MEGROMLIK — MEGÚJUL

Szóljunk még egyszer sorozatunk befejezéseképpen a külső ember és a belső ember természetéről: ma abból a szempontból, hogy mi az újjászületés jelentősége az emberi élet krízishelyzeteiben, a szenvedést, az öregedést, testi egészségünk megromlását és a halált illetően.
Pál apostol három megállapítást tesz ebben a felolvasott mondatban:
1. A mi külső emberünk megromlik.
2. A belső emberünk — ha van — mégis, minden körülmények között napról napra megújul.
3. Éppen ezért nem csüggedünk el. Akkor sem, ha nehéz körülmények közé kerülünk, akkor sem, ha csüggesztő élményekben van részünk.
Valószínűleg most már mindannyian ugyanazt értjük külső és belső emberen, amit a Szentírásból tanultunk heteken keresztül: külső ember az az Istentől elidegenedett természet, amivel megszületünk mindannyian. A belső ember az az új természet, amit Isten igéje és Szentlelke által teremt bennünk. Egy helyen Pál így mondja: a hit által bennünk élő Krisztus. Óember, új ember: régi természet, új természet, így is mondja: külső ember, belső ember. Azt állítja ez az ige, hogy megromlik, a belső emberre az jellemző, hogy napról napra megújul. Éppen azért, akinek van belső embere is — mert ez csak az újjászületett embernek van — az nem esik kétségbe, és a csüggesztő körülmények között sem csügged el.
Bontsuk ki ezt a három vallomást.
1. Mit jelent az, hogy a külső emberünk megromlik? Olyan fölismerés ez, amire előbb-utóbb mindannyian eljutunk. Hiszen attól kezdve, hogy megszülettünk, mindnyájan öregszünk. Igaz ugyan, hogy kezdetben felfelé ível a pályánk, és azután előbb-utóbb menthetetlenül lefelé. Egy idő után elfárad a test, lelassulnak a reflexek, csökken a fizikai és szellemi teljesítőképességünk, egyre hamarabb elfáradunk.
A költészet nyelvén, eredeti hasonlatokkal szemléltetve olvastuk a Prédikátor könyvében: egy idő után meghomályosodnak az ablakon kinézők, megkevesbednek az őrlőlányok és egyre nehezebben dolgoznak, úgy halljuk az utca zaja, meginognak az erős férfiak, amik tartják a testünket, egy kis halmocskától is félnek, már néhány lépcső is problémát jelent. Inkább magasföldszint legyen, mint első emelet, harmadikra már nem költözünk fel. Néha még a járdára fellépni vagy onnan lelépni is feladattá válik, amit azelőtt észre sem vettünk. Nem beszélve arról, hogy egyszer csak gondolkozni kell már egy néven, mert nem jut eszünkbe. 60 év óta ismerjük, hogy is hívják? Keresni kell a szavakat. Folyamatosan átéljük, hogy a külső emberünk megromlik.
Ezzel együtt szokott járni az, hogy a valamikor oly tevékeny ember kikerül az élet sodrából. Egyre inkább magára marad, ritkábban kérik a segítségét. A régi barátok közül többen már elmentek a minden élők útján, akik ott vannak, azok kétszer is meggondolják, hogy kimozduljanak-e otthonról. Egyre inkább átéli az ember, hogy egyedül van. Olyan helyzetbe kerül, mint a holt vágányra tolt mozdony. Még nem olvasztották be ócskavasként, de már nem használják. S minél tevékenyebb volt valaki, annál nehezebben veszi tudomásul, hogy nélküle is megy az élet, s annál rosszabbul esik, ha kiderül: olykor már azzal segít, ha lemegy a színpadról. A mi külső emberünk megromlik.
Nem véletlen, hogy sokan nagyon félnek a külső ember megromlásától. Inkább letagadnak néhány esztendőt az éveik számából, mintha ezzel bármin segítenének. Mindenféle festékekkel, kenőcsökkel, sokszor nagyon természetellenes viselkedéssel próbálják játszani a fiatalabbat.
Miért fél az ember ettől az egyszerű és kikerülhetetlen ténytől, hogy a külső emberünk megromlik?
Valószínűleg azért, mert itt jön hozzánk legközelebb a végső elmúlás, a halálnak az egyszerű és kikerülhetetlen ténye. És ha valakinek csak külső embere van, és látja, hogy ez folyamatosan megromlik, az méltán kétségbe van esve miatta, mi lesz ennek a vége?
Ha valaki mindig csak az edénnyel törődött, ha csak a külső embere volt fontos neki, azt féltette, ápolta, dédelgette: a maga szépségét, alakját, teljesítőképességét, kondícióját, becsületét, hírnevét — látja, hogy ez romlik, egyre kevesebb a jelentősége, egyre kevesebbet érdekel a személye — hova fog ez vezetni? Sokakban ez olyan páni félelmet kelt, hogy különféle betegségekbe torkollik. Mert ha csak külső embere van valakinek, és kénytelen tapasztalni, hogy az romlik, és egyszer egészen megromlik, akkor annak csakugyan nem marad semmije. Akkor annak már csak az van hátra, amit Isten igéje így mond: „Az ítélet rettenetes várása” — méltán elcsüggedhet.
2. Az apostol azonban ezt mondja: „Mi tehát nem csüggedünk el. Mert noha a mi külső emberünk megromlik, a belső emberünk mégis megújul napról napra.”
A belső emberünk megújul. Belső embere az újjászületett embernek van. Belső ember az Istentől kapott élet, az új természet. A hit által Krisztustól kapott új élet felett nincs hatalma az elmúlásnak, betegségnek, öregségnek, halálnak. Ezért nem csüggedünk el, Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. És ha valaki életének tartalma Krisztus, ha valaki elmondhatja azt, amit Pál a kivégzésére készülődve mondott: „Nékem az élet Krisztus”, akkor annak a mondata így folytatódik: „A meghalás nyereség.” (Fil 1,21). Akkor abban nem páni félelem van, hanem szent kíváncsiság, élő reménység, boldog hálaadás mindazért, amit a külső emberben töltött, és bizonyos várása annak a beteljesedésnek, ami itt is éltette, s ami még ígéret. Az új embernek nincs kora, az új ember, a b első ember nem öregszik, nem is hal meg. „Aki énbennem hisz — mondja Jézus — ha meghal is él az.” (Jn 11,25). Ezért nem fél az újjászületett ember a haláltól.
Olyan árulkodó jel az, hogy valakivel lehet-e és hogyan lehet beszélni a halálról. Vannak, akik cinikus fölényességgel beszélnek róla. Ebbe fojtják rettegésüket. Vannak, akikkel nem lehet beszélni róla. Azonnal sírva fakadnak, ez Tabú téma, kétségbeesnek miatta, nincs elrendezve, nincs a helyén. Nem látnak túl rajta. „Mi a láthatatlanokra nézünk — mondja Pál a folytatásban — és nem a láthatókra. Mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók (2Kor 4,17-18).
Van-e nekünk már belső emberünk? Akinek van, az a belső embert nem félti. Azt nem támadhatja meg betegség, nem kezdheti ki az öregség, és nem Úr felette a halál. Ezért van tele reménységgel, békességgel az ilyen ember. Ezért tud készülni arra, hogy egyszer kiköltözik ebből a testből, a külső emberből (A következő versekben, az 5. fejezetben, részletesen erről szól az apostol.)
Egyszer levetkőzzük ezt az ócska ruhát, a külső embert, és felöltözzük a dicsőséget. Ezt jelenti a halál! Mi ebben a kétségbeejtő? Persze, akinek nincs belső embere, annak nem ezt jelenti, és annak valóban kétségbeejtő. Egészen másként tudja hitben elhunyt szeretteit gyászolni is az, aki így túllát a láthatókon. Nem a kétségbeesett csüggedés jellemző rá, hanem ha könnyezik is, ha fáj is, ha hiányzik is neki, a megvigasztaltság, a reménység jellemzi. Mert nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra.
Nyilván nem azt jelenti ez, hogy az újjászületett ember nem lesz beteg. Dehogynem. Őt is kikezdi mindenféle nyomorúság, ami a külső embert kikezdheti. Csak neki van valamije, ami kikezdhetetlen, ami elvehetetlen: az új élet. Az Istentől ajándékba kapott új élet, a benne élő Krisztus, az az új természet, amit Jézusért kapott. És ez túléli a külső ember sokféle nyomorúságát is. Sőt, gyakran éppen ezek a nyomorúságok érlelik, erősítik a belső emberünket.
Michelangelo írja egy helyen: Minél jobban fogy a márvány, annál inkább kész a szobor. Sokféle nyomorúságunk, betegségünk a márványt fogyasztja csak. Kiábrázolódik Krisztus. Ilyen összefüggésben is igaz az az ige: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róm 8,28).
Az újjászületett embert éppen azért ez jellemzi, hogy nem köti le a figyelmét teljesen a külső ember. Amire szüksége van, azt megadja neki. De sokkal fontosabbá vált már a belső embere. Miért? Azért, mert amíg a külső emberben, a testben vagyunk, addig is a belső emberünk határozza meg az életünket, gondolkodásunkat, a boldogságunkat. A meghalás után meg csak a belső emberünk határozza meg az életünket, gondolkodásunkat, a boldogságunkat. A meghalás után még csak a belső emberünk marad meg. Lényegesen fontosabb, hogy az erősödjön, tisztuljon. Akinek a figyelmét mindig csak a külső ember foglalkoztatja, elárulta, hogy nincs belső embere. Még ha mondja, akkor sincs. Mert akinek van, az megköveteli a magáét, az enni kér, azzal foglalkozni kell. Ha a belső ember nem kér enni, ha nem vagy szomjas az igére, ha nem öröm az imádság, ha nem ránt vissza a bűnöktől, ha nem int meg, amikor engedetlenné válnál, ha nem kényszerít térdre naponta Urad előtt, nincs belső embered. Vagy engedted, hogy annyira elsorvadjon, hogy nincs jelentősége, és emiatt még nagyobb lesz az ítéleted, ha Isten előtt meg kell állnod.
Akiben valóban él az új élet, az életjeleket produkál, onnan erő árad és gyümölcsök lesznek láthatók. És ezek a gyümölcsök talán a legszemléletesebbek abban, hogy az ilyen újjászületett ember, aki tudja, hogy a külső embere megromlik, de a belső embere fontosabb neki és az napról napra megújul, az ilyen ember sokkal könnyebben túlteszi magát olyan sérelmeken, bántásokon, amit a külső emberünket nap mint nap érik. Az ilyen embernek egészen mellékessé válik sok minden, ami a másiknak, akinek csak külső embere van, rettenetesen fontos. Az ilyen újjászületett ember engedi a többieket érvényesülni, marakodni, harácsolni. Az ilyen ember engedi, hogy megelőzzék, tudja, hogy ő biztos cél felé tart, s tudja, hogy egészen bizonyosan meg fog oda érkezni.
Miért kellene akkor erőszakos, életveszélyes játékot játszani az úton? Csendesen megy a maga útján Krisztus után. Engedi, hogy a többi csinálja azt, amit tud, amit kénytelen. Mert Isten nélkül kénytelen az ember tülekedni, marakodni, megszerezni mindent, amit csak lehet, mert tudja, hogy csak magára számíthat. Az újjászületet ember tudja, hogy Istenre számíthat. Nem kell verekednie, el lehet kérni az Atyától, aki szívesen adja az övéinek. Nem kell bebiztosítania magát, be van biztosítva az örökkévalóságra is. Nem kell bizonyítania örökké maga és mások előtt hol ezt, hol azt. Ismeri az Atyát. Királyfi, akinek telik. Ezért tud engedni, megengedni, elengedni, megbocsátani. Telik neki! Ő is abból él, hogy naponta megbocsát neki az Atya. Az Atya irgalma és kegyelme árad át rajta. Ezért tud áldássá lenni, akárhova kerül. Ezért marad áldás, akármilyen erőtlenné válik a külső embere, mert a benne élő Krisztus akkor is hat és sugárzik. És erre mindenkinek szüksége van.
Így megkérdezem: te érdeklődsz, vagy csak öregszel? A külső ember öregszik, a belső ember érik. A külső emberünk egyre erőtlenebb lesz, a belső ember kiteljesedik. Újjászülettél-e már?
Mindenki csak azzal foglalkozhat, amije van. Egy gyermektelen emberen nem lehet számon kérni, hogy miért nem gondoskodik jobban a gyermekeiről. Akinek nincs újjászületett belső embere, azon nem lehet számon kérni, hogy miért nem törődik vele. De ha valaki tud úgy élni, akár vallásos életet is, hogy egyáltalán nem törődik a belső emberével, annak alighanem nincs.
Olyan jellemző, hogy miről beszélgetünk. Mindenben megmutatkozik az, hogy van-e belső emberünk. Azt szokták mondani, hogy az öregek csak a múltról tudnak beszélni. Persze, sokkal több emlékük van, mint a fiataloknak, többnyire arról szoktak beszélni. De miről beszélnek a hívő öregek? Sokszor hallottam őket, akiknek belső emberük van. Sokkal többet beszélnek friss élményekről.
Mint üzent nekem ma az Úr? El tudják mondani, milyen fontos üzenetet értettek meg ma Isten igéjéből, milyen fontos ígéretekben reménykednek a jövőre nézve, milyen feladatot kaptak mostanra nézve, milyen bűnüket leplezte le Isten ma, tegnap. Friss élmények, friss feladatok, friss hálát adni valók vannak abban, akinek van belső embere, él, és napról napra megújul. És még ha a múltat emlegetik is, Isten tettei a legfontosabbak. Mit tett az Úr értünk! És onnan azonnal megérkeznek a máshoz és a jövőhöz.
3. Ezért nem csüggedünk el, mondja az apostol.
Mert akárhogy megromlik valakinek a külső embere, ha van belső embere, az minden helyzetben használható. Ha valaki idős létére a fiataloknak csak a külső emberét tudja adni, ne csodálkozzék, ha nem kell nekik. Az, ha valaki akkor is mindent jobban tud, csak tanácsolni, csak dirigálni akar, csak azt adja, ami tőle telik, nem kell. Ebből van sok a világon. De ha úgy van jelen egy idős ember a családban, hogy benne valóban él Krisztus hatalmasan, Krisztus szelídsége, derűje, megértése, megbocsátó szeretete, akkor ez nagyon jó, mert erre mindenütt mindenkinek mérhetetlenül nagy szüksége van. És ha ezeket ráadásul nem is erőszakolja másokra, mert Jézus ezt sohasem tette, hanem megvárja, amíg elfogadják, akkor átéli, hogy mindig szükség van a belső ember gyümölcseire. A külsőre nincs.
Külső embere mindenkinek van, egyik rosszabb, mint a másik. Útköznek, marakodnak állandóan a külső emberek. De ahol megjelenik valakinek Krisztus, az sohase lesz fölösleges. Sőt, láttam már olyat, hogy ha egy ilyen hívőnek a külső embere annyira megromlik, hogy talán már szólni is alig tud, mozdulni egyáltalán nem, semmit nem tud tenni már, de sugárzik belőle Krisztus. Élhet valakiben olyan hatalmasan hit által Krisztus, hogy vele találkoznak a környezetében levők. Ezt nem lehet csinálni, művi úton ezt nem lehet előállítani. Csak akiben napról napra megújul a belső ember, abban lehet olyan hatalmas, hogy amikor a külső a végén összetörik, akkor is ottmarad a belső. A bennünk élő Krisztus túlél minket. Mivel mi már azonosultunk vele hit által, túléljük a halálunkat.
Éppen itt van a döntő különbség az Isten nélkül élő ember és az újjászületett ember között. A többinek mindig csak a keret, az edény a fontos, a külső ember. S egyszer kiderül, hogy az törékeny, összetörik, és ha nem volt benne semmi vagy önmagával volt tele, semmi nem marad utána. Az újjászületett ember is átéli, hogy törékeny edény a külső embere, de megmarad a tartalma: Krisztus. Ez a nagy különbség, hogy az újjá nem született embert mindig az életnek a tartama érdekli, az újjászületett embert a tartalma. Mit mg nem tesznek emberek, hogy nyújtsák ez kicsit a tartamát, s ugyanolyan üres marad. Néhány hónap vagy évvel később törik össze, és akkor derül ki, hogy nem volt benne semmi. S mit meg nem tesznek újjászületett emberek, hogy egyre gazdagabban teljesedjenek tartalommal, Krisztussal.
Mit akarsz te? Nyújtani mindenáron vagy megtölteni végre azon az áron, amit nem is nekünk kell megfizetnünk, amit megfizetett Jézus a keresztfán. Az Ő bűntelen, tiszta élete volt az ár, hogy a mi üres életünk telítődjék tartalommal, hogy az életünknek legyen értelme. Ne értelmetlenül futkossunk itt néhány évtizedig, azután törjön össze a külső emberünk, és állapítsuk meg kétségbeesetten, hogy nincs segítség. Azért halt meg a kereszten és támadott fel Jézus a harmadik napon, hogy legyen segítség, hogy már most összeköthessük vele az életünket. Telítődjünk vele egyre jobban. És ha a mi külső emberünk megromlik, és egyszer majd egészen megromlik, a felső napról napra újuljon bennünk. Ezért nem csüggedünk el.
Azt kérdezem: téged nem csüggeszt, hogy a külső embered romlik? Volt egy időszak az életemben, amikor elkezdett ez csüggeszteni. De vajon mi határozza meg a közérzetünket? A külső emberünk romlása vagy a belső emberünk napról napra való megújulása? Miben van a reménységünk? A külső ember romlásának a fékezésében vagy a belső emberünk dicsőséges és végleges kiteljesedésében? Mire törekszünk: elnapolni a végső elmúlást, vagy pedig egyre közelebb kerülni mindannak a végéhez, ami itt nehéz és nyomorúságos, és ahhoz az új kezdethez, amit Jézus ígért és készített az övéinek?
Aki csak a külső embere romlását éli át, azt teljesen meg kell értenünk, ha elcsügged. Különösen, ha önmagával összezárva éli ezt át, és nem Jézussal. Csak az teszi ezen túl magát, s találja meg minden helyzetben az új feladatát, az új örömét, és lesz mindig újra áldássá, akinek van belső embere és az napról napra újul. Éppen ezért, akár úgy van itt valaki, hogy a teljes tevékenység malma őrli pillanatnyilag a külső emberét; akár úgy, hogy ő maga is teszi tönkre külső emberét, különféle izgató és nyugtató szerekkel, meg azzal a méreggel, amit a szervezetünk termel, amikor mérgesek vagyunk, akár úgy, hogy a külső emberének a roncsait jár már javítgatni egy-egy orvosi váróba, vagy gyógyfürdőbe, Isten ezt üzeni mindnyájunknak: Akinek csak külső embere van, rettenetes helyzetben van. Semmi jóra nem számíthat, mert ez romlik, egyszer egészen megromlik, s ahogy itt a következő versekben írja az apostol: Így kell majd megállnunk mezítelenül Isten ítélőszéke előtt.
Jézus Krisztus azért hívott ma ide minket, és azért van itt közöttünk, hogy felajánlja nekünk önmagát. Nem valamiféle segítséget — önmagát. A külső emberünk keretében megjelenhet valami új, felülről való, Krisztusi, ami segít elviselni a külső romlásának a terheit, ami tartalommal tölti meg már most az életünket, és ami túléli a halálunkat. Ezért nem csüggedünk el. És ezért mondja Ő ma újra: Szükséges újonnan születnetek. S ezért hangzik az evangélium újra: Lehetséges újonnan születnetek. És ha valaki most komolyan gondolja, hogy jó lenne az új életet elkezdeni, kéri és befogadja ezt az életet, elég ha hittel, de igazán hittel és őszintén elmondja azt az imádságot, amit valaki szebben fogalmazott meg, mint ahogy mi tudnánk:

Jöjj, és lakozz bennem, had legyek már itt lenn
Templomoddá szívem, lelkem.
Mindig közel levő jelentsd magad nékem,
Ne lakhasson más e szívben.
Már itt lenn mindenben csakis téged lásson,
Leborulva áldjon!