Cseri Kálmán

Folytassuk ma is a Tízparancsolat magyarázatát. Tudom, hogy pünkösd van, de látni fogjuk majd, hogy a hatodik parancsolat éppen most következő vonatkozásai milyen szoros kapcsolatban vannak a Szentlé-lek munkájával. Tulajdonképpen a Ne ölj!-t így is fogalmazhatnánk: Engedj mindig Isten Lelkének, aki az élet Lelke!
Három részre oszlik a mai igehirdetés: folytatjuk a múltkor elkezdett kérdés „az emberölés határesetei” tárgyalását, és így szó lesz először arról, hogyan ítéljük meg a hatodik parancsolat szellemében a magzatelhajtást, mit mondhatunk az úgynevezett eutanáziáról, amiről egyre többet lehet hallani és olvasni, végül megnézzük majd, hogy éppen ezekben a nehéz kérdésekben is hogyan segít eligazodni Isten Szentlelke, akiről Jézus Krisztus itt, a most hallott igében valami nagyon fontosat és alapvetőt mond.
Ma tehát arról lesz szó, ami földi életünk kezdetét és végét veszélyeztetheti. Ami még a születésünk előtt vagy közvetlenül a halálunk előtt fenyegethet bennünket.
1. Először röviden arról, mit mondhatunk a Szentírás alapján a hatodik parancsolat szellemében a magzatelhajtásról?
Az ókortól máig sok kísérletet tettek az emberek arra, hogy a méhen belüli élet megsemmisítését ne tekintsék emberölésnek. A rómaiak már fennen hangoztatták, hogy a magzat nem önálló lény, hanem az anyának csak része. Aztán később, amikor tudományosabban kezdtek fogalmazni, azt mondták: nem más, mint sejtek halmaza. A feministák a rájuk jellemző közönségességgel ezt mondják: a hasam csak az enyém, senkinek semmi köze hozzá. A spekulációra hajlamosak elkezdték keresni, mikor kap lelket a magzat, ez volt az úgynevezett léleknyerés napja, amit fiúknál a 40., lányoknál a 80. napra tippeltek.
A Szentírástól mindezek a badarságok teljesen távol állnak. Isten igéje alapján valljuk, hogy a magzat a fogantatása pillanatától teljes értékű ember, akit a Szentírás tanúsága szerint maga a teremtő Isten formál egészen egyedivé. És a mai technikával már pontosan nyomon lehet követni, hogyan fejlődik; minden nap, minden hét valami újabb lépcsőfokra segíti. Egy 11-12 hetes magzatnak már nemcsak a tagjait, külső és belső szerveit lehet pontosan látni, hanem láttam olyan fényképet, amin az ujját a szá-jába veszi a 11 hetes magzat. Valljuk azt a Biblia alapján, hogy az már ember. A magzat nem emberré fejlődik, hanem mint ember fejlődik.
Aki tehát kioltja egy akármennyi idős magzat életét szándékosan, az embert öl. A művi vetélés sok ország törvényei szerint megengedett, de Isten törvényével ellenkezik. Jogilag sem lehet indokolni, mert abszolút rendelkezési jogot biztosít a már megszületetteknek a még meg nem születettek felett, akiknek ráadásul semmiféle védekezési lehetőségük nincs. Amikor a meg nem született életet védjük, akkor emberéleteket védünk, annál is inkább, mert ők ki vannak szolgáltatva.
Aki látta a Néma sikoly c. filmet, az láthatta, hogy amikor a kaparókanalak szorításába kerül a magzat, és elpusztul, a kicsi szája nyitva maradt, mintha sikoltott volna, és menekül előle az anyaméhben. Ennyire ember az, akit az édesanyák a szívük alatt hordanak.
Érdekes, hogy Kálvin a magzat kiszolgáltatottságáról mit ír. Ezt olvassuk nála: „Az anyaméhbe zárt magzat már ember. Ha pedig méltatlanabb dolog egy embert a saját házában megölni, mint a mezőn, mert mindenkinek a saját háza a legbiztosabb menedékhely, mennyivel szörnyűségesebbnek kell akkor találnunk, ha egy magzatot, aki még meg sem látta az élet világosságát, meg-ölnek az anyja méhében.”
Köztudott, hogy a római egyház is ugyanilyen határozottan utasítja el a magzatelhajtást.
Bibliai alapon egyetlen esetben lehetséges mérlegelni, hogy vajon mégis nem megengedett-e ez a cselekmény, az úgynevezett egészségügyi indikáció esetében, amikor arról van szó, hogy a terhes anyának olyan betegsége van, ami életveszélybe sodorhatja őt, ha megtartja a terhességét. De testvérek, kereszteltem több gyereket már itt ennél az úrasztalánál, akik édesanyjának azt tanácsolták: vetessék el a gyereküket, mert életveszélybe kerülhetnek ők vagy mindketten. Ők hitből mégis vállalták ezt, megtartották a gyermeket, és Isten megtartotta mindkettőjüket: anya és gyermeke a mai napig boldogan élnek.
Nyilván mérlegelni kell a szakemberek tanácsait, nyilván nem lehet ilyen összetett és súlyos kérdést itt néhány perc alatt felszínes megállapításokkal elintézni. Sokkal nehezebb helyzetek is adódnak, mint ahogy azt elgondoljuk. Amikor például nagy a valószínűsége annak, hogy fogyatékos gyermek fog születni, amikor erőszakos közösülés történt, amikor kiskorúakat ejtenek teherbe, ezt mind-mind nehéznél nehezebb feladatot jelent. Ez azonban már a lelkigondozás feladata, hogy az anya hitét - ha van -, maximálisan figyelembe véve, vele együtt közösen keressük meg a legjobb megoldást. És ha vállalja minden körülmények között a gyermekét, akkor meg minden segítséget meg kell adni a környezetnek (az anyának is, meg a gyereknek is, akit sokszor ő maga nem is tud felnevelni), ahhoz, hogy felnevelődjék. Itt súlyos a bűnünk, mert sopánkodni, meg háborogni tudunk, csak tartósan hűséggel odaállni valaki mellé, aki bajba került - akár a saját bűne miatt, akárkinek a bűne miatt -, arra már nagyon kevés vállalkozó van - sajnos a hívők között is.
Aki találkozik ilyen emberekkel, és a lelkigondozás során ezzel a problémával, az tudja, hogy néha milyen elképzelhetetlen emberi, anyagi, lelki nyomorúság is nehezíti azt, hogy valaki vállalja a gyermekét. Sokszor egyszerűen csak kényelemszeretet és önzés az ok,ez súlyos bűn, néha azonban nehéz helyzetek is adódnak.
Viszont ennek ellenére is, a Biblia alapján a hatodik parancsolat szellemében csak azt mondhatjuk: alapvetően elutasítjuk a művi abortuszt. Ezért van az, hogy sok hívő keresztyén orvos nem is vállalja ennek a végrehajtását külföldön sem, és most már itt, nálunk sem.
Ugyanakkor feltétlenül meg kell említeni azt, amiről múlt vasárnap hangsúlyosan szó volt, hogy aki már elkövette ezt a bűnt, annak a számára van bocsánat. Mert ha van bűnbocsánat, akkor erre is van. Aki megvallja és elhagyja, annak Isten teljes feloldozást ad. Nem kell egy életen át együtt élni egy ilyen bűnnek az emlékével, nem kell hogy nyomassza, bénítsa az embert. El lehet jutni oda, ahova Dávid: „levetted ró-lam bűneimnek terhét.” Akár itt ma, az úrasztalánál, bárkivel megtörténhet ez.
Nem tudunk most beszélni az ezzel kapcsolatos praktikus dolgokról, arról például, hogy az első terhesség megszakítását milyen sok szövődmény, sőt meddőség szokta követni, arról, hogy milyen nagy itt a férfiak felelőssége, és nem lehet ezt az egészet a teherbe ejtett nőre hárítani stb. - sok mindenre nincs most lehetőségünk. Itt most a hatodik parancsolat szellemében kell egy sokat vitatott kérdésre a Biblia világos válaszát megadni, miközben a világ ködösít vagy mondja a Szentírás ellenkezőjét.
2. A másik, ami a földi életünknek a végét érinti, ez az úgynevezett eutanázia vagy „szép halál”, ami azt a döntést jelenti, hogy valakit fájdalom nélkül - például egy injekcióval - át lehet küldeni a halálba akkor, ha már nem tudunk rajta segíteni, akkor, ha már emberi megítélés szerint csak szenvedés vár rá, akkor, ha annyira sérült, hogy a környezete már nehezen tudja hordozni, és könnyebb lesz a környezetének, ha ő már nem lesz, akkor, ha ... - folytathatnánk a sort egyre veszedelmesebb megállapítások felé.
Mert közülünk sokan emlékszünk arra, hogy volt olyan idő, hogy az „improduktív elemeket” egy-egy injekcióval küldték át a másvilágra, és aztán itt nincs megállás, hogy a végén már kinek adják be azt az injekciót.
Nos, mit mond erről a Szentírás? A gyakorlat az, hogy lehet ezt végezni az illető megkérdezése nélkül, vagy lehet az érintett kérésére ezt elvégezni. Itt fennen hangoztatja a mi világunk az önrendelkezésnek a jogát, ami nagyon fontos jog, ha például egy elnyomott nép küzd érte. Csakhogy azt már megtanultuk a Szentírásból, hogy az életünk felett nem mi rendelkezünk, a felett csak az az Isten rendelkezhet, aki azt adta. Tehát sem a magzatának az élete felett az anya vagy bárki más, sem a saját élete felett senki nem rendelkezhet Istentől függetlenül, ha komolyan vesszük azt, ami a Bibliában van.
Dávid ezért mondta azt, hogy életem ideje kezedben van. - Ha valaki úgy tekint Istenre, mint aki Isten, és nem ő akar a helyére ülni, - láttuk, hogy a bűnnek a lényege mindig ez -, akkor tudja, hogy csak Isten rendelkezhet a mi sorsunkról. És a Ne ölj! ebben az esetben azt is jelenti: nincs jogom megrövidíteni az életemet semmilyen okból sem. Az lehetséges, hogy egy szenvedő hívő is vágyakozik a halál után, annál inkább, mert ő tudja, mi vár rá, hogy ki vár rá odaát. Az lehetséges, hogy egy szenvedő hívő még imádkozik is azért, hogy Isten vegye el életét, mert már nagyon nehéz, de éppen mivel így imádkozik, kifejezésre juttatja azt a meggyőződését, hogy csak Isten veheti el az ő életét, és ő maga nem nyúlhat bele abba.
Pál apostol is írta őszintén a börtönből, betegen, nagyon nehéz helyzetben a Filippi gyülekezetnek: kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de azért nem lett öngyilkos, és eszébe sem jutott, hogy valami módon ő rövidítse meg saját életét, hanem azt mondta: ha kivégeznek, tudom kihez megyek, semmi rossz nem történik velem. Ha szabadon engednek még a rómaiak, és birok még valamit tenni, megyek hozzátok és hasznomat veszítek. Mindenképpen valami jó dolog történik: vagy én járok jól, ha mehetek Krisztushoz, vagy ti jártok jól, ha mehetek hozzátok és veszitek valami hasznomat.
Ez az Isten Szentlelkétől ihletett szemlélete az életnek és a halálnak. Természetesen itt is adódnak nehéz kérdések, amiket ne akarjunk felszínes nagyképűséggel elintézni, vagy úgy tenni, mintha nem lennének. Mert egyre nehezebb megmondani, hogy kik azok, akik valóban természetes halállal halnak meg. Hiszen a gyógykezelés, a gyógymódok, a gyógyszerek következtében meg lehet hosszabbítani valakinek az életét, ha mindez nem lenne, már rég meghalt volna természetes halállal. Vajon az természetes halál, hogy több hónapig, vagy több évig tartó kezelés után hal meg? Lehet ezen vitatkozni, és látszólag joggal kérdezik némelyek, ha meghosszabbíthatjuk az életünket, akkor miért ne lenne jogunk megrövidíteni, ha már csak értelmetlen szenvedést jelent valakinek a számára?
Ha az valóban csak értelmetlen szenvedést jelent és csak szenvedést jelent, akkor bibliai alapon is el lehet képzelni a kezelés megszüntetését. A keresztyén etika egyértelműen elutasítja az eutanáziát, annak mind az aktív, mind az úgynevezett passzív formáját. De lehetségesnek tartja végső esetben, egyértelmű helyzetben a kezelés megszüntetését. Az eutanázia az élet megszüntetése - ehhez nincs jogunk. A kezelés megszüntetése az lehet az irgalmasság cselekedete.
Természetesen itt is sok nyitott kérdés marad még, és sokáig lehetne vitatkozni, de a Biblia alapján azért nekünk mégis igent vagy nemet kell mondanunk. Annál inkább, mert olvastuk az elmúlt alkalmakon Jézus szavait, hogy Ő elsősorban a cselekedeteink indítékát nézi. Ahogy Ő mondja: a szívet nézi, mert a szívből származnak a gondolatok, a cselekedetek, és Ő az indítékokat, az indulatokat nézi, és aszerint ítél meg bennünket.
3. Ezért nagyon fontos pünkösdi ige az, amit felolvastam a Lukács evangéliumából. Arról szól ez a történet, hogy Jézus és tanítványai Jeruzsálembe indulnak. Ez volt a Megváltó utolsó útja a szent városba, ez az út már a keresztre vezetett. Ő nem kerülte ki a samaritánus településeket sem, mint honfitársai. Ő előítélet nélkül, egyenlőképpen szeretett és szeret ma is mindenkit. Ezért mondta a tanítványoknak: menjünk csak a legrövidebb úton, és szá-mítsátok ki, hogy mikor érünk egész napi gyaloglás után estére kelve egy faluba, és kérjetek ott szállást 13 embernek. Ez éppen egy samáriai falu volt. A samarítánusok viszont „adtak magukra”, és az ősi gyűlölet jegyében nem fogadták be Jézusékat.
Volt ilyen: aki Jeruzsálembe megy valamilyen kultikus céllal, istentiszteletre, annak samaritánusok nem adnak szállást. És itt két tanítvány: Jakab, és a szelíd János is méregbe gurul: „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket, ahogy azt Illés cselekedte!?” Jézus keményen rendre utasítja, megdorgálja őket. „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek; mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse. Aztán elmentek egy másik faluba.”
Miről van itt szó? Pusztítsd el őket, mert megsértettek minket. Ez az a gyilkos indulat, ami megszólal a tanítványok szívében. Talán maguk sem gondolták, hogy van még ilyen indulat bennük. Három évet eltöltöttek Jézus közelében, és még azok után is ott lapulhatnak ilyen sötét, gyilkos indulatok emberszívekben? Sajnos igen. De Isten nagy kegyelme az, amikor világosságra hozza ezeket a sötét dolgokat. És nagy dolog, ha valaki bátran bűnnek vallja, elítéli, és ké-ri, hogy szabadítsa meg tőle. Ezt is megtehetjük, akár már ma mindnyájan, ha van annyi bátorság bennünk, hogy igent mondjunk Isten leleplező igéjére.
Nos, tehát megszólal bennük ez a gyilkos indulat: pusztítsd el őket, mert minket megsértettek. S erre mit mond Jézus: értsük meg őket, s menjünk csendesen tovább. - Ez a jézusi lelkület, ez a Szentlélektől származó indulat. Jézus leleplezi a tanítványokban a sötétséget: „Nem tudjátok, milyen lé-lek van bennetek...” Ő a maga isteni hatalmát soha nem használja életellenes vállalkozásokra. Ő a maga isteni hatalmát, a benne tökéletesen lakozó Szentlelket mindig az élet támogatására használja. Mert a Szentlélekről mindenütt azt olvassuk a Bibliában, hogy az életre mond igent.
Ott van a Szentlélek már a teremtéskor. Isten Lelke lebegett a vizek felett, és a káoszból úgy lett kozmosz, hogy a Szentlélek rendező ereje lépett munkába. És ott van minden ember újjászületésénél, amikor a sötétségből a világosságra lép valaki, a hitetlenségből az élő hitre, az önmagába zártságból a Jézussal való közösségre, - az mindig a Szentlélek munkája. Amikor új élet támad lelkiképpen valakiben, mert a Szentlélek életet teremt, az életet akarja, az életet védi, és a mi sokszor teljesen üressé, sivárrá, értéktelenné vált puszta létünket életté teszi, minőségileg más életre segíti a Jézusban hívőt. A Szentlélek mindig támogatja az életet. Ő az élet Lelke.
Nem azért jött az Emberfia, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse. Először is adjon nekik igazi életet, ami felett nincs hatalma a biológiai halálnak sem, s aztán ezt az életet védje, erősítse, támogassa, hogy ők meg továbbadhassák másoknak.
Amikor Jézus a programját bejelentette, azt mondta: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyenek.” A Szentlélek az élet és a lelki gazdagságnak a lelke. Aki már kapta Isten Szentlelkét, aki Jézust befogadta, és aki enged ennek a Léleknek és úgy jár, hogy Isten Szentlelke vezeti, az az ember mindig védi és gyarapítja mások életét is minden áron. Akkor is, ha neki kell megfizetni az árát, mert általában nekünk kell megfizetnünk ennek az árát. De ez természetes az újjászületett ember számára. Mégha az életünkkel kell fizetni, akkor is.
Ha a földbe esett gabonamag el nem hal - mondja Jézus -, egymaga marad. Ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Ha vállalja a csendes elpusztulást, megsokszorozódik kö-rülötte és általa az élet. Ennek csúcsa a golgotai kereszt, amikor Isten Fia vállalta a kárhozat minden kínját és a halált, hogy nekünk életünk legyen és bőségben éljünk. Ez a Szentlélek munkája, erre indít Isten Lelke mindig minden embert.
Ugye, így érthetőbb már, hogy miért vállalnak hívő keresztyén emberek olyan gyermeket is, akiről előre tudják, hogy fogyatékos lesz. Miért vállalnak hívő keresztyén családokban negyedik, hatodik, tizedik gyermeket is - nem egy ilyet ismerek - ebből a hitből. Miért ápolnak szeretetotthonainkban olyan halmozottan sérülteket, akiket semmire sem lehet képezni, akiket, ha megnőnek is, tisztába kell tenni és etetni kell. Miért tekintik az újjászületett hívő emberek teljes értékű embernek a már egészen leépült, és semmire sem használható öregeket is, és igyekeznek emberi körülményeket teremteni körülöttük, néha nagy áldozatokat hozva értük. Mert a Szentlélek erre indítja azt, akiben már a Szentlélek lakozik, és aki enged neki.
Mert Ő az életnek a Lelke. Ilyen szolgá-latokra indít, ezekhez ad erőt, ezek közben ad örömöt a hívőnek, az engedelmes Krisztus-tanítványnak. Akár az élet legelején, akár az élete alkonyán van valaki, ezzel a felelősséggel tudja szeretni, és szolgálni neki. Amikor semmi haszna nincs már abból, hogy áldozatot hoz érte, akkor is meghozza az áldozatot. Miért? Mert ilyen a természete. Mert az újjászületett ember ilyen újfajta, krisztusi természetet kap. Akkor is, ha bolondnak nézik és mondják, akkor is, ha csendesen rámegy erre a szolgálatra. Nem hősködni akar, nem kényszeríti senki, a benne lakozó Szentlélek indítja. „Mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” És akiben az Emberfia, Jézus Krisztus valóban él a hit által, azt az Ő Szentlelke indítja, és a Szentlélek ilyesmire indít bennünket.
Egyébként ugyanezt olvassuk a mindenható Istenről. Így szeretett és szeret Isten is minket: értetlen, hitetlen, akadékoskodó, okoskodó, halogató, nehézkes embereket. Így szeret minket Isten, erkölcsi korcsokat, hitbeli torzókat, lelki fogyatékosokat, és így akar nekünk új életet ajándékozni. Kerül, amibe kerül! Az Ő egyszülött Fiának az életébe került, mert úgy szerette Isten e világot, az ellene fellázadt, önmagát folyamatosan tönkretevő, Isten ellen munkálkodó világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vehessen. Mert Ő az életet kínálja nekünk mindig. És az életünket védi és akarja meggazdagítani.
Olyan beszédes ez, bármilyen egyszerű jelét olvastuk is a felolvasott igében. Egész napi gyaloglás után már fáradtak Jézusék. Most miből állna abban a faluban azt mondani: itt van egy csendes udvar, ott lefekhettek. Nem szállodában akartak ők megszállni. - Nem, ők nem fogadják be. Erre Jézus csendesen azt mondja: rendben van, megértem őket, akkor megyünk tovább. Még néhány kilométert gyalogolni kell, még fáradtabbak leszünk, később kerülünk nyugovóra, de nem haragszunk rájuk. Ők fizetik meg az árát. Ez az, amit nem ért Jakab és János. Ez az, amit nem ért az egész, Istentől elfordult emberiség. Emiatt nevezik a hívőket bolondoknak, ők azonban vállalják ezt. Pál apostol azt mondja: mi bolondok, a Krisztusért.
Mert aki Isten Szentlelkének enged, az mindig kész lemondani a maga kényelméről, hasznáról, büszkeségéről, előrehaladásáról, presztízséről, ha mások életét így védheti és gazdagíthatja, mert az mindennél többet ér neki.
Ezen a szép ünnepen nemcsak emlékezünk a Szentlélekre, hanem Isten kínálja nekünk ezt a Szentlelket. Az Ő Lelkét, aki egészen újjáformálhatja a gondolkozásunkat, aki akármennyi időt töltöttünk el esetleg nélküle, egészen új kezdést ajánl most nekünk, megtanít elfordulni magunktól, megnyílni Őelőtte és elkezdeni szolgálni másoknak. Ez az igazán emberhez méltó élet. Ezt a küldetést adta Ő nekünk.
Azt a küldetést, ami a gyertyáé. Ha meggyújtják, ő maga elég ugyan, elfogy lassan, de közben világosságot áraszt a sötétben. Be lehet tenni a vitrinbe is, vagy el lehet dugni valahová, ha félti magát, sértetlenül megmaradhat. S akkor ő is sötétben marad, mások is fény nélkül maradnak. Vagy pedig vállalja azt, hogy elég, s közben világít.
Talán nem veszítek rossz néven, ha bevallom: készülés közben eszembe jutott egy olyan vers, amit 50 évvel ezelőtt tanultam meg, még otthon, Kecskeméten. Nem irodalmi alkotás, egyszerű versike, amit gyerekeknek írtak. Ezt a gondolatot azonban számomra máig is egyértelműen fejezte ki. A gyertyáról szól.

A gyertya ég, fénylik, világít,
Hogy hánynak, nem tud róla.
Jónak, gonosznak világít-e -
A gyertya azt nem tudja.

Ég, mert ez a rendeltetése.
Szolgálja az életet.
Betölti csendben hivatását,
Azután feledésbe megy.

Legyek én gyertya!
Szolgája égi fénynek!
Vagy hogyha Isten úgy akarja,
Ne tudjam, kiért égek.

Csak világítsak szüntelen,
Amíg tart földi éltem,
Aztán mint a leégett gyertyát:
Felejtsétek el, hogy éltem.

S legyen a dicsőség egyedül azé, aki maga a világ világossága. És aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért. Ezért mehetünk át mi is a sötétségből a világosságba, és ezért alakulhat át az életünk Szentlélektől irányított szolgáló életté.

Jóel próféta rövid könyvét olvassuk most ezekben a napokban bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Így a pünkösd előtti időre különösen is elgondolkoztató, hasznos olvasmány, s ami annál sokkal több: Isten drága és igaz igéje ez.
Jóelről nem sokat tudunk, csak a nevét, meg az apja nevét olvashatjuk a Szentírásban. Szép hitvallás az ő neve, azt jelenti: az Úr az Isten. Annyit tudunk, hogy a fogságból való hazatérés után keletkezett ez a könyv, valamikor az időszámításunk előtti 4. században. Aki figyelmesen elolvassa, az megállapíthatja belőle: már állnak Jeruzsálem falai, felépítették újra a jeruzsálemi templomot is, megindult az áldozás, de nem önálló a nép, nincs királya vagy vezetője. A könyvnek szép a stílusa, rendkívül erőteljes képekkel szemlélteti mindazt, amit mondani akar.
Tulajdonképpen egyetlen mondanivalója van, és ez a kifejezés többször is előfordul benne, mindig hangsúlyos helyeken: az Úrnak napja. Arra hívja fel a nép figyelmét Jóel próféta által Isten, hogy felelősen kell élni, mert egyszer váratlanul eljön az Úrnak ama nagy napja, amikor vége lesz a történelem eme nagy korszakának, és amikor Isten megítél mindent; amikor minden bűn elnyeri büntetését, és amikor Isten azokat a jutalmakat, kegyelmének ajándékait, amikről ígéretet tett a Bibliában, megadja az övéinek.
Ne feledkezzen bele a nép mindig a pillanatnyi gondjaiba. Ne süppedjen bele azokba a nehézségekbe, amikkel éppen küszködnie kell. Ne csak arra a feladatra összpontosítson, ami éppen előtte van, hanem mindig, mindenen lássunk túl. Lássuk a történelem célját, és ne feledkezzünk meg arról az új világkorszakról, ami majd akkor kezdődik, az Úr nagy és félelmetes napja után, mert ez segít felelősen élni most.
Ne feledkezzék el az ember arról, hogy gazdája van, neki is, meg az egész világnak. És a világ Ura és gazdája egyszer mindenkit felelősségre von. Egyszer mindenért számot kell adnunk. Jézus olyan részletekbe menően beszél erről, hogy azt mondja: minden hiábavaló szóért számot kell adnunk majd ama napon. Nem tudom, hogyan történik, vajon vissza kell-e hallgatnunk azt a sok hiábavaló beszédet, ami nap mint nap elhagyja az ajkunkat. Az maga ítélet lenne már, ha önmagunkat vissza kellene hallanunk.
Ugyanakkor Jézus azt is ígéri: a legkisebb, csöndben, észrevétlenül elvégzett szolgálatnak, amit iránta való szeretetből egymásnak végeztünk, meglesz a jutalma. Amit senki nem vesz észre, amit itt senki nem tesz szóvá, amit senki nem köszön meg soha, annak is el van készítve a jutalma Őná-la. Ezt sem tudjuk pontosan, hogy történik majd, s mi lesz ez a jutalom, - mindennél nagyobb jutalom lesz az, ha együtt lehetnek a megváltottak az ő Urukkal a dicsőségben, de ezen belül még valami jutalma lesz az engedelmes szolgálatnak.
Jóel arra hívja fel a figyelmet, hogy ne engedjünk annak az ördögi kísértésnek, ami csak a pillanatra irányítja a figyelmünket, és nem látunk azon túl; ami megtanít a felszínen mozogni, és nem látunk a dolgok mélyére; ami mindig csak egy valamire figyel, és nem veszi komolyan az összefüggéseket. Jóel felemeli az ember tekintetét, sőt Isten Szentlelke kiemel minket a mindennapokból, hogy legyen rálátásunk önmagunkra is.
Nem tudom, volt-e már olyan élményük a testvéreknek, hogy egy-egy nyugodt, csendes nap alkalmával, (adatnak ilyenek, vagy ha sikerül néha egy kis szabadságra elmennie az embernek, netalán térben is eltávolodnia a mindennapjaitól,) akkor egyszerre sok mindennek más lesz a súlya és a jelentősége. Sok összefüggés kirajzolódik, sok mulasztásunk nyilvánvalóvá lesz. Önmagunkat is másként tudjuk megítélni. Isten Szentlelke segíti a hívőt abban, hogy fölé emeli az eseményeknek, hogy valóban legyen rálátásunk, tágasabb horizonton belül tájékozódjunk.
Jóelnek a döntő szempontja az, hogy „az Úr félelmes és nagy napja” eljön. Ne felejtsétek el azt, amikor akármit csináltok, a legmegszokottabb hétköznapi mozdulatnál is, jó, ha a szíve mélyén ott van a hívő embernek: ezt az Úrnak csinálom. Azt szeretném, ha kedves lenne neki, hogy neki legyen kedves. Milyen nagy szabadságot ad ez például attól, hogy embereknek igyekezzünk kedveskedni, esetleg úgy, hogy azáltal engedetlenné válunk Istennek. Valóban felülemeli az embert önmagán, az eseményeken, és megtanítja helyesen értékelni.
Ezt tehát a végső célja ennek a könyvnek. De ezt megelőzően, mielőtt erre rátér az utolsó fejezetben, három nagy gondolati egységet fejt ki egymás után. Az első: hogyan viselkedik és viselkedjék Isten népe, amikor a próbák, a csapások rázúdulnak, a másik: meg is mondja, hogy az egyetlen helyes magatartás ilyenkor a bűnbánat és az Istenhez való megtérés, mert - és ez a harmadik: Isten érthetetlenül és mérhetetlenül kegyelmes, valóban gazdag a megbocsátásban, és engedélyez a bűnbánónak új kezdést.
Mi van akkor, ha ránk zúdulnak a csapások? Boldog az, akit a csapások is Istenhez visznek közelebb és bűnbánatra jut. A bűnbánónak Isten mindig megkegyelmez, - és majd elsorolom, mit mond Jóel, milyen ajándékokat ad -, és az itteni ideiglenes csapások és ítéletek emlékeztessenek minket a végső nagy ítéletre, amikor már nem lesz több lehetőség a bűnbánatra, és amikor Isten már kihirdeti a kegyelmet vagy az ítéletet. Ott már nem lehet kegyelemért esedezni! Ezért kell itt most kihasználni az erre készített alkalmat.
Ez röviden Jóel könyvének a váza és gondolatmenete. Ha nem is teljes részletességgel, de egy kicsit nézzük meg közelebbről, miket ír ő itt.
1. Az 1. fejezetben, meg a 2. fejezet első felében rendkívül szemléletesen és félelmesen ábrázolja a sáskajárásnak a borzalmát. Azt írják azok a bibliamagyarázók, akik hosszabb időt töltöttek a Közel- és Közép-Keleten, és láttak sáskajárást, hogy az valóban ilyen borzalmas. Csakugyan fé-lelmetes az, amikor mint egy nagy felhő, megjelennek a sáskák, és zúg, morajlik az a felhő, valósággal elsötétül az ég, és mindenki rettegve nézi, hol szállnak le. Csak ne itt! S ha valahol másutt, egy kicsit fellélegzenek. De ahol leszállnak, ott semmi nem marad, ami zöld volt. Felemésztenek, lelegelnek, lekopasztanak mindent. Azt olvastuk itt: a fának a kérgét is lerágták. Levelet, gyümölcsöt, minden növényt megsemmisítettek, és a fáknak a kérgét is, mert az águk fehérlik - ahogy olvastuk.
Nincs must, nincs bor, nincs olaj - az alapélelmiszereket említi itt a Szentírás. Megjelenik az éhínség, a szükség, a nélkülözés. Annak nyomán mindig megjelenik a feketepiac, korlátlan csalás. Legrosszabb esetben az éhhalál. És ennek nyomán eltűnt az öröm az emberekből. Ezzel a mondattal zárult a szakaszunk, és az ember szíve összeszorul, ajka elnémul, látva, hogy az íté-let úgy tűnik: totális. Kenyér nélkül marad a nép.
Nem lehet védekezni ellene. Nemcsak úgy nem lehet védekezni, hogy nem tudta elhárítani az ember (ma sem), hanem úgy sem, hogy a legkisebb lyukon bebújtak a lakásba, a ruha alá, félelemben tartották ezek a szörnyű állatok az embert.
Van olyan, hogy az életünk olyanná vá-lik, mint sáskajárás után a táj. Van olyan, hogy összejönnek a bajok. Ha csak a tegnapi meg a mai napnak az eseményeit és telefonjait elmondanám most a testvéreknek; mint egy sáskajárás, ahol letarolnak minden örömöt, minden békességet, minden reményt, és ha az ember azt kérdezi: ezek után mit csináljunk egy ilyen letarolt tájon? Úgy tűnik, igazuk van azoknak, akik azt mondják: nincs remény, itt mindnyájan éhen halunk.
De nem kell ahhoz nagy szörnyűségeknek történniük, néha a mindennapok apró kellemetlenségei is egy-két váratlan veszteséggel, megaláztatással súlyosbítva elég ahhoz, hogy eltűnjék az öröm az emberekből. És ha megnézzük a mozgólépcsőn lefelé haladva a felfelé jövőknek az arcát, akkor nem túl sok derűs arcot lehet látni. Vihogókat olykor lehet, de derűt, örömöt kevés szem sugároz. Sáskajárás utáni táj.
2. Milyenné teszi az embert az, ha így összejönnek a bajok, ha egyszerre sok csapás éri, és védtelen, kiszolgáltatott, nem lát megoldást? Sokféleképpen reagálnak az emberek. Van, aki elcsügged, elkeseredik, feladja, nem lát reményt, nem is próbál ellen-állni. Kétségbeesik. Vannak, akik lázadnak, előhozza a keserűséget belőlük, ökölbe szorul a kezük a szó átvitt értelmében is. Netalán még Isten ellen is lázadnak, Istenre is rázzák az öklüket. Milyen Isten az, aki ezt megengedi?! Megkeményedik az ember. Talán úgy, mint Arany János versében a sző-lősgazda, aki a jégverés után előkap egy karót, és ami még megmaradt, azt is leveri a vesszőkről: lássuk, Uram Isten, mire megyünk ketten.
A szép lelkek azt mondhatják: milyen Isten-káromló beszéd ez, de én azt hiszem, aki volt már nagyon mélyen csapások özönében, vagy sok ilyen emberrel találkozik, úgy, hogy őket mélyen megérti és együtt érez velük, az megérti ezt a keserűséget. Semmiképpen nem lehet helyeselni és igazolni, de meg lehet érteni.
Nos, éppen erre figyelmeztet a Biblia sok helyen, hogy Isten kezében még a csapás is eszköz, a mi javunkra. Erre a hitetlen ember azt mondja: ostobaság! Ez nem igaz, nekem ilyet ne papoljanak! A hívő ember vallja és tapasztalja, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat szolgálja. Még egy veszteség is? Az is. Betegség is? Az is. - Azt mondja a Biblia: minden. Isten mindent fel tud használni a javunkra. Éppen ezért fontos, hogy amikor záporoznak ránk a kellemetlenségek, vagy komolyabb próbatételek is, akkor azok ne messze sodorjanak, lökjenek Istentől, hanem ha esik is az ember, közelebb essék Őhozzá.
Valaki egyszer azt mondta: a próbák alatt mindenki abba az irányba esik, amerre éppen nézett. Aki hátat fordít Istennek, az messzebb kerülhet tőle, megkeményedhet a szíve. Aki arccal Őreá nézett, és úgy élte az életét, azt még a próba is közelebb viszi hozzá. De attól tudatosan óvakodnunk kell, hogy megkeményedjék a szívünk. A 95. zsoltár azt mondja: „Lágyítsátok szíveteket: Hogy, ha hívánd ma titeket, bárcsak meghallanátok szavát!” A feladatunk az: lá-gyítsuk a szívünket.
Van egy kedves és őszinte lelki ének, amelyik úgy kezdődik: „Ha az Úr szomorít, oka van rá. Tudom én, javamért szomorít. Keze és szíve szívesen adná erejét, derűjét, örömét... Magam én, ha porig megalázom, az az Úr, aki ver, szomorít, csuda fényre deríti a gyászom, s örömárral elönt, beborít.” - Ez így szépen hangzik és az ember olykor kételkedik benne, pedig így van. Sokszor láthattam már, hogy aki kész magát igazán megalázni Isten előtt, talán éppen a próbák nyomasztó súlya alatt, annak csuda fényre deríti a gyászát. És azt az emberszívet, amelyikből eltűnt az öröm - ahogy itt olvastuk -, örömárral beborítja. Ez nem költői túlzás, ez valóban így van.
Mindannyiunkkal előfordulhat, hogy egyszer csak viharba kerülünk, valami lelki sáskajárás áldozataivá válunk. Jó előre felkészülni. Semmiképpen ne keményebbé tegye a szívünket. Semmiképpen ne ökölbe rántsa a kezünket, hanem tanítson meg még inkább összekulcsolni. Tudatosan is lágyítsuk a szívünket, a bűnbánat mindig lágyítja az ember szívét. Az önigazolás meg az önigazultság keménnyé teszi. Alázzuk meg magunkat az Ő sújtó keze alatt. Ne tágítsunk attól, makacsul ragaszkodjunk ahhoz, hogy ami meg van írva, az így igaz. Például ez is: akik Őt szeretik, azoknak minden a javukat munkálja. - Ott egy olyan kifejezés van a Bibliában (Róm 8.), amikor egymást segítik az események. Pál apostol idejében még nem volt fogaskerék, de az a kifejezés van ott, amit így kellene fordítanunk: a fogaskerekek egymásba illeszkednek, és az egyiket elég meghajtani, az mozgatja az egész rendszert, vagy ha kettő van, a másikat. Javunkat munkálja Isten még a próbákkal is.
Érdekes ám, testvérek, hogy talán még a mainál is nehezebb, sötétebb történelmi korszakokban a mi hívő eleink így fogadták a nemzeti csapásokat is, meg a személyes sorscsapásokat is. Gondoljunk csak a Himnusznak az egyik versszakára: ami, miután elmondja a költő, hogy milyen sok jót és szépet adott Isten a népünknek, akkor jön egy törés: „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben, s elsújtád villámidat dörgő fellegedben.” S akkor felsorolja az ellenségeinket, amik félévszázadonként tönkretették az országot, és iszonyatos pusztítást okoztak a népben.
Ma is sok olyan sötét erő működik, ami tönkreteszi az országot és pusztít a népben. Hihetetlen csak az az erkölcsi pusztulás is, ami a szemünk előtt zajlik le, és amit a gyerekeink életében elképedve vagyok kénytelen látni. Látjuk-e: hajh, de bűneink miatt van ez (!?)
A reformátorok a mohácsi vész utáni sötét időben újra és újra arra emlékeztették a népünket, hogy Istentől kaptuk ezt az ítéletet, és megérdemeltük. De Isten nem az ítélettel akarja befejezni a nevelésünket, hanem készen van nála a kegyelem. Ugyanazt prédikálták, amit itt Jóel. És aki megalázza magát őszintén, annak Isten megmutatja, milyen az, amikor Ő felemel egy embert a sáskajárás után.
Gondolkozzunk ezen, mert ösztönösen a dac, a keménység, a lázadás, az ellenállás támad fel az emberben, amikor minden oldalról ütik, és váratlan csapások érik. A hívő ember nagy kiváltsága, hogy ezeket is végső soron Istentől fogadja el, neki mondja el a keserűségét. Neki elmondhatja: Uram, miért csinálod ezt, én nem ilyennek ismertelek, és nem bírom már?! - nyugodtan lehet panaszkodni, de Istennek. Aki neki panaszkodik, nem az öklét rázza, hanem összekulcsolta a kezét.
3. És meggyőződhet arról, - ami a harmadik gondolati egység a Jóel könyvében -, hogy Isten gazdag a kegyelemben és bő-völködik a megbocsátásban. „De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szí-veteket szaggassátok meg, ne csak a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas Ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is.” - És egy fél oldallal később ezt olvassuk: „Szánalomra indult az Úr országa iránt, és könyörült népén.” Mihelyt őszintén elhangzik: hajh, de bűneim miatt! - megérdemeljük, Urunk, még ennél több szörnyűséget is érdemelnénk, olyan sok szörnyűséget követtünk el ellened, de tudjuk: kegyelmes vagy - abban a pillanatban maga Isten nyúl az összetört ember hónaalá és emeli. Emeli fölé a tragédiáinak, s egyszerre lesz rálátása. Elhelyezkednek a dolgok, és helyesen tud ítélni. Isten szemével nézi a saját sorsát is. Erre mondták a reformátorok: sub specie aeternitatis - az örökkévalóság nézőpontjából látja a maga életének az apró vagy kevésbé apró eseményeit is, és helyesen fogja megítélni.
Isten kegyelmének melyek a jelei? Ezeket sorolja fel itt Jóel. Először is: újra bőség lesz. Amilyen részletesen ecseteli a sáskajárás szörnyűségeit, olyan részletesen sorolja el, milyen az, amikor az Úr esőt ád a földre - az volt az áldások forrása, és egyszerre minden kizöldül. A sáskák lelegelték; amit meghagytak, megették a szöcskék; amit meghagytak, megették a cserebogarak - semmi nem maradt. S egyszerre csak egy új teremtés történik. Újra sarjad minden: zöldell a mező, van must, van gabona, van olaj, és Isten bőséget ad. Megtelnek a szérűk gabonával, bőven ömlik a sajtókból a must és az olaj. „Kárpótollak titeket azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska, a szöcske, a cserebogár és a hernyó. Ehettek jóllakásig, és dicséritek az Úrnak, Isteneteknek a nevét, mert csodát tett veletek. Akkor megtudjátok, hogy én Izráellel vagyok, és hogy én, az Úr, vagyok a ti Istenetek, senki más!” (2,18-27)
Ezt előbb is megtudhatták volna, és előbb is dicsérhették volna az Urat, csak éppen az volt a baj előtte, hogy nem az Urat dicsérték, hanem dicsekedtek, nem az Úrban bíztak, hanem magukban bíztak, meg babonaságokban, bálványokban ... Előbb is lehetett volna, nem kellett volna a sáskajárásnak bekövetkeznie. Nem történelmi szükségszerűség a sáskajárás, most a szó mindenféle értelmében, hanem nevelőeszköz Isten kezében. És mivel Isten ettől akarta megőrizni a népet, hogy végképp magában bizakodjék és elbízza magát, gőgős legyen és istenkedjék, és megvesse az ő Istenét, ettől mindenképpen meg akarta őrizni, mert ez lenne a végleges és végzetes pusztulása a népnek, - hogy a végső ítélet ne következzék be, ezért időleges ítéletekkel figyelmezteti Isten az Ő népét. A reformátorok ezt fedezték fel, és a történelmi próbák mögött is így látták a minket szerető Istent. Ezt nem érti a nem hívő ember: ha szeret, miért próbál? Azért, mert nagyobb bajtól akar megőrizni. A kárhozattól akar megőrizni. Ezért inkább a fejemre üt most, ha nagyon magasan hordom, hogy idejében megalázzam magam. Ha kész vagyok, Ő felemel, és az a kéz, amivel szomorít, csuda fényre deríti gyászom. - Tessék kipróbálni!
Ez tehát az első áldása Isten kegyelmének: újra bőség van.
A második az: újra körülveszi az Ő népét védelemmel. Át kellett élniük a kiszolgáltatottságot. A sáska - bár különböző méretek vannak - kis nyomorult állat, de nem lehet védekezni ellene, és fél, retteg tőle az okos és büszke ember, mert nincs védelem. De amikor az Úr körülveszi az Ő népét - azt olvassuk a második rész közepén -, a nálánál nagyobb ellenség is megfutamodik, és bárki támad rá, biztonságban lakozhat.
A kegyelem első áldása: bőség, a második: biztonság, védettség.
A harmadik: - ami püskösdivé teszi Jó-el könyvét - Isten az Ő Szentlelkét ígéri mindenkinek.
(Azt mondtam: a 3. részt olvastam - ez a Jóel könyvének az eredeti felosztása szerint a 3. rész. Később egy másféle felosztás lett, úgyhogy a Károli bibliánkban ez a 2. fejezetnek a második fele, de az új fordítás megint visszatért az eredetihez. Ne okozzon zavart a testvérekben. A Károli Bibliában 3 fejezetből áll a Jóel könyve, az új fordításban 4 fejezetből. A szöveg ugyanaz, csak más a beosztás.)
Nos, ezt a 3. részt önállóan kezeli az eredeti szöveg, ahol Isten azt ígéri: eljön az az idő, hogy mindenki kaphatja az Ő Szentlelkét. Miért, hát előtte nem kaphatta mindenki? Nem. Az Ószövetségben azok kapták Isten Szentlelkét, akiket Ő valami különleges, nehéz, az egész népért végzett feladattal bízott meg. Amire önmagától képtelen lett volna egy ember, annak adta az Ő Szentlelkét. Saul király lett: „Az Úrnak lelke reád száll és más emberré leszel.” - ígéri neki Isten. Amikor kapja a Szentlelket, ő is prófétál és mindenki csodálkozik: hogy jön ez a tanulatlan parasztlegény ahhoz, hogy itt prófétáljon? Kapta Isten Szentlelkét. Akiket Isten bízott meg valami nehéz feladattal, azoknak adta az Ő Lelkét, amíg engedelmeskedtek. Saul egy idő után elbizakodott, Isten visszavette tőle az Ő Lelkét.
Ezzel szemben az Újszövetség arról beszél, hogy aki Jézus Krisztust hittel befogadja, az mind kapja az Ő Szentlelkét. És ez bárkinek lehetséges - itt olvastuk: öregnek, fiatalnak, rabszolgának, rabszolgatartónak, szegénynek, gazdagnak ... mindenkinek. Jézus Krisztus ezt tette lehetővé. A Jóel 3. pünkösdkor teljesedett be. Nem véletlenül idézi Péter apostol (ApCsel 2.) pünkösdi prédikációjában Jóel próféta szavait. Akkor teljesedett be az, attól kezdve minden Jézusban hívőnek hozzáférhető a Szentlélek. Kapja ezt az ajándékot.
És miben nyilvánul meg elsősorban, hogy valaki kapta Isten Szentlelkét? Abban, hogy érti Isten gondolatait, kijelentést kap Istentől. Közli vele Isten az Ő akaratát, az illető azt felfogja és cselekszi.
Ez félreérthető: „ifjaitok látomásokat látnak, véneitek álmokat álmodnak” - akkor ilyen úton közölte Isten az Ő kijelentését a hívőkkel. Ma velünk a Szentíráson keresztül közli. A látomások és álmok ideje lejárt, mióta Isten az Ő igéjét írásba foglaltatta. Ennek a tartalmára figyeljünk, s ne a formájára. Akkor ez volt a formája, de a tartalma ma is ugyanaz: Isten az Ő gondolatait érthetővé teszi ilyen magunkfajta emberek számára is. Az Ő egészen más gondolatait, az Ő magasságos gondolatait, amit mi nem érünk fel ésszel, azokat redukálja, hogy nekünk is érthetőek legyenek, és átalakítsák az életünket, sőt: továbbadhassuk azokat másoknak. Az Ő igéit adja az Övéinek a szájába. - A Szentlélek ígérete tehát a harmadik ajándék.
A negyedik, amit még mond a végén: „De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, mert Jeruzsálemben lesz a menedék az Úr ígérete szerint.” Az igazi menedék Jeruzsálemben Jézus Krisztus áldozata által nyílik meg mindenki előtt. Azt ígéri Isten: meg lehet menekülni a pusztulástól, és ezt a menekülést Ő kínálja az embereknek, és azok kapják ezt a menekülést, akik segítségül hívják az Úr nevét. Ez a mondat előfordul az ApCsel-ben is és a Ró-mai levélben. Háromszor ismétlődik a Bibliában: aki az Úr nevét segítségül hívja, megmenekül. Próbáljuk ki! Szabad Őhozzá kiáltani, segítségül hívni a nyomorúságunk kellős közepén is.
Így érkezik meg a tulajdonképpeni mondanivalójához - erről szól az utolsó fejezete -: a történelem különféle sáskajárásai mint Isten ítéletei, a végső nagy ítéletre emlékeztetnek bennünket, és attól akarnak megőrizni. Mert - és erről ír a 4. részben - lesz ítélet. Isten a népeket, a pogányokat, megítéli, az Ő népét, a benne hívőket, magához veszi és megdicsőíti. Nem lesz harmadik állapot, nincs harmadik lehetőség, ott nincs már arra lehetőség, hogy valaki, aki addig nem hitt benne, átlépjen valahogy a hívők táborába. Most van ennek az ideje. - Szeretete nagy, türelme hosszú - ahogy olvastuk -, egyszer azonban véget ér ez a lehetőség és elkövetkezik az ítélet.
Isten segítsen minket felelősebben élni, a végre is gondolni. Nem kell rettegnünk a végtől, nem a világ végét várjuk, mi a visszatérő dicsőséges Krisztust várjuk, aki magához veszi a benne hívőket. Most hívjuk segítségül az Úr nevét, s akkor már most megmenekültünk. Ezzel az örömmel lehet készülni a vele való találkozásra, és így tudjuk meghajtani magunkat - még a sáskajárások idején, a bennünket érő próbák alatt is.

Két héttel ezelőtt is a hatodik parancsolatról volt szó. Akkor megállapítottuk a Szentírás alapján, hogy mivel Isten az élet teremtője, ezért egyedül Neki van joga elvenni is azt. Rajta kívül senkinek nincs joga sem megrövidíteni, sem kioltani, sem a maga életét, sem egy másik emberét. Annál kevésbé, mert a teremtmények közül az ember az egyetlen, akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett. Ezért ha valaki az emberi élet ellen vét, közvetlenül Isten ellen lázad.
Láttuk, hogyan értelmezi Jézus a Hegyi beszédben a hatodik parancsolatot, ahol azt mondja: nemcsak a ténylegesen elkövetett gyilkosság számít emberölésnek, hanem lehet haraggal és szóval is gyilkolni. És aki így öli meg, pusztítja, rombolja felebarátja életét, annak ugyanolyan ítéletben lesz része, mint aki ténylegesen, tettleg elkövetett gyilkosságot. Mert a gyilkos tett a gyilkos indulatból táplálkozik, a gyilkos indulat forrása pedig a mi végzetesen megromlott szívünk.
Ezért volt nagy evangélium az, amit olvastunk a prófétától: Isten új szívet kínál a benne hívő embernek, amelyikben új indulat lesz, az az indulat, ami Jézusban volt, és így az újjászületett ember még az ellenségét is képes szeretni. Hiszen - mint ahogy végül láttuk -, a Ne ölj! parancs pozitív megfogalmazása így hangzik: Adj, segíts, bocsáss meg, szeress! Ezért imádkoztunk azzal a szép énekünkkel a múltkor: Adj minékünk megújult szívet és új indulatot!
Eddig jutottunk a hatodik parancsolat boncolgatásában, és most néhány alkalommal azokról a határesetekről lesz majd szó, amikkel napjainkban is találkozunk, és amik a Biblia minősítése szerint szintén ennek a parancsolatnak a körébe tartoznak. Azokról a gyilkosságokról, ahol mindörökre titokban marad a tettnek az elkövetője, a könnyelműségből vagy véletlenből származó emberölésről. Szó lesz majd a magzatelhajtás, az eutanázia, az öngyilkosság, az önvédelem, a halálbüntetés és a háború nehéz és sokat vitatott kérdéseiről.
Nyilván nem tudunk ezekről részletesen beszélni, és nem is a feladatunk. Nem tudományos előadásokat kell tartani, még csak nem is szociáletikai előadásokat, - ezt végezzék el felelősen a szakemberek. Nekünk az a kérdésünk, hogy ezekre a kényes és nehéz problémákra mit mond Isten igéje. Aki Isten igéje szerint akar tájékozódni, a gondolatait ahhoz igazítani, annak hadd legyenek támpontjai.
1. Ma először azokról a gyilkosságokról szeretnék beszélni, amikről szinte soha nem írnak az újságok, ahol a tettes vagy tettesek mindvégig meghúzódnak az ismeretlenség homályában, csak az áldozat marad ott holtan. Isten előtt azonban ezek is ugyanolyan emberölésnek számítanak, mint amiket regisztrálnak vagy talán meg is büntetnek. Mondok egy mai példát, azután egy bibliai példát, azután kiderül: nem is szorul további magyarázatra ez a kérdés. Már csak az a feladatunk: engedjük, hogy Isten Szentlelke bevilágítson a szívünkbe, és kiderüljön, ha esetleg mi is vétkesek vagyunk ezen a téren.
A mai példa egy szorgalmas, szerény kutatóról szól, akit valami ok miatt engesztelhetetlen gyűlölettel vett körül az egyik kollegája. Vetélytársat, sőt ellenséget látott benne, és állhatatosan üldözte. Kíméletlenül elrontotta a kísérleteit, rágalmakkal rontotta hírnevét; szakadatlanul kellemetlenkedett neki. Ő javasolta azt is: nevezzék ki ezt az embert igazgatóhelyettesnek, hogy így ne maradjon ideje a kutatásra.
Emberünk egy ideig vonakodott ettől, mivel azonban engedelmes szokott lenni, elfogadta a megbízatást. Attól kezdve állandóan utaznia kellett: tárgyalni, vitatkozni, veszekedni, ami végképp nem neki való volt. Megromlott az egészsége. Neheztelni kezdett a családja is, hogy keveset van otthon, pedig életében az egyetlen biztos pont a házassága és az otthona volt. Annál megrázóbb élmény volt a számára, amikor egyszer reggel munkába menet látta, hogy a felesége az autóban csókolódzik egy közös barátjukkal. Alig tudott vezetni tovább, úgy elkezdett remegni a keze.
Amikor beért a munkahelyére, az asztalán egy levelet talált, amelyikben az egyik legmegbízhatóbb munkatársa, akiben feltétel nélkül bízott, közli: elmegy onnan máshova, felmondott. Úgy érezte: nem bírja tovább. De tartotta azért magát, és akkor délelőtt csöngött a telefon, a rendőrségről telefonáltak: a fia valami bandába keveredett, csoportosan elkövetett rablás alapos gyanúja miatt kihallgatják a rendőrségen.
Délután egy kicsit rosszul érezte magát. Korábban hazament, lefeküdt, és ott lett rosszul. Mentő vitte a kórházba, és azon az éjszakán meghalt. A halál oka: szívelégtelenség, koszorúérgörcs.
Kérdezem: valóban ez-e a halál oka? Természetes halállal halnak-e meg az ilyen emberek? A felületes szemlélő azt mondja: persze. Ott van az orvosi zárójelentés, mi volt a közvetlen oka. Én pedig azt kérdezem: kik voltak a gyilkosok? Ki ölte meg végül is ezt az embert? Hányan osztoznak a gyilkosság tettében, és milyen arányban felelősek azért, hogy nem dolgozhatott még vagy 20-30 évig is? Az a gyűlölködő kollega, a felesége, a fia - vagy ők tényleg mind ártatlanok? Ennek így kell lennie, egyszer mindannyian kimúlunk. Az emberek azt mondták: a szíve vitte el, túl sokat dolgozott.
Bizonyos az, hogy ez volt a halálának az oka? Ezeket a gyilkosokat soha nem vonják büntetőjogilag felelősségre. Ezeket a tetteseket soha nem állítják elő. Isten azonban azt mondja az Ő igéjében: pontosan lát mindent, és Ő ezt is emberölésnek tekinti.
Láttam már szép szál fiatalembert keservesen zokogni az édesanyja temetése előtt és ezt hajtogatni: én vittem sírba az anyámat. Ha éveken át nem gyötröm olyan kegyetlenül, valószínűleg ma is élne. Vajon túlzás volt, amit mondott? Abból, amit utólag megtudtam, megállapíthattam: egyáltalán nem volt túlzás! Pontosan megfelelt a valóságnak.
Lehet így is embert ölni, hogy módszeresen gyötörjük egymást, taposunk egymás idegein, mindig elraboljuk a másik örömét, megraboljuk a bizalmát, hogy biztosítunk olyan légkört, amelyben valamitől félnie kell; biztosítjuk őt arról: ellenségei vagyunk. Lehet, hogy egy ujjal sem nyúlunk hozzá, és mégis miattunk vagy miattunk is meg fog halni. Jogilag nem vonják felelősségre az illetőt, de Isten előtt felelnie kell mint gyilkosnak.
Ezért olvastam fel a Bibliából ezt a szomorú történetet. Dávidról, Izráel királyáról szól ez, akinek megtetszett egyszer egy, a közelében lakó fiatalasszony. Látta őt fürödni az udvaron, és megkívánta. És akkor megüzente a fronton harcoló hadvezérnek, hogy az asszony férjét állítsák olyan helyre, ahol nagy valószínűséggel elesik majd. A gonosz számítás bevált: az asszony férje meghalt, Dávid pedig feleségül vette a fiatal özvegyet.
Hol történt itt gyilkosság? Vajon nem úgy van, ahogy Dávid cinikusan utólag mondja: a fegyver hol ezt, hol azt megöl? Ezt nem lehet kiszámítani. Mondjad csak Jóábnak: folytassátok a harcot tovább, a fronton ez megesik, hogy emberek elesnek.
Valóban ez történt Úriással? A felületes szemlélő mindenkit megdicsérhet. A fiatal férj hősi halált halt, életét áldozta a hazáért. A fiatal özvegyet sajnálni és vigasztalni kell. A nemes lelkű király pedig ugye lehajol az egyedül maradotthoz, és megvigasztalja a gyászoló özvegyet.
Ugye, milyen hamisan látjuk sokszor a valóságot? Isten pedig Dávidhoz küldi Nátán prófétát és azt mondja: gyilkos vagy, és házasságtörő! Dávid pedig összetörik az ige súlya alatt és megalázza magát Isten előtt, és gyilkosnak és házasságtörőnek vallja magát. Lehet cicomázni a látszatot sokféleképpen, de ha néven akarunk nevezni sok tettet, akkor erre csak azt mondhatjuk: emberölés.
Vajon nem vádolnak-e hasonló tettek bennünket is? Nem akarom most senkire rábizonyítani, és nem az a célom: mindenki rossz lelkiismerettel menjen haza. De ha hajlamosak vagyunk arra, hogy efféle „szelíd” gyilkosságokat elkövessünk, akkor fontos, hogy odaálljunk Isten elé és kérjünk Tőle új szívet és új indulatot, és az eddigi gyilkosságainkra bocsánatot.
Nincsenek-e vajon a családunkban, az ismerőseink között is olyanok, akiknek ténylegesen megrövidíthettük az életét? Aztán a lelkiismeretünk megszólalt, de azt el lehet altatni. Kiváló módszerei vannak ennek; a pszichológia különösen is nagyszerű módszereket kínál, és a megtévesztett lelkiismeret, miután belemenekül az ember a sok munkába, hasznos tevékenységbe vagy valamilyen kábításba, szépen elhallgat. A bűn azonban bűn marad, mindaddig, míg bocsánatot nem nyer rá az ember.
2. A másik ennek a fordítottja, amikor egészen nyilvánvaló, hogy ki miatt következett be haláleset, és mégsem nevezhető az illető gyilkosnak, mert ő nem akart semmi olyat elkövetni. Általában ő szenved a legjobban emiatt, hogy ez a szörnyűség megtörtént, és már nem lehet jóvátenni. Éppen ezért kell erről - ha röviden is - szólni, mert nem célja Istennek, hogy feleslegesen gyötörje magát valaki. Valami megoldás mégiscsak kell erre is.
Az emberölésnél fontos szempont az indíték. Miért követte el az illető? Hiába azonos a következmény, azért mégsem mindegy, mi miatt következett be, hogy egy ember meghalt. Csak néhány példát mondok, hogy ez szemléletes legyen. Egészen más, ha valaki a kisbaltával az ágyában agyonver valakit a pénzéért, vagy favágás közben lerepül a fejsze a nyeléről, és éppen úgy alakul, hogy agyonütött egy embert. A következmény ugyanaz, de az indíték más volt.
Egészen más, ha valaki felelőtlenül nagy sebességgel száguldozik a városban, és halásos balesetet okoz, vagy pedig valaki óvatosan, megfelelő sebességgel halad, és egyszer csak kiugrik elé egy kisgyerek, és úgy üti el, hogy meghal. Ez a gépkocsivezető legalább annyira odalesz, mint a gyerek szülei, sőt még jobban vádolja magát, és hónapok, talán évek múlva is visszatér álmaiban a rettenetes jelenet. A következmény azonban ugyanaz lett.
Valaki szép csendesen, észrevétlenül megmérgezi az eltartottját, hogy szabaduljon tőle, vagy pedig egy ápolónő két egymást követő ügyelet után holtfáradtan összecserél két gyógyszert, és esetleg a beteg emiatt meghal. Neki fáj a legjobban, és kétségbe van esve.
Nincs könnyű dolga az igazságszolgáltatásnak sem. Mind a kettő emberölés, mind a kettő miatt meghalt egy ember. De mégiscsak másként kell megítélni és az elkövetőt elítélni. Ezért nagy dolog, hogy tudhatjuk: Isten a szívet vizsgálja. Isten nem azt nézi, ami a szeme előtt van - ahogy éppen itt Sámuel könyvében olvashatjuk, hanem Isten az ember szívét nézi. Nekünk békességet adhat az, mindenféle önvád, bűntudat, lelkiismeret-furdalás közepette is, hogy Isten minket a szívünk alapján ítél meg.
Ahogy az első pontban felsoroltaknál az, hogy Isten a szívet látja, azt jelenti, hogy hiába ködösít valaki és leplezi, takargatja, cicomázza, lehazudja, Isten a valóság alapján ítéli meg és azt mondja: gyilkos vagy. Ebben a másik esetben meg azt fontos tudnunk, hogy Isten megint a valóság alapján ítél meg engem, és azt mondja: embert öltél ugyan, de mégsem vagy gyilkos, és segít valami módon enyhíteni a bajt, amit az ember elkövetett, és megelőzni azt, hogy ez ismétlődjék.
Mindenesetre fontos tudnunk: a Biblia súlyosnak tart minden olyan bűnt, bajt, balesetet, ami gondatlanságból, felelőtlenségből, könnyelműségből történik. Most, hogy utánanéztem, magam is meglepődtem, milyen szigorú rendszabályok vannak Mózes könyveiben. Ha például valaki a lapos tetős házra nem épített biztonságos korlátot, és emiatt onnan leesett valaki és meghalt, az emberölésnek számított. Vagy ha valaki tudta, hogy öklelős az ökre, és nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket, hogy védje tőle embertársait, és halálos öklelés történt, akkor mind az állatot, mind a gazdáját mint gyilkosokat, megkövezték.
Ebben a világban, ahol egyre rettenetesebb a felelőtlenség, a könnyelműség, a hányavetiség, minket Isten igéje megint csak komolyan figyelmeztet. A gyorshajtás, a fénysorompó komolyan nem vétele, a munkavédelmi előírásokra való fittyet hányás és így tovább, az mind, mind a hatodik parancsolat címszava alá tartozik. Nem beszélve a sugárzó anyagok elraktározásáról, ami a mai napig nincs megoldva az egész világon, meg a nukleáris erőművek biztonságáról, lásd Csernobil, és így tovább.
Sajnos, az a helyzet, hogy egyre több lehetőségünk van a hatodik parancsolat megszegésére. Következésképpen egyre komolyabban kell figyelnünk arra, hogy Isten mi mindentől akar megvédeni minket az Ő parancsaival, mint ahogy ezt legelőször láttuk, hiszen az élet érdekében, a mi védelmünkre adta Isten ezeket a parancsokat.
3. Szeretném még megemlíteni, ha már itt az indítékoknál tartunk, hogy az indíték különbözősége miatt más az öngyilkosság és az önfeláldozás. Ezt sokszor össze szoktuk keverni. Az önfeláldozás mögött nem az van, hogy valaki véget akar vetni az életének. De nem mindig könnyű különbséget tenni.
Sámsonnak az életét valamennyire ismerjük. Ő úgy akart bosszút állni népének ősi ellenségén, a filiszteusokon, hogy amikor azok egy nagy ünnepre összejöttek, Sámson, a maga ember feletti erejével a templom két főpillérét kirántotta, és így a lapos tetőn ülő nagy tömeg az épülettel együtt maga alá temette a lent ülőket is, meg a fent ünneplőket is.
Azt olvassuk róla: többet megölt halálával, mint életével. De ő is holtan maradt ott. Ez nem öngyilkosság volt, hanem önfeláldozás. Más kérdés az, hogy Sámson miért jutott ebbe a helyzetbe, és miért nem volt már más lehetőség a számára, (az az ő bűnének a következménye volt) csak az, hogy így harcoljon az ellenség ellen. Ez önfeláldozás volt, és nem öngyilkosság.
Néha viszont nehéz megállapítani, miről van szó. Magukat agyonhajszoló, az egészségüket tönkretevő, a családot szétzilálóan rohanó emberek olykor bizonygatják, hogy ők másokért teszik ezt, mintha ez önfeláldozás lenne, pedig az sokszor már inkább az öngyilkosság címszó alá tartozik.
*
Az bizonyos, hogy akármilyen formáját követi el valaki az emberölésnek, olyan kárt okoz, amit nem lehet helyrehozni. Mi akkor a megoldás?
Annak az előbb említett zokogó fiatalembernek az esetében láttam, hogy valóban nincs más megoldás ilyenkor, mint Isten bűnbocsátó kegyelme. Mert az emberölés következményeit nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Ha minket akármilyen szempontból vádol most a szívünk, akkor ezzel a nagy lehetőséggel élhetünk mi is. Nem kell a lelkiismeretet elaltatni, mert egyszer a legalkalmatlanabb pillanatban úgyis felriad, és akkor tönkreteszi az embert.
Nem kell nekünk védőbeszédeket gyártanunk és magyaráznunk a bizonyítványunkat. Ezt kellene komolyan hinni, hogy Isten az őszintén megbánt bűnt megbocsátja. Lehet, hogy annak a bűnnek az itteni következményei megmaradnak, de az örök következménye, hogy: kizár az Isten országából, az üdvösségből, az az Isten bűnbocsátó kegyelme folytán megszűnik. Mert meg van írva: gyilkosok, paráznák, babonások, homoszexuálisok stb. nem mennek be az Isten országába. De meg van írva: Ő bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. És ha megvalljuk töredelmes bűnbánattal a bűneinket, Ő megtisztít minket minden hamisságtól.
S ha már Dávid életének ezt a legszomorúbb részletét hallottuk, akkor hadd fejezzem be azzal, hogy később, amikor Isten az Ő népe akkori hitvány királyával beszél, és szemére veti a bűneit, akkor összehasonlítja őt Dáviddal. Ezt olvassuk: „Elszakítottam ezt az országot Dávid házától, és neked adtam. Te azonban nem voltál olyan, mint szolgám, Dávid, aki megtartotta parancsolataimat, és teljes szívből követett engem, és csak azt tette, amit én helyesnek látok.” (1Kir 14,8)
Az ember nem hisz a szemének! Elolvassa újra és újra. Mit mond Isten? Dávid megtartotta az Ő parancsait és csak azt tette, amit Ő helyesnek lát? Most olvastuk itt, ezzel fejeződött be a mai igénk: „De az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett.” Hát hogy tetszett volna? És most utólag mégis azt mondja: Dávid csak azt tette, amit Ő helyesnek lát? Ez mutatja a bűnbocsánatnak a radikális voltát. Amit Isten megbocsátott - hadd mondjam így, ha nem hangzik is szépen -, az meg van bocsátva! Ő eltörli a mi álnokságunkat, mint a felleget, és mint felhőt, a bűneinket. Valóban boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít. - És ha szembetalálkozik újra és újra elkövetett bűneinek a következményeivel, akkor mit csináljon? Akkor adjon hálát azért, hogy Isten ezekre a szörnyű bűneire bocsánatot adott neki, és magasztalja azt az Istent, aki gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban.
Soha egy pillanatra se legyen bizonytalan abban, hogy amit Isten megígért, az valóság. Amilyen fontos, hogy a bűnt bűnnek lássuk és fájjon nekünk mindaz, amivel a hatodik parancsolatot megszegtük, ugyanolyan fontos, hogy a bűnbocsánatot is komolyan vegyük. Ne kételkedjünk abban, hogy Isten a bűnbánó bűnösnek megbocsát. Ennyire, hogy fel sem említi Dávid bűnét. Ő maga mondta: nem emlékezik többé azokra a bűnökre, amikre bocsánatot kértünk és kaptunk.
Jó lenne ennek a békességével továbbmennünk, mert egyébként felhasználja az ördög a bűneinket is arra, hogy megrontsa vele az örömünket, megcsapolja energiáinkat, újra és újra bizonytalanságot és békétlenséget támasszon a szívünkben, ahelyett, hogy tele lennénk a bocsánatot nyert bűnösnek az örömével, reménységével, békességével, és használhatna minket Isten.
Jövő vasárnap sokan úrvacsorázni fogunk. Szeretném kérni: olvassuk el otthon a 32. zsoltárt. Ha nem nehéz két számot megjegyezni, akkor még az 51. zsoltárt is javasolom. Az 51. zsoltár mutatja azt, ahogy összetört Dávid Isten előtt, néven nevezi bűneit, és kéri az Ő bocsánatát. A 32. zsoltár pedig mutatja azt, hogyan imádkozik az, aki komolyan veszi, hogy megbocsáttattak a bűnei. Mit jelent az, amit úgy mond: levetted rólam bűneimnek terhét. Ha nincs rajtam, akkor nem járok összegörnyedve és roskadozva, mintha még rajtam lenne. Mert elhiszem azt, hogy „levetted rólam.”
Fontos, hogy kíméletlenül őszinték legyünk magunkhoz, és a bűnt bűnnek valljuk Isten előtt, de ha az Ő bocsánatát hittel elfogadtuk, akkor vegyük komolyan, hogy amit Ő mond, az igaz, és megbocsáttattak a vétkeink. Annyira, hogy Dávidról ilyen szörnyűségek után el lehet mondania: ő mindig megtartotta az én parancsaimat és csak azt tette, ami kedves az én szememben.
Isten segítsen minket, hogy így készüljünk a pünkösd nagy ünnepére, hogy Isten Szentlelke leleplezhesse bennünk mindazt, ami sötét! Jöjjön világosságra, utána viszont engedjük el és felejtsük el, és vegyük komolyan, hogy Ő megbocsátott nekünk. Ez fog erőt adni ahhoz, hogy ne szegjük meg aztán újra meg újra ugyanazokkal a bűnökkel a hatodik parancsolatot.

A hatodik parancsolatnál egy kicsit tovább kell időznünk, mint a megelőzőknél tettük, mert sok olyan vonatkozása van, ami közvetlenül érintkezik a hétköznapi életünkkel, és jó lenne az ezzel kapcsolatos kényes kérdéseket is Isten igéjének a világosságánál tisztábban látni.
Ma egyetlen kérdésre keressünk választ a Bibliából: mi a gyilkosság oka? Egyáltalán: miért volt szükség arra, hogy Isten ilyen parancsot is adjon: Ne ölj! Hogyan vetemedhet egyik ember arra, hogy kioltsa a másiknak az életét?
Miközben erre keressük a Biblia válaszát, három részkérdésre is feleletet kapunk majd: Mi az emberölésnek a gyökere? Mivel kezdődik el a gyilkosság? Ki a felbujtó? - mert kiderül, hogy mindig van valaki, aki bujtogatja a gyilkost. Mi a gyilkosságok gyökere, mivel kezdődik ez a szörnyű tett - hátha már a kezdetben nyakon lehetne csípni -, és ki a felbujtó?
1. Mi a gyökere? Az, hogy a bűnbeesett ember képes arra, hogy Istennek képzelje magát, és tárgynak tekinti a másik embert. Amíg az ember Istennel közösségben élt, addig a valóságnak megfelelően látott mindent. Addig tudta: Isten Isten, én pedig ember vagyok, a másik ember meg szintén ember, és ő az én társam, felebarátom, összetartozunk, össze van kötve a sorsunk.
A bűneset azonban eltorzította az embernek a látását, önmagát képzeli a világ urának, és a maga uralma kiterjesztésében és gyakorlásában a másik embert vagy eszköznek akarja használni, vagy akadálynak, vetélytársnak, ellenségnek tekinti, és ezért félre akarja tenni az útból.
A Biblia világosan tanítja, hogy ezt a világmindenséget Isten teremtette. Az életet is Ő alkotta és Ő az ura, az élethez rajta kívül senki nem nyúlhat. Az ember az Ő kedves teremtménye, akit megbízott az é-let ápolásával, őrzésével. Legfőképpen embertársának az őrzésével is. Tehát semmiképpen nem tekintheti őt tárgynak. A gyilkos indulat általában ebből a torz szemléletből születik, hogy a másik csak utamban van, akadályoz engem. Ha használhatom, akkor jöhet, utána ejtem, dobom vagy megsemmisítem. Ha pedig akadályozza az uralkodásom gyakorlását, akkor mindenképpen el kell távolítani az útból. Ebből születik aztán a gyilkos indulat, majd a gyilkos tett. Akár személyes bosszúnak, akár nyereségvágyból elkövetett emberölésnek, akár háborúnak hívják azt.
Nekünk vissza kell térnünk a Szentírás világos tanításához, ami felhívja a figyelmünket arra, hogy Isten Isten, az ember ember. Egyedül Isten tud életet adni - éppen a mai zsoltárunkban is olvastuk: Nálad van az életnek forrása -, éppen ezért egyedül Ő szabhatja meg az életünk végét is. Dávid vallja a zsoltárban: „életem ideje kezedben van.” Aki maga akarja megrövidíteni vagy elvenni a saját életét, vagy egy másik ember életét, az közvetlen Istennel kerül szembe, ellene lázad, és ezért annak a legsúlyosabb az ítélete.
Mindjárt a Biblia elején ezt olvassuk: „Aki embervért ont, ezt mondja az Úr, annak a vére ember által ontassék ki. Mert Isten a maga képére teremtette az embert.” (1Móz 9,6) Egyedül az ember az a teremtmény, aki Isten képét hordozza magán. - Ez nem azt jelenti, hogy hasonlítunk Istenhez a képünket tekintve, hiszen Isten lélek, mi pedig testben élünk. Ez azt jelenti: Isten az embert tette ezen a földön az Ő képviselőjévé, akinek képviselnie kellene Isten jóságos akaratát, akinek meg kellene valósítania Isten bölcs terveit. A bűneset óta mindez megváltozott és megnehezedett. Viszont, aki egy másik ember életére támad, az az Isten képviselőjére támad, és az megint csak magával Istennel kerül szembe, ezért ilyen súlyos az ítélete. A növények meg az állatok nem élvezik ezt a kiváltságot és ezt a védelmet. Bizonyos célszerűség határain belül azoknak az életét ki lehet oltani. Az ember életét semmi körülmények között nem szabad kioltani.
Ezért rettenetes az, amikor háborúk során emberekről sokszor úgy beszélnek, mint valami nyersanyagról. Az ember Isten teremtménye, és egyik embernek a másikra sose lehet úgy néznie, mintha az tárgy lenne. Ezt viszont következetesen végigviszi a Szentírás. Tehát ember a magzat is a fogantatása pillanatától kezdve. Ember az értelmi fogyatékos is. Ember a tehetetlen, szenilis aggastyán is. - A Biblia nem tesz különbséget. Egy kategória van: ember, és aki embervért ont, az magával Istennel kerül szembe.
Nem lehet tehát nekünk eldöntenünk, hogy kinek az élete értéktelen már, akit kiiktathatunk az életből - ahogy ezt egy időben finoman kifejezték. Ez azt jelentette: meg lehet ölni, kiiktatni. Senki nem veheti magának a jogot, hogy megállapítsa egy másik ember halálának az optimális idejét, - ahogy azt szintén a szakzsargonban mondani szokták. Ehhez egyedül Istennek van joga. Ez az első, amit a Biblia erről mond.
2. Mivel kezdődik a gyilkosság? Kain sem azzal kezdte, hogy agyonütötte Ábelt. Megvan ennek a folyamata. Sokszor azzal kezdődik, hogy átsuhan egy gondolat az emberen: ha ő nem lenne, nekem könnyebb lenne. Több jutna, jobb lenne a helyzetem. A kisgyerekek átélik ezt, amikor kistestvérük születik. Az első gyerek addig csak egyedül volt, egy idő után osztozni kell mindenen, mégpedig nem is testvériesen, hanem egyenlőképpen. Vagy át-élik, amikor két fiú kezd udvarolni egy lánynak. Valamelyiknek előbb-utóbb odébb kell állnia. Ha ő nem lenne, az én ügyem simábban menne. Vagy amikor nagyon megromlik már egy házasság, és azt hiszi valaki: attól függ a boldogulása, hogy megszabaduljon a társától, mert akkor minden egyebet simább lenne intézni. Ha ő nem lenne, nekem könnyebb lenne. Ez néha csak meglegyinti az embert, máskor pedig befészkeli magát a szívébe, elkezd gyűlni az emberben az irigység, a keserűség, a harag, a gyűlölet, és a gyűlölet előbb-utóbb ölet, és ebből lesz a gyilkosság.
Itt is ezt olvastuk. Kain először csak nézte, hogy Ábel is áldozatot mutat be, meg ő is. Aztán nyilvánvaló lett számára, hogy Ábel áldozata kedves Istennek, az övé nem. (Itt nem olvastunk füstölésről - tessenek ezt törölni a memóriából, mert a Biblia nem beszél arról, hogy az egyiké felszállt, a másiké nem szállt fel, ezt valaki kitalálta és elterjedt. A Zsidókhoz írt levél megmagyarázza, hogy mi volt a különbség oka.) Kain érzékelte, hogy van különbség, az kedves Istennek, az enyém nem. Miért nem? Ezért elkezd haragudni Ábelre. „Haragra gerjedt” - ezt kétszer is olvassuk. Isten még idejében kérdezi tőle: Miért gerjedtél haragra? Ez nem vezet semmi jóra, más a megoldás. Itt van egy probléma és annak van megoldása. De ezen az úton nem jutsz megoldáshoz, ne engedj ennek! De ő enged neki. Aztán összevitatkoznak. A vita hevében a harag egyre inkább gyűlöletté, bosszúvággyá izmosodik, és a végén jön a furkósbot vagy akármi, amivel agyonütötte. Először nézem, valami nem tetszik, s ahelyett, hogy higgadtan, világosságban gondolkoznék, ahelyett, hogy Isten elé mennék vele: Uram, szörnyű, harag gyűlik a szívemben és ezt nem akarom! - nem, hanem inkább ápolgatja, és a végén gyilkosság lesz belőle.
Van egy latin mondás, nagyon meg kell szívlelnünk: principiis obsta - óvakodj a kezdetektől. Vagyis az elején légy észnél! Az elején csípd el, érd tetten magadban mindazt, ami rossz. Akkor még talán meg lehet semmisíteni. Nem elfojtani, a szó lélektani értelmében, hanem megfojtani, megsemmisíteni, világosságra hozni. Attól egyikünk sincs védve, hogy néha begurulunk, hogy haragra gerjedünk, hogy keserű irigység ébred a szívünkben, amikor látjuk, hogy ő már mire jutott, pedig úgy látom, nem is teljesített annyit, mint én, - vagy akármi miatt. Ettől nincs védve senki, a leghívőbb ember sem.
Még Pál apostol is azt írja az efézusiaknak: Ám haragudjatok, (azt nem tudjuk elkerülni), csak ne vétkezzetek, mert vétek az lesz, ha lemegy a nap a ti haragotokon! Ha megkeményedtek a magatok igazában, ha konzerváljátok a haragot, az már bűn! Az, hogy meglegyint egy ilyen gondolat, az kísértés, az még nem bűn, arra mondhatok nemet. Csak ezt el kell tökélni a szívünkben, hogy minden ilyenre nemet mondok. Így folytatja ezt a mondatot Pál az Efézusi levélben: az ördögnek ne adjatok helyet. Nem adok helyet ilyen ördögi indulatnak. Aki azonban helyet ad neki, cinkosává szegődik a saját keserűségének, haragjának, azzal az is megtörténhet, amit a Zsidókhoz írt levél így mond: a keserűségnek bármely gyökere felnövekedvén, minket az igaz hittől elszakít. Fontos, hogy óvakodjunk a kezdetektől. Az elején vegyük komolyan az ilyen indulatokat, és ne engedjük, hogy kifejlődjenek. Jézus szerint a gyilkos indulat is gyilkosság, ha annak helyt adok magamban.
Amikor a Hegyi beszédben a mi Urunk magyarázza a hatodik parancsolatot, akkor azt mondja: „Megmondatott a régieknek: ne ölj! mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom nektek: aki haragszik az ő testvérére, az is méltó az ítéletre. Sőt, aki azt mondja az ő testvérének: ráka, vagy bolond, méltó a gyehenna tűzére.” A ráka az emberi méltóságában sértette meg a másikat, a másik becsmérlése, semmibe vevése, leszólása. Amikor nem tekintem már embernek. Ha ilyet mondok, amögött már indulat van a szívemben, s ez gyilkos indulat - mondja Jé-zus. És aki ezt helyesli, ezzel egyetért magában és nem ítéli el, nem veti ki, az gyilkos. A gyilkos tettet nem mindenki követi el, de a gyilkos indulatnak sokan helyet adnak a szívükben és nem ítélik el. Jézus ezt is ugyanolyan bűnnek tekinti.
Itt mutat rá a gyilkosság okára. Azt mondja: a szívből származnak a gyilkossá-gok. Az ember belső műhelye, amit a Biblia szívnek nevez, az romlott meg ennyire, mióta Istentől távol élünk, hogy abban gyilkos gondolatok megfoganhatnak, s ha nem pusztítjuk el őket idejében, kifejlődnek és akár tetté is válhatnak, vagy állandósult gyűlölködéssé, haragtartássá és így tovább ... Ez nem jó senkinek, mérgez mindent magunk körül.
3. A kezdetekre kell tehát ügyelni. Annál is inkább, mert van egy felbujtó, aki minket gyilkos gondolatokra, indulatokra és tettekre bujtogat. Ki az?
Jézus világosan beszélt róla, és nem ködösített úgy, mint ahogy némely modern, az emberrel foglalkozó tudományok próbálják elkeseredetten. Ő leleplezte a felbujtót. A Bibliában ezt olvassuk, (ezt vallásos embereknek mondja, farizeusoknak): „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva...” (Jn 8,44) Annyira kezdettől fogva, hogy most olvastuk az egyik bizonyítékát ennek, hogy mindjárt a bűneset után testvérgyilkosság következik be. Felhergeli a felbujtó az embert az édestestvére ellen, akivel kölcsönösen rászorulnának egymásra, kölcsönösen gazdagíthatnák, védhetnék, őrizhetnék egymás életét. Kain azonban pimasz cinizmussal kérdezi az Úrtól: „Talán őrizője vagyok az én testvéremnek?” Az. Isten azzá tett mindannyiunkat; a má-sik életének az őrizőjévé. A felbujtó azonban éppen azzal állít szembe, akinek az életét őrizni kellene. Minden gyilkos indulat, gondolat mögött maga az ördög van ott - Jézus tanítása szerint -, aki emberölő volt kezdettől fogva.
Isten viszont az élet pártján van kezdettől fogva. Nemcsak megteremtette az életet, hanem táplálja és védi is azt. Sőt, nekünk többet adott, mint a biológiai élet. Nekünk az Ő tulajdon isteni életéből is adott. Ezt veszítettük el akkor, amikor elszakadtunk Istentől. És ezt hozta vissza Jé-zus Krisztus erre a földre. Aki Jézust az életébe hittel befogadja, ezt az isteni életet kapja vissza, és átkerül egy másik uralom alá. Az ördöguralomból, ahol állandóan hangzik a bujtogatás gyilkos gondolatokra és tervekre, átkerül a Krisztus-uralomba, ahol egészen más törvények és cé-lok érvényesülnek.
Ez a világ azt mondja: elveszem a má-sikét, hogy nekem jobb legyen. Jézus viszont mindig azt mondta, és azt mondja ma is: odaadom magamat a másikért, hogy neki jobb legyen. Pontosan fordított az erő-áramlás. Ezt az utóbbi magatartást nevezi a Biblia szeretetnek. A szeretet nem valami megfoghatatlan, ködös, hol ezt, hol azt jelentő érzelgősség, hanem akció, cselekedet, tevékenység. Aki így jár-kel, hogy észreveszi mások szükségét, és amin tud, azonnal segít, úgy hogy meghozza érte az áldozatot és sose tartja számon, kiért mekkora áldozatot hozott, az szeret. Agapénak, szeretetnek ezt nevezi a Biblia. A szeretet mindig ad, mégpedig azt adja a másiknak, amire szüksége van, tudva azt, hogy ennek az árát neki kell megfizetnie, aki szeret. Azt nem tartja számon, nem várja vissza. Az üzletelés. A szeretet nem ismeri az üzletelést. Ad, ad, ad ... Mert a másik fontos neki. A bűnbeesett embernek önmaga a fontos. Ezért képzeli kisistennek magát, aki átveszi az uralmat, és eszköznek tekinti a többieket, vagy elhárítandó akadálynak. Ebből akar kiszabadítani minket Isten, és elsegíteni erre a jézusi gondolkozásra és életgyakorlatra. Mert akiben Jézus Krisztus valóban él, az egyre inkább ilyen emberré válik. Ő minket is ilyenekké akar formálni. Csak ehhez az kell, hogy elítéljük a bennünk lapuló gyilkost, és minden gyilkos indulatot és gondolatot, és egészen kinyissuk magunkat Jézus szereteturalma előtt.
Több mint 30 évvel ezelőtt ebben a templomban hallottam a hatodik parancsolatnak egy nagyszerű magyarázatát. Az akkor vendég igehirdetőként itt szolgáló lelkész a végefelé így szólította meg a gyülekezetet, miután mindnyájan magunkra ismertünk, hogy bizony ott lapulnak ezek a gyilkos indulatok bennünk; így szólított meg bennünket: hát így van ez, kedves gyilkos testvéreim! Előttem ült egy idős házaspár itt a középtájon. Felháborodottan egymásra néztek, és tüntetően kivonultak. Nyilván az volt a szívükben - az arcukon legalábbis -: engem ne gyilkosozzanak le! Én pedig úgy éreztem: Uram, nem is tudtam, hogy ennyi gyilkos indulat van a szí-vemben. Tisztíts meg engem ettől!
Most nem akarok szónokiaskodni, de vajon magunkra vesszük-e ezt a bántó megszólítást? És ha Jézus azt mondja: a gyilkos harag, a bántó, durva, szeretetlen megjegyzés is gyilkosság, akkor igazat adunk-e neki? Nem védőbeszédet kell tartanunk, hanem megvallani ezeket a bűneinket, és komolyan venni azt, hogy akármilyen formában követtünk el gyilkosságot, arra most még kaphatunk bocsánatot. Mert Ő gazdag a kegyelemben, és bő-völködik a megbocsátásban. Nincs a gyilkosságnak az a formája, amire Ő ne adna teljes feloldozást és végleges bocsánatot, ha valaki azt töredelmesen kéri és hittel elfogadja.
Isten eszközöket keres arra, akiken keresztül az élet erőit áraszthatja ebbe a gyűlölködő, acsarkodó, egymást ellenségnek tartó világba. Készek vagyunk-e vállalni ezt? Mert a sátán is eszközöket keres, hogy a maga életellenes erőit belepumpálhassa a világba. Kinek a kezében vagyunk eszköz?
Nemrégen résztvettem egy konferencián, egy csendeshéten, és olyan világosan látszottak a vonalak: ki, kinek a kezében eszköz. Ki az, aki úgy tudott beszélni távollévőkről, hogy mindig mondott valami kedveset, valami jót róla. Ha bántották, megvédte. És ki az, aki csendesen, vagy agresszíven el tudta hinteni a gyanakvásnak, a bizalmatlanságnak, a széthúzásnak, az ellenségeskedésnek a magvait. Sokszor csak a száját húzta el megfelelő pillanatban, de ez magvetés volt, a gyűlölet magvetése. Vagy sokszor csak egy kedves mosollyal kimondott egyetlen mondat kellett, és ott valami szeretet-kiáradás, Krisztus-kiáradás történt.
Mi árad ki a szívünkből? Ahogy megszületünk, a szívünk tele van gyilkos indulatokkal. Kezdettől, születésünktől fogva az ördög eszközei lehetünk. Innen kerülhet át valaki Krisztus országába, hogy az Ő uralma érvényesüljön az életében.
Érdekes, hogy amikor a reformátorok magyarázzák a hatodik parancsolatot, alig-alig foglalkoznak a negatívumokkal: mit ne csinálj. Az, hogy ne ölj, azt jelenti: ne lődd agyon, ne indíts háborúságot se családban, se másutt. Mindnyájan azt magyarázzák: mit igen! A pozitív üzenetét hangsúlyozzák. Egy-egy mondatot hadd olvassak Kálvintól meg Luthertől.
Azt írja Kálvin a hatodik parancsolatról: „Hűségesen mindent meg kell tennünk, ami hatalmunkban áll, hogy felebarátunk életét oltalmazzuk, és mindent fel kell használnunk, hogy az ő jólétét segítsük és kárát elhárítsuk.” Tehát nem: ne okozz neki kárt, ne törj az életére, hanem hogy védd és gazdagítsd az életét.
Luther talán még szemléletesebb: „Ha egy meztelen embert elküldesz és nem adsz neki ruhát, akkor engedted megfagyni, és megölted őt. Ha valakit éhezni látsz és nem adsz neki enni, hagyod éhen halni, te vagy a gyilkosa. Vagy látsz valakit más egyéb szükségben halálra ítélve, és nem mented meg, pedig megtehetnéd, akkor megölted, mert megtagadtad tőle a szeretetet, és elraboltad a jótettől, amely által életben maradhatott volna.”
Ugyanígy magyarázza a Heidelbergi Káté is ezt a nehéz, súlyos parancsolatot, amikor az első ezzel foglalkozó kérdésében röviden elmondja, hogy ne bántsuk egymást, és utána így folytatja: „Ez a parancsolat tehát csak a gyilkosságról szól? Nem. Hanem amikor Isten a gyilkosságot tiltja, akkor arra tanít, hogy Ő a gyilkosságnak a gyökerét is gyűlöli, mint ami az irigység, gyűlölet, harag és bosszúvágy, és minden ilyet titkos gyilkosságnak tart.” - és itt vannak az igék, hogy minek alapján mondja ezt. „Elég-e hát, ha így senkit meg nem ölünk? Nem elég; - mert amikor Isten az irigységet, gyűlöletet és haragot kárhoztatja, ezzel azt kívánja, hogy a felebarátunkat úgy szeressük, mint magunkat, hogy iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel, könyörületességgel és szívességgel viseltessünk, kárát tő-lünk telhetőleg róla elhárítsuk, és még ellenségeinkkel is jót tegyünk.” - (106- 107. kérdés)
Ez mind, idézet a Bibliából, legfőképpen Jézus Krisztustól. Ő volt az, aki még haldokolva is azokért imádkozott, akik a keresztre juttatták. És ezt az indulatot kínálja nekünk: hogy az az indulat legyen bennetek, ami volt a Krisztus Jézusban, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Mert ha valaki a másiknak nem kárt akar okozni, hanem áldássá akar lenni a számára, annak az árát meg kell fizetni. Jézus megfizette ennek az árát a kereszten.
A megterített úrasztalán a kenyér és a bor egyszerű jelei pontosan az Ő halálának erre a jelentőségére hívják fel a figyelmünket. És ahogyan az a kenyér és a bor eggyé válik azzal, aki hittel magához veszi, Jézus úgy kínálja nekünk ezt az Ő szelíd, minden gyűlölségen diadalmas természetét. Utána nekünk is meg kell majd fizetnünk az árát annak, hogy ezzel szolgálunk. De hogy ez lehetségessé váljék, hogy az ördöguralomból a Krisztus-uralomba átkerüljünk, hogy ez a nagy gazdacsere bekövetkezzék az életünkben, annak Ő fizette meg az árát a kereszten.
A Ne ölj! tehát korántsem csupán azt jelenti: ne üsd agyon, ne lődd le, ne kellemetlenkedj neki, hanem azt jelenti: védd meg, állj mellé, gazdagítsd, szeresd. Add meg neki, amit tudsz, még akkor is, ha ezért neked kell áldozatot hoznod. A gyilkosság ellentéte ez a fajta önfeláldozás. A Biblia azt mondja: igazán gazdag ember az lesz, aki sok ilyen áldozatot tud hozni má-sokért. Isten országában nem az tesz minket gazdaggá, amit megszerzünk itt a földön, hanem amit továbbadunk egymásnak. És Jézus erre akar felszabadítani.
Összefoglalom. A Szentírás tanítása szerint az emberölés oka a megromlott szív. Ezért Isten nekünk új szívet kínál. A szívből származnak a gyilkosságok - ezt mondja Jézus diagnózisként, és azt olvassuk terápiaként: „Új szívet adok belétek - ezt mondja az Úr, - az én lelkemet adom nektek.” (Ez 36,26) Isten az Ő tulajdon lelkét, magát Jézus Krisztust kínálja. És akkor mind a három kérdésre jó választ fogunk adni. Akkor látni fogjuk: Isten Isten, én meg az Ő teremtménye vagyok, a másik ember meg szintén az Ő kedves teremtménye, és azért vagyunk, hogy egymás életét őrizzük és védjük.
Akkor látni fogjuk még csírájában, amikor elindul bennünk valami gyűlölködés, és már akkor elítéljük, megvalljuk Istennek és elhagyjuk, és nem fejlődhet ki, nem lesz belőle gyilkosság. Akkor felismerjük a felbujtónkat is, és tudjuk azt, hogy mi már nem vagyunk - ha újjászületett emberek vagyunk - az ő hatalma alatt, nem kell engedelmeskednünk neki, hanem tudatosan engedelmeskedhetünk annak a Krisztusnak, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.
Azt szeretném javasolni, ha valaki nem marad is itt most az úrvacsorára, szánjon egy kis csendet ma arra, hogy megvizsgálja, hogy a Biblia által említett gyilkosságoknak mely formáját követte el eddig, mi az, ami ott lapul a szívében, és merje azt keményen elítélni, bűnnek vallani, és kérni, hogy Isten szabadítsa meg tőle. Az így felszabaduló helyet pedig engedje, hogy egészen kitöltse Jézus Krisztus. Tárjuk ki magunkat előtte, hogy Ő hozza a bocsánatát, tisztaságát, szentségét, és ezt a szemléletet és gyakorlatot, hogy nem én akarom elvenni a másiktól, hogy jobb legyen nekem, hanem kész vagyok mindig adni a másiknak. Talán csak egy jó szót, vagy bocsánatot, vagy akármit, hogy jobb legyen neki. Ez a krisztusi életforma!
Van egy szép énekünk, amelyik ezért könyörög. Imádkozzuk ezt most el énekelve.

Adj minékünk megújult szívet
És új indulatot,
Tehozzád mindenekben hívet,
És szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed,
Mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped,
Élvén szeretetben.

(285,4 ének)

Mostanában vasárnaponként a Tízparancsolatot tanulmányozzuk. Mára a hatodik parancsolat következik: Ne ölj! Ha Isten segít minket, a ránk következő vasárnapokon lesz majd szó ennek a súlyos igének sok mai vonatkozásáról is. Ma azonban a konfirmáció vasárnapján ennek az igének egy egészen speciális üzenetét szeretném továbbadni. Mégpedig azt, hogy amikor Isten valakinek a lelkében új életet hív létre, azt is meg lehet ölni, és a „Ne ölj!” parancs erre is vonatkozik. Ne öld meg magadban vagy a gyermekedben azt az új életet, amit Isten az Ő igéjével teremtett benne. Mert ez az új élet az, ami igazi, életre szóló, radikális változást eredményez egy ember számára, és csak ez a fölülről fogantatott isteni élet az, amivel bemehetünk a mennyek országába. Már ezen a földön minőségileg más életet él az, aki Istentől ezt az új életet megkapta és elfogadta, és engedi, hogy benne kibontakozzék, - és egyszer eljön kivétel nélkül mindannyiunk életében az a pillanat, amikor semmi más nem fog számítani, csak az, hogy bennünk van-e Jézus élete, vagy nincs.
De ki az az elvetemült, aki ezt az új életet megölné akár magában, akár a gyermekében, vagy bárkiben, akiért Isten felelőssé tette ezen a földön?! Itt azonban meg kell gondolnunk azt, hogy egy életet elpusztítani nemcsak úgy lehet, hogy kioltjuk azt, hanem úgy is, hogy nem védjük. Ha vala- ki hazavisz egy újszülött kisbabát a kórházból, befekteti az elkészített kis ágyába és ott magára hagyja, az a gyermek egészen bizonyosan elpusztul. Fel lehet jelenteni az ilyen szülőket bűncselekményért? Fel, és el is ítélik őket, mert ez gondatlanságból elkövetett emberölés. Na de egy ujjal sem nyúltak hozzá a kicsihez! Éppen ez volt a baj! Mert ha az életet nem gondozzák, nem védik, nem táplálják, ha egy újszülöttet nem táplálnak, nem mosdatnak, a megfelelő hőmérsékletet nem biztosítják, egészen bizonyos, hogy elpusztul. Ugyanez a veszedelem fenyegeti azt a lelki új életet is, ami sok emberben - talán éppen a most konfirmáló testvéreink közül is sokakban - elindult. Ha azt nem védik, nem táplálják, akkor lélekgyilkosság történik. Isten ma ettől óv minket.
Hogyan jön létre ez az új élet? A Biblia egyszerűen és szemléletesen írja ezt le, és a valóságban is azt tapasztaljuk ez így van: Valaki hallgatja Isten igéjét, és az ige, mint mag belehull a szívébe, és ott új élet indul el. Ha befogadta az igét, Isten Szentlelke Jézus életét kezdi el az ilyen emberben.
Amikor Jézus Nikodémussal beszélget erről a mindannyiunk számára legfontosabb kérdésről, akkor a fogantatás szót használja. Azt mondja: felülről fogantatik ez az új élet, ez Jézus élete, isteni élet, ami, ha megerősödik, megtermi a maga gyümölcseit is. Az ilyen ember olyan értékeket tud továbbadni másoknak, amiket magától soha nem tudott volna produkálni, amiket csak ez az új élet tud adni.
Nagy felelősség tehát, hogy egyrészt kinyitjuk-e a szívünket tudatosan Isten igéje előtt, hogy a magvető Jézus Krisztus szórja bele az ige magját és foganjék meg ott az új élet, másrészt ha már megfogant, akkor megteszünk-e mindent annak érdekében személyes életünkben is, a reánk bízottak szívében is, hogy ez az új élet megmaradjon és erősödjék.
A ma konfirmáló gyermekek és felnőttek közül Isten sokaknak az életében elkezdte már ezt a munkát. Vannak, akik még mindig védekeznek és elzárkóznak az ige elől, de nagyon sokan nyitottak, sőt sok helyen már lehet gyenge szívhangokat hallani, vagy néha már lélegzik is az újszülött.
Mi lesz a továbbiakban ezekkel a zsenge életekkel, vagy életcsírákkal? Megteszünk-e mindent azért, szülők, család, gyülekezet és azok is, akikkel Isten ezt a csodát már megtette, hogy növekedjenek az új életben? Sok veszély fenyegeti ezt a lelki életet. Ezért figyelmeztet Isten ma minket arra: Ne ölj!
Testvérek, ez a világ, amiben é-lünk, olyan, mint az idei tavaszi időjárás: rendkívül nagy a fagyveszély. Bújna ki már minden a földből, virágoznának vagy már el is virágoztak volna a gyümölcsfák, de ha április 20-án hóesésben kell bevonulnunk a templomba, ha olyan kemény éjszakai fagyok vannak, mint most, az nemcsak hogy késleltet sok mindent, hanem máris iszonyatosan sok kárt csinált ez az időjárás. A cseresznye és a sárgabarack már egészen lefagyott.
Egy jó héttel ezelőtt látogattam meg valakit. Az udvarán gyönyörű, 5-6 éves kajszibarack van. Tele volt virággal, félig kinyílt állapotban. A legtöbb még piros bimbós volt. A napokban ismét arra jártam. Siral- mas volt ránézni. A barnára fagyott virágszirmok élettelenül lógtak a fán. Sem kivirulni nem tudott a mosto- ha időjárás miatt, sem megtermékenyülni.
Ti jutottatok eszembe, konfirmáló testvéreim. Nektek Isten olyan szü-lőket adott, akik annak idején, vagy most a közelmúltban megkereszteltettek benneteket. Elhoztak ide a gyü-lekezetbe, hogy megismerjétek Isten szeretetét, veletek való tervét. Két évig együtt tanulmányoztuk a Bibliát, hogy Isten közelébe jussatok és személyes kapcsolatotok alakulhasson ki az élő Jézus Krisztussal. A tanulásnak ez a szakasza most befejeződött.
Mi lesz azzal a sok igével, amit hallottatok, s amit megtanultatok? Vajon az a fagyveszély, ami körülvesz mindnyájunkat, nem tesz-e tönkre sok jót és szépet, ami elkezdene növekedni bennetek? És vajon a kedves szülők csak úgy ideküldték őket, vagy éppen most kezdenek el komolyan munkálkodni azon, hogy amit a legjobb szülő sem tud elérni a gyermeke életében, hogy újjászülessék, az a csoda Isten kegyelméből bekövetkezhessék és az új életben növekedjenek? Nem az lenne-e most a tudatos és összehangolt feladatunk, hogy család és gyülekezet összefogva mindent megteszünk azért, hogy Isten áldott munkája, amit elkezdett az ő élükben, folytatódjék, kiteljesedjék, és valóban újjászületett, Jézus Krisztusnak elkötelezett életű emberekké váljanak azok, akik itt most fogadalmat tesznek. S miközben mi ezen fáradozunk, mi magunk is valóban ilyenekké és egyre inkább ilyenekké válnánk.
Erre a kérdésre, hogy mit teszünk ezért, ma mindnyájan felelni fogunk: akarunk, nem akarunk. Mert ha egy családban szégyellnie kell valakinek azt, hogy naponta Bibliát olvas, ha egy család nem jön együtt, hogy kitárja a lelkét hétről-hétre Isten új életet támasztó igéje előtt és aztán ahhoz igazítsa az életét, sőt visszatartja, vagy megbélyegzi még azt is, aki szeretne jönni és ezt tenni, ha egy családban a döntések nem a Szentírás szellemében születnek, ha ez a mai nap csak múló ünnep a számotokra, és nem valami közös, radikális új kezdésnek a dátuma, akkor ott lélekgyilkosság történik. -
Ezért mondja ma Isten nekünk a szó ilyen lelki értelmében: Ne ölj! Mert ha semmit sem teszünk azért, hogy ez az új élet megszülessék és erősödjék a gyermekeink életében vagy a magunkéban, akkor az gyilkosság.
Testvérek, az élet megtartásához és növeléséhez munkára van szükség. Ez sokszor fáradságos és munkaigényes vállalkozás, de megéri. Ha valami megéri, akkor ez igen!
Gyermekkori emlékként jutott eszembe most a zord tavasz láttán két otthoni szomszédunk. Mindketten zöldség- és virágpalántákat neveltek. Az egyikük gondos ember volt, és amikor közeledtek a május, fagyos szentek, akkor előtte már felkészült a védekezésre. Esténként a feleségével együtt takargatták a palántákat. Az értékesebbeket egyenként leborították befőttes üvegekkel, reggel kiszabadították. Este megint vissza. Emlékszem, volt egy kemény időszak, amikor erős fagyot jeleztek éjszakára. Egész éjjel fenn voltak és füstöltek, hogy a fiatal fákat a füstréteggel is védjék a fagytól. Mindig virult a kertjük, és szépen jövedelmezett. A másik szomszéd hanyag ember volt. Ő a szerencsére bízta a dolgokat. Emlékszem: egy tavaszi nap, amikor már szépen kikelt a borsó meg a bab a kertjében, és gondosan elültette a paprika meg paradicsom palántákat, reggelre minden, ami tegnap még zöld volt, feketévé vált. Lefagyott az egész.
Gondozás nélkül nem marad meg az élet. De megéri a fáradságot, hogy gyümölcstermőre forduljon az, amiért az ember fáradozott, és sokaknak jelentsen áldást.
Mi most fagyveszélyes időket é-lünk. Azt a kicsi életcsírát, ami sokaknak a szívében ott van közülünk is, sok minden fenyegeti. Az egész korszellem, ez a közerkölcstelenség, ami körülvesz bennünket, sokaknak a gondolkozása, sokszor tudatosan terjesztett tévelygések, sokszor a tv-nek egyik-másik műsora, a szórakozások bizonyos formái, néha olyan baráti kör, amelyik lehúz és fertőz, szellemi igénytelenség, lelki üresség mind-mind fagyveszélyként jelentkezik és fenyegeti az új életet. Ne hagyjátok, hogy lefagyjon az, amit Isten elkezdett az életetekben, és ne hagyjuk, hogy azoknak az életében, akikért Isten minket felelősekké tett, ez a szörnyűség bekövetkezzék!
Érdekes, hogy vannak, akik bigottnak nevezik azokat, akik a lelkükkel is törődnek. Szeretném megkérdezni: bigott az, aki ilyen szenvedélyesen védi a palántáit? Aki esténként betakarja, amikor tudja, hogy éjjel fagyni fog? Aki szeretné, hogy termőre forduljon, amiért dolgozott, és másoknak gyümölcsöt teremjen? Bigott az, aki naponta előveszi otthon a Bibliáját, hogy aszerint éljen? Aki megszenteli a vasárnapot? Aki a szabad idejében szívesen segít másoknak? Aki kidolgozza a munkaidőt? Aki hűséges marad mindvégig a házastársához? Aki gondosan neveli a gyerekeit? Aki nem hajlandó hazudni? És akinek fontos a másik haszna is, nemcsak a magáé? Nyilván hogy nem ezek a bigott emberek. Az a bigott, aki nem törődik senkivel, semmivel, csak maga körül forog, beszűkült, szellemileg szegényes, önző életet él, s ráadásul még büszke is arra, hogy ő ilyen. Ez a bigott.
Isten nem ilyenekké akar minket formálni, hanem olyanokká, akik erősen gyökerezünk a Krisztusban, és az élet a sokféle viharai között, amik most pusztítanak, van olyan lelki állóképességünk, stabilitásunk, hogy bírjuk a viharokat, és a mostoha körülmények ellenére is gyümölcsöt termünk. Az áldozatkészségnek, a szelídségnek, a másoknak való szolgálatnak, a türelemnek, a megbocsátásnak, az őszinte hazaszeretetnek, a minden ember iránti tiszteletnek, az igazság és hamisság közti pontos megkülönböztetésnek és még sok minden másnak a jó gyümölcseit. Ilyenekkel gazdag az életünk, s ezekkel tudunk gazdagítani másokat is. Isten minket ilyenekké akar formálni.
Akartok-e ti ilyenek lenni? És azt kérdezem a kedves szülőktől: akarjátok-e komolyan, hogy ilyenek legyenek a gyerekeitek? Ez nem megy magától, ezért meg kell dolgoznunk. Ez azzal kezdődik: valóban kinyitja magát az ember a magvető Jézus Krisztus előtt, és befogadja az ige magját. Ez azt jelenti: engedi, hogy szakadatlanul erősítse, tisztítsa, táplálja az életét lelkileg és aztán ilyenné formálódunk - csak ne akadályozzuk az Ő munkáját!
A „Ne ölj!” ma a számunkra azt jelenti: engedd az életet kibontakozni! Ezt az új életet, amit Jézus Krisztus hozott el erre a földre. Ezt az életet az az ige táplálja, ami létrehozta. Ez az élet abban a közegben növekszik, ahol elindult: a gyülekezetben. Ennek az életnek az egészséges lélegzése az imádság. Az Istennek való folyamatos engedelmesség során erősödik. Az tartja frissen, hogy sokat tartózkodik a hívők közösségében, és állandó gyakorlótere a másoknak való önzetlen szolgálat. Aztán majd teremnek a gyümölcsök.
„Ne ölj!” - ez azt jelenti: vágyakozz arra, hogy Isten új életre támasszon. Engedd, hogy Isten az Ő igéjével azt végezze el benned, amit Ő akar, és segítsd, védd, erősítsd ezt az é-letet a magad és a mások életében. Ez szép feladat mindannyiunk számára.
Tudjuk a Bibliából, hogy az élet a Szentírásban nem fogalom, hanem személy. Neve van. Úgy hívják: Jézus. Ő maga mondta többször: „Én vagyok az élet ...” Akinek Ővele valóságos hitbeli közössége van, az él. Annak viszont azt ígérte Jézus: ha meghal is, él. Mert e fölött az élet fölött nincs hatalma még a biológiai halálnak sem. És amikor az Úr Jézus az Ő programját röviden összefoglalta, akkor azt mondta: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyenek.” (Jn 10,10, 11,25)
Mi most sok területen a fokozódó szükséget érezzük. Az az élet, amit Jézus kínál gyermekeinknek és mindannyiunknak, olyan, ami mindenféle szükség között is mérhetetlen lelki gazdagságot jelent. Olyan értékekben való gazdagságot, amikkel gazdagíthatjuk már itt egymást, és amely gazdagság megmarad az örökkévalóságban is.
Ez a két rövid szó: Ne ölj! - pozitív programot jelent. Engedd, hogy Isten újjáteremtsen és új élet induljon el benned; tégy meg mindent azért, hogy a gyermekeid, a reád bízottak, a környezeted életében is, benned is ez folyamatosan növekedjék és erősödjék.

Ezért imádkozzunk:
Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk, mert életeddel fizettél azért, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Magasztalunk megváltó halálodért, hatalmas feltámadásodért.
Köszönjük, hogy élsz és magadhoz hívogatsz minket. Köszönjük, hogy az a puszta tény, hogy most itt lehetünk, a te irántunk való nagy szeretetedet mutatja. Nem akarunk visszaélni ezzel a szeretettel. Oly nagy szükségünk van mindannyiunknak arra, hogy elkezdődjék bennünk a te életed, és hogy megerősödjünk a veled való közösségben.
Segíts el minket erre, konfirmáló testvéreinket, s mindnyájunkat, akik most hallottuk hívásodat! Segíts minket, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket!
Ámen.

OLDAL 8

A Jób könyvét olvassuk most sokan bibliaolvasó kalauzunk szerint. Vannak, akik azt mondják: unalmas könyv, nem történik benne semmi. A cselekménye az első két fejezetre és az utolsó rész második felére korlátozódik. Közben pedig 40 részen át vég nélkül bölcselkednek Jób barátai. Ki nem fogynak a szóból: oktatják, feddik, pedig tulajdonképpen vigasztalni jöttek oda és bátorítani szeretnék. De még csak követni sem lehet, hogy ki kinek mit mond itt - említette a múltkor valaki. Nem lehet megérteni a Jób könyvét.
Szeretném javasolni, hogy bizonyos bibliai könyveket ceruzával olvassanak a testvérek. Le kell rajzolni, ha az ember nem tudja áttekinteni. Hány barátja van, melyikről mondja: az öreg, ez fiatal. Melyiknek mi a szavajárása? És hol beszél Jób, mikor válaszolnak a barátai. Nem olyan nagy tudomány ez, és egyszerre világos lesz egy áttekinthetetlennek tűnő könyv szerkezete, és kezd kibontakozni a homályból mindenkinek a mondanivalója.
A Jób könyvének az alapkérdése az, amit az 1. fejezet 9. versében így tesz fel a Sátán Istennek: “Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent?” Vagyis: van-e olyan, hogy önzetlenül szereti valaki Istent? A Sátán azt akarja bebizonyítani: nincs. Ennek a temérdek próbának a során Isten azt igazolja: van. Jób igenis ok nélkül féli Istent. Tőle fogadta el a sok áldást, amit kapott, neki hálás érte, Őt dicsőíti, de akkor is dicsőíti, amikor minden ajándékát elveszítette. Amikor folynak a könnyei imádkozás közben, amikor a dicsőítő imádkozás után illetlen kemény lázadó dolgokat is mond, de azt is Istennek mondja, és ez alatt a szellemi földrengés alatt, ami megrázza őt, és szinte kihúzza a talajt a lába alól, még inkább kapaszkodik abba az Istenbe, akit ő szeretett a jóban, az áldások idején, és akit szeret most, a rossz időkben, a veszteségek idején is.
Éppen ezért mindaz a sok rossz, ami Jóbbal történt, Isten dicsőségét szolgálja, az értetlen emberek tanítását szolgálja, és végső soron Jóbnak a hitét erősíti meg. Mindebből azonban menetközben semmit nem lehet látni. Csak azt lehet látni, hogy egyik szörnyűség a másikat követi, egyik csapás a másikat éri, és ez az ember a porban van, és azt mondja: sokkal jobb lenne meghalni, mint ezt tovább szenvedni.
Jönnek a próbák egymás után, aztán jönnek a barátok egymás után, hogy megmagyarázzák, miért jöttek a próbák. Végül jön egy negyedik, aki próbál közvetíteni, de így sem világos a képlet. Amikor Isten megszólal, akkor kezd derengeni, hogy miről is van itt szó, és a végén neki ad igazat Jób. Előtte alázza meg magát, Isten pedig visszaadja neki mindazt, amit elveszített. Közben Isten dicsősége megnőtt, közben az emberek megtanulhattak egy-két fontos igazságot, Jóbnak a hite pedig megerősödött.
A formáját tekintve ez a könyv dráma formában előadott tanító költemény. Költemény, mert az első két és az utolsó fejezetet kivéve a héber versforma szerint írták, és drámai formában előadott költemény, mert párbeszéd formájában hangzik el a sok tanítás. Az úgynevezett ókori bölcsesség-irodalomnak egy gyöngyszeme ez, amelyikben nagyszerűen tükröződik az akkori filozófia, teológia, és utána Istennek a kritikája erről a sok filozofálásról és teoló-gizálásról.
Mi volt a lényege ennek a filozófiának és teológiának, amit Isten aztán megbírált? Az, hogy Isten az igazat megáldja, a gonoszt megbünteti. Jób igaz ember volt, istenfélő, vallásos. Ezért nagyon megáldotta. Egyszer azonban hirtelen elkezdődtek a csapások Jób életében. Világos, miért: valami gonoszságot követhetett el. Hiszen Isten az igazat megáldja, a gonoszt megbünteti. Amíg igaz volt, megáldotta, most hogy megbünteti, ez azt mutatja: valami nagy gonoszságot követett el. Jób ezt tagadja. Persze, hogy tagadja, mert vagy nem látja - mondják a barátai -, vagy nem akarja beismerni. De ez egészen bizonyos, hogy ott lapul valami nagy gonoszság, és annak a következménye ez a sok csapás.
Vagyis: elkezdik védeni Istent, és vádolni Jóbot. Nem értik, hogy mi történt és hogyan történhetett. Ezért feltételeznek valamit: Jób gonoszságot követett el, de erről a hipotézisről, feltételezésről úgy beszélnek, mintha az tény lenne. Ebből vonják le a maguk következtetéseit, és ebből jön ez a rengeteg tanítás és Jóbnak a vádolása.
Jób sem érti, hogy miért történhetett, ami történt, csakhogy ő Istenhez fordul és Őt kérdezi. A barátok ezt nem teszik.
Ez tehát az alaphelyzet, ez volt akkor a szokásos gondolkozás. Így nézzük meg most, hogy mi az a néhány legfontosabb dolog, amit megtanulhatunk Jób magatartásából, mi az, amit megtanulhatunk a barátoktól - lehetőleg ne így csináljuk -, és végül röviden: mit mond ez a könyv a mindenható Istenről.
I.
Mit tudunk meg Jóbról? Azt, hogy elfogadta Istentől a maga nehéz helyzetét és sok szenvedését, de az, hogy ő ezt elfogadta és erről mások előtt is vallást tett, - “ha a jót elvettük, a rosszat nem vennénk-e el, az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” - ez csodálatos hitvallás, de nem azt jelenti, hogy nem fáj neki az, ami érte. Nem azt jelenti, hogy mindent ért, ami történt. Kegyetlenül fáj neki lelkileg is, testileg is, és egyáltalán nem érti, Isten most miért csinálta ezt, vagy hol van Isten ebben az egészben.
Az, hogy valaki hittel Istentől elfogadja és békessége van ebben, nem azt jelenti, hogy nincs idegrendszere, és nem fáj neki az, ami mindenkinek fáj, vagy mindent tudó és mindent meg tud magyarázni. Nem tudja megmagyarázni, és mégis békessége van abban, hogy elfogadta.
Ezt azért hangsúlyozom, mert sokszor mi is ugyanúgy nekiesünk egymásnak, mint Jób barátai ennek a szerencsétlen szenvedő embernek, és mindjárt a hitében feltételezünk hibát valakinek, ha valamit nem ért, vagy valami miatt szenved, jajgat, panaszkodik. Lehet, hogy valaki súlyos beteg, vagy súlyos beteget ápol a családban hónapok óta, évek óta, esetleg egy életen át, és ezt elfogadta Istentől, végzi békességgel, derűvel. De nem azt jelenti, hogy néha nem fáradhat el, úgy, hogy tényleg elfogyott az ereje és összeroppan. Akkor fizikailag ki kell pihennie magát, segíteni kell neki, erősíteni kell, vagy lelkileg kell erősíteni, de nem feltétlenül azt jelenti, hogy a hitével van baj. Lehet, hogy azzal is baj van, akkor azon kell segíteni, de azon sem szabad felháborodni. Tessék utána csinálni, s majd megtudja az ember, milyen az, minden éjszaka háromszor felébredni. Jób is azt mondja: Lennének ti az én helyemben, majd akkor nem így beszélnétek!
Isten óv minket mindenféle ítélkezéstől. Az elhamarkodott, nagyképű ítélkezéstől pedig különösképpen is.
Jób korábban megismerte már Istent, és abba az Isten-képbe, ami benne kialakult, nem illett bele az, ami most vele történt. Éppen úgy nem érti, mi történt, és miért történt, mint a barátai, csakhogy ő kérdezi Istent. A barátok nem kérdezik. Ők tudják ... - azt hiszik: tudják. Jób kérdezi: Uram, mi ez, és hol vagy te? Meddig tart ez? Mi ennek az oka és mi ennek a célja? Mit akarsz velem és miért pont engem?
Ugyanolyan kérdéseket tesz fel, mint mi szoktunk néha elkeseredésünkben, de Istennek teszi fel. Nem illik bele abba az Isten-képbe, ami benne kialakult az, ami most történt. Meghallgatja a barátait, odafigyel rájuk, de mivel érzi, hogy nem a szög fejére ütnek, hanem mellé, ezért Istenhez fellebbez. Kimondottan ez a szó van itt: “Én a Mindenhatóval akarok beszélni, Isten előtt akarok védekezni.” (Jób 13,3) Meghallgatja őket, de mivel látja, hogy nem mondanak igazat és ez nem segít rajta, ő Istenhez fellebbez.
Lázad Jób, de nem Isten ellen. Lázad a sorsa ellen, lázad az értelmetlenség ellen, de nem fordul szembe Istennel, hanem egyre inkább odafordul Istenhez. Nagy különbség ám az, amikor valaki a hitetlen barátaival megbeszéli: milyen Isten az, aki ilyet megenged, - vagy amikor valaki Istentől kérdi: milyen Isten vagy te, hogy ezt megengedted, hogy velem történjen? Ez egészen más, mert az utóbbi ember a legnagyobb nyomorúságban is még kapcsolatban marad Istennel, és egyedül onnan jöhet megoldás, szabadulás, és a kérdéseire válasz.
Ugyanakkor át kell élnie azt, ami a szenvedések között talán a legnehezebb: egészen egyedül marad. Ugye ismerjük a könyv elejéről: nem érti meg a felesége és nem számíthat rá, mint lelki támaszra sem. Nem élnek a gyermekei. Milyen sokat jelent ilyenkor, amikor az értelmes nagy fiával megbeszélheti a dolgokat az apa, vagy legalább kipanaszkodhatja magát neki. De nincs ilyen nagy fiú, mert mind meghaltak. Ott vannak a barátai, akikről azt mondja - éppen most olvastuk -: mintha ellenségei lennének, úgy vonulnak fel ellene. Sehol senki, aki igazán érezné, mi zajlik őbenne, aki megértené őt - ha nem ad is neki igazat, de meghallgatná. Aki legalább baráti szeretettel szidná meg utána, de nem úgy, mint ezek a barátok. Egyedül Isten marad neki.
Sokan átélték ám ezt már! Pál apostol a börtönből írja: Démás elhagyott, a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Amaz amoda ment, emez ellenem fordult. Ott van egyedül, de Jézussal! - És az Úr Jézus is átélte, mit jelent végzetesen egyedül maradni: de nem hagyott engem az Atya egyedül! - olvassuk a János evangéliumában.
Azt hiszem arról nem kell sokat beszélni, hogy mindannyian vágyunk emberek közelségére és főleg a bajban, a szenvedés idején. De ha esetleg át kell élnünk, hogy senkire nem számíthatunk, jelent-e nekünk valamit, - mindent - az, hogy Istenre akkor is számíthatunk?! Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? - El tudjuk-e ezt mondani még ilyen ingadozó hittel is a szenvedések mélyén?
Az egyik magyarázó mond egy érdekes megállapítást a Jób könyvét magyarázva. Azt mondja: Jób a tapasztalt Istentől a hitt Istenhez fordul. Tehát attól az Istentől, akinek megtapasztalta Őt éppen a pillanatnyi szenvedéseiben, ahhoz az Istenhez fordul, akiben hitt. Akit már korábban megismert. Akiről tudta, hogy kicsoda, akinek naponta bemutatott áldozatot minden gyermekéért, aki előtt naponta imádságban hordozta az egész családját, akire való tekintettel nem lett becstelen, gazember, hanem becsületes maradt. Tiszta úton jutott a vagyonához. Segítette a szegényt. - ez mind kiderül a könyvből. Arra az Istenre apellál, Őhozzá fellebbez.
Ez nem azt jelenti, mintha két Isten lenne - remélem, értjük. Amikor valaki olyannak látja Istent, hogy még Ő is bánt engem? Még Ő is az ellenségem lett? Ilyen kegyetlen, ezt is megengedi? A hívő ember tudja: nem ilyen az Isten! Isten az, akinek kijelentette magát, akinek Őt korábban megismertem. Ez most nem illik bele abba a képbe, de ahhoz az Istenhez kiáltok és várom, hogy az én Istenem megmagyarázza, hogy most miért ilyen, vagy kiszabadít ebből a helyzetből, amibe jutottam. Isten nem változik, Ő hű, Őreá lehet számítani!
Gondoljunk csak arra, hogy a nagy hívőknek sokszor át kellett élniük: nem értem, mit csinál velem Isten? Ábrahám meg-érkezik hosszú-hosszú vándorlás után Kánaán földjére. Az ígéret földje, ahol az ígéretek teljesednek. Ezt a földet nekem adta Isten! És kiderül: nyomják őt egyre délebbre, és éreztetik vele, hogy idegen, nem kívánatos, jött-ment. Különösen a nagy nyá-jai... csak vigye innen gyorsan, mert lelegelik a füvet. Az a föld foglalt volt. Ott laktak az őslakók, és alig várták, hogy ez az idegenből jött tűnjön el innen. Ábrahám azonban mégis úgy néz arra a földre, mint ami az övé, mert Isten megígérte: neked adom, és a te utódaidnak. És a mai napig ott élnek az utódai. Pedig sürgősen el kellett hagynia Kánaánt egyre dél felé vonulván. A tapasztalt Istenről ő is a hitt Istenre nézett. Ezt nem egészen értem, de az az Isten nem változik, aki nekem ígérte. Vagy amikor Izsák feláldozását parancsolja neki Isten. Ugyanez a helyzet. Akkor is ebbe az Istenbe kapaszkodik és Őhozzá ragaszkodik.
Jóbnak ez volt a nagy erénye, és ez tartotta őt meg: nem a maga igazához ragaszkodott, nem a pillanatnyi helyzet értékeléséből indult ki, hanem Istenhez ragaszkodott. Ahhoz az Istenhez, akit ő már valamennyire megismert. Nem az döntötte el a dolgait: érti, nem érti, hanem az, hogy az az Isten, aki kijelentette magát neki, ugyanaz, Ő nem változott. Ennyit Jóbról.
II.
És a barátai? A barátai nagyon jó szándékú emberek voltak. Mihelyt meghallották, milyen csapások érték Jóbot, azonnal felkerekedtek, összebeszéltek, egyeztették a látogatást és együtt elmentek hozzá.
Olyan szép ez: “Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt, eljöttek a lakóhelyükről. Megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá, és részvéttel vigasztalják őt. Amint azonban messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, port szórtak a fejükre. - ez mind a gyásznak és együttérzésnek a jele volt. - És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2,11-13)
Ez nem kis dolog. Ezeknek az embereknek van szívük. Ezek otthagyják a maguk munkáját, családját, hogy vigasztalják a barátjukat, mert elképesztő, mi történt vele. És nem azonnal kezdik a szöveget. Vállalják a közösséget vele. Odaülnek mellé, együtt hallgatnak hét nap és hét éjjel. Ezeknek van türelmük a szenvedőhöz. Nagyon sok jót el lehet mondani róluk. Hanem: amikor Jób megszólal, és nyersen, válogatás nélküli szavakkal kiönti keserűségét eléjük, akkor egyszerre felszisszennek mind a hárman. Mert amit mond, arra nem tudnak választ adni az addigi ismereteik alapján.
Ez a séma: Isten az igazakat megáldja, a gonoszokat megbünteti..., de Jób állítja: ő igaz - ez itt nem használható. Ez a séma csak akkor igaz, ha Jóbról be tudják bizonyítani: valami gonoszságot követett el, akkor minden stimmel, minden a helyén van. Éppen ezért ezt be kell bizonyítani! Erre figyelnek, mit kell bebizonyítani, hogy igazuk legyen, és nem Istenre figyelnek, és nem Jóbra figyelnek. Ebből jön ez a vég nélküli bölcselkedés, amit itt olvasunk.
Mit kellett volna csinálniok? Nagyon fontos, hogy ilyenkor sose játsszuk meg a nagy okosat, amikor a Biblia egy-egy alakjának a bukásáról, hibáiról van szó. Amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg - ezt olvassuk a Római levél 15. részében. Tehát ne mi legyünk azok, akik megmondjuk, mit kellett volna csinálniok, de tanuljunk a hibáikból.
Úgy gondolom, nagy hiba volt: nem kérdezték Istent. Jób kérdezi állandóan. Ők nem. Ők azt gondolták: Isten nélkül is el tudnak igazodni a nehéz kérdésekben. Nem kérdezték Jóbot. Egy kérdésük sincs hozzá. Te, mondd már el, hogyan látod, vagy hogy éled át? Mondta Jób enélkül is, de nem érdekelte őket igazában, mi van ebben az emberben. Ők “tudták”, hogy mit kellene tennie. És nem kérdezték önmagukat sem: valóban helyesen látjuk mi? Bizonyos az, hogy erre az esetre is érvényes, amit nekünk tanítottak?
Testvérek, aki nem tud kérdezni, az nem tud vigasztalni. Rossz, csapnivaló lelkigondozó az, akit nem érdekel: mi van a másikban? Aki mindjárt oktatni kezdi. Még ha igéket mond neki, akkor is rosszul csinálja. Ha nem érdekli, mit mond Isten, magában nem könyörög: Uram, itt most mi a helyén mondott ige? Te add a számba, - már nyitva van felfelé! Aztán: nem kérdezi a másikat: szerinted miért jutottál ide? Szerinted merre vezet a kivezető út? Most tulajdonképpen mit várnál tőlem? - Hadd mondja el! Beszéltetni, jöjjön ki minden. Csúnya dolgok is, keserűségek, kételkedés ... minden. Hadd mondja! Közben felfelé is figyel és imádkozik, közben alázatosan tudja: nem mindentudó.
Hiába volt jó iskolája - ezek iskolázott emberek - ő sem tud mindent. Azt nem tanították meg a legjobb iskolában sem, hogy egy ilyen konkrét helyzetben hogy kell viselkedni. Erre most kell rájönni. Isten megmutatná, meg talán Jóbnak is lennének olyan kérdései, amikre konkrét válaszokat lehetne adni. Nem kell bölcselkedni! Arra kell felelni, amit kérdeznek. Vagy pedig: meg kell mondani őszintén: nem tudok rá felelni. Óriási dolog. Ez is közelvitt minket egymáshoz. Ő sem tud, meg én sem. Nem fog felháborodni, ha becsületes alázattal megmondom, és együtt keressük a választ. Netalán egy egymondatos imádsággal: Istenünk, itt van két balga ember előtted, de tőled várjuk a segítséget. Te adj választ a kérdésünkre. És adni fog! Vagy lehet, hogy az a kérdés nem is lesz kérdés, elveszíti sú-lyát, de belép az egész ügybe Isten.
Ez a három jó barát ezt nem igényelte. Ők nekigyürköztek: megmondjuk Jóbnak, megtanítjuk őt, hiszen mi tudjuk ... Ahogy most újra és újra elolvastam fejezeteket, mindig az jutott eszembe, ahol a vakon születettnek a tárgyalása folyik. Megkérdezik: kinek tartod azt, aki meggyógyított téged? (Jn 9.) Erre háromszor egymás után mondják a farizeusok, mint bíróság: mi tudjuk ... hogy az az ember bűnös! Ők tudták, hogy Jézus bűnös. És mivel ők tudták, kiközösítették, vagyis gyakorlatilag halálra ítélték azt a meggyógyítottat.
Milyen sokszor mondjuk vagy gondoljuk mi is: mi tudjuk: hogy kellene az ő gyerekét nevelni, hogy kellett volna úgy élnie, hogy ne rontsa el a házasságát - akkor vagy elkezdünk magunkról beszélni, vagy oktatunk, vagy munkához sem látunk, mert meg van a véleményünk az egészről, - ahelyett, hogy csendes alázattal azt mondanánk: Uram, mi itt az én feladatom most? Olyan ügyetlennek érzem magam, de valamit tennem kell. Én tudok a nyomorúságáról, én vagyok itt éppen, ki segítsen?! Aki itt van, az segítsen! De mit jelent itt a segítség, Uram?! Hallgatni kell még egy napig, s azzal fogom vigasztalni? Vagy megszólaljak? De nehogy a magamét mondjam! - azzal semmire sem megy, te adj igét a számba!
Ez az őszinte alázat fontos ahhoz, hogy egymáson tudjunk segíteni. Nekünk muszáj néha vigasztalnunk egymást, testvérek! Vigasztalásra szoruló tömegek élnek körülöttünk a pici gyerektől a család legidősebb tagjáig, meg a beteg szomszédig, meg az elbizakodott főnökig ... Mindenki vigasztalásra szorul, s mindenkit másként kell vigasztalni.
Múltkor valaki keserű őszinteséggel fakadt ki: ki győzi ezt?! Tényleg ki győzi ezt? Hogyan lehet jól csinálni?
Az Ézs 50,4. versét lelkészi szolgálatom egyik alapigéjévé tette Isten. Bár úgy lenne. Így hangzik ez a mondat: “Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradottat beszéddel. Felserkenti minden reggel, felserkenti fülemet, hogy hallgassak, mint a tanítványok.”
Isten ad bölcs nyelvet, hogy aztán tudjunk erősíteni beszéddel. Itt azt olvastuk, Jób keserűen kifakad: “Elfárasztottatok a beszéddel.” - és mi sokszor ezt csináljuk. Néha még a szószékről is. El lehet fáradni abban. Hagyná már abba! Úgy sem mond semmit, vagy nem azt mondja, ami most rajtam segítene. Kifárasztjuk egymást sokszor egy-egy beteglátogatásnál. Ha nem lenne udvariatlanság, szeretném néha megkérni a másik látogató testvért: menjen már el innen a betegágytól. Nem lehet ottfelejteni magunkat. Nem a mi gondolatainkra kíváncsi a beteg! Mi legyünk kíváncsiak arra, hogy neki mi segítene. Lehet, hogy az segít: 3 perc múlva felállok és kedvesen elbúcsúzom. Azt mondja: milyen kedves látogató volt!
Isten ad nekünk bölcs nyelvet, hogy tudjuk erősíteni a megfáradottat beszéddel. De hogy lesz bölcs nyelvünk? Azt mondja: felserkenti minden reggel a fülemet, hogy hallgassak, mint a tanítványok. Előbb odatartom a fülemet, aztán nyissam ki a számat és lesz bölcs nyelvem. Előbb engedjem, hogy Ő az Ő igéjével meggazdagítson: Hogy a Krisztusnak beszéde lakozzék mibennünk gazdagon ... s aztán amivel tele van a szív, az jön ki a szánkon, és az ige lesz, akkor is, ha nem bibliai idézet. És azt felhasználhatja Isten.
Jób a barátairól Isten kemény ítéletet mond a könyv végén. Azt mondja nekik: ha Jób nem imádkozott volna értetek, súlyos ítéletben lenne részetek. Csak őreá való tekintettel nem büntetlek meg, mert ostobán viselkedtetek.
III.
Mit tudunk meg Istenről? Azt, hogy Ő felette áll ennek az egésznek, ami itt történik. Azt, hogy Ő pontosan tudja: melyik eseménynek hol a helye, mikor kell bekövetkeznie, hogyan függnek össze egymással. És legfőképpen: az egésznek mi a célja. Mit akar elérni Jób életében, a barátai életében? Mit kell megtanulnia akár még a Sátánnak is? Egyedül Isten ismeri az egész eseménysorozat hátterét. Jób nem érti, miről van itt szó, és miért tesz ilyet Isten. A barátai sem, őket nem is érdekli.
Isten pontosan tudja, hogy meddig szabad terhelni Jóbot. Senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedheti. Sőt a próbával együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük. (1Kor 10,13) Még el sem kezdődött, Ő már tudja, hogy mikor lesz vége, s nem az a célja, hogy összeroppanjunk, hanem hogy közben megtisztuljon az életünk és megerősödjünk. És azoknak, akik Őt szeretik, valóban minden a javukra van. Ehhez nekünk makacsul ragaszkodnunk kell éppen akkor, amikor minden rossz összejött és összecsaptak a hullámok a fejünk felett. A legtöbbször mi sem tudjuk megmondani, legalábbis én sokszor nem, a személyes életünkben sem, hogy ez most miért jó? Ezt a rosszat hogyan tudja a javunkra fordítani Isten?
Olyan nagy dolog lenne, ha egyfajta szent kíváncsiság lenne ilyenkor bennünk. Uram, fogalmam sincs, ebből mi jót hozol ki, de kíváncsian várom - ha közben nyüszítek, sírok, jajgatok is - vajon, hogy jön ki ebből jó a te kezedben? Mert, hogy a rossz közepette is a te kezedben maradtam, és hogy te mindenről pontosan tudsz, az bizonyos. Ebben a bizonyosságban nem szabad megrendülnünk! Egyebek közt ezt is jelenti az, amiről egy hónappal ezelőtt volt szó: a hit pajzsa mögét bújjunk. Ez a bizonyosság is olyan pajzs, amikor a tüzes nyilak támadnak. Isten nem változik, Isten jó, Isten engem szeret, Isten a javamat akarja. Akkor is, ha most ennek minden ellentmondani látszik. Nem a most tapasztalt az én Istenem, hanem akiben hiszek, aki magát kijelentette. És aki újra ki fogja jelenteni magát.
Isten segítsen minket, ha mi vagyunk a szenvedők, így tudjunk Őreá nézni! Ha meg szenvedőkhöz küld Isten, akkor valahogy így tudjunk vigasztalni. Isten segítsen bennünket, hogy az Ő dicső személye legyen egyre nagyobb számunkra, áldások között, meg szenvedések közepette is.

Az ötödik parancsolattal kezdődik a má-sodik kőtábla. Az első négy parancs az Istenhez való viszonyulásunkat szabályozza, az ötödiktől a tizedikig az emberek egymás közötti kapcsolatairól olvasunk.
Nem véletlen ez a sorrend. Értelmetlen dolog a másodikról az első nélkül beszélni. Úgysem tudja betartani senki, ha valakinek semmi köze nincs az élő Istenhez, és nem Ő teszi képessé a bűnbe esett, erkölcsileg lebénult embert arra, hogy az Ő parancsait betartsa.
Nem véletlen, hogy a második kőtábla éppen ezzel kezdődik. Isten az emberi kapcsolatok közül kiemeli a szülőkhöz való viszonyulásunkat, egyáltalán a családon belüli kapcsolatokat, a családot. Úgy próbáljuk legalább a legfontosabb vonatkozásait átnézni ma, hogy azokra a kérdésekre keressünk választ, amelyek a leggyakrabban felvetődnek ezzel kapcsolatban.
Kinek adta Isten ezt a parancsot? Van, aki azt mondja, hogy Isten itt a szülők pártjára áll, az ellenük éppen lázadozó gyermekekkel szemben. Aki ismeri a Szentírást és azt az Istent, aki magát benne kijelenti, az tudja, hogy Isten nem áll a pártjára soha senkinek, és nem támad senki ellen. Egy ilyen igét olvasunk, hogy a kevélyeknek ellenük áll és az alázatosaknak kegyelmet ad - egyébként Isten nem pártoskodik. Ezt a parancsot Ő mindenkinek adta. Ez a parancs kötelezi a kicsi gyerekeket, kötelezi a kamaszodó serdülőket, kötelezi azokat a felnőtt gyermekeket, akik már maguk is szülők, sőt nagyszülők. Mindenkinek szól, annak is, aki történetesen nem is ismeri a szüleit.
Mit jelent a Biblia nyelvén „tisztelni” valakit? Ennek a héber szónak a gyöke: a „súly” főnév. Tehát azt tisztelem, akinek súlya van előttem, akit becsülök, akit megbecsülök. Ennek a hiánya vagy ellentéte: lebecsül, megvet az ember valakit. Tisztelni a másikat azt jelenti: komolyan veszem. Tisztelni a szüleinket azt jelenti: komolyan veszszük őket, mégpedig minden körülmények között. Akkor is, ha történetesen nincs igazuk, és akkor is, ha elesett állapotba kerültek már.
Mivel magyarázza a Biblia azt, hogy kötelező mindenkinek a szüleit tisztelnie? Mi az oka ennek a tiszteletnek?
A Bibliának világos tanítása van arról, hogy minden hatalom, minden ebből következő tekintély és minden ennek kijáró tisztelet egyedül Isten tulajdona. Egyedül övé a dicsőség, a hatalom, és ezért egyedül neki jár tisztelet. Ő azonban a maga tekintélyéből kölcsönad embereknek bizonyos időre és bizonyos célokra. Így ad kölcsön hatalmat és ezzel járó tekintélyt a szülőknek. Ezért a szülőknek kijáró tisztelet végső soron az Istent megillető tisztelet. Ez a magyarázata annak, hogy a szüleinknek járó tisztelet független az ő személyüktől. Tehát: ha történetesen egy szülő nem tiszteletreméltó, akkor is érvényes ez a parancsolat, hogy „tiszteld atyádat és anyádat”, mert nem az ő személyüket tiszteljük, hanem túllátunk rajtuk, és mögöttük azt az Istent, aki őket a szüleinkké tette. Az, hogy ők az Istentől kapott megbízatásukkal hogyan éltek, az ő felelősségük, nekik kell elszámolniok vele. De hogy mi túllátunk-e rajtuk, minden hibájuk és gyengeségük ellenére, és akkor is tiszteljük-e őket, ha éppen nem tiszteletreméltóak, az meg a mi engedelmességünk kérdése, és Isten azt rajtunk kéri számon.
Ezért vannak a Bibliában olyan kedves és gyakorlatias tanácsok, sőt utasítások is, hogy: „Meg ne utáld a te anyádat az ő vénkorában!” (Péld 23,22) Mert esetleg olyan elesetté válhat, hogy valamilyen szempontból még utálatos is lehet a kívülállónak. De neked, aki a gyereke vagy, akkor is tisztelned kell őt.
A szülők felelőssége ugyanakkor az, hogy ehhez az Istentől kapott megbízatásukhoz méltóan éljenek, és könnyítsék meg a következő nemzedéknek, hogy tiszteljék őket. Az utánuk jövőknek az a feladatuk, hogy túllássanak rajtuk, esetleges gyöngeségeiken, hitványságukon is, és annak ellenére tiszteljék őket. Az ő felelősségük pedig az, hogy túlmutassanak magukon és valóban megjelenjék a szülő szeretetében valami az Isten feltétel nélküli szeretetéből. Valami az ő megbocsátó irgalmasságából Istenre mutasson, aki őt szülővé tette.
Azért emeli ki a Biblia különösen is a szüleink iránti tiszteletet, mert az Isten teremtő és gondviselő munkájában kiváltképpen a szülők vesznek részt. A gyermekek világrahozása és nevelése Isten teremtő és gondviselő munkájának a földi, emberi vetülete. Ezért is túl kell látnunk a szülőkön, és ezért is túl kell mutatniok magukon arra az Istenre, akitől ezt a szép feladatot kapták. Ezért kötelessége a szülőnek, hogy legyen példa a gyermek, egyáltalán a felnövő nemzedék, előtt. Ezért fűz Jézus olyan szigorú ítéletet ahhoz, hogy ha valaki megbotránkoztat egyet is a kicsinyek közül, ezért kell az elöljáró nemzedéknek mutatni az utat Istenhez, hogy az utánuk jövők odataláljanak. Ezért teszi az Ószövetség a szülők első számú feladatává, hogy gyermekeiknek Istenről beszéljenek, és megtanítsák őket Istenre tekintettel élni és dönteni, hogy az egész család együtt tekintsen mindig Istenre jóban és rosszban, napsütéses és viharos időben egyaránt.
Most hallottuk az 5Móz 6-ból, hogy Isten ezt a szülők feladatává tette. - Nem az egyház, nem az akkori papok feladatává, hogy ismertessék meg Isten tetteit a gyermekeikkel. Talán egy kicsit hosszadalmas az a felsorolás, hogy beszélj erről fiaidnak, amikor a házban vagy, amikor ülsz, amikor lefekszel, amikor az úton jársz ... vagyis mindig, szakadatlanul ez legyen a legfontosabb, hogy megismerje a gyermek Istent. Hogy az Ő tettei ismerősek legyenek, hogy kapcsolatba kerüljön Istennel. (5Móz 6,1-2, 6-7) Senki nem tudja hívővé tenni a gyerekeit, de az élő Istent nekik bemutatni és eléjük élni, azt igenis tudja, és az kötelessége mindenkinek, akikre Isten gyermekeket bízott. És súlyos bűne mindenkinek, aki ezt elmulasztotta.
A gyerekeknek meg ugyanilyen hangsúllyal mondja Isten igéje, hogy figyelmesen hallgassák az Istenről szóló szülői bizonyságtételt, és vegyék azt komolyan. „Hallgasd, fiam, a te apád erkölcsi tanítását, és a te anyád oktatását el ne hagyd,” (Péld 1,8) mert - és akkor indokolja több helyen is a Példabeszédek könyve, - „ez szaporítja meg a te életednek éveit, ez tesz téged gazdaggá, így sokasulnak meg neked a te esztendeid.” (Péld 3,1-2). Ugyanazt mondja, amit a második parancsolatban olvastunk: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyre az Úr bevitt téged.”
Ez az egyetlen parancsolat, amihez ígéretet is fűz. Az, hogy Isten népe mennyi ideig él az Istentől kapott földön, attól is függ, hogy hogyan viselkedik az elöljáró nemzedék az őt követő előtt, és mennyire tisztelik a fiak az apákat, a gyermekek az idősebbeket. Mert a múlt megbecsülése az a jövendő egyik biztosítéka is. És ez így van, mint nép, mint nemzet számára is. Mert a szülőknek nemcsak az volt a feladatuk - ezt hallottuk -, hogy Istent megismertessék a gyermekeikkel és hozzá vezessék őket, hanem az is, hogy a nemzeti múltat megismertessék velük, mégpedig éppen ebből a szempontból, hogy az élő Isten történelemkormányzó vezetése és védelme, ítéletei és újra és újra való felemelése hogyan mutatkozik meg a nép történetében. Ha egy nép elfelejti, vagy megveti a saját múltját, az lemondott a jövőjéről.
Egyebek között ez is a szülők Istentől kapott feladata, hogy ismertessük meg az utánunk jövőkkel azt az utat, amin Isten vezetett eddig, a gyökereinket, hogy honnan hozott minket, történelmünknek a nagyjait, mert az ő tiszteletük is a jövendő egyik feltétele. Hadd alkalmazzam ezt egészen odáig, hogy egy-egy nyári vakációban nemcsak nyugatra lehet menni bevásárolni, még annak sem, aki azt megengedheti magának, hanem el lehet vinni gyerekeinket egy baranyai vagy zempléni kirándulásra, vagy kerékpártúrára, - pénzben is sokkal kevesebbe kerül, - hogy lássák azokat a gyönyörű kazettás református templomokat, amiket a mainál sokkal nehezebb időkben építettek a mi eleink. Meg lehet mutatni nekik a felvidéki vagy a kárpátaljai várakat, el lehet kísérni erdélyi és székelyföldi falvakba, hogy ismerjék meg és szeressék meg az ott élőket, és nyíljon ki a szemük, és lássák meg: kikkel tartozunk mi össze, honnan vezet minket Isten, és így várhatjuk ettől az Istentől a jövendőnket is.
Ez tehát a szülők feladata: mutassák az utat Istenhez, s tanítsák meg gyermekeiknek azt az utat, amelyen Isten vezette a népet eddig.
És azt hiszem, máris nyilvánvalóvá lett, hogy ennél a parancsolatnál is kitűnik, ami a korábbiaknál: Isten az Ő parancsaival nem megterhelni akar minket, nem hatalmaskodni rajtunk, hanem az életünket védi, a jövendőnket készíti, a megmaradásunkat munkálja. Így vesszük-e komolyan ezeket a parancsokat?
És most megint engedjük a hétköznapokig leszivárogni mindazt, ami ebből következik. Hány családban van otthon naponta áhítat? Ahol a család együttélő nemzedéke összejön és mindnyájan egy irányba nézünk. Nem arra a nyomorult tv-képernyőre, hanem az élő Istenre, aki létrehozott minket mint családot, aki sok nyomorúságon át vezetett minket, és akiben egyedül van reménységünk, hogy jövendőnk is lesz. Megadjuk-e a gyerekeinknek a legfontosabbat, amire nekik egy életen át szükségük lesz, és ami az egyetlen olyan kincs, ami az örökkévalóságban is kincsük lesz: az élő Istenről hiteles képet, hogy aztán Ő mellette dönthessenek és neki engedelmeskedhessenek?
Az ötödik parancsolat teljesítése ott kezdődik, hogy a szülő - a Biblia szerint legtöbbször az apa - naponta előveszi a Bibliát, és jut a nap 24 órájából tíz perc arra, hogy a világmindenség Urát megismerteti a háza népével. És ettől egészen más lenne otthon is a légkör. Hány családban gyakoroljuk ezt?
Amíg a gyerekek picik, addig könnyebb elkezdeni, akkor kell elkezdeni. Menet közben már nehezebb, de nem lehetetlen. Nem könnyű megtalálni egy olyan időpontot, amikor mindenki ráér, vagy a legtöbben ráérnek, de ahol ez fontos, ott csak találnak egy olyan étkezést naponta, ahol a legtöbben együtt vannak, és ahol marad még néhány perc arra, hogy a test táplálása után a lelkünket is tápláljuk Isten igéjével.
Amikor a gyerekek már kirepültek otthonról, ezt akkor is lehet folytatni. Éppen most kezdtük el olvasni a Jób könyvét, és annak a legelején olvassuk Jóbról, hogy amikor a gyerekei már távol voltak tőle, azért szemmel tartotta őket, és mindennap korán reggel felkelt és áldozatot mutatott be minden gyerek száma szerint, mert ezt mondta magában: „Hátha vétkeznek az én fiaim, és gonoszt gondolnak az Isten ellen az ő szívükben. Így cselekedett Jób minden napon.” (Jób 1,5)
Mind a tíz gyerekért áldozatot mutatott be, mert ki tudja, milyen csapdák leselkednek rájuk, ki tudja éppen milyen kapcsolatban vannak Istennel, vagy meglazult a kapcsolatuk, de az apjuk ott áll Isten előtt, és naponta közbenjár érettük. És tudja, hogy ez nem fölösleges jócselekedet, hanem ez olyan megtisztelő hivatása egy apának, aminek gyümölcsei vannak. Az, hogy naponta imádkozik a gyerekeiért külön-külön, ennek a gyümölcseit a gyerekek fogják learatni. Honnan veszünk bátorságot ahhoz, hogy megfosztjuk a gyerekeinket ettől, hogy naponta ott állnánk Isten előtt akkor is, ha már felnőttek, és ha már nekik is vannak gyerekeik vagy akár unokáik is?
Isten ezt a gyönyörű szép közbenjáró papi szolgálatot bízta minden szülőre, mindenféle életkorban, és így sokkal könnyebb lesz a gyermekeknek tisztelniük a szüleiket akkor is, ha sokan közülük sokszor nem értenek egyet velük, nem hiszik azt, amit ők hisznek, ezzel a reménységgel nézhetünk rájuk, hogy most még nem hiszik, de éppen ezért jár közben a hívő szülő, hogy majd higgyék.
Beszéljünk őszintén arról is, hogy mi az akadálya annak, hogy komolyabban vegyük a szüleink iránti tiszteletet és ezt jobban kifejezésre is tudjuk juttatni? Ezekről az akadályokról tudni kell, de tudni kell azt is, hogy az akadályok arra valók, hogy legyőzzük őket.
Kétségtelen akadálya ennek, hogy tekintélyromboló korban élünk, amikor divat sárba taposni a tekintélyeket. Amikor nem sikk az ötödik parancsolatot komolyan venni. Na de Isten népének a magatartását soha nem az határozza meg, hogy mi divatos és mi nem, mi népszerű éppen a tömegek előtt, hanem hogy mit mond Isten. És ez az Ő parancsa minden időre nézve érvényes.
Nem felejthetjük el, hogy nemzedékek nőnek fel igazi eszmények nélkül és nemes példaképek nélkül. Milyen alapon oktatja akkor valaki arra a felnövő nemzedéket, hogy tisztelje az előtte járókat? Nem felejthetjük el azt, hogy Adynak a jellemzése szomorúan illik a mi korunkra, hogy ma „percemberkék dáridója tart”. Ma olyan szellemiséget sugallnak tömegeknek, ami előtt nincs súlya sem a múltnak, sem a jövőnek - amire felelősen kellene készülnünk. Amikor csak a perc, a pillanat szá-mít, és azon belül is a személynek az élvezetei vagy a haszna. És ha ezzel a jövőjét teszi tönkre, azzal sem törődik. Nekünk ilyen korban kell szembeszéllel hirdetni ezt az evangéliumot - mert ez az -, hogy tiszteld apádat és anyádat!
Látnunk kell azt, hogy a hasznosságnak egy olyan szegényes szemlélete fertőzi meg a tömegek gondolkozását, ami kihat a szüleinkkel való kapcsolatunkra is. Ha már nem tud adni pénzt az öreg, nem érdemes meglátogatnom - ez idézet, ezt valaki mondta. Ha már nem tud eljönni segíteni hozzánk, nem hívjuk. Ha meg már ápolni kell, valahogy túladunk rajta. Ez ellen a szemlélet ellen is harcolnunk kell.
Ugyanakkor ne hallgassuk el azt, hogy a körülmények annyira megváltoztak, hogy ezek is sokkal nehezebbé teszik ma a szülők iránti igaz tiszteletet kifejezni és megélni, mint akárcsak évtizedekkel ezelőtt is. Mert nagyon sokszor messze, távol élnek a szülők a gyermekektől, - hogy juttassa naponta kifejezésre a törődését, a szeretetét? Nem élnek együtt, vagy ha együtt vannak, a család tagjai egész nap végzik a maguk munkáját, távol vannak otthonról. Kinek van pénze arra, hogy megbízhatóan, hosszú távon otthon megoldja az illetőnek a gondozását?
Vagy - és ezt se hallgassuk el - ha valaki mindent megtesz azért, hogy öreg szü-leiről gondoskodjék a munkája mellett, sokszor maga rokkan bele ebbe, és attól kezdve két rokkantat kell ápolni.
Az akadályok azonban valóban azért vannak, hogy megpróbáljuk legyőzni őket. És az a tapasztalat, hogy ahol a szívben megvan ez a törekvés, hogy én igenis tisztelni akarom apámat, anyámat minden körülmények között, Isten megadja a lehetőséget, megadja az erőt, és sok szép példát láthatunk arra, hogy ez nem elsősorban anyagi kérdés. Ez elsősorban az Istennek való engedelmesség kérdése.
Sok múlik azon, hogy a felnövő nemzedék mit lát és mit hall az előtte járóktól, hogy azok hogyan gondolkoznak és beszélnek az előttük járókról. Tehát a gyerekek mit hallanak a szüleiktől, hogy azok hogyan emlegetik a nagyszülőket. Vajon azzal a fölényes cinizmussal-e, ahogy ma a tizenévesek beszélnek az „ősökről”, vagy pedig ők is tisztelik apjukat és anyjukat. Nem ott kezdődik a baj, amikor egy mai serdülő az édesanyját így merészeli nevezni: öreglány, vagy az édesapját úgy: fater. Ez előbb kezdődhetett el. Valami hasonlót ő is hallhatott vagy otthon, vagy másutt, de az előtte járt nemzedékben. Nagy a felelősség, hogy valóban nem botránkoztatjuk-e a kicsinyeket. Jó lenne, ha komolyan vennénk, hogy azért, hogy ma valakinek az oldalán mobiltelefon fityegjen, vagy otthon is pötyögtethesse a számítógépét, vagy benyúljon a fiókba és nagyon jó hatású gyógyszereket vegyen elő, ezért az ősök hoztak nagy áldozatot. Nehogy azt higgyük: velünk kezdődik a történelem!
Az ötödik parancsolat egyebek között erre az Istentől munkált folytonosságra is felhívja a figyelmet, amelyiken belül egy nemzedék csak egy láncszem, de fontos, hogy milyen láncszem, mert egy lánc ereje attól függ, hogy a leggyengébb szem mennyire tart.
Látjuk tehát, hogy Isten igéje alapján a szüleink tisztelete alól nem ad felmentést semmi. És ne is keressünk kegyeskedő szólamok mögé bújva se, mert Jézus szerint az még utálatosabb, mint bármi más. Mert mi van akkor, ha valaki azzal szeretné segíteni a szüleit, amit Isten céljaira szánt oda. Jézus keményen ítéli el ezt a hazug képmutatást, és azt mondja: ne azzal akarj segíteni, vagy ne azt szánd oda az Isten céljaira, amivel őket kellene segíteni. Ez volt az úgynevezett korbán.
Fontos kérdés az is, mi a szülők iránti tisztelet határa? Minket mindig érdekel, meddig lehet vagy meddig muszáj elmenni? Mi a tisztelet határa? A Biblia azt mondja: annak nincs határa. A tiszteletre nem méltó szülőt is tisztelni kell az előbb említettek miatt. Viszont a szülőknek való engedelmességnek van határa. Mert ha egy szülő nyilvánvalóan Isten parancsaival ellentétes dolgokra akarja nevelni vagy rákényszeríteni a gyermekét, ott már az a szülő nem az Isten képviselője többé, és ezért arra nemet kell mondani, még akkor is, ha ő mondta.
Tehát: ha a szülő azt akarja, hogy a gyerek lopjon, hogy ha istenkáromlásra akarja rávenni, vagy sajnos napjainkban újra egyre gyakoribb probléma a családon belüli szexuális visszaélés, akkor arra nemet kell mondani. Könnyű ezt itt kijelenteni: tessék nemet mondani, de minél fiatalabb az áldozat, annál kiszolgáltatottabb helyzetben van. Nekünk azonban tudnunk kell arról, hogy a bűn ilyen helyzeteket is produkál, és ha tehetetlenek vagyunk is sokszor mások tragédiáját nézve, elvileg tisztán kell látnunk, hogy a szülők iránti tiszteletnek nincs határa, az alól nincs kibúvó, de a nekik való engedelmesség határa ott van, amikor ez szembekerül az Istennek való engedelmességgel. Ezért tágítja ki a Szentírás a szülők iránti tiszteletet mindenféle felsőbb tekintély, sőt az állami hatóság iránti tiszteletre és a neki való engedelmességre is. Miért? Mert a felsőség is Istentől kap hatalmat egy bizonyos időre és egy bizonyos célra, ehhez Istentől kap tekintélyt, és ezért kell neki megadni a köteles tiszteletet. Mert a tiszteletet tulajdonképpen annak az Istennek adja az alattvaló, aki megbízta a felsőbbséget ezzel. És itt is érvényes az, hogy a felsőségnek kijáró tisztelet független a hatalmon levők személyétől és ideológiájától, mert nem nekik jár, hanem rajtuk keresztül az őket megbízó Istennek. De érvényes az is, hogy a nekik való engedelmesség is odáig terjed, amikor nyilvánvalóan Isten parancsaival ellentétes dolgokat akarnak az alattvalóktól megkövetelni. Ilyenkor érvényes az, amit így olvasunk a Bibliában: Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek. Itt kezdődik az Isten engedelmes népe számára a szenvedések ideje, ami esetleg a vértanúságig fokozódhat.
Viszont Isten gyermekei a leggonoszabb hatalmon levőt sem gúnyolják és nem vetik meg, hanem tisztelik. Tessék elolvasni, hogy a Saul által üldözött Dávid hogyan beszélt Saulról és hogyan viselkedett adott esetben.
Itt kell megemlítenünk azt is, amit sokan nem értenek, hogy a legistentelenebb hatóságért is imádkoznia kell a hívő népnek. Nem azért, hogy Isten segítse meg az istentelen hatóságot a maga gonosz szándékaiban, hanem azért, hogy térjen meg, hogy Isten fogja le a kezét, amikor rosszat akar a népnek. S azért is, hogy Isten irányítsa őt akkor is, amikor ő nem érti az Istent, és őt nem érdekli az Isten. Hányszor olvasunk erről a Bibliában, hogy Isten a hí-vőket, akik neki engedelmeskedni akarnak, vezeti, de a hitetleneken is hatalma van, és azokat meg irányítja, és arra használja fel őket, amire akarja. Ezért a hívő népnek felelősen imádkoznia kell, hogy az istentelen hatalmon lévő térjen meg saját érdekében, meg a nép érdekében is, hogy ne engedje Isten, hogy gonoszságot gonoszságra halmozzon, és hogy még akkor is Isten irányítsa őt, ha ő nem aszerint akar élni.
Még egy valamit kell itt megemlíteni, ami az utóbbi években különösen gyakran lett probléma. Ez pedig az, hogy mióta vállalkozhatunk, előfordul az, hogy hívő ember a munkáltató is, meg a munkavállaló is. És sokan nem helyesen értelmezik ezt. Mind a két oldalon előfordul, hogy rosszul értik és visszaélnek ezzel a ténnyel, hogy hívő a partner, pedig ez a Biblia alapján a felálláson semmit nem változtat. Visszaélés történhet úgy, hogy egy hívő munkáltató jobban kihasználja a hívő beosztottját, mondván: ez hívő, annak többet kell elviselnie. Fordítva meg: a hívő munkavállaló azt hiszi, hogy most itt a Bibliáról való beszélgetéssel meg imádkozással töltjük a munkaidőt, hiszen mi hívők vagyunk.
Honnan van ez a torz gondolkozás? Ugyanúgy dolgozzék, mintha nem lenne hí-vő a főnöke. Pontosan ott kell lenni kezdés előtt már, végigdolgozni a munkaidőt, nem a munkaidőben fogunk imádkozni. Ugyanúgy otthon tartsa meg a csendességét, mintha egy teljesen hitetlen munkahelyre jönne. Az más kérdés, hogy megadathat, hogy munka közben is egy-egy nehéz feladatnál, hirtelen gond esetén hívő testvérek (és ott eltűnik, hogy ki a főnök, ki a beosztott) együtt borulnak Isten színe elé, hogy könyörüljön rajtuk. De erre nem lehet spekulálni, hogy ezzel töltjük a munkaidőt.
A másik gyakori torzulás meg az, hogy összetévesztjük a más munkájának az igénybevételét a testvéri segítséggel vagy a szívességgel. Ez két különböző dolog. Hova vezetne az, hogy ha egy fél gyülekezet úgy járna el egy hívő fodrászhoz, vagy egy hívő fogorvoshoz, hogy soha nem fizet neki, hanem mivel mi testvérek vagyunk: köszönöm szépen? És még a szükséges anyagot, amit felhasznál az én számomra, azt is ő fizesse meg. Tessék kigyógyulni ezekből a torzulásokból! Az, hogy ki hívő, ki nem, ezeket a dolgokat semmiképpen nem befolyásolja. Egy hívő ember ateista közegben is ugyanolyan becsülettel el kell hogy végezze a munkáját, mint hívő közegben. Örüljön annak, ha az utóbbi megadatik neki, becsülje meg nagyon, de semmin nem változtat.
Nem akarom a szót szaporítani, de az utóbbi években sokaknak okozott ez keserűséget. Engedjük, hogy Isten kiigazítsa a gondolatainkat.
Még annyit: akinek bármi miatt nincs gyermeke, a Biblia szerint az is felelős a felnövő nemzedékért. Sokakat ismerek a testvérek közül, akiknek X ok miatt nincs gyermekük, és nagyon szépen végzik azt a szolgálatot, amiről olvastunk, hogy Isten nagy tetteiről beszélnek az utánunk jövő nemzedéknek, és úgy élnek, hogy rájuk lehet mutatni: nézzétek meg, ilyen egy hívő ember - valahogy így kellene. Ezzel a lehetőséggel mindnyájan élhetünk. Aki meg nem tudja a szüleinek megadni a tiszteletet, mert már nincsenek, az megadhatja másoknak, és az előttünk jártak iránt mindenképpen kötelező ez.
Fontos tehát: az elöljárók mutassanak túl magukon arra az Istenre, aki minden nemzedéknek Ura. Az ifjabbak lássanak túl az idősebbeken, és annak ellenére tiszteljék őket, hogy olyanok, ők meg ne legyenek olyanok, hogy nehéz lesz tisztelni őket. Együtt adjuk meg mindnyájan a tiszteletet az élő Istennek. Hogy ezt hogyan kell, azt leginkább a mi Urunk, Jézus Krisztustól tanulhatnánk meg. Mert ahogyan Ő tisztelte mennyei Atyját, és ahogyan Ő tisztelte a földi anyját és nevelő apját, Józsefet, az igazán példa lehet mindnyájunk előtt. Tessék ennek utánanézni az evangéliumokban: 12 éves korától a kereszten való haldoklásáig tisztelte anyját és nevelő apját, és földi élete minden pillanatában is engedelmes maradt az Ő mennyei Atyjának. Engedelmes volt a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Tőle kérjük el azt, hogy könnyű legyen tisztelnünk az előttünk járókat, és ez a tisztelet legyen szeretetbe á-gyazva.
A Heidelbergi Káté 104. kérdése szépen összefoglalja mindezt: „Mit követel Isten az ötödik parancsolatban?
Felelet: Azt, hogy atyámnak, anyámnak és valamennyi elöljárómnak minden tiszteletet, szeretetet és hűséget megadjak, és magamat minden jó tanításnak és büntetésnek illő engedelmességgel alávessem, azonfelül az ő gyengeségeik iránt türelmes legyek, mivel Isten minket az ő kezük által akar vezetni.”

Ma virágvasárnap van, mivel azonban a Jézus bevonulásáról szóló történet az esti istentiszteletünk alapigéje lesz, ezért folytassuk a Tízparancsolat magyarázatát, amit megkezdtünk.
A negyedik parancsolat következik. Isten ebben a negyedik igében azt parancsolja, hogy a hetedik nap legyen munkaszünet, és legyen az Úrnak szentelve. Azt nézzük meg először, mit jelent a Bibliának ez a kettős parancsa és indokolása, utána, hogy Jézus hogyan vélekedett erről a parancsolatról, végül, hogy miért kerülhetett át a nyugalom napja szombatról vasárnapra.
1. Mit jelent a negyedik parancsolat kettős indoklása?
Az egyiket most hallottuk a Mózes 2. könyvében, ahol Isten azt mondja: azért tartsák ezt meg Izráel fiai, mert hat nap alatt alkotta az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent, azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.
Említettem az elején, hogy két helyen olvashatjuk a Tízparancsolatot a Bibliában; az 5Mózes 5. részében van a másik, és ott a negyedik parancsolat indokolását így olvassuk: „Hadd pihenjen szolgád és szolgálód hozzád hasonlóan! Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Úr, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolta neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját.” (15. v.)
Az egyik indokolás tehát az, hogy szolga voltál és Isten hatalmasan kiszabadított, ezt soha el ne felejtsd, és maradj meg ebben a szabadságban, ne legyél se a munkának, se a pénznek, se a gyűjtésnek, se az aggodalmaskodásnak a rabjává soha többé. Éppen ezért a nyugalom napján ne végezd azt, amit egyébként.
A másik: mivel Isten a hat napi teremtés után megnyugodott, - ezt mintegy mintául is adta az embernek, és megszentelte azt a napot, éppen ezért te is szenteld meg! Az egyik negatívum: ne csináld azt a hetedik napon, amit hat napon át végzel, a má-sik pozitívum: szenteld meg azt a napot! Melyik mit jelent?
a) Annak, hogy Isten azt parancsolja, hogy a munkát néha hagyjuk abba és tanuljunk meg pihenni is, nyilvánvalóan van egészségügyi jelentősége is. A Bibliában sok olyan rendelkezés van, amivel Isten az ember egészségét, épségét, munkabírását - egyáltalán az életét védi. Ezeknek a komolyan-vétele egy sor betegségtől mentette meg az akkoriakat. Többen olvasták azt a könyvet, amit itt is lehetett kapni, most már elfogyott, hogy Elkerülhető betegségek. Ez a könyv az orvos szemével sorolja fel a Bibliának ezeket a rendelkezéseit, és azoknak a kihatásait. Istennek ennyire gondja van az egész emberre, az ember testi egészségére és épségére is.
Van a negyedik parancsolatnak is ilyen célja. Az ember végül is nem gép, még a gépet is leállítják időnként, hogy karbantartsák. Isten olykor az ember életének érdekében szünetet rendel el. A sabbat, amiből a szombatnap jön, azt jelenti: abbahagyni, fellélegezni. Hat napon át dolgozz keményen, aztán hagyd abba, és lélegezz fel! Éppen annak érdekében egyebek között, hogy újabb hat napon át úgy bírd, hogy ne menj tönkre idő előtt. Önmagában is hasznos tanács ez.
Ugyanakkor azonban ennek sokkal tágasabb jelentése is van, mert a szombat törvényből nőtt ki az úgynevezett szombat-év törvény. Vagyis az, amikor Isten elrendelte, hogy minden hetedik esztendőben a föld is pihenjen. Abban az évben nem szántottak, nem vetettek, a szőlőket nem metszették meg, abból éltek, amit az előző esztendőkben megtakarítottak, illetve amit magától termett a föld. Különös parancs ez, ami hozzátartozik még a negyedik parancsolatban megfogalmazott gondolathoz. Sőt, ennek a fokozása volt az, hogy minden hétszer hetedik esztendőben, a negyvenkilencedik esztendőt követő ötvenedik évben gyökeresen újra rendeződik az egész társadalmi és gazdasági élet. Ezt a kürtölés esztendejének hívták, és ilyenkor az eladott földek visszakerültek az eredeti nemzetség tulajdonába, az adósságokat eltörölték, az eladott ingatlant vissza lehetett váltani, és ami talán a legfontosabb volt; aki kénytelen volt közben önmagát vagy hozzátartozóit rabszolgának eladni, minden ilyen rabszolgát felszabadítottak.
Érzékeljük tehát, hogy ebben az ősi parancsolatban Isten megállapítja az ember munkához és pihenéshez való jogát, sőt a kettőnek az egyensúlyát is. Nincs még egy nép és vallás, aminek az életében ilyen rövid időközönként és szabályosan ismétlődő nap lett volna arra, hogy megálljon és pihenjen, és hogy ennek vallási tartalma is legyen.
Külön szép vonása a negyedik parancsolatnak, hogy Isten mindenkire tekintettel van. Az egész közösségre érvényes ez. Tehát a rabszolgának, a menekültnek - ahogy olvastuk, sőt az állatnak is szüksége van a pihenésre és joga van a pihenéshez.
Az előbb említett kürtölés esztendejének az volt a gyümölcse, hogy ötvenévenként megszűnt a mamutvagyon és ugyanakkor megszűnt vagy enyhült a tömegnyomor. Emberek, állatok, tárgyak visszakerültek az eredeti helyükre, és amit az ember bűne összezavart, az újra az Istentől kijelölt rendben folyt tovább. A mi kultúránk ötvenévenként egy szörnyű háborúval vagy véres forradalommal tudott csak elérni valamit ebből.
A negyedik parancsolatban tehát Isten azt monda: aki élni akar, annak dolgoznia kell. Dolgozni viszont tartósan, önmaga tönkretétele nélkül csak az tud, aki megtanul pihenni is. Ez nem egyéni jog vagy egyéni akció, hanem a közösségnek a kiváltsága, Isten népének a nagy előjoga. Éppen ezért mindenkinek ugyanazon a napon kell tartania a pihenőnapot. A szombatja mindenkinek ugyanakkor van.
b) Amit azonban itt olvastunk, az nemcsak negatívum. Nem csak azt olvastuk, hogy ne azt csinált ezen a napon, amit egyébként a hét hat napján, hanem azt, hogy szenteld meg azt! Mit jelent ez?
Az Úré a szombat, az Úré az ember, s a Biblia azt mondja: az Úré az egész világmindenség, hiszen Ő alkotta azt, és már a teremtéskor odaajándékozta az embernek. Ha Istenre hallgat az ember, akkor a teremtett világnak jó sáfára lesz. Boldog lesz ő is, boldoggá tud tenni másokat is. Ez szakadt meg, amikor az ember fellázadt Isten ellen, maga vette kezébe a világ fölötti uralmat, és nem ismeri el többé Isten uralmát. Ez vezetett ide, ahol vagyunk: Ennek a gyönyörű világnak a folyamatos és most már megfordíthatatlan tönkretételéhez.
Nos, Isten a nyugalom napját arra használja, hogy újra adjon ajándékot az embernek. Adjon neki olyan kincseket, amikhez magától nem tud hozzájutni, hogy legyen mit továbbadnia másoknak. Adjon neki lehetőséget arra, ha már így döntött is, hogy Isten nélkül akar létezni, és láthatóan tönkreteszi önmagát, másokat és a világot, - legyen módja regenerálódni. Valamennyire álljon helyre az az egyensúly, ami felbillent a bűnesetnél, mert azóta kórosan egyoldalúvá vált az életünk: csak az anyagiak, csak a testiek, csak a pillanatnyi érdek és haszon irányít sokakat, vagy elsősorban ez. Legyen olyan, hogy csak Istenre figyel az ember, csak a lelkével törődik, csak örökkévaló kincseket fogad el, hogy aztán legyen mit adnia másoknak. És ha így megszenteli a hetedik napot, akkor egész másként telik a következő hat napja is. És ha nem kerül is ettől mindenestől vissza elveszített pozíciójába, oda, ahova Isten a teremtéskor állította, mégis valami megvalósul az Isten őseredeti gondolatából.
Mit jelent a gyakorlatban az, hogy az ember így megszenteljen egy napot a hét közül? Azt, hogy emlékezzék arra: ki az ő Istene. Talán túlzottan is részletezi ez a parancsolat Istennek a teremtő munkáját. Felsorolja: az eget, a földet és mindent, ami azokban van, Ő teremtett. El ne felejtse ezt az Ő népe! Tisztában kell lennie: kihez tartozik, ki az Ő Istene. Izráel körül volt véve a kána-ánita népek színes, sokszor érdekes, erotikával is átfűtött bálványkultuszaival, s hol az egyikből, hol a másikból engedett be valamit a maga hitéletébe és gyakorlatába. Isten ettől is óvja az Ő népét ezzel. Jó lenne, ha látnánk, mennyire következik egyik parancsolat a másikból. A második az elsőből - a múltkor láttuk: a harmadik az első kettőből, - most a negyedik az előző háromra épül. Az igazi Isten-ismeretből következhet csak helyes életgyakorlat. Tehát tudnia kell Isten népének, ki az ő Istene, és ezért is rendelt Isten egy napot, amikor erre összpontosítson, amikor sok minden mást félretéve az Istennel foglalkozzék, sőt, amikor engedje, hogy Isten foglalkozzék ővele. Amikor azért is tegyen le a kezéből mindent, hogy megtanulja: van olyan, hogy nem ő dolgozik, hanem Isten munkálkodik benne, hogy aztán Isten munkálkodhassék általa, és egészen más lesz az a munka és szolgálat, amikor Isten használ egy használhatóvá tett embert, mint amikor maga buzgólkodik valaki, vagy hajtja agyon magát. A nyugalom napjának a parancsa ezt is célozza, és megszentelni ezt is jelenti, hogy tudatosan az élő Istent keresem, tudatosan félreteszek sok mindent, ami benyomakodna az Ő helyére, és az Ő igéjét akarom hallgatni. Azt kérdezem: te mit akarsz, hogy cselekedjem, nem én írom össze a programomat holnapra, meg a jövő hétre, meg egy egész életre, meg még a gyerekeimnek is, hanem újra és újra kérdezem. Hagyom magam korrigálni, hogy azon a pályán maradjak, amin Ő akar engem megáldani, és áldássá tenni.
Ennek a parancsolatnak a komolyanvé-teléhez igazán hit kell. Az a bizalom, hogy Isten jobban tudja, mire való vagyok én, mint én magam. Én magam pedig azt akarom, hogy Ő használjon engem. Nem én akarom Őt felhasználni - gondoljunk a harmadik parancsolattal való visszaélésekre. Hanem ez a szívem vágya: Uram, ott akarok lenni, ahova te helyezel. Azt akarom csinálni, amit te akarsz elvégeztetni velem vagy elvégezni általam. Én áldássá akarok lenni másoknak. Éppen ezért néha megállok, abbahagyok mindent, és rád figyelek: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! És akkor fogom tudni, mit csináljak. Akkor tudom, hogy te tettél oda, te bíztál meg vele, és így minden nehézséget egészen másként fogok elszenvedni, és minden akadályon egészen másként fogok túljutni. Látni kell tehát: kicsoda Isten.
A másik, amivel itt találkoztunk az indokolásban: látnunk kell, hogy mit tett Isten eddig az Ő népéért. Ő hozta ki őket a rabszolgaságból. Ez párját ritkító csoda. Ilyen még nem történt. Isten szabadságra hozta ki őket, akkor ne váljanak újra rabokká. Semminek a rabjává ne váljanak. Még a maguk kötelességtudásának a rabjává se. Az anyagiak hajszolásának, az aggodalmaskodásnak, a kishitűségnek meg végképp ne váljanak rabjaivá. Szabad legyen az ember! Szabad arra, hogy azt tegye, amit Isten mond neki. Szabad arra, hogy továbbadjon mindent másoknak, amit Isten rábízott. Szabad arra, hogy sáfárkodjék. Na, de ehhez el is kell fogadni néha valamit, hogy tudjak mit továbbadni. - Erre való a nyugalom napja. Abbahagyom a munkát, és tartom a kezemet: ide adjad, Uram, amit akarsz. Nem írok elő semmit. Te tudod, mire akarsz használni, s mire van szükségem. És lelkileg meggazdagodik az ember. Helyreáll az egyensúly, amelyik szükségképpen felbillen mindig. Ezt nem az idő méri. Nyugodtan dolgozhat hat napig, hogy ha a hetediket igazán Istennek szenteli, mert akkor a hat sem lesz szentségtelen. Akkor munka közben is arra figyel: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, vagy te mit akarsz cselekedni. Akkor az egész sokkal könnyebben fog menni, és hatalmasabban megvalósul.
Néha tehát meg kell állni. Ehhez csönd kell, ehhez tudatos Isten-keresés kell. Ehhez az kell, hogy Isten népe készüljön az Istennel való találkozásra, hogy ezt nagy kiváltságnak tartsa, ez nem kötelesség, nem előírás - ez előjog. Ez Isten ajándéka, hogy megállhatok, és a világ zűrzavarában és hangzavarában odatarthatom a fülemet és kérdezhetem Őt. Ő pedig lehetővé teszi, hogy megértem az Ő nagyságos gondolatait. Más minőségű lesz így az ember élete.
Itt is hangsúlyos a Bibliában ennek a közösségi jellege. Nem egyénileg akcióznak Isten gyermekei, hogy keresik az Urat. Megvan a maguk csöndes, személyes kapcsolata is az élő Istennel. De tartsatok szent gyülekezéseket ezen a napon - olvassuk ezt többször a Bibliában. Éljük át, hogy többen vagyunk, akik így akarunk élni. Mi együtt is szolgálni akarunk Istennek, egymást erősítve, egymást biztatva, vigasztalva is. Együtt tartjuk a kezünket, hogy ajándékozzon meg minket.
Persze, hogy lehet Istent imádni egy hegynek a tetején, meg egy erdőnek a mélyén is; bár szeretném tudni, hogy akik mindig erre hivatkoznak, hogy azért nem mennek gyülekezetbe, - hogy imádják-e ott Istent? Elvileg lehet, de nem tudom, érezzük-e, milyen dölyfös büszkeség van emögött is, hogy én akárhol, kirándulás közben is, el tudom mondani a magamét Istennek. És Isten mikor mondhatja el nekem a magáét? Az nem érdekel? A hit hallásból van, ahhoz legalább ketten kellenek, hogy halljam a másik Istenről való bizonyságtételét. Ahhoz meg többen kellenek, hogy Jézus az Ő jelenlétét ígéri: ketten vagy hárman összejönnek a nevemben. -
Nem véletlen az, hogy a nyugalom napján közösségi alkalmakat rendelt el Isten. Együtt hallgassa az Ő népe az Ő igéjét. Együtt dicsérjék Őt egy szívvel, egy szájjal. Együtt döntsenek el valamit, s együtt erősödjenek a neki való engedelmességben.
Többről van itt szó tehát, mint arról, hogy a hetedik napon ne azt csináld, mint hat napon át. Azt mondja az Úr: szenteld meg azt! Szent az, ami Isten számára el van különítve. Ami különbözik a többitől. Ezért különbözik lényegesen a hívő ember vasárnapja a szabad szombattól. És hadd kérdezzem meg most ilyen személyesen: különbözik-e a tied? Egyáltalán másként tervezzük-e a vasárnapot, mint a szabad szombatot vagy egy munkaszüneti napot? Ez a pozitívum is ott van-e benne, mégpedig hangsúlyosan? Nem könnyű ez, mert mindig be akar nyomakodni minden ennek a helyére. A világ egészen mást sugall, és mi nagyon könnyen sodródunk a világgal. Mindig vágyakozunk, meg tervezzük, hogy másként kellene csinálni, s a végén sokan meghalnak úgy, hogy soha nem változtattak rajta. Megmaradt örök vágynak az, aminek hetente ismétlődő valóságnak kellene lennie, és Isten akkor használhatna minket nagy dolgokra, és akkor lennénk lelkiekben igazán gazdagok.
Ezzel józanul számolnunk kell, hogy az élet minőségének a javításához sokszor mennyiségi dolgok mérséklése szükséges. Ahhoz, hogy az egészségemet megőrizzem, a házasságomat ápoljam, a gyerekekkel való kapcsolat tartalmas legyen hosszú távon is, a gyülekezetben vállalt szolgálatot örömmel el tudjam végezni, ennek lehet, hogy az az ára, hogy le kell mondani bizonyos anyagiakról, le kell mondani esetleg szakmai sikerekről vagy valami másról. Ez már értékrend függvénye: kinek mi értékesebb, kinek mi fontosabb.
Jézus azt mondja: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyerné is, de az életét elveszíti, a lelkében kárt vall. Itt már súlyozni kell a dolgokat. A negyedik parancsolatban Isten itt jön segítségünkre. Úszunk-e a világ árjával, vagy pedig merünk határozott nemet mondani megfontoltan, tudatosan bizonyos dolgokra, hogy határozott igent mondhassunk valami másra. Tehát le merünk mondani valamiről, például a vasárnapi nyitvatartásról vagy munkáról, vagy akármiről azért, hogy ... A böjtnek mindig célja van a Bibliában. Valamiről átgondoltan, Isten szavában bízva lemondok azért, mert tudom, hogy annál többet kapok, értékesebbet kapok. A világ szemében ez általában ostobaság. Itt azonban Isten népéhez szól az ige, Isten népének pedig az Isten szempontjai szerint kell megtanulnia gondolkozni, az Isten értékítéletei alapján kell súlyoznia a dolgokat.
Lehet, hogy ennek a parancsolatnak a komolyanvétele egész életünk átgondolását és újra rendezését jelentené, de boldog ember az, aki belevág ebbe.
Arra gondoltam: milyen jó, hogy éppen így jött ki, hogy az ünnepek előtti vasárnapon van erről szó. Talán a most következő hét egy kicsit csendesebb lehet számunkra, bár mindent elkövetünk, hogy az ünnepek körül annyi mindent csináljunk, sokszor feleslegeset is, hogy épp az ünnepelt, az értünk meghalt és feltámadott Krisztus marad ki még az ünnepekből is. Jó lenne, ha most tudatosan gondolnánk arra, hogy amit nem muszáj most egy héten belül megcsinálni, azt hagyjuk el. Figyeljünk arra, hogy mit tett értünk Isten!
Az Ő legnagyobb tette a kereszt. Mi Jézus kereszthalálának a jelentősége személyesen mireánk nézve is? Hogy állunk az Ő feltámadásával: hisszük azt egyáltalán? Ha igen, mi következik abból? Ha nem, akkor mi következik abból?
Jó lenne, ha engednénk: beszéljen velünk Isten most, ezen a héten. Majdnem minden nap lesz istentisztelet vagy bibliaóra itt a gyülekezetben is, szánjuk ezt most arra, hogy sok mindent abbahagyok azért, hogy Őtőle kapjak valami olyat, amiről talán nem is tudom, hogy létezik. Amikor Jézus a bolond gazdagról elmondta a példázatot, akkor azzal fejezte be: így van mindenki, aki itt gyűjt magának kincseket, és nem az Istenben gazdag. Nem tilos itt gyűjteni, de ha valaki itt nem ismer mértéket, és úgy sodródik, hogy ennek az lesz az ára, hogy nem az Istenben gazdag, akkor Jézus azt mondja: bolond, ma éjjel meghalsz, és amit gyűjtöttél azzal mi lesz? Nincs semmid, ami érték lenne az örökkévalóságban. A negyedik parancsolatban Isten pontosan ezekre az örökkévaló értékekre hívja fel a figyelmünket, amiket ránk bíz már itt: mennyei békességet, Jézustól kapott örömöt, olyan erőt, ami mindenre erő, az Ő világosságát, igéjét, Szentlelkét. Ez megmarad odaát is, és minőségileg mássá tenné már itt is az életünket.
Isten a negyedik parancsolattal az életünk minőségét akarja megjavítani, sőt egy egészen más minőségű életet akar adni.
2. Röviden szóljunk arról, hogy Jézus hogyan vélekedett a negyedik parancsolatról. Az Ő idejében ennek a parancsnak ez a pozitív mondanivalója teljesen elhalványodott. Túlhangsúlyozták azt, hogy mit nem szabad csinálni azon a napon. Részletesen kidolgozták, mi tilos szombaton. Amikor Jézus beteget gyógyított, megtámadták, hogy megszegi ezt a parancsolatot. Ekkor mondta Ő azt: nem az ember van a szombatért, hanem a szombatot adta Isten az emberért, az ember érdekében. Itt mondta, hogy az Embernek Fia a szombatnak is ura, és itt mondta azt, hogy szabad szombaton jót cselekedni.
Nem az szenteli meg a hetedik napot, aki nem csinál semmit. Heverészhet valaki egész nap az ágyában vagy a strandon, és lelkileg ugyanolyan üres, vagy még üresebb, mint előtte volt. Mert a nem dolgozás nem jelenti az Úr napjának a megszentelését. Amikor valaki tudatosan keresi a vele való találkozást, amikor engedi, hogy megajándékozza őt, amikor kész megújulni az engedelmességben, megtisztulni a bűneitől, akkor szenteli meg azt igazán. Jézus erre tette a hangsúlyt.
3. Miért csináljuk mindezt a hét első napján, vasárnap, és nem a hét hetedik napján szombaton? Erről hosszú századok óta éles vita folyik. Úgy gondolom: nem feladata egy igehirdetésnek, hogy ilyen vitát és a benne elhangzó bizonyító igéket elsorolja. Egy más alkalommal - ha szükséges - lehet erről szó. A hetednapos adventisták prófétanője: E. G. White asszony egyenesen azt mondja, hogy minden bűnnek az a forrása, hogy a vasárnapot ünneplik sokan és nem a szombatot tartják meg.
Nem kell vitatkoznunk senkivel, s legfőképpen szeretném, ha nem bántana meg senkit az, amit mondok. Viszont mivel a szombatisták tanítása többeket megzavart itt a gyülekezetünkben is, legalább a legfőbb bibliai érvet amellett, hogy miért került át szombatról vasárnapra a nyugalom napja, szeretném röviden elmondani.
A Bibliában azt olvassuk, hogy a szombat-törvény megtartása a szövetségnek a jele volt: Isten és az Ő népe szövetségének. Így olvassuk ezt: „Hat napon át végezzék munkájukat, de a hetedik nap a teljes nyugalom napja, szent legyen az Úr előtt. Meg kell halnia annak, aki megszegi a szombatot. Tartsák meg Izráel fiai nemzedékről nemzedékre örök szövetségül. Örök jel ez köztem és Izráel fiai között.” (2Móz 31,15-17) Tehát a szövetség jele - mintegy bizonyítéka - a szombat-törvény megtartása. Aki ezt megszegi, az a szövetséget szegte meg, ezért követelte meg Isten olyan szigorúan ennek a parancsolatnak a megtartását.
Különös azonban, hogy az Újszövetség a Tízparancsolat közül ezt az egyet egyszer sem említi. Miért nem? Azért, mert az új szövetségnek más lett a jele. Ott már nem ennek vagy annak a megtartásától függ a szövetségi hűség, hanem valami mástól. Mi lett az új szövetségnek, az ahhoz való hűségnek a bizonysága vagy jele? Sok igét lehetne erre olvasni, egyet említek csak. Amikor az idős Simeon karjaiba vette a kis Jézust és áldotta az Istent, hogy megérhette ezt a napot, azt mondta: nyugodtan hal meg, mert látta a világ üdvözítőjét, akkor próféciát is mondott, és így szólt: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak.” Ugyanaz a kifejezés van itt, mint az előbb olvasott igében a szombat-törvénynél. (Lk 2,34) Az új szövetség jele: maga Jézus Krisztus, ami azt jelenti, hogy üdvössége annak van, aki Jézus Krisztussal összekötötte az életét. Egyedül a Krisztushoz való viszonyulása dönti el minden ember számára, hogy benn van a szövegségben, vagy nincs. Semmi más feltételt nem szab az új szövetség.
Ez nem azt jelenti, hogy az új szövetség érvényen kívül helyezte a Tízparancsolatot. Szó sincs róla! Csak a szövetség jele változott meg: nem egy bizonyos parancs megtartása, hanem a feltámadott Jézus Krisztushoz való hitbeli kapcsolat - ez a döntő! Amikor Jézus az úrvacsorát szerezte, akkor is ezt mondta, a Zsidókhoz írt levélben több hasonló igét is olvashatunk. Ezeket most nem olvasom fel.
Amikor Pál apostol attól óvja a gyülekezetet, hogy visszacsússzék ószövetségi normákhoz, akkor egyebek közt ezt írja: „Senki ne ítéljen el titeket ételért, italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.” (Kol 2,16-17)
Vagyis azt mondja: ne kezdjétek már előlről azt, hogy most aki bizonyos étrendet nem tart meg, bizonyos ünnepeket nem ül meg, az nem igazán keresztyén vagy nem igazán hívő. Hát ez méri továbbra? Nem ez méri! Ezek mind csak előreutaltak arra, hogy eljön majd a Szabadító, az Isten Fia és a hozzá való viszonyulásunktól függ az, hogy van örök életünk, vagy nincs. És itt említi a szombatot is, és azt mondja, hogy a szombat is árnyéka az eljövendő Krisztusnak. Vagyis a szombat és Krisztus úgy viszonylik egymáshoz, mint az árnyék a valósághoz. Krisztus eljöveteléig ezeknek a dolgoknak az árnyékával találkoztak az emberek. Krisztusban azonban megjelent a valóság, és ez az árnyékot feleslegessé tette - sőt, eltörölte.
Amikor a Zsidókhoz írt levél a nyugalom napjáról és a nyugalomról beszél, akkor ott már nem is a sabbat szót, hanem sabbatismos szót használja, ami a Krisztusban megtalált nyugalmat, beteljesedett életet, örök életet jelöli. (Zsid 4,9) Tehát már nincs is egy bizonyos naphoz kötve ennek a jelnek a komolyanvétele, hanem egészen tartalmi kérdéssé vált. Akár még azt is mondhatnánk: hétfőn vagy csütörtökön is lehet az a nap, amikor valaki tudatosan arra koncentrál: mit tett érte Krisztus, és mint ahogy Izráel fiai engedték, hogy felfrissüljön bennük, ki Isten és mit tett értük, az új szövetség népe arra gondol: ki Krisztus és mit tett értük.
Akkor miért éppen a vasárnap? Azért, mert a hét első napján támadott fel Jézus, a hét első napján töltötte ki az Ő Szentlelkét, és ezek olyan horderejű események voltak, hogy minden héten boldogan hálát adtak értük az első keresztyének. Aztán mivel két munkaszüneti napot nem lehetett tartani, átkerült a nyugalom napja a vasárnapra. Ezen lehet vég nélkül vitatkozni és erre lehet azt mondani méltán: kérem, ez mégis csak valami praktikus ok miatt történt, nincs a Bibliában parancs erre, sőt tudjuk, hogy 321-ben nagy Konstantin rendelte el, hogy végül is a vasárnap legyen a nyugalom napja és ne mind a kettő. De már 110-ben egy Ignatius nevű egyházatya azt írja: „a keresztyének már nem a szombatot ünneplik, hanem életüket az Úr napjához szabják, amelyiken a mi életünk is kivirágzott.” És a Cselekedetek könyvében is többször olvassuk, hogy a szent gyülekezéseket akkor tartották.
A vasárnap nem a régi szombatnak a pótlására jött létre, hanem az új szövetségi tartalom, ami Krisztushoz köt és vele kapcsolatos, az kötődött ehhez a naphoz.
Nem akarom ezt tovább részletezni. A lényeg az, hogy a negyedik parancsolattal kapcsolatos igékből kitűnik: Isten ezt ajándékként készíti az Ő népének. Valamit adni akar ezen a napon. Aki ezt nem tartja meg, önmagát fosztja meg valami jótól, és ne csodálkozzék, ha utána szegényebb marad vagy egyenesen használhatatlan lesz Isten számára. A maga erőforrásaira van utalva. Amire önmagától képes, csak azt tudja csinálni. Nem engedte, hogy Isten kezébe vegye, megtisztítsa, feltöltse, megajándékozza, eligazítsa, Önmagához közelebb vonja, s utána így rendbe hozva használja és tegye áldássá.
Boldog ember az, aki árat is fizet azért, vagyis lemond akármiről azért, hogy ez a csoda újra és újra megtörténjék az életében. Akinek pedig vasárnap is dolgoznia kell - mert ilyenek is vannak közöttünk többen -, az nem esik kétségbe emiatt, nem változtat állást, hanem vagy kiszorítja abból a napból is ezt a tudatos Istenre figyelést, vagy amikor neki vasárnap dolgoznia kell, rászánhat egy másik napot arra, hogy nemcsak pihen, hanem megszenteli azt, vagyis megnyílik Isten előtt. Akkor megtapasztalja azt, amit Szent Ágostontól olyan gyakran szoktunk idézni: a mi lelkünk sehol nem nyugszik meg, Urunk, csak tebenned. Tulajdonképpen a 62. zsoltárból vett idézet ez, amit énekeljünk is most.

Sokan olvassuk most Nehémiás könyvét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Akik nem e szerint olvassák a Szentírást vagy nem szokták azt naponta olvasni, azoknak is javasolom: olvassák el egyvégtében ezt a rövid kis bibliai könyvet, mert rendkívül izgalmas, és ami ennél sokkal több: világosan Istenre mutató bibliai könyv ez.
A babiloni fogság utáni időről szól, az időszámításunk előtti 500-as évek eseményeit rögzíti. Ekkor vált lehetővé, hogy a fogságba elhurcolt zsidók hazamehettek és felépíthették a régi országot. Csakhogy ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Ők maguk is megijedtek, amikor meglátták a dudvával benőtt romokat, a templomból szinte semmi nem látszott. Jeruzsálem falai a földig leromboltattak, és nagyon sok ellenségeskedés is fogadta őket. Bennük sem volt nagyon erős a hit és a reménység, hogy újra talpra állhatnak mint nép és nemzet.
Rengeteg akadály ellenére hozzáláttak az építkezéshez. Először mindenki magának épített valami hajlékot, hogy mégis fedél legyen a feje felett, aztán a próféták bíztatására felépült a templom, Jeruzsálem falai és így tovább ... De nem túl sokan voltak, akik ebben a munkában részt vettek, és főleg lelkileg erőtlenek voltak. Amikor nagyjából elkészültek ezek az igen nehéz és nagy munkák, és már Jeruzsálem is be volt kerítve, akkor került sor erre a jelenetre, amiről most olvastunk.
Akkor állt elő Ezsdrás pap és a nép kérésére - érdekes, hogy nem ő kezdeményezte, hanem a nép kérte - elővette azt a valószínűleg egyetlen megmaradt ép Bibliát (az akkori Biblia a Mózes öt könyve volt, különösen Mózes 5. könyve, amely összefoglalja az első négy fontosabb eseményeit is). A nép azt kérte: olvass belőle nekünk. Mindnyájan érezték, hogy lelkileg kiszáradtak, erőtlenek. Olyan nagyon egymásra sem számítanak, nem érzik az egységet, hogy összetartoznának. Isten pedig sokak számára többé-kevésbé ismeretlen volt.
Ők már mind a fogságban születtek, sose voltak templomban, csak az öregektől hallottak elbeszéléseket arról, hogy milyen gyönyörű istentiszteletek voltak Jeruzsálemben. A hívő öregektől hallották Isten igéjét is. Amit fejből tudtak, igyekeztek átadni a gyermekeiknek, unokáiknak. De sok olyan élményből kimaradtak, aminek a hiánya a lelki erőtlenséghez vezetett. S látták, hogy annak, hogy valóban újat kezdjenek, lelki feltételei is vannak. Óriási dolog, hogy áll Jeruzsálem fala, de ettől a hitük nem lett erősebb. Sem a közösségi tudatuk, és legfőképpen az Istennel való szövetség volt a számukra üres szólam, amiről sokat hallottak, amivel kapcsolatos csodákat emlegettek az idősebbek, de sokan úgy éltek, hogy nem volt élő közösségük az élő Istennel. Ezért nem találták egymás kezét sem, hogy igazán összefoghattak volna. Ezért hiányzott a belső erő, az elszánás. Ezért nem voltak világosak a célok, amikért igazán szívesen hoztak volna áldozatot.
Tengtek-lengtek az emberek, mint a körülöttük élő pogányok és félpogányok. És éppen erről a lelki holtpontról kellett elmozdulnia ennek a népnek ahhoz, hogy valóban jövőt építhessen. Végre komolyan kellett venniük azt, amit elvileg tudtak: kicsoda Isten, miket csinált valamikor régen, hogy állítólag most is ugyanolyan nagy és ugyanolyan csodákat tud tenni, csak kellenének hívők, akik tartják a kezüket, hogy azokat telerakja Isten ajándékokkal. Sok mindent tudtak ők, de megint ezt a kifejezést mondom: nem volt élő kapcsolatuk az élő Istennel. Nem érezték magukat közvetlenül Istennek felelősnek. Nem igazán érdekelte őket, hogy mi Isten célja velük. Nem merték várni, hogy itt Isten is cselekszik, sőt Ő cselekszik csak igazán, és Őtőle kell elkérni a nép jövőjét, a közösség alakulását, hogy jöjjenek haza azok is, akik még a fogságban maradtak, mert félnek az itthoni nehéz viszonyoktól. Nem merték önmagukat, egymást, a jövőjüket igazán Istenre bízni. Az Istennel való szövetségnek kellett megújulnia, elevenné, valóságossá válnia.
Ez a folyamat indult el ezen a napon, aminek a történetét itt röviden hallottuk. A felolvasott rész mond valamit arról, aki a néphez szólt, arról, aki közvetített, azokról, akik hallgatták, és végül: sok fontos dolgot megtudunk ebből a részből a felolvasott Biblia hatásáról. Milyen hatással volt rájuk. Ki volt az, aki szólt hozzájuk, ki volt, aki közvetített - és egyáltalán miért kellett ez. Kik voltak, akik hallgatták, és milyen hatással volt rájuk. Nagyon mai, hiszem azt, hogy hozzánk személyesen is szóló üzenetek vannak ebben.
1. Ezsdrás a nép kérésére előveszi a Mózes törvénykönyvét, és elkezdi olvasni. Egyszerre kiderül - mindenki így éli át -, hogy az élő Isten szól hozzájuk. Valaki olvas betűket, szöveget, de az úgy érkezik meg a jelenlevőkhöz, mint az élő Isten szava. Aki egyebek közt ebben is különbözik a holt bálványoktól, hogy Ő beszél, hogy meg tudja szólítani az övéit. Egészen személyessé és időszerűvé tudja tenni az igét. És milyen nagy ajándék, hogy olyan nagy történelmi földrengés után meg közben is megmaradt a Biblia. Van mihez nyúlni és Isten azon keresztül hatalmasan beleszól az Ő népe életébe.
Átélik, hogy a Biblia valóban az élet könyve azért is, mert az élet minden kérdésére van benne valamilyen tanács, útmutatás, eligazítás. Meg azért is, mert aki azt komolyan veszi, hittel hallgatja, abban Isten új életet támaszt, és ezt az új életet táplálja, erősíti szakadatlanul. Ez a Bibliának a szerepe ma is, a mi életünkben is.
Hadd kérdezzem meg: hol van nálatok a Biblia? Azt hiszem a legtöbbünknek van Bibliánk, akik itt vagyunk. Ott van-e a többi könyv között, kifejezvén ezzel azt, hogy egy a sok közül. Hozzátartozik az általános műveltséghez. Aki ad magára, az nagyjából ismeri legalább az evangéliumok eseményeit. Tehát egy könyv a többi között. Vagy valami díszes helyen van és dísz? Évtizedek múlva is ugyanolyan gyönyörű, csak a port kell róla néha letörölni, de szép, érintetlen, nem szamárfüles, nem zsírfoltos; nem nyúl ahhoz senki ... Vagy pedig nagyon is elnyűtt és olyan helyen van, amihez naponta könnyen hozzáférünk?
Ilyen képeket olvasunk a Szentírásban arról, hogy mire való a Biblia: kenyér. Mindennapi kenyér. Az otthoni kenyérszeletelő késhez naponta többször hozzányúlunk. Ilyen-e a Bibliánk? Azt olvassuk: tükör, ami megmutatja valódi arcunkat, ki vagyok én valójában, és elvezet igazi önismeretre. Hányszor szoktunk belenézni az otthoni tükörbe? Azt mondják annyiszor, ahányszor elmegyünk előtte. Vajon ilyen-e a Biblia? Így nyitjuk-e ki naponta: Uram, szeretném magamat egyre jobban megismerni. És hogy ki vagyok, és a szívem mélyén mi van, azt egyedül te tudod. Kérem szépen, mondd meg nekem, mert nem akarok ilyen maradni, amilyen vagyok. Szeretnék egyre inkább olyan lenni, hogy gyönyörködhess bennem, és hogy hasznos lehessek másoknak. Ilyen tükör-e a Biblia, amit naponta erre használunk? És olyan világítóeszköz-e, ami bevilágítja az előttünk levő sötét, ködös utat? Segít tájékozódni, aminél orientálódni lehet.
Kenyér, tükör, világítóeszköz - ilyen képek vannak a Szentírásban Isten igéjének a jelentőségéről. Az-e a számunkra? Ez a nép eddig nem tudta, hogy Isten igéje csakugyan tápláló kenyér, önismeretre segítő tükör és a világban való eligazodáshoz nélkülözhetetlen eszköz. Most, amikor sokan életükben először hallották Isten igéjét, most csodálkoztak el, hogy az mennyire így van. És hogy ezen keresztül valóban maga Isten szól. Ő formálja a gondolkozásunkat, a jellemünket, egészen új emberekké tud teremteni minket, ha komolyan vesszük az Ő igéjét.
Nem akarok hosszú névsort mondani. Olyan ismert nevekből, mint Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György vagy néhány legkitűnőbb amerikai elnök, és a névtelen tömeg, nagyon sok egyszerű ember, akiknek a feje azért világított, mert Isten igéjével táplálkoztak, akik azért bírták hordozni másoknak, sokaknak a terheit és gondjait is, mert Isten igéjéből kaptak erőt hozzá, akik azért hoztak helyes döntéseket, mert Isten igéje befolyásolta őket. Jó lenne, ha mi is felsorakoznánk ezekhez, és valóban kenyér, tükör és világítóeszköz lenne nekünk az ige!
2. Olvasunk itt valakiről, aki magyarázza a többieknek a Bibliát. Ezsdrás meg a léviták nemcsak felolvassák szakaszonként - ahogy hallottuk -, hanem magyarázzák is. Miért? Mert sokan már nyelvileg sem értették. A Mózes törvénykönyve a régi héber nyelven íródott. A fogság utáni zsidóság nyelve pedig már keveredett az arámmal, és sok mindent nem értettek a régi szövegből. Le kellett fordítani - ez a szó szerepel itt az egyik helyen, amikor így fordítja Bibliánk: magyarázták. Lefordították érthető nyelvre, meg alkalmazták is. Mit jelent az egyik-másik nehezebb, elvontabb kitétel ma a mi számunkra a gyakorlatban? Lefordították, közérthetővé tették és magyarázták. Közvetítettek a magát kijelentő Isten és az Istenét még nem egészen értő nép között.
Ez a közvetítés a tipikusan papi szolgálat. Ezsdrás pap volt. Az Újszövetség azonban azt mondja: minden, Jézus Krisztusban hívő újjászületett ember pap. - „Ti pedig királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok - írja Péter az egyszerű hívőknek -, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Minden hívő embernek Istentől kapott gyönyörű tisztsége és komoly feladata, amit számon is kér rajtunk, az, hogy közvetítsen a magát kijelentő Isten és az Őt még nem értő, vele még kapcsolatba nem került emberek között, hogy közérthetővé tegye az igét, hogy eléjük élje Isten igéjét, hogy beszédes élete legyen; ha meg se szólal, akkor is elgondolkozzanak: miért így viselkedik ez? Hogy bírja ez ezt így? Aztán ha megkérdezik, el tudja mondani, hogy milyen sötétségből milyen világosságra hívta el őt Isten.
Ez a papi szolgálat minden hívő embernek a feladata - függetlenül az életkorától. Ki tudja ezt jól végezni? Azt olvassuk Ezsdrástól - 7,10 versében - „Ezsdrás pedig erős szívvel törekedett keresni és cselekedni az Úrnak igéjét, s tanítani a törvényeket és rendeléseket Izráelben.” Nem azzal kezdődött, hogy tanította. Erős szívvel törekedett keresni - ő maga is igyekezett egyre jobban megismerni és megérteni a Bibliát, aztán cselekedni - ő maga is igyekezett ahhoz igazítani az életét, és utána tud hitelesen tanítani. És ez mindannyiunk nagy lehetősége. Erős szívvel naponta úgy tanulmányozni, hogy egyre jobban ismerjem és értsem, hogy egyre jobban a szerint éljek, és utána lesz hitele annak, ha mások előtt megszólalok, és őket is Isten igéjére tanítom. Ez a szép közvetítő feladat tehát mindannyiunk kiváltsága és felelőssége, ezt azonban csak így lehet jól végezni.
Gyakoroljuk-e ezt otthon a családban? Ott a legnehezebb, mert ott nemcsak a szöveget hallják, amit néha mondunk, hanem mindent látnak, amit csinálunk. Viszont ez az első számú munkaterülete minden hívő embernek. Van-e mindannyiunk családjában otthon áhítat? Este 10 perc jut-e arra, hogy a mindenható Isten szavát akarjuk hallgatni? Kinyitjuk a Bibliát, erős szívvel törekszünk keresni. Azért kell hozzá erős szív, mert előtte ki kell kapcsolni a tv-t, mert össze kell gyűjteni a családod, mert ma is, holnap is ragaszkodni kell hozzá, hogy ezt csináljuk, mert fontos - és nem azt mondjuk: majd a hétvégén, a hétvégén meg azt: majd ha szabadságra megyünk, akkor meg azt, hogy ha ... s esetleg késő lesz, és nem lesz már kit keresni.
Óriási ajándéka Istennek nemcsak, hogy kezünkbe adja a Bibliát és Ő maga szólít meg rajta keresztül, hanem hogy másokkal együtt, a szeretteinkkel együtt is tanulmányozhatjuk azt. Nem kell attól félni, ha valaki kezdetben nem lelkesedik. Nyilván nem lehet ezt erőszakolni, és nem is kell, de az igével való táplálkozásra is érvényes: evés közben jön meg az étvágy. És amikor néhány jóízű beszélgetés kialakul Isten csodálatosan gazdag igéjéről, akkor ébred fel sokakban a vágy, hogy az többet ér, mint akármi más, amivel pedig olyan sok drága időt eltékozolunk.
3. Szól ez az ige azokról, akik hallgatták, a gyülekezetről. Meglepő adatokat olvasunk: virradattól délig ott álltak a városkapu előtt férfiak és asszonyok. Többször is említi ezt: férfiak és asszonyok is. Férfiak, akik mindig okosak akarnak lenni, akiknek már újat nem lehet mondani, azok hallgatták virradattól délig, mert olyan okosakat hallottak Isten igéjéből, és annyira új volt a számukra, hogy érezték: erre van szükségük. Asszonyok, akiket sokszor magukra hagyunk a munkában és ezért ki sem látszanak a munkából, otthon hagyva mindent, félretéve minden egyéb feladatot, hallgatták Isten csodálatos igéjét. Ez áldozat. Virradattól délig ott álltak.
Ha nekünk állva kellene hallgatni virradattól délig, nem tudom, hogyan bírnánk? Áldozat az is, hogy villamosozunk egy órát ide, háromnegyed órát vissza, és az alatt áll otthon a munka. Csak áldozatok árán lehet Istent igazán megismerni, az Ő igéjét a magunkévá tenni. De ez olyan áldozat, ami megéri, ami az ember egész életét meggazdagítja. Az egész időbeosztását, kedélyét, munkabírását, kapcsolatait, teljesítményeit alapvetően befolyásolja, hogy van-e Istennel igazi közössége, hogy szövetségben él-e igazán vele.
Csak zárójelben jegyzem meg, ha tovább olvastam volna, a 13. vers meg arról szól: „Másnap aztán összegyűltek az egész nép családfői, a papok és a léviták az írástudó Ezsdrásnál, hogy jól megértsék a törvény szavait.” - Tényleg evés közben jött meg az étvágy! Közben jöttek rá, hogy ez milyen fontos tevékenység. Hogy éppen, mivel mások is rájuk vannak bízva, akkor tudnak jól vezetni, ha őket meg Isten vezeti. És ez csakugyan működik, hogy Isten ad tanácsot, útmutatást, világosságot! Akkor az egész délelőtt tartó istentisztelet után másnap tartsunk még egy bibliaórát, s nézzük meg a részleteket is. Jöjjön csak az a néhány lévita, Ezsdrás, és magyarázzák el, hogy még jobban megértsük, mit akar velünk Isten, mert készek vagyunk neki engedelmeskedni.
Isten segítsen el ide mindnyájunkat, hogy mindennél fontosabbá váljék az, hogy Ő mit akar velünk, mit bíz ránk, honnan vehetünk erőt, hogyan tudunk helyesen másokat is eligazítani!
Ennyit röviden Istenről, a közvetítőkről és a gyülekezetről, amelyik hallgatta.
4. Még néhány szót arról, milyen hatása volt ennek az igének? Az igének hatása van, testvérek. A Tesszalonikaiakhoz írott első levél második részében írja ezt Pál apostol: „Hálát adok az Istennek, hogy ti nem úgy fogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” Itt az energia szót használja: energiát fejt ki bennetek, akik azt hittel komolyan vettétek, befogadtátok.
Isten úgy munkálkodik bennünk, úgy formál át minket, hogy az Ő igéjével folyamatosan beszél, irányít, tisztít, erősít mindannyiunkat, hogyha az igével így élünk.
Nos, milyen hatása volt itt a hallgatókra a felolvasott bibliai résznek? Sok mindent elmond ez a rész, hármat emelek most ki.
a) Amikor befejezték, a nép boldogan mondta: Ámen! Ámen! Egyetértettek azzal, amit hallottak. Igazat adtak az Istennek - így mondja ezt Jézus Krisztus. Nem vitatkoztak azzal, ami elhangzott, nem mondták: ez akkor érvényes volt, de ma már egészen más világot élünk. Nem ellenkeztek azzal, amit Isten parancsaiként megértettek. Nem védekeztek az ellen, amit Ezsdrás nekik olvasott. Nem tértek ki előle. Nem mondták: de jó lenne, ha hallanák azok, akik ott maradtak Babilonban. Nekik kéne ezt hallaniuk! - mint nekünk sokszor eszünkbe jut ha valaki itt lenne az otthon maradottak közül! Annak kell azt meghallania, akihez Isten éppen beszél. Ők azt mondták: ezek mi vagyunk, ámen! ámen! Úgy van, ahogy Isten mondja, és úgy legyen, ahogy Isten akarja!
Ez nagy dolog ám! Amikor ezzel kezdődik valakinek a bibliaolvasása és igehallgatása: Uram, látatlanban is igazat adok neked. Egészen bizonyos: neked igazad van! És ha a véleményem eltér ettől, akkor neked van igazad! Ez a hitnek markáns kifejeződése és olyan lelki nyitottság, hogy ezen a nyitott ajtón gazdagon jön be Isten igéje. Az ilyen embert tudja igazán használni Isten. Ezzel lehet beszélni, ennek van füle a hallásra, ennek érdemes egyre több titkot kijelenteni.
Az Isten előtti megalázkodásuk abban is kifejezésre jut, hogy leborultak Isten előtt a földig.
b) A másik meglepő hatása a Biblia hallgatásának az volt: sírva fakadtak. Annyira sírt az egész nép, hogy abba kellett hagyni a fölolvasást, és Ezsdrásék elkezdték vigasztalni őket. Jó, jó ... megértjük, miért sírtok, tudjuk azt, de azért hagyjátok abba.
Miért sír az, aki hallgatja és komolyan veszi Isten igéjét? Mert Isten igéje leleplez. Isten igéje bemutat minket önmagunknak. Csakugyan tükör, nem költői fordulat az Jakab levelében, ahonnan idéztem ezt a képet. Tükröt tart elém, és elképedek, hogy ennyi képmutatás, ennyi sötétség, ennyi jellemgyöngeség, önzés, hiúság van bennem, vagy van bennem még mindig? Pedig szeretem Istent, hozzá akarok tartozni! Azért akarok megkeresztelkedni is, és még mindig ilyen vagyok ...? Ezen csak sírni lehet.
Amikor pünkösdkor a tömeg végighallgatta Péter prédikációját, mit olvasunk ott is? „Szívükben megkeseredtek.” Összefacsarodik az ember szíve. Erre nem gondoltam. És aki nem menekül el azonnal, és nem tart védőbeszédet maga mellett, hogy mások vittek rossz utakra engem, meg nem kaptam sok szeretetet gyerekkoromban, meg a körülmények, meg a politikai helyzet, meg a gazdasági helyzet az oka, hanem azt mondja: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek, annak az életében bekövetkezik a harmadik hatás, amit itt olvastunk, hogy olyan öröm tölti el a szívüket, amit addig soha nem tapasztaltak, és ami aztán nem is ér véget.
c) Aki tud sírni a maga bűnei miatt, csak az tud egy életen, sőt egy örök életen át örvendezni azon a bűnbocsánaton, amit Isten a bűnbánó bűnösnek ad. És annak a szövetsége újult meg Istennel vagy az került egyáltalán igazi szövetségbe Istennel. És ezen a szövetségen belül már az Úrban való örvendezés jellemző, és nem az önmagamon való kétségbeesett sírás. De aki soha nem sír kétségbeesetten a maga undok bűnei miatt, az soha nem fog tudni örülni a felmentő ítéletnek, az Isten kegyelmének.
Az a szép mondat van itt a végén: „Ne bánkódjatok, örvendezzetek, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!” Naponta hallom ezt emberektől: erő kellene, arra lenne szükségem. Itt van a forrás! De hogy lehet oda eljutni? Úgy, hogy előveszem a Bibliát, és áldozatok árán is, más egyebet félretéve is, komolyan tanulmányzom.Úgy, hogy jövök a gyülekezetbe, és hallgatom annak a magyarázását és a magunkra való alkalmazását. Úgy, hogy eleve igazat adok Istennek. Bízom benne, mivelhogy Ő Isten és nem hazudik, és nem csap be engem, és csak Ő tudja, mi fontos nekem és mire van szükségem, és azt adja. Hát akkor kapva kapok rajta és ezzel a bizalommal mondom: ámen! ámen! S miközben hallgatom és olvasom, egyre több bűnöm világossá válik, és egyre jobban megkeseredem a magam elesett állapota miatt. Most már tudom, mire kérek bocsánatot Istentől, és miután megkaptam tőle a feloldozást, a bocsánatot, örök öröm jellemzi az életemet, és megtelik a szívem azzal az örömmel, amiről Jézus azt mondta: „Az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Itt már mennyei erők áradnak be egy ember életébe. De ehhez ezen az úton lehet eljutni.
Isten nekünk pontosan örömet és erőt akar ajándékozni, de csak ez az út vezet oda. Isten segítsen bennünket, hogy mától kezdve legyen sokkal fontosabb számunkra a Bibliánk. Vegyük azt naponta a kezünkbe, mégpedig azzal a hálával: micsoda megtiszteltetés, hogy a mindenható Isten beszélni akar velem. Ezzel a bizalommal, hogy amit Ő mond, az biztos igaz, és ezzel a készséggel, hogy azt csinálom is. Akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy adott esetben tovább is tudjuk adni. És amikor aszerint élünk, az életünk is Istent dicsőíti, és a bűnbánaton át a bűnbocsánat öröméig vezet minket a mi Urunk.

Isten a harmadik parancsolatban nem azt tiltja meg nekünk, hogy kimondjuk a nevét, hanem azt, hogy hiába mondjuk ki. Mit jelent ez? Három kérdésre keressünk választ: 1. mi Isten neve, 2. részletesen szeretnék szólni arról, hogy mit jelent az Ő nevét hiába kimondani, 3. mit jelent az, ha nem hiába mondja ki valaki az Ő nevét.
1. Mit jelent Isten neve? Ez a szó: Isten, nem név. Isten tulajdonneve végső soron az, ahogyan Ő egyszer Mózesnek bemutatkozott, a Jahve név, amelyet némelyek Jehovának is szoktak ejteni.
Amikor az égő csipkebokornál elhívta Isten Mózest, még nem mondta meg a nevét. Amikor azonban Mózes kész engedelmeskedni, és elküldi őt az erejét messze meghaladó útra, a fáraóhoz, hogy szabadítsa ki a népet, akkor ezt olvassuk a Szentírásban: „Azután beszélt az Isten Mózessel, és azt mondta neki: Én vagyok Jahve! Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jahve nevem nem volt ismert előttük.” (2Móz 6,2-3)
Ettől kezdve aztán Mózes is úgy dicséri az Urat, hogy az Ő szent nevén szólítja, és amikor néhány fejezettel később szép, Istent magasztaló imádsága elhangzik, ott már ő is ilyeneket mond: „Az Úr (vagyis Jahve) vitéz harcos, Jahve: ez a neve.” (2Móz 15,3)
A későbbi zsidóság olyan komolyan meg akarta tartani Istennek ezt a parancsát, hogy ne mondják ki hiába Isten szent nevét, hogy óvatosságból egyáltalán nem ejtették azt ki. Amikor a Szentírásban ezt olvasták: Jahve, akkor a mai napig azt mondják helyette: Adonaj, vagyis Uram. Érdekes, hogy a mi bibliafordításunk is követte ezt a gyakorlatot, mert ahol Isten előbb említett szent neve fordul elő, ott a mi Bibliánk is csaknem mindenütt azt írja: Úr. Így a most olvasott harmadik parancsolat is az eredeti héber szövegben így hangzik: „Ne mondd ki hiába Istenednek, Jahvénak a nevét, mert nem hagyja Jahve büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.” Voltak tehát, akik óvatosságból, hogy meg ne szegjék ezt a parancsot, egyáltalán nem mondták ki ezt a nevet.
A másik véglet az, amit a Jehova tanúi vallanak, akik azt állítják, hogy mivel Isten ezen a néven jelentette ki magát, csak az tiszteli Őt helyesen, aki ezzel a névvel illeti mindig, holott maga a Biblia is sokféle elnevezést használ, amikor Istenről szól. És éppen a harmadik parancsolat szellemében mondhatjuk, hogy nem az a fontos, hogy valaki milyen névvel nevezi meg a mindenható Istent, hanem hogy milyen szándékkal említi az Ő nevét. Mert itt követhetjük el azt a bűnt, hogy hiába, vagyis helytelenül, nem megfelelő módon mondjuk ki az Ő nevét.
Egyébként a név magát a személyt jelentette mindig. Az ókorban sokkal inkább fedte egymást ez a két fogalom, mint ma. Ha valakinek a nevét gyalázták, azt személye elleni sértésnek vette, azzal őt magát gyalázták.
Még annyit: Jézus főpapi imájában van egy gyönyörű mondat, amelyikből kiderül, hogy Isten nevét, vagyis az Ő lényét, személyének lényegét Jézus Krisztus jelentette ki nekünk. Amikor Jézus számot ad az Atyának ebből a világból búcsúzkodva, akkor ezt mondja: „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál e világból.” (Jn 17,6)
Ennyit röviden arról, hogy mi Isten neve.
2. És most szóljunk részletesebben arról, hogy ki mondja ki Isten nevét hiába, és mit jelent ez a szó: hiába kimondani, és miért van ilyen szigorú szankció utána, hogy nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki ezzel próbálkozik. Szeretném ennek a bűnnek az őseredeti jelentését világossá tenni, és aztán csak felsorolni, hogy milyen változatai fordulnak elő napjainkban.
A pogányoknak az volt a hiedelmük, hogy ha ismerik egy istennek a nevét, uralkodhatnak rajta. Aki ismeri egy isten nevét, megidézheti, rákényszerítheti az istenséget, hogy segítsen annak, aki az ő nevét hajtogatja. Az isten nevének az ismételgetésével az ember rákényszerítheti a maga akaratát istenre, használhatja az istent, akit tisztel. Felhasználhatja őt a maga egyéni céljai elérésére. Pontosan ez az, amit Jézus a Hegyi beszédben elítél, amikor az imádságról szólva azt mondja: Ne úgy imádkozzatok mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. (Mt 6,7) Ez nem azt jelenti, hogy a pogányok hosszan imádkoztak (azt is jelentheti). Ez vallástörténeti szakkifejezés, és azt jelenti: addig ismételgették az istenük nevét, hogy remélték, majd csak elunja már magát, és teljesíti azt, amit az imádkozó el akar érni. Tehát mindenképpen az ember önmagát tekintette úgy, hogy ő felül van, az isten alul, és isten nevének az ismeretében birtokolja istent és felhasználhatja a maga céljaira.
Nos, ez az, amit Jahveval, az egy igaz, élő Istennel nem lehet megtenni. Nincs ember, aki Őt használhatná. Maga a gondolat is istentelen, istenkáromló, hogy vakmerőségében arra vetemedjék valaki, hogy az élő Isten nevét ismételgetve rákényszerítheti a maga akaratát Istenre. Ezen csak nevetni vagy sírni lehet. Ez teljesen elképzelhetetlen. Pontosan ebben különbözik az egy igaz, élő Isten az úgynevezett istenektől, az embercsinálta bálványoktól.
Olvastuk két héttel ezelőtt, meg négy héttel ezelőtt, hogy bálványt gyártani mindenki tud. Kimegy az ember a szekercével, vág egy szép szál fát, szobrot farag belőle, hajbókol előtte. Ad neki valami nevet. Annak a nevét ismételgetheti, elszórakozhat vele. Az csak fa vagy kő, de néma és tehetetlen. Nem így a mi Istenünk! - olvassuk a prófétáknál a bizonyságtételt. Ő élő Úr! Vele nem lehet így szórakozni! Aki Őt ismeri, annak eszébe sem jut, hogy használni akarja Őt, hanem az ilyen ember éppen arra törekszik, hogy Isten használhasson minket.
Hiszen a legnagyobb megtiszteltetés egy ilyen nyomorult embernek az, ha Isten használ, ha felhasznál az Ő céljaira. S miközben valaki tudatosan engedelmeskedik neki, aközben válik emberré. Aközben nyerjük vissza a bűnben elveszített pozíciónkat. Aközben lehetünk Isten eszközei. - Sőt Pál apostol alázattal leírta, hogy „munkatársai.” Így töltheti be minden ember a maga küldetését. Így kerül a helyére. Így érzi magát otthon ebben a világban, és otthon a mennyei világban. Onnan jön az irányítás, és itt végzi áldott tevékenységét. De nem Istenét akarja rávenni arra, hogy cselekedje meg, amit az ember mond, hanem az ember kérdezi újra és újra: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem kényszeríteni akarja Istent az Ő neve ismételgetésével, hanem engedelmeskedni akar neki, akinek a nevét mindig tisztelettel és alázattal mondja ki.
A másik sajátosan pogány gondolat az volt, amitől óv Isten a harmadik parancsolattal, hogy ezek a pogányok szükségképpen korlátozták a maguk isteneinek a hatáskörét. Annyi józanság volt bennük, hogy egy isten sem tudhat mindent. Egy isten sem uralkodhat minden felett, hanem minden népnek megvan a maga istene, és annak az istennek a felségterülete az a nép, az az ország. Vagy egy helynek az istene. Olvasunk ilyet a Bibliában: hegyes vidéken lakó népeknek síkságon kellett csatázniuk, és józanul számoltak azzal, hogy a hegyek istenei nem tudnak segíteni nekik a síkságon. Jóba kellene lenni a síkság isteneivel. Tehát a pogányok istenei csak egy bizonyos nép felett uralkodnak, egy bizonyos helynek vagy területnek az uralma az ő hatókörük, és az életnek egy bizonyos területén fejthetik ki a maguk istenségét. Van a tengernek istene, a vándorok istene, a szerelem istennője, és ki-ki a maga helyén tud csak istenkedni.
Nos, aki így gondolkozik Istenről, hogy az Ő hatásköre bármi módon be van szűkítve, hogy az Ő illetékességét megnyirbálja, hogy az Ő uralkodását korlátozza valamire, az teljesen hiábavalóan gondolkodik róla. És ha így mondja ki az Ő nevét, hiába mondja ki. Mert Isten az egész kozmosznak, az egész világmindenségnek teljhatalmú Ura. Minden népnek Istene és Ura. A pogányoknak is, a nem hívőknek is. Mert Ő az istenek Istene, azok bálványainak is Ura, hiszen azok fa és kő. Halottak. Ő viszont élő Isten, aki teremtett mindent.
Az Isten szuverenitásáról szóló bibliai bizonyságtétel van ott a harmadik parancsolat mélyén. Az, hogy Ő úgy Úr a teremtés jogán, hogy senkinek nem tartozik számadással, felelősséggel, elszámolással. Viszont mi mindnyájan neki tartozunk felelősséggel és elszámolással, akár tudjuk, akár nem, akár komolyan vesszük ezt, akár nem. Aki nem így gondolkozik Istenről, és nem így beszél róla, az hiába veszi fel az Ő nevét. Mert az besorolta az élő Istent a bálványok közé, - vagyis nem ismeri Őt, képtelen megfelelően tisztelni. Egyáltalán nem tiszteli, ha bálványnak tekinti, ha úgy gondolja: korlátozott a hatalma, valami neki nem lehetséges. Egyáltalán nem tiszteli, ha föléje akar kerekedni és ő akarja irányítani vagy használni az élő Istent, és nem hagyja az Úr ezt büntetés nélkül.
A helytelen gyakorlat tehát a helytelen Isten-ismeretből fakad. Ezért jelenti ki magát Isten az Ő népének újra és újra az Ő tetteiben és az Ő igéjével. Ő valóban a seregeknek Ura, és aki ezt komolyan veszi, hogy Ő mindenható Úr, akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen; akinek van hatalma minden ember gondolatain, akaratán és érzésein, aki Ura a természetnek és kezében tartja a történelmet, az nem hiába mondja ki az Ő nevét. Az tudja, kit tisztel, most már csak meg kell tanulnia bízni benne, neki adni a dicsőséget és tőle várni mindent.
Ez sokkal nagyobb kísértés ám, mint ahogy azt gondoljuk, hogy besoroljuk mi is a mindenható Istent az istenek közé. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy van, ami lehetséges neki, és van, ami nem. Kétségbeesünk, mintha Ő tehetetlen lenne abban a helyzetben, amiben most vagyunk. Aggodalmaskodunk, mintha a jövő is nem az Ő kezében lenne, mintha neki utólag kellene majd tudomásul venni: jaj, mi történt. Mintha nem Ő irányítaná az eseményeket. A világmindenség eseményeit is, meg a mi kicsiny életünk napi eseményeit is. Aki ezt nem veszi komolyan és nem ápolja, erősíti magában ezt az Isten önkijelentésére épülő bizonyosságot, az tévesen gondolkozik róla, és hiába mondja ki az Ő nevét. Rosszul fog imádkozni. Nincs benne az, hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te ... Nem tudja Isten kezéből elfogadni az élete próbáit, veszteségeit, nehézségeit. Nem mer igazán bízni benne és rábízni a szeretteit, a népünket, az evangélium ügyét; ennek az egész feje tetejére állt és megveszekedett világnak a jövőjét, valahogy benne látja Őt a forgatagban, és nem látja, hogy Ő felette van mindennek, és ugyanakkor érthetetlen szeretettel hajol közel a legkisebbhez is. Aki nem ismeri Őt igazán, az nem tudja Őt tisztelni sem. Az megpróbálja hiába kimondani az Ő nevét, és ez csak büntetést von maga után.
Hadd javasoljam mára is, hogy hagyjunk egy kis időt délután magunknak, hogy elgondolkozzunk ezen: kinek képzeljük Istent? Jó lenne, ha mindenféle elképzelést félretennénk, mert az csak torz lehet. Engedjük, hogy elénk lépjen Ő a Szentírásból. Vegyük észre Őt mint cselekvő Istent az események mögött, és kérjük: segítsen el az Ő Szentlelkével igazi helyes istenismeretre, hogy helyesen mondjuk ki az Ő nevét.
Felsorolhatatlanul sok formája van annak, hogy emberek hiába mondják ki Isten szent nevét. Amikor bármiféle mágia (varázslás) vagy babonaság során Istent mintegy megidézik, az Ő erejével akár jót, akár rosszat akarnak emberek tenni egymásnak, az durva istengyalázás, és az Ő nevének a hiábavaló felvétele, mert az ember akar manipulálni Isten erőivel. Csak úgy járhat minden ilyen ember, mint a Skéva fiai - a Cselekedetek könyvében olvassuk, akik ismerték Jézus nevét, és megpróbáltak maguk akciózni Jézus nevével és erejével, és megtépte őket a démoni lélek. Azt mondta: Jézust ismerem, de nem tudom, ti kik vagytok. Isten erejével csak Isten küldetésében szolgálhat az ember. Aki ismeri Őt, aki odaadó alázattal szolgálja őt, arra bizza rá az Ő nevét, és ad neki hatalmat a szükséges feladathoz. A mágia azonban nem ilyen.
Az Isten neve gyalázásának a legközönségesebb és legmindennapibb formája a káromkodás. Akár annak durva formája, akár a kifinomult városias forma, a jaj, Istenem, a Jesszusom és így tovább, amikor meglepetésében, csodálkozásában, rémületében az élő Istennek vagy a megváltó Jézusnak a szent nevét mocskolja be valaki.
A múltkor valaki mentségére azt mondta: jaj, én nem akartam gyalázni az Isten nevét, ez nálam csak töltelékszó. Pontosan ez a bűne: a szent Isten szent neve töltelékszóvá silányulhat. Az nem töltelékszó, azt megfontoltan, tudatos tisztelettel és helyén mondhatja ki csak mindenki. Pontosan ez a bűn, hogy töltelékszó.
Az Isten harmadik parancsolatának megszegése minden hamis eskü, mindenféle átkozódás, mindenféle gúnyolódás és Isten gyalázása. Sőt a Heidelbergi Káté azt mondja: még az is, ha valaki szó nélkül hallgatja, hogy gyalázzák Istent. Kálvin írja: még a kutya is megszólal, ha bántják a gazdáját. És én ne ugatnék, ha az én drága Megváltómat valaki gyalázza? Nyilván ez nem azt jelenti, hogy durván kioktatjuk azt, aki Isten nevét gyalázta, mert a legtöbbször az a helyzet, amit Jézus a kereszten mondott: nem tudják, mit cselekszenek. És nem kell kegyeskedve megsértődni, hanem nagy szeretettel bemutatni az illetőnek, hogy ki az, akit most gyalázott. Nem ismerik az emberek Istent. Nyilván kell ehhez megfelelő alkalom, de néha egy-egy mondat is eszméltethet valakit: ismered, akit szidtál most? Ő énvelem a legtöbb jót tette. Aztán ezt követheti egy beszélgetés, de ezt is szeretettel kell végeznünk.
Két olyan formáját szeretném még megemlíteni a harmadik parancsolat megszegésének, amit csak hívők követhetnek el. Az egyik, amikor valaki Istenre hivatkozva mond olyat, amit nem Isten közölt vele. Azt mondta nekem az Úr, hogy ... És ez nem igaz. Van, amikor igaz, mert van olyan, hogy Isten a Szentírást egészen személyessé teszi és azt a hívő ember vállalja és engedelmeskedik neki. Vagy Isten az újjászületett ember értelmét megvilágosítja és olyan döntésre segíti, ami elüt ennek a világnak a döntéseitől, és azt vállalja, mert Isten vezette el arra. Van ilyen. De sajnos, sokszor van olyan, hogy Isten kijelentésére hivatkozunk, holott szó sincs olyanról.
Amikor például valaki azt mondja: az Úr nekem azt mondta: hagyjam abba ezt a közös munkát, amit elkezdtünk. Ha őszinte lenne, talán azt kellene mondania: megunta, vagy belefáradt. Miért kell az Urat belekeverni abba, amiben nincs benne? Vagy: valaki odaáll egy másik elé és azt mondja: az Úrtól úgy értettem meg, hogy te leszel a párom. Néha azt kellene ehelyett mondania: tetszel nekem, és szívesen kezdenék beszélgetni néha veled. Ez lenne az őszinte, az igaz.
Van olyan - megint mondom -, hogy Isten vezeti az övéit és nyugodtan hivatkozhat arra, hogy az Úr ezt érttette meg velem. De abban bizonyosnak kell lenni. Annak egészen egyértelműnek kell lenni, és ez nem lehet kegyes szólam, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába mondja ki. A hamis próféták pontosan ezt csinálták. Megálltak a király előtt és elkezdték a szöveget: azt mondja az Úr ... És Isten utólag így szólt: én nem mondtam nekik semmit, és nem is küldöttem őket, és megbünteti őket. Jobb türelmesen várni, amíg Isten bizonyossá tesz valamiben, és csak akkor mondani, hogy Isten színe előtt ezt így értettem meg.
A másik, ami hívők tömegeit ejti meg, mint csapda, amikor úgy használjuk Isten nevét hiába, nem megfelelően, hogy gyalázatos módon élünk. Hogy a környezetünk azt hiszi rólunk, hogy keresztyének vagyunk és ilyenek a hívők, és közben ugyan-úgy élünk, mint a világ. Amikor egy adott esetben kiderül valami hitványságunk, engedetlenségünk. Lehet, hogy az illető valóban keresztyén, és nemcsak bitorolja ezt a nevet - ugye azt tudjuk, hogy a keresztyén név Krisztus nevéből származik, azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló. És lehet, hogy sokszor valóban hasonló Krisztushoz, de vannak olyan helyzetek, amikor méltatlanul viselkedett. És ha ilyenkor nincs bátorsága beismerni, hogy most méltatlanul viselkedtem, engedetlen voltam, nem ez jellemző Krisztus tanítványaira - pont ebből akarok megtérni, akkor botránkoztatja a környezetet.
Azért olvastam fel a Római levél 2. részéből azt a néhány verset, mert Pál ott a szuper vallásosoknak írja ezt: ti, akik tanítotok másokat, ti, akik azt mondjátok: ismerjük a törvényt, ti, akik fejből tudtok idézni a Bibliából, vajon nem szegitek meg ezeket a parancsokat? Te, aki azt mondod: le lopj! - soha nem lopsz? Te, aki azt mondod: ne paráználkodj! - nem paráználkodsz? Ha igen, akkor ne csodálkozzatok, hogy miattatok káromoltatik az Isten neve a pogányok között.
Ez a harmadik parancsolat egyik tragikus megszegése, amikor a hívők miatt káromoltatik az Isten szent neve a pogányok között. Ahelyett, hogy úgy élnénk, ahogy Jézus a Hegyi beszédben mondja: látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőíteni kezdik a mi mennyei Atyánkat. Fölragyog a mi nyomorult életünkön valami Isten dicsőségéből az engedelmes, odaszánt, alázatos, tiszta szolgáló élet közben. Ez a cél, erre segítsen el Isten mindannyiunkat! Jó lenne, ha ma délután ezt is megvizsgálnánk: Uram, mutasd meg nekem, mikor gyaláztak téged miattam, mert nem akarom, hogy ez ismétlődjék!
Ennyit arról: mit jelent hiába kimondani Isten nevét.
3. És van-e olyan eset, amikor nem hiába mondjuk ki? Van. Kettő egészen bizonyosan olyan: Amikor hittel beszélünk Istennel, és amikor hittel beszélünk Istenről másoknak.
Amikor hittel beszélget valaki Istennel, akkor nem hiába mondja ki a nevét. Erre egyenesen Ő bátorít minket. Azt mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Amikor segítségül hívom és amikor dicsőítem. Az előbbi azt fejezi ki: bízom benne. Egyedül tőle várok segítséget. Az a segítség kell nekem, amit Ő kínál. Nem akarom Őt megkerülve sötét erők segítségét igénybe venni. Nem magamban, nem emberi hatalmasságokban bízom. Tudom, hogy Ő mindenek felett van, Ő az én erősségem és segítségem, Őt hívom segítségül. És aztán Őt dicsőítem. Akár már előre, hogy segíteni fog, utólag meg mindenképpen. Meg újra és újra, és számon tartom az Ő tetteit, beszélgetek vele folyamatosan. Szüntelen imádkozom. Mindig a vele való közvetlen közösségben vagyok.
Ennek a szemléletnek az alapja az, hogy a te akaratod legyen meg, és ne az enyém. Itt nem az ember akarja használni Istenét, hanem itt arra vágyik, hogy Isten használja őt arra, amire akarja. Ez az igazi imádás, a magunk odaszentelése. Így nem hiába mondja ki valaki Isten nevét.
Hadd említsem meg azt, hogy kísértések között járó, harcoló, lelki munkát végző hívők sokszor megtapasztaltuk már, hogy milyen erő van Jézus nevében. Amikor valakinek már csak arra van ereje vagy ideje, hogy Jézus nevét hittel elkiáltsa, vagy Őt segítségül hívja, nem hiába veszi az ajkára ezt a szent nevet.
A másik: amikor Istenről beszélünk másoknak. Amikor megvalljuk Őt. Amikor nem szégyelljük, hogy szeretjük Őt. Amikor nem titkoljuk, hogy valamennyire ismerjük Őt. Amikor másoknak is szívesen mutatjuk a hozzá vezető utat, hiszen rajtunk is Ő segített, és szeretnénk, ha rajtuk is segítene. Hiszen nekünk is Ő adott új életet, és Ő ezt kínálja másoknak is. Amikor nem ködösítünk, nem sorsról, gondviselésről, gondviselőről beszélünk, hanem megvalljuk: Ő a mi Istenünk. Őt dicsérjük, Őt magasztaljuk és vállaljuk Őt szégyenkezés nélkül mások előtt is. Így szokták mondani: bizonyságot teszünk róla. Egyszerűen, természetesen, érthetően, úgy hogy mögötte ott van a csendes, hiteles életünk. Akkor soha nem hiába mondjuk ki Isten nevét.
Egyenesen bátorít minket Isten az Ő igéjével: használjuk csak az Ő nevét ebben az összefüggésben. A Zsidókhoz írt levél 13. részében van ez a szép mondat: „Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz az Ő nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét.”
Amikor valaki megtanul szüntelen imádkozni, Istenhez beszélni, és amikor valaki kap bátorságot Istenről beszélni egy istengyalázó, istentelen, de Istenre rászorult világban, akkor nem hiába mondja ki az Ő nevét, akkor hatalommal fogja tudni kimondani azt. Akkor az egyszerű emberi bizonyságtétel Isten teremtő igéjeként érkezhet meg a másik szívéhez és újjáformálhatja. Ebben bátran bizakodnunk kell, és így kell a szolgálatot végeznünk.
Isten neve tehát szent, amit nem tilos kimondani, de nem szabad helytelenül használni. Helytelenül az használja, aki úgy gondolja, hogy Istent felhasználhatja a maga céljaira és nem féli Őt igazán. De lehet helyesen is, nem hiába kimondani az Ő nevét: az igazi imádság, az imádságos élet, és a hiteles bizonyságtétel, a róla való beszéd, az az Ő nevének a helyes kimondása.
Többször említettem már a Heidelbergi Káté-t. Remélem, egyszer mindenki el fogja olvasni, vagy már megtette. Ez a Káté a Tízparancsolatot is végigmagyarázza röviden, tömören. Ennek egy kérdésével hadd fejezzem be: „Mit követel Isten a harmadik parancsolatban? Azt, hogy nemcsak átkozódással vagy hamis esküvel, de még szükségtelen esküdözéssel se káromoljuk Isten nevét, se tiszteletlenül ne említsük; se ezekben a rettenetes bűnökben még csak hallgatással vagy eltűréssel se vegyünk részt. Isten szent nevét félelemmel és hódolattal említsük avégből, hogy a mi igaz vallástételünkkel, segítségül hívásunkkal, és minden beszédünkkel és cselekedetünkkel Őt magasztaljuk.” (99. kérdés)
Jó lenne, ha elkezdenénk ezt már ma, és engednénk, hogy Isten megtisztítsa és megújítsa az életünket ezen a téren is.
Van egy szép énekünk: a 483., amelyik a Mi Atyánkot veszi végig. Ennek a 4-5. versét énekeljük el most válaszképpen:

Szenteltessék meg te neved,
Azaz: mivelünk azt tegyed,
Hogy igazán megismerjünk,
Téged, féljünk és tiszteljünk,
Szemlélvén nagy bölcs munkáid
S minden tökéletességid.

Gondolatunk és beszédünk,
Sőt a mi egész életünk
Úgy folyjon s úgy tündököljék,
Hogy mindenek megismerjék,
Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,
Fiaidnak te vagy példánk.