Cseri Kálmán

Meglepő cikket olvashattunk az egyik protestáns hetilapban, ami olyan fontos, a hitünk alapjait érintő kérdéseket érint, amikről egyre élesebb vita folyik, és valószínű, egyre élesedik majd ez a vita. Sok múlik azon, hogy milyen választ adunk ezekre a kérdésekre.
Sajnos fokozódik az időszerűsége annak, hogy egészen tisztán lássunk Isten igéjének a fényében mindezekben a kérdésekben, és legyen átgondolt, személyes válaszunk ezekre, amiket szeretettel és meggyőződéssel tudunk másoknak is mondani.
A cikk szerzője idéz egy külföldi keresztyén politikust, aki a következőt mondta: „A keresztyének Istene nem azonos a muszlimok Allahjával. Az azonosságra vonatkozó mondatot sem a keresztyének, sem a muszlimok nem fogadják el.”
Az ember kérdezhetné: akkor mi a probléma, ha ilyen nagy az egyetértés ebben a tekintetben? Elmondja a szerző, hogy mi az ő problémája: „Szívesen elmondanám ennek a nyilatkozónak, hogy legyünk sokkal szerényebbek, és ne hirdessük, hogy mi ismerjük fel egyedül Isten lényegét. Ne mondjuk, hogy mi láttuk Őt, a többiek nem számítanak, s amiben hisznek, az alacsonyabb rendű dolog.”
Vagyis gőgnek minősíti azt, ha valaki vallást tesz a hitéről, és azt mondja például, hogy az az Isten, akit ő megismert, és akiben hisz, nem azonos Allahhal. Érdekes lenne tudni, hogy a szerző vajon azonosnak tekinti-e? Ha igen, miért, ha nem, miért nem? Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy mi hogyan gondolkozunk ezekről a kérdésekről. Tudniillik itt ülnek sokan, akik szintén azt gondolják, hogy azonos. Vagy sokan a gyülekezetből kifejtették már nekem, hogy minden nagy vallásnak megvan a maga istene, vagy a maga istenei, és ki-ki azt és úgy tiszteli, ahogyan jónak látja. Vagy hogy végső soron mindnyájan ugyanazt az Istent imádjuk, csak mindegyik vallás a maga kultúrája és hagyományai szerint.
Olyan kérdések merülnek itt fel, amik egyáltalán nem elméleti és öncélú problémák, hanem amik a hitünket érintik. Ilyenek például: hány isten van? Vagy ahogy ő írja a cikkben: a keresztyének Istenének hány arca van? (Ez a címe a cikknek: Isten arcai.) Hogy lehet megismerni Istent, hogy hiteles információ birtokába jusson az ember? Kicsoda Jézus Krisztus? Isten? Isten Fia? Az mást jelent? Vagy csak jeles próféta? Mit kezdünk Jézus kizárólagossági igényével, amikor azt mondja: „Senki sem mehet az Atyához, csak általam.” Valóban gőg-e, ha valaki megvallja a hitét? És egyáltalán minek tekintjük a Szentírást és a benne foglalt kijelentéseket?
Ezek a kérdések keresztyén hitünk fundamentumait érintik, és messzemenő következményei vannak mind a földi életünkre, mind az örök életünkre nézve annak, hogy mit válaszolunk rájuk.
Keresztyén identitásunkat és a személyes hitünket is az határozza meg, hogy van-e válaszunk ezekre a kérdésekre, és az mi.
A reformáció hónapjában vagyunk. Két hét múlva hálát adunk Istennek a Wittenbergben megindult reformáció 490. évfordulóján. Reformátor eleink világos és határozott felismerésekre jutottak Isten igéjéből éppen ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. És amit mondtak, és amit most szeretnék elmondani, az nem dogma. Mi nem dogmákban hiszünk, mi az élő Istenben hiszünk, és az Ő kijelentését tartjuk igaznak, ami a Szentírás.
Éppen ezért most kivételesen az idézett igékkel kapcsolatban szeretném megmondani azt is, hogy melyik hol van megírva. Aki akarja, utánanézhet, és gondoljunk is utána, mert ezt egyszer radikálisan tisztáznunk kell, hogy mit hiszünk valójában.
Ma három alapkérdésre keressük meg a Bibliában a rövid választ. Mit tanít a Szentírás Istenről, mit tanít Jézusról, és mit tanít a róla való vallástételről?
1. Mit tanít Istenről?
Az Isten igéje szerint reformált keresztyén hitünk egyik alappillére az, hogy a Szentírást az élő Isten önmagáról szóló hiteles kijelentésének tartjuk. Aki ezt hiszi, az igaznak tart mindent, ami meg van írva ebben a könyvben, mert hisszük, én hiszem, hogy Isten vezette azokat, akik ezt leírták. Aki ezt nem hiszi, vagy nem így hiszi, azt ugyanúgy szeretjük, mint a többieket. Ennek semmi alapja nincs, amit itt feltételez a cikkíró, hogy aki erről egyáltalán beszélni mer, az gőgös, fölényes, alacsonyabb rendűnek tartja a nem hívőt, és magasabb rendűnek magát. Jézus Krisztus igazi tanítványainak ilyen különbségtétel eszükbe sem jut. Viszont amit a Bibliában Isten önmagáról mond, azt mi ténynek tekintjük, ez nem vitatéma. Például azt is, amit így olvashatunk: „Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül” (Ézs 45,5) — ezt mondja Isten.
Senkinek nem jut eszébe olyan badarság, hogy láttuk volna Istent, sőt csak mi láttuk egyedül. Ez csúsztatás, rágalom vagy tudatlanság. Ellenkezőleg: Jézus Krisztussal együtt valljuk, hogy „az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt” (Jn 1,18). Egyedül Jézus ismeri tökéletesen a mindenható Istent.
És Ő hogy jelentette ki? „Az az örök élet (mondja Jézus), hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Eszerint tehát nincs több Isten. Van az egyedül igaz, vagyis egyedül igazi, valódi, valóban létező és valóban Istenként létező személy, és Ő az, aki elküldte hozzánk Jézus Krisztust.
Éppen ezért mi valljuk, hogy ezen az egyedül igaz Istenen kívül, aki ma is uralkodik és a benne hívőkkel kapcsolatba lép, nincs más Isten. Ő minden ember Istene. Úgy, ahogy olvastuk a Jeremiás könyvében. Nincs olyan, hogy keresztyének Istene. Az egyedül igaz Istent nem lehet kisajátítani. Ő az egész teremtett kozmosznak Istene, minden népnek és minden embernek. Csak még nem mindenki ismeri, és nem mindenki ismeri el Őt.
A történelem során az ember teremtett magának isteneket. De az élő, valóban létező, egyedül igaz Isten az, aki így jelenti ki magát a Bibliában: Ő Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a Jézus Krisztusnak Atyja. És ez egy mondat. Aki mindezt igaznak tekinti, az ismeri valamennyire Istent.
2. Mit tanít a Biblia Jézus személyéről?
Azt, hogy a láthatatlan Isten az emberré lett Jézus Krisztus személyében lett láthatóvá a számunkra. Ő az, aki isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is, és így segített rajtunk, mert mi nem tudtunk magunkon segíteni. Ezért — mondja Jézus — „Aki lát engem, látja az Atyát” (Jn 14,9).
Jézus elmondta és elénk élte, hogy milyen az Isten (ha szabad így fogalmazni), hogy ki az Isten. És mi csak annyit ismerhetünk meg az élő egy igaz Istenből, amennyit Jézus Krisztus elmondott nekünk.
A Máté evangéliumában Ő maga szól erről: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni” (Mt 11,27).
Mi megismerhetjük az egy igaz élő Istent, de csak Jézus Krisztuson keresztül. És ilyen magunkfajta bűnös ember, csodák csodája, kapcsolatba kerülhet az egy igaz élő Istennel, de csak Jézus Krisztuson keresztül. Csak Őreá való tekintettel. Csak vele együtt jelenhet meg egy bűnös az Isten előtt, egyébként az Isten szentsége megsemmisíti a bűnöst. Ezért mondja Jézus: „Én vagyok az út (nem az egyik út), az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6).
Jézusnak ez a kijelentése veti fel az Ő kizárólagosságának az igényét, ami nagyon bántó sokak számára. Nem a keresztyénség kizárólagosságáról beszél a Biblia, hanem Jézusnak, mint Megváltónak a kizárólagosságáról.
Vajon legitim-e Jézusnak ez az igénye? Igen. Miért? Azért, mert kizárólag Őbenne teljesedtek be évszázadok próféciái, jövendölései. Kizárólag Ő volt az, aki képes volt örök isteni természete mellé magára venni a mi emberi természetünket, és emberré lévén így segített rajtunk. Kizárólag Ő volt az, aki bűn nélkül élt ezen a földön. Kizárólag róla mondta a Mindenható: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.” Kizárólag Jézus halt meg helyettünk a kereszten. Milyen nevet tudnánk még mondani, aki ezt végrehajtotta? És kizárólag Jézus áldozatát fogadta el Isten érvényes elégtételként az emberiség, benne személy szerint a mi bűneinkért is. És kizárólag Jézus támadott fel a valóságos biológiai halálát követően úgy, hogy többé nem fog meghalni. Az Ő kizárólagossági igényének ez a bibliai alapja.
Ez a kizárólagosság azonban nem jelent kirekesztést! „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terhet hordoztok.” Olyan kizárólagos az Ő evangéliuma, hogy azt mondja: „Aki csak szomjazik, jöjjön énhozzám, és igyék.” Ez az egy feltétel van: aki szomjazik. Vagy így szól: „Mindenki hozzám jön, akit az Atya nekem ad, és aki hozzám jön, azt én semmiképpen el nem küldöm.” Jézus kizárólagossági igénye egyben azt jelenti, hogy mivel kizárólag Ő tudta ezt elvégezni, mindannyiunk előtt kinyitotta a mennyország kapuját, megnyitotta az Istenhez visszavezető utat, vagyis az igazi emberséghez, az elveszített élethez visszavezető utat is.
Mi a Szentírás kijelentése alapján valljuk, hogy Jézus egyenlő az Istennel (Fil 2,6). És valljuk azt, amit szintén Ő tanít: „Az Atya nem ítél el senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki Őt elküldte” (Jn 5,22-23).
3. Mit tanít a Biblia az Istenről és a mi Megváltónkról, Jézusról való vallástételről?
Először is azt: ez kötelesség. Az Ő tanítványainak ez az egyik fontos feladatuk. Ez volt az utolsó parancsa mennybemenetelekor a benne hívőkhöz: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Mert aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,15-16).
Az emberiség megmentésének az egyik feltétele ez, hogy a megmentő Krisztusról szóló jó hírt hirdessék minden teremtménynek. Ez parancs. De nemcsak parancs, mert így rideg lenne — ezzel küldi Jézus az övéit. És mi vonzza az övéit? Az emberek iránt érzett felelős szeretet, mégpedig a személyválogatás nélküli felelős szeretet. Mert ha itt van a zsebemben a gyógyszer, és találkozom olyannal, akiről tudom, hogy erre lenne szüksége, de nem tudja beszerezni, és nem adok neki: gazember vagyok. És ha amiatt hal meg: a gyilkosa vagyok. Ez a Biblia tanítása, és ezt nem kell nagyon bizonygatni, érezzük, hogy így van.
Jézus a benne hívőkre bízta az életmentő evangéliumot, ezért nemcsak kötelességük azt hirdetni minden teremtménynek, hanem mivel az övéinek a szívébe beoltja a mások iránti szeretetet is, ezért a szeretet is indítja őket arra, hogy mondják azt el másoknak.
Ebben semmiféle fölényérzet nincs. Nincs ott a másik megvetése, hiszen éppen azért akarok segíteni rajta, mert szeretem, dehogy vetem meg! Az ilyen ember nem tartja magát többnek, mert tudja, hogy ki emelte ki a mélységből és hogyan emelte ki, és mindent az ő Megváltójának köszönhet. Egyszerűen csak olyan fontos információk birtokába jutott, amiknek az igazságáról meg van győződve, hogy ezt nem titkolja el mások előtt, hanem továbbadja nekik, az ő érdekükben. Olyan tényekre hívjuk fel mások figyelmét, amiktől függ az életünk és az örök életünk.
Egyébként a Szentírás annyira gondol még arra is, hogy a módja megfelelő legyen a hitvallástételnek, hogy például ilyet olvasunk a Bibliában: „… legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek…” (1Péter 3,15-16).
Nemcsak arra nézve kapunk eligazítást, hogy mit mondjunk, kiről beszéljünk, hanem még arra is, hogyan. Nem fölényesen és kioktatóan, de mondjuk szelíden és tisztelettudóan.
Mi tehát, akik ezt hisszük, az úgynevezett posztmodern gondolkozás érték-relativizációjával szemben, az újkor (idegen szóval: New Age) vallásokat összemosó szinkretizmusával szemben, és egyáltalán mindenféle tudatlansággal és hitetlenséggel szemben valljuk azt, amit alapigénkben olvastunk: „Van ugyan sok isten és sok úr, de nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” És ez az egyetlen Isten senkivel nem azonosítható, mert csak önmagával azonos. De önmagával minden esetben azonos, mert „Őbenne nincsen változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása”, ahogy a Bibliában olvassuk (Jak 1,17).
Tisztában vagyunk azzal is, hogy ez a hitvallás nem korszerű, nem diplomatikus, és nem illik bele ebbe pluralista világba, amiben élünk. S miközben ez a világ hirdeti a toleranciát, éppen ezzel a hitvallással szemben lesz egyre kevésbé toleráns. Ezzel teljesen tisztában vagyunk, de Ravasz László szavaival élve: emiatt azért nem kívánjuk felszámolni magunkat pusztán udvariasságból. És főleg semmiképpen nem kívánjuk megtagadni az élő Istent, akit valamennyire már megismertünk, és azt a Jézus Krisztust, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk. Nem kívánjuk megtagadni a Szentírás egyetlen igazságát sem, sőt szeretnénk azokat egyre mélyebben, összefüggésükben, konzekvenciáikkal együtt megismerni és vallani.
Egyébként az Istenről való hitvallástétel az üdvösség kérdése is. Ezt olvassuk a Bibliában: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz” (Róm 1o,9). Maga Jézus pedig ezt mondta: „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom azt az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). Ez nekünk létkérdés, hogy Ő megvalljon minket az Atya előtt.
Összefoglalva: az egyetlen igaz Istenről és a megváltó Jézus Krisztusról való vallástételért gyakran volt üldözésben részük Krisztus tanítványainak. Az első keresztyének közül sokan vállalták a vértanúhalált is azért, mert Jézust vallották Úrnak, és nem a császárt. És úgy látszik, hogy ahogy közeledünk a mi Urunk dicsőséges második eljöveteléhez, ismét élesedik a helyzet, és egyre többet kell szenvedniük azoknak, akik Őt annak hiszik, akinek kijelentette magát, és ezt meg is vallják mások előtt. Krisztus elkötelezett tanítványainak azonban ezt vállalniuk kell. Mi nem sodródhatunk az Istent nem ismerő és az Ő uralmát el nem ismerő világgal. Mi szeretnénk mindvégig hűek maradni ahhoz, aki hű volt és engedelmes volt érettünk a kereszthalálig. Ő ígérte nekünk: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 24,13).
Szeretnénk majd elénekelni egy gyönyörű hitvallás-éneket Jézus Krisztusról, ennek most csak az első versét énekeljük imádság előtt.

Jer, dicsérjük az Istennek Fiát,
A szép szűznek áldott szent magzatját,
E világnak édes Megváltóját,
Bűnösöknek kegyes szószólóját.
(286,1 dicséret)

Vázlat: Jézus (1)miattam (2)helyettem (3)érettem halt meg.

Ma a virágvasárnapi történetnek nem egyetlen részletét szeretném elemezni, hanem tekintsük át röviden az egész szenvedéstörténetet, beleértve a virágvasárnapi eseményeket is, és vegyünk észre egy óriási különbséget Jézus és az Ő ellenségei között. Mi jellemezte ezeknek a sorsdöntő eseményeknek során a mi Megváltónkat és az Ő ellenségeit? Roppant jellemző ez, és nagy kérdés, hogy melyikhez állunk mi közelebb.
Jézus ellenségei ekkor már teljesen beszűkült tudattal csak arra összpontosítottak, hogy Jézust el kell tenni láb alól. Egyetlen cél vezette őket, bármiről volt szó, mindig ez jutott eszükbe: Jézust meg kell ölni. Mégpedig lehetőleg a nagy páskaünnep előtt. Mivel azonban tudták, hogy népszerű, ezt titokban, csendben (Károli olyan szépen fordítja azt a nehéz görög szót: zenebona nélkül) akarták végrehajtani.
Jézust ezzel szemben teljesen az vezérelte, hogyan teljesítse mennyei Atyja akaratát, hogy elvégezze küldetését és megmentse az embereket. Köztük ellenségeit is. Hiszen még a kereszten is mentegette őket, imádkozott értük.
Jézus ellenségeit gyilkos indulat vezérelte. Az Ő halálát készítették elő. Ezzel szemben Jézus éppen szenvedései és kereszthalála árán az életet tette hozzáférhetővé mindenki számára. Ellenségei készek voltak feláldozni Őt és bárkit, bármit saját céljaik eléréséért. Jézus kész volt feláldozni önmagát másokért, ellenségeiért is.
Az előbbi indulatról tudjuk, hogy azt mindig az ördög piszkálja fel az emberben. Róla mondta a Megváltó: „emberölő volt kezdettől fogva.” Az utóbbiról meg tudjuk, hogy Isten Szentlelke segít el mindenkit erre a magatartásra. Ugyanakkor érdekes felfigyelnünk arra, hogy Jézus ellenségei kényszerpályán mozognak. Mindenképpen meg akarják Őt ölni, de már nem gondolkoznak. Sokan már meg sem tudják mondani: mi bajuk van tulajdonképpen Jézussal? Mit old meg, ha Őt megölik? Egyáltalán megoldás-e ez, vagy ha az, nincs-e valami más megoldás is? A józanság, a tárgyilagosság teljesen hiányzik már azokból a tárgyalásokból, tanakodásokból, amikről olvasunk ezzel kapcsolatban. Idegesek, szorítja őket az idő. A páskaünnep előtt ezt le kell valahogy bonyolítani.
Jézus pedig teljesen szabad. Felette áll az eseményeknek. Nem sodródik, sőt Ő irányítja az eseményeket. Tudatosan és célszerűen cselekszik. Ura minden helyzetnek. Nem bújik el a fenyegető veszély elől. Nem fenyegeti erejét fitogtatva ellenségeit. Nem kezd rejtőzködni. Szembe megy az ellenséggel, feltartóztathatatlanul halad célja felé nyugodtan, és legyőzetve is legyőzi őket. A világtörténelem legnagyobb győzelmét a kereszten aratta.
A Kolosséi levél 2. részében Pál apostol nem győzi ezért magasztalni Őt, és keresi a szavakat, hogyan lehet leírni ezt a kozmikus győzelmet, hogy Jézus a kereszten lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk. Ez a nagy különbség a kétféle gondolkozás között.
Nézzük meg részletesebben is, hogy mit összeszerveztek Jézus ellenségei azért, hogy Tőle megszabaduljanak.
Már korábban ügynököket küldtek utána, akik figyelték és jelentették, mit tanít, mit cselekszik. Aztán kerestek a közvetlen közelében valakit, aki megvesztegethető. Ez volt Júdás. Neki volt egy gyengéje: a pénz beteges szeretete. Amikor pénzt ígértek, ha kiszolgáltatja nekik Jézust, vállalkozott erre. Tökéletesen előkészített akció volt az, ami a Gecsemáné-kertben történt. Az időpont, a helyszín, a titkos jel (a Júdás-csók), minden gondosan elő volt készítve. Az egyetlen fegyvertelen Jézus ellen egy nagy létszámú, felfegyverzett sokaság vonult fel.
Még azon az éjszakán lezavarták a koncepciós pert. A halálos ítélet természetesen már előre készen volt, úgy ahogy ez a későbbi századokban is történni szokott. De az összes többi szennyes eszközt is elővették a készletből, mert Pilátust rá kellett venniük arra, nehogy meghiúsítsa tervüket, vagy nehogy késleltesse Jézus megölését. Éppen ezért érdemes végigolvasnunk a történetet, hogy hemzsegnek ezek az eszközök, mint hangulatkeltés, megvesztegetés, zsarolás, csúsztatás, közönséges rágalmakkal, hazugságokkal való vádolás, fizetett hamis tanúknak a tanúskodása, akik aztán belekeverednek a saját hazugságaikba, le kell állítani őket. Minden, az egész fegyvertár ott van, csakhogy Jézus életét minél előbb kioltsák. Délben már állt a kereszt, naplemente előtt kiszenvedett Jézus. Sikerült. Elérték a céljukat.
Eközben Jézusnak egyetlen fegyvere van, amit használ, a szeretet. Kimondhatatlanul szereti mennyei Atyját, akinek feltétel nélkül engedelmeskedik mindenben. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. És kimondhatatlanul szereti az embereket, köztük az ellenségeit is, minket is, és mindent megtesz a megmentésükért. És ez is sikerült.
Ugyanakkor az események során folyamatosan nyilvánvaló Jézus isteni fölénye. Pontosan tudja, hogy Júdás mire készül, és hagyja kibontakozni az eseményeket. Amikor ez a nagy csapat megérkezik az Ő letartóztatására, és Ő csak annyit mond: Én vagyok, a felfegyverzett vitézek hátrahőkölnek, az Ő isteni hatalma működik. Heródeshez, aki nagyképű kérdéseket és kéréseket intéz Hozzá, egy árva szót sem szól, szóra sem méltatja. Pilátust kioktatja, hogy semmi hatalma nem lenne, ha Istentől nem kapta volna egy időre, és még a kereszten haldokolva is rendelkezik, gondoskodik édesanyjáról és isteni teljhatalommal, azonnali hatállyal beutalja a mennyországba azt a Vele együtt megfeszített gonosztevőt. Micsoda fölényes hatalom, amit nem fölényesen, hanem mérhetetlen alázattal gyakorolt!
Jézus útjának a végén ott van a teljes győzelem. Ennek az ára kimondhatatlan szenvedése és bűn nélküli életének a feláldozása, de kiszabadított minket az istentelenségnek, a reménytelenségnek, a magunkra hagyatottságnak a szorításából, a pokolból. Egy utat végül is az minősít mindig, hova vezet. Ha valaki azon végigmegy, hova érkezik meg. Az Ő ellenségeinek az útján voltak látványos sikerek, de tudjuk, hogy a pusztulásba vezet. Jézus útján voltak és vannak ma is szenvedések, de Ő mondta: ez az egyetlen út, ami biztosan az életre vezet.
És hogy mi jellemzi ezt a jézusi gondolkozást, lelkületet, utat, életmódot, azt éppen a virágvasárnapi események szemléltetik a legjobban. Virágvasárnap volt Jézusnak néhány olyan Rá jellemző gesztusa, ami rendkívül világosan megmutatja, ki Ő, hogyan gondolkozik, miért úgy, és mire hívja azokat, akik Benne hisznek. Ezek a gesztusok éppen azok voltak, amikről az ószövetségi próféciákban is szó van már. Ezek közül csak Zakariásét olvastam, aki olyan szépen, természetesen egymás mellé tesz két egyébként össze nem illő megállapítást. Azt mondja: „Királyod érkezik hozzád, aki igaz és szabadító, és uralma a föld egyik végétől a másikig ér.” De ez a király alázatos és szelíd. Ennek a jeleként szamárháton vonul be Jeruzsálembe, ami azt üzente: békességet hoz. Kiírtja a fegyvereket és békét teremt a népek között. Mindenható király, aki mégsem vagdalkozik, hódít, nem zsarnok, hanem szelíd és alázatos, és békességet hoz.
Ezért volt fontos üzenete annak, hogy Jézus nem diadalmasan lóháton, fegyvert forgatva a kezében vonult be a szent városba ezen a nagy ünnepen, amivel mintegy jelt adhatott volna, hogy: utánam, kiverjük a rómaiakat! — hanem fegyver nélkül, csendesen, szelíden, igavonó állatnak a hátán. Ebből mindenki érthette: nem számíthatnak arra, amit vártak Tőle némely csoportok, hogy húzza már elő a kardot, csapjon oda az ellenségnek. Más ellenséget fog Ő legyőzni, azt, amiről születése, testté létele előtt már szólt a prófécia: nevezd Őt Jézusnak, szabadítónak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből. Jézus a bűnt tekinti ellenségnek, azt fogja most legyőzni.
A másik elgondolkoztató mozzanat, hogy amikor egy dombtetőre érve meglátja a szent várost, annak messzire világító fehér épületeit, akkor sírva fakad. Sír a Király. Harsog a tömeg, idézik a zsoltárt: Hosianna, Uram segíts. Áldott, aki jön az Úrnak nevében. Te vagy a Dávid megígért utóda, Te vagy a Messiás. Ő pedig sír. Miért? Mert tudta, hogy népe hitetlenségét a szörnyű pusztulás fogja követni. Mert Ő sokszor hívta megtérésre ezt a várost, ennek a lakóit, és nem hallották meg. Most viszont letelt az idő. Van ilyen, hogy nincs több lehetőség a megtérésre, és Jézusnak ez fáj. Őt utasították vissza, és mégis Ő siratja őket.
Első útja a templomba vezet. Ott helyreállítja az isteni rendet, hogy a templom, az Isten háza, rendeltetésének megfelelően működjék. Aztán jönnek Hozzá a betegek, vakok, sánták, és olyan egyszerű információként van leírva: meggyógyította őket. Amikor pedig a hozsánnázó gyerekekre rászólnak, akkor megvédi a gyerekeket a hivatalosokkal szemben. Még ott is a kicsinyek, a kiszolgáltatottak, a nyomorultak, a nyomorékok fontosabbak Neki mindenkinél. Mindennél fontosabb az Isten által felállított rend, amit helyre kell állítani, és mindenkinél fontosabbak, akik rászorulnak, tudják, hogy rászorulnak, és hálásan fogadják az Ő segítségét.
Ez a jézusi attitűd. Szamárháton vonul be a Király, mert békét hoz; sírva fakad a nép lelki elesettségén, mert fáj Neki minden keménysége ellenére; első és utolsó útja a templom, hogy az isteni rend helyreálljon; és aki csak Hozzá megy és kéri, elfogadja az Ő segítségét, az kapja Tőle. Néhány nappal később még egy gonosztevő is élete utolsó pillanataiban ott a kereszten.
Amit most elmondtam, azt mindannyian tudjuk az ismeret szintjén. A kérdés az: melyik út rokonszenves nekünk? És az ennél is fontosabb kérdés: Pillanatnyilag melyik úton járunk? Vannak sokan (ismerőseim között is), akik vágyakoznak erre a jézusi gondolkozásra és életre, de félnek is tőle. Vágyakoznak, és mégsem indulnak el. Ők elítélik azt a másikat, de ugyanakkor irigylik is azokat, akik azon járnak.
Elmagyarázzák: értsem meg, ott lehet boldogulni. Meg ilyen körülmények között és ebben a világban nincs választása az embernek. Vagy használja a könyökét és öklét, vagy kiütik és leütik. Ebben sok igazság van. A kérdés az: merünk-e bízni ennek a jézusi útnak a végében, a győzelmében? Az, hogy ki melyik úton jár, és helyesen látja-e, melyiken érdemes járni, attól függ, mit válaszol az ilyen kérdésekre: Csak a pillanat érdekli-e, vagy az út vége határozza meg a döntését, hogy melyiken indul el? Az-e a fontos neki, hogy jól érezze magát, vagy az a fontos, hogy elvégezze az Istentől kapott küldetését akkor is, ha közben sokszor rosszul érzi magát, mert erről gondoskodnak azok, akikért végzi a küldetését? Meg arra a kérdésre is válaszolni kell, hogy az-e a fontos: megéri-e nekem az, amit most teszek vagy nem teszek, vagy pedig az a fontos szempont, hogy elég hasznos vagyok-e azoknak, akik közé Isten letett.
A virágvasárnapi Megváltó mind a három kérdésnek a második felét vallotta magáénak. Nem a pillanat befolyásolta, hanem az út végét tartotta szem előtt. Sose gondolt arra, hogy Ő jól érezze magát, mindig az Atyától kapott küldetés teljesítése volt fontos Neki. Sose kérdezte (úgy, ahogy mi szoktuk), megéri-e, hogy valamit tegyen, valamiről lemondjon, hanem mindig azt nézte, hogy szükségük van-e erre másoknak. És ha igen, kerül, amibe kerül, még ha az Ő életét kell letennie, azt is vállalja.
Jézus feltámadása bizonyítja, hogy ezen az úton győzelem vár arra, aki végigjárja ezt. Lesz olyan, hogy átmenetileg egyedül marad, kigúnyolják, hátratételt szenved, fizikai vagy lelki szenvedésekben lesz része, de ha az út végére néz, az Istentől kapott küldetése lebeg a szeme előtt, és mindig az fontos neki, hogy másoknak mi jót tehet, mivel gazdagíthatja az életüket, akkor mégis boldog lesz. Boldogulni a gonoszok útján lehet jobban és könnyebben, de tartósan, mindvégig boldoggá válni csak a jézusi úton lehet. Kérdés: ki hiszi ezt el? Aztán még nagyobb kérdés: ki lép rá erre az útra és ki fogja ezt megtapasztalni?
Jó lenne, ha egészen személyes imádságunkká válna a jól ismert ének:

Szeretnék lenni, mint Ő,
Alázatos, szelíd.
Követni híven, mint Ő,
Atyám parancsait.

Akarjuk-e ezt?

Ha Isten éltet minket, ezen a héten minden este hallgathatjuk majd az Ő igéjét. Ma arról szeretnék szólni, milyen nagy kiváltság, milyen óriási lehetőség Isten igéjét hallani.

A Bibliából tudjuk, hogy Isten mindent az Ő beszédével végez el. Amit Ő akar, azt kimondja, és amit kimondott, az megvalósul. Így hozta létre a semmiből a világmindenséget és így teremti egészen újjá mindazoknak az életét, akiknek az életébe egyszer beleszól, ezzel elkezdi formálni őket, és végzi az Ő munkáját egészen halálunk pillanatáig.

Megemlítem, hogy mindaz, ami az életemben szép és nemes, Isten igéjének a gyümölcse. Egy igehirdetésen döbbentem rá arra, hogy elveszett ember vagyok minden vallásosságommal együtt. Egy igehirdetést hallgatva lett egészen világos számomra, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála és elrontott életem között közvetlen összefüggés van. Neki azért kellett meghalnia — ahogy Ő maga mondja a Szentírásban —, mert ilyen vagyok, amilyen, és mivel Ő ezeknek az én bűneimnek az Isten szerinti igazságos büntetését szenvedte el a kereszten, nekem már nem kell ezek miatt elkárhoznom, mert Isten ezt az ítéletet még egyszer nem hajtja végre rajtam. Ez az egész életemet új alapokra helyezte.

Azóta is hányszor előfordult, hogy egy bibliai igét olvasva, egy igehirdetésre figyelve, vagy egy hívő testvérrel beszélgetve lett egészen nyilvánvalóvá valamilyen bűnöm, hibám, tévedésem, és ugyanígy egy igével tett bizonyossá Isten arról, hogy megbocsáttattak az én megvallott bűneim. Hányszor előfordult, hogy egy-egy döntés előtt Isten igéjéből áradt világosság, és csak azért tudtunk helyesen dönteni. Hányszor volt az, hogy egy-egy kritikus helyzetben Isten egy igét juttatott eszembe, és azért nem tettem meg valamit, amit már elhatároztam, mert nyilvánvaló lett, hogy az nem kedves neki. Egy-egy igével bátorított, amikor nem akartam elindulni egy nehéz útra, erőmet meghaladó feladat elvégzésére, és amire Ő bátorított, oda el is kísért, és ott láthattam, hogy Ő hogyan munkálkodik.

Isten ma is az Ő igéjével munkálkodik bennünk is, és minden jót el tud végezni az életünkben. Ezért nagy kiváltság az, hogy Ő szól, és mi hallhatjuk az Ő szavát.

A Biblia azt mondja, hogy nem csak azzal ajándékoz meg Isten minket, hogy szól, hanem még az is az Ő ajándéka és munkája, hogy ha megérthetjük, amit mond, ha magunkra tudjuk venni, és még arra is Ő tesz képesekké, hogy aszerint cselekedjünk.

Akkor mi a mi dolgunk? Csak az, hogy olvassuk, hallgassuk és vegyük komolyan, amit mondott. Ez ugyanúgy történik, mint a lebarnulás. A nap süt, a szervezetünk megfelelően reagál rá. A mi dolgunk az, hogy vessük le a szükségtelen ruhákat és tegyük ki magunkat a napsütés hatásának. Aztán lebarnulunk.

A mi dolgunk az, hogy vessük le a velünk született sok előítéletet, fenntartást, Istennel szembeni bizalmatlanságot, a magunk gőgjét és büszkeségét, és tegyük ki magunkat Isten igéje hatásának. A többit Ő mind elvégzi. Ő fog hitet teremteni kételkedő és hitetlen szívünkben. Meg van írva: a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Ő fog elsegíteni igazi önismeretre. Ő segít el minket helyes Isten-ismeretre. Mindent Ő végez el az életünkben. A Jézus Krisztus keresztjéről szóló beszéd megmenti az életünket. Kiment a kárhozatból, a halálból, és eligazít a hétköznapok konkrét kérdéseiben is. Segítséget ad az útvesztőben.

Isten az Ő igéjét sokszor embereken keresztül juttatja el hozzánk. Megbíz embereket, s az Ő igéjét adja a szájukba. Úgy kell hallgatnunk ezeket az embereket, mint akiken keresztül maga Isten beszél hozzánk. Néha nem könnyű ez, de mégis erre bátorít a Szentírás. Ugyanakkor azzal a bizonyossággal kell hallgatnunk, hogy amit mi hallunk így, azt nekünk mondja Isten. Ne másoknak hallgassuk az igét. Erről egyébként a Szentlélek bizonyosakká tesz majd bennünket, mert a hívőket Ő erről bizonyosakká teszi. A Szentlélek értelmezi nekünk az igét, miközben olvassuk vagy hallgatjuk. Ő teszi ki a hangsúlyjeleket, és Ő teszi azt számunka meggyőzővé is.

Ennek persze sok akadálya lehet, de a legfőbb akadálya az, ha valaki nem olvassa és nem hallgatja Isten igéjét. Ezért hívlak titeket nagy-nagy szeretettel ezekre a most következő estékre is. Tisztában vagyok azzal, hogy mindannyiunknak milyen sok tennivalónk van, hogy sokszor kifacsarják minden erőnket estére, hogy még az is probléma, hogy 6-ra valaki ideérjen, főleg, ha messziről jön, vagy hosszan tart a munkája stb. Most csak azt tudom mondani: mindig nagy ajándék az, ha Isten különös igét, mondanivalót készít el a számunkra és érdemes ennek érdekében áldozatot is hozni.

Az Ő igéjét hallgatva kapunk érdemi, igaz választ a végső nagy kérdésekre, és az Ő igéjét hallgatva kapunk segítséget tőle a magunk személyes életének csetlés-botlásai közepette a magunk döntéseihez is.

Vendég-igehirdető testvérünk holnaptól kezdve Dávidról fog beszélni. A bibliai Dávid király élete remek szemléltető példa arra, hogy Isten mi-mindent tud elvégezni egy hívő ember életében pusztán az Ő beszédével. Ahogy azt a fiatal pásztorfiút elhívta és közölte vele, hogy a nép királya lesz, ahogy erre felkészítette, ahogy formálta, vezette, ítélte és feloldozta a bűnei alól, mindezt Isten az igéjével végezte el.

Nem tudom, feltűnt-e, hogy a felolvasott rövid szakaszban hányszor fordult elő ez: ezt mondta az Úr. Akár közvetlenül mondta Dávidnak, akár Nátán profétán keresztül, akár Dávid mondja tovább az ő szeretett fiának, de ott van mindenütt, hogy mit mondott az Úr, mert azt mondja Salamonnak is, hogy akkor fogsz boldogulni, ha ragaszkodsz ahhoz, ami meg van írva. Az akkori Bibliában a Mózes könyvében, nekünk pedig a teljes Szentírásban.

Nagy ajándéka tehát Istennek az Ő igéje, és ezért gondoltam arra, hogy bevezetőként elevenítsünk meg néhány jelenetet Dávid életéből. Említsünk néhány példát arra, hogy milyen haszna van annak, ha egy ember vételre állítja a szívét, figyelni kezd Istenre, érti, amit Ő mond, és ahhoz igazítja az életét. Ezt semmi nem pótolja! Sem műveltség, sem pénz, sem összeköttetés, sem intuíció, sem velünk született adottságok, sem bölcs tanácsadók, semmi nem pótolja azt, ha valaki megszokja, hogy Istent kérdezi, elkezdi érteni azt, amit Ő mond, igényli azt, amit Ő mond, és kész újra és újra ahhoz igazítani az életét.

Néhány ilyen jelenetre hadd emlékeztessem a gyülekezetet. Elolvastam a Dávidról szóló teljes bibliai kijelentést, és a legfontosabbakat szeretném most csak megemlíteni.

1. Dávid mint édesapjának a legkisebb fia, őrizte a család nyáját, a család vagyonát. Az volt akkor a vagyon. Terelgette a nyájat, közben pengette azokat a hangszereket, amiken tudott játszani. Egyszer csak Sámuel prófétán keresztül szólt hozzá Isten. Megtudta, hogy mi Isten terve az ő kicsi életével. Egészen személyes programot kapott Istentől a prófétán keresztül.

Némi értetlenséggel, de teljes engedelmességgel már áment mondott rá. Nem tudom mit jelent ez, de ha ez az Úr akarata, legyen meg az Ő akarata. Később, amikor temérdek nehézségen kellett átverekednie magát, micsoda erőt jelentett ez a számára, hogy nem ő vállalkozott erre a tisztségre, nem ő akart király lenni, mint sok önjelölt akkor és később is. Isten hívta el őt erre, akkor ő számíthat arra, aki őt elhívta. Aki elhívta az ismerte őt akkor is, ismeri őt most is. Ebben a helyzetben is, amiben éppen volt, Őreá figyel, és Őreá bízza az egész jövőjét. De ez úgy indult el: szólt hozzá az Úr egy prófétán keresztül. (1Sám 16).

2. Élete során sokszor került nehéz döntések elé. Jött a hír, felderítés akkor is volt, ellenség fenyegeti az országot. Mit tegyen? Támadjon vagy várja meg, amíg védekezni kell? Most vagy később? Ennyi vagy annyi katonával? Nem unta meg újra és újra kérdezni az Urat. Isten késszé tette a szívét, hogy megértse, amit Isten neki mondott. Néha olyan konkrét tanácsokat kapott, hogy még azt is megmondta az Úr melyik irányból, és milyen módon támadjon vagy védekezzen, és ezen mindig áldás volt. Mennyivel bátrabban szállhatott így szembe óriási túlerővel szemben is, hogy előtte elhangzott az a mondat: menj el nyugodtan — mondta az Úr neki —, mert kezedbe adtam őket. Akkor ezt már csak végre kell hajtani. Nem neki kell itt valami nagy hőstettet véghez vinnie. Ezt is megelőzte az, hogy kérdezte, megértette, elfogadta, és ragaszkodott Isten utasításához. És Isten újra és újra igazolta ezt.

3. Hányszor előfordult, hogy az mentette meg őt egy-egy kritikus helyzetben, hogy Isten eszébe juttatott egy igét. Valamit, amit korábban már hallott, vagy amit ismerhetett a Mózes törvényeiből. Ott a nehéz helyzetben — ma így mondanánk — egyszer csak beugrott az emlékezetébe az ige és tudta magát mihez tartani. Amikor ennek engedelmeskedett, azon mindig áldás volt. Az volt a megoldás, az jelentette a szabadulást.

Ezért nem ölte meg ádáz ellenségét, Sault, amikor megtehette volna, és amikor a legjobb barátai is erre bátorították, és minden porcikája ezt akarta, mégis nemet mondott, és ezért nem áll bosszút azon a gézengúzon, aki őt megalázta, kigúnyolta, rágalmazta nagy nyilvánosság előtt, mert eszébe jutott egy ige, és az igét idézi is a barátoknak: hogy képzelitek ezt? Hiszen meg van írva. Hogyan tehetném az ellenkezőjét Isten akaratának? (1Sám 26, 2Sám 16).

Azt hiszem, többen vagyunk itt, akik el tudnánk mondani, hogy szó szerint beteljesedik a hívők életében, amit Jézus ígért: a Szentlélek eszetekbe juttatja azt, amit én tanítottam nektek. És ha készek vagyunk engedni is annak, amit eszünkbe juttatott, azon mindig áldás van.

4. De munkájában, a leghétköznapibb feladatai között is óriási segítség volt Dávidnak, hogy figyelt Isten igéjére. Politikai, gazdasági, személyi, hadászati kérdésekben biztos eligazítást jelentett neki Isten tanácsa.

Amikor Saul meghalt és ő a trónra került, tapasztalatlan emberként kellett munkához látnia. Rettenetes állapotban vette át az országot és a népet. Megosztott, szétzilált, tönkretett ország és nép volt az abban a helyzetben. Egyszerre sok ügyet kellett intéznie tapasztalatok nélkül. Ő kérdezte az Urat, és Isten tanácsolta őt egészen valóságos módon úgy, ahogy ezt ma is sokan tapasztaljuk. Ő értette, egyetértett vele és cselekedte. Ez is mind Isten csodája és munkája volt az Ő életében is, meg ilyen magunkfajta, 21. századi mezei hívő ember életében is, hogy érthetjük, hogy egyetértünk vele, nem vitatkozunk, okoskodunk, és elkezdjük cselekedni. És képesek vagyunk cselekedni. Ez mind-mind az Ő ajándéka. De ez azzal kezdődik: Ő szól, s a hívő azt komolyan veszi. (2Sám 2,21).

5. Akárkin keresztül szól. Mert ezt is megfigyelhetjük Dávid életében. Nemcsak a nagy Nátán prófétát tekintette Isten követének. Nemcsak az ő utódát, Gád prófétát, hanem egyszer az ő rosszakarójának a feleségét, bizonyos Abigailt is. Abban az időben, amikor az asszonyokat másodrendű embereknek tekintették, és Dávid már elhatározott egy bátor cselekedetet és éppen nagy dérrel-dúrral a katonáival együtt igyekeztek azt megvalósítani, elé jött ez az asszony és óvta őt ettől a lépéstől. És mit mond neki Dávid? „Áldott az Úr, aki még idejében ideküldött téged, és áldott vagy te, hogy ezt elmondtad és így megakadályoztál abban, hogy összevérezzem a kezemet, és gyilkosságba keveredjem”. Nem azt mondja: senki fehérnép, félre az útból, ne akadályozz bennünket, hanem: Áldott az Úr, aki most rajtad keresztül szólt! Amikor Isten szavát felismerte, Dávid mindig nagyon kicsivé lett. Megalázta magát és engedelmeskedett annak. (1Sám 25).

6. Kivéve egy nagyon kényes helyzetben, amikor gyorsan döntött a saját feje szerint. Amikor a vére és az ösztönei hajtották, itt nem jutott eszébe, hogy megkérdezze az Urat. Itt valahogy nem volt fogékony arra, hogy eszébe juthasson egy régen ismert ige.

A barlangban, amikor Sault nem ölte meg, beugrott neki: ne ölj! Itt nem jutott eszébe. Az sem jutott eszébe: ne légy házasságtörő! Az egész dolog engedetlenséggel kezdődött, mert a hadsereg elment a harcba, ő meg otthon maradt. Ez sem volt helyes. Lustálkodott, s eközben látta meg a fürdőző Betsabét. Aztán ebből lett a házasságtörés meg a gyilkosság. Mindezt egymás után úgy, hogy nem világított neki Isten igéje. De Isten szerette őt annyira, hogy elküldte Nátán prófétát, és ő keményen fejére olvasta bűneit. Dávid nem magyarázkodik, nem mentegetőzik, nem csukatja börtönbe Nátánt, mint ahogy sok király tette az igazmondó prófétákkal, hanem összetörik az ige igazságának a súlya alatt. Megrendítő, őszinte bűnvallással néven nevezi a bűneit, és Istent kérdezi: van-e erre bocsánat? (2Sám 11-12).

Azt olvastuk, hogy Isten vádja az volt Dávid ellen, hogy „megvetetted az Úr szavát.” És a következő mondat hogyan szól? Megvetettél engem — mondja neki Isten. Aki Isten szavát megveti, az magát a mindenható Istent veti meg.

Hogy lehet megvetni Isteni szavát? Háromféleképpen is. Vagy úgy, hogy nem hallgatom, nem érdekel, a nélkül is megvagyok. Vagy úgy, hogy úgy teszek, mintha hallgatnám, de nem vagyok ott. Végig lehet ülni egy istentiszteletet úgy, hogy egészen másutt jár az ember esze, és esze ágában sincs, hogy engedelmeskedjék is annak, amit hallott. És lehet úgy is megvetni, hogy nagyon jól tudom, mi az Ő akarata, és mégsem azt cselekszem. Az teljesen mindegy, hogyan próbálom megmagyarázni, hogy mi már a 21. században élünk, azt másképp kell érteni, meg én különleges lény vagyok, az énreám nem vonatkozik. A valóság az: nem cselekszi azt, amiről tudja pedig, hogy az Isten akarata.

Ügyelnünk kell, hogy egyik formában se vessük meg az Úr szavát. Ne vessük meg az Urat, mert Ő mindig a javunkat akarja.

Ez kiderül itt is, mert ugyanaz az Isten, aki kíméletlenül leleplezi Dávid bűneit, és a fejére olvassa, ugyanaz az Isten ugyanazon a prófétán keresztül üzeni neki a bűnbocsátó kegyelmet. Dávid megírja a 32. meg az 51. zsoltárt, amelyikben fellélegzik: levetted rólam bűneimnek terhét. Erről is igéje tette őt bizonyossá, nem maga találta ki, nem szuggesztióval akarja bemagyarázni saját magának, nem Nátán akar udvarolni a királynak — a prófétáknak ez sohasem volt szokásuk, csak a hamis prófétáknak —, hanem Isten üzeni neki. Aki előbb leleplezte és elítélte, az most feloldozza, mert a bűnbánó bűnösnek van bocsánat. Erről is csak Isten tudja őt bizonyossá tenni, és csak az Ő szava hiteles e tekintetben is.

7. Az utolsó jelenet: Dávid megöregedett. Élete végén egy nagy hálaadó imádságot mond Istennek. Megpróbálja megköszönni mindazt, amit hosszú és küzdelmes uralkodása során kapott tőle. Miért hálás leginkább? Ezt olvassuk a 22. részben: „Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat adott nekem a sötétségben.” „Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz.” (29, 31 v.)
Isten igéjéből áradt világosság az ő sokszor beborult, besötétedett útjára. És Isten szavát minden esetben igaznak találta. Most hálát ad, hogy Isten szóba állt vele, hogy a bűnei után is beszélt vele. Hálát ad, hogy ő érthette az igét és cselekedhette azt, mert az Úr beszéde színigaz, és az Úr igéjéből világosság árad.

Amikor pedig halálos ágyán végrendelkezik, akkor fiát és utódát azzal bátorítja, amit hallottunk az elején: „Légy erős, légy férfi! Tartsd meg, amit Istened, az Úr rád bízott! Járj az Ő útján, tartsd meg rendelkezéseit, parancsolatait, döntéseit és intelmeit, ahogyan meg vannak írva Mózes törvényében. Akkor boldogulsz mindenben, amit teszel és mindenütt, ahová fordulsz.”

Vagyis az ifjú király boldogulása attól függ, hogy mennyire ragaszkodik Isten írott és kijelentett igéjéhez.

És a mi boldogulásunk is ettől függ. Sokkal előnyösebb helyzetben vagyunk, mint Dávid volt. Nekünk kezünkben van már a teljes Szentírás. Ismerhetjük a mi Megváltónkat, aki azt mondta magáról: Ő a jó Pásztor, aki az Ő szavával hívogatja a nyáját. A keleti pásztor mindig a nyáj előtt ment.

Hadd iktassak közbe egy igaz történetet, amit nemrégen olvastam. Valaki Izráelben elmondta a turistáknak, hogy itt a pásztor mindig a nyáj előtt jár. Ez így van évezredek óta, és sajátos hangon hívogatja a bárányokat. Akkor, ahogy mentek az autóbusszal, láttak egy nyájat, ami mögött ment valaki és terelgette a nyájat. Megállt a busz és a makacs turisták tisztázni akarták, hogyan van ez. Odamentek a pásztorhoz és megkérdezték: milyen új szokás ez? Az mondja: semmi új szokás nincs, ő nem a pásztora a nyájnak, ő a mészáros, aki tereli a nyájat.

Nos, a jó pásztor hívogatja a nyájat. Ez van a Bibliában is, és ez a gyakorlat még ma is ott, ahol az Úr Jézus járt. Jézus azt mondja: „Az én juhaim hallják az én szavamat és követnek engem, mert ismerik a szavamat. Idegent nem követnek, mert ismerik az igaz pásztort.” (Jn 10).

Ismerjük-e az Ő szavát? Szoktatni kell a fülünket a jó Pásztor szavához. Rá kell hangolódnunk az Ő igéjére. Fel kell tudni ismerni, hogy ez most Isten szava, vagy valaki meg akar téveszteni. Ebben a Szentlélek segíti a hívőt. Isten azzal segít, hogy újra és újra szól, és megszokhatjuk, hogy milyen az Ő szava.

Isten igéje ma is ugyanígy vezeti, védi, ítéli, feloldozza, tanácsolja a benne hívőket. Jó lenne, ha komolyan vennénk Jakab apostol figyelmeztetését, aki azt mondta: „Szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, és az megmenti a ti életeteket.” Isten még szól. Ezért tekintem nagy ajándéknak ezt a hetet is, amire készülünk, a magam számára is egészen személyesen. Nem tudom, el szokták-e olvasni azt a nagy betűs igét, amit időnként kicserélünk a templom előtt. Most az van kinn: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható.” Hallgassátok Őt addig, amíg erre lehetőség van.

Jó lenne, ha mától kezdve sokkal inkább így olvasnánk, hallgatnánk és mondanánk tovább másoknak is Isten igéjét, mint amit Ő mond nekünk, mindig a mi javunkra. Jó lenne, ha mindannyiunk imádságává válna:

Igéddel áldj meg bennünket Urunk,

Így lesz e hajlék lelki otthonunk,

Buzdíts, hogy szívvel szolgáljunk neked,

Áraszd e házra áldott Lelkedet!

Igéddel hívtál most is, hű Urunk,

Bármerre küldesz, bátran indulunk,

Buzdíts, hogy szívvel szolgáljunk neked.

Áraszd ki ránk is áldott Lelkedet!

Ezt a húsvét előtti vasárnapot azért nevezték el virágvasárnapnak, mert amikor Jézus Krisztus ezen a napon egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe, az emberek zöld ágakat szórtak elé az útra örömükben.
A Jézusról szóló sorozatunkban ma Jézus haragjáról lesz szó. A virágvasárnapi történetben ugyanis két olyan részlet is van, amit szívesen emlegetnek azok, akik szeretnék a mi Urunk Jézust lehúzni arra az alacsony szintre, amelyiken mi vagyunk. Kezdettől fogva van ilyen törekvése az Isten ellen fellázadt embernek, hogy próbál Jézusnak olyan gyarlóságokat tulajdonítani, amik reánk jellemzők, Őreá nem, hogy így aztán hivatkozhassék arra, hogy ha még a szelíd és kedves Jézus is ilyen hibákat vétett, akkor mennyivel érthetőbb, sőt megbocsáthatóbb az a mi esetünkben.
Ez a két részlet, amit most hallottunk, a fügefa megátkozása és a templom megtisztítása. Mi történt itt voltaképpen? Olvastuk, hogy Jézus korán reggel ment a városba és gyümölcsöt keresett egy út menti fügefán. Mivel nem talált, megátkozta ezt a fát, és az azonnal elszáradt. Na, ugye —, mondják az előbb említett emberek. Íme Jézus is haragra gerjedt, és mérgében még bosszút is állt. Persze érthető — mentegetik magukat mindjárt tipikusan reánk jellemző módon —, mert ha valaki nagyon éhes és nem jut élelmiszerhez, akkor okkaljoggal felháborodik. Íme Jézussal is előfordult ez.
A templom megtisztításánál meg még szembetűnőbb a dolog, hiszen Jézus ott egyenesen korbácsot készített egy kötélből, és azzal verte ki a templom egyik udvaráról a kereskedőket. Na, ugye! — hangzik megint. Jézus is ismerte, hogy dühbe gurul valaki és mérgében még kegyetlenkedni is kezd.
Szeretném kérni, hogy óvakodjunk az ilyen felszínes és önigazoló megállapításoktól, amelyeknek a gyökere legtöbbször a tudatlanság. Aki ilyen valótlanságokat mond, az egyszerűen nem érti, hogy miről van itt szó, sőt úgy tűnik, nem is veszi a fáradságot, hogy megértse.
Éppen ezért, nézzük meg most közelebbről, mi ennek a két történetnek a jelentése.

I.

A fügefa Izráel népének az egyik jelképe volt. A fügefák különös tulajdonsága, hogy előbb jelennek meg a rügy hónaljában gyümölcskezdemények rajta, mint a levelek. A másik különös tulajdonsága, hogy egész idényben többféle érettségi fokú gyümölcs is van rajta. Egészen pici, zöld, éretlen is, aztán többé-kevésbé érett, meg egészen feketére megérett, túlérett gyümölcs is.
Tehát ha egy fügefa már lombos és egyáltalán semmilyen gyümölcs nincs rajta, az tényleg rendellenes, és az ilyen fa nem érdemli meg, hogy életben maradjon. Tudniillik a fügefát nem az árnyékáért tartják, hanem a gyümölcséért.
A legutóbb láttuk, hogy Jézus szíve tele volt a népe iránti szeretettel. Amikor ezt a különös jelenséget látta, egy kilombosodott, de teljesen gyümölcstelen fügefát, az Ő népének akkori lelkiállapota jutott eszébe. A választott nép akkori állapotában dús lombú gyümölcstelen fügefához hasonlított. A virágvasárnapi események ennek a szomorú igazságnak az illusztrációi voltak.
Üzemelt a templom — azt mondják egy-egy ilyen nagy ünnepen, mint a páska volt, több százezer ember fordult meg a szent városban —, papok sokasága tette a dolgát, tanították a Mózes törvényeit, áldozati állatok ezreinek a vérét ontották ki, de a legtöbbeknél felszínes, külső vallásosságban merült ki az ünneplés. Még a legjobbakat is — olvassuk az evangéliumokban — gőgössé tette az, hogy teljesítették az előírásokat. Íme a pogányok udvarán nem misszió folyik, hanem üzletelés. A pénz mindennél fontosabb volt a felelős vezetőknek, és igazi életváltozással alig-alig lehetett találkozni. Azt pedig már teljes egyetértésben eldöntötték a vezetők, hogy Jézust meg kell ölni.
Sok minden történt. Pezsgett az élet, ha életen ezt értjük, csak éppen lelki gyümölcsöket nem lehetett találni a vallásos emberek életében sem. Másokat gazdagító áldásokat nem lehetett látni. Isten népe olyan lett, mint egy dús lombú, de gyümölcstelen fügefa. Nem a küldetését teljesítette. Küldetése az volt, hogy mutassa az Istenhez vezető utat a pogányoknak. Itt erre senki nem gondolt. Itt mindenki arra gondolt, hogy magát hogyan szedheti meg, aztán úgy ahogy teljesítse a vallásos előírásokat, utána húzza ki magát és legyen arra büszke. Dús lombú, gyümölcstelen fügefa, amelyik megérett az íté-letre.
Amikor Jézus ítéletet hirdet ezen a fügefán, akkor figyelmeztetés hangzik el. Az Ő népét figyelmezteti arra, hogy ha sürgősen és szívből vissza nem térnek Istenhez, ők is arra a sorsra jutnak, amire ez a fa jutott.
Jézus itt nem mérges volt, nem valami személyes sérelmet torolt meg. Kü-lönösen az nem jellemző rá, hogy a gyomra lett volna az úr, s mivel nem tudott enni, ezért dühbe gurul. Tudjuk, hogy Ő mennyire gyakorolta a böjtöt, nem úgy, mint mi, és tudjuk, hogy amikor a tanítványok éhesen elemózsia után néztek, ő nem kapott rajta, hanem azt mondta: „van nekem eledelem, amit ti nem tudtok. Az az én eledelem, hogy annak az akaratát cselekedjem, aki engem elküldött.” (Jn 4,31-34).
Ez mérhetetlenül magasabb rendű gondolkozás, mint az, hogy hol van egy fü-ge, amit a szájamba tömhetek. Jézus nem ilyen alacsony szinten élte a maga életét. Itt nem az Ő személyes haragjáról van szó. Itt arról van szó, hogy jelet adott a fügefa kiszárításával. Figyelmeztető jelet, amit egy másik alkalommal így fogalmazott: „Ha meg nem tértek, bizony mindnyájan ugyan így elvesztek.” (Lk 13,3).
Tudjuk a Szentírásból, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Ahogy Jézus azon a reggelen gyümölcsöt keresett egy fügefán, aminek egészen természetesnek kellett volna lennie, hogy van rajta valamilyen gyümölcs, ugyan így keres ma gyümölcsöt a mi életünknek a fáján. Megtalálható-e a Lélek gyümölcse az életünkön, ami: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség és önmegtartóztatás.
Szedhetnek-e rólunk tápláló gyümölcsöket mások csak úgy, ingyen? Kapnak-e jó szót, ha arra van szükségük, egy biztató tekintetet, vigasztalást, helyén mondott igét? Nem jövünk-e ki mi is ugyanolyan hamar a béketűrésből és meg is magyarázzuk, hogy az természetes, mint mások? Más-e a mi életünk, mint a nem hívőké, a világé? Van-e gyümölcs az életünk fáján? Ezt kérdezi ma tőlünk Jézus, mert meddő lelki életet nem lehet vég nélkül élni. Egyszer Ő megáll, és ha nincs gyümölcs, elhangzik az ítélet.
A keresztyén élet nem szórakozás. Őgyelgek valahogy az úton. Az Krisztus-követés, ami azt jelenti: erőfeszítés is, aminek eredményei, gyümölcsei vannak és ott maradunk mindig a mi Urunk közvetlen közelében. Hiszen Ő maga mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Ez a mi rendeltetésünk. Teljesítjük-e a rendeltetésünket? (Jn 15,16).
Az igazi az, hogy észre sem vesszük, hogy terem a gyümölcs az életünkön. Ha olyan szoros közösségben vagyunk a mi Megváltónkkal, hogy engedjük, hogy Ő munkálkodjék bennünk, és az Ő bennünk levő életének az áldott gyümölcseivel gazdagodjanak a körülöttünk élők. Nem mi szíveskedünk adni gyü-mölcsöket. Szedjenek rólunk úgy, hogy észre sem vesszük. De adjuk, telik, folyamatosan. Jézus termi ezeket a gyümölcsöket. Ez több, mint az a formális vallásosság, ami abban az időben Isten népét jellemezte, meg ami sokszor talán minket is jellemez. Jézus ilyen gyümölcsöket keres rajtunk. Nem magának akar gyümölcsöt, hanem azt akarja, hogy az Ő népe tudja gazdagítani a többieket azzal, amivel csak az Ő népe tud gazdagítani másokat, az egész társadalmat is.
II.

A másik a templom megtisztításának a története. Tudjuk, hogy sok állatra volt szükség az áldozatok bemutatásához, és ezeket többnyire ott vásárolták meg az emberek. Azt is tudjuk, hogy nem lehetett akármilyen pénzzel fizetni a templom területen. Csak templomi pénzt volt szabad használni, amin nem volt rajta egyik pogány császár arcképe és felirata sem. Ezért szükség volt állatkereskedőkre és pénzváltókra. Ezeknek meg volt a kijelölt helyük. Itt történt a baj.
Jól ment az üzlet és nem érték be a kijelölt hellyel, hanem benyomult az üzletelés a pogányok udvarába. A pogányok udvara meg olyan terület volt, ahova várták azokat a nem zsidó, Istent kereső embereket, akik ott hallhattak Izráel élő Istenéről, és csendben imádkozhattak, mivelhogy az Isten háza az imádság házának rendeltetett, és mivelhogy az Isten népe világosságul rendeltetett a pogányoknak. Csak hogy éppen ettől került nagyon messze az akkori közgondolkozás. A templom és a vallásos élet vezetői is bizonyos haszon fejében csendesen szemet hunytak a felett, hogy a pogányok udvarában már nem lehetett imádkozni, csak üzletelni.
A misszió helyén, sőt a misszió helyett seftelés folyt az Isten szent házában, mert mindennél fontosabb a haszon. Ez volt a nyers igazság, és ekkor ragadta Jézus azt a bizonyos korbácsot, és tett olyat, amit sem előtte, sem utána nem tett. „Kötélből korbácsot csinált, kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Miért tette ezt? Méregbe gurult? Elragadták az indulatai? Egyáltalán nem! Ő nem volt kiszolgáltatva semmiféle ránk jellemző emberi indulatosságnak. Hanem miért tette? Azért, ami azonnal eszükbe jut a tanítványoknak a 69. zsoltárból: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.”
Jézus azért volt itt ennyire kemény, mert úgy minősítette, hogy minden mértéket meghaladott az a szemérmetlen Isten elleni lázadás, amivel ott találkozott. Amit ott tettek, hogy a misszió udvarában kereskedni kezdtek, és ehhez mindenki, a felelősök is, hozzájárultak, az olyan kihívó, kirívó, szemtelen lázadás volt az élő Isten és az Ő rendje ellen, amit nem lehetett következmények nélkül hagyni. Jézus idézi az igét, aminek alapján Ő itt cselekszik. A Jeremiás 7-ből szó szerint idézi: „Az én Atyám imádság házának rendeltetett, ti pedig rablók barlangjává züllesztettétek.”
Akinek már semmi sem szent, aki nyíltan és gátlás nélkül gyalázza a Mindenhatót, aki semmit sem arra használ, amire azt Isten adta, akinek csak a maga anyagi előnye fontos és senki és semmi más nem számít, az nem számíthat a szelíd Jézus irgalmára, megértésére, bocsánatára. Az ilyen ember, amíg meg nem tér, az Isten haragjával és igazságos ítéletével találkozik.
Tehát Jézus nem valami személyes sérelmet torolt meg. Senki nem bántotta Őt. Egész egyszerűen arról van szó, hogy Jézus ebben a helyzetben is az maradt, aki mindig volt: a mindenható Isten engedelmes szolgája. Aki minden körülmények között Isten igéjéhez tartja magát, akkor is, ha az népszerűtlen. Aki minden helyzetben egyedül Istennek akar engedelmeskedni, és küldetésében jár, akkor is, ha ezzel megbotránkoztat másokat.
Virágvasárnap a templom megtisztítása a minden helyzetben engedelmes Messiás isteni tette volt, és e mögött nem olyan harag vagy indulat lapul, mint ami minket jellemez, hanem e mögött ez a féltő szeretet volt, amiről itt olvasunk, és amit Jézus vállalt. Féltő szeretet egy istentelen társadalomban a szent Isten iránt, és féltő szeretet az elvakult, erkölcsileg lezüllött, de mégis szeretett népe iránt. Ez a féltő szeretet vitte Őt a keresztre is.
Amikor Jézus haragját emlegeti valaki, akkor legyen szíves, olvassa el a Bibliát. Mindent, ami ezzel kapcsolatos. És majd elszégyelli magát, és egészen másként fog gondolkozni. Leborulva imádja azt a Krisztust, aki még a kereszten haldokolva is azokért könyörgött, akik odajuttatták Őt.
Egyébként Izráel népe ezekben a napokban a legnagyobb ünnepére készült. A páska az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe volt, amikor Isten nagy tetteit sorolták el a család legkisebb tagjaitól a legöregebbig mindenkinek, és arra emlékeztek, azért magasztalták az Urat, hogy csodák sorozatán vitte át a népét. De ha elolvassuk az evangéliumok erről szóló történeteit, sehol sem találkozunk azzal, hogy ez a gondolatkör töltötte volna be az ünneplőket.
Ki emlegeti itt Isten nagyságát? Ki emlékezik Isten nagy tetteire? Ki hódol előtte mint Szabadító előtt. Itt az érdekelt mindenkit, hogy az ünnepek alatt is jól érezzék magukat az emberek, minél kényelmesebben letudhassák vallásos kötelességeiket, minél nagyobb haszonnal zárják az ünnepet, és ugyanott folytassák utána, ahol abbahagyták.
Vajon nem ugyanez jellemez ma minket is? A legnagyobb ünnepeinkre ké-szülünk, mert nagypéntek Jézus Krisztus helyettünk elszenvedett kínhalálára és váltságára emlékeztet. Húsvét az Ő dicsőséges feltámadását hozza elénk, hogy Őt magasztaljuk ezért. Vajon csakugyan ezek a gondolatok töltenek be most bennünket, vagy egészen más jellegűek?
Az ünnep neve már leleplezi azt a félelmetes torzulást, ami a gondolkozásunkban bekövetkezett. Nem feltámadás ünnepére készülünk, hanem hús vétre. Amikor a böjti korszak után végre húst vehet magához az ember. A mai ember még böjtöt sem tartott. Böjt nélkül készül a még nagyobb hús vételére. Sonka, tojás. A halálon is diadalmaskodó Úr ünneplése helyett pogány termékenységi rítusokból származó szokásként pacsulival locsolgatjuk egymást. Alkohollal locsolgatjuk a sonkát a gyomrunkban. Lehessen eladni mindent, amit csak akar valaki az ünnep előtt, és bezsebelni mindent, amit az ünnep kapcsán lehet. A gyerekeket is erre tanítjuk: tartsd a markod, ha meglocsoltad a nénit meg a kislányt. Ez lett az ünnepből.
Hol van a kereszthalál és a feltámadás jelentőségének a világos értése, a magunkra alkalmazása? Sokféle nyomorúságunk között is az az öröm, ami annak a szívében mindig megszületik, sőt betölti a szívét, aki ezeket a csodákat érti, és ezekért újra és újra tudja magasztalni a mindenható Istent?
Sonka, tojás, kívülről kölni, belül alkohol, és ünnep másnapján, aki teheti, ne üljön autóba, mert tele van az út félrészeg gépkocsivezetőkkel. Leitatjuk a gyerekeket is, viszik őket a detoxikálóba. Ünnepeltünk. Miközben sokan ezen a napon sem laktak jól.
Mit gondoltok, mi lenne, ha ezen a ma kezdődő héten minden vacsoránk árát félretennénk, és az ünnep alatt odaadnánk egy árvízkárosult családnak? Mi lenne, ha vacsora helyett elővenné a család a Bibliát, aztán ha megtalálja benne a nagypénteki meg a húsvéti történeteket, elolvasnánk, emlékeztetnénk magunkat, hogy mit tett értünk Jézus, és imádkozna a család azért a sok nyomorúságért, amik között élünk? Ugye milyen szokatlan gondolat? Máris megszólal bennünk, hogy miért nem lehet ezt megvalósítani.
Mit gondoltok, mi lenne, ha a megszokott ünnep délutáni program helyett elmennénk valamelyik elfekvő kórház pisisszagú szobáiba? A nővér megmondja, kit nem szoktak látogatni, és letennénk egy ismeretlen idős ember éjjeliszekrényére egy nagybetűs igét, meg egy szem gyümölcsöt, és csak ennyit kérdeznénk: hogy tetszik lenni? És végighallgatnánk. Mit gondoltok, mi lenne? Isten áldása kísérné az ünneplésünket. Így meg ez az istentelen, harsány kereskedés az Isten igazságos ítéletét hívja ki ellenünk.
Az első virágvasárnapon is úgy kiabált a tömeg, hogy maga sem vette komolyan, amit mondott. Ünnepelték a Dávid Fiát, a Messiást, de olyan szerepbe akarták kényszeríteni Jézust, amit Ő nyilvánvalóan nem vállalt. Sokszor mi is egészen másmilyennek gondoljuk el Őt, mint aki Ő valójában. Mást várunk tőle, mint amit Ő ígért és kínál. Utána fel vagyunk háborodva, és még a létét is kétségbe vonjuk. Idáig terjed sok ember vallásoskodása.
Jézus pedig ma is itt jár, gyümölcsöket keres az életünkön. Egyelőre még nem átkoz meg bennünket. Egyelőre még lehetőséget ad arra, hogy gyümölcsö-ket teremjünk. Jézus ma is itt jár, egyelőre korbács nélkül azt kérdezi: nincs-e a mi életünkben is valami olyan végzetes hangsúlyeltolódás, valami olyan súlyos aránytévesztés, mint ami akkor a jeruzsálemi templom működésében volt. Vajon a helyén van-e minden az életünkben? Meg volt a helye a kereskedésnek is, de meg volt a helye az imádságnak és a róla való bizonyságtételnek is.
Mi nincs a helyén az életünkben? Milyen nagy kegyelem, hogy még a helyére kerülhet. Hogy még mi is a helyünkre kerülhetünk. Érvényes mindannyiunkra, meg az egész emberiségre, hogy kizökkent az idő, ó kárhozat. De Jézus Krisztus visszahelyez minket az elveszített pozícióba. Aki Őt befogadja, annak megadatik az a nagy kiváltság, hogy újra Isten gyermekévé lehet. Mindazoknak, akik az Ő nevében hisznek. Akik nem kiabálják a hozsánnát, hanem akik komolyan veszik, hogy Ő Úr és Király ma is, és a legnagyobb kiváltság neki hittel, bizalommal engedelmesen szolgálni.
Csendesedjünk el ma előtte, és engedjük, hogy az Ő világossága ragyogjon be a szívünk rejtett zugaiba is, és kiderüljön, mi nincs a helyén, minek, kinek hol lenne a helye, és elsősorban Ő hadd foglalja el az egyedül Őt megillető helyet, az elsőt, aztán majd a többi magától, magától a megváltó Krisztustól rendeződik.

Még egy olyan kicsi szolgáról legyen szó ma, akin keresztül Isten nagy dolgokat vitt véghez, és akinek az egyszerű, de hiteles példája máig világít és segíthet minket is különböző élethelyzetekben helytállni. Ő ez a bizonyos Oné-zimosz.

Ő annyira kicsi ember volt, hogy sokak szemében nem is számított embernek, csak beszélő szerszámnak, hiszen rabszolgaként dolgozott a kolosséi gyülekezet vezetőjének, Filemonnak a házában.

Egy alkalommal meglopta a gazdáját és megszökött. Ezt követően valahogy, nem tudjuk hogy, elkerült oda, ahol Pál apostol éppen börtönben volt, és Pál Jézushoz vezette ezt a fiút. Onézimosz megtért. Örömében és hálából elkezdett segíteni ott az apostolnak, amit tudott. Az idős, beteg Pálnak erre szüksége volt és örült neki.

Csakhogy Isten gyermekei soha nem szoktak itt megállni, hanem egyszer csak rájött az apostol, hogy nem becsületes dolog a más szolgáját ingyen igénybe venni. Onézimosznak vissza kell mennie jogos gazdájához. Igen ám, csak ez Onézimosz számára életveszélyes vállalkozás volt, mert abban az időben, ha megkerült egy szökött rabszolga, a legtöbbször — már csak elrettentés végett is — kivégezték, vagy jobb esetben megbélyegezték a homlokán, és egész életében a legkeservesebb munkákat kellett végeznie.

Igaz, hogy Filemon keresztyén ember, valószínű nem ütteti le a fejét azonnal Onézimosznak, de valamit neki is tennie kell, mert egy tolvaj szökevényt meg kell büntetni, már csak a közvélemény miatt is.

Kiszámíthatatlan, hogy mi vár Onézimoszra otthon. Mi legyen most? Az biztos, hogy helytelen, ha Onézimosz továbbra is Pálnak szolgál. Erről Pál meg volt győződve. Ugyanakkor féltette lelki gyermekét, akit itt már ilyen kedves és sokatmondó szavakkal illet, hogy hű és szeretett testvér. És féltette Filemont is, nehogy valami olyat tegyen, ami nem méltó keresztyén emberhez. Ezekben a kényes, nehéz helyzetekben szokott Isten Szentlelke bölcsességet adni azoknak, akik tőle kérik és várják ezt.

A megoldást abban találták meg, hogy éppen akkor indult Kolosséba ez a Tükhikosz nevű diakónus, akitől a Kolosséba írt levelet küldte Pál a gyülekezetnek. Írt tehát Pál még egy levelet személyesen Filemonnak, személyesen Onézimoszról és ezt a levelet is elküldte tőlük. És Tükhikosz kíséretében a két levéllel a kezükben Onézimosz is visszaindult Kolosséba.

Mi volt mindebben a szerepe Onézimosznak? Ez az, amiből sok mindent megtanulhatunk. Mindenekelőtt az, hogy ennek a fiatal keresztyénnek meg kellett tanulnia, hogy attól kezdve, hogy valaki Jézus Krisztus tanítványa lesz, minden döntését hitben és hitből kell meghoznia. Egészen új alapokra helyeződik az élete. Egészen új szempontok szerint mérlegel, és más dönti el azt, hogy valamit tesz vagy nem tesz. Ez hitbeli döntés volt, és azt követelte Onézimosztól, hogy haza merjen menni.

Aztán meg kellett tanulnia, hogy az Isten országa rendjéhez kell igazodnia minden tekintetben. A régi gondolkozása szerint mondhatta volna azt, micsoda mázli, hogy éppen Pál apostolhoz vezetett az útja. S milyen nagy ajándék, hogy ott megismerhette az Úr Jézust. Nosza, itt ő el is éldegél, még jót is tesz: szolgál az apostolnak. Még büszke is lehet rá, hogy ha az óembere még eléggé virulens. Megúszta a szökést és annak következményeit.

Csakhogy az Isten országa rendjétől ez a régi és sokakra jellemző gondolkodás teljesen idegen. Mert akinek rendeződik a kapcsolata az élő Istennel, annak rendeznie kell minden egyéb dolgát is, ami még a régi életéből visszamaradt. Az emberi kapcsolatait is megtisztítani, megszakítani, vagy megújítani, az anyagi ügyeit is, és minden egyebet, ami még rendezetlen.

Na, de itt megszólal megint a régi gondolkozás, hogy ez igen veszélyes dolog. Az Isten sem kívánhatja azt, hogy a megtérése után egy fiatal hívőnek mindjárt szenvedni kelljen, esetleg börtönbe kerülnie, vagy ki tudja miket elhordozni.

Onézimosz azonban látta Pál apostol eltökéltségét. Látta, hogy Pál számára bármilyen kényes is ez a helyzet, de maga a feladat rendkívül egyszerű. Mert Onézimosz Filemon szolgája, akkor Filemonnak kell szolgálnia. Onézimosz Filemon tulajdona, akkor nem használhatja őt más senki. És Onézimosz meglopta Filemont, ezt Filemonnak valahogy meg kell téríteni. Ha Onézimosz nem tudja, akkor majd megtéríti Pál, ezen meg ne bukjon a vállalkozás, de neki akkor is haza kell mennie.

Az a kis levél, a Filemonhoz írt levél, ami itt van a Bibliában, tulajdonképpen egy váltó. Ezt írja benne Pál apostol: „… magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen.” És most jön a váltó: „Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, megadom neked!” (Filem 1,18-19).

Ezt is rendeznie kell Onézimosznak, s ha nem tudja önerőből, majd segít a lelki atyja, latba vetve minden lehetőségét.

Onézimosznak meg kell tanulnia azt is, hogy mostantól kezdve minden dolgát, önmagát, az egész jövőjét is arra a Jézus Krisztusra kell bíznia, akinek a tulajdona lett, akinek a szolgájává, rabszolgájává lett — Pál apostol többször kezdi így a leveleit, hogy én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája — és akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Nyugodtan bízza Jézusra, hogyan zajlik le majd ez a találkozás otthon, Kolosséban. Nem kell előre filozofálni, találgatni, aggodalmaskodni, elképzelni különböző lehetőségeket. Bízni kell, majd Ő elrendezi. Tudniillik neki Filemon szívén is hatalma van, nemcsak Onézimosz drága neki. Az Ő kezében minden ember szíve olyan, mint az edényben a víz, ahogy a Példabeszédek könyvében olvassuk, amerre billenti az ember, arra löttyen az a víz. Isten így bánik az emberek szívével, gondolataival és akaratával.

És Filemon sem tehet akármit már Onézimosszal. Egyáltalán semmi nem történhet Onézimosszal véletlenül az Ő gazdájának, és új Urának, Jézus Krisztusnak az akarata nélkül. És ha mégis börtönbe csukatják? Akkor tudnia kell, hogy megérdemelte. Semmi rendkívüli nem történt. Örüljön, hogy csak ekkora büntetést kap, és ott a börtönben is Jézus Krisztus tanítványának kell maradnia, ahogy látta az öreg Páltól, aki ott is az volt, és ott is embereket vezetett Jézushoz. És ameddig ott kell lennie, addig ott kell helytállnia. Egyáltalán semmi végzetes baj vele már nem történhet.

Könnyű ezt így elmondani, de ha egy kicsit beleéljük magunkat ebbe a helyzetbe, akkor nem lehetett még sem könnyű ez Onézimosznak. Kellett ehhez bátorság, alázat, engedelmesség, és mindenekfelett feltétel nélküli bizalom abban a Jézusban, aki az eseményeket igazgatja, és akinek az Övéire gondja van.

Kellett bátorság ahhoz, hogy megálljon a meglopott és becsapott Filemon előtt. Kellett alázat, mert az, hogy ők testvérek lettek a Krisztusban, nem változtatott azon, hogy rabszolga maradt, és nem lehet az előbbivel visszaélni. Kellett engedelmesség, hogy amit az öreg Pál, az ő lelki vezetője mond az ige szellemében, az ige iránti tiszteletből, meg a lelki elöljárója iránti becsülésből akkor is megteszi, ha fél tőle.

Némelyek szemére vetik Pál apostolnak, hogy ilyen könnyen beletörődött a rabszolgaság intézményébe és nem lázított ellene. Nem lázított ellene, de nem törődött bele. Tudniillik Pál éppen az evangélium erejével vette fel a harcot ez ellen az embertelen rendszer ellen. Az új életet kapott Filemonok, meg a Jézus Krisztus rabszolgáivá vált Onézimoszok, meg a kettőjük között alapjaiban megváltozott kapcsolat volt az az egészen új a keresztyénségben, ami végül is belülről repesztette szét a rabszolgaság intézményét. Mert egészen elképzelhetetlen volt az, amit itt Pál leír, és amit Filemontól kér.

Ezt olvassuk a Filemonhoz írt levél 10. versében: „Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet …” És mit kér tőle a későbbiekben? Ez az, ami egészen forradalmi. „Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.”

Micsoda? Egy szökött tolvaj rabszolga, aki egy idő után előkerül, az szeretett testvére legyen annak, akit meglopott, és akinek a rabszolgája? Ennyire átminősíti a kapcsolatokat az újjászületés. Mert ebben a néhány mondatban, amit most olvastam, a kulcsszó ez: az Úrban. Filemon, te is az Úrban találtad meg az új életet, Onézimosz ugyanabban az Úr Jézus Krisztusban ugyanolyan új életet kapott. Ti testvérekké lettetek. Ez nem teszi semmissé azonnal az eddigi társadalmi kapcsolatokat és ellentéteket, de próbálj meg ennek a szellemében viselkedni. Ez egészen forradalmian új volt akkor, és ez a szellemiség repesztette szét azt a kősziklát, amit említettem.

Persze Onézimosznak nemcsak egy levelet kellett átadnia, hanem az életének valóban bizonyítania kellett azt, hogy megváltozott. Úgy kellett élnie is, hogy Filemon kénytelen legyen megállapítani: ez a gyerek valóban az Úrban van. Benne is él hit által Krisztus, és az új élete hitelesíti mind azt, amit Pál apostol mondott. Tehát nem csak a levél beszél Onézimosz megtéréséről, hanem Onézimosz élete is levéllé válik, amelyik hitelesíti mindazt, amit az apostol leírt.

Ez érdekes gondolat, amit az apostol többször felvet a leveleiben. Talán a legfrappánsabban a Korinthusba írt második levél 3. részében. A korinthusiak kétségbe vonták azt, hogy Pál valóban Jézus megbízásából, valóban tőle kapott üzeneteket hirdet Korinthusban. Erre Pál nem érvel, nem sértődik meg, nem hagyja faképnél őket, hanem a következőket írja. „Elkezdjük-e ismét ajánlani magunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagyok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” (2Kor 3,1-3).

Vagyis azt mondja Pál, hogy nem hozunk az előző gyülekezetekből ajánlóleveleket, hogy bízzatok bennünk, és higgyétek el, hogy amit mondunk, azt nem mi találtuk ki, hanem a szolgálat Ura bízta ránk. Nézzetek körül a gyülekezetben: akik befogadták ezt, amit mondtunk, azoknak az életét Jézus Krisztus megváltoztatta. Ez a bizonyíték. Ti vagytok az ajánlólevél, az újjászületettek hitelesítik azt, ami elhangzott.

Nagy dolog, hogy ha valaki csakugyan úgy tud élni, hogy akár szavak nélkül is prédikál az élete. Feltétlenül kell, hogy szóval is tudjunk bizonyságot tenni Jézusról, hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. De van olyan, amikor valaki már nem tud beszélni, és mégis Jézusra mutat.

Ismertem valakit, sokáig látogattam egy kórházban, aki úgy élt ott valóban, mint Jézus Krisztus tanítványa. Amikor meghalt, nemcsak a kórterem, az egész osztály gyászolta. Nem tudtam, hogy meghalt. Mentem volna látogatni, és nem tudtam, mi van itt. Sírnak a nővérek, szótlan a kórterem, nincs beszélgetés. Láttam, hogy üres az ágya. Elmondták, hogy az utolsó napokban már egyáltalán nem tudott beszélni, de nekem fogalmam nincs arról, hogy ők kit veszítettek el. (Senki rokona nem volt ott.) És hogy mennyire hiányzik, és ők nem tudnak szóhoz jutni és beszélni sem, mert — és akkor sorolták tulajdonképpen nem is a tetteit, nem is elsősorban azt, hogy vizet vitt ahhoz, aki még nem tudott felkelni a műtét után. Ezek nagy segítségek egy kórteremben. De valami olyan áradt ebből a néniből, amit ott mindenki érzékelt, hogy erre a többletre lenne szükségünk, s íme, ez itt van. Tapasztalati valóság. És amikor elment, akkor íme, ez nincs. És üresség maradt a helyén.

Tudunk-e úgy élni, hogy akár szavak nélkül is Jézusra mutasson az életünk, ajánlólevél legyen, evangélium legyen, és azt követően sokkal hitelesebben tudjunk esetleg szólni is a mi Urunkról?

Onézimosz esete egyebek között azt a kérdést is felveti, amit Akvilánál és Priszcillánál csak megemlítettünk, hogy nem az a fontos mindig, hogy mit tesz valaki, vagy mit mond, hanem, hogy kicsoda az illető valójában. Ez a felszínes, primitív, materialisztikus gondolkozás, ami körülvesz bennünket, csak azt tartja fontosnak, hogy valaki mit tesz. A teljesítményei adják meg egy ember értékét. S ha már nem tud teljesíteni, öreg, beteg, vagy még kisgyerek, nincs értéke, csak gond, teher, tehát nem kell. Szabadulni kell tőle. Teljesen torz, beteges gondolkozás.

A Biblia azt mondja: az a döntően fontos, kicsoda valaki. Mi árad belőle, ha meg se szólal, ha meg se mozdul. Amikor megszólal és megmozdul, akkor ennek megfelelően tegye azt is. Legyen hiteles élete. De hitelesen cselekedni és beszélni csak az tud, aki hiteles ember. Akiben valóban él hit által Krisztus. És a Krisztus jó illata árad belőle — ahogy szintén Pál apostol írja a Korinthusi levélben.

Mielőtt az úrasztalához jövünk, három kérdésre válaszoljunk magunkban ma becsületesen.

1. Merem-e jézusi módon intézni a dolgaimat? Merek-e jézusi normák szerint gondolkozni és cselekedni? Úgy, mint ahogy Pál apostol ott a börtönben. Egyszer csak rájön, hogy valamit nem jól teszek. Ez nem helyes, hogy másnak a szolgája nekem szolgál úgy, hogy ő nem is tud róla. Ezt nem lehet tovább folytatni. Na de ez kényes, nehéz, megoldhatatlan feladat. Nem megoldhatatlan. Ezt meg kell oldani, mert semmit nem akarok úgy tenni, ahogy az nem kedves az én Uramnak.

Nem könnyű ám ez. Vállalkozóknak nem kell magyarázni, hogy ez mennyire nem könnyű. De egyikünknek sem könnyű egy ilyen istentelen világban, ahol sokan azért boldogulnak, mert megszegik nemcsak az Isten törvényét, azt nem is ismerik, és nem is tisztelik, hanem az állami törvényeket. Attól lehet boldogulni, ha kijátszod. Erre jövünk mi, és a Szentírás alapján azt mondjuk, hogy minden helyzetben szeretnénk jézusi módon gondolkozni, dönteni és cselekedni. Aki ezt megpróbálja, lehet, hogy nehezebben fog boldogulni, de meg fogja tapasztalni, hogy ugyanúgy, ahogy Onézimosznak, Jézus Krisztus ma is ad az ilyeneknek bátorságot, alázatot, engedelmességet és benne vetett bizalmat. Merjük-e ezt megkockáztatni, és ami éppen most nem ilyen tiszta, nem jézusi az életünkben, azt merjük-e ilyen alapra helyezni?

2. A másik kérdés: beszédes élet-e az életünk? Beszél-e az életünk arról a többletről, akár szavak nélkül is aki Jézus, akit Ő jelent már nekünk? Bekövetkezett-e ez a forradalmi változás az életünkben, amit a Biblia újjászületésnek, Jézus Krisztus felülről való nemzésnek nevez? Beszédes életté vált-e az életünk?

Milyen céllal jövünk például az istentiszteletre? Olyan sokan azt mondják: szeretnék egy kicsit megnyugodni. Ilyet Isten nem ígér. Ő nem egy kicsit megnyugtat minket. Jézus azt mondja: „Az én békességemet adom nektek. Nem úgy, mint a világ adja.” Ő sokkal többet ad. Ne érjük be ilyen kevéssel. És azt mondja: az ő igéje sziklazúzó pöröly, és kétélű éles kard, ami elhat a szívnek és a velőnek a megoszlásáig, és megítéli a gondolatainkat is, meg a szívnek az indulatait. És itt a megítéli: kettéválasztja. Ez tiszta, ez tisztátalan, ahogy Pál egyszer csak rájött, hogy ez tisztátalan. Onézimosz ne nekem szolgáljon, hanem a gazdájának.

Mindennapi tapasztalatunk-e ez, hogy Isten így beszélhet velünk? Ettől lesz beszédessé az életünk, ettől fog megtisztulni. Ennyi templomba járás után nem kellene-e már végre valóban áttörnie az evangéliumnak a páncélunkon, kilépni valamiféle langyos, jó szándékú vallásoskodásból, és ezt a forradalmi változást átélni? Jézus az én Uram, és egy Jézus nélküli világban az Ő tanítványaként akarok élni. Nem is tudom előre, hogy ez mit jelentene, de Ő erre hívott el, aztán majd lépésről lépésre Ő nemcsak világossá teszi, hanem erőt is ad hozzá.

Az első kérdés az volt: merünk-e mindenben jézusi módon gondolkodni és cselekedni? A második: beszél-e a puszta létünk másoknak Jézusról? Ha nem, akkor nem azzal kell foglalkozni, hogy mit teszek, és mit mondok, hanem, hogy ki vagyok.

3. A harmadik egy fontos párhuzam. Hisszük-e, hogy Jézus Krisztus ugyanazt tette velünk, amit Pál apostol Onézimosszal. Onézimosz halálra méltó bűnt követett el. Pál apostol azonban levele által elkíséri őt Filemonhoz, és kegyelmet kér a számára. Onézimosz viszi a kegyelmi kérvényt a kezében, hogy fogadja őt vissza.

Velünk ugyanez történt. Mindent elkövettünk azért, hogy Isten igazságos ítélete sújtson. Akkor mellénk szegődött Jézus, és kérleli az Atyát, hogy bocsásson meg nekünk, sőt fogadjon vissza gyermekeivé. Hisszük-e azt, hogy egyedül Jézusnak köszönhető, hogy amikor Isten elé járulunk, nem az igazságos Isten büntetésével találkozunk, hanem a kegyelmes Isten bocsánatával? És tudunk-e, akarunk-e ebből a kegyelemből élni?

Ezért van megírva az úrvacsora szereztetési igéjében, hogy ilyenkor mindig „az Úrnak halálát hirdessétek.” Miért? Mert egyedül Jézus Krisztus golgotai kereszthalála volt az az áldozat, amit Isten érvényes fizetőeszközként elfogad mindannyiunk tartozásának a törlesztésére. Amit itt Pál ír, hogy én megfizetem neked, amivel ő károsított meg, erről olvasunk Jézussal kapcsolatban is. Ő fizette meg a kereszten azt, amivel mi megloptuk Istent, s amivel meglopjuk talán folyamatosan. Meglopjuk az Ő dicsőségét, nem adjuk meg az egyedül neki kijáró imádatot, a bizalmat, engedelmességet stb. Jézus kifizette ezt a mi tartozásunkat. Hisszük-e ezt igazán?

Jó lenne kíméletlen becsületességgel megvizsgálni és nem mindjárt azt mondani: persze, konfirmáción is volt erről szó. Sokszor van erről szó, de be van-e írva a szívünk hústáblájára — ahogy olvastuk most a Bibliában. Mert ha ez be van írva, akkor lesz az életünk olyan hitelesítő levél, amelyik szavak nélkül is beszél másoknak Jézusról, és akkor lesz erőnk az élet kényes helyzeteiben is megmaradni Jézus tanítványának, és olyan módon cselekedni, ahogy azt Ő mondja.