MI LETT NIKODÉMUSSAL?

Egész héten Jézusnak Nikodémussal folytatott beszélgetésérôl volt szó. Láttuk milyen értékes ember volt Nikodémus, mégis valami lényeges hiányzott az életébôl. Ez a hiány vitte ôt Jézushoz. Jó helyen kereste annak a pótlását. Jézus azonban többet kínált fel neki, mint amit ô keresett. Magát a mennyei, felülrôl való életet, az örök életet, vagyis tulajdonképpen önmagát. Emlékeztette ôt Izráel történetének arra az epizódjára, amikor csak fel kellett nézniük a halál szélére került izraelitáknak a rézkígyóra és megmenekültek a haláltól. Így beszélt Jézus az Ô kereszthalálának az áldásáról: aki feltekint az Ô keresztjére hittel, az megmenekül az örök haláltól. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ô egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ôbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Aki nem hisz Ôbenne, önmagát zárja ki az örök életbôl. Aki hisz Jézusban, annak az élete alapvetôen megváltozik. Megváltozik az Istenhez való viszonya, a képességei, az Krisztus-hordozó lesz. Maga Krisztus él benne a hit által.
Vajon hogyan alakult tovább Nikodémus élete? Errôl nem közöl részleteket a Szentírás, de azon az emlékezetes éjszakai beszélgetésen kívül még kétszer említi a János evangéliuma Nikodémus nevét. Ezt a két történetet hallottuk most a Bibliából, ezeket nézzük meg közelebbrôl, mert nagyon tanulságosak lehetnek a számunkra.

1) Az elsô a Nagytanácsnak egy hivatalos ülésérôl szól. Jézus ellen ekkor már kiadta az elfogatási parancsot a Nagytanács, és el is küldött egy csapatot, hogy tartóztassák le, és hozzák oda a testület elé. A szolgák azonban dolguk végezetlen jöttek vissza. "Elmentek a szolgák a fôpapokhoz és farizeusokhoz és azok ezt mondták nekik: Miért nem hoztátok el Ôt? Ôk így feleltek: Soha ember úgy még nem szólott, mint ez az ember! Erre a farizeusok ezt mondták nekik: ti is el vagytok hitetve? Vajon a fôemberek és a farizeusok közül hitt-e Benne valaki?"
Ekkor emelkedik szólásra Nikodémus: "Vajon a mi törvényünk elítéli-e azt az embert, akit elôbb nem hallgattak ki és nem tudjuk, hogy mit cselekszik?" Egy pillanatra döbbent csend követi ezt a bejelentést. Tudniillik ez a testület volt hívatva arra, hogy betarttassa mindenkivel a törvényt. És most ôk készülnek valamit törvénytelenül cselekedni. Valaki ezt bátorkodik szóvá tenni. Ez meglepô. Utána azonban annál inkább felzúdulnak, és egymás szavába vágva torkollják le és oktatják ki Nikodémust: "Feleltek és ezt mondták neki: "Vajon te is Galileus vagy-e? Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta. És utána haza mentek."
Nikodémus felszólalása tehát eredménytelen maradt. Ekkor már annyira tele volt ezeknek az embereknek a szíve Jézus elleni gyűlölettel, hogy nem lehetett velük beszélni. Nikodémus itt próbálkozást tett arra, hogy legalább ne kihallgatás nélkül veszítsék el Jézust. Ehhez abban a helyzetben nagy bátorság kellett. Hiszen abba a gyanúba keveredhetett, hogy rokonszenvezik Jézussal, Akinek a halálát akkor már elvégezte magában a Nagytanács. Amikor Nikodémus ezen a paprikás hangulatú gyűlésen hozzászólt, a pozícióját kockáztatta. Hiszen ô is a Nagytanács tagja volt, és neki hivatalból illett gyűlölnie Jézust. Most pedig, ha rejtve és visszafogottan is, de a védelmébe veszi. Ez az elsô, amin gondolkozzunk el egy kicsit.
Aki Jézus tanítványa lesz, annak előbb-utóbb színt kell vallania a környezete elôtt. Még ha Jézus titkos tanítványa, akkor is. (Különös ez a megjegyzés itt arimathiai Józsefrôl, aki Jézus tanítványa volt, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt.) Egy ideig lehet titkolni, de ha valakinek az élete csakugyan tüzet fogott Krisztustól, ha kilépett a világosságra és világosságban jár - ahogy arról tegnap beszéltünk, akkor ezt nem lehet sokáig titkolni. Mert ebben a világban olyan sötét van, hogy a legkisebb fénypont is feltűnik. És akin Krisztus világossága meglátszik, azt észreveszik az emberek. Nem lehet - de nem is érdemes - ezt titkolni.
Viszont, ha színt kell vallani, akkor az embernek számolnia kell azzal, hogy elveszítheti az addigi pozícióját. Most nem feltétlenül a munkahelyi beosztására, a társadalmi pozíciójára vagy rangjára gondolok, hanem az ismerôsei között addig elfoglalt helyzetére, az addigi szerepére. Például: valaki addig a társaságban mindig a tréfacsináló volt, a szellemeskedésével, élceivel szórakoztatta a többieket, sokszor másoknak a kárára. És ezt folytatja azután is, hogy új életet kapott Jézustól. Isten bennünk lakozó Szentlelke azonban azt jelzi. Az illetônek rossz érzése van. Lehet, hogy nagyot nevettek az utolsó poénon is, de ô legszívesebben elbújna szégyenében. Valamit nem jól csinált. Tulajdonképpen valakit kinevettek, valakit kigúnyolt, és ez nem "Isten szerint való cselekedet." Akkor ô ezt nem csinálja tovább. Egyszerre kikerül a társaság középpontjából és megkérdezik, hogy miért nem? Eddig olyan jópofa voltál, most mi van? Elveszíti a pozícióját. Vagy ennek az ellenkezôje is többször elôfordul. Valaki csendes, hallgatag, szótlan ember volt. És egyszer csak, amikor a család valami csalásra készül, és a tanács már eldöntötte, hogy ezt így csináljuk, megszólal ô, akinek eddig szavát sem lehetett hallani, és megkérdezi: helyes, hogy ti ezt akarjátok csinálni? Hát miért ne lenne helyes?! És akkor elmondja, miért nem helyes. Ebbe hazugság keveredik, itt becsapásról van szó, ez nem helyes. Ki kell lépnie az addigi pozícióból, mert akiben Isten lelke él, az már nem tudja szó nélkül hallgatni a hazugságot, a csalást, másoknak a félrevezetését. Akkor sem, ha az nem volt addig természete. Éppen ez az újjászületés, hogy eredeti természetünk mellé Jézus természetét is kaptuk, és az megszólal és munkálkodni kezd.
Vagy valaki hozzászokott a családban, hogy az utolsó szó mindig az övé. Ennek is vége, ha az illetô újjászületett. Elveszíti ezt a pozícióját.
Attól félnek itt emberek, hogy a népszerűségük csappan meg. Mit szólnak hozzá? Egyedül maradok kinéznek maguk közül, esetleg ôk fognak kigúnyolni engem.
Nem kell ettôl félni. Lehet, hogy a népszerűségünk csappan. De aki valóban Krisztust hordozza magában, abból a Krisztus kiárad, remélhetôleg egyre gyakrabban, és mindenkinek Jézus Krisztusra van szüksége. És aki Krisztust tudja adni másoknak, az vonzó ember lesz. Lehet, hogy egy idôre magadra maradsz, de aztán egyre többen fognak jönni, azok is, akik a legnagyobb hangon gúnyoltak, vagy csodálkoztak, értetlenkedtek, s bizalmas dolgaikat neked fogják elmondani, mert neked érdemes. Mert abból nem lesz pletyka, abból imádság lesz, azt valaki szeretettel hallgatja, s netalán még valami Krisztustôl kapott jó gondolatot, segítséget, Igét is tudsz mondani nekik. És ez a hitetleneket is vonzza.
Nagyon jól emlékszem arra, hogyan harcoltam meg ezt a pozícióvesztést az újjászületésem után. Népszerű gyerek voltam az osztályban. Kiderült azonban, hogy egyre kevésbé szórakoztat engem, sôt egyre jobban fáraszt és bánt az, hogy körülbelül három téma volt a beszélgetésekben: a lányok, a foci, meg a tanároknak a gyengeségei. És ez nekem fájt már, hogy csak errôl, és csak úgy tudunk beszélgetni. Ezt észrevették ôk is. Hétvégén meg nem volt idôm már nagy focizásokra, mert a gyülekezetben egészen más lehetôségek nyíltak meg. Hiányoztam a csapatból. Meg kellett magyarázni. Sehogy sem akarták megérteni: higgyétek el, szeretlek titeket, sôt most szeretlek csak igazán. Ami eddig volt, az haverkodás volt, de most sokkal több. De én olyan új értékeket ismertem meg, amikhez képest az eddigiek: kacatok. Nekem arra nincs most már idôm. Nézzétek, itt vannak, ilyenek, a tieitek is lehetnek! Beszéltünk róla, hívogattam ôket a gyülekezetbe. Át kellett élni, hogy egy idôre tényleg magamra maradtam. Nem tudtak mit kezdeni ezzel a változással, elfordultak tôlem. De utána kezdtek jôdögélni, és gimnazista fiúként csak csodálkoztam rajta: miért nekem mondják el ezeket a családi problémákat. Életemben nem is hallottam ilyet, azt sem tudom, mit kell most mondani? Ott álltam tanácstalanul. Nagy nehezen jöttem rá, hogy úgy látszik ôk nem nekem, hanem a bennem élô Krisztusnak öntötték ki a szívüket. Csak ez bennem sem volt még tudatos, ôbennük meg végképp nem. És akkor itt most nagyon vigyázni kell, hogy Jézusból hadd kapjanak valamit. És ha semmi okosat nem tudok mondani, az nem baj, de ha szeretettel végighallgattam és utána imádkozom értük - ki imádkozik értük? A hitetlen szüleik? Vagy a haverok? Végre valaki közbenjár érettük Istennél! Ez nagy megtiszteltetés. Micsoda új pozíció ez! Nem így fogalmaztam akkor, csak kezdett lassan derengeni, hogy itt valami nagy változás van. Ne sajnáljam a régi pozíciót, a jópofát és a jó focistát.Itt újat adott Jézus. Ômellette ülhetek és közbenjárhatok Nála ezekért a gyerekekért. És tényleg igaz az, amit mondtam nekik: most szeretem már ôket igazán. Ôk ezt egyelôre nem tudják hova tenni, de nem baj, majd a helyére kerül az. Lényeg, hogy én a helyemen legyek, és el ne veszítsem ezt az új pozíciót, a Krisztus mellettit, azt, hogy Elôtte térdelhetek, hogy Ôt ismerhetem. És ki tudja mennyi áldást fognak kapni talán ezeken az imádságokon keresztül is? Amit nekem megint nem kell tudnom, nehogy magamnak tulajdonítsam! Ez új szerepkör, minôségileg más! Nem kell sajnálni a régit.
Ha valaki hűséges a kevésen, akkor Isten egyre többre bízza, és valóban igaz lesz az, amit Isten Ábrahámnak ígért: "megáldalak téged és áldássá leszel." Azzal azonban józanul kell számolnia mindenkinek, aki Jézus Krisztus útján elindult, hogy az eredeti pozícióját lehet, hogy el fogja veszíteni. Nem kell tôle félni, többet kapunk helyette, és ami ennél még többet jelent, többet adhatunk másoknak ezen a módon.
2) Mit olvastunk a másik jelenetben? Nagypéntek este játszódott le az. Délután Jézus meghalt a kereszten. A bámészkodó sokaság és a Jézust sirató rokonok bementek a Golgota hegyérôl a városba, mert este hatkor kezdôdött a szombat, és abban az évben arra a napra esett a nagy páska ünnep is.
A kihalt dombon egyszer csak megjelenik két elôkelô idôsebb úr. Két parlamenti képviselô. Arimathiai József és Nikodémus. Ôk úgy döntöttek, hogy Jézust tisztességgel eltemetik. Arimathiai József korábban megszerezte már ehhez Pilátus engedélyét és hozta a temetéshez szükséges gyolcs lepedôket, Nikodémus pedig egy nagy csomagot cipelt. Több mint 32 kg mirhából és aloéból készült illatos port, illetve kenôcsöt, ami egy vagyont ér. Látszik, hogy személyesen még soha nem végzett végtisztességet, mert fogalma sincs, hogy mennyi kell ebbôl. A zsidók tudniillik nem bebalzsamozták a holttesteket tartósítás céljából, mint az egyiptomiak, hanem egyszerűen begöngyölték gyolcs lepedôkbe, a sziklába vájt sírnak a kôpadozatjára lefektették, és a lepedônek a redôibe beleszórtak egy kevés illatos port. Néhány dekát. Nem harminckét kilót.
Nikodémus azonban mindent odaadna már Jézusnak. Nikodémus mindenre kész azért a Jézusért, Akivel azon az emlékezetes éjszakán beszélgethetett. Neki semmi nem drága és ez a gyakorlatlansága miatt értelmetlenűl nagy áldozatkészség kifejezi azt, hogy ô most csakugyan az egész szívével Jézusért élne már. Olyan dolgokat csinál, amire a hozzá hasonló idôsebb, tekintélyes férfi abban az idôben nem volt képes. Asszonyok dolga volt ez az illatos porral való meghintés is. Szolgák dolga volt az, hogy a holttestet vigyék és begöngyöljék. Ez a két elôkelô ember, Jézus titkos tanítványai, itt személyesen, saját kezűleg végzik ezt el, a nagy ünnep elôtt néhány perccel, amikor a rituális tisztaságra már nagyon vigyázni kellett, hogy holttesthez ne érjen, s ôk mindezt itt önfeledten és kegyeletes szeretettel végzik, számolva azzal, hogy emiatt kellemetlenségük is lehet. És ekkora anyagi áldozatra is kész Nikodémus.
Te milyen áldozatra vagy kész Jézusért? Sokan szokták azt mondani: mindenem az Uré. Azt javasolom: hagyjuk ezt! A "minden" az nagyon sokszor azt jelenti: semmi. Mibe kerül neked a keresztyénséged? Például anyagiakban, mert itt errôl van szó. Nem úgy van-e, hogy ínséges idôkben az Istennek szánt pénzünket vesszük vissza elôször. Vagy mennyi idôt áldozunk Istenre, mert abból is kevés van? Nem a csendesóra rövidűl-e meg az elején, meg a végén is? Nem vasárnap akarjuk-e pótolni mindazt, amit hét közben elmulasztottunk? Isten az Ô egyszülött Fiát adta értünk. Mi mit adunk Istennek? Nem úgy, mintha ez valami üzlet lenne, hanem hálából. Így, mint itt, Nikodémus, akinek semmi nem volt már drága. Eljutottunk-e oda, hogy valóban semmi nem drága, mert Ô lett a legnagyobb érték az életünkben?
Az elsô, amit nekünk ez a történet tanított az volt, hogy légy kész feladni az eddigi pozíciódat Jézusért. Akkor most a második az: légy kész áldozatot is hozni Jézusért, ha kell anyagi áldozatot is. Mindig azt, úgy és annyit, amire az Ô Lelke indít.
Sokféle formája lehet ennek. Ismerek egy asszonyt, aki a munkahelyén nagyon szépen produkált és elszaladt vele a ló. Egyre fontosabb lett a munkája, egyre jobban elhanyagolta a családját. A férjére már úgy tekintett, mintha nem is lenne, csak arra való volt, hogy elvégezze helyette a házimunkákat. Néha a gyerekeivel is szót értett. A tiszta ruha még meg volt, de tulajdonképpen azon kívül már semmi. Ebben az állapotában kezdett kinyílni egyre jobban Isten Igéje elôtt. És akkor azt kérdezte tôle egy hívô barátnôje: nem gondolod, hogy ezen valahogy változtatni kellene? Mire ô kifakadt: értsd meg, hogy nem birok többet! A maximumot adom mindenütt, ami tôlem telik. De tovább kérdezgette: vajon mindenütt kell-e a maximumot adnod? Hogy érted ezt? Mi lenne, ha otthon maradnál? Szó sem lehet róla! És a pénz?! Bölcs asszony volt a barátnô és azt mondta: csak azt kérem: azt csináld, amire az Isten Lelke indít. Isten Lelke nem hagyta nyugton ezt az asszonyt, és végül is bekövetkezett a csoda: felmondott. A család minden tagja azt mondja: azóta boldogok. Azóta van ideje Isten ügyének is szolgálni. A nyár elején amiatt aggódtak: most aztán nem tudunk elmenni nyaralni sehova. Azután rájöttek: és akkor mi történik? Lehet sétálni a budai hegyekben és nagyon tartalmasan el lehet tölteni a szabadság idejét otthon is, vagy valahol másutt. És Isten még ebben is megmutatta szeretetét. Egyik ismerôsük teljesen váratlanul felajánlotta üresen maradt nyaralójukat: nem mennének-e el oda három hétre? De azt mondta ez az asszony: ha ez nem lett volna, akkor is csak azt tudom mondani, hogy gazdagabbak vagyunk azóta, hogy kevesebb a pénzünk.
Ezt most nem azért meséltem el, hogy mindenkinek így kell csinálnia. Mindenkinek úgy kell csinálnia, ahogy Isten Lelke indítja. De ilyen is van. Meg olyan is van, amit egy barátom mondott el egyszer: Ô is rájött erre, és kicsit csökkentette az igénybevételt. Azóta kevesebb a pénz, de több a nevetés otthon. És elmondták a gyerekei: milyen jókat beszélgetnek az esti családi áhítatokon. Néha nem is veszik észre az idô múlását. Azóta siet haza mindenki, mert jó otthon lenni.
Nemcsak az a gazdag család, amelyik pénzes család! Minket az Ördög megszédít ezzel. És ahol lelki értékek válnak fontossá, ott lesz ez kérdés: készek vagyunk-e ezért áldozatot is hozni. Ha kell: anyagi áldozatot is. Egyáltalán hogy tekintünk a pénzünkre? Kinek természetes az, hogy a jövedelmének minimum a tized része Istené? És azt azonnal, és ténylegesen oda is adja úgy, hogy nem sajnálja? Úgy, hogy örül neki, hogy odaadhatja és az szent pénz? Megint nem azt mondom: így kell csinálni. Csak akit Isten Lelke indit, az ne riadjon vissza semmi áldozattól. A 32 kg mirhát cipelô Nikodémus most sok gondolatot elindított bennem, és szeretném az életemnek ezt a részét is egészen Isten uralma alá rendelni. Ôt hadd szolgálja mindenünk, amink van.
Vajon gondolunk-e a misszióra? Észrevesszük-e másoknak az anyagi szükségeit? Vajon a kocsink szolgálja-e Istent vagy másoknak a segítését? Vajon kell-e annyi ruhát vásárolni, nem lenne-e elég bôven évekre az, ami otthon a szekrényben van, úgy hogy ízlésesen és tisztán öltözzék az ember stb.?
Amikor erre az igehirdetésre készültem, akkor volt napi igénk a bibliaolvasó kalauz szerint a 2Móz 38. része. És ebben az unalmasnak tartott fejezetben - ahol az van leírva részletesen, hogy milyen edényeket készítsenek a szent sátor részére, találtam egy gyöngyszemet. A 8. vers így hangzik: "Elkészítették azért a mosdómedencét is rézbôl, és annak a lábát is rézbôl, a szolgálattevô asszonyok tükreibôl, akik a gyülekezet sátorának nyílása elôtt szolgáltak." Megálltam az olvasásban.Eddig még nem figyeltem fel erre a mondatra.
Abban az idôben fémtükröket használtak az asszonyok. Legfeljebb egy volt mindenkinek, de inkább a szomszédságból kérték kölcsön. Finom réz lemezek voltak ezek, olyan fényesre csiszolva, hogy meglássa magát benne. Ez nagyon drága volt, s egyetlen volt belôle mindenkinek. Gondoljuk meg: egy tükör fontos egy asszonynak. Akkor is ugyanilyen fontos volt. És hallják: kevés a finom rézlemez, amivel az Isten oltárát be kell borítani. Erre egy asszony azt mondja a többinek: én odaadom a tükrömet. Ne beszélj! Hát hány van? Egy! Másnap azt mondja egy másik: én is odaadom a tükrömet. És összejön a finom rézlemez az asszonyok tükreibôl. - Gondolkozzunk el: amit akkor egy asszonynak a tükör jelenthetett, azt szívesen odaadjuk-e az Úrnak? Boldog ember az, aki ezt nem sajnálja és így önként és szívesen tud áldozni.
És boldog ember az, aki kész arra, amire itt Nikodémus volt, hogy olyan szolgálatot is elvégez, amirôl nem is gondolta, hogy valaha megcsinálja. Ez végképp nem egy elôkelô tisztes idôsebb férfinek való volt. Ha valaki azt mondja Nikodémusnak fél évvel korábban: te egy idegen férfi temetésénél fogsz fizikailag segédkezni, és a fele vagyonodat érô drága keneteket elviszed oda, akkor csak a fejét rázhatta volna: ez elképzelhetetlen. Már pedig akiben Jézus Krisztus el kezd munkálkodni, az olyasmit is csinál, ami korábban elképzelhetetlen volt.
Egyszer egy elfekvô kórházban találkoztam egy asszonnyal, akit ismertem a gyülekezetbôl, és éppen egy idôs néni alatt a lepedôt cserélte. Kérdeztem: hogy kerül ide? Azt mondja: egy idô óta minden héten egy délután a munkája után bemegy oda és néhány olyan idôs nénivel foglalkozik, akiknek nincsen senkijük. Áldja meg az Isten! Erre közelebb lépett és azt mondta: tudja mi ebben a különös? Egész életemben egy valamit nem bírtam: a pisi szagot. És itt minden héten órákon át szagolom, s most már észre sem veszem. Valami olyat csinált, amirôl korábban nem is gondolta volna. Csak ezt már nem ô csinálta, hanem a benne lakó Krisztus. És Ô olyasmire is képesít minket, amirôl el nem gondolnánk, hogy valaha is csináljuk.
Egy alkalommal egy fiatalember a nagy áldozattal megszerzett új autójából három nénit szállított ki itt a templom elôtt. Megcsodáltam kellôképpen az autót, ismertem a történetét, a vágyait, azok beteljesedtek. S amikor a nénik bejöttek a templomba, azt mondja: tudod a vénasszonyokat sosem szerettem. De egy idô óta nem vénasszonyokat, hanem idôs néniket látok. Ilyen aranyosakat, mint ôk. Egyikük azt mondta: szólítsam maminak. Ugye milyen kedvesek?
Valaki nem szereti a vénasszonyokat, de egyszer csak idôs nénikké válnak azok a benne élô Krisztus számára. És a vadonatúj kocsit nem valami másra használja, hanem boldog, hogy elfogadja ezt a szolgálatot tôle az Úr. Mert már tudja, mit adott neki és érte az ô Ura. És tudja, hogy ez semmi, ahhoz képest.
Nos ez tehát a második kérdés: készek vagyunk-e áldozatot is hozni Jézusért, ha kell anyagi áldozatot is.
3) És még egy harmadikról szeretnék röviden beszélni. Valamirôl nem olvasunk Nikodémussal kapcsolatban. Mégpedig arról, hogy ô bármikor is beszélt volna valakinek Jézusról. Lehet hogy beszélt, csak nem jegyezte fel az evangélium, lehet hogy ez nem volt az ô feladata, ami tôle telt megtette, a tettei prédikálnak a mai napig is. De ez tény: nem tudjuk róla, hogy beszélt volna Jézusról. És az is tény, hogy ha minden újjászületett ember néma lenne, akkor hogy jutna el az evangélium másokhoz? Nikodémus hogyan hallotta volna másként az Isten országa evangéliumát, ha Jézus nem beszél neki róla? Erre nekünk parancsunk van: hirdessétek az evangéliumot! Erre nekünk ígéretünk van, aki vallást tesz én rólam az emberek elôtt - mondja Jézus - én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám elôtt. És aki megtagad engem, én is megtagadom azt. És ez tapasztalat, hogy akinek a szíve megtelik Jézus iránti szeretettel és a többi ember iránti szeretettel, annak ez a száján is kicsordul, és akaratlanul is beszél az ô Megváltójáról, aki az életét adta ôérette.
Nagyon fontos Ige a Római levél 10. részében ez a néhány mondat: "Ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta Ôt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az idvességre." (Róm 10,9-10)
Ha tehát elôször elhangzott biztatásként, hogy légy kész Jézusért az eddigi pozíciódat feladni, és elhangzott hogy légy kész Jézusért anyagi áldozatot is hozni, akkor most elhangzik a harmadik: légy kész mindenkinek megvallani, mit tett veled Jézus. Errôl akárhol nyitjuk ki a Bibliát, úgy van szó, mint ami a legtermészetesebben hozzátartozik Isten újjászületett gyermekeinek az életéhez.
A Péter 1. levelében különösen is sok szempontból megvilágítja ezt. "Ti pedig, (most már az újjászületés után) választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok - de ezzel nem fejezôdött be, most jön a cél -, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, Aki a sötétségbôl az Ô csodálatos világosságára hívott el titeket."(1Pt ,9). Tegnap arról volt szó, hogy világosságra lépni és világosságban járni. Ma ezt a sort kiegészíti a mi Urunk és azt mondja: világítani! Nem csak világosságra kell hozni a sötét dolgainkat, hanem nekünk magunknak világítani kell úgy, hogy mutatjuk az utat másoknak. "Hirdessétek annak hatalmas dolgait, Aki a sötétségbôl az Ô csodálatos világosságára hívott el titeket." Eközben erôsödik meg valakinek a hite, miközben másokkal megosztja azt, és másoknak is mutatja a Jézushoz vezetôt utat.
Hogyan? Nem kioktatóan, nem fölényesen, nem számonkérôen, hanem úgy, ahogy itt a következô részben olvassuk: "Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tôletek a bennetek levô reménységrôl, szelíden és tisztelettudóan." (1Pt 3,15).

Légy kész feladni a pozíciódat, légy kész áldozatot is vállalni Jézusért, és légy kész bármikor, bárkinek megvallani Ôt, hiszen Ô mindent oda adott érted. Önmagát adta érted. Errôl volt szó hét napon át, és éppen ezért ma joggal kérdezi tôlünk a mi Urunk: és mi mit adunk Neki?

Odadtam életem, Kiontám vérem én,
Istent békíteni, Javadra ezt tevém.
Odadtam életem, Mit adsz te énnekem?

Örök fénybôl jövék, Elhagyva trónomat,
Mint szolga szenvedék, Gúny s megvetés alatt.
Mind érted tettem ezt, S te értem mit teszesz?

Hordoztam a tövist, Kin s gondnak martalék,
Kiittam a kehelyt, Halálig hű valék.
Teérted tűrtem el, Mit tűrsz te értem el?

Önként ajánlva fel Bűnid bocsánatát,
Üdvöt s békét neked Örök kegyelmem ád.
Mindezt adom neked: Add nékem szívedet.