Ki nekem Isten?

A sok drámai hangú zsoltár után - mindenik a Jabbók vize melletti tusára emlékeztet -, változatosság okából vettem fel ezt a nagyon ismert alapigét. Tele van békességgel, kiengesztelődéssel, az alkonyati verőfény igézetével. Írója egy öreg ember: Dávid, aki pásztor volt, király volt, költő volt, hívő volt, s most, élete végén, felteszi magának a kérdést - nekünk is -: ki nekem Isten? Ki volt mindig nekem az én Istenem? Azt feleli rá:
Pásztorom és vendéglátó Gazdám.
Az-e nekünk is?
I.
Az Úr az én pásztorom. Ez a kép visszavisz minket az emberiség gyermekkorába, a pátriárkák világába. A törzs vagyona a nyáj, a zsidóknál a juhnyáj. Ezt terelgetik jó legelőkre, friss forrásokra. Keleten ez nagyon nehéz dolog, kivált, ha az ország köves, sivatagos. Ilyen helyeken csak az oázisok mellett terem fű és fakad fel forrás. De az oázisokról tovább kell menni, mert vagy elfogyott a fű, vagy más törzseknek is hagyni kell belőle. Az oázisok között nagy közbevettetések vannak: sivatagfoltok halálos terméketlenséggel. Ott leselkedik mindenféle veszedelem: rablótörzsek, vadállatok. Mindez a pásztoroknak gondja és felelőssége, akinek kezére van bízva a közösség vagyona, a nyáj. Foglalkozása nem idilli, mint a görög pásztoroké, hanem hősies életforma, mely a halál szakadatlan kockázatával jár. Maga Dávid is suhanc bojtár korában oroszlánokkal viaskodott, s így ért meg a Góliáttal való viadalra. Bizony, a pásztorbot inkább éles szegekkel kivert buzogány volt, mint sétapálca, ezzel vigasztalta, oltalmazta a nyáját a pásztor.
A nyájnak a pásztor a sorsa. Tőle függ élete és halála, úgyis, mint nyájnak, közösségnek, úgyis mint egyénnek. Azért rábízza magát a pásztorra. A pásztor tudja, hol van jó legelő, hogy lehet oda eljutni, mikor kell tovább indulni, s mikor kezdődik a takarodás.
Az Úr az én pásztorom. Bíznom kell benne, s engedelmeskednem neki. A többi az Ő gondja. Ő tudja, hol a jó legelő és a friss forrásvíz. Gondviselő keze minden szükségeinket kielégíti. Ha egyszer Ő a pásztorunk, nem szűkölködhetünk sem mint közösség, sem mint egyének. Ő tudja, mi az elég, s szükségeinket Ő állapítja meg, s ha ezt megadja, miért kell többet kívánnunk? A nyugtalanságnak, boldogtalanságnak nem a tényleges hiány az oka, hanem a hiú kívánság. Bízni benne, engedelmeskedni benne, s vállalni a várakozást. Valljuk meg, hogy mi mindennap a gondviselés csodái között élünk, ezekben az időkben inkább, mint valaha.
Oázisok között néha (vagy sokszor) át kell mennünk a halál árnyékának a völgyén. Izzó rőt homok, tüzes kemenceként égető sziklák, élettelen és úttalan utak. De ennek is vége van egyszer. Vége, mert a pásztor tudja, hová vezet, és tudja, mit bír el a nyáj. Fáradtan, hallgatagon, de bizalommal és engedelmesen menetel a nyáj. Elfogadta alázatos hittel, hogy akik Istent szeretik, minden javokra van.
Testvérek, menjünk bátran,
Hamar leszáll az éj.
E földi pusztaságban
Megállni nagy veszély,
Hát merítsünk erőt
A menny felé sietni,
Nem állva meg pihenni
A boldog cél előtt.
És ha a nyáj egyik tagja eltéved, lemarad? Ha személyes tragédiává válik, hogy elszakadunk a pásztortól, a nyájtól: Istentől és az Ő népétől? Ha körülvesz a magányosság, mint egy kőfal, s reánk ront a mi ősi ellenségünk, mint ordító oroszlán? Ismered az elveszett juhról szóló példázatot? Utánad indult, keres - adj jelt. Kiáltsd el az Ő nevét életed nagy pusztaságában.
Arról se feledkezzünk meg, hogy a pásztor társalkodik a nyájjal. Értik egymás beszédét. Mikor tehát azt mondja a zsoltáríró: az igazság törvényén vezet engem az Ő nevéért, ez azt jelenti, nemcsak táplál minket az Ő igéjével, hanem vezérel az Ő Szentlelkével. Tanácsol, nevel, történelmet csinál belőlünk és nekünk, egyéni és közösségi életünk elé eszményeket tűr, normákat ad, és felépíti közöttünk az Ő országát. Mindezt nem miérettünk cselekszi, hanem az Ő nevéért, hogy e földön az Ő bölcsességének, jóságának, igazságának ismerete és bizonysága megszaporodjék, s nevének dicsősége betöltse az eget és a földet, főképpen a mi szívünket.
Az Úr az én pásztorom.
II.
Ki nekem az én Istenem? Másodszor: vendéglátó Gazdám. Ezzel a képpel az emberi művelődés egészen más fokára érünk fel. A nomád élet megszűnt, falvakban és városokban lakik a nép. Az országokat utak hálózzák be, s azon jő-megy a kereskedéssel, igazgatással, lelki munkával foglalkozók sokasága. De nincs vendégfogadó éjszakai szállásra, vagy nagyon kevés, pedig az emberek gyalog járnak, mert nincs közlekedési eszköz. A szamár fényűzés, fehér szamáron fejedelmek járnak.
Ezen segít a vendégbarátság íratlan, de annál mélyebben gyökerező törvénye. A keleti ember még ma is a legfőbb örömének és kiváltságának azt tekinti, ha ismeretlen utast vendégül láthat. Bőkezű, talán fejedelmi gazda s szegény fáradt vándor - nagyon gyakori mozzanat a mindennapi életben, még gyakoribb a mesében és az elbeszélésben. Mennyire magától értetődő, ha a Szentírás ezt a képet átviszi Isten és az ember viszonyára. Hiszen Kosztolányi Dezső is azt mondta egyik legszebb költeményében:
Úgy érzem, én barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
A költőkirály egy nagy ismerős Úrnak vendége volt: az élő, jóságos és dicsőséges Istennek.
A vendéglátás három mozzanatból áll: a várás vagy készület, a lakoma s a búcsú.
„Asztalt terítesz”: ez a várakozás vagy az előkészület. Óh, mennyi mindent tesz Isten arra, hogy várjon. Hiszen az egész Ótestamentum ilyen asztalterítés. Maga a missziói igehirdetés, az örök hívogatás ilyen asztalterítés. Isten hazavár. Akár künn áll a kapuban, mint a tékozló fiú édesatyja, és nézi, jön-e már elbujdosott fia, és ha jön, elébe szalad és átkarolja; akár a királyhoz hasonlatos, aki sok vendéget hívott, s szomorú arccal hallgatja, milyen kopasz mentséggel térnek ki a meghívás elől, vagy haragtól szikrázó szeretettel szólítja a nem hivatalosakat, a csonkabonkákat, a keresztutak és sikátorok koldusait, és mindig harsog biztatása: még van hely, még mindig van hely!
Te már ott vagy-e a királyi vendégségen? Ha ott vagy, látod e lakoma dicsőséges gazdagságát és megáradó örömét: „Elárasztod fejem olajjal, csordultig van a poharam”. Az Istennel való együttlakozás kibeszélhetetlen áldása és gazdagsága van itt kiábrázolva. Ez az élet teljessége a földi élet csúcspontja és az örökkévalónak előképe és záloga.
A búcsú. Dávid, az öreg, megcsendesedett, annyi harcon és lelki viharon átment ember, summázza élete legfőbb tanítását. Ez pedig így hangzik - helyesebb fordításban -: életem minden napja jóság és kegyelem. Szívét eltölti mérhetetlen hála, s a hit optimizmusának boldog verőfényében tűnik el az Úr házának kárpitja mögött. Az „Úr háza” lehet palotájának az a szárnya, ahol a frigyládát őrizték, mert még a templom nem volt felépítve. Lehet egy azok közül az örökkévaló hajlékok közül, amelyekről ezer év múlva Jézus beszélt. De mindenesetre az Isten közelléte, sátora, arca, zsámolya, az Ábrahám kebele, Krisztus.
Krisztus, aki azt mondta magáról: Én vagyok a jó Pásztor. Isten benne pásztorol, mint közösséget és mint egyént. Ő a mi vendéglátó Gazdánk is, aki asztalához hív, kezünkbe adja poharát, testével és vérével táplál. Kebelére hajtott fejünket elárasztja áldása, öröme és szeretete olajával. „Én és az Atya egy vagyunk.”
Aki tulajdonába vett, mert letette az életét miérettünk. Senki ki nem ragadhat az Ő kezéből.