Azt hiszem, nem mondok senki előtt újságot, ha azt állítom, hogy az embernek kell a kenyér, mert élni akar. Az életösztön parancsoló ereje követeli a kenyeret, s ha nem jut hozzá, szétrontja a világot vagy összemarcangolja önmagát. Még az is magától értetődő, hogy az ember keresi a párját, férfi a nőt, nő a férfit, hogy egyesülve fenntartsák azt az életet, amely erősebb törvénye a mindenségnek, mint a nehézkedés. Ha akadálya van ennek az egyesülésnek, az ember lesöpri a csillagokat az égről és egyéni életét is feláldozza a faj életéért. De az már talán új és szokatlan állítás, pedig éppen olyan igaz, mint a két előbbi, hogy az embernek mindenekfelett Istenre van szüksége. Inkább kell Isten az embernek, mint a kenyér és az élettárs, mert a halhatatlan lélek csak Isten által lesz teljessé, találja meg békességét, s éri el azt a célt, amelyért teremtetett. Ha nem is olyan vadul és ösztönösen, de állandóbban és mélyebben vágyik a lélek Isten után, s ha ki akarod betűzni ennek a szomjúságnak rettentő nagyságát, minden templomnak, minden oltárnak, minden babonának és minden metafizikának a beláthatatlan tömegét fogd össze az egész emberi művelődést beárnyékoló gondolattal.
Az ember Istent bírni akarja.
De milyen szörnyűségesen tragikus vállalkozás ez! Bírni akarja Istent, azaz tapasztalni és — Isten megfoghatatlan. Látni akarja és — láthatatlan, hallani akarja és — örökre néma. S mindarról, amit Istenként megragad, megcsókol és imád, kiderül, hogy csak pótló képe és árnyéka a Megismerhetetlennek. Vérével öntözi a bálványok talapzatát, s a bálvány nem Isten; lelke a csillagok közt szárnyal, s végigjajgatja a Tejutat; s a csillag nem Isten. Kőbe vési Apolló arcát, s költeményt mond az Olympos uráról; s a művészet és költészet alkotása nem Isten. Jehova parancsára vándorol a pusztában, nappal fényes felhő, éjjel tűzoszlop jár előtte, és Isten más mint a tűz, és más mint a felhő. Csodálatos elmék az emberi okoskodások mélységeibe szállnak alá, s fáradt lelkük ráhull egy végső gondolatra, mint egy halott madár az avarlevélre, az oknak, a célnak, az erőnek, az eszménynek a gondolatára, de Isten több, de Isten idegenül, reménytelenül más, mint a végső ok. Minden csak róla való híradás, de Ő nem ez, örökre nem ez.
Isten azonban nem rejti el örökre magát. Megmutatja, ki Ő. Ígében mutatja és mondja meg. Isten az ő igéjében lép önmaga kikutathatatlan világából a kijelentés napfényes mezőire. Az Íge is Isten: maga Isten, úgy, amint megmondja, ki Ő.
Ez az Íge lett testté a Jézus Krisztusban. Ez azt jelenti, hogy egy élő személyiség, mint gyermek, mint ifjú, mint férfi, jászolbölcsőben és kereszten, úton járva és királyként megérkezve, így beszélhet hozzád: Akarod tudni, kicsoda Isten? Nézz reám. Akarod tudni, milyen az Isten? Amilyen én vagyok. Kell-e neked az Isten, akibe beléfogózz, aki el nem búvik előled, fogj meg engem, íme, én utadba állottam. Én és az Atya egy vagyunk, aki engem lát, az az Atyát látja.
Ezért a karácsony a beteljesedésnek, a megérkezésnek, a kielégülésnek az ünnepe. Valami olyan, mint amikor az éhes ember kezébe veszi a megálmodott kenyeret, mikor szerelemtől szétpattanó szívek átkarolják egymást és végre egyesülnek. Mindegyiknek így zsoltároz a lénye: nem álom a kenyér, hanem valóság, nem ábránd a párom, hanem édes személy, nem délibáb, ködkép, rögeszme az Isten, hanem élő valóság. Íme, itt mosolyog az Ő anyja mellett.
Hogyan történhetett ez meg? Hiszen, mindenki érzi: nem úgy, hogy összeesküdtünk és egy gyermeket Istenné tettünk, nem úgy, hogy egy fiatal gyerek keleten elhatározta, hogy Isten lesz, s ezt a tervét megvalósította. Mind a két út tökéletes lehetetlenség. Ugyan bizony, hogyan egyezhetett volna meg az egész emberi művelődés, annak a legmagasabb rendű része abban, hogy éppen a betlehemi jászolbölcső kis gyermekét ültessék Isten trónusára! Hiszen ez soha senkinek eszébe nem jutott. Minden embernek megvolt a maga hite és az már merőben ellenkezett azzal, amit ez a kis gyermek jelentett. A görög szellem, a római imperium, a népvándorlás vad pogányságának ősereje, az örök emberi természet, kinek-kinek a lénye, húsod és véred mind mostanáig ellenkezik azzal, hogy ezt a kis gyermeket Istenné tedd és Istenként imádd. Ilyen megegyezés, emberi megbeszélések és akarások folytán, soha, de soha létre nem jöhetett volna.
Még képtelenebb az a gondolat, hogy egy názáreti rabbi-jelölt a világnak egy ismeretlen és megvetett zugolyában, saját népétől kitaszítva, halászokkal és vámszedőkkel barátkozva, háromévi tanítás után keresztre feszítve, olyan emberi erőt tudott volna összegyűjteni és felmutatni, hogy az kétezer esztendő múlva milliók és milliók imádatának és áhítatának tárgya lehessen. Szeretném én látni azt a zsenit, azt a bölcset, azt a filozófust, azt a rabbit, azt a szofistát, azt a pusztai prédikátort, akiről halála után 40 esztendővel egy ezredév legnagyobb szelleme, Pál apostol, így énekel: nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattvalóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére!
A legkorlátoltabb elme mondhatja csak, hogy a karácsonyi csoda alulról felfelé vezető úton jött létre, egyszóval, hogy benne az ember lett Istenné.
Csak úgy lehet megérteni, hogy a karácsonyi csoda felülről lefelé vezető úton jött létre, egyszóval: hogy az Isten lett emberré. Így is titok marad, megmagyarázhatatlan ás kibeszélhetetlen. Ennek a titoknak nincs alkalmasabb, szentebb, drágalátosabb kifejezésmódja, mint az a hitvallás, hogy fogantaték Szentlélektől és születék Szűz Máriától. A testté lételnek, mint Isten olyan teremtő tényének, amelyhez fogható még csak a mindenség megalkotása, el sem tudjuk képzelni más módját, mint ami megtörtént: Szentlélektől fogantatott és szűztől született. Próbálj elképzelni egy más világmindenséget, mint azt, amelyikben élünk. Próbálj elképzelni más embert, mint amilyenek vagyunk. Abban a pillanatban megáll a képzelő erő munkája, mert mi csak azt a világmindenséget, azt az embert tudjuk elgondolni, amelyiket Isten megteremtett, miután e teremtés nélkül magunk is csak kietlen sötétség volnánk. Éppen olyan lehetetlenség ez, mintha az újszülöttnek azt mondanák: találj ki egy merőben új nyelvet és tanítsd meg reá a nemzetedet! Azt, hogy az Íge testté lett, semmiféle más módon elképzelni, kivinni, megalkotni, előírni nem tudjuk, mint ahogy Isten végbevitte: fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától.
Azért hát a testté létel csodája előtt állj meg földig hajolva, gyermeki alázattal. Nem fogod megérteni a bethlehemi Gyermeket, amíg magad is gyermek nem leszesz. Vess el minden előítéletet, józan okoskodást, vetkőzz le minden meggyőződést arról, hogy mi lehet és mi nem lehet, mi érthető és mi nem, s fogadd el olyan tényként, ahogy elfogadod ezt a teremtett világot, vagy önnön léted tényét. Az Íge testté lett!
Az Íge lett testté, ez azt jelenti, hogy az Íge e testté lételben beszél önmagáról. Három fokon, három summában mondja el az üzenetet.
Először azért lett testté, hogy elmondjon és kijelentsen Istenről olyan dolgokat, amelyeket csak e testté létel által mondhat el. Így mondja el, hogy Isten leereszkedő, alászálló, hozzánk jövő, egyszóval: kegyelmes Isten. Elindul és megérkezik és elibénk adja magát az Úr Jézusban, aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát, vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. (Fil 2,6-8)
Igen, a keresztfának haláláig. Mert — másodszor — azért lett testté, hogy e testben valamit véghez vigyen. Tudjon szenvedni, kiomoljék a vére, szegezzék át, verjék keresztre — s mindezzel hordozza el a világ bűnét, tegyen eleget mindnyájunk helyett s mutassa be érettünk egyszeri és tökéletes áldozatának engesztelő erejét. Azért lett testté, hogy meghaljon értünk. De ne csak meghaljon, hanem halottaiból harmadnapon feltámadjon, felmenjen a dicsőségbe s onnan kormányozza az ő népét, akiket öröktől fogva nekünk adott az Atya.
Harmadik és végső renden azért lett testté, hogy gyökere és tőkéje legyen egy egészen új életnek: a mi új életünknek. A Krisztus élete nincs az ő testére határolva sem a földön, sem a mennyben. Ugyanis Őbenne, Őbelőle újjászüli a Szentlélek az ő kiválasztottait. A testté létel megismétlődése az, amikor bennem születik meg Krisztus. Isten először a Mária fiában testesült meg; ez lett a názáreti Jézus; Krisztus másodszor testesül meg bennem és benned: ez az Ő dicsőséges teste, az anyaszentegyház. A szíved és a jászol, —érzed-e, milyen hasonlók, mennyire feltételezik egymást? Egyformán sötét, alacsony zug s egyformán óriási dicsőség tanyája . . . Hiába született meg a jászolban, ha nem született meg a szívedben és szívedben csak akkor és úgy születhetik meg, ha letérdepelsz a jászol elé.
Az a Krisztus, aki szívedben születik meg, nem csont, nem vér, nem hús, kórságnak és halálnak kitett testi ember, hanem lélek, belső ember, szellemi mag, akinek engedelmeskedik a hús, a csont, a vér, az egész mulandó test. Nem is egyedül való teremtmény, hanem egy dicsőséges lelki szervezetnek: a Krisztus egyházának élő tagja, mely az egész szolgálatában él és amelyet az egész szolgálata éltet.
Vagy már érzed, hogy benned él az új ember, repes ez a szent magzat benned, — s akkor zendíts meg ma, karácsony napján egy diadalmas halleluját; vagy nem érzed még s akkor reád nézve mindez egy boldog ígéret: evangéliom arról, hogy érezni lehet, érezni fogod. Ma még vakon jársz a világban, születésed előtti fénylátások kísértő és szomjaztató emlékeivel: tudod-e, hogy láthatsz, távlatot, mélységet, kék eget, hófehér csúcsokat? Óh, te szegény siket ember, ki egy hangtalan kővilágban hajszolsz egy majdnem elfelejtett dallamot s füled vérzik a beleöntött ólom égető súlya alatt: tudod-e, hogy egyszer hallani fogsz halk, tiszta hangot, —neveden szólít; azután előbújnak a melódiák s először halkan, légiesen táncolnak, majd egetostromló forgószéllé válnak és zengeni fog a mindenség, mint egy mámoros harang; —tudod-e, hogy hallani fogsz? Óh, te szegény ember, ki a tisztaság titkolt igényével kloákákban élsz és szenny a kezed, az ajkad, a lehelteted, a lelked, tudod-e, hogy tiszta lehetsz, izsóppal megmosott, gyolccsal szárított, fehérebb az örök hegyek havánál? A karácsonyi evangélioma arról szól, hogy lehet szeretni, szabad szeretni, hogy szeretni szép és szeretni jó. Ígéret arról, hogy amikor Isten után terjesztjük ki a kezünket, atyai kar ölel át és atyai ölbe hajtjuk a fejünket. Az Egyszülött Fiú az Atya keblére von.
Lekció
Fil 2,5-11