Régi református gondolat, hogy a keresztyén ember zarándok ebben a világban. Ábrahám, a hívők atyja, egész életét szakadatlan utazásban tölti el. Pál apostol vándorbotjával bejárta az egész ismert világot. Várjuk az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten, hallottuk mai szent leckénkből. Egy angol lelkipásztor sírkövére csak ennyit íratott: itt pihent meg a mennyei Jeruzsálem egyik vándora egy hosszú éjszakára. Utas vagyok e világban, éneklik acélkemény hangon a falusi kálvinisták, mikor halottat kísérnek a temetőbe.
Ha ez igaz s így évforduló táján magad is különösképpen érzed, hogy zarándoklás a földi élet, három főkérdés mered elénk: honnan indultunk, hová megyünk, hogyan kell járnunk? Erre felelek a felolvasott íge alapján.
Honnan indultunk? A tudomány azt mondja, hogy valami élő sejt belekeveredett a kihűlt világba s évmilliókon keresztül fejlődött emberré. Milyen bizonytalan, körülményes és kalandos megoldás! A keresztyén hit azt mondja: Istentől jövök, Isten gyermekei vagyunk. Tőle indultunk el, az Ő szívéről szakadtunk le, Ő bocsátott el ebbe a küzdelmes és változékony világba. Nagyon messze elsodródtunk Tőle. Ruhánk lerongyolódott, arcunk eldurvult, mi magunk elzüllöttünk, sokszor — óh mennyire! — megfeledkeztünk Róla, de azért mi az Ő népe és nemzetsége vagyunk.
Van ebben valami nagy méltóság és nagy felelősség. Akárhogy tönkre jutottunk és elfajzottunk, királyi nemzetség vagyunk, atyai házának örökösei. Homlokunkon van egy csók, szívünk mélyén van egy kép s ez vádol is és biztat is egyszerre. Messzire estünk Istentől, de azért Istenhez tartozunk.
Még egyéb dolog is következik ebből. Következik az az édes vigasztalás, hogy Isten törődik velünk, és drágák vagyunk az Ő szemében. Drágák, mert teremtett; ne volna drága a művésznek a műve, Atyának a tulajdon véréből származott fiú? Drágák, mert nemcsak teremtett, hanem megváltott; annyit érünk orcája előtt, amekkora árat fizetett érettünk; és hogy mit fizetett: azt megmutatta a kereszt. Krisztusban és Krisztusért vagyunk drágák Neki s ez a mi legnagyobb vigasztalásunk.
Azért, mert szeret. «Látjátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!»
De a keresztyén ember származáslevelében, ebben a mennyei nemeslevélben, nemcsak az van megírva, hogy mi Isten nemzetsége vagyunk, hanem az is, hogy egymásnak testvérei vagyunk. Isten világában nincsen egykerendszer és rokontalan lélek, ott az ember: testvér. Zarándokútunkat nem egyedül tesszük meg: velünk jön mindenki, aki hozzánk tartozik, velünk jön az egész élő nemzedék. Sőt, van egy különös, iratlan törvénye ennek a zarándoklásnak: a kézfogás törvénye. Aki senkinek nem fogja meg a kezét, az kidől, átlép rajta a vándorsereg. Csak az tud haladni, aki társat keres, és csak az megy előre, aki maga is visz valakit. Nem is lehet tudnom, én viszem-e őket, vagy ők visznek engem? Csak az bizonyos, hogy együtt megyünk. Most gondoljon ki-ki az édesanyjára, a hitvesére, a gyermekére, a testvéreire és barátaira s vallja meg, mennyire vitte őt ezek közül akármelyik a Krisztus felé? Lehet, hogy közvetlenül; lehet, hogy közvetve. Ismertem valakit, akit egy elveszített kisfiú tett hívővé; úgy is emlegette halott fiát: az én kis főpapom. Száz meg száz történetet tudunk arról, hogy egy vasárnapi iskolába járó kisgyermek keze miképpen fogott meg és vitt haza egy sötét, tévelygő apát a testi, lelki halál meredélyéről. Nagyon hatalmas embert láttam, aki késő öregségében halálos ágyán egy imádságtöredéket suttogott, amelyet édesanyjától tanult, s mosolyogva ment át a fekete hídon. Gondoljunk azokra, akik vittek minket Krisztus felé s áldjuk meg ezerszer még haló porukban is.
De gondoljunk arra, hogy vittük-e mi eléggé a reánk bízottakat előbbre ezen a zarándokúton! Vajjon nem inkább tartóztattuk, mintsem segítettük őket? Nem ennek a világnak a bölcsességét prédikáltuk-e nekik avagy mozdíthatatlan csökönyösségünkkel nem akadályoztuk-e az ő előrehaladásukat? Nem tettünk-e úgy, mintha égő házból akarnak kimenteni valakit és az először dulakodni kezd vagy vitatkozásba kezd megmentőjével? Ha pedig nem akadályoztuk, vittük-e eléggé a reánk bízottakat? Megtettünk-e mindent, hogy hitvesünk, gyermekeink, szülőink boldogabban és könnyebben haladjanak Isten felé? Vittük-e őket úgy, hogy ez volt a legfőbb gondunk? Vittük-e úgy, ahogy a jó pásztor az elveszett századikat, vállunkra emelve, ölünkbe szorítva, zokogó imádsággal felmutatva: Uram, ezen, éppen ezen könyörülj! Isten szívétől indulunk el, együtt haladunk s ő a mi pásztorunk.
Hová megyünk? ez a második kérdés. A felelet: Isten felé. Isten felé nem térben, mert úgy sohasem érkezhetnénk el Hozzá, hanem minőségben. Életünk célja tehát az, amit az Íge így fejez ki: hasonlókká legyünk őhozzá.
Mit jelent ez? Egészen naivan és nyersen kifejezve azt: legyünk olyanok, amilyen Isten lenne, ha ember lenne. És ez nem képtelenség, mióta az Íge testté lett. Isten emberré lett az Úr Jézus Krisztusban s azóta a legmagasabb és legparancsolóbb emberi cél: legyünk hasonlók Őhozzá, vagy ahogy a nagy apostol mondja: változzunk át az Úr ábrázatára dicsőségből dicsőségre, úgy, mint az Úrnak lelkétől.
Nagyon fontos dolog, egyenesen a legdöntőbb és a legfontosabb dolog, hogy a zarándokok a célban egyetértsenek. Aki nem jó cél felé halad, annak vége van. Képzeljünk el egy csomó gyermeket, akit a tanítója kirándulásra visz s az út közepén felbomlanék a fegyelem. Minden gyermek arra mehetne és azt csinálhatná, amit akar. Hányan érkeznének meg vezetőjükkel együtt a kitűzött célhoz? Ezért zilálódik olyan rettenetesen széjjel az emberiségnek nevezett óriási zarándoksereg is. Mindegyik megy a maga útján, külön csoportokba verődve, külön zászlók alatt menetelve, más-más ütemben, más-más magaviselettel. Versenyezni kezdenek egymással, összezörrennek, hajbakapnak, halálos bajvívásba fognak, s a nap csöndesen hanyatlik alá, míg ők egymást vérbe keverik azon a nehéz úton és fontos úton, amelyen nem lehet eléggé sietni s amelyen nem lehet eléggé segíteni egymást.
Ha a kisebb csoportokat vagy egyéneket nézzük, akkor is ezt a zűrzavart és szétzilálódást látjuk. íme, egyik táncol és muzsikál; nehezen lesz ebből zarándokút. A másik sötéten lopózkodik, mint egy prédára leselkedő ragadozó; a zsákmány miatt itt is meg fog akadni a zarándoklás. A harmadik üveges szemmel ténfereg a szakadék felé, mint az alvajáró, kiálts feléje, mert mindjárt lezuhan. A negyedik földet akar vásárolni, házat akar építeni, fészket akar rakni. Hányan sietnek az úttól elfelé, csalogató virágok, vagy lidércfény után. Jaj, milyen késedelem, milyen lemaradás lesz ennek a vége! Ennek az embernek csak öröm kell, — jaj, bele fog halni egyszer a nevetésbe! Ennek a jólét: éhen fog veszni aranyhegyein! Amannak a dicsőség kell: odaadna mindent azért, hogy csodálják, dicsérjék, emlegessék, s élve fogják el-felejteni! Ezek egész életüket emberre tették fel, talán egyetlen gyermekükre, megkóstolják a Lear király vagy a betlehemi Rákhel sorsát.
Nekünk legyen hát célunk: hasonlóvá lenni Őhozzá. Hasonlítani Hozzá egyre jobban, amíg rólunk ráismernek, a mi Királyunkra. Az ízlésünk, az értékelésünk, a lelkünk békessége, a modorunk, egyéniségünk kikutathatatlan sugárzása emlékeztessen a mi Királyunkra. Érezzünk úgy, gondolkozzunk a szerint és cselekedjük azt, ahogy ő érzett és akart. Óh, mérhetetlen nagy a különbség közte és köztem. Ezerszer nagyobb, mint amekkora volt a pusztáról befogott ujonc és Ferenc József király között. De azért összetartoztak, ugyanegy hadseregnek voltak a tagjai a magyar király és az egynapos rekruta. Azonegy formaruhát viselték, azonegy célt szolgálták, azonegy akaratnak engedelmeskedtek. Lehet, sőt valószínű, hogy még rettentő távol állunk a Krisztustól. De az a fő, hogy álljunk be az ő seregébe, nevezzük magunkat az ő nevéről, esküdjünk az ő zászlajára, Neki tisztelegjünk és Neki engedelmeskedjünk.
Egy apa beszélte, kinek három leánya és egy fia volt, — a fiú időben a harmadik — hogy a háború után kaptak egy narancsot. A gyerekek sohasem láttak ilyesmit, — vagy ha láttak, már elfelejtették — s valósággal elbűvölte őket a narancs. Az apa próbára akarta tenni őket s azt kérdezte: — melyiknek adjam?
— Nekem, mert én vagyok a legnagyobb — mondja az első leány.
— Nekem, mert én vagyok a legkisebb — mondja a legutolsó.
— Nekem, mert én vagyok a fiú — mondja a harmadik gyerek.
Mit mondhat a második leány, aki mindeme kiválóságokkal nem rendelkezik?
— Nekem, mert én hasonlítok leginkább édesapámhoz.
A narancsot szépen elosztották, a kis leány kapott még egy csókot. Hanem az bizonyos, hogy az örökkévaló Isten annak a gyermekének adja az élet aranyalmáját, aki leginkább hasonlít Őhozzá.
A harmadik nagy kérdés: hogyan vihetjük ezt végbe? A zarándokútról vévén a képet, hogyan járjunk ezen az úton? Az első szabály az, hogy ne keveredjünk el ebben a világban, maradjunk meg zarándokoknak. Istennek mi olyan drága serege vagyunk, amelyet egy ellenséges világon akar átvezetni, hogy hazajussunk, az Ő dicsőséges országába. Meg ne feledkezzünk tehát arról, hogy más a világ és más vagyunk mi. A világ, ahogy alapígénk mondja: «a világ nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt». Krisztust és a világot épp úgy nem lehet összeelegyíteni, mint a vizet és a tüzet. Miután a világ nem ismeri Krisztust, azaz nem tudja megérteni Őt, mert megérteni Őt annyit jelent, mint térdre-borulva hódolni Neki: nem érti és nem ismeri azokat sem, akik a Krisztuséi. Csodálkozik vagy mosolyog rajtuk. Lesajnálja vagy üldözi őket. Krisztusnak sem bocsátották meg soha, hogy ő Krisztus, a kereszten kellett meglakolnia érte.
Mennyivel kevésbé értik meg és bocsátják meg neked, ha Krisztus él benned. Azért légy rá elkészülve, hogy mindig idegen leszel ebben a világban. Jaj volna neked, ha nem csodálkoznának rajtad. Ha természetesnek találnák magadviseletét, ha mindenki követésre méltónak ítélne téged. Szokjunk hozzá ehhez a magányossághoz, ehhez az idegenkedő és bizalmatlan nézéshez s fogadjuk úgy, mint bizonyítékát annak, hogy mi a Krisztuséi vagyunk. Csak arra vigyázzunk nagyon jól, hogy miért idegenkednek tőlünk? Azért-e, mert sok bennünk a krisztusi elem, vagy azért, hogy túlságosan sok bennünk az emberi elem? Vagy ami még valószínűbb, hogy mi szájjal a Krisztuséinak valljuk magunkat, életünk pedig felettébb, sőt túlontúl emberi?
A második dolog pedig az, hogy ha egyszer a Krisztusé vagyunk, maradjunk is az Övé. Azaz vigyázzunk arra, hogy ne szennyezzen minket a világ. Alapígénk ezt így fejezi ki: meg kell tisztítani magunkat a reménység által.
Mikor a gyermekek tudják, hogy hosszú útról jön az anyjuk, vigyáznak ünneplő ruhájukra, hogy folt nélkül álljanak elébe. Mikor a menyasszony várja a vőlegényét és készülnek a nászra, mind a ketten megtisztítják magukat testben és lélekben is: mindent bevallanak egymásnak, mindent megbocsátanak egymásnak s egymás szeretetében megtisztulnak. Nem tapasztaltad-e, hogy van ilyen megtisztító, megóvó szenvedély? Amelyik ifjúra valóság az édesanyja szeretete, ez a szeretet a kísértés döntő pillanatában emlékezteti arra, hogy ki ő, kinek kell lennie, s ezzel megóvja. Egy barátom beszélte, egyszer milyen megrázó falusi jelenetet látott. Két legény egymásba akadt s mikor az éles kés már villant az ádáz kézben, elkiáltotta a közelálló barát: Pista, gondolj az édesanyádra! S a felemelt kézből kihullott a kés. Nem tudsz-e példát arra, hogy egy hű asszony tiszta tekintete megvédett téged nagy kísértések között, mert nem akartad, mert nem tudtad azt a tekintetet megszomorítani? Nem tudsz-e arról beszámolni, hogy gyermekeidnek tiszta, bizakodó, kenyeret és támaszt váró tekintete visszatartott téged attól, hogy magaddal vagy mással leszámolj és örökre jóvátehetetlen lépéseket tégy?
Ez fokozódik százszorosan akkor, ha mi Krisztushoz hasonlítunk. Ha életté vált bennünk az a boldog reménység, hogy mi Hozzá készülünk, Vele találkozunk, az Ő tulajdona vagyunk, az Ő öröksége. Így lesz református keresztyén embernek uralkodó alapérzésévé, sorsérzésévé az, hogy mind életében, mind halálában nem a magáé, hanem az Ő hűséges Megváltójának, a Jézus Krisztusnak tulajdona. Nevezhetem ezt a tisztaság öntudatának, a megváltottság méltóságérzetének, annak a szenvedélyes hálának, amelyet Krisztus iránt érzünk. Krisztus ártatlan vérével mosott fehérre minket, s ezt a vért gyalázzuk meg, ha beszennyezzük magunkat. Erről a vérről énekel így egyik dícséretünk:
Uram, e szent vért tekintsd meg,
Lelkem ez által tisztítsd meg,
Ne legyek én átkozott,
Ha kezesem áldozott.
Én ez oltárt megölelem,
Ha szorongat a félelem,
Biztatásomat halálom
Óráján ebben találom. Ámen.
Lekció
Zsid 11,8-10