hogy az élőlényekkel együtt mi, emberek is az élővilág részei, az élő természet részei vagyunk. Ha bármiben veszélyben vannak "ők", akkor az a "mi" veszélyünket is jelenti. Az ő veszélyük a mi veszélyünk, a mi megváltásunk az ő megváltásuk. Honnan tudhatjuk, hogy az emberrel együtt a teremtett világ számára is reménység a megváltás?
I. A nagy Történet.
A Nagy Történet a megváltás története, melynek főszereplőjeként kizárólag az embert látjuk, aki fellázadt Isten ellen és vétkezett, elszakadt tőle. Isten királyságában, Isten tervében azonban ott van az egész élővilág. A megváltás (ugyanúgy, ahogy a bűneset tette) érinti őket is: minden élőt e földön. Mondhatni, a természet érdeke is, hogy az ember megváltott emberként éljen. És a mi emberi reménységünk és az evangélium az egész világnak, az élővilágnak is örömhír!
II. Noé.
Úgy tűnhet, hogy Noé történetében Isten az egész teremtést elpusztította, legalább is a szárazföldi életet. Mégis, a bárkában nem csak emberek, de szárazföldi állatok is voltak. Az új kezdet, a szövetség az övék is, velük is tervezett az Isten. A szivárvány jel minden élőlény számára. „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel. Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök. (Gen 9, 9-13)
III. Róm 8.
Az előbb már említett Római levélben is beszél arról, hogy Isten szabadítása univerzális jelentőségű: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” (Róm 8, 19-22.
IV. Mt 6.
Jézus arra hív, hogy csodáljuk a teremtést, de mi több: tanuljunk a teremtményektől. Isten gondviselése megmutatkozik rajtuk is és megtapasztalhatják ők is, hogy kegyelmes az Isten: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6, 33) Isten gondviselése minden rossz ellenére mégis kiterjed a természetre, ezért működhet még, ezért nem omlott még össze az egész ökoszisztéma.
V. Ézs 11.
A „teremtés megváltása” a Messiás uralkodásának része. Erről olvasunk az Ézsaiás könyve 11. részének próféciájában is! „Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség. Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, kölykeik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. A csecsemő a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek mérges kígyó üregébe dugja a kezét. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, betölti a földet az Úr ismerete, ahogyan a tengert víz borítja.” (Ézs 11, 5-9)
Nagy reménységgel tölthet ez is el minket: van jövő, helyreállás, megváltás a teremtett világ számára is!
Mit tegyünk tehát?
A teremtés története hitvallás. A teremtett világ, az élővilágról szóló igehirdetés végén szólaljon meg egy hitvallás, Augustinus hitvallása, aki a „Vallomások”-ban ír arról, mit jelent számára embernek lenni, Istent kereső és szerető embernek a teremtett világ részeként: „Szeretlek Uram. Nem kételkedve, hanem biztos öntudattal. Igéd átjárta szívemet s megszerettelek. Ég és föld és a bennük levő mindenség is minden oldalról azt kiáltják, hogy szeresselek. Mindenkinek ezt kiáltják, szünet nélkül, úgy, hogy senki sem mentegetheti magát. Leghangosabban beszél azonban irgalmad ahhoz, akin megkönyörülsz, s akin irgalmasságot gyakorolsz, mert megkönyörültél rajta; ha ez nem volna, ég és föld siket füleknek hirdetnék dicséretedet. (…) De mi ez? Megkérdeztem a földet. Azt mondta: nem én vagyok! Megkérdeztem mindent, ami a föld hátán van. Ugyanazt vallották. Megkérdeztem a tengert és örvényeit s minden eleven lakóját, s azt felelték: nem mi vagyunk a te Istened. Följebb keresd! Megkérdeztem a rohanó szeleket, s a lég birodalma minden lakójával együtt azt mondotta: Anaximenész téved: nem vagyok Isten! Megkérdeztem az eget, a napot, holdat, csillagokat: Mi sem vagyunk az Isten, akit keressz -felelték. Végül bekiáltottam az érzékeimet körülvevő mindenségbe: Beszéljetek az én Istenemről. Nem ti vagytok, de mondjatok róla valamit! S felzúgtak hatalmas hangon: Ő a mi teremtőnk! Kérdezősködésem világszemlélet volt, szépségük volt a felelet.”
Ámen
(Thoma László)
Alázatos közeledés
Kedves Testvéreim! A teremtésről szóló sorozatban azt keressük és kutatjuk, mit jelent számunkra az, hogy Isten teremtő Úr, hogyan válhat ez életünk fontos részévé, irányítójává? A „Hogyan?” kérdés van még előttünk: Hogyan teremtette Isten a világot? Mi az, amit ebből megérthetünk, mire hív ez bennünket? Az elmúlt vasárnap a „Hogyan?” kérdés első állomásaként arról hallhattunk, hogy Isten a szavával teremt – a Gen 1, 3 alapján. A SZÓ Isten teremtő szándékának megnyilvánulása. Ezen keresztül éri el az embert, ezáltal nyilvánítja ki akaratát. A Jób 38 ugyanennek az Istennek ugyanezen akaratáról beszél, de itt a teremtés kapcsán Isten a tetteiről beszél. A Jób 38 azért érdekes a teremtés „Hogyan?” kérdéséhez, mert más szempontból közelíti meg, írja le azt, mint a Gen 1-2. Mindegyik költemény, de ez a hely más költői képeket használ. Mindezen keresztül pedig megismerhető Isten teremtő szándéka, munkája. Nem kapunk természetesen itt sem konkrét leírásokat, beszámolót a „hogyan”-ról, mégis közelebb visz minket a megértéshez. A teremtés történet: hitvallás- hangzott el múlt vasárnap is. Hitvallás arról, kicsoda az Isten és mi a terve a világgal, miről szól a nagy történet? Hitvallás Isten szaváról, Isten tetteiről…! Azért fontos ezt hangsúlyoznunk itt még az elején, mert az embernek sokféle hitvallása lehet. Elfelejtve vagy megtagadva Isten kijelentését, a Tőle jövő hitvallást saját tudását, tapasztalását teszi a megismerés kizárólagos forrásává és így a tudományt, az elméleteket teszi vallássá és hitvallássá… és ez büszkévé, kevélyé teszi őt… Ami még veszélyesebb, bibliai igazságokat keverve teljesen saját, emberi elképzelésekkel alakítja ki valaki ezt a hitvallást. És megnyugszik, hogy legalább hisz valamiben… Ez pedig roppant veszélyes, mert álbékességet és hamis biztonságérzetet eredményez. Ezért szólal meg az Isten!
I. Jób könyve kontextusa. Jób könyve az emberi szenvedés okára, céljára keresi a választ. Egy nagyon értékes és különleges könyv a Bibliában, aminek alapkérdése, hogy miért is van szenvedés? Mi az oka, ki miért szenved, hogy lehet elkerülni vagy megmagyarázni azt? Ha Isten a teremtő, mindenható, hogy lehetséges egyáltalán a szenvedés? Hogy engedheti ezt meg Isten? Jób könyve a miértek könyve. JÓB TÖRTÉNETE. A 38. fejezet megértéséhez látnunk kell, hol helyezkedik el ez a fejezet az egész könyv struktúrájában? A könyv prológusában Jób, az istenfélő, mondhatni ártatlan ember elveszít mindent, amilye csak volt, tragédiák sora éri, beteg is lesz, elhagyják, akik szerették és teljesen reménytelen állapotba kerül. Nem tud róla, hogy ez valójában egy próba a számára. A szenvedésben, bajban a miérteket keresi, tépelődik, okoskodik, perel Istennel. Barátai sietnek segítségére, akik szintén okoskodnak, érvelnek, bűnt sejtenek az életében, amiért ily csapások érték. Megpróbálják megérteni, kibogozni, megmagyarázni a helyzetet. JÓB KÉRDÉSE. A Jób 38. fejezete tulajdonképpen válasz Jóbnak a Jób 23, 3-7-ben felmerült kérdésére: „Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig, eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem: teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen? Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.” JÓB ÁLLAPOTA. Hogy jól értsük Jóbot, meg kell értenünk, milyen állapotban van, mikor kérdez, mikor Istennel perel és vitatkozik. Nos, nagyon egyszerűen „nem könnyűben”. Beszűkült állapotban van szenvedése miatt, csak ezen keresztül lát mindent. Feltehetően „…az a sötét kényszerképzet, hogy őt Isten ellenségesen, ok nélkül üldözi, Jób lelkében azáltal alakult ki, hogy barátai ferdén értelmezték az ő szenvedéseit. Istennek tehát előbb be kellett bizonyítania, hogy Jóbnak nem ellensége, hanem kegyes jóakarója.” A STÍLUS. Isten beszéde „... az ókori ember gyermekies, bár költői természetszemléletén nyugszik, értéke mégsem csupán felülmúlhatatlan nyelvi szépségében van, hanem örökérvényű lelki igazságában is. Az itt még csodálatosnak feltüntetett természeti jelenségeket a modern tudomány meg tudja magyarázni, de az itt leírt törvényszerűségek változhatatlanságuk és lenyűgöző hatásuk által sosem szűnnek meg csodálattal és imádattal eltölteni a fogékony lelkű hívő embert a teremtő Isten hatalma, bölcsessége és szeretete iránt, amely a látható világ mögött áll.” Két lényegi elem külön hangsúlyt kap: az egyik Jahve szerető gondoskodása megszámlálhatatlan teremtménye iránt, még azok iránt is, amelyek a legtávolabb esnek az emberektől; a másik a teremtés művének végtelen változatossága és gazdagsága, beleértve olyan lényeket is, amelyek groteszknek, vagy épp szörnyetegnek tűnnek az emberek szemében. A fejezetben tehát képeket és sok-sok iróniát láthatunk. E fejezetben az élettelen természet teremtéséről, működtetéséről beszél Isten. Amit meg kell nagyon ragadnunk ebből, hogy tulajdonképpen Jób nem csak EGY régen élt ember, hanem „AZ EMBER”– A SZENVEDŐ EMBER – A KÜZDŐ EMBER – A BÜSZKE EMBER. Sok mindenben teljesen hasonló mindannyiunkhoz…
II. Isten kijelentése magáról, a teremtésről. Az ISTEN ÉS JÓB közötti párbeszédben, ebben a konkrét helyzetben, itt Jób könyve 38. fejezetében hogyan mutatkozik be a Teremtő? Mit fed fel magából, mit jelent ki arról, hogyan is teremtette a világot? Nyilván ezek nem konkrét leírások, hanem képek, amiben megismerhető valamennyire a teremtő szándék és cselekedet.
KÉPEK. „Jahve építőmesterként vetette meg a föld alapjait (4-7), szülőbábaként segítette világra a tengert (8-11), és hadvezérként parancsolt a fénynek, hogy világítson (12-15).” Isten munkáját ilyen képekkel, szerepekkel, hasonlatokkal írja le. Isten „az eső apja és a jégeső anyja”.
KÉRDÉSEK. Mindezt Isten kérdések formájában osztja meg. A célja, hogy bemutatkozzon Jóbnak, megismertesse magát vele. A kérdéseket elég keményen szegezi Isten mindeközben Jóbnak:
- „Kicsoda az?” (38,2-3). A félelmetes vizsgáztatás ezzel a kihívó, emlékeztető kérdéssel veszi kezdetét. Végül is ugyan kicsoda ez a Jób?
- Jelen voltál a teremtésnél? (38,4-7.8-11.12-15). A szerző folytatólagos sorrendben írja le a föld, a tenger és a fény eredetét
- Ismered a világmindenség útjait? (38,16-18.19-21.22-24). Jahve számára mindegyik az otthonosságig ismert: az alvilágba vezető mélységek (17. v.); a helyek, ahol a világosságot és a sötétséget „tárolja”, amikor „nincsenek használatban” (a fény pl. éjszaka, a sötétség pedig nappal!); a raktárak, ahonnan a havat, a jégesőt és a szeleket idézi elő.
- Tudod, hogy ki irányítja a világ törvényeit? (38,25-27.28-30.31-33). Mindezek felett pedig ott őrködik Jahve legfelsőbb gondviselése, amely nem kizárólag csak az emberekért van
- Rendelkezel-e kellő hatalommal és tekintéllyel? (38,34-38). Még ha Jób meg is tudná szabni a világ rendjét és törvényeit, vajon akarata szerint működnének-e?
Tulajdonképpen a fejezetben egy mérhetetlen építkezés képe bontakozik ki előttünk. Isten az építőmester, aki végtelen hatalommal és bölcsességgel épít. A mérhetetlen víztömegek határok közé szorítása: a nagy vizek „születése” egy születés allegória A kaotikus szörnyetegnek elképzelt tenger elé Isten határt szabott. Az első teremtési nap óta szabályosan visszatérő reggel nemcsak az idő rendjét határozza meg, amelyben az ember él és munkálkodik, hanem képe annak a rendnek is, amelyet Isten az erkölcsi világban fenntart. Mert mihelyt a nappali világosság feljön, a gonoszok lerázatnak, azaz szétriadnak, elrejtőznek, vagy elfogják őket. A földet kiterített szőnyegnek fogja fel, amelybe a hajnal belefogózik, hogy lerázza a gonoszokat. A pecsét megváltoztatja az agyag, vagy a viasz alaktalan tömegét s határozott alakot ad neki. Az éjszakát ilyen alaktalan masszának képzeli, amelyből a világosság a leggyönyörűbb formáknak végtelen sorát hozza elő. Az Isten teremtése a maga mélységében és magasságában, szélességében és hosszúságában az ember megismerésének hozzáférhetetlen, ezért megítélni sem tudja azt. A világosság és sötétség antik felfogás szerint ellentétes erők, mindegyiknek meg van az Istentől kijelölt lakhelye, ahova Isten szabályos váltakozásban visszaviszi, illetőleg ahonnan őket előhozza. Isten rendelkezése alatt áll a hó és a jégeső, a zápor és a villámlás, részint, mint hatalmas tömegben készen tartott fegyverek az Ő ellenségei ellen, részint, mint az Ő gondoskodó szeretetének jelei és szolgái. A földnek eső előtti állapotát írja le. Ki tudja kiszámítani, hogy mennyi esőfelhőre van szükség, hogy a kiszáradt, megrepedezett föld ismét művelhetővé, termővé váljon? Mindezek a kérdések a teremtő iránt való csodálkozást akarják kiváltani Jóbból. Mi is rácsodálkozhatunk erre: valóban, mindez rendkívüli és csodálatos! Felfoghatatlan!
III. MÁS ASPEKTUS. Az ember különleges lehetősége tárul fel itt előttünk. A teremtő nagyságával, hatalmával való szembesülés nem egy önmagáért való bemutató, szép kis seregszemle, hanem az ember rendkívüli lehetősége Istentől. Az alázat, hódolat felé segíthet, ami által más fényben láthatok mindent. A Jób 38 megértése és a benne rejlő felismerések valójában arra viszik az embert, hogy elismerje: Isten az Úr! Ő a teremtő és alázattal csodálhatjuk Őt, mint alkotót és teremtőt. Ha nem azonos is az alaphelyzetünk Jóbbal, mégis emberként ugyanarra hív mindenkit ez az Ige, mint őt: alázat, saját „porszem létünk” felismerése és a megtérés kevélységünkből, büszkeségünkből és omnipotens fantáziáinkból (azaz abból, hogy néha kvázi mindenhatónak, az életünk irányítójának érezzük magunkat). A mai ember alaphelyzete: itt vagyok, én vagyok – ki vagy te, Isten? A teremtő? Igen? Érvelj, bizonyíts, győzz meg! Ehelyett: Isten felfedi: rossz az alapállás… És bizony ebben a teremtő Isten változásra hívja a teremtményt, az embert. Az alapállás, hogy Isten a teremtő, a valódi hatalmasság. A kérkedés, a hamis tartás és hamis büszkeséggel szemben pedig a helyes út az alázat, a hódolat. Annyira könnyű ezt mondani, és a szívünk mélyén mennyire-mennyire nehéz valóban megalázkodnunk Isten előtt! Sok negatív érzés kötődhet ehhez, mert emberek, tekintély személyek előtt kellett megalázkodnunk akár igazságtalanul is. Lehet, hogy megaláztak minket és ezért alakul ki bennünk ellenállás efelé. De mindez egészen más, mint az emberi szinten: Isten felé ez az egyetlen lehetséges hozzáállás és viszonyulás. És ez más mint az emberi megalázkodás. Ott legtöbbször úgy zajlik, hogy színből megalázkodunk, de szívből soha. Isten nem a formákra vágyik, hanem hogy szívünkben, lényünk legmélyén adjuk meg magunkat neki és legyünk alázatosak!
IV. AZ IGAZSÁG: ALÁZAT=KÖVETÉS. El tudunk-e jutni a teremtésben való gyönyörködéstől a teremtő előtt való hódolatig, önmagunk „megadásáig”? Isten alázatos követésre hív mindenkit, amiben Krisztus az alázat példája és az, AKIT követhetünk mindebben. Az ALÁZAT=KÖVETÉS. És bizony ebben maga Krisztus a példa. Sőt, annál sokkal több. A Mesternek tanítványai lehetünk és tulajdonképpen tanulhatunk alázatban járni, élni. „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,29) Ezáltal pedig alázatra hív.
Alázatra, amely hitből fakadva lehetséges. Amelyben elengedjük homályos szavainkat és helyette a csendben meglátjuk Isten világosságát! Emberi okosság és okoskodás helyett alázattal elfogadjuk korlátainkat. A saját szavunk ereje és hatalmunk illúziójáról lemondva igazán szabaddá lehetünk. Megismerésünk és cselekvőképességünk határait felismerve juthatunk igaz bölcsességre. Nem tudhatunk, nem érthetünk és nem irányíthatunk mindent.
Szükségünk van az alázatra, mert SZÓ és TETT egysége alapjaiban nincs meg bennünk- erre csak Isten képes, ahogy a teremtésben is látható. Erre teremtette az embert is – ez sérült a bűnesettel. Ez az alázat vezethet el a másik emberig, a mindent átformáló magatartásig: alázat egymással szemben a szeretet közösségében. Ahogy a Filippi levélben olvashatjuk: Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál. Fil 2,3
A miértjeink, a szenvedés, a megkeményedés, a harag, megsértődés Isten felé feloldódhatnak, ha elfogadjuk hittel Őt, ha saját hitvallásainkat elengedve a Benne való hit lesz hitvallásunkká. Ha alázattal hódolunk előtte, mint teremtő Isten előtt, megtalálhatjuk helyünket a világban. Végtelenül felszabadító ugyanis, hogy nem kell hatalmassá lenni, nem kell istenné lenni sem mindennek tudójává és irányítójává, hanem lehetünk azzá, akikké teremtettünk: gyermekekké, követőkké, tanítványokká.
Kicsoda a Teremtő? Az ismeretlen Isten
Kedves Testvérek!
A teremtéssel foglalkozó sorozatban járjuk körül hétről-hétre azt a kérdést, hogy mit jelent a teremtés bibliai tanítása ma a számunkra: mi az üzenete, mire hív ezen keresztül Isten? Miben változtathatja, finomíthatja a gondolkodásunkat, hozzáállásunkat, környezetünkben való jelenlétünket ezáltal Isten? Az elmúlt vasárnap a „kezdetben” kicsit elvontabb, visszalassuló nézőpontja volt előttünk. Próbáltunk beletekinteni abba, mit is jelent, hogy Isten örök, mit jelent, hogy Isten teret és időt alkotott és hogyan ismerhető meg ez a teremtő?
A mai történetben egy konkrét élethelyzet, egy igazi példa áll előttünk, amiben felmerül ez a kérdés: Kicsoda a Teremtő? Megfogalmazódik egy missziói kontextusban, egy érvelés részeként. Ugyanakkor nagyon érdekes az, hogy hogyan szólal meg Isten Igéje, valósága egy nagyvárosban? Hogyan szólal meg egy olyan kultúrában, ami különbözik attól, amiben Jézus megjelent, élt és munkálkodott? Figyeljünk arra most, hogyan ölt testet a kérdés: kicsoda a Teremtő? - és milyen jelentősége van ennek a misszióban?
1. PÁL FELHÁBORODÁSA
Pál apostol Athénban van. Nem is akármiért, hanem missziói úton jár itt. Isten hívására indult el, Isten közbeavatkozására jött Európába, keresi azt, hogy hol nyit neki ajtót Isten. Tudja, hogy őt már átformálta az evangélium és vágyja továbbadni az örömhírt. Nem egyedül van, munkatársai vannak, kiküldő gyülekezete van, az antiókhiai gyülekezet, aki mögötte áll, mindeközben pedig az Ő szíve is ég az evangéliumért. Ott van, ahová Isten hívja, de ez nem azt jelenti, hogy könnyű helyzetben van, vagy minden „simán” megy.
Nem könnyű terepen van: Athénba érkezik. „Athén az attikai kultúra középpontjaként vált híressé, a tudomány, a művészet fellegvára. A római korban azonban már hanyatlásnak indult. Kereskedelmi téren Korinthus lett veszélyes versenytársa, tudományos téren pedig Alexandria veszi fel vele a versenyt. A város filozófiai érdeklődése ugyanakkor még mindig nagy. Különösen érdekli őket az új szellemi irányzatok, új filozófiai tanítások megjelenése, feltűnése. A vitaalkalmakat igen szeretik, a vitát magáért a vitáért folytatják. Amikor Pál Athénbe érkezik, akkor az már alapjában véve egy csendes kis város, kb. 5000 lakossal. Athén ekkor már a nagy múltjából élt.”
Az athéni kontextus komplex, Pál pedig több fronton is hirdeti az evangéliumot, jelen van. A zsinagógában is vitázik, érvel, hirdeti Krisztust és a főtéren is megpróbálja. Egyszerre van jelen ebben a „két világban” Nagyon más a zsinagógai hallgatóság (az emberek, a szív, a motivációk és igények) és nagyon más a főtéri: a görög „köznép”, a filozófusok, gondolkodók. Egész más oldalról kellett megközelíteni a zsidók számára az evangélium hirdetését és más oldalról a görögöknek. Miközben tartalmában, lényegében ugyanarról az evangéliumról volt szó. A beszéd szempontjából nagyon érdekes a görögök, az athéni polgárok hozzáállása, gondolkozása. Mi mindent is kérdezgetnek tőle, hogyan állnak hozzá és hogy jellemzi őket elég magvasan a szentíró: „Az athéniak és a bevándorolt idegenek ugyanis egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak.” (17, 21)
Ha az alaphelyzetre nézünk, ami itt van a történetben, érdekes és izgalmas lehet a számunkra, hogy Pál jelen van, figyel, tapasztalatokat, benyomásokat gyűjt. Tudatosan és tudattalanul is. Megismeri a közeget, ahol hirdeti az evangéliumot. Nem fölényesen, gőgösen, felsőbbrendű módon áll ahhoz a helyhez, ahol Igét hirdet, hanem a nyitottság alázatosságával, a megfigyelés bölcsességével.
Mindeközben érzelmileg hat rá mindaz, ami körül veszi. Nem egy semleges misszionárius, nem egy külsős, hanem ember, akiből kivált valamit a kultúra, a kontextus. Pált FELHÁBORÍTJA az, amit lát, amit érzékel. A város „hemzseg” a bálványoktól, tömve van velük. Mennyi téves elképzelés, hamis kép arról, milyen az isten? Lehet, hogy ez némelyeknek csak művészet, mégis, valahol nagyon is komoly. Pál nem valami ókori „képromboló” volt, aki gyűlölte a szobrokat, hanem tudta, hogy a bálványok, istenek kiábrázolása és a hozzájuk fűződő kapcsolat mindig nagyon komoly dolog. A bálvány téves, hamis elképzelés Istenről- akár más néven, más formában, más tulajdonságokkal illetve. A bálványok meggátolják az élő Istennel való kapcsolatot és tulajdonképpen démoni erőknek is utat nyithatnak: aki a bálványokban hisz, feléjük fordul, az veszélynek van kitéve. Így ír a 115. zsoltár a bálványokról:
„A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak.” (4-8. vers) Pál felháborodik, mert tudja, hogy ez a sok bálvány hatással van és befolyásol embereket – rossz irányba. Valójában a bálvány elválaszt az élő Istentől.
Tegyük fel ezen a ponton magunknak a kérdést: éreztünk-e már ilyet? Voltunk-e már mi felháborodva a kultúránkban lévő beidegződött, megszokott dolgok miatt? Bálványok miatt? Hamis istenképek miatt? És ezek lehetnek a „falainkon kívüli” világ bálványai, és a vallásosnak tűnő, keresztyén bálványok is. Igazából minden olyan elképzelés, istenkép, ami nem az élő Isten kijelentése szerinti, nem aszerint formálódó, hanem akár szélsőséges tapasztalatokból, saját elképzelésekből, megrögzöttségekből táplálkozik.
Milyen ez a felháborodás, mire gondolok itt pontosan? Nem az álszent felháborodásra, hogy „…milyen bűnös ez a világ és mocskos…” vagy „hogy lehet ilyen egy keresztyén” hanem valódi, mély felháborodás, szomorúság, megrendülés volt-e már bennünk?
Vigyázzunk, mert a kultúránk bálványai bennünk is ott lehetnek és észrevétlenül fenyegethet minket is, hogy a kulturális szűrőkön keresztül értelmezzük Istent és olyan képet alkotunk róla, amilyen Ő igazából nem is.
- Vajon felháborítanak-e minket ezek a bálványok körülöttünk és akár magunkban is? Vagy a körülöttünk lévő világban a hatalom, a szex, a pénz és még sorolhatnánk, milyen bálványok iszonyatosan erős hatása?
- Érzékeljük-e az ezotéria és mindenféle Istentől idegen szellemi erők bálványainak jelenlétét, látszólagos erejét?
- A szenvedélyek, már-már megszállottan követett hobbik, kedvtelések is ugyanilyen bálványok lehetnek, amik révén az ember egyfajta megváltást, megtisztulást, megdicsőülést remél.
- Tipikus példája az individualista embernek egy olyan istenkép, aki mindent megtesz azért, hogy nekünk jó legyen. A jólétet és mindig „jól létet” garantáló isten egy tipikus keresztyén bálvány.
- Vagy egy alapvetően apahiányban – „jelen lévő apa” hiányban szenvedő társadalomban a felnövő generációk Istenben a jó apjukat vélhetik felfedezni, aki mindig csak jót ad és gondoskodnia kell… És ha ez nem így történet, mélységesen csalódnak és elfordulnak a hittől. Pedig ez is egy bálvány ebben a formában.
- Az istenképben, keresztyének közötti bálvány tipikusan az „Istennek így vagy úgy kell működnie”. Olyan berögzöttségek, hogy Isten mindig VALAMIT VALAHOGY tesz.
A bálványok körül vesznek minket. Mennyire realizáljuk? Mennyire szokjuk meg őket? Mennyire kötünk hallgatólagos kompromisszumot velük? Vagy felháborodunk-e, felkelünk-e ellenük? Hiszen ezek hazugságok, ez nem tesz boldoggá, nem ezért van az ember, nem erre lettünk teremtve. Hanem, hogy az élő Istent imádjuk.
2. AZ ISMERETLEN ISTEN
Ebből a felháborodásból születik meg Pál areopagoszi beszéde. Odaviszik a piactérről (ami a kereskedelmi, közigazgatási és kulturális élet színhelye volt) az Areopagoszra, ami mint hely is azt jelenti: Árész isten dombja. A bíráskodás és igazságszolgáltatás helye. Ahol megszólalhat az igazság- micsoda helyzet ez! Persze tudjuk, hogy a hallgatóság alapvetően csak valami újra kíváncsi, alapvetően kétféle filozófiai iskolából kerültek ki. „Az epikureusok a maguk materializmusával és praktikus ateizmusával egészen távol álltak Pál tanításától. Szerintük az ember fájdalom és félelem nélküli életet akkor élhet, ha legyőzi az életet gúzsba kötő két fő előítéletet, a halálfélelmet és az istenektől való félelmet. Ezzel szemben a sztoikusok a boldogságot csak a belső erény érvényesítésében látták, és az embereknek a sorsba való belenyugvását hirdették. Az élet célja a boldogság, a boldogság eszköze az erény, tehát erényre kell tanítani. Az erény azonos a helyes cselekvéssel. Bölcs az, aki nem rabja a szenvedélynek, hanem az ösztönöket legyőzi.”
Pál megértve az „itt és most” lehetőségét és súlyát kiáll és beszélni kezd. Meg van a háttértudása, ismerete, szíve ahhoz, hogy kiálljon és beszéljen. Isten Lelke megadja neki, hogy mit szóljon (v.ö. Mt 10, 19: „ne aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok.”). Pál kedvesen és megnyerően kezdi a beszédét és „nagyon vallásos”-ként jellemzi az athénieket. Megosztja, hogy járt-kelt a városban és megfigyelte azt. Benyomásokat szerzett, nem kívülről „osztja ki” az athénieket, hanem személyes benyomásokat szerez, amire reflektál. Az ismeretlen istennek emelt oltár a vallásosság csúcsa (vagy a félelemé, babonaságé): egy oltár annak, akit még nem ismertek meg, de létezhet. Oltár kell neki, nehogy kimaradjon, esetleg megsértődjön, megharagudjon. Mennyire érezhető ebből, hogy az athéniak gondolkodása szerint az istenségeket meg kell ismerni és jóban kell velük lenni. Meg kell adni nekik, amit kérnek, hogy el lehessen nyerni jóindulatukat.
Pál ebbe a hiátusba helyezi az evangéliumot, és azan a ponton kapcsolódva beszél a mindenható, teremtő Istenről. Nagyon szépen viszi végig folyamatosan a bálványok és az élő Isten közötti különbséget. Kontextuális marad, de bizonyságot is tesz Istenről, aki teljesen más, mint az athéniek által tisztelt bálványok.
Mit tudunk meg a teremtőről?
Ebben a csodálatosan megrajzolt ívben az apostol a következő utat járja be érvelésében, így érvel:
Nagyon érdekes lehet, hogy mit érthettek ebből az athéniek? A Teremtő az Isten. A múlt vasárnap több szó esett arról, mit jelent a szó: „ISTEN”? Mi a tartalma, ki rejtőzik mögötte? Az athéniek az isten szó hallatán feltehetően Zeuszra, a főistenre gondoltak. Pál nem kezdi el magyarázni nekik, hogy ez egy másik isten, akiről Ő beszél, sőt a két idézet, amit használ (Epimenidész és Aratosz költők verseiből) kifejezetten Zeuszról szóló görög költemények voltak. Pál nem megy bele szómagyarázatba, csak felfedi az Isten igazi arcát: Ő A TEREMTŐ ÉS MEGVÁLTÓ ISTEN, AKI CSAK KRISZTUSBAN ISMERHETŐ MEG ÉS BENNE LEHET MEGBÉKÜLNI VELE!
A Teremtő tehát nem bálvány, semmihez sem hasonlítható, nem Zeusz, sem más néven elképzelt mennyei hatalmasság. A Teremtő: kizárólagosságot képvisel, kizárólagosságra, elköteleződésre hív: Ő a VAGYOK, az ÖRÖKKÉ LÉTEZŐ, a féltőn szerető Isten, aki megtérésre hív.
„A megtérés az ember egész életirányának megfordítása, az értelem megvilágosodása az emberi értelemmel meg nem érthető felfogására; az érzület fogékonysága a jó, a helyes, az emberséges meglátására, az akarat készsége annak megvalósítására. A megtérés olyan fordulat, amelynek következtében az ember élete középpontjában már nem önmaga, hanem az élet Ura és a másik ember kerül.”
Pál nagyon világosan beszél a kegyelemről: Isten elnézi a tudatlanság idejét, de most megtérésre hív. Onnantól, hogy valaki hallja az evangéliumot, már nem lehet hivatkozni arra, hogy nem értem, nem tudom, nem biztos, stb.
Nyilvánvaló, hogy Pál végül eljut a beszédében a feltámadáshoz, Krisztushoz, aki eljön majd ítélni. A feltámadt Krisztusról szóló bizonyságtétel vet véget beszédének. Mindig és itt is ez a valódi megütközés és szembekerülés pontja.
3. AZ ELUTASÍTÁS VALÓSÁGA
Pál civilizált, értelmes és a maguk módján nyitott és vallásos hallgatóinak nagy része megütközik az evangéliumon, a feltámadás tényén. Ez sok, ez ugyanis szétfeszíti az emberi vallásosság kereteit. Ez nem illik a világképükbe és miközben mindig újat keresnek az athéniek, ezt azért ők sem tudják befogadni. Értelmetlen, elfogadhatatlan, bolondság. Igen, a keresztről szóló beszéd bolondság sokaknak… Gúny és elzárkózás lesz a reakció. Néhányan viszont megtérnek és elindulnak Krisztus követésében. Megdöbbentő és fájdalmas ez az elszalasztott helyzet. Tömeges elutasítás és néhány ember megtérése. Ez nem nagyon nevezhető sikernek. Nem mindenkit érdekel, nem mindenki fogadja el. Pedig igaz, minden szava igaz, magát az igazi Teremtőt mutatja fel, a nagy képet. Kapcsolódik, belép a kulturális kontextusba, és mégsem… A hallgatók nem is tudják: ez volt életük nagy napja… egy volt nekik a sok közül… egy érdekesség, valami új. Ami nem is volt egy idő után annyira érdekes. Saját szűrőjükön ment át az információ, de nem az lett végül, amit vártak.
Személyes reflexiók
A Teremtőről való bizonyságtétel ma is missziói kérdés. Nem kerülhetjük ki, ne kerüljük ki! Az evangélium megfogalmazása kihívás és nem természetes, hogy elfogadják. A feladatunk a hirdetés, az aszerint élés, a szeretet. És az imádság, hogy Isten legyen irgalmas mindazokhoz, akik hallják. És persze a megtérés is, hogy mi magunk térjünk meg saját bálványainkból és csak az igazi Teremtőt, az élő Istent imádjuk és szolgáljuk! Ámen!
(Thoma László)
Kezdetben
KEZDETBEN
A Biblia első szavai. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” A nyitány, a felütés. Az első hang, az első kép. Az első érintés. Mindennek az elején járunk. A kezdeteknél. Igazából ott, ahol… ahol még nem volt hol és ahol sem. És ott és akkor sem. Még el sem kezdődött „A TÖRTÉNET”. Még nem peregnek az események, még nincs mit csodálni a teremtésben. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
Mi, akik ma hallgatjuk ezeket a szavakat és belegondolunk, beengedjük a gondolatainkba, felidézzük az elménkből e szavakat: „Kezdetben…” Mi nem tudunk itt megállni, hanem folytatjuk, mert ismerjük, talán jól ismerjük ezt a történetet. Igen, Isten teremtette a világot, le van írva hogyan és tudhatjuk a napokat és az eseményeket… és már előre is szaladtunk. Látjuk a teremtményeket, a bűnesetet s az ígéreteket. Rögtön látjuk a nagy képet. Eljutunk a kérdéseinkhez is: mit értünk és mit nem értünk belőle. Elutasíthatjuk vagy elfogadhatjuk. Elvetjük vagy alkalmazzuk. Igen, a kérdéseinkhez jutunk először: mit, mikor, hogyan, miért, miből, kinek… És valamiért azt hisszük, hogy ha ezekre a kérdésekre választ találunk, akkor majd megértjük… megértjük a kezdetet, hogy megértsük a véget… s ezzel együtt az egész létet. SAJÁT létünket, magunkat, mert persze az lényeg: mi magunk. Én magam.
De ebben az utazásban ebből a felgyorsult, felpörgött világból vissza kell térnünk, vissza kell lassulnunk az eredethez, a kezdethez. Ne menjünk el a lényeg mellett…
Le kell lassulnunk, vissza kell térnünk, el kell csendesednünk: nem hangerőben, hanem gondolkozásban, figyelemben, befogadásban. El kell szakadnunk a tempótól, el kell szakadnunk magunktól. Hátha így megértjük és befogadjuk a lényeget? Lassuljunk le és így közelítsünk a Biblia első igeverse felé.
KEZDETBEN… Kezdetben tett valamit Isten, ami máig hatással van ránk. A kezdetben szóval elindult a számunkra érzékelhető és uralhatatlan, kontrollálhatatlanul múló idő. És ebben az időben zajlik majd a teremtés részleteiben és zajlik a világ egész történelme is. Elkezdődött és onnantól halad és tart és véget is ér. Elkezdődött az idő. Szeretnénk érteni az időt. Ez a számunkra nagyon távoli esemény a kijelentés részeként, emberi nyelven szólal meg, úgy, hogy beilleszkedik, be kell illeszkedjen a megértésünk és megismerésünk kereteibe. Így értünk: valami volt, most van és lesz is.
Ez a keretünk s, azt hisszük, hogy értjük ebben a lényeget. Vagy ha nem szeretnénk, akkor is érteni véljük, hiszen nem bonyolult: egyszer Isten tett valamit. Elkezdődött. És tart. És egyszer véget is ér majd.
Kezdetben
TEREMTETTE … AZ EGET ÉS A FÖLDET
Ha már van idő, értelmezhető a cselekvés. Világos, hogy mi történt kezdetben. Miközben nem tudhatjuk a mikor és más egyéb részleteket, tudhatjuk, hogy mi történt. Isten teremtett eget és földet.
Teremtés. Teremtette. Teremtő. Teremt. A történelemnek, ennek a történetnek a kezdetén Isten teremt.
Úgy dönt, hogy tesz valamit, ami minden utána lévőt meghatároz.
A teremtés itt mindent magában foglal: a tágas mindenséget, az eget és a földet. A valóság összes elemét és még azon túl is. Nincs a teremtésen kívüli valóság. Nincs kettéhasadt világ, csak az egész, amiben most formálódik a rész. Létrejönnek a formák s a létezés másik kerete, korlátja, börtöne: a tér. A történet kezdetén elindul a világ szívdobbanása. Létrejött a lényege. ISTEN akarta, hogy legyen. De miért akarta? És megint csak a kérdéseinkhez jutunk: mit, mikor, hogyan, miért, miből, kinek… És valamiért azt hisszük, hogy ha ezekre a kérdésekre választ találunk, akkor majd megértjük… megértjük a kezdetet, hogy megértsük a véget… s ezzel együtt az egész létet. Le kell lassulnunk, el kell csendesednünk, hogy megértsük a lényeget!
ISTEN
Egész és rész, s minden egy. És ezek felett mindenhol az Isten. Itt áll ebben az első igeversben, a bibliai „ősrobbanás” képében félreérthetetlenül Valaki, aki nem lett, hanem… hanem már ott van, aki volt és aki eljövendő is… hogyan lehetne kifejteni, megérteni mindezt?
Kicsoda ez az Isten? Az állandó és örök kérdés. A forrás, ahová visszatérünk. A tükör, amibe belenézünk és látni vágyjuk. Kíváncsian kérdezzük: ki ez az eget és földet alkotó?
ISTEN. Egyszerűen ennyi? Egy jelentés nélküli szót formálunk: ISTEN. GOTT. DIOS. DIEU. DEUS. JUMALA. ZEU. BOH. GOD. ISTEN. Ő az. Vannak rá megfelelő válaszaink és kategóriáink? Tulajdonságok, szinonimák, képek és hasonlatok… alá is tudjuk támasztani őket Igékkel a Szentírásból: Isten az örök, a szuverén, a mindenható, a végtelen… És leírjuk és megrajzoljuk és kiszínezzük… de jaj, honnan tudjuk, hogy vágyaink és mindenféle tapasztalataink nem csalnak-e meg minket? Mik a megismerésünk biztos forrásai? Hogyan lehet bátorságunk egyáltalán feltenni a kérdést: kicsoda a teremtő?
Csak figyeljünk és fogadjuk be, szemléljük az értünk előállt világban meghallható örök Igét és Szót: teremtett az ISTEN. Az okkal kezdetet teremtő Isten döntötte így: teremt. Szuverén s szabad, bármit tehetett volna, de Ő teremt.
Milyen egyszerű. S azt hisszük, hogy értjük. Pedig TITOK, s nagyobb, mint érthetnénk. Azért, mert… (úgy tűnik, nincs jobb szó rá: Isten, ha hívhatjuk így) ugyanis Ő ÖRÖK- akármit is jelentsen ez valójában.
ISTEN ÖRÖK- Nem behatárolt, nincs eleje sem vége.
Ez a szuverén és mindenható igen rejtélyes? Nem egyszerű, de nehéz. Nekünk itt a tér és idő, de Ő örök…
ÖRÖK. Az egyik legfeszítőbb és érthetetlenebb és fájdalmasabb szó ez: ÖRÖKKÉ!
MI AZ ÖRÖK? Hogy írható le- vagy fogadjuk el, hogy egyszerűen leírhatatlan? Közelebb lehet-e kerülni szavakkal hozzá? Le lehet-e festeni, formába lehet-e önteni, be lehet-e mutatni kitáguló perspektívákkal, és arányokkal? Ívekkel és harmóniákkal? Kinyíló kapuk és ablakok megmutathatják- megérthetik-e Isten örök lényét?
Ha kiábrázoljuk, talán jobban megérthetjük! Próbáljuk leírni s megmutatni ezt ne szavakkal, de máshogy: van is egy ötletem: írjunk róla zenét, muzsikát, dallamot, mely örökké megmarad… Keressünk jó formát, örök szekvenciát, gyönyörűen építkező fúgát és szárnyaló dallamot. Próbáljuk elmondani, megjeleníteni s megénekelni nagyívű, mégis letisztult zenével. De legyen benne a lényeg, a lényeg lényege: Isten örök, Ő a királyok király, az Urak Ura, és országának nem lesz vége… és énekeljük és szólítsunk fel másokat is: hallelujah, zengjünk neki: Ő az örök Isten! Ó, tökéletes és még annál is több
Csodálatos, így képzelhetjük, ízlésesen és mesterien ábrázolhatjuk, s nézhetünk az örök felé: ez lehet, ezt tehetjük. De mindez mégis annyira behatárolt, meghatározott és bekeretezett. Egy forma.
Ennyire vagyunk képesek. Pedig mindent megtettünk. Gyönyörködtünk, álmodtunk.
De ettől még a reménytelenül titokzatos, megismerhetetlenül távoli teremtő, ki után áhítozni, s kiről álmodozni fognak alkotásai titok maradt.
Ez az IGAZSÁG: MEGISMERHETETLEN a teremtő, az örök Isten
Hiába minden egészen addig, míg be nem lép valójában, testben, formában, a keretbe, az időbe s térbe zárva saját világába. CSAK így ismerhetjük meg, csak így érthetjük meg, csak így tárulhat fel a titok.
Ott van Jézus arcában és alakjában. A távolban rejtőzködő és érthetetlenül örök megérthető és megismerhető. És ez már a kezdetben is így volt, így teremtette Isten az eget és a földet, hogy Ő, Jézus már Istennél volt. Őt magát adta az Isten.
„Jn 1, 1-3: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.”
Itt, most közöttünk szólal meg az ÖRÖK Ige: Jézus Krisztus és az evangélium: Benne már nem megismerhetetlen titok az Isten.
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jn 3, 16
Higgyünk Benne! Hódoljunk előtte!
ÁMEN!
(Thoma László)
Zsolt 146, 5-6: Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége, aki az eget és a földet alkotta, meg a tengert, és ami csak bennük van; ő meg is tart hűségesen mindenkor.
A teremtés fontossága
VAN – LÉTEZIK - NINCS – ELMÚLT – VOLT - LESZ - Milyen jelentéstartalmat hordoznak számunkra ezek a szavak? Az ember fejlődése bizonyos fokán, akármilyen kultúrában is éljen, eljut ezekhez a kérdésekhez: Mi miért létezik a világban? A civilizált, fejlett nyugati ember tudományos érdeklődésének tárgyát ebben találja meg és lépten nyomon az eredet kérdéseit feszegeti. A kezdetek, az „ős kérdés” foglalkoztatják az embert: honnan jövünk? Kik vagyunk? Miért vagyunk? Valóban csak egy szürreális véletlen következménye? Egy matematikai valószínűségből adódó szükségszerűség a létünk? Vagy létezik egy „telepítő faj”, egy magasabb rendű civilizáció valahol, aki létrehozott minket? A létkérdés, a létezés kérdése különösen fordulópontok, krízisek, nagy változások idején válik hangsúlyossá, éppen ezért a legtöbb kultúra megalkotja saját magyarázatát, történetét, mítoszát, mely megokolja a létet. Ez az alapvető elképzelés, ami a lét magyarázata, azért fontos, mert alapjaiban határozza meg azt, milyen keretben gondolkodunk a világról, Istenről, magunkról; milyen válaszokat és magyarázatokat találunk magunknak.
A Szentírás alapján számunkra is van egy történet, ami kirajzolódik az ember létének alapkérdéseire. De ne gondoljuk, hogy ez egy a sok közül, vagy a múlt vasárnap említett „világnézeti semlegesség” nevében összebékíthető másokkal vagy a tolerancia nevében összemosható más elképzelésekkel. Amit a kijelentés alapján kimondunk, képviselünk és hiszünk, az önmagában állásfoglalás és ütközik más véleményekkel, különbözik tőlük.
A gyülekezet útja, lelki fejlődése folytatódik Isten kegyelméből, fejlődére, növekedésre hív minket egyénileg és közösségben is Isten. A fő kérdésünk továbbra is a gyülekezet küldetését, identitását mélyen meghatározó missziói látásmód/létmód megértése, megragadása és az abban való erősödés, fejlődés. Mindez csakis Krisztus követésében és a Vele és egymással való szeretetközösségben élhető és tapasztalható meg. Ebben a fejlődésben, ezen az úton 2016 szeptemberétől a „TEREMTÉS”, mint alaptéma lesz előttünk. A „Nagy történet”, ami velünk van, mint teológiai látásmód, missziói alap, a teremtéssel kezdődik. 5 évvel ezelőtt a „Nagy kép” igehirdetés sorozatban foglalkoztunk a teremtés bizonyos aspektusaival a „nagy történet” részeként, de most másként, más fókusszal lesznek előttünk pl. a Gen 1-2 igéi, valamint a Szentírás több vonatkozó szakasza is. A teremtés a nagy történet kerete és nagyon fontos teológiai állítások, igazságok rejlenek magában a témában. Gyakran az Istennel való kapcsolattal foglalkozó narratívák a bűnnel, a bűnesettel indulnak és úgy tűnhet, mintha azzal kezdődött volna a nagy történet. A teremtés, mint megelőző, ám igen fontos állomás gyakran kimarad, vagy annyiban merül ki, hogy milyen szép világot teremtett nekünk az Isten és gyönyörködjünk a természetben.
KÉRDÉSEK. A teremtett világ adott létezési keretünk, amit az életünk rutinjai során egyszerűen használunk, de kevéssé értékelünk. A teremtés pedig, ha elfogadjuk is igazságnak, rendkívül sok kérdést vethet fel bennünk. Vajon mi Isten terve a teremtéssel? Miért úgy és azokat a beszámolókat olvashatjuk a Bibliában a teremtésről? Mennyire határozza meg a világról alkotott képünket az, hogy mindez Istené? Mennyire fogadjuk el Isten uralmát, szuverenitását a világban, az életünk felett? Mennyire élünk a teremtésben kapott lehetőségeinkkel teremtményekként? Milyen hatása van a missziónkra, gyülekezeti létünk megélésére a teremtettségünknek?
TEREMTÉSRŐL BESZÉLNI A 21. SZÁZADBAN? A teremtésről beszélni ma lehet, hogy nevetséges, nem korszerű, nem tudományos igényű. Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem tudományos értekezést vagy érveléseket fogunk hallani az igehirdetésekben… annál sokkal többet! Az élő Isten kijelentése áll előttünk ebben a témában is és nem érdekes információkat vagy pusztán elgondolkodtató adalékokat ad elénk, hanem megállít, tükröt tart, megtérésre hív, egészen személyesen és konkrétan érint minket!
A teremtés csupán hit kérdése- gondolják sokan. A teremtés, mint a kijelentés része valóban hit által ragadható meg, mégis a valóságról szól. A létező valóságról, aminek érzékelése egyáltalán nem hit kérdése. A valóság előállásáról azért a kijelentés szól, mert más nem képes leírni azt. Lehetetlen, hiszen a gyökerei olyan mélységekbe és távolságokba nyúlnak, ami más eszközzel leírhatatlan. És noha az embernek lehetnek elméletei és következtetései, amelyeket lehet alátámasztani, megismerni, a teremtés az egyetlen olyan forrás, ami a leghitelesebb, hiszen a kijelentés részeként magától a teremtőtől, Istentől származik. A leghitelesebb forrás. Mert ha valóban Isten teremtette a világot, akkor sok minden más fényben értendő. Akkor máshogy tekinthetünk a világra és a bennünket is teremtő Istenre és az Ő tervére. Akkor az ember nem a legfontosabb, talán az egyedül fontos a világban, hanem része a teremtésnek és meg kell találnia a helyét és feladatát abban. A teremtés keret lehet a számunkra: meghatározhatja mindazt, amit látunk, érzékelünk.
A teremtés fontossága a reformátori örökségünk része. Eszerint úgy tekinthetünk a teremtett világra, mint ami Isten dicsősége megnyilvánulásának színtere. Az Isten dicsőségére élő ember a teremtett világban megtalálja a helyét és felfedezi Isten dicsőségét a teremtésben. A felelős, Isten dicsőségére végzett munkában pedig része lesz a kreatív, teremtő folyamatnak a világban.
104. ZSOLTÁR. Így áll előttünk egy ének, egy zsoltár a teremtésről. Olyan, mint egy csodálatos, nagyszabású nyitány. „A mindenség élete” – a szuverén, élő Isten munkája látható itt a teremtésben, amiben megmutatkozik az ő bölcsessége, a rend, harmónia, célszerűség. Isten felette áll, de része is a teremtésnek úgy, hogy Tőle függ minden, amit megteremtett. A 104. zsoltár az istentiszteletből indul ki és oda is érkezik meg. Tulajdonképpen végig ott van. A közben lévő képek pedig egy utazás részei. Belső utazásé, melynek forrása a külső, teremtett világ képei és jelenségei. A zsoltár istentiszteleti használatú ének, melyben érzékelhető, "hallható" a gyülekezet, aki dicséri és magasztalja a teremtő és megtartó Istent. A 104. zsoltár reflexió, visszhang. A felismert, megismert teremtővel való találkozás visszhangja. E zsoltár révén a teremtés megjelenik az istentiszteleten, miközben az istentisztelet része a teremtésnek, a teremtett világnak. Isten létezik, ezért létezhet istentisztelet is! Ő az örök létező, ő teremtette az általunk ismert valóságot és mindent, ami azon túl is létezik. Ezt tudjuk meg a kijelentésből. Ezt az igazságot, amit a mai világ más narratívája nem fogadhat el: hol van itt a semlegesség? „Nem lehet azt pontosan tudni: mindenkinek meg van a maga teremtés mítosza… tartsuk tiszteletben inkább egymást…”
Kedves Testvéreim, fontos, hogy megértsük, hogy itt és most nem egy mesét kell elhinnünk, nem az egyik lehetséges verziót, hanem a valóságról, a lényegről szóló kijelentést! Ez a kijelentés pedig itt költői képekben jelenik meg előttünk: Isten teremtő munkáját többféle hasonlattal, képpel írja le az író. Megjelennek a Genezis teremtési beszámolójának elemei, mintha csak annak az illusztrációja lenne. De megjelenik benne a KAPCSOLAT, ami a teremtés egyes szereplői és a teremtő között fennáll a teremtés révén (25-30.vers).
I. MIT ÜZEN A ZSOLTÁR? ISTEN AZ ÚR! Igen, az élő Isten az Úr, Ő jelenti ki magát a Szentíráson keresztül! Sejthető a természet szépségei és törvényei alapján, talán más vallások is keresik, puhatolják, hogy kicsoda is az Isten, de a Biblia lapjain ITT VAN. Bejelentkezik, megszólal: itt vagyok! Én vagyok! Engem keresel! Én vagyok az Úr, a teremtő és megtartó Isten! Ő az Úr, hiszen Ő teremtette meg az elemeket, az élettelen természetet és az élővilágot, az égitesteket, ritmust adott a világnak, kapcsolatra teremtette a teremtményeit, akiknek fent is tartja életét. Élet és halál ura, akivel találkozni lehet az istentiszteleten, akiben hinni lehet, akit szeretni és imádni lehet.
A két részre tagolódó zsoltárban az első egységben a teremtő csodás hatalommal bír, a teremtett világ, a föld pedig úgy jelenik meg, mint meghódított terület a káosz erőitől (5-9). Csodásan rajzolódik ki a föld élete: a világfenntartó „szolgálat”, melyben az élő és élettelen részei a teremtésnek egymás létét szolgálják: mindenki valakiért van (10-18). Életrend és ritmus uralja a teremtést (18-27). Okság és célszerűség. A második egység a fenntartásról szól (27-35). A gondviselés folyamatos: Isten ÚR ebben is. Nem hagyta magára teremtését. Ura életnek és halálnak. Mivel a zsoltáros Isten igenlése szemszögéből nézi a világot, azért nem akad fenn a halál tragédiáján, hanem az elmúlásban és keletkezésben a halál legyőzését látja a mindig munkában álló, élő Isten, állandó újjáteremtése által.
A bölcsen és célszerűen megteremtett világ rendjét csupán a bűnös ember zavarja meg. Ezért kéri a zsoltáríró, hogy vesszenek ki a földről a vétkesek. Ezek elfordulnak Istentől, szembeszegülnek akaratával. Az Úr ítélete azonban utoléri az Úr ellenségeit (Jób 38:15; Zsolt 8:3; 68:2.22; 97:3; 145:20). Nem illenek bele az Isten dicsőségére teremtett világba, nincs helyük az újjáteremtett világban (Dán 12:2; Mt 7:23; 25:31–46). A zsoltár vége hasonló az elejéhez. A zsoltáríró önmagát buzdítja az Úr magasztalására.
…jó – gondolhatod-, de mi köze ehhez mindannak, amit akár tudományos oldalról tudunk a világ kialakulásáról? Honnan tudhatjuk, hogy Isten tényleg Úr? Hogyan lehet ezt bizonyítani? Hiszen ezt bárki állíthatja magáról.
II. EGYIPTOMI ÉS BABILONI ROKONOK
A gyanakvó ember felteheti jogosan a kérdést: biztos Ő az Úr? De tényleg, ezt bárki mondhatja, nem mondta már más is, akár abban a korban, mikor ez keletkezett? A szemfüles ember, aki ismeri az ókori irodalmat, felismerheti, hogy bizony ez a zsoltár nagyon hasonlít egy egyiptomi naphimnuszra. Meg néhány babiloni teremtés mítoszra is. A zsoltáríró ismerhette az „eretnek-fáraó”, Echnaton (= IV. Amenophis, Kr. e. 1364–1347) híres Naphimnuszát. Szó szerinti átvételek találhatók a zsoltár 10kk. verseiben (2., 10. sor), a 20. versben (2–4. sor), a 24. versben (2., 7. sor) és a 25k. versben (2., 6. sor). Persze mélyreható különbségek is vannak: Echnaton a Napot dicséri mint az élet forrását; a zsoltár szerint a Nap és a Hold Isten teremtménye. Az egyiptomi himnusz középpontjában Echnaton király áll, aki Isten fia, Isten testéből származik, és aki egyedül ismeri Isten tervét és hatalmát. A zsoltár az emberről szól, akit körülvesz Isten gondviselő szeretete. Végül a Naphimnusz Egyiptom földrajzi körülményeit tükrözi: a Nílusról szól, amely a föld alatti óceánból tör elő. A zsoltár mögött Palesztina földrajza áll: Libánonról, a hegyek oldalán fakadó forrásokról beszél. Akkor hát ennyi? Vegyünk egy hasonló éneket egy más kultúrából és ültessük át a saját közegünkbe, kijavítva a megfelelő neveket és helyeket benne…? És mondjuk azt, hogy ez az igazság?
Azt kell hogy mondjam, hogy nem, nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen az élő Isten kijelentésével van dolgunk, AKI e sorok mögött is ott van. AKI jónak látta, hogy a korabeli elterjedt képek és elképzelések keretein belül szólaljon meg és mondja el, ki Ő! Ő A SZUVERÉN, ÉLŐ, MINDENHETÓ ÚR! Aki megteheti, hogy átírja egy naphimnusz sorait és azt üzeni magáról a kijelentésben: „…figyelj, én teremtettem a napot is, ÉN VAGYOK AZ ISTEN! Ebben a keretben szólok, ez is üzenet!” Igen, ezért van minden okkal és nem véletlenül ebben a zsoltárban sem:
- ANTROPOMORF KÉPEK. (Az Urat öltözetként veszi körül a fenség és a méltóság (Jób 40:10; Zsolt 93:1; 96:6), valamint a világosság (1Tim 6:16) – AZÉRT, hogy megértesse, milyen ő: ezek felett a képek felett áll, nem emberi, nem kiábrázolható, de hasonlítható, hogy megértsük a lényeget: Ő AZ!
- BABILONI PILLANATKÉP. Igen, Ő szabad, hogy használjon egy babiloni teremtésmítoszból vett képet a „Felhőkön nyargal…” – képben. A babiloni napisten kocsijára asszociált itt minden akkor élő ember. Igen, Ő szabad és ezt üzeni ezzel: „Nincs más, csak én, én vagyok, aki nyargal a felhőkön, mert nincs más rajtam kívül!”
- TEREMTÉSMÍTOSZOK NYELVÉN. Ő az, igen, Ő, az élő Isten, aki megszólal a teremtésmítoszok képeiben: „Én fékeztem meg a vizeket, a káosz erőit, a vad vizeket! (5-9) én vagyok a VIZEK URA (10-18): az ellenséges vizeket szelídekké, áldássá tudom tenni! –A leviatán, a mitikus vízi szörny is azért van, hogy játszadozzam vele – én vagyok az ÚR!
- ÉGITESTEK BŰVÖLETÉBEN (19-30). Igen, nincs más úr! A Nap és a Hold nem önálló istenek, nem sorsformáló hatalmak, hanem csak teremtmények. A Nap lenyugtával az Echnaton himnusz szerint a halál és a démonok uralma kezdődik. Ilyenkor „a teremtő nyugalomra tér”. Ezzel szemben a zsoltár arról tesz hitvallást, hogy a sötétséget is az Úr „teszi”. Isten az élet ura: élet és halál kezében van!
Hogy mondja még el?! Belehelyezkedik a korabeli megértési keretbe és képekbe, hogy elmondhassa: én vagyok, itt vagyok! És most ezt teszi velünk is: itt van, jelen van és ezt mondja: itt vagyok. ÉN VAGYOK a teremtőd, alkotód.
III. PARAFRÁZIS
Mit mondjuk hát mi itt és most ezen az istentiszteleten? Hogy viszonyuljunk ehhez? Mit kezdjünk a kérdéseinkkel, kétségeinkkel, fájdalmunkkal és a sok-sok mindennel, ami bennünk vagy körülöttünk kavarog, ami nem múlik el akkor sem, ha elfogadjuk: az élő Isten a teremtő úr? Vigyük MINDEZT Isten elé! És tegyük eközben azt, amit a zsoltár írója! Dicsérjük Őt! Magasztaljuk a teremtőt! Tegyük ezt most a 104. zsoltár parafrázisával, saját szavainkkal, saját életterünkben értelmezve azt:
1 Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, ragyogó és csodálatos vagy! Ismered a látható és számunkra nem érzékelhető fény minden színét és részletét!
2 Te vagy a világosság forrása, te ismered a fényt, amit te teremtettél és aminek sebességét elérve vágyjuk meghódítani az eget, eljutni a világűr mélyére új földet találni magunknak, mert ezt már majdnem felemésztettük… Uram te alkottad az eget, a végtelen űr összes dimenzióit, melyeket meghódítani vágyunk!
3 Mindezek fölött vagy Te, számodra porszemek a galaxisok is.
4 Ismered a fekete lyukak sötétjét, te érted, mi az a sötét anyag, és hol van világűr tömegének nagy része, hiszen te alkottad, Uram!
5 Szilárd alapokra helyezted az egész világot, és pont jó pályára állítottad a földet, hogy soha meg ne inogjon, hogy életet adhass általa minden élőlénynek.
6 Urunk, annyira szeretnénk életet találni a földön kívül is vagy felfedezni és megérteni az élet keletkezését és annak első nyomait. Vizet keresünk távoli bolygókon és rádiójeleket várunk távoli világokból… Miközben te vagy úr minden vizek, s az élet felett!
7 A te szavadra lettek a láthatók, a láthatatlanok, és került minden a helyére e roppant világegyetemben.
8 A földet te tervezted ilyennek, a hegységek a te terved szerint emelkedtek, a völgyek lesüllyedtek oda, ahol helyet készítettél nekik.
9 Minden a helyén van, határt szabtál a vizeknek, nem léphetik át, nem önthetik el újból a földet, mint Nóé idején. Ez is a Te kegyelmed!
10 Te fakasztasz forrásokat a völgyekben, hogy folydogáljanak a hegyek között. Tiszta forrást, Uram, ami annyira nagy kincs ma már! Víz e szomjas bolygónak Tőled jön:
11 Megitatnak minden mezei vadat, a vadállatok csillapíthatják szomjukat. Bocsásd meg, bocsásd meg, hogy beszennyeztük, pazaroltuk az éltető vizet, drága ajándékodat!
12 Te alkottad a levegőt is, az eget, hol az égi madarak leknek… sűrű lombok között énekelnek. - Ritka helyei még a földnek, hol üde lombok vannak s a madarak tényleg énekelnek…!
13 Uram, teremtésedben minden teremtménynek jut étel, hogy élhessen! Az éhezés és éhhalál az emberi kapzsiság torz ivadéka…
14 Te füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből,
15 és bort, amely felvidítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál, a kenyér pedig erősíti az ember szívét.
16 Jóllaknak az Úr fái is, nap mint nap táplálod őket! Itt a gyönyörű cseresznyefák is a kertünkben.
17 A kertben, ahol fészket raknak a madarak, és élet lehet, hangos, gyermekzsivajos élet.
18 Ha körbenézünk, a budai hegyeken, Uram, az érdi lejtőkön és a távoli dunántúli dombokon mind ott van az élet jele.
19 Uram, Te alkottad a holdat, hogy jelezze az ünnepeket, és a napot, amely ismeri pályáját. Napokat s ritmust adtál, melyeket oly könnyen felülír a városi ember.
20 Ha sötétséget támasztasz, éjszaka lesz, amikor nyüzsög a város mindenféle vadja,
21 örömükben, táncukban, bánatukban, mámorukban is hozzád kiáltanak. Keresik magukat, a párjukat, s Alkotójukat.
22 Ha felragyog a nap, visszahúzódnak, és tanyáikon heverésznek.
23 Reggelente sok ember itt a városban is munkába indul, és dolgozik egészen estig. Mesterséges környezetben, mesterséges fénynél, csendesen, elszigetelten.
24 De mégis felkiáltunk: Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel.
25 Ott van a nagy és széles tenger! Számtalan lény nyüzsög benne: kisebb és nagyobb állatok.
26 És itt folyik a Duna is… talán észre sem vesszük, milyen gyönyörű, mikor elmegyünk felette vagy alatta minden reggel.
27 Urunk, abban reménykedünk, hogy te mindig idejében adsz eledelt teremtményeidnek.
28 Tőled várjuk ezt, még akkor is, ha boltok roskadozó polcairól szedegethetünk s biztosnak érezzük megélhetésünket.
29 Ha elrejted orcádat, megrémülünk, ha elveszed lelkünket, kimúlunk, és ismét porrá leszünk.
30 Ha kiárasztod lelkedet, új élet támad ott, ahol csak halál volt és enyészet.
31 Dicsőség legyen az Úrnak örökké! Örüljön alkotásainak az Úr s örüljenek az Úrnak alkotásai!
32 Az Úr jelenléte félelmetes és fenséges, mégis Őt várjuk és hívjuk itt az istentiszteleten!
33 Igen itt éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek.
34 Legyen kedves előtte fohászkodásom! Én örvendezem az Úr előtt.
35 Leginkább azért, mert már nem kell kiveszni egy bűnösnek sem a föld színéről Krisztusért, a Megváltóért. Mert megfizette büntetésünk árát! Higgyünk benne, dicsérjük Őt és zengjünk Neki halleluját! A Teremtő Fiának, az emberré lett Istennek!