ÉS AKIK NEM HISZNEK?

Egész héten Isten szeretetérôl volt szó. Arról a szeretetrôl, amely testet öltött Jézus Krisztusban, amellyel utánunk hajolt a mi mennyei Atyánk, amelyikkel várta Jézus Nikodémust azon az éjszakán, türelmesen nyitogatta a szemét, várva, hogy megnyíljék a szíve is. Arról a szeretetrôl, amelyikbôl Isten mennyei életet akar nekünk ajándékozni, s egyáltalán mindent vissza akar adni, amit elveszítettünk akkor, amikor otthagytuk Ôt.
Arról a szeretetrôl, amely keresztre adta az Egyszülöttet, odadobta a Bárányt a farkasoknak, hogy életben maradjunk. Amelyikkel Isten tisztára mosogat minket, Szentlelkével betölt, s mindent megtesz azért, hogy valóban életünk, új életünk legyen. Nekünk csak hittel fel kell néznünk a keresztre.
Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ô egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ôbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Beszélgetésük befejezéseképpen Jézus még két kérdésrôl vált néhány szót Nikodémussal. Mi lesz azokkal, akik nem hisznek Ôbenne, és mit vár azoktól, akik hisznek Benne?
Eddig végig ajándékról volt szó. Arról, hogy ami szükséges, azt Ô kínálja ingyen, ajándékképpen, Nikodémusnak is és mindnyájunknak. Csak hitet vár, vagyis üres kezeket, amibe beleteheti az ajándékot. Itt a beszélgetés végén azonban keményebb szavak is elhangzanak már. Mi történik azokkal, akik nem fogadják el ezt az ajándékot, és minek kell jellemeznie azokat, akik elfogadták? Errôl szól hozzánk ma este a mi Urunk.
1) Mi lesz az elôbbiekkel? "Nem azért küldte Isten az ô Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki hisz Ôbenne, nem kárhozik el, aki pedig nem hisz, már elkárhozott, mivel nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében." Jézus Krisztus tehát nem ítélni jött az embereket, hanem megmenteni. Aki azonban nem hagyja magát megmenteni, aki elengedi füle mellett az Ô hívását, visszautasítja ajándékát, vagyis aki nem hisz Benne, az önmagát ítéli halálra. Mégpedig örök halálra, ami azt jelenti, hogy ha ilyen hitetlenül hal meg, nincs többé lehetôsége arra, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön, nem kínálja fel neki többé Isten az életnek az ajándékát, és mindörökké szenved amiatt, hogy életének ezt a legnagyobb döntését elrontotta.
Jézusnak ezeket a kemény szavait csak úgy tudom most továbbadni nektek, hogy ott van bennem a szorongás, hogy bár csak senkinek ne kellene megkóstolnia ezt a szörnyűséget. Mert ez valami elképzelhetetlenül rettenetes lehet: egy örökkévalóságon át az Isten hiánya miatt szenvedni. Egy elrontott döntésnek a következményeit szenvedni úgy, hogy valaki Isten szeretetét visszautasította, és ezen az állapotán már nem lehet változtatni. Mert nem azok kárhoznak el, akik bűnösök, hanem azok, akik bűnösök akarnak maradni. Aki nem akar hit által megmenekülni. A többi is bűnös volt, de a bűnével Jézushoz menekült, és ott kért és kapott bocsánatot, békességet, életet. Ehhez azonban kell ez a menekülés, kell az, amirôl szinte minden este szó volt: hogy komolyan vegyük, hogy ez szükséges. Ha Jézus mondja, bizonyos, hogy úgy is van. Szükséges, Ô pedig kínálja, akkor egy megoldás van: megyek és hálásan elfogadom. Mert Isten nem erôlteti ránk ezt az ajándékot. Ô nem báboknak tekint minket, az akaratunk, a hitünk is kell ahhoz, hogy a mienk legyen ez az ajándék. "Aki hisz Ôbenne - így olvastuk - nem kárhozik el, aki pedig nem hisz, már elkárhozott, mivel nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében."
Nyilvánvaló ebbôl Isten üdvözítô akarata, de ugyanilyen világosan kitűnik belôle a kárhozat lehetôsége is. Az embernek szabadságában áll visszautasítani az üdvösséget.
Ma sokan vannak az egyházon kívül és belül, akik egyaránt azt próbálják állítani, hogy nem egyeztethetô össze Isten szeretetével a kárhozatnak a ténye. Jézus azonban beszél róla. Sôt vannak, akik azt mondják, hogy előbb-utóbb valahogyan úgy is minden ember üdvözül. Ezek a veszedelmes tévtanítások arra jók, hogy népszerű legyen az, aki népszerűsíti ôket, hiszen nem kíván az embertôl Istenhez való ôszinte odafordulást, nem kíván bűnbánatot és hitet igazolja az Isten nélküli állapotot, és támogatja a hitetlenséget. Jézus azonban ezekben a kemény mondataiban arra figyelmeztet minket: lesz ítélet és kárhozat, de nem Isten veti oda az embereket, hanem aki visszautasítja ôt, az önmagát ítéli erre.
Mi mindnyájan úgy születünk, hogy Isten ítélete alatt vagyunk. Ez a földi élet egyebek között arra adatot, hogy ez alól az ítélet alól kapjunk felmentést. Ezt hozta el Jézus. Ha viszont valakinek ez nem kell, akkor nincs más segítség a számára. Éppen itt a János evangéliuma 3. részének az utolsó versében olvassuk ezt: "Aki hisz a Fiúban, örök élete van. Aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta." (Jn 3,36)
Van egy másik hely is a János evangéliumában, ahol Jézus errôl beszél. És egy evangelizációs hét végén nagyon fontos, hogy ezeket a gondolatokat megfontoljuk és a szívünkre vegyük. "Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétben, aki én bennem hisz. És ha valaki hallja az én beszédemet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot. Aki megvet engem, és nem fogadja be az én beszédeimet, van annak, aki ôt kárhoztassa: a beszéd, amelyet szóltam, az kárhoztatja ôt az utolsó napon. Mert én nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki küldött engem, ô parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. És tudom, hogy az ô parancsolata örök élet. Amiket azért én beszélek, úgy beszélem, amint az Atya mondotta nékem." (Jn 12,46-50)
Jézus valóban nem ítélni jött. Az Ô beszédével az örök életet közvetíti. Aki azonban nem fogadja be az Ô beszédét és nem hisz Ôbenne, visszautasította az örök életet. A beszéd kárhoztatja ôt majd ama napon, amit hallott, de nem fogadott el. Isten ôrizzen meg mindnyájunkat attól, hogy ez bekövetkezzék az életünkben!
Úgy összeszorult a szívem, amikor alapigénknek ezt a mondatát olvastam: "Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, de az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot." Nem félelmes? Inkább szereti a sötétséget, mint a világosságot? Csak azt tudom mondani, testvérek ennek a hétnek az utolsó estéjén is: higgyetek Jézus Krisztusban, és ne játszatok az üdvösség és a kárhozat kérdésével, mert az ennyire komoly dolog, ahogy errôl Megváltónk itt a Nikodémussal folytatott beszélgetésében is szólt.
2) A másik, amirôl Jézus itt beszél: mit vár azoktól, akik hisznek benne? Azt várja tôlük, hogy a hitük látszódjék meg az életükön. Azt várja tôlünk, hogy ezt a döntésünket valóságos cselekedetek kövessék. "Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ô cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek." Tehát aki úgy döntött, hogy földi élete hátralevô részét, meg majd az örökkévalóságot Jézus Krisztussal akarja tölteni, aki úgy látja, hogy noha nem érdemli meg, de neki is kínálja ezt az ajándékot, és hittel elfogadta, az kezdjen el járni Jézus Krisztussal. Ez azt jelenti: a világosságban jár, meg azt, hogy Isten szerint való cselekedetei vannak. Mi ennek a két kifejezésnek a jelentése?
Mit jelent világosságban járni? Azt jelenti, hogy az ilyen ember már különbséget tud tenni a benne levô sötétség és a világosság között. Amíg Jézus Krisztus nem élt benne, addig nem tudott különbséget tenni, addig hozzászokott a sötétséghez, addig csak az volt. Mióta a felülrôl való élet is ott van benne, az a világosság, ami Krisztussal érkezik egy ilyen ember életébe, egyszerre leleplezi: mi minden volt a sötétben. Most már érzékeli mi a sötétség és mi a világosság. Mi az ami felülrôl való, Jézustól jövô indíték, gondolat, vonzás, és mi az, ami alulról való, a bűnbôl való, és sötét. És semmi ilyennel nem akar közösséget vállalni, mindent, ami a sötétben volt és van, a világosságra hozza, vagyis a bűneit néven nevezi, bűnnek vallja és elhagyja. Az újjászületett emberre jellemzô az, hogy kialakul egy nagyon finom érzékenysége a sötétség és világosság cselekedetei közti különbségtételre, és kialakul az a készsége, hogy minden pillanatban kész a bűnbánatra.
Tehát, ha egy kudarc, megszégyenülés leleplezi valamilyen gyengeségét, ami már sokszor történik, rá jellemzô, akkor nem védôbeszédet tart az emberi gyengesége mellett, hanem azt mondja: bűn. Az én Uram ezt így nevezi, bocsánatot kérek rá, és el akarom hagyni. Soha többet ne ismétlôdjék az életemben. Nem leplezi, hanem leleplezi a maga bűneit. Nem mentegeti és a körülményekkel próbálja igazolni, hanem néven nevezi, elválik tôle, megtagadja és elhagyja.
Tehát, ha bibliaolvasás közben egyszer csak magára ismer, azt mondja: nem is gondoltam, hogy ez is megvan bennem, akkor nem is megy tovább, hiszen meg van a nagy ígéretünk: hogy ha megvalljuk bűneinket, Ô hű és igaz, és megbocsátja. Mikor akarja megvallani? Majd karácsonykor? Most! Most tette bűnné Isten, most adok igazat Istennek. Tudatosítom magamban, hogy ez is jellemzô régi természetemre, ez az, amit nem akarok továbbfolytatni.Vagy egy igehirdetésben találva érzi magát, akkor nem azon spekulál: kiprédikált a pap, hiszen nem is ismer szegény, honnan tudná azt a sok bűnt, ami ott van a szívünkben? Hanem azt mondja: odamutatott az én Istenem. Sose esik jól, ha a bűneinket nevén nevezi Isten, de legyünk bizonyosak abban, hogy ez mindig az Ô szeretetét mutatja. Így akarja feltisztítani, átmosni egész belsô szellemi életünket. És ez halálunk pillanatáig tart. És ha valaki máson keresztül érkezik ilyen intés? Az még jobban fáj. De vegyünk komolyan, hogy rajta keresztül is Isten akarja a javamat: ami sötétségben volt, az jöjjön a világosságra. Mert Isten drága áldott munkája az, amit Pál apostol így jellemez: "Világosságra hozza a sötétségnek titkait, és megjelenti a szíveknek tanácsait (1Kor 4,5). A mi szívünkben annyi rejtett bűn van, hogy arról fogalmunk sincs. Isten különös megszentelô kegyelmének szép munkája, hogy világosságra hozza a sötétség titkait és megjelenti a szíveknek tanácsait. Hogy aztán minden bűn helyét elfoglalja az Ô Szentlelke és így beteljesedjen az ember Isten Lelkével: Jézus Krisztussal, az Ô Igéjével.
Készülés közben jutott eszembe egy több évtizedes emlékem. Vidéken szolgáltam még akkor, amikor meglátogattam egy családot, ahonnan több gyerek is járt hittanra. Az anyuka azt mondja: éppen jókor jött, mert kellene egy kis segítség. Hátha magára hallgat a kislányom. Egészen speciális probléma volt: a kislánynak megtetszett az udvaron egy hatalmas kô és addig rágta bátyjainak a fülét, amíg bevitette velük a szobájába és letették a sarokba. Anyuka szemét nagyon szúrta az irdatlan kô, aminek végképp nem ott volt a helye. De a kicsike hisztis volt, és valahányszor ki akarták vinni, ô gyôzött. (Ez más kérdés, helyes-e megengedni.) Nem lehetett kivinni. Hátha rám hallgat? Azt nem tanították a teológián, hogy ilyenkor mit kell csinálni, viszont ahogy néztem a követ, feltűnt, hogy a falrepedésbôl egy bogár bement alá. Gondoltam: ahol egy van, ott több is lehet. Odahívtam a kislányt és megkérdeztem: megengedi, hogy felemeljem egy kicsit a követ? Meg. Ahogy felemeltem, rengeteg pincebogár volt alatta: feketék, barnák, szürkék, százlábú, húszlábú, nyolclábú, mindenféle. A hirtelen világosságtól megdermedtek, aztán igyekezett menekülni mindegyik valamerre, de gyorsan visszatettem rájuk a követ, hogy ne legyen invázió. A kicsike visítva kimenekült. A következô hittanórán ezt mondta: tiszteletes bácsi, nem gondoltam, hogy mikkel lakom együtt. Kiderül: még az nap kérte a bátyjait, vigyék ki onnan a követ, de vigyék ki a bogarakat is.
Szeretném megkérdezni: te tudod-e, hogy mikkel laksz együtt? Isten világosságot teremtô munkájának különös áldása az, amikor kezd derengeni elôttünk is: mi mindennel lakunk együtt. Mennyi régi sérelem, amit sokszor már el is felejtünk, de mégis, mint méreg, ott hat a szívünk mélyén és fakad belôle egy csomó rejtett gyűlölet, irígység, keserűség, visszafojtott bosszúvágy, és az élet egy kritikus pillanatában egyszer csak fellobban ez az egész. Ott lapult a kô alatt egy csomó rejtett indulat. Hogy milyen sok rejtett káromkodás, szitkozódás van bennünk, amit a világért sem mondanánk ki hangosan, de ott belül elhangzik. Mennyi parázna fantáziálás, amit sokszor magunk elôtt is szégyellünk, hogy néha még Istent is gyalázzuk egy-egy elkeseredett pillanatunkban. Semmi nem látszik belôle, csak a kô a sarokban. És alatta sötét pincebogarak.
Készek vagyunk-e világosságra hozni mindezt? Nem beszélve a szokásainkról, a bogarainkról, amiket már észre sem veszünk, úgy összenőttek velünk. Csak a család szenved miattuk, és már le is mondtak arról, hogy változni tudjunk, mert olyan sok próbálkozás hiábavalónak bizonyult. S mindig megmagyarázzuk, hogy ehhez jogom van, ennyi örömöm legalább legyen. Hát akinek csak ennyi van: szegény ember az. Szenvednek a többiek miatta. Azt mondja Jézus: ha valaki Vele akar újat kezdeni, annak természetessé kell hogy váljék az, hogy mindent, ami addig sötétben volt, világosságra hoz. Persze, hogy szégyelli magát az ember, meg kellemetlen, kényelmetlen. De utána tisztaság lesz. Egyértelmű lesz az élete, amelyikben csak világos cselekedetek, felülrôl való gondolatok, és Szentlélektôl való indítások lesznek.
Holnap sokan úrvacsorázni fogunk. Nem lehetne megvalósítani, hogy ma este még egy negyedórára megpróbálnánk elcsendesedni otthon és direkt kérnénk Istent: Uram mondd meg nekem most: szerinted mik azok a sötét dolgok az életemben, amiket most akarsz világosságra hozni? Meg fogtok lepôdni, testvérek: milyen sok mindent tudatosít bennünk Isten. Ezeket a bogarainkat jó lenne felírni egy papírra, és holnap itt az úrvacsora csendjében újra megvallani Istennek, aztán a papírt eltépni és kidobni. Holnap minden kijáratnál lesz egy szemetes láda, azokba bele lehet dobni. Csak azért: lássuk, hogy ennyire valóságos az, hogy Ô világosságra hozza a sötétség dolgait, és ha a bűneink skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú, és ha koromfeketék, Jézus Krisztus vére akkor is megtisztít minket minden bűntôl. Ha ezt akarjuk. Ha arra, amire Ô azt mondja: bűn, mi is azt mondjuk. Amíg védekezünk, leplezzük, takargatjuk, addig egy csomó energiánk erre megy el, és közben nem haladunk elôre lelkileg. Nem növekszik a hitünk. Úgy próbálunk haladni, mint aki behúzott kézifékkel nyomja a gázt. Jézus azt akarja: szabadon, lendületesen haladjon az életünk. De ehhez az kell, hogy világosságra jöjjön mindaz, ami sötétség.
Ezzel együtt jár az, hogy a cselekedeteink Isten szerint való cselekedetek lesznek. Na de Isten szerint való cselekedetet csak Jézus Krisztus tud létrehozni, mi nem tudunk! Ez egyben evangélium is. Nem nekünk kell erôlködnünk, hogy produkáljunk valami olyat, amire képtelenek vagyunk. Nem bizony! Ez nagyon fontos, hogy tudják azok, akik valóban újat akarnak kezdeni, vagy újra Jézussal akarnak elindulni: nem nekünk kell produkálnunk Isten szerint való cselekedeteket. Nem nekünk kell úgy élnünk, hogy az Istennek is kedves legyen, s mi is meg legyünk vele elégedve. Nem nekünk kell nekifeszülnünk, hogy egy kicsit szelídebbek legyünk, hanem a szelíd Krisztust kell engedni, hogy uralkodjék bennünk. Nem nekünk kell megpróbálni: hátha mégis néha türelmesebb tudnék lenni, hanem a hosszútürô Krisztusra kell hagyatkozni és engedni, hogy Ô legyen nagyon türelmes bennünk.
Mit jelent ez a gyakorlatban, és hogy történik el? Nagyon sok példát tudnék erre mondani. Egyet mondok csak. Ismerek egy családot, amelyikben van két huszonéves lány. A fiatalabbik hívô, az idôsebbik annyira nem hívô, hogy állandóan gúnyolta, nagyon sokszor megalázta a húgát a hite miatt. Szinte kéjelgett néha abban, hogy pellengérre állította és nevetség tárgyává tette. Történt egyik nap, hogy az idôsebbik kisírt szemmel jött haza. Dúltfúlt, nem szólt senkihez. A vacsora is némán kezdôdött, majd kötekedett, akivel csak lehetett, látták: valami nagy baj van. Végül is kiderült: otthagyta a fiú, pedig már komolyra fordult a kettôjük kapcsolata. Persze, hogy megviseli ez az embert. Hirtelen nem nagyon tudták a szülôk sem, a többiek sem, mit szóljanak hozzá. Az volt a szokás náluk, hogy minden hétre a családból valaki más elvállalta az összes házimunkát, az mosogatott, takarított, stb. Ilyen volt a munkamegosztás. Ezen a héten az idôsebbik leány lett volna a hetes. Vacsora végén kijelentette: ilyen lelkiállapotban nem mosogat. Az elsô gondolata a húgának ez volt: bárki mással történhet ilyen megrázkódtatás, attól még nem áll meg az élet, attól az ember a kötelességét végezze el. Mi az, hogy nem mosogat?! Miközben azonban ezek a gondolatok átfutottak az agyán, egyszer csak eszébe jutott: ezek nem Isten szerint való gondolatok. Ez ô, a régi természete. Na de ô már Jézusnak adta át egy idô óta a vezetést. Mit kell ilyenkor csinálni? Egybôl tudta, mit kell tennie. Ezt mondta: egész hétre átvállalom ezeket a szolgálatokat most. És próbálta valahogy oldani azt a nyomott, feszült hangulatot azzal, hogy mindenki fáradjon a lakásba és lásson munkához, ôt meg hagyják érvényesülni itt a konyhában.
Mosogatás közben aztán végiggondolta az egészet: hogy van ez? Ennyire él még a régi, utálatos természete? Majdnem az jutott eszébe: úgy kell neki hányszor kigúnyolta. Mi az, hogy nem mosogat?! De ennyire valóságos, hogy Jézus Krisztus beszélni kezd azzal, aki befogadta az életébe. Hogyan beszél? Úgy, hogy ilyen gondolatot ad: mosogass el te helyette! Most, vagy egész héten? Akkor már egész héten. Na de még csak kedd van. Szombaton vállalnám, de kedden? Ez azonban már eszébe sem jutott, mert az már teljesen mindegy. Az mellékes, hogy mennyi ideig, meg mit vállalok át. Itt egyszerre megmozdul a krisztusi szeretet az emberben és a szeretet sok vétket, meg minden egyebet elfedez, és már mondta is: majd én egész héten. Eztán bement a nővére szobájába, letett az asztalára egy kis csokit és megpuszilta a haját. Menni is akart ki, tudta, nem lehet most szövegelni, mert még nincs füle arra, hogy meghallja. A nővére felugrott, utána ment. A nyakába borult és elkezdett keservesen zokogni. Amikor kisírta magát, akkor mégis csak elmondta neki a húga azt, amit mindjárt az elején mondott volna, csak félt, hogy kegyeskedônek tünik. Azt mondta: Isten tud neked szerezni jobbat annál, aki otthagyott. Merd ezt Ôreá bízni, én fogok imádkozni érte. És itt történt a csoda. Azt mondja a nővére: nem imádkozhatnánk most együtt?
Aki addig csak gúnyolta a másikat: imádkozó szentfazék, az most ezt kéri: nem imádkozhatnánk most együtt? És életükben elôször, azon az estén együtt borultak Isten elé. Az idôsebbik nem imádkozott, mert még nem tudta, kihez kell beszélni, de együtt imádkozott a hívô húgával.
Így történik ez valahogy. Lehet, hogy elsônek megszólal a régi természetünk, de akinek valóban van felülrôl való élete, akiben ott él Krisztus, az ilyen valóságos, és az ilyen egészen hétköznapi eseményekben is megmutatkozik. Csak hallgasson Rá. Az ilyen embernek vannak Isten szerint való cselekedetei. A többi meg csak erôlködik, hogy jó vallásos legyen, meg nagy bűnöket ne kövessen el. Itt nem errôl van szó, hogy nagy bűnöket ne! Arról van szó, hogy mindent Jézus Krisztus hadd végezzen az életemben. Beszél Ô hozzám? Hát hogyne beszélne! Különösen, ha kérdezem. Kialakul a fülhallásom: érzékenyen reagáljak arra, amit Ô mond. Csinálom is, amit mondott. Legközelebb még hamarabb érzékelni fogom. Engedelmesség közben növekszik az új élet.
Ez az, amirôl fogalmuk sincs azoknak, akik csak egyfajta vallásos kötelességeket akarnak teljesíteni, vagy bizonyos teljesítményrendszer áll elôttük. Fogalmuk sincs, mit jelent együttélni az élô Krisztussal. Ilyen valóságosan, holt fáradtan, este késôn, ilyen váratlan kellemetlenségek között, és mennyire leegyszerűsödik sok minden, ha valaki kész engedelmeskedni. Kész ott mindjárt mosogatás közben: bocsásd meg Uram, hogy még mindig ilyen vagyok. Mindjárt megköszönni: köszönöm Neked, hogy már ilyen vagyok és ilyen valóságosan élsz bennem, és növekedjél csak szépen, én meg hadd legyek egyre kisebb. Úgy ahogy ennek a harmadik fejezetnek a végén Keresztelô János ezt a programot mindannyiunk elé odateszi. (Jn 3,30)
Lehetséges az, hogy aki így Krisztussal teljesedik be, abból Krisztus áradjon ki. Mit gondoltok, mi puhította meg ennek a kemény szívű lánynak a szívét? Nemcsak a nagy csalódás akkor nap, hanem a húgából valami krisztusi áradt ki, amit nem "csinált," hanem ami történt. Benne élt Krisztus, és átadta a benne élô Krisztusnak az uralmat. Nem én, hanem amire Krisztus indit.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy mindazt, ami sötétség, világosságra merjük hozni, megvallani és elhagyni, és engedjünk a bennünk lakozó Krisztusnak, hogy Ô érvényesüljön életünkben!
Ézsaiás könyve 29. részében olvassuk: "Jaj azoknak, akik az Úrtól elrejtik tanácsukat és akik a sötétben szoktak cselekedni, mondván: ki lát és ki ismer minket?" Jaj azoknak, akik a sötétbe húzódnak! És ugyanakkor olvashatnám a Példabeszédek könyvébôl, a Zsoltárokból, az Újszövetség több helyérôl azt: "Boldog az az ember, aki az ô vétkét megvallja, mert megbocsáttatik neki." Jaj annak, aki a sötétbe visszahúzódik. Lehet lakásban is tenyészteni pincebogarat a kô alatt, de fel lehet emelni és kitakarítani onnan, világosságra hozni a sötétséget. És akkor boldog lesz az az ember, mert bűne megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.
Két kérdésre válaszol tehát Jézus. Azt mondja: nem ítél senkit, de aki nem engedi, hogy megmentse, az magát ítéli az örök halálra. Isten ôrizzen meg ettôl bennünket!
Másodszor azt mondta: Aki engedi, hogy Ô megmentse, az engedje azt is, hogy Ô vezesse, és az Isten szerint való dolgokat fog majd cselekedni.
Hadd fejezzem be Pál apostol egy mondatával. "Ha a Lélek által éltek, akkor a Lélek szerint is járjatok." (Gal 5,25) Ha Isten Lelke valakit ezen a héten új életre segített, vagy az új életben megerôsített, akkor most már a Lélek szerint is járjon, és engedjen minden helyzetben Isten benne lakozó Szentlelkének!