DE ÉN...

Mit látunk, ha visszanézünk ennek az esztendőnek a napjaira, aminek Isten kegyelmesen meg engedte érnünk az utolsó estéjét? Sok kedvetlen, csüggedt emberrel lehet mostanában találkozni. Mit látnak ők? Mi az oka a kedvetlenségüknek?
Először erről szeretnék valamit mondani, hogy mit látnak ők, azután arról, mit látott Mikeás a maga korában, és végül arról a furcsa fordulatról, amit a felolvasott ige végén vesz az ő vallomása.
1. Mit látunk, ha visszafelé nézünk?
Látjuk, hogy valódi társadalmi összefogás a mai napig nem született még meg, az ország hosszú távú érdekeit szem előtt tartva. Látjuk azt, hogy csoportok és egyének az idén is elsősorban azért küzdöttek, hogy minél nagyobb részt szerezzenek a politikai hatalomból és a társadalom vagyonából. Ennek az lett a következménye, hogy egy vékony réteg még gazdagabb lett, és a tömegek még inkább elszegényedtek. Ebből meg az kö-vetkezett, hogy egyre több szívbe befészkelte magát valami sötét, általános bizalmatlanság, sőt félelem, nem egyszer szorongás, pesszimizmus, rosszkedv.
A nélkülözés ebben az esztendőben is nőtt. 3,5 millióan élnek a létminimum alatt. Az úgynevezett szociális háló szinte semmit nem segít azokon, akik a legelesettebb, legnyomorultabb állapotba kerültek. Nyilván ezzel is összefügg az, hogy a házasodási és gyermekvállalási kedv is csökkent. Ebben az évben feleannyian kötöttek házasságot, mint 20 évvel ezelőtt, 1976-ban. És az a folyamat, ami 15 évvel ezelőtt felerősödve indult, az az idén is folytatódott: mélyponton van a születések száma, és 15 év alatt félmillióval lettünk kevesebben.
Az átlagos életkor az idén is csökkent. A férfiaknál 65 esztendő, a szomszédos Ausztriában 73 esztendő. A lakosság egészségi állapota sokat romlott. Drámaian sok a depressziós beteg például. Az alkoholizmus ijesztően nő, a felnőtt lakosságnak 10-12 %-a, mintegy 800 ezer ember tekintendő alkoholistának. Ijesztően nőtt a kábítószerek forgalma és fogyasztása is, változatlanul magas nálunk az öngyilkosságok száma, a prostitúció - és ebben az évben különösen a gyermek prostitúció - sokféle gondot jelentett. A bűnözés az utolsó 5 évben kétszeresére nőtt, s ez csak erősíti a szívekben a félelmet.
A korrupció nemcsak a gazdasági életet szövi át, hanem a politikai, sőt a társadalmi életet is, és mivel annak olyan rejtett formái is vannak, amikkel korábban nem találkoztunk, ez egyfajta bizonytalanságot ültet el az átlagember szívébe. Akik emberekkel foglalkozunk, naponta találkozunk éhezőkkel, hajléktalanokkal, sürgős orvosi segítségre szorulókkal vagy a kétségbeesett reménytelenségbe süllyedt emberekkel.
Az infláció ebben az évben is - mint ahogy évek óta - 20 % felett volt, és ez még inkább megnehezíti az idősek, rokkantak, nagycsaládosok, munkanélküliek helyzetét. A nemzeti össztermék 25-30 %-át a feketegazdaság adja, ami azt is jelenti, hogy sokan kivonják magukat a közös teherviselés alól, és a tisztességes adófizetőknek elviselhetetlenre növekednek a terheik.
A mezőgazdaságunk ijesztő állapotban van, az ország állatállománya nem éri el az 1938-ast. Születnek országos jelentőségű döntések úgy, hogy csak egy szűk csoport érdekeit tartják szem előtt, és a hosszú távú felelős gondolkozás nagyon sokszor hiányzik. A mohó harácsolásból rablógazdálkodás lesz, az pedig hosszú időre még inkább rontja az esélyeinket.
A házasság és a család megbecsülése, a másik ember tisztelése, az elemi üzleti tisztesség és becsületesség nem kap megfelelő társadalmi rangot, sőt a médiumok nem egyszer pozitív hősként mutatnak be olyanokat, akiknek a magatartása erkölcstelen, romboló.
Sok ember egyre kevésbé bízik a jövőben, egyre többen vannak, akik sem a maguk, sem gyermekeik esetleges jobb jövőjéért nem hajlandók áldozatot vállalni. Sajnos a fiatalság körében is terjed ez a perspektívátlanság, és ez táptalaja annak, hogy még tovább növekedjék a sok társadalmi beilleszkedési zavar, amivel így sem bírunk már. Ebben az évben megdöbbenve találkozhattunk az életellenes cselekedeteknek olyan brutális formáival is, amik korábban ismeretlenek voltak itt.
Nekünk mindenképpen hálásaknak kell lennünk Istennek a visszanyert szabadságért, az Ő megtartó kegyelméért, azért, hogy ebben az évben is sok jó és szép is történt az országban, és nem szabad elfelejtenünk azt, hogy százmilliók vannak, akik a mienknél sokkal nehezebb körülmények között, a közvetlen éhhalál szélén tengődnek. Ugyanakkor azonban nem szabad szemet hunynunk a felsorolt tények (és még hosszan lehetett volna folytatni a hozzájuk hasonlókat) előtt. Nem azért, hogy vádaskodjunk, vagy bűnbakot keressünk, hanem azért, mert aki valóban felelősséget érez azért a népért, amelyikben Isten elhelyezte, annak látnia kell, hogy mik a hibák, mik azoknak az okai, és hogy lehet azon segíteni. Ezt nekünk a magunk eszközeivel, a magunk kis körében el kell kezdenünk.
Ezért fontos számba venni, hogy mit látnak azok, akik rosszkedvűek.
2. Mit látott Mikeás a maga korában?
Különös, hogy egészen hasonló dolgokat. Ahelyett, hogy én mondanám el, hadd olvassak néhány idézetet az ő rövid könyvéből. (Mikeás az időszámításunk előtti 8. században élt.)
„Jaj azoknak, akik álnokságot és gaztetteket terveznek fekvőhelyükön, és korán reggel végrehajtják, mert van hozzá hatalmuk! Megkívánják a mezőket, és elrabolják, a házakat is elveszik, kihasználják az embert és házát, őt magát és birtokát. Népem öröksége gazdát cserél! Jaj, elveszik tőlünk, és bitorlók közt osztják szét mezeinket! Ti ellenségként támadtok népemre, letépitek a ruhát, a köntöst a gyanútlan járókelőkről... Bezzeg ha egy szélhámos vagy csaló így hazudozna: Borról és italról prédikálok, az lenne csak prófétája ennek a népnek!” (Mik 2,1-2; 4; 8; 11)
„Halljátok meg, Jákób elöljárói, Izráel házának vezetői! Nem tinektek kell-e ismerni a törvényt? Ti gyűlölitek a jót, és szeretitek a rosszat! Lenyúzzátok az emberekről a bőrt, és csontjaikról a húst. Megettétek népem húsát, lenyúztátok róluk a bőrt, csontjaikat összetörtétek, és feldaraboltátok, mint a húst, amely fazékba vagy bográcsba kerül. Halljátok meg ezt, Jákób házának elöljárói, akik utáljátok a törvényt, és minden igaz ügyet kiforgattok!” (Mik 3,1-3;9) „Jóváhagyhatom-e a hamis mérleget és a zacskóban levő hamis súlyokat? Hiszen gazdagságuk csupa rablott holmi, a város lakói hazugságot beszélnek, csalárd nyelv van szájukban.” (Mik 6,11-12) És a mai alapigénkkel folytatódik: „Kipusztultak az országból a hűségesek, nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak egymásra. Jól használják kezüket a rosszra: a vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket.” (Mik 7,2-6)
Mikeás így fejezte ki, ma úgy mondják: csúszópénz, sikerdíj és egyebek. És eljut oda, ami mutatja egy társadalom teljes összeomlását: „Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a jó ismerősben, még asszonyod előtt is, akit magadhoz ölelsz, vigyázz, hogy mit mondasz. Mert a fiú gyalázatosan bánik apjával, a lány anyja ellen támad, az embernek ellensége lesz a saját háza népe is.”
Félelmesen hasonló nyomorúságokat fogalmaz itt meg Mikeás, mint amikkel mi találkozunk. Egyik ember a másiknak nem szövetséges segítője, hanem farkasa. A vagyonszerzés lesz céllá mindenek felett, a vezetők korrupciója megmérgezi az egész közéletet. Olyan általános erkölcsi romlás van, aminek a végén még erre is figyelmeztetni kell valakit, hogy a tulajdon feleségedben se bízzál, és a legjobb barátod előtt se legyél őszinte. Ijesztő!
Mikeás azonban azt is megmondja, hogy mi ennek az oka. Fejezeteken keresztül sorolja, hogy a nép elfordult Istentől. Magában bízik, meg hol az egyik, hol a másik szomszédos nagyhatalomhoz szalad segítségért, amikor éppen arra van szüksége. Teljesen kiesett tömegek tudatából az élő Isten. Isten nem tényező. Isten a múlt fogalmai közé vonult be. Nem élő személy, akiben bízni lehet, akitől félni kell, akitől segítséget lehet kérni, mert adott sokszor és fog adni ezután is. Kiveszett az Isten-hit tömegek szívéből. A társadalom gyakorlatilag Isten nélkül, istentelenül létezik, és az istentelen társadalomban elszaporodnak az embertelenségek.
Erre mutat rá itt Mikeás, és arra is, hogy merre vezet ebből a helyzetből a kiút. A kiút az őszinte visszafordulás Istenhez. Amikor ezeket a bűnöket, akik elkövetik, azok is néven nevezik, - nemcsak a próféta, akinek aztán a fejét veszik miatta, hanem, akik elkövették, azok vallják meg, abbahagyják és újra Istenben bíznak. És az lesz tömegek vágya - de ez úgy kezdődik, hogy egy-egy ember vágya -, hogy Isten akarata szerint töltsék az életüket. Erre Mikeás maga ad példát, mégpedig azonnal.
3) Itt jön a meglepő fordulat az ő beszédében. Mert eddig ezt egy jó szemű ember mind elsorolhatja; akinek van megfelelő érzékenysége a visszásságokra, aki szereti eléggé a népét, akinek valóban fáj, hogy az van, ami van, és mindent megtesz azért, hogy jobb legyen, az ezeket szépen meg tudja fogalmazni. Ahhoz azonban, amit utána mond Mikeás, már hit kell. Mégpedig az igaz Isten-ismereten alapuló, az élő Istennel valóban közösségben élő ember működő, eleven hite, ami nem fogalom, és nem egy szó a szótárban, hanem ami élet valakinek. Mert amikor ilyen sok csüggesztő jelenséget tapasztal valaki, mint amit Mikeás felsorol, vagy mint mi is, amikor ennyire mélyre süllyed egy nép erkölcsei, amikor ilyen kétségbeejtő lesz egy társadalom helyzete, akkor Mikeás háromszor egymás után Istenre mutat: „De én az Úrra nézek, várom az én szabadító Istenemet: meghallgat engem az én Istenem!”
Akinek van füle, az kihallja ebből, hogy ez az ember harcol. Elkeseredett küzdelmet vív a környezetének a reménytelenségével szemben és a saját csüggedése ellen is. Nem ad igazat saját keserű szívének, hanem ebben a helyzetben is igazat ad Istennek és azt mondja: én az Úrra nézek. Nem a kétségbeejtő körülményekre, nem a kajánokra, akik a legtöbb vétket elkövették a nép ellen. Nem a közömbösökre, akik már lemondtak arról, hogy másként is mehet ez tovább. Én az Úrra nézek, tőle várom a szabadítást, és hozzá imádkozom. Néz, vár és kér. Az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem!
Ha valaki, ő látja igazán azt a temérdek bűnt, törvénytelenséget, istentelenséget és embertelenséget, ami ott előfordult. De miután elsorolja, nagy meggyőződéssel kimond egy ellentétes kötőszót: de... Mindezek ellenére én az Úrra nézek, én az Úrtól várok szabadítást, és ezért máris imádkozom. Ő nem tudja megmenteni ott a helyzetet, nem tudja megváltoztatni népét, de oda tudja vetni magát az élő Isten elé, és könyörögni elszántan életre-halálra szabadításért.
Ez azt jelenti: túllát a kétségbeejtő jelenen, és látja a jövőt. Túllát sok emberi hitványságon, és látja Isten kegyelmét. És túllát a maga tehetetlenségén, és várja Istentől a szabadítást. Ott van ebben a feltétlen bizalom Istenben.
Ott van az, hogy amikor már sehova nem lehet menekülni, a hívőnek még mindig van egy fix pontja: az élő Isten. Ő bizonyos abban, hogy Isten nem változott. Semmiféle rendszerváltozás során Ő nem változik meg, és az Ő ígéretei maradtak, csak mi felejtettük el Őt. Hinni azt jelenti: újra számol valaki Istennel és számít rá. Mikeás az általános hitetlenség sötétjéből előlép, és elkezd világítani a maga hitével.
a) Mit jelent az: túllát azokon a dolgokon, amiket említettem? Először is túllát a siralmas jelenen, és látja a jövőt. Látja, hogy van jövő. Isten az övéinek készített jövőt, akár lemondunk róla, akár nem, az tőlünk függetlenül készen van.
A 4. részben részletesen leírja, hogy milyen lesz az a jövő, amikor a nép igazán, a szó igaz értelmében megtér, visszafordul Istenhez, és Isten uralma megvalósul a nép életében. Nem lesz nélkülözés, nem lesz gyűlölködés, nem lesz félelem, hanem az Isten szereteturalma valóság lesz.
Az 5. rész elején leírja, hogy Betlehemben fog születni valaki, aki az Istennek ezt a szereteturalmát megvalósítja. Ő isteni teljhatalommal mint világuralkodó lép fel, de azért, hogy szolgáljon azoknak, akik tőle ezt elfogadják. Ő még csak reménységben jövendölhette ezt meg, mi már tudjuk, hogy ez az ígéret karácsonykor beteljesedett. Aki hisz, az mindig túllát a siralmas jelenen, és látja azt a jövőt, amit Isten készített el. Nem amit megálmodunk, hanem amit Ő megígért.
b) Aztán: túllát minden emberi hitványságon és bűnön, és látja Isten kegyelmét. Ennek a keserű hangú zeneműnek, ami Mikeás könyve, csodálatos fináléja van. Az utolsó két mondat így hangzik: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket! Mert hűségesen bánsz a népeddel, kegyelmesen, ahogyan megesküdtél őseinknek a régi időkben.” (Mik 7,18-19)
A temérdek hitványságról felemeli a tekintetét a kegyelmes Istenre. Bizony sokat vétkeztünk, de Őneki még több kegyelme van, és lehet bízni az Ő kegyelmében, mert megesküdött őseinknek, hogy aki bűnbánattal visszajön hozzá, azt visszafogadja és új kezdést engedélyez neki. Mert az, aki annak idején Betlehemben megszületett, azért született meg, hogy a Golgotán engedje, hogy megöljék, és ezért van kegyelem még az ilyen bűnösök számára is, akikről itt olvastunk, még az ilyenek számára is, akik most itt vagyunk. Ezért elég nekünk az Ő kegyelme. Isten kegyelme azt jelenti: újra, sőt újat lehet kezdeni. Ezért nem esik kétségbe végleg amiatt, amit lát. Tudja, hogy mindazt a sok bűnt emberi erőfeszítéssel helyrehozni már nem lehet, de isteni kegyelemmel megbocsátani igen.
Nem tudom, volt-e már az életünkben olyan pillanat, amikor semmi másban nem reménykedtünk, csak abban, hogy ha Isten bűnbocsátó és kegyelmes Úr, akkor még nekünk is van lehetőségünk továbblépni. Isten segítsen el ide mindnyájunkat, hogy össze tudjunk törni a bűneink alatt, és bele tudjunk kapaszkodni egyedül az Ő kegyelmébe.
c) Mikeás túllát, amikor ezt kimondja: de én az Úrra nézek, a maga és a legjobbak tehetetlenségén is. Hiszen amikor ilyen mélyre süllyed egy nép, akkor éppen a legjobbak, a gondolkozók, s még inkább a hívők, az imádkozók szenvednek amiatt leginkább, s ők szeretnének megtenni mindent azért, hogy másként legyen, és ők élik át leginkább, hogy tehetetlenek. Erősebb a gonoszság, mint az a kevés jó, ami még megmaradt a társadalomban, és mégis kimondják: de. De én az Úrra nézek. Én ugyan tehetetlen vagyok, és mi együttvéve is tehetetlenek vagyunk, de Ő nem tehetetlen. Nála készen van a szabadítás.
Mikeás az Úr szabadítását várja. Nem azt, hogy majd jobbra fordul a sorsunk, nem azt: majd csak segít rajtunk valaki, nem az Európai Unióba vagy a NATO-ba való belépés oldja meg a rettenetes nyomorúságunkat. Mi már olyan mélyen vagyunk, testvérek, hogy ezen csak Isten tud segíteni. Csak az, ha őszinte szívvel és nem a bűneink felett kedélyeskedve fordulnánk oda hozzá, és kérnénk tőle valóban bocsánatot, s fogadnánk el azt a szabadítást, ami nála készen van. De kellenek olyanok, akik tartják a kezüket, ahova Ő a szabadító csodáit elhelyezheti, ahova isteni ajándékait beleteheti.
Mikeás tudja, miről beszél. Ő látott ilyen szabadítást. 701-ben Assziria seregei már körülvették Jeruzsálemet, és mindenki kétségbe volt esve. Elfogyott az élelem és a víz, és két ember volt a városban: Ézsaiás próféta és Ezékiás király, akik az Úrra néztek, onnan, a biztos halál széléről is, és a templomban könyörögtek, hogy Isten mutassa meg az Ő szabadítását. Egy reggel pedig arra ébredtek, hogy nincs ott az asszír sereg. Sok halott ottmaradt, feltehetően járvány törhetett ki. Az élőket pedig a birodalom másik részén kitört lázadás parancsolta el talán. Nem tudjuk, hogyan, de cselekedett Isten. Belépett egy olyan komponens, amit senki nem tudott megjósolni, ami senkinek nem jutott eszébe, mert amit szem nem látott, fül nem hallott, és amit az ember fantáziája el nem gondolhat, olyanokat cselekszik Isten azokkal, akik hisznek benne. Nem akik szövegelnek a hitről, hanem akik számolnak vele és számítanak rá a maguk mindennapi személyes dolgaiban is, és a népnek és a világnak a sorsdöntő ügyeiben is.
Aki ki tudja mondani: de én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem - az ma is túllát a siralmas jelenen, és látja, várja és munkálja azt a jövőt, amit Isten elkészített. Az ma is túllát azon a temérdek emberi hitványságon, ami körülvesz minket, és ami néha magával is ragad minket, és komolyan veszi az Isten bűnbocsátó kegyelmét. Az ma is túllát minden emberi tehetetlenségen, és bizonyos abban, hogy Isten szabadítása minden értelmet felülhaladó módon a legjobb időben megérkezik, ha vannak, akik azt kérik és várják.
Jellemez-e minket ez a fajta hit, amelyik így számol Istennel és így számít rá? Amelyik miközben nyitott szemmel lát sok szörnyűséget, ki tudja mondani: de én akkor is az Úrra nézek. Arra az Úrra, aki örökkévaló és mindenható szent Isten, akit nem mi találunk ki magunknak, hanem Ő teremtett bennünket, meg ezt az egész világot is. Aki nem adta át a világ kormányát senkinek. Akire nyugodtan rábízhatjuk a magunk sok bűnének a helyrehozását, az egész jövendőnket, magunkat és azokat, akiket szeretünk. S akkor ki tudjuk mondani az esztendő utolsó estéjén: mindennek ellenére, mégis hálát adunk neki mindenért, ami velünk ebben az évben történt. Mégis készek vagyunk a bűnbánatra, nem mások bűnére mutogatva, hanem a magunkét nevén nevezve és megvallva. Mégis komolyan vesszük azt, hogy Ő a gonoszság minden erejénél hatalmasabb, messze felette áll mindennek és mindenkinek. Mégsem panaszkodással, vádaskodással és sirámokkal töltjük a mai estét és éjszakát, hanem Isten dicsőítésével.
Testvér, ma este vizsgázik a hited. Ahhoz nem kell hit, hogy valaki elsorolja a ma esti hosszú beszélgetésekben, milyen szörnyűségekről hallott és olvasott, és ha ez így megy tovább, hova fog vezetni. Ezt hit nélkül is bárki meg tudja tenni. Ha te hívő ember vagy, akkor ma este tisztázod a magad számára: kinek vallod Istent. Ha ezt tisztáztad, akkor meg is vallod Őt mások előtt is. Mered vállalni Őt egy hitetlen társaságban is. Ahol csak a koccintgatások adnak majd hangot, te hangot tudsz adni a hitednek, reménységednek. Akkor elkezdesz imádkozni komolyan, mint ahogy Mikeás mondja, tudva azt: meghallgat engem az én Istenem. Mert Isten él, és annak ellenére szeret minket, hogy ennyire istentelen néppé váltunk. Egyedül Ő tud kiemelni a mi sokféle embertelenségünkből.
Vállaljuk-e ezt a harcot? Mikeás keményen harcol. Körülveszi a reménytelenség tengere, néha a saját szíve is együtt dobban a sirámokkal, de a végén kimondja: de én az Úrra nézek.
Ha csak néhány szót mondhattam volna, akkor ezt mondtam volna: nézz az Úrra! Ez a mi Istenünk kérése, ha tetszik, parancsa az esztendő utolsó estéjén a számunkra. Nézz az Úrra, vedd komolyan, amit mondott, amit ígért, vedd komolyan az Ő törvényét. Kezdj el neki engedelmeskedni, és egészen más súlya lesz mindannak, ami személyesen nyomaszt, és mindjárt használhatóbbak leszünk minden jó célra, amivel Isten népünknek is segítségére akar lenni. Akkor nem a reménytelenség fojtogat, hanem el tudjuk mondani csendesen, szent meggyőződéssel:

„Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem mindenféle ínségben. Csak tőle várom igaz boldogságom, S meg is találom.”
(275. ének)