Cseri Kálmán

Vázlat: Jézus (1)miattam (2)helyettem (3)érettem halt meg.

Ma a virágvasárnapi történetnek nem egyetlen részletét szeretném elemezni, hanem tekintsük át röviden az egész szenvedéstörténetet, beleértve a virágvasárnapi eseményeket is, és vegyünk észre egy óriási különbséget Jézus és az Ő ellenségei között. Mi jellemezte ezeknek a sorsdöntő eseményeknek során a mi Megváltónkat és az Ő ellenségeit? Roppant jellemző ez, és nagy kérdés, hogy melyikhez állunk mi közelebb.
Jézus ellenségei ekkor már teljesen beszűkült tudattal csak arra összpontosítottak, hogy Jézust el kell tenni láb alól. Egyetlen cél vezette őket, bármiről volt szó, mindig ez jutott eszükbe: Jézust meg kell ölni. Mégpedig lehetőleg a nagy páskaünnep előtt. Mivel azonban tudták, hogy népszerű, ezt titokban, csendben (Károli olyan szépen fordítja azt a nehéz görög szót: zenebona nélkül) akarták végrehajtani.
Jézust ezzel szemben teljesen az vezérelte, hogyan teljesítse mennyei Atyja akaratát, hogy elvégezze küldetését és megmentse az embereket. Köztük ellenségeit is. Hiszen még a kereszten is mentegette őket, imádkozott értük.
Jézus ellenségeit gyilkos indulat vezérelte. Az Ő halálát készítették elő. Ezzel szemben Jézus éppen szenvedései és kereszthalála árán az életet tette hozzáférhetővé mindenki számára. Ellenségei készek voltak feláldozni Őt és bárkit, bármit saját céljaik eléréséért. Jézus kész volt feláldozni önmagát másokért, ellenségeiért is.
Az előbbi indulatról tudjuk, hogy azt mindig az ördög piszkálja fel az emberben. Róla mondta a Megváltó: „emberölő volt kezdettől fogva.” Az utóbbiról meg tudjuk, hogy Isten Szentlelke segít el mindenkit erre a magatartásra. Ugyanakkor érdekes felfigyelnünk arra, hogy Jézus ellenségei kényszerpályán mozognak. Mindenképpen meg akarják Őt ölni, de már nem gondolkoznak. Sokan már meg sem tudják mondani: mi bajuk van tulajdonképpen Jézussal? Mit old meg, ha Őt megölik? Egyáltalán megoldás-e ez, vagy ha az, nincs-e valami más megoldás is? A józanság, a tárgyilagosság teljesen hiányzik már azokból a tárgyalásokból, tanakodásokból, amikről olvasunk ezzel kapcsolatban. Idegesek, szorítja őket az idő. A páskaünnep előtt ezt le kell valahogy bonyolítani.
Jézus pedig teljesen szabad. Felette áll az eseményeknek. Nem sodródik, sőt Ő irányítja az eseményeket. Tudatosan és célszerűen cselekszik. Ura minden helyzetnek. Nem bújik el a fenyegető veszély elől. Nem fenyegeti erejét fitogtatva ellenségeit. Nem kezd rejtőzködni. Szembe megy az ellenséggel, feltartóztathatatlanul halad célja felé nyugodtan, és legyőzetve is legyőzi őket. A világtörténelem legnagyobb győzelmét a kereszten aratta.
A Kolosséi levél 2. részében Pál apostol nem győzi ezért magasztalni Őt, és keresi a szavakat, hogyan lehet leírni ezt a kozmikus győzelmet, hogy Jézus a kereszten lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk. Ez a nagy különbség a kétféle gondolkozás között.
Nézzük meg részletesebben is, hogy mit összeszerveztek Jézus ellenségei azért, hogy Tőle megszabaduljanak.
Már korábban ügynököket küldtek utána, akik figyelték és jelentették, mit tanít, mit cselekszik. Aztán kerestek a közvetlen közelében valakit, aki megvesztegethető. Ez volt Júdás. Neki volt egy gyengéje: a pénz beteges szeretete. Amikor pénzt ígértek, ha kiszolgáltatja nekik Jézust, vállalkozott erre. Tökéletesen előkészített akció volt az, ami a Gecsemáné-kertben történt. Az időpont, a helyszín, a titkos jel (a Júdás-csók), minden gondosan elő volt készítve. Az egyetlen fegyvertelen Jézus ellen egy nagy létszámú, felfegyverzett sokaság vonult fel.
Még azon az éjszakán lezavarták a koncepciós pert. A halálos ítélet természetesen már előre készen volt, úgy ahogy ez a későbbi századokban is történni szokott. De az összes többi szennyes eszközt is elővették a készletből, mert Pilátust rá kellett venniük arra, nehogy meghiúsítsa tervüket, vagy nehogy késleltesse Jézus megölését. Éppen ezért érdemes végigolvasnunk a történetet, hogy hemzsegnek ezek az eszközök, mint hangulatkeltés, megvesztegetés, zsarolás, csúsztatás, közönséges rágalmakkal, hazugságokkal való vádolás, fizetett hamis tanúknak a tanúskodása, akik aztán belekeverednek a saját hazugságaikba, le kell állítani őket. Minden, az egész fegyvertár ott van, csakhogy Jézus életét minél előbb kioltsák. Délben már állt a kereszt, naplemente előtt kiszenvedett Jézus. Sikerült. Elérték a céljukat.
Eközben Jézusnak egyetlen fegyvere van, amit használ, a szeretet. Kimondhatatlanul szereti mennyei Atyját, akinek feltétel nélkül engedelmeskedik mindenben. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. És kimondhatatlanul szereti az embereket, köztük az ellenségeit is, minket is, és mindent megtesz a megmentésükért. És ez is sikerült.
Ugyanakkor az események során folyamatosan nyilvánvaló Jézus isteni fölénye. Pontosan tudja, hogy Júdás mire készül, és hagyja kibontakozni az eseményeket. Amikor ez a nagy csapat megérkezik az Ő letartóztatására, és Ő csak annyit mond: Én vagyok, a felfegyverzett vitézek hátrahőkölnek, az Ő isteni hatalma működik. Heródeshez, aki nagyképű kérdéseket és kéréseket intéz Hozzá, egy árva szót sem szól, szóra sem méltatja. Pilátust kioktatja, hogy semmi hatalma nem lenne, ha Istentől nem kapta volna egy időre, és még a kereszten haldokolva is rendelkezik, gondoskodik édesanyjáról és isteni teljhatalommal, azonnali hatállyal beutalja a mennyországba azt a Vele együtt megfeszített gonosztevőt. Micsoda fölényes hatalom, amit nem fölényesen, hanem mérhetetlen alázattal gyakorolt!
Jézus útjának a végén ott van a teljes győzelem. Ennek az ára kimondhatatlan szenvedése és bűn nélküli életének a feláldozása, de kiszabadított minket az istentelenségnek, a reménytelenségnek, a magunkra hagyatottságnak a szorításából, a pokolból. Egy utat végül is az minősít mindig, hova vezet. Ha valaki azon végigmegy, hova érkezik meg. Az Ő ellenségeinek az útján voltak látványos sikerek, de tudjuk, hogy a pusztulásba vezet. Jézus útján voltak és vannak ma is szenvedések, de Ő mondta: ez az egyetlen út, ami biztosan az életre vezet.
És hogy mi jellemzi ezt a jézusi gondolkozást, lelkületet, utat, életmódot, azt éppen a virágvasárnapi események szemléltetik a legjobban. Virágvasárnap volt Jézusnak néhány olyan Rá jellemző gesztusa, ami rendkívül világosan megmutatja, ki Ő, hogyan gondolkozik, miért úgy, és mire hívja azokat, akik Benne hisznek. Ezek a gesztusok éppen azok voltak, amikről az ószövetségi próféciákban is szó van már. Ezek közül csak Zakariásét olvastam, aki olyan szépen, természetesen egymás mellé tesz két egyébként össze nem illő megállapítást. Azt mondja: „Királyod érkezik hozzád, aki igaz és szabadító, és uralma a föld egyik végétől a másikig ér.” De ez a király alázatos és szelíd. Ennek a jeleként szamárháton vonul be Jeruzsálembe, ami azt üzente: békességet hoz. Kiírtja a fegyvereket és békét teremt a népek között. Mindenható király, aki mégsem vagdalkozik, hódít, nem zsarnok, hanem szelíd és alázatos, és békességet hoz.
Ezért volt fontos üzenete annak, hogy Jézus nem diadalmasan lóháton, fegyvert forgatva a kezében vonult be a szent városba ezen a nagy ünnepen, amivel mintegy jelt adhatott volna, hogy: utánam, kiverjük a rómaiakat! — hanem fegyver nélkül, csendesen, szelíden, igavonó állatnak a hátán. Ebből mindenki érthette: nem számíthatnak arra, amit vártak Tőle némely csoportok, hogy húzza már elő a kardot, csapjon oda az ellenségnek. Más ellenséget fog Ő legyőzni, azt, amiről születése, testté létele előtt már szólt a prófécia: nevezd Őt Jézusnak, szabadítónak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből. Jézus a bűnt tekinti ellenségnek, azt fogja most legyőzni.
A másik elgondolkoztató mozzanat, hogy amikor egy dombtetőre érve meglátja a szent várost, annak messzire világító fehér épületeit, akkor sírva fakad. Sír a Király. Harsog a tömeg, idézik a zsoltárt: Hosianna, Uram segíts. Áldott, aki jön az Úrnak nevében. Te vagy a Dávid megígért utóda, Te vagy a Messiás. Ő pedig sír. Miért? Mert tudta, hogy népe hitetlenségét a szörnyű pusztulás fogja követni. Mert Ő sokszor hívta megtérésre ezt a várost, ennek a lakóit, és nem hallották meg. Most viszont letelt az idő. Van ilyen, hogy nincs több lehetőség a megtérésre, és Jézusnak ez fáj. Őt utasították vissza, és mégis Ő siratja őket.
Első útja a templomba vezet. Ott helyreállítja az isteni rendet, hogy a templom, az Isten háza, rendeltetésének megfelelően működjék. Aztán jönnek Hozzá a betegek, vakok, sánták, és olyan egyszerű információként van leírva: meggyógyította őket. Amikor pedig a hozsánnázó gyerekekre rászólnak, akkor megvédi a gyerekeket a hivatalosokkal szemben. Még ott is a kicsinyek, a kiszolgáltatottak, a nyomorultak, a nyomorékok fontosabbak Neki mindenkinél. Mindennél fontosabb az Isten által felállított rend, amit helyre kell állítani, és mindenkinél fontosabbak, akik rászorulnak, tudják, hogy rászorulnak, és hálásan fogadják az Ő segítségét.
Ez a jézusi attitűd. Szamárháton vonul be a Király, mert békét hoz; sírva fakad a nép lelki elesettségén, mert fáj Neki minden keménysége ellenére; első és utolsó útja a templom, hogy az isteni rend helyreálljon; és aki csak Hozzá megy és kéri, elfogadja az Ő segítségét, az kapja Tőle. Néhány nappal később még egy gonosztevő is élete utolsó pillanataiban ott a kereszten.
Amit most elmondtam, azt mindannyian tudjuk az ismeret szintjén. A kérdés az: melyik út rokonszenves nekünk? És az ennél is fontosabb kérdés: Pillanatnyilag melyik úton járunk? Vannak sokan (ismerőseim között is), akik vágyakoznak erre a jézusi gondolkozásra és életre, de félnek is tőle. Vágyakoznak, és mégsem indulnak el. Ők elítélik azt a másikat, de ugyanakkor irigylik is azokat, akik azon járnak.
Elmagyarázzák: értsem meg, ott lehet boldogulni. Meg ilyen körülmények között és ebben a világban nincs választása az embernek. Vagy használja a könyökét és öklét, vagy kiütik és leütik. Ebben sok igazság van. A kérdés az: merünk-e bízni ennek a jézusi útnak a végében, a győzelmében? Az, hogy ki melyik úton jár, és helyesen látja-e, melyiken érdemes járni, attól függ, mit válaszol az ilyen kérdésekre: Csak a pillanat érdekli-e, vagy az út vége határozza meg a döntését, hogy melyiken indul el? Az-e a fontos neki, hogy jól érezze magát, vagy az a fontos, hogy elvégezze az Istentől kapott küldetését akkor is, ha közben sokszor rosszul érzi magát, mert erről gondoskodnak azok, akikért végzi a küldetését? Meg arra a kérdésre is válaszolni kell, hogy az-e a fontos: megéri-e nekem az, amit most teszek vagy nem teszek, vagy pedig az a fontos szempont, hogy elég hasznos vagyok-e azoknak, akik közé Isten letett.
A virágvasárnapi Megváltó mind a három kérdésnek a második felét vallotta magáénak. Nem a pillanat befolyásolta, hanem az út végét tartotta szem előtt. Sose gondolt arra, hogy Ő jól érezze magát, mindig az Atyától kapott küldetés teljesítése volt fontos Neki. Sose kérdezte (úgy, ahogy mi szoktuk), megéri-e, hogy valamit tegyen, valamiről lemondjon, hanem mindig azt nézte, hogy szükségük van-e erre másoknak. És ha igen, kerül, amibe kerül, még ha az Ő életét kell letennie, azt is vállalja.
Jézus feltámadása bizonyítja, hogy ezen az úton győzelem vár arra, aki végigjárja ezt. Lesz olyan, hogy átmenetileg egyedül marad, kigúnyolják, hátratételt szenved, fizikai vagy lelki szenvedésekben lesz része, de ha az út végére néz, az Istentől kapott küldetése lebeg a szeme előtt, és mindig az fontos neki, hogy másoknak mi jót tehet, mivel gazdagíthatja az életüket, akkor mégis boldog lesz. Boldogulni a gonoszok útján lehet jobban és könnyebben, de tartósan, mindvégig boldoggá válni csak a jézusi úton lehet. Kérdés: ki hiszi ezt el? Aztán még nagyobb kérdés: ki lép rá erre az útra és ki fogja ezt megtapasztalni?
Jó lenne, ha egészen személyes imádságunkká válna a jól ismert ének:

Szeretnék lenni, mint Ő,
Alázatos, szelíd.
Követni híven, mint Ő,
Atyám parancsait.

Akarjuk-e ezt?

Ha Isten éltet minket, ezen a héten minden este hallgathatjuk majd az Ő igéjét. Ma arról szeretnék szólni, milyen nagy kiváltság, milyen óriási lehetőség Isten igéjét hallani.

A Bibliából tudjuk, hogy Isten mindent az Ő beszédével végez el. Amit Ő akar, azt kimondja, és amit kimondott, az megvalósul. Így hozta létre a semmiből a világmindenséget és így teremti egészen újjá mindazoknak az életét, akiknek az életébe egyszer beleszól, ezzel elkezdi formálni őket, és végzi az Ő munkáját egészen halálunk pillanatáig.

Megemlítem, hogy mindaz, ami az életemben szép és nemes, Isten igéjének a gyümölcse. Egy igehirdetésen döbbentem rá arra, hogy elveszett ember vagyok minden vallásosságommal együtt. Egy igehirdetést hallgatva lett egészen világos számomra, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála és elrontott életem között közvetlen összefüggés van. Neki azért kellett meghalnia — ahogy Ő maga mondja a Szentírásban —, mert ilyen vagyok, amilyen, és mivel Ő ezeknek az én bűneimnek az Isten szerinti igazságos büntetését szenvedte el a kereszten, nekem már nem kell ezek miatt elkárhoznom, mert Isten ezt az ítéletet még egyszer nem hajtja végre rajtam. Ez az egész életemet új alapokra helyezte.

Azóta is hányszor előfordult, hogy egy bibliai igét olvasva, egy igehirdetésre figyelve, vagy egy hívő testvérrel beszélgetve lett egészen nyilvánvalóvá valamilyen bűnöm, hibám, tévedésem, és ugyanígy egy igével tett bizonyossá Isten arról, hogy megbocsáttattak az én megvallott bűneim. Hányszor előfordult, hogy egy-egy döntés előtt Isten igéjéből áradt világosság, és csak azért tudtunk helyesen dönteni. Hányszor volt az, hogy egy-egy kritikus helyzetben Isten egy igét juttatott eszembe, és azért nem tettem meg valamit, amit már elhatároztam, mert nyilvánvaló lett, hogy az nem kedves neki. Egy-egy igével bátorított, amikor nem akartam elindulni egy nehéz útra, erőmet meghaladó feladat elvégzésére, és amire Ő bátorított, oda el is kísért, és ott láthattam, hogy Ő hogyan munkálkodik.

Isten ma is az Ő igéjével munkálkodik bennünk is, és minden jót el tud végezni az életünkben. Ezért nagy kiváltság az, hogy Ő szól, és mi hallhatjuk az Ő szavát.

A Biblia azt mondja, hogy nem csak azzal ajándékoz meg Isten minket, hogy szól, hanem még az is az Ő ajándéka és munkája, hogy ha megérthetjük, amit mond, ha magunkra tudjuk venni, és még arra is Ő tesz képesekké, hogy aszerint cselekedjünk.

Akkor mi a mi dolgunk? Csak az, hogy olvassuk, hallgassuk és vegyük komolyan, amit mondott. Ez ugyanúgy történik, mint a lebarnulás. A nap süt, a szervezetünk megfelelően reagál rá. A mi dolgunk az, hogy vessük le a szükségtelen ruhákat és tegyük ki magunkat a napsütés hatásának. Aztán lebarnulunk.

A mi dolgunk az, hogy vessük le a velünk született sok előítéletet, fenntartást, Istennel szembeni bizalmatlanságot, a magunk gőgjét és büszkeségét, és tegyük ki magunkat Isten igéje hatásának. A többit Ő mind elvégzi. Ő fog hitet teremteni kételkedő és hitetlen szívünkben. Meg van írva: a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Ő fog elsegíteni igazi önismeretre. Ő segít el minket helyes Isten-ismeretre. Mindent Ő végez el az életünkben. A Jézus Krisztus keresztjéről szóló beszéd megmenti az életünket. Kiment a kárhozatból, a halálból, és eligazít a hétköznapok konkrét kérdéseiben is. Segítséget ad az útvesztőben.

Isten az Ő igéjét sokszor embereken keresztül juttatja el hozzánk. Megbíz embereket, s az Ő igéjét adja a szájukba. Úgy kell hallgatnunk ezeket az embereket, mint akiken keresztül maga Isten beszél hozzánk. Néha nem könnyű ez, de mégis erre bátorít a Szentírás. Ugyanakkor azzal a bizonyossággal kell hallgatnunk, hogy amit mi hallunk így, azt nekünk mondja Isten. Ne másoknak hallgassuk az igét. Erről egyébként a Szentlélek bizonyosakká tesz majd bennünket, mert a hívőket Ő erről bizonyosakká teszi. A Szentlélek értelmezi nekünk az igét, miközben olvassuk vagy hallgatjuk. Ő teszi ki a hangsúlyjeleket, és Ő teszi azt számunka meggyőzővé is.

Ennek persze sok akadálya lehet, de a legfőbb akadálya az, ha valaki nem olvassa és nem hallgatja Isten igéjét. Ezért hívlak titeket nagy-nagy szeretettel ezekre a most következő estékre is. Tisztában vagyok azzal, hogy mindannyiunknak milyen sok tennivalónk van, hogy sokszor kifacsarják minden erőnket estére, hogy még az is probléma, hogy 6-ra valaki ideérjen, főleg, ha messziről jön, vagy hosszan tart a munkája stb. Most csak azt tudom mondani: mindig nagy ajándék az, ha Isten különös igét, mondanivalót készít el a számunkra és érdemes ennek érdekében áldozatot is hozni.

Az Ő igéjét hallgatva kapunk érdemi, igaz választ a végső nagy kérdésekre, és az Ő igéjét hallgatva kapunk segítséget tőle a magunk személyes életének csetlés-botlásai közepette a magunk döntéseihez is.

Vendég-igehirdető testvérünk holnaptól kezdve Dávidról fog beszélni. A bibliai Dávid király élete remek szemléltető példa arra, hogy Isten mi-mindent tud elvégezni egy hívő ember életében pusztán az Ő beszédével. Ahogy azt a fiatal pásztorfiút elhívta és közölte vele, hogy a nép királya lesz, ahogy erre felkészítette, ahogy formálta, vezette, ítélte és feloldozta a bűnei alól, mindezt Isten az igéjével végezte el.

Nem tudom, feltűnt-e, hogy a felolvasott rövid szakaszban hányszor fordult elő ez: ezt mondta az Úr. Akár közvetlenül mondta Dávidnak, akár Nátán profétán keresztül, akár Dávid mondja tovább az ő szeretett fiának, de ott van mindenütt, hogy mit mondott az Úr, mert azt mondja Salamonnak is, hogy akkor fogsz boldogulni, ha ragaszkodsz ahhoz, ami meg van írva. Az akkori Bibliában a Mózes könyvében, nekünk pedig a teljes Szentírásban.

Nagy ajándéka tehát Istennek az Ő igéje, és ezért gondoltam arra, hogy bevezetőként elevenítsünk meg néhány jelenetet Dávid életéből. Említsünk néhány példát arra, hogy milyen haszna van annak, ha egy ember vételre állítja a szívét, figyelni kezd Istenre, érti, amit Ő mond, és ahhoz igazítja az életét. Ezt semmi nem pótolja! Sem műveltség, sem pénz, sem összeköttetés, sem intuíció, sem velünk született adottságok, sem bölcs tanácsadók, semmi nem pótolja azt, ha valaki megszokja, hogy Istent kérdezi, elkezdi érteni azt, amit Ő mond, igényli azt, amit Ő mond, és kész újra és újra ahhoz igazítani az életét.

Néhány ilyen jelenetre hadd emlékeztessem a gyülekezetet. Elolvastam a Dávidról szóló teljes bibliai kijelentést, és a legfontosabbakat szeretném most csak megemlíteni.

1. Dávid mint édesapjának a legkisebb fia, őrizte a család nyáját, a család vagyonát. Az volt akkor a vagyon. Terelgette a nyájat, közben pengette azokat a hangszereket, amiken tudott játszani. Egyszer csak Sámuel prófétán keresztül szólt hozzá Isten. Megtudta, hogy mi Isten terve az ő kicsi életével. Egészen személyes programot kapott Istentől a prófétán keresztül.

Némi értetlenséggel, de teljes engedelmességgel már áment mondott rá. Nem tudom mit jelent ez, de ha ez az Úr akarata, legyen meg az Ő akarata. Később, amikor temérdek nehézségen kellett átverekednie magát, micsoda erőt jelentett ez a számára, hogy nem ő vállalkozott erre a tisztségre, nem ő akart király lenni, mint sok önjelölt akkor és később is. Isten hívta el őt erre, akkor ő számíthat arra, aki őt elhívta. Aki elhívta az ismerte őt akkor is, ismeri őt most is. Ebben a helyzetben is, amiben éppen volt, Őreá figyel, és Őreá bízza az egész jövőjét. De ez úgy indult el: szólt hozzá az Úr egy prófétán keresztül. (1Sám 16).

2. Élete során sokszor került nehéz döntések elé. Jött a hír, felderítés akkor is volt, ellenség fenyegeti az országot. Mit tegyen? Támadjon vagy várja meg, amíg védekezni kell? Most vagy később? Ennyi vagy annyi katonával? Nem unta meg újra és újra kérdezni az Urat. Isten késszé tette a szívét, hogy megértse, amit Isten neki mondott. Néha olyan konkrét tanácsokat kapott, hogy még azt is megmondta az Úr melyik irányból, és milyen módon támadjon vagy védekezzen, és ezen mindig áldás volt. Mennyivel bátrabban szállhatott így szembe óriási túlerővel szemben is, hogy előtte elhangzott az a mondat: menj el nyugodtan — mondta az Úr neki —, mert kezedbe adtam őket. Akkor ezt már csak végre kell hajtani. Nem neki kell itt valami nagy hőstettet véghez vinnie. Ezt is megelőzte az, hogy kérdezte, megértette, elfogadta, és ragaszkodott Isten utasításához. És Isten újra és újra igazolta ezt.

3. Hányszor előfordult, hogy az mentette meg őt egy-egy kritikus helyzetben, hogy Isten eszébe juttatott egy igét. Valamit, amit korábban már hallott, vagy amit ismerhetett a Mózes törvényeiből. Ott a nehéz helyzetben — ma így mondanánk — egyszer csak beugrott az emlékezetébe az ige és tudta magát mihez tartani. Amikor ennek engedelmeskedett, azon mindig áldás volt. Az volt a megoldás, az jelentette a szabadulást.

Ezért nem ölte meg ádáz ellenségét, Sault, amikor megtehette volna, és amikor a legjobb barátai is erre bátorították, és minden porcikája ezt akarta, mégis nemet mondott, és ezért nem áll bosszút azon a gézengúzon, aki őt megalázta, kigúnyolta, rágalmazta nagy nyilvánosság előtt, mert eszébe jutott egy ige, és az igét idézi is a barátoknak: hogy képzelitek ezt? Hiszen meg van írva. Hogyan tehetném az ellenkezőjét Isten akaratának? (1Sám 26, 2Sám 16).

Azt hiszem, többen vagyunk itt, akik el tudnánk mondani, hogy szó szerint beteljesedik a hívők életében, amit Jézus ígért: a Szentlélek eszetekbe juttatja azt, amit én tanítottam nektek. És ha készek vagyunk engedni is annak, amit eszünkbe juttatott, azon mindig áldás van.

4. De munkájában, a leghétköznapibb feladatai között is óriási segítség volt Dávidnak, hogy figyelt Isten igéjére. Politikai, gazdasági, személyi, hadászati kérdésekben biztos eligazítást jelentett neki Isten tanácsa.

Amikor Saul meghalt és ő a trónra került, tapasztalatlan emberként kellett munkához látnia. Rettenetes állapotban vette át az országot és a népet. Megosztott, szétzilált, tönkretett ország és nép volt az abban a helyzetben. Egyszerre sok ügyet kellett intéznie tapasztalatok nélkül. Ő kérdezte az Urat, és Isten tanácsolta őt egészen valóságos módon úgy, ahogy ezt ma is sokan tapasztaljuk. Ő értette, egyetértett vele és cselekedte. Ez is mind Isten csodája és munkája volt az Ő életében is, meg ilyen magunkfajta, 21. századi mezei hívő ember életében is, hogy érthetjük, hogy egyetértünk vele, nem vitatkozunk, okoskodunk, és elkezdjük cselekedni. És képesek vagyunk cselekedni. Ez mind-mind az Ő ajándéka. De ez azzal kezdődik: Ő szól, s a hívő azt komolyan veszi. (2Sám 2,21).

5. Akárkin keresztül szól. Mert ezt is megfigyelhetjük Dávid életében. Nemcsak a nagy Nátán prófétát tekintette Isten követének. Nemcsak az ő utódát, Gád prófétát, hanem egyszer az ő rosszakarójának a feleségét, bizonyos Abigailt is. Abban az időben, amikor az asszonyokat másodrendű embereknek tekintették, és Dávid már elhatározott egy bátor cselekedetet és éppen nagy dérrel-dúrral a katonáival együtt igyekeztek azt megvalósítani, elé jött ez az asszony és óvta őt ettől a lépéstől. És mit mond neki Dávid? „Áldott az Úr, aki még idejében ideküldött téged, és áldott vagy te, hogy ezt elmondtad és így megakadályoztál abban, hogy összevérezzem a kezemet, és gyilkosságba keveredjem”. Nem azt mondja: senki fehérnép, félre az útból, ne akadályozz bennünket, hanem: Áldott az Úr, aki most rajtad keresztül szólt! Amikor Isten szavát felismerte, Dávid mindig nagyon kicsivé lett. Megalázta magát és engedelmeskedett annak. (1Sám 25).

6. Kivéve egy nagyon kényes helyzetben, amikor gyorsan döntött a saját feje szerint. Amikor a vére és az ösztönei hajtották, itt nem jutott eszébe, hogy megkérdezze az Urat. Itt valahogy nem volt fogékony arra, hogy eszébe juthasson egy régen ismert ige.

A barlangban, amikor Sault nem ölte meg, beugrott neki: ne ölj! Itt nem jutott eszébe. Az sem jutott eszébe: ne légy házasságtörő! Az egész dolog engedetlenséggel kezdődött, mert a hadsereg elment a harcba, ő meg otthon maradt. Ez sem volt helyes. Lustálkodott, s eközben látta meg a fürdőző Betsabét. Aztán ebből lett a házasságtörés meg a gyilkosság. Mindezt egymás után úgy, hogy nem világított neki Isten igéje. De Isten szerette őt annyira, hogy elküldte Nátán prófétát, és ő keményen fejére olvasta bűneit. Dávid nem magyarázkodik, nem mentegetőzik, nem csukatja börtönbe Nátánt, mint ahogy sok király tette az igazmondó prófétákkal, hanem összetörik az ige igazságának a súlya alatt. Megrendítő, őszinte bűnvallással néven nevezi a bűneit, és Istent kérdezi: van-e erre bocsánat? (2Sám 11-12).

Azt olvastuk, hogy Isten vádja az volt Dávid ellen, hogy „megvetetted az Úr szavát.” És a következő mondat hogyan szól? Megvetettél engem — mondja neki Isten. Aki Isten szavát megveti, az magát a mindenható Istent veti meg.

Hogy lehet megvetni Isteni szavát? Háromféleképpen is. Vagy úgy, hogy nem hallgatom, nem érdekel, a nélkül is megvagyok. Vagy úgy, hogy úgy teszek, mintha hallgatnám, de nem vagyok ott. Végig lehet ülni egy istentiszteletet úgy, hogy egészen másutt jár az ember esze, és esze ágában sincs, hogy engedelmeskedjék is annak, amit hallott. És lehet úgy is megvetni, hogy nagyon jól tudom, mi az Ő akarata, és mégsem azt cselekszem. Az teljesen mindegy, hogyan próbálom megmagyarázni, hogy mi már a 21. században élünk, azt másképp kell érteni, meg én különleges lény vagyok, az énreám nem vonatkozik. A valóság az: nem cselekszi azt, amiről tudja pedig, hogy az Isten akarata.

Ügyelnünk kell, hogy egyik formában se vessük meg az Úr szavát. Ne vessük meg az Urat, mert Ő mindig a javunkat akarja.

Ez kiderül itt is, mert ugyanaz az Isten, aki kíméletlenül leleplezi Dávid bűneit, és a fejére olvassa, ugyanaz az Isten ugyanazon a prófétán keresztül üzeni neki a bűnbocsátó kegyelmet. Dávid megírja a 32. meg az 51. zsoltárt, amelyikben fellélegzik: levetted rólam bűneimnek terhét. Erről is igéje tette őt bizonyossá, nem maga találta ki, nem szuggesztióval akarja bemagyarázni saját magának, nem Nátán akar udvarolni a királynak — a prófétáknak ez sohasem volt szokásuk, csak a hamis prófétáknak —, hanem Isten üzeni neki. Aki előbb leleplezte és elítélte, az most feloldozza, mert a bűnbánó bűnösnek van bocsánat. Erről is csak Isten tudja őt bizonyossá tenni, és csak az Ő szava hiteles e tekintetben is.

7. Az utolsó jelenet: Dávid megöregedett. Élete végén egy nagy hálaadó imádságot mond Istennek. Megpróbálja megköszönni mindazt, amit hosszú és küzdelmes uralkodása során kapott tőle. Miért hálás leginkább? Ezt olvassuk a 22. részben: „Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat adott nekem a sötétségben.” „Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz.” (29, 31 v.)
Isten igéjéből áradt világosság az ő sokszor beborult, besötétedett útjára. És Isten szavát minden esetben igaznak találta. Most hálát ad, hogy Isten szóba állt vele, hogy a bűnei után is beszélt vele. Hálát ad, hogy ő érthette az igét és cselekedhette azt, mert az Úr beszéde színigaz, és az Úr igéjéből világosság árad.

Amikor pedig halálos ágyán végrendelkezik, akkor fiát és utódát azzal bátorítja, amit hallottunk az elején: „Légy erős, légy férfi! Tartsd meg, amit Istened, az Úr rád bízott! Járj az Ő útján, tartsd meg rendelkezéseit, parancsolatait, döntéseit és intelmeit, ahogyan meg vannak írva Mózes törvényében. Akkor boldogulsz mindenben, amit teszel és mindenütt, ahová fordulsz.”

Vagyis az ifjú király boldogulása attól függ, hogy mennyire ragaszkodik Isten írott és kijelentett igéjéhez.

És a mi boldogulásunk is ettől függ. Sokkal előnyösebb helyzetben vagyunk, mint Dávid volt. Nekünk kezünkben van már a teljes Szentírás. Ismerhetjük a mi Megváltónkat, aki azt mondta magáról: Ő a jó Pásztor, aki az Ő szavával hívogatja a nyáját. A keleti pásztor mindig a nyáj előtt ment.

Hadd iktassak közbe egy igaz történetet, amit nemrégen olvastam. Valaki Izráelben elmondta a turistáknak, hogy itt a pásztor mindig a nyáj előtt jár. Ez így van évezredek óta, és sajátos hangon hívogatja a bárányokat. Akkor, ahogy mentek az autóbusszal, láttak egy nyájat, ami mögött ment valaki és terelgette a nyájat. Megállt a busz és a makacs turisták tisztázni akarták, hogyan van ez. Odamentek a pásztorhoz és megkérdezték: milyen új szokás ez? Az mondja: semmi új szokás nincs, ő nem a pásztora a nyájnak, ő a mészáros, aki tereli a nyájat.

Nos, a jó pásztor hívogatja a nyájat. Ez van a Bibliában is, és ez a gyakorlat még ma is ott, ahol az Úr Jézus járt. Jézus azt mondja: „Az én juhaim hallják az én szavamat és követnek engem, mert ismerik a szavamat. Idegent nem követnek, mert ismerik az igaz pásztort.” (Jn 10).

Ismerjük-e az Ő szavát? Szoktatni kell a fülünket a jó Pásztor szavához. Rá kell hangolódnunk az Ő igéjére. Fel kell tudni ismerni, hogy ez most Isten szava, vagy valaki meg akar téveszteni. Ebben a Szentlélek segíti a hívőt. Isten azzal segít, hogy újra és újra szól, és megszokhatjuk, hogy milyen az Ő szava.

Isten igéje ma is ugyanígy vezeti, védi, ítéli, feloldozza, tanácsolja a benne hívőket. Jó lenne, ha komolyan vennénk Jakab apostol figyelmeztetését, aki azt mondta: „Szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, és az megmenti a ti életeteket.” Isten még szól. Ezért tekintem nagy ajándéknak ezt a hetet is, amire készülünk, a magam számára is egészen személyesen. Nem tudom, el szokták-e olvasni azt a nagy betűs igét, amit időnként kicserélünk a templom előtt. Most az van kinn: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható.” Hallgassátok Őt addig, amíg erre lehetőség van.

Jó lenne, ha mától kezdve sokkal inkább így olvasnánk, hallgatnánk és mondanánk tovább másoknak is Isten igéjét, mint amit Ő mond nekünk, mindig a mi javunkra. Jó lenne, ha mindannyiunk imádságává válna:

Igéddel áldj meg bennünket Urunk,

Így lesz e hajlék lelki otthonunk,

Buzdíts, hogy szívvel szolgáljunk neked,

Áraszd e házra áldott Lelkedet!

Igéddel hívtál most is, hű Urunk,

Bármerre küldesz, bátran indulunk,

Buzdíts, hogy szívvel szolgáljunk neked.

Áraszd ki ránk is áldott Lelkedet!

Ezt a húsvét előtti vasárnapot azért nevezték el virágvasárnapnak, mert amikor Jézus Krisztus ezen a napon egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe, az emberek zöld ágakat szórtak elé az útra örömükben.
A Jézusról szóló sorozatunkban ma Jézus haragjáról lesz szó. A virágvasárnapi történetben ugyanis két olyan részlet is van, amit szívesen emlegetnek azok, akik szeretnék a mi Urunk Jézust lehúzni arra az alacsony szintre, amelyiken mi vagyunk. Kezdettől fogva van ilyen törekvése az Isten ellen fellázadt embernek, hogy próbál Jézusnak olyan gyarlóságokat tulajdonítani, amik reánk jellemzők, Őreá nem, hogy így aztán hivatkozhassék arra, hogy ha még a szelíd és kedves Jézus is ilyen hibákat vétett, akkor mennyivel érthetőbb, sőt megbocsáthatóbb az a mi esetünkben.
Ez a két részlet, amit most hallottunk, a fügefa megátkozása és a templom megtisztítása. Mi történt itt voltaképpen? Olvastuk, hogy Jézus korán reggel ment a városba és gyümölcsöt keresett egy út menti fügefán. Mivel nem talált, megátkozta ezt a fát, és az azonnal elszáradt. Na, ugye —, mondják az előbb említett emberek. Íme Jézus is haragra gerjedt, és mérgében még bosszút is állt. Persze érthető — mentegetik magukat mindjárt tipikusan reánk jellemző módon —, mert ha valaki nagyon éhes és nem jut élelmiszerhez, akkor okkaljoggal felháborodik. Íme Jézussal is előfordult ez.
A templom megtisztításánál meg még szembetűnőbb a dolog, hiszen Jézus ott egyenesen korbácsot készített egy kötélből, és azzal verte ki a templom egyik udvaráról a kereskedőket. Na, ugye! — hangzik megint. Jézus is ismerte, hogy dühbe gurul valaki és mérgében még kegyetlenkedni is kezd.
Szeretném kérni, hogy óvakodjunk az ilyen felszínes és önigazoló megállapításoktól, amelyeknek a gyökere legtöbbször a tudatlanság. Aki ilyen valótlanságokat mond, az egyszerűen nem érti, hogy miről van itt szó, sőt úgy tűnik, nem is veszi a fáradságot, hogy megértse.
Éppen ezért, nézzük meg most közelebbről, mi ennek a két történetnek a jelentése.

I.

A fügefa Izráel népének az egyik jelképe volt. A fügefák különös tulajdonsága, hogy előbb jelennek meg a rügy hónaljában gyümölcskezdemények rajta, mint a levelek. A másik különös tulajdonsága, hogy egész idényben többféle érettségi fokú gyümölcs is van rajta. Egészen pici, zöld, éretlen is, aztán többé-kevésbé érett, meg egészen feketére megérett, túlérett gyümölcs is.
Tehát ha egy fügefa már lombos és egyáltalán semmilyen gyümölcs nincs rajta, az tényleg rendellenes, és az ilyen fa nem érdemli meg, hogy életben maradjon. Tudniillik a fügefát nem az árnyékáért tartják, hanem a gyümölcséért.
A legutóbb láttuk, hogy Jézus szíve tele volt a népe iránti szeretettel. Amikor ezt a különös jelenséget látta, egy kilombosodott, de teljesen gyümölcstelen fügefát, az Ő népének akkori lelkiállapota jutott eszébe. A választott nép akkori állapotában dús lombú gyümölcstelen fügefához hasonlított. A virágvasárnapi események ennek a szomorú igazságnak az illusztrációi voltak.
Üzemelt a templom — azt mondják egy-egy ilyen nagy ünnepen, mint a páska volt, több százezer ember fordult meg a szent városban —, papok sokasága tette a dolgát, tanították a Mózes törvényeit, áldozati állatok ezreinek a vérét ontották ki, de a legtöbbeknél felszínes, külső vallásosságban merült ki az ünneplés. Még a legjobbakat is — olvassuk az evangéliumokban — gőgössé tette az, hogy teljesítették az előírásokat. Íme a pogányok udvarán nem misszió folyik, hanem üzletelés. A pénz mindennél fontosabb volt a felelős vezetőknek, és igazi életváltozással alig-alig lehetett találkozni. Azt pedig már teljes egyetértésben eldöntötték a vezetők, hogy Jézust meg kell ölni.
Sok minden történt. Pezsgett az élet, ha életen ezt értjük, csak éppen lelki gyümölcsöket nem lehetett találni a vallásos emberek életében sem. Másokat gazdagító áldásokat nem lehetett látni. Isten népe olyan lett, mint egy dús lombú, de gyümölcstelen fügefa. Nem a küldetését teljesítette. Küldetése az volt, hogy mutassa az Istenhez vezető utat a pogányoknak. Itt erre senki nem gondolt. Itt mindenki arra gondolt, hogy magát hogyan szedheti meg, aztán úgy ahogy teljesítse a vallásos előírásokat, utána húzza ki magát és legyen arra büszke. Dús lombú, gyümölcstelen fügefa, amelyik megérett az íté-letre.
Amikor Jézus ítéletet hirdet ezen a fügefán, akkor figyelmeztetés hangzik el. Az Ő népét figyelmezteti arra, hogy ha sürgősen és szívből vissza nem térnek Istenhez, ők is arra a sorsra jutnak, amire ez a fa jutott.
Jézus itt nem mérges volt, nem valami személyes sérelmet torolt meg. Kü-lönösen az nem jellemző rá, hogy a gyomra lett volna az úr, s mivel nem tudott enni, ezért dühbe gurul. Tudjuk, hogy Ő mennyire gyakorolta a böjtöt, nem úgy, mint mi, és tudjuk, hogy amikor a tanítványok éhesen elemózsia után néztek, ő nem kapott rajta, hanem azt mondta: „van nekem eledelem, amit ti nem tudtok. Az az én eledelem, hogy annak az akaratát cselekedjem, aki engem elküldött.” (Jn 4,31-34).
Ez mérhetetlenül magasabb rendű gondolkozás, mint az, hogy hol van egy fü-ge, amit a szájamba tömhetek. Jézus nem ilyen alacsony szinten élte a maga életét. Itt nem az Ő személyes haragjáról van szó. Itt arról van szó, hogy jelet adott a fügefa kiszárításával. Figyelmeztető jelet, amit egy másik alkalommal így fogalmazott: „Ha meg nem tértek, bizony mindnyájan ugyan így elvesztek.” (Lk 13,3).
Tudjuk a Szentírásból, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Ahogy Jézus azon a reggelen gyümölcsöt keresett egy fügefán, aminek egészen természetesnek kellett volna lennie, hogy van rajta valamilyen gyümölcs, ugyan így keres ma gyümölcsöt a mi életünknek a fáján. Megtalálható-e a Lélek gyümölcse az életünkön, ami: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség és önmegtartóztatás.
Szedhetnek-e rólunk tápláló gyümölcsöket mások csak úgy, ingyen? Kapnak-e jó szót, ha arra van szükségük, egy biztató tekintetet, vigasztalást, helyén mondott igét? Nem jövünk-e ki mi is ugyanolyan hamar a béketűrésből és meg is magyarázzuk, hogy az természetes, mint mások? Más-e a mi életünk, mint a nem hívőké, a világé? Van-e gyümölcs az életünk fáján? Ezt kérdezi ma tőlünk Jézus, mert meddő lelki életet nem lehet vég nélkül élni. Egyszer Ő megáll, és ha nincs gyümölcs, elhangzik az ítélet.
A keresztyén élet nem szórakozás. Őgyelgek valahogy az úton. Az Krisztus-követés, ami azt jelenti: erőfeszítés is, aminek eredményei, gyümölcsei vannak és ott maradunk mindig a mi Urunk közvetlen közelében. Hiszen Ő maga mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Ez a mi rendeltetésünk. Teljesítjük-e a rendeltetésünket? (Jn 15,16).
Az igazi az, hogy észre sem vesszük, hogy terem a gyümölcs az életünkön. Ha olyan szoros közösségben vagyunk a mi Megváltónkkal, hogy engedjük, hogy Ő munkálkodjék bennünk, és az Ő bennünk levő életének az áldott gyümölcseivel gazdagodjanak a körülöttünk élők. Nem mi szíveskedünk adni gyü-mölcsöket. Szedjenek rólunk úgy, hogy észre sem vesszük. De adjuk, telik, folyamatosan. Jézus termi ezeket a gyümölcsöket. Ez több, mint az a formális vallásosság, ami abban az időben Isten népét jellemezte, meg ami sokszor talán minket is jellemez. Jézus ilyen gyümölcsöket keres rajtunk. Nem magának akar gyümölcsöt, hanem azt akarja, hogy az Ő népe tudja gazdagítani a többieket azzal, amivel csak az Ő népe tud gazdagítani másokat, az egész társadalmat is.
II.

A másik a templom megtisztításának a története. Tudjuk, hogy sok állatra volt szükség az áldozatok bemutatásához, és ezeket többnyire ott vásárolták meg az emberek. Azt is tudjuk, hogy nem lehetett akármilyen pénzzel fizetni a templom területen. Csak templomi pénzt volt szabad használni, amin nem volt rajta egyik pogány császár arcképe és felirata sem. Ezért szükség volt állatkereskedőkre és pénzváltókra. Ezeknek meg volt a kijelölt helyük. Itt történt a baj.
Jól ment az üzlet és nem érték be a kijelölt hellyel, hanem benyomult az üzletelés a pogányok udvarába. A pogányok udvara meg olyan terület volt, ahova várták azokat a nem zsidó, Istent kereső embereket, akik ott hallhattak Izráel élő Istenéről, és csendben imádkozhattak, mivelhogy az Isten háza az imádság házának rendeltetett, és mivelhogy az Isten népe világosságul rendeltetett a pogányoknak. Csak hogy éppen ettől került nagyon messze az akkori közgondolkozás. A templom és a vallásos élet vezetői is bizonyos haszon fejében csendesen szemet hunytak a felett, hogy a pogányok udvarában már nem lehetett imádkozni, csak üzletelni.
A misszió helyén, sőt a misszió helyett seftelés folyt az Isten szent házában, mert mindennél fontosabb a haszon. Ez volt a nyers igazság, és ekkor ragadta Jézus azt a bizonyos korbácsot, és tett olyat, amit sem előtte, sem utána nem tett. „Kötélből korbácsot csinált, kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Miért tette ezt? Méregbe gurult? Elragadták az indulatai? Egyáltalán nem! Ő nem volt kiszolgáltatva semmiféle ránk jellemző emberi indulatosságnak. Hanem miért tette? Azért, ami azonnal eszükbe jut a tanítványoknak a 69. zsoltárból: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.”
Jézus azért volt itt ennyire kemény, mert úgy minősítette, hogy minden mértéket meghaladott az a szemérmetlen Isten elleni lázadás, amivel ott találkozott. Amit ott tettek, hogy a misszió udvarában kereskedni kezdtek, és ehhez mindenki, a felelősök is, hozzájárultak, az olyan kihívó, kirívó, szemtelen lázadás volt az élő Isten és az Ő rendje ellen, amit nem lehetett következmények nélkül hagyni. Jézus idézi az igét, aminek alapján Ő itt cselekszik. A Jeremiás 7-ből szó szerint idézi: „Az én Atyám imádság házának rendeltetett, ti pedig rablók barlangjává züllesztettétek.”
Akinek már semmi sem szent, aki nyíltan és gátlás nélkül gyalázza a Mindenhatót, aki semmit sem arra használ, amire azt Isten adta, akinek csak a maga anyagi előnye fontos és senki és semmi más nem számít, az nem számíthat a szelíd Jézus irgalmára, megértésére, bocsánatára. Az ilyen ember, amíg meg nem tér, az Isten haragjával és igazságos ítéletével találkozik.
Tehát Jézus nem valami személyes sérelmet torolt meg. Senki nem bántotta Őt. Egész egyszerűen arról van szó, hogy Jézus ebben a helyzetben is az maradt, aki mindig volt: a mindenható Isten engedelmes szolgája. Aki minden körülmények között Isten igéjéhez tartja magát, akkor is, ha az népszerűtlen. Aki minden helyzetben egyedül Istennek akar engedelmeskedni, és küldetésében jár, akkor is, ha ezzel megbotránkoztat másokat.
Virágvasárnap a templom megtisztítása a minden helyzetben engedelmes Messiás isteni tette volt, és e mögött nem olyan harag vagy indulat lapul, mint ami minket jellemez, hanem e mögött ez a féltő szeretet volt, amiről itt olvasunk, és amit Jézus vállalt. Féltő szeretet egy istentelen társadalomban a szent Isten iránt, és féltő szeretet az elvakult, erkölcsileg lezüllött, de mégis szeretett népe iránt. Ez a féltő szeretet vitte Őt a keresztre is.
Amikor Jézus haragját emlegeti valaki, akkor legyen szíves, olvassa el a Bibliát. Mindent, ami ezzel kapcsolatos. És majd elszégyelli magát, és egészen másként fog gondolkozni. Leborulva imádja azt a Krisztust, aki még a kereszten haldokolva is azokért könyörgött, akik odajuttatták Őt.
Egyébként Izráel népe ezekben a napokban a legnagyobb ünnepére készült. A páska az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe volt, amikor Isten nagy tetteit sorolták el a család legkisebb tagjaitól a legöregebbig mindenkinek, és arra emlékeztek, azért magasztalták az Urat, hogy csodák sorozatán vitte át a népét. De ha elolvassuk az evangéliumok erről szóló történeteit, sehol sem találkozunk azzal, hogy ez a gondolatkör töltötte volna be az ünneplőket.
Ki emlegeti itt Isten nagyságát? Ki emlékezik Isten nagy tetteire? Ki hódol előtte mint Szabadító előtt. Itt az érdekelt mindenkit, hogy az ünnepek alatt is jól érezzék magukat az emberek, minél kényelmesebben letudhassák vallásos kötelességeiket, minél nagyobb haszonnal zárják az ünnepet, és ugyanott folytassák utána, ahol abbahagyták.
Vajon nem ugyanez jellemez ma minket is? A legnagyobb ünnepeinkre ké-szülünk, mert nagypéntek Jézus Krisztus helyettünk elszenvedett kínhalálára és váltságára emlékeztet. Húsvét az Ő dicsőséges feltámadását hozza elénk, hogy Őt magasztaljuk ezért. Vajon csakugyan ezek a gondolatok töltenek be most bennünket, vagy egészen más jellegűek?
Az ünnep neve már leleplezi azt a félelmetes torzulást, ami a gondolkozásunkban bekövetkezett. Nem feltámadás ünnepére készülünk, hanem hús vétre. Amikor a böjti korszak után végre húst vehet magához az ember. A mai ember még böjtöt sem tartott. Böjt nélkül készül a még nagyobb hús vételére. Sonka, tojás. A halálon is diadalmaskodó Úr ünneplése helyett pogány termékenységi rítusokból származó szokásként pacsulival locsolgatjuk egymást. Alkohollal locsolgatjuk a sonkát a gyomrunkban. Lehessen eladni mindent, amit csak akar valaki az ünnep előtt, és bezsebelni mindent, amit az ünnep kapcsán lehet. A gyerekeket is erre tanítjuk: tartsd a markod, ha meglocsoltad a nénit meg a kislányt. Ez lett az ünnepből.
Hol van a kereszthalál és a feltámadás jelentőségének a világos értése, a magunkra alkalmazása? Sokféle nyomorúságunk között is az az öröm, ami annak a szívében mindig megszületik, sőt betölti a szívét, aki ezeket a csodákat érti, és ezekért újra és újra tudja magasztalni a mindenható Istent?
Sonka, tojás, kívülről kölni, belül alkohol, és ünnep másnapján, aki teheti, ne üljön autóba, mert tele van az út félrészeg gépkocsivezetőkkel. Leitatjuk a gyerekeket is, viszik őket a detoxikálóba. Ünnepeltünk. Miközben sokan ezen a napon sem laktak jól.
Mit gondoltok, mi lenne, ha ezen a ma kezdődő héten minden vacsoránk árát félretennénk, és az ünnep alatt odaadnánk egy árvízkárosult családnak? Mi lenne, ha vacsora helyett elővenné a család a Bibliát, aztán ha megtalálja benne a nagypénteki meg a húsvéti történeteket, elolvasnánk, emlékeztetnénk magunkat, hogy mit tett értünk Jézus, és imádkozna a család azért a sok nyomorúságért, amik között élünk? Ugye milyen szokatlan gondolat? Máris megszólal bennünk, hogy miért nem lehet ezt megvalósítani.
Mit gondoltok, mi lenne, ha a megszokott ünnep délutáni program helyett elmennénk valamelyik elfekvő kórház pisisszagú szobáiba? A nővér megmondja, kit nem szoktak látogatni, és letennénk egy ismeretlen idős ember éjjeliszekrényére egy nagybetűs igét, meg egy szem gyümölcsöt, és csak ennyit kérdeznénk: hogy tetszik lenni? És végighallgatnánk. Mit gondoltok, mi lenne? Isten áldása kísérné az ünneplésünket. Így meg ez az istentelen, harsány kereskedés az Isten igazságos ítéletét hívja ki ellenünk.
Az első virágvasárnapon is úgy kiabált a tömeg, hogy maga sem vette komolyan, amit mondott. Ünnepelték a Dávid Fiát, a Messiást, de olyan szerepbe akarták kényszeríteni Jézust, amit Ő nyilvánvalóan nem vállalt. Sokszor mi is egészen másmilyennek gondoljuk el Őt, mint aki Ő valójában. Mást várunk tőle, mint amit Ő ígért és kínál. Utána fel vagyunk háborodva, és még a létét is kétségbe vonjuk. Idáig terjed sok ember vallásoskodása.
Jézus pedig ma is itt jár, gyümölcsöket keres az életünkön. Egyelőre még nem átkoz meg bennünket. Egyelőre még lehetőséget ad arra, hogy gyümölcsö-ket teremjünk. Jézus ma is itt jár, egyelőre korbács nélkül azt kérdezi: nincs-e a mi életünkben is valami olyan végzetes hangsúlyeltolódás, valami olyan súlyos aránytévesztés, mint ami akkor a jeruzsálemi templom működésében volt. Vajon a helyén van-e minden az életünkben? Meg volt a helye a kereskedésnek is, de meg volt a helye az imádságnak és a róla való bizonyságtételnek is.
Mi nincs a helyén az életünkben? Milyen nagy kegyelem, hogy még a helyére kerülhet. Hogy még mi is a helyünkre kerülhetünk. Érvényes mindannyiunkra, meg az egész emberiségre, hogy kizökkent az idő, ó kárhozat. De Jézus Krisztus visszahelyez minket az elveszített pozícióba. Aki Őt befogadja, annak megadatik az a nagy kiváltság, hogy újra Isten gyermekévé lehet. Mindazoknak, akik az Ő nevében hisznek. Akik nem kiabálják a hozsánnát, hanem akik komolyan veszik, hogy Ő Úr és Király ma is, és a legnagyobb kiváltság neki hittel, bizalommal engedelmesen szolgálni.
Csendesedjünk el ma előtte, és engedjük, hogy az Ő világossága ragyogjon be a szívünk rejtett zugaiba is, és kiderüljön, mi nincs a helyén, minek, kinek hol lenne a helye, és elsősorban Ő hadd foglalja el az egyedül Őt megillető helyet, az elsőt, aztán majd a többi magától, magától a megváltó Krisztustól rendeződik.

Még egy olyan kicsi szolgáról legyen szó ma, akin keresztül Isten nagy dolgokat vitt véghez, és akinek az egyszerű, de hiteles példája máig világít és segíthet minket is különböző élethelyzetekben helytállni. Ő ez a bizonyos Oné-zimosz.

Ő annyira kicsi ember volt, hogy sokak szemében nem is számított embernek, csak beszélő szerszámnak, hiszen rabszolgaként dolgozott a kolosséi gyülekezet vezetőjének, Filemonnak a házában.

Egy alkalommal meglopta a gazdáját és megszökött. Ezt követően valahogy, nem tudjuk hogy, elkerült oda, ahol Pál apostol éppen börtönben volt, és Pál Jézushoz vezette ezt a fiút. Onézimosz megtért. Örömében és hálából elkezdett segíteni ott az apostolnak, amit tudott. Az idős, beteg Pálnak erre szüksége volt és örült neki.

Csakhogy Isten gyermekei soha nem szoktak itt megállni, hanem egyszer csak rájött az apostol, hogy nem becsületes dolog a más szolgáját ingyen igénybe venni. Onézimosznak vissza kell mennie jogos gazdájához. Igen ám, csak ez Onézimosz számára életveszélyes vállalkozás volt, mert abban az időben, ha megkerült egy szökött rabszolga, a legtöbbször — már csak elrettentés végett is — kivégezték, vagy jobb esetben megbélyegezték a homlokán, és egész életében a legkeservesebb munkákat kellett végeznie.

Igaz, hogy Filemon keresztyén ember, valószínű nem ütteti le a fejét azonnal Onézimosznak, de valamit neki is tennie kell, mert egy tolvaj szökevényt meg kell büntetni, már csak a közvélemény miatt is.

Kiszámíthatatlan, hogy mi vár Onézimoszra otthon. Mi legyen most? Az biztos, hogy helytelen, ha Onézimosz továbbra is Pálnak szolgál. Erről Pál meg volt győződve. Ugyanakkor féltette lelki gyermekét, akit itt már ilyen kedves és sokatmondó szavakkal illet, hogy hű és szeretett testvér. És féltette Filemont is, nehogy valami olyat tegyen, ami nem méltó keresztyén emberhez. Ezekben a kényes, nehéz helyzetekben szokott Isten Szentlelke bölcsességet adni azoknak, akik tőle kérik és várják ezt.

A megoldást abban találták meg, hogy éppen akkor indult Kolosséba ez a Tükhikosz nevű diakónus, akitől a Kolosséba írt levelet küldte Pál a gyülekezetnek. Írt tehát Pál még egy levelet személyesen Filemonnak, személyesen Onézimoszról és ezt a levelet is elküldte tőlük. És Tükhikosz kíséretében a két levéllel a kezükben Onézimosz is visszaindult Kolosséba.

Mi volt mindebben a szerepe Onézimosznak? Ez az, amiből sok mindent megtanulhatunk. Mindenekelőtt az, hogy ennek a fiatal keresztyénnek meg kellett tanulnia, hogy attól kezdve, hogy valaki Jézus Krisztus tanítványa lesz, minden döntését hitben és hitből kell meghoznia. Egészen új alapokra helyeződik az élete. Egészen új szempontok szerint mérlegel, és más dönti el azt, hogy valamit tesz vagy nem tesz. Ez hitbeli döntés volt, és azt követelte Onézimosztól, hogy haza merjen menni.

Aztán meg kellett tanulnia, hogy az Isten országa rendjéhez kell igazodnia minden tekintetben. A régi gondolkozása szerint mondhatta volna azt, micsoda mázli, hogy éppen Pál apostolhoz vezetett az útja. S milyen nagy ajándék, hogy ott megismerhette az Úr Jézust. Nosza, itt ő el is éldegél, még jót is tesz: szolgál az apostolnak. Még büszke is lehet rá, hogy ha az óembere még eléggé virulens. Megúszta a szökést és annak következményeit.

Csakhogy az Isten országa rendjétől ez a régi és sokakra jellemző gondolkodás teljesen idegen. Mert akinek rendeződik a kapcsolata az élő Istennel, annak rendeznie kell minden egyéb dolgát is, ami még a régi életéből visszamaradt. Az emberi kapcsolatait is megtisztítani, megszakítani, vagy megújítani, az anyagi ügyeit is, és minden egyebet, ami még rendezetlen.

Na, de itt megszólal megint a régi gondolkozás, hogy ez igen veszélyes dolog. Az Isten sem kívánhatja azt, hogy a megtérése után egy fiatal hívőnek mindjárt szenvedni kelljen, esetleg börtönbe kerülnie, vagy ki tudja miket elhordozni.

Onézimosz azonban látta Pál apostol eltökéltségét. Látta, hogy Pál számára bármilyen kényes is ez a helyzet, de maga a feladat rendkívül egyszerű. Mert Onézimosz Filemon szolgája, akkor Filemonnak kell szolgálnia. Onézimosz Filemon tulajdona, akkor nem használhatja őt más senki. És Onézimosz meglopta Filemont, ezt Filemonnak valahogy meg kell téríteni. Ha Onézimosz nem tudja, akkor majd megtéríti Pál, ezen meg ne bukjon a vállalkozás, de neki akkor is haza kell mennie.

Az a kis levél, a Filemonhoz írt levél, ami itt van a Bibliában, tulajdonképpen egy váltó. Ezt írja benne Pál apostol: „… magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen.” És most jön a váltó: „Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, megadom neked!” (Filem 1,18-19).

Ezt is rendeznie kell Onézimosznak, s ha nem tudja önerőből, majd segít a lelki atyja, latba vetve minden lehetőségét.

Onézimosznak meg kell tanulnia azt is, hogy mostantól kezdve minden dolgát, önmagát, az egész jövőjét is arra a Jézus Krisztusra kell bíznia, akinek a tulajdona lett, akinek a szolgájává, rabszolgájává lett — Pál apostol többször kezdi így a leveleit, hogy én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája — és akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Nyugodtan bízza Jézusra, hogyan zajlik le majd ez a találkozás otthon, Kolosséban. Nem kell előre filozofálni, találgatni, aggodalmaskodni, elképzelni különböző lehetőségeket. Bízni kell, majd Ő elrendezi. Tudniillik neki Filemon szívén is hatalma van, nemcsak Onézimosz drága neki. Az Ő kezében minden ember szíve olyan, mint az edényben a víz, ahogy a Példabeszédek könyvében olvassuk, amerre billenti az ember, arra löttyen az a víz. Isten így bánik az emberek szívével, gondolataival és akaratával.

És Filemon sem tehet akármit már Onézimosszal. Egyáltalán semmi nem történhet Onézimosszal véletlenül az Ő gazdájának, és új Urának, Jézus Krisztusnak az akarata nélkül. És ha mégis börtönbe csukatják? Akkor tudnia kell, hogy megérdemelte. Semmi rendkívüli nem történt. Örüljön, hogy csak ekkora büntetést kap, és ott a börtönben is Jézus Krisztus tanítványának kell maradnia, ahogy látta az öreg Páltól, aki ott is az volt, és ott is embereket vezetett Jézushoz. És ameddig ott kell lennie, addig ott kell helytállnia. Egyáltalán semmi végzetes baj vele már nem történhet.

Könnyű ezt így elmondani, de ha egy kicsit beleéljük magunkat ebbe a helyzetbe, akkor nem lehetett még sem könnyű ez Onézimosznak. Kellett ehhez bátorság, alázat, engedelmesség, és mindenekfelett feltétel nélküli bizalom abban a Jézusban, aki az eseményeket igazgatja, és akinek az Övéire gondja van.

Kellett bátorság ahhoz, hogy megálljon a meglopott és becsapott Filemon előtt. Kellett alázat, mert az, hogy ők testvérek lettek a Krisztusban, nem változtatott azon, hogy rabszolga maradt, és nem lehet az előbbivel visszaélni. Kellett engedelmesség, hogy amit az öreg Pál, az ő lelki vezetője mond az ige szellemében, az ige iránti tiszteletből, meg a lelki elöljárója iránti becsülésből akkor is megteszi, ha fél tőle.

Némelyek szemére vetik Pál apostolnak, hogy ilyen könnyen beletörődött a rabszolgaság intézményébe és nem lázított ellene. Nem lázított ellene, de nem törődött bele. Tudniillik Pál éppen az evangélium erejével vette fel a harcot ez ellen az embertelen rendszer ellen. Az új életet kapott Filemonok, meg a Jézus Krisztus rabszolgáivá vált Onézimoszok, meg a kettőjük között alapjaiban megváltozott kapcsolat volt az az egészen új a keresztyénségben, ami végül is belülről repesztette szét a rabszolgaság intézményét. Mert egészen elképzelhetetlen volt az, amit itt Pál leír, és amit Filemontól kér.

Ezt olvassuk a Filemonhoz írt levél 10. versében: „Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet …” És mit kér tőle a későbbiekben? Ez az, ami egészen forradalmi. „Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.”

Micsoda? Egy szökött tolvaj rabszolga, aki egy idő után előkerül, az szeretett testvére legyen annak, akit meglopott, és akinek a rabszolgája? Ennyire átminősíti a kapcsolatokat az újjászületés. Mert ebben a néhány mondatban, amit most olvastam, a kulcsszó ez: az Úrban. Filemon, te is az Úrban találtad meg az új életet, Onézimosz ugyanabban az Úr Jézus Krisztusban ugyanolyan új életet kapott. Ti testvérekké lettetek. Ez nem teszi semmissé azonnal az eddigi társadalmi kapcsolatokat és ellentéteket, de próbálj meg ennek a szellemében viselkedni. Ez egészen forradalmian új volt akkor, és ez a szellemiség repesztette szét azt a kősziklát, amit említettem.

Persze Onézimosznak nemcsak egy levelet kellett átadnia, hanem az életének valóban bizonyítania kellett azt, hogy megváltozott. Úgy kellett élnie is, hogy Filemon kénytelen legyen megállapítani: ez a gyerek valóban az Úrban van. Benne is él hit által Krisztus, és az új élete hitelesíti mind azt, amit Pál apostol mondott. Tehát nem csak a levél beszél Onézimosz megtéréséről, hanem Onézimosz élete is levéllé válik, amelyik hitelesíti mindazt, amit az apostol leírt.

Ez érdekes gondolat, amit az apostol többször felvet a leveleiben. Talán a legfrappánsabban a Korinthusba írt második levél 3. részében. A korinthusiak kétségbe vonták azt, hogy Pál valóban Jézus megbízásából, valóban tőle kapott üzeneteket hirdet Korinthusban. Erre Pál nem érvel, nem sértődik meg, nem hagyja faképnél őket, hanem a következőket írja. „Elkezdjük-e ismét ajánlani magunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagyok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” (2Kor 3,1-3).

Vagyis azt mondja Pál, hogy nem hozunk az előző gyülekezetekből ajánlóleveleket, hogy bízzatok bennünk, és higgyétek el, hogy amit mondunk, azt nem mi találtuk ki, hanem a szolgálat Ura bízta ránk. Nézzetek körül a gyülekezetben: akik befogadták ezt, amit mondtunk, azoknak az életét Jézus Krisztus megváltoztatta. Ez a bizonyíték. Ti vagytok az ajánlólevél, az újjászületettek hitelesítik azt, ami elhangzott.

Nagy dolog, hogy ha valaki csakugyan úgy tud élni, hogy akár szavak nélkül is prédikál az élete. Feltétlenül kell, hogy szóval is tudjunk bizonyságot tenni Jézusról, hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. De van olyan, amikor valaki már nem tud beszélni, és mégis Jézusra mutat.

Ismertem valakit, sokáig látogattam egy kórházban, aki úgy élt ott valóban, mint Jézus Krisztus tanítványa. Amikor meghalt, nemcsak a kórterem, az egész osztály gyászolta. Nem tudtam, hogy meghalt. Mentem volna látogatni, és nem tudtam, mi van itt. Sírnak a nővérek, szótlan a kórterem, nincs beszélgetés. Láttam, hogy üres az ágya. Elmondták, hogy az utolsó napokban már egyáltalán nem tudott beszélni, de nekem fogalmam nincs arról, hogy ők kit veszítettek el. (Senki rokona nem volt ott.) És hogy mennyire hiányzik, és ők nem tudnak szóhoz jutni és beszélni sem, mert — és akkor sorolták tulajdonképpen nem is a tetteit, nem is elsősorban azt, hogy vizet vitt ahhoz, aki még nem tudott felkelni a műtét után. Ezek nagy segítségek egy kórteremben. De valami olyan áradt ebből a néniből, amit ott mindenki érzékelt, hogy erre a többletre lenne szükségünk, s íme, ez itt van. Tapasztalati valóság. És amikor elment, akkor íme, ez nincs. És üresség maradt a helyén.

Tudunk-e úgy élni, hogy akár szavak nélkül is Jézusra mutasson az életünk, ajánlólevél legyen, evangélium legyen, és azt követően sokkal hitelesebben tudjunk esetleg szólni is a mi Urunkról?

Onézimosz esete egyebek között azt a kérdést is felveti, amit Akvilánál és Priszcillánál csak megemlítettünk, hogy nem az a fontos mindig, hogy mit tesz valaki, vagy mit mond, hanem, hogy kicsoda az illető valójában. Ez a felszínes, primitív, materialisztikus gondolkozás, ami körülvesz bennünket, csak azt tartja fontosnak, hogy valaki mit tesz. A teljesítményei adják meg egy ember értékét. S ha már nem tud teljesíteni, öreg, beteg, vagy még kisgyerek, nincs értéke, csak gond, teher, tehát nem kell. Szabadulni kell tőle. Teljesen torz, beteges gondolkozás.

A Biblia azt mondja: az a döntően fontos, kicsoda valaki. Mi árad belőle, ha meg se szólal, ha meg se mozdul. Amikor megszólal és megmozdul, akkor ennek megfelelően tegye azt is. Legyen hiteles élete. De hitelesen cselekedni és beszélni csak az tud, aki hiteles ember. Akiben valóban él hit által Krisztus. És a Krisztus jó illata árad belőle — ahogy szintén Pál apostol írja a Korinthusi levélben.

Mielőtt az úrasztalához jövünk, három kérdésre válaszoljunk magunkban ma becsületesen.

1. Merem-e jézusi módon intézni a dolgaimat? Merek-e jézusi normák szerint gondolkozni és cselekedni? Úgy, mint ahogy Pál apostol ott a börtönben. Egyszer csak rájön, hogy valamit nem jól teszek. Ez nem helyes, hogy másnak a szolgája nekem szolgál úgy, hogy ő nem is tud róla. Ezt nem lehet tovább folytatni. Na de ez kényes, nehéz, megoldhatatlan feladat. Nem megoldhatatlan. Ezt meg kell oldani, mert semmit nem akarok úgy tenni, ahogy az nem kedves az én Uramnak.

Nem könnyű ám ez. Vállalkozóknak nem kell magyarázni, hogy ez mennyire nem könnyű. De egyikünknek sem könnyű egy ilyen istentelen világban, ahol sokan azért boldogulnak, mert megszegik nemcsak az Isten törvényét, azt nem is ismerik, és nem is tisztelik, hanem az állami törvényeket. Attól lehet boldogulni, ha kijátszod. Erre jövünk mi, és a Szentírás alapján azt mondjuk, hogy minden helyzetben szeretnénk jézusi módon gondolkozni, dönteni és cselekedni. Aki ezt megpróbálja, lehet, hogy nehezebben fog boldogulni, de meg fogja tapasztalni, hogy ugyanúgy, ahogy Onézimosznak, Jézus Krisztus ma is ad az ilyeneknek bátorságot, alázatot, engedelmességet és benne vetett bizalmat. Merjük-e ezt megkockáztatni, és ami éppen most nem ilyen tiszta, nem jézusi az életünkben, azt merjük-e ilyen alapra helyezni?

2. A másik kérdés: beszédes élet-e az életünk? Beszél-e az életünk arról a többletről, akár szavak nélkül is aki Jézus, akit Ő jelent már nekünk? Bekövetkezett-e ez a forradalmi változás az életünkben, amit a Biblia újjászületésnek, Jézus Krisztus felülről való nemzésnek nevez? Beszédes életté vált-e az életünk?

Milyen céllal jövünk például az istentiszteletre? Olyan sokan azt mondják: szeretnék egy kicsit megnyugodni. Ilyet Isten nem ígér. Ő nem egy kicsit megnyugtat minket. Jézus azt mondja: „Az én békességemet adom nektek. Nem úgy, mint a világ adja.” Ő sokkal többet ad. Ne érjük be ilyen kevéssel. És azt mondja: az ő igéje sziklazúzó pöröly, és kétélű éles kard, ami elhat a szívnek és a velőnek a megoszlásáig, és megítéli a gondolatainkat is, meg a szívnek az indulatait. És itt a megítéli: kettéválasztja. Ez tiszta, ez tisztátalan, ahogy Pál egyszer csak rájött, hogy ez tisztátalan. Onézimosz ne nekem szolgáljon, hanem a gazdájának.

Mindennapi tapasztalatunk-e ez, hogy Isten így beszélhet velünk? Ettől lesz beszédessé az életünk, ettől fog megtisztulni. Ennyi templomba járás után nem kellene-e már végre valóban áttörnie az evangéliumnak a páncélunkon, kilépni valamiféle langyos, jó szándékú vallásoskodásból, és ezt a forradalmi változást átélni? Jézus az én Uram, és egy Jézus nélküli világban az Ő tanítványaként akarok élni. Nem is tudom előre, hogy ez mit jelentene, de Ő erre hívott el, aztán majd lépésről lépésre Ő nemcsak világossá teszi, hanem erőt is ad hozzá.

Az első kérdés az volt: merünk-e mindenben jézusi módon gondolkodni és cselekedni? A második: beszél-e a puszta létünk másoknak Jézusról? Ha nem, akkor nem azzal kell foglalkozni, hogy mit teszek, és mit mondok, hanem, hogy ki vagyok.

3. A harmadik egy fontos párhuzam. Hisszük-e, hogy Jézus Krisztus ugyanazt tette velünk, amit Pál apostol Onézimosszal. Onézimosz halálra méltó bűnt követett el. Pál apostol azonban levele által elkíséri őt Filemonhoz, és kegyelmet kér a számára. Onézimosz viszi a kegyelmi kérvényt a kezében, hogy fogadja őt vissza.

Velünk ugyanez történt. Mindent elkövettünk azért, hogy Isten igazságos ítélete sújtson. Akkor mellénk szegődött Jézus, és kérleli az Atyát, hogy bocsásson meg nekünk, sőt fogadjon vissza gyermekeivé. Hisszük-e azt, hogy egyedül Jézusnak köszönhető, hogy amikor Isten elé járulunk, nem az igazságos Isten büntetésével találkozunk, hanem a kegyelmes Isten bocsánatával? És tudunk-e, akarunk-e ebből a kegyelemből élni?

Ezért van megírva az úrvacsora szereztetési igéjében, hogy ilyenkor mindig „az Úrnak halálát hirdessétek.” Miért? Mert egyedül Jézus Krisztus golgotai kereszthalála volt az az áldozat, amit Isten érvényes fizetőeszközként elfogad mindannyiunk tartozásának a törlesztésére. Amit itt Pál ír, hogy én megfizetem neked, amivel ő károsított meg, erről olvasunk Jézussal kapcsolatban is. Ő fizette meg a kereszten azt, amivel mi megloptuk Istent, s amivel meglopjuk talán folyamatosan. Meglopjuk az Ő dicsőségét, nem adjuk meg az egyedül neki kijáró imádatot, a bizalmat, engedelmességet stb. Jézus kifizette ezt a mi tartozásunkat. Hisszük-e ezt igazán?

Jó lenne kíméletlen becsületességgel megvizsgálni és nem mindjárt azt mondani: persze, konfirmáción is volt erről szó. Sokszor van erről szó, de be van-e írva a szívünk hústáblájára — ahogy olvastuk most a Bibliában. Mert ha ez be van írva, akkor lesz az életünk olyan hitelesítő levél, amelyik szavak nélkül is beszél másoknak Jézusról, és akkor lesz erőnk az élet kényes helyzeteiben is megmaradni Jézus tanítványának, és olyan módon cselekedni, ahogy azt Ő mondja.

Kis emberek a nagy Isten szolgálatában. Kis emberek Isten hatalmas kezében. Ez a témája annak a sorozatnak, amit most már hónapok óta folytatunk. Hamarosan befejeződik, talán csak még egy lesz belőle.

Akiről ma olvastunk, azt itt, ezen az egyetlen helyen említi a Szentírás. Egyszer, egyetlen szolgálatot végzett el Jézus Krisztus parancsára, de ez az egész világmissziót meghatározó jelentőségűvé vált.

Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ha Isten megbízásából teszünk, mondunk akármit, annak kiszámíthatatlan jelentősége lehet? Sokan szeretnének embereket mindjárt, gyorsan az Úr Jézushoz vezetni, az Ő tanítványává tenni. Ez általában nem így történik, hanem úgy, mintha egy lánccal vonná magához Jézus az embereket, és ezen belül a mi bizonyságtételünk egy láncszem. Az fontos, hogy erős legyen, mert egy lánc erejét a benne levő leggyengébb láncszem határozza meg, az pattan el először, ezért kell helytállnunk ott, ahova Ő küld. Nem kell nagyot akarnunk, nagy csodákat tennünk. Azt kell tenni, amivel Ő bízott meg.

Ha elénk hoz egy gyereket, akinek beszélhetünk Isten szeretetéről, akkor neki kell kedvesen, érthetően, igazán gyerekszerűen beszélni. S lehet, hogy tíz év múlva eszébe fog jutni, amit tőlünk hallott. És tizenöt év múlva, mint egy csíraképes mag, ami addig ott lapult a szíve mélyén, kikel, szárba szökken és gyümölcsöt terem. Sok ilyen példát lehet mondani az egyháztörténetből. Egyetlen, régi, nagymamai vagy apai, vagy akárkitől elhangzott bizonyságtétel évek, évtizedek múlva virul ki, és lehet, hogy az illetőt soha többé semmi másra nem használta Isten, de aki az Ő szavára hitre jutott, az ezreket fog Őhozzá vezetni.

A nagy evangélisták egytől egyig mind így tértek meg. Egy csendes bizonyságtétel elhangzott, félév múlva egy másik, feltűnt neki, hogy mennyire hasonlít a kettő, pedig a két ember nem is ismeri egymást, akiktől hallotta. Elkezd gondolkozni. Nem tud kibújni az Isten mentő szeretete elől és alól, hitre jut. És akiktől hallott, azok kis emberek maradnak, senki nem ismeri a nevüket. És valóban talán csak az az egy szolgálatuk volt. Őt meg Isten sokak üdvözítésére használja.

Egyáltalán miért kell ezt számolgatni, hogy milyen következményei lesznek a szolgálatunknak? Ahova küld minket a mi Urunk, menjünk, és amit a szánkba ad, azt mondjuk, és az egészet meg bízzuk Őreá. Ő a misszió Ura. Megtéríteni embereket csak Ő tud, nem mi, de ehhez szüksége van eszközökre, ilyen egyszerűekre, mint mi vagyunk mindnyájan. Olyan nagy kiváltság az, hogy ha csak egy esetben is, ha egy ember üdvösségére is használ bennünket.

Anániással ez történt. Azt tudnunk kell, hogy ő nem az az Anániás, aki egyszer eladta a földjét, és a feleségével, Szafirával megegyezve hazudtak a gyülekezetben. Az egy másik, róla a könyv elején van szó. Ennek az Anániásnak, akiről ma van szó, egészen más lelkülete volt. Kövessük nyomon ezt az egyszeri eseményt, amit itt tömören összefoglalva olvastunk, és álljunk meg minden lépésnél, mintegy tükörbe nézve az igébe, hogy vajon mennyiben vonatkozik ez ránk.

Mit tudunk meg Anániásról?

„Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás.” Tehát pünkösd után nem sokkal, Jeruzsálemtől kétszáz kilométernyire már keresztyén gyülekezet volt. Ennek a gyülekezetnek volt tagja ez a bizonyos Anániás. A legjellemzőbb ismertetőjele: tanítvány. Jézus Krisztus tanítványa, mégpedig — mivel pünkösd után vagyunk — a mennybe ment Jézus tanítványa, ugyanúgy, mint ahogy mi is tanítványai lehetünk Jézus Krisztusnak. Ő sem ismerte test szerint a Megváltót, de elhitte a róla szóló igehirdetést, és elkötelezte magát Jézus mellett. Akkoriban csak azokat nevezték tanítványnak, akik a Mesterrel valami módon együtt éltek, akik attól, akit mesterüknek tekintettek és vallottak, mindent igyekeztek ellesni, hozzá mindenben hasonlítani. Adott esetben Őt képviselték mások előtt, Ő volt számukra a példa. Anániás ilyen tanítványa volt Jézus Krisztusnak.

És mi milyenek vagyunk? Egyáltalán elmondhatjuk-e alázatosan, de bizonyossággal: én Jézus Krisztus tanítvány vagyok?

Hadd mondjam el még egyszer részletesebben, hogy mit tanít a Biblia a tanítványság ismertető jeleiről. A tanítvány ismeri a mesterét, nemcsak ismergeti, kóstolgatja, — ismeri. Egyre mélyebben, az egész gondolkozását. A tanítvány szereti a mesterét. Mégpedig a Biblia azt mondja, hogy teljes szívéből és teljes elméjéből. Tiszteli a mesterét. A tanítvány előtt abszolút tekintély a mester. Ha nem, akkor elmegy egy másik mesterhez. Ha csalódott benne, nem bízik benne, akkor nincs értelme ott maradni. A tanítvány bensőleg azonosul a mesterrel. A Biblia mindig így beszél a tanítványságról. A tanítvány számára a mester szava parancs. Nem szükséges indokolnia, nem kell megismételnie. Elhangzott, és ő teszi. Miért? Mert bízik benne. Mindig elsőbbséget biztosít a mesterének. A leggyakrabban ezt olvassuk: a tanítvány követi a mesterét, ami azt jelentette abban az időben, hogy együtt élt vele. A tanítványok Jézussal is éjjel-nappal együtt voltak. Kánában, ahol Jézus nagy kanállal evett, a tanítványok is bőségesen jóllaktak. A samáriai faluba nem engedték be Jézust, a tanítványoknak sem volt hol lehajtaniuk a fejüket. Teljes sorsközösség és állandó együttlét. A tanítvány folyamatos párbeszédben van a mesterével, és feltétel nélkül engedelmeskedik neki.

El lehet-e mondani, ha bizonyos megszorításokkal is és alázatosan, hogy igen, van sok helyen pótolnivalóm, de szívem szerint és a lényeget tekintve Jézus Krisztus tanítványa vagyok és az is akarok maradni. Ezt a vele való közösséget a tanítvány állandóan ápolja és éppen a mesternek való engedelmességgel bizonyítja.

Hogy Anániás ilyen közösségben élt a mennybe ment dicsőséges Jézussal, azt mutatja a folytatás, mert „Az Úr megszólította őt látomásban: „Anániás!” Ő így válaszolt: „Íme, itt vagyok, uram.”

Így csak összeszokott emberek tudnak beszélni, akiknek intim, meghitt kapcsolatuk van egymással, akik gyakran beszélgetnek egymással. Jézus név szerint szólítja őt, valami egészen személyeset akar neki mondani.

Akit zavar az, hogy látomásban szólt hozzá Jézus, az jó, ha tudja, hogy amíg az Újszövetséget nem írták le, addig az Úr Jézus olykor látomáson keresztül adott parancsokat és kijelentést a benne hívőknek. Aztán ahogy az Újszövetséget írásba foglalták, lassan elfogytak, megszűntek ezek a látomások. Ma jellemzően az Ő igéjén keresztül irányítja a benne hívőket.

Nevén szólítja tehát Anániást, Anániásnak pedig azonnal ez jön az ajkára, hogy Uram, te parancsolsz, én pedig engedelmeskedem. S olyan szép ez a kifejezés: íme, itt vagyok. Állok rendelkezésedre. Még nem tudom, mit akarsz velem, de teljesen mindegy, hogy mit akarsz, mivel te akarod, már most biztosítalak arról, hogy tenni fogom. Itt vagyok.

Jellemez-e minket ez az attitűd, ez az alapállás, ez a lelkület? Így olvassuk-e a Bibliát? Így hallgatjuk-e az igehirdetéseket? Így tudakozzuk-e Isten akaratát, hogy bármit mondsz, mivel te mondod, tenni fogom? Megteszünk-e mindent azért, hogy ne is gyöngüljön meg bennünk ez az elhatározás?

Szegény Anániás nem tudja, hogy most milyen parancsot fog kapni. Mert mit mond neki Jézus? Valami egészen meglepő, hátborzongató dolgot. „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson.”

Ha volt olyan név a damaszkuszi keresztyének számára, amit hallva összerándult a gyomruk és felhős lett a homlokuk, akkor ez Saul neve volt. Sault messze megelőzte a híre. Hírhedt ellensége volt Jézusnak és tanítványainak. Anáni-ásék már pontosan értesültek, hogy miket művelt Jeruzsálemben. Tudták, hogy ide is azzal a felhatalmazással jött, hogy összeszedje a keresztyéneket, börtönbe vigye és megkínoztassa őket. Akiről Jézus beszél, az az a Saul, „aki az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr Jézus útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihessek őket Jeruzsálembe.” (ApCsel 9,1-2).

Ezt az embert kell meglátogatnia? Nincs itt valami tévedés? Vagy nem tudja az Úr Jézus, hogy kihez küldi őt? Meg kell neki mondani. Meg is mondja Anániás, s közben úgy látszik nem figyelt oda, hogy Jézus azt mondta, hogy Saul már várja őt. Mert az Úr Jézus csodálatosan szervezi a missziót. Miközben utasítja tanítványát, hogy menjen el Saulhoz, aközben tájékoztatja Sault, hogy jönni fog hozzá egy Anániás nevű tanítvány, s amit az majd mond, azt kell tennie.

Nyitva van az ajtó Anániás előtt. Sőt nyitva van Saulnak a szíve is. Anániást már várják az Egyenes utcában. Ő azonban még fél, és szépen elmagyarázza Jézusnak: Uram, ez nem olyan egyszerű, „mert sokaktól hallottam erről a férfiről, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet.”

Ő a te és tanítványaid legfőbb ellensége. Kiderül azonban, hogy nincs itt semmi tévedés. A misszió Ura pontosan tudja, hogy mit tesz, mire kit használ föl, és milyen akciót hogyan időzít. S mivel Ő türelmes mester, ezért megmagyarázza a tanítványának, hogy ez hogy van.

„Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”

Ne félj, Anániás! A hírek, amiket Saulról hallottál, igazak, de az a múlté. Azóta már történt valami. Semmi nem érvényes abból most, amit róla hallottál. Mert te csak az ő múltjáról hallottál információkat, Jézus meg az ő jövőjét is ismeri, mivel Ő készítette el a jövőjét, meg mindannyiunkét is.

Ugyanez volt a helyzet Péterrel. Ezért nem dobta ki őt az Úr Jézus a tanítványok közül, amikor képes volt letagadni, hogy ismeri őt. Ő nemcsak azt látta, hogy Péter tegnap hősködött, ma meg megtagadott, hanem azt is, hogy milyen hűséges tanítványa lesz ő Jézusnak, aki még az életét is kész lesz odaadni érte. Jézus egybe látja az életünket, és annak alapján ítél meg. Mi meg csak kis szakaszokat látunk belőle és ezért tévesek olykor az ítéleteink.

Nos, itt van a fordulópontja ennek a történetnek. Mert minden attól függ, hogy mi történik most. Elhiszi-e Anániás, hogy Jézus igazat mondott? Ez így furcsán hangzik, de nem volt neki könnyű ezt elhinni. Elhiszi-e Anániás, hogy Jézus jobban ismeri Sault, mint akárki más. Mint az ő informátorai, mint a benne lapuló félelem és a benne ágaskodó tiltakozás. Mindennél jobban ismeri, és tudja, hogy mit cselekszik. És Jézus az Anániás tanítványt nem az oroszlán barlangjába küldi, hogy tépje szét, hanem egy testvérhez. Ez hihetetlen! És elhiszi-e, hogy csodákat fog látni? Mit tesz most Anániás? Olyan szép ez a folytatás, a maga hihetetlen egyszerűségében.

„Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: Testvérem, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton …”
Mindegyik szót érdemes lenne kibontani. Elment, bement, elfogadja. Az ellenségének azt mondja: testvérem, és utána elmondja, hogy mindkettőnknek ugyanaz az Ura. Mi most már egy céghez tartozunk. Az a Jézus küldött engem, aki beszélt veled az úton. És ez köt össze minket mindenekfelett.

Elmegy úgy, hogy tovább nem kérdezősködik, nem okoskodik, nem aggályoskodik, nem vitatkozik, és nem halasztja másnapra, meg későbbre ezt az utat. Az Úr azt mondta: menj el! Most már meg is ismételte, akkor elmegy.

És bement. Egy régi emlékem jutott eszembe. Egy nagyon nehéz helyre küldött egyszer az Úr Jézus és nagyon féltem. Elmentem, de nem mentem be. Az ajtóból visszafordultam, annyira féltem. Máig szégyellem. Van ilyen. Tudom, milyen nagy dolog az, hogy: bement. Talán ott dőlt el igazán benne. Mert az, hogy elmegy, az úton még vissza lehet fordulni, de bement. És ezek után talán maga csodálkozott a legjobban, hogy azt mondja ennek az embernek: testvérem. És elmondja neki azt is, hogy kinek a küldetésében jár. Nem a maga jószántából jött. Itt valami egészen magasrendű terv valósul most meg. Mindketten ennek a szereplői vagyunk, és a nagy Rendezőre figyelünk. Ezért van a szívében bizalom és szeretet.

Mi történik a folytatásban?

Saul szeméről mintha pikkelyek estek volna le, újra látott. Saul megtelik Szentlélekkel. Saul az élő Krisztussal való szövetségkötésének a pecsétjeként megkeresztelkedik. Saul miután előbb a hívő testvérei között tölt egy időt, megy a zsinagógába és bizonygatja nekik, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, a Messiás, az Isten Fia.

Az ember egyik ámulatból a másikba esik. És mindezt ki művelte? Anániás nyitotta meg Saul szemét? Nem. Saul vett egy mély lélegzetet, hogy jó nagyra nyissa és lásson? Nem. Anániás töltötte meg Szentlélekkel? Nem. Ember arra képtelen. Jézus megnyitja Saul szemét, Jézus megtölti Sault Szentlélekkel, Jézus ad Anániás szívébe ilyen érthetetlen szeretetet az ellenség iránt, hogy testvérének tekinti.

Jézus ad bátorságot ennek az embernek, akit a zsinagóga vezetői küldtek a keresztyének ellen, hogy elmenjen a zsinagógába, és ott bizonyságot tegyen arról, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Itt maga a dicsőséges Úr Jézus Krisztus cselekszik, csak kell neki egy eszköz, egy engedelmes eszköz, akit arra használhat, amire akar. Aki nem tiltakozik, okoskodik. Elmondja a maga aggályait őszintén, mert meghitt, bensőséges kapcsolatban van a Mesterrel. Most miért tagadná, hogy fél, hogy nagyon fél? Miért hallgatná el azt, amit hallott. Elmondja, mit hallott, mintha Jézus nem tudná, hogy Saul eddig mit tett. De amit Jézus mond, az neki parancs, és akkor is megteszi, ha van benne félelem, előítélet, rossz híreket hallott, az aggályoskodását sok minden táplálja. Mindennek ellenére kész engedelmeskedni, mert Jézus mindig igazat mond. És ha Ő mondta, akkor meg kell tenni, mert utána kezdődnek a csodák.

Persze, ez maga is csoda, ha meg tudjuk tenni. Itt nem mondhatjuk, hogy Aná-niás győzött, hanem az Úr Jézus segítette őt, hogy legyőzze a benne levő jogos aggályokat, természetes önféltést és minden egyebet. Ő segíti győzelemre az eszközeit, Ő használja őket ilyen hatalmas dolgokra. Anániás csak elment, bement és elmondta, amit rábíztak. Közben pedig áradt rajta keresztül Jézusnak az ereje, Szentlelke és az áldás. Mennyei erők csatornájává vált.

Ide akar minket elsegíteni a mi Urunk. Nem nekünk kell nagy érvekkel meggyőznünk az ellenállókat. Nem nekünk kell türelemmel kibírni a másik nehéz természetét. Ő ad meg hozzá mindent, ami szükséges. Nekünk csak abban kell bízni, hogy amit Ő mond, az igaz. És amit nekem mondott, azt nekem kell megtennem. És úgy se hagy egyedül. Nem lök be a feladatok közé: eredj, gyerek és oldd meg valahogy, hanem Ő, az Isten jár előttem. Megelőz, elkísér, befedez, adja a szót a számba, körülvesz az Ő védelmével, mint Dánielt az oroszlánok vermében. Ott van mindenütt, ahol kész neki valaki engedelmeskedni, és Ő cselekszik, nem mi. Mi csak csodáljuk, hogyan cselekszik. Ez az engedelmes szolgának a jutalma. Láthatja a mindenható Urat cselekedni.

Arra gondoltam, hogy néhány mai példát említek még erre, hogy lássuk mennyire működik ez ma is.

Ismertem valakit, aki vigasztalhatatlan volt egy haláleset után. Egy kicsit büszkélkedett is azzal, hogy őt értse meg mindenki, ő akkorát veszített, hogy nem lehet megvigasztalni. Volt egy közös ismerősünk, akit Isten többször indított arra, hogy menjen el, s valahogy tegye helyre benne ezt a súlyos veszteséget, mert a család békessége rámegy, mert örökké ez a téma, hogy évek múlva is fekete ruha, és mindig az elhunyt szerettének a nevét emlegeti. Mindenkinek fájt ez a haláleset, de így nem lehet hosszú időn keresztül élni, hogy mindig erről van szó. Az illető halogatta, nem mert elmenni, mert úgy is hiába.

Egyszer egy igével egészen világossá tette számára az Úr Jézus, hogy ez az ő feladata és menjen. Még az nap elment. Utólag mondta el, hogy elcsodálkozott azon, milyen nyitott szívvel fogadta őt ez a gyászoló ember. Majdnem, mintha várta volna, pedig nem tudta, hogy megy. Őszinte jó beszélgetésük volt, azt mondja: mondott neki mindent magyarul, ő pedig nem sértődött meg, s nem ragaszkodott a keserűségéhez. Annak a beszélgetésnek a végére mintegy elengedte azt a szerettét, akitől el kellett búcsúznia. Az egész család fellélegzett.

Nem az ő ügyességének köszönhető, ezt ő maga tudta a legjobban. Küldte az Úr Jézus, szájába adta a mondanivalót, a másiknak meg kinyitotta a szívét, és egy család békességet kapott.

Az egyik faluban, ahol szolgáltam, volt egy nagyon kemény ember. Egészen más ideológiát vallott, mint mi, hívők. Erre büszke volt. Az értelmére is nagyon büszke volt. A hívőket sokszor gúnyolta és bántotta. A felesége olyan érdeklődő, jó vallásos asszony volt. Amikor nagyon beteg lett a bácsi, akkor üzent a lelkésznek, hogy az orvos azt mondja nem sok van hátra, esetleg meglátogatná-e a főnököm. Ő azonnal kész volt. Nem kérdezett semmit, nem emlegette a múltat. (Egyszer korábban ki is zavarta a házukból, de ő hívő ember volt, és ment mindenhova, ahol az Úr Jézusról beszélhetett.)

Meglátogatta, és utólag mondta el: valóban igen súlyos állapotban volt, még az nap este meghalt ez a beteg. Annyit kérdezett tőle alig halhatóan: van-e valami mondanivalója a számomra? Ez a lelkész meg csak annyit mondott, van. „Úgy szerette Isten a világot (benne Pali bácsit is), hogy az Ő egyszülött Fiát adta (magáért is), hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Azt mondta eszébe jutott még a János első leveléből ez a mondat: „Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte az Isten a világra, hogy éljünk általa.”

Azt mondta a főnököm, hogy maga is szégyellte, hogy ezek után semmi nem jutott az eszébe. Érezte, valamit még mondania kellene, mert ez azért mégis csak kevés. Várt. Csend volt. Nem kell félni az ilyen csendektől. Egyszer csak megszólalt a beteg: Istenem, köszönöm, hogy életet kínálsz nekem a halál küszöbén. Hiszek benned, Jézus Krisztus. Se ámen, se semmi. Néhány óra múlva meghalt.

Ez most az én főnököm érdeme? Ő tudta a legjobban, hogy ez milyen csoda volt. Csoda volt, hogy a feleség még idejében szólt, hogy otthon volt és azonnal elmehetett, hogy éppen ez a két ige jutott eszébe, mert a Szentlélek ezt juttatta eszébe. Ki tudja, hogyan készítette el az öregúrnak a szívét Isten közben vagy előtte. És hogy elhangzott ez az imádság. Egy ilyen kemény ember, aki életen át gúnyolja a hívőket, nem mond ilyet színjátékból. Az biztos, hogy őszinte imádság volt.

Jézus ma is ugyanaz, mint aki Anániás idejében volt. Ő tudja értesíteni ezt, és elő tudja készíteni amazt. Megadja a mondanivalót, mert menteni akar mindnyájunkat. Menteni az elveszetteket és használni a hívőket, a tanítványokat, az elveszettek mentésében.

Még egyet mondok az emlékeim közül.

Volt az egyik gyülekezetben két ember, akik halálos ellenségei voltak egymásnak. Kölcsönösen megfogadták, hogy őket kibékíteni nem lehet. A szomorú csak az volt, hogy mindketten ott ültek a templomban. Annak örült a gyülekezet vezetősége, hogy legalább ilyen állapotban nem úrvacsoráztak, mert attól el kellett volna tiltani mindkettőjüket. Valaki, aki még hivalkodik is azzal, hogy gyűlöli a másikat, az ne jöjjön a bűnösök asztalához.

Nos, őket nem lehet kibékíteni. Örök harag, és még az egyik oldalon fogadalom is elhangzott. Volt valaki, aki nem akart ebbe belenyugodni. Ő is úgy járt, mint az első történetben, hogy egyik alkalommal világos indítást kapott Istentől, hogy menjen el és próbálja őket kibékíteni. Egyszerre mindkettőhöz nem mehetett. Az egyikkel kezdte. Legnagyobb csodálkozására azt tapasztalta, hogy szeretettel fogadta, végighallgatta, és amikor elmondta a maga békítő szózatát, azt kérdezte: eljönnél velem most mindjárt, hogy kibéküljünk? Elképedve mondta: el. Miért vagy ezek után ennyire kész erre?

Elmondta, ahogy Isten Sault előkészítette itt, hogy egy munkatársának a temetésén volt, és a koporsóra az ő neve volt írva, mert névrokonok voltak, és ugyanannyi évet élt az elhunyt, mint ahány éves ő volt. Ezen megdöbbent. Egyrészt, hogy ilyen nevűek is meghalhatnak, meg ennyi idős korban is meg lehet halni. Az a kettős számjegy négyessel kezdődött, tehát fiatalember volt. Egészen hazáig ezen gondolkodott, hogy ha ő most meghalna, akkor mi lenne? Hallott valamit, hogy ide vagy oda kerül az ember, de mitől függ ez. Soha életében ilyeneken nem gondolkozott. Mire hazaért, az jutott eszébe, hogy ha most kellene meghalnia, ilyen gyűlölettel a szívében, a szörnyű lenne.

Persze borzasztó nehéz kibékülni, de ezt a gondolatot előhozta benne Isten. Erre megjelenik másnap az ismerős, és kezdi békíteni. Kiderült: nem kell békíteni, csak egyedül nehéz lett volna elmenni. Eljössz velem most, mindjárt? El. Ennek megint mindkét családban soksok áldása lett, hogy kibékültek.

Ez így történik, csak mindig kell egy Anániás. Biztos meg tudná oldani Jézus Anániások nélkül is, de valami miatt Ő megajándékoz minket, a tanítványokat azzal, hogy részt vehessenek ebben a munkájában.

Készek vagyunk-e erre? Ehhez ismerni kell, és érteni kell, hogy Ő mit mond. Ehhez egész bizonyosaknak kell lennünk abban, hogy amit Ő mond, az az igaz és nem az, amit mások mondanak, meg ami nekem eszembe jut, meg ami a szívemben lapul. Ami itt le van írva az az igaz, és ennek megfelelően kell cselekedni. És hogy ha egy mai Anániás vezethető, ha bízik az Ő Urában, ha engedelmes neki, akkor csodákat fog látni, és kicsi emberek a nagy Isten kezében áldássá lehetnek.

Sorozatunk címe ez: Emberek, akiket Isten használ. Láttuk, hogy nemcsak híreseket, jelentőseket, tehetségeseket használt Isten, hanem névtelen kicsiket is, akik azonban engedelmeskedtek neki. Hűségesen végezték azt, amit rájuk bízott, figyeltek Istenre, kényelmüket és céljaikat alárendelték az Ő akaratának. Isten ilyenek által is építette és építi ma is azt az új világot, ami Jézus Krisztus váltságmunkájával kezdődött.

Ma egy házaspárról lesz szó. A férfit Akvilának, a feleségét Priszcillának hívták.

Az Apostolok Cselekedetei könyve egyetlen fejezetben említi őket, Pál apostol azonban a Rómába írt levelének a végén így emlékezik róluk: „Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim a Krisztus Jézusban. Ők életemért saját fejüket kockáztatták, és nekik nem csak én vagyok hálás, hanem a pogányok valamennyi gyülekezete is. Köszöntsétek a házukban levő gyülekezetet is…” (Róm 16,3-5).

Hogy mennyi minden van ebben a néhány mondatban, ezt majd a legközelebbi alkalommal fogjuk látni.

Most csak annyit, hogy kiderül ebből a köszöntésből, hogy ez a derék házaspár csendben, de végtelen hűséggel végezte azt, amit Jézus Krisztus reájuk bízott, és egy alkalommal ez majdnem az életükbe került, amiért minden akkori keresztyén gyülekezet hálás lehetett Istennek.

Kik voltak ők?

Ma az előbb felolvasott ige alapján három jellemvonásukra szeretnék rámutatni, hadd legyen ez követendő példa minden mai hívő számára, és ha Isten segít, pünkösd után folytatjuk a velük való találkozást.

Az első, ami kitűnik az ő nagyon hányatott életükből, hogy vezethető emberek voltak. Készek voltak mindig mindent otthagyni, ha ez volt Jézus Krisztus kívánsága, és menni oda, ahol használni akarta őket, és végezni azt, amit ott kaptak feladatul. Nem ők akarták kijelölni feladataikat, nem ők jelentkeztek, hogy én ezt meg azt szeretném tenni érted, Uram. Ők valóban úgy, ahogy énekeltük, életüket az Úr kezébe tették le, és ettől kezdve várták az utasításokat: hova menjünk, mit csináljuk. Voltak az életükben olyan korszakok is, amikor látszólag semmit sem kellett tenniük, de a puszta jelenlétükkel, a megszentelt életükkel is tudták hathatósan szolgálni Jézus Krisztust.

Akviláról annyit jegyez fel Lukács itt a Cselekedetek Könyvében, hogy Pontuszból származott. Ez a tartomány a Fekete tenger déli partvidékén terült el. Azt is megtudjuk, hogy foglalkozása nemezkészítő, sátorponyvakészítő mester volt. És még annyit említ róla, hogy valamikor, valahogyan a birodalom fővárosába, Rómába költözött. Ott már nős volt. Ott indította be azt a kis üzemet, amelyikben ezt a nagyon kelendő portékát készítették, úgy hogy minden bizonnyal jó megélhetésük volt ott.

Egyszer azonban váratlanul nehéz helyzetbe kerültek. Krisztus után 49-ben Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, mert valami Crestos nevű illető miatt különféle nyugtalanság támadt a zsidók között. Nem tudjuk, hogy ez a Crestos azonos volt-e Jézus Krisztussal. Nem tudjuk, hogy mit értettek a rómaiak nyugtalanságon. És nem tudjuk azt sem, hogy Akvila és Priszcilla hallották-e a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot már Rómában, vagy csak később, Pál apostoltól hallották ezt. Mindez nincs benne a Bibliában. Az viszont benne van — most olvastuk —, hogy amikor 50-ben Pál apostol Athénből Korinthusba ment Jézus Krisztus parancsára, ott találkozott ezzel a házaspárral. Mivel akkor már Akviláéknak olyan jól ment az ipar, hogy szükségük volt segítségre, Pál apostolnak meg szüksége volt megélhetésre, egymásra találván Pál náluk otthont is kapott — ahogy olvastuk —, és munkát is talált, amiből fenntarthatta magát, hogy előbb csak a munkaidő után, később, amikor Szilász és Timóteus is megérkezett, teljes idejében az evangéliumot hirdesse ebben a nagy pogány világvárosban, Korinthusban.

Micsoda véletlenek — mondaná egy pogány gondolkozású ember. Milyen csodálatos szervezése Istennek, mondják ezt azok, akik ismerjük az élő Istent, aki irányítja az eseményeket, kezében tartja a mi személyes életünket is, és akinél semmi nem történik esetlegesen.

Akvilának előbb kétezer kilométert kellett megtennie Pontuszból Rómába. Aztán Rómában ott kellett hagynia mindent. A kialakult vevőkört, a műhelyt, az emberi kapcsolatokat, talán még a szerszámait is, és elmenni ezer kilométerre vissza keletre, Korinthusba. Méltán háboroghatott, elkeseredhetett volna, de nem ezt olvassuk róla, hanem azt, hogy Korinthusban is feltalálta magát. Elindultak a nulláról, dolgoztak, megint híre lett a cégnek, a nevének, és ott találkoztak azután Pál apostollal. Na, de hát Pál sem véletlenül került oda. Őt is az Úr Jézus irányította. Athénben néhányan megértek a szolgálatára, de inkább nagy ellenállás fogadta ott az evangéliumot. Onnan ment — ő maga írja a korinthusiaknak — szorongó szívvel Korinthusba. Akkor az Úr Jézus bátorítja, lelkigondozza őt. Olvastuk, hogy azt mondta neki: Ne félj, Pál, fel a fejjel, hirdesd az evangéliumot, mert nekem sok népem van ebben a városban. Ezt csak egy hívő ember veszi komolyan, aki ismeri azt, aki ismeri Jézust, aki ilyeneket mond neki. Korinthusban, ebben a közismerten hírhedt, erkölcstelen nagyvárosban sokféle népnek és ideológiának a nagy keveredése közepette Istennek sok népe van. S hogy jönnek azok majd elő a pogányságból? Azt csak bízd rám — mondja neki Jézus. Te csak szólj, és ne hallgass. Majd az evangélium előhívja a pogányságból Istennek a népét.

Nos, így érkezik oda egyedül, még kísérője sincs — ez ritkaság —, utána ment oda Timóteus meg Szilász. Aztán hogy, hogy nem, összetalálkoznak. Nagy öröm volt már az is, hogy Akviláék is zsidók. Már van közös alap a beszélgetésre, meg a hitükre. Ugyanaz a mesterségük. Ni csak, milyen „véletlenek”. Éppen szükségük van egy emberre. Pálnak is szüksége van emberekre, meg otthonra, meg betevő falatra. És a legtisztább módon, két kezével dolgozva, megkeresi a kenyerét, utána pedig hirdetheti az evangéliumot.

Így működik Isten kegyelme, ilyen az Ő szervezése. Így készíti elő az övéinek a talajt, a kapcsolatokat. Nemcsak feladatokat ad. Azt adja meg először, de utána megadja mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy feladataikat elvégezzék. A sáfároktól csak a hűséget kívánja meg. Azt, hogy helytálljanak ott, ahova Ő állította őket.

Pál apostol ismerve, biztosra vehetjük, hogy nem sokáig várt azzal, hogy Jézusról beszéljen Akvilának és Priszcillának. Lehet, hogy munka közben is, de munka után, vagy a munka szüneteiben egészen bizonyosan, és ez a házaspár rövid idő alatt olyan erős hitre jutott el, hogy mindenre, a szó szoros értelmében mindenre készek lettek Jézus Krisztusért. Így váltak azután használhatókká az Ő kezében. Nem háborogtak, hogy örökké költözni kell, mert Korinthusból is tovább kellett menniük még jó négyszáz kilométerrel keletebbre Efézusba. Szedték a sátorfájukat, otthagyták a műhelyt és mentek tovább, és ott végezték a szolgálatot, ahol Jézus megbízta őket ezzel.

Egy pillanatra álljunk meg csak ennél: vezethető emberek voltak. Ismerjük-e mi ezt, vagy ez olyan kegyes túlzás? Olyan megfoghatatlan rébusz a számunkra, hogy Isten vezeti a benne hívőket? Sokféle eszköze és módja van erre Istennek. Most nem az a feladatunk, hogy ezeket részletezzük, csak a tényre szeretnék rámutatni, hogy Ő ma is vezeti az övéit. Felismerjük-e az olvasott igékben, a velünk történő eseményekben, az Isten által elkészített találkozásokban, a tőle kapott feladatokban az Ő vezetését? Vagy legalább feltételezzük-e, hogy az Ő vezetése, az Ő keze nyoma ott van az életünk eseményei mögött? Nem a császárt kell szidni azért, mert el kell költözni Rómából, mikor már végre jól ment az üzlet. Nem a pogányságot kell szidni azért, hogy éppen egy ilyen sötét helyre, Korinthusba kellett jönni. Vajon itt mire visszük majd? Hanem az Úrra kell nézni, „kinek kezébe életemet adtam” — ahogy énekeltük. (261. dicséret). Őreá kell nézni, s majd Ő megmondja, hogy miért jó nekem az, hogy éppen most jött ez a parancs, hogy odébb kell állni, hogy amott Ő már elkészítette a helyemet, csak figyeljek rá, hogy megtaláljam, mert akkor a helyemen leszek, és helyes dolgokat fogok cselekedni. Majd Ő használ engem, csak engedjek a vezetésnek.

Ne tiltakozzam ellene, ne akarjak okosabb lenni, mint az én Uram. Ne én adjak neki ötleteket, hogy mit tegyen velem, hanem legyek kész eleve, mielőtt még bármit megértettem volna, a feltétel nélküli engedelmességre. Akkor majd egymást követik az ilyen „véletlenek”. Akkor egymás után rácsodálkozom arra, hogy megint Ő készített el valamit. Itt is Ő várt engem. Ide is elkísért, hiszen Ő küldött ide. Ő nem magában küldi az Ő szolgáit bele a vakvilágba, hanem velük megy az úton. Elkészíti a terepet, felkészíti őket és összehoz találkozásokat. Egy óriási városban hogyan találhatott egymásra ez a házaspár meg Pál apostol? Csak úgy, hogy az Isten kegyelme és bölcsessége végezte ezt el. Boldog ember az, aki így ráhagyatkozik Isten vezetésére, mert újra és újra csodálkozva látja, hogy vezet az Úr, és mindig jó helyre vezet, nem küld magamban, hanem eljön azon az úton, amire Ő küldött.

A második, amit megfigyelhetünk ennek a házaspárnak az életében, hogy ők a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csak megélni. Meggazdagodni is szabad, önmagában az nem bűn és nem minden esetben bűn. Akvilának és Priszcillának azonban bizonyos volt, hogy Isten a lelki munkában is használni akarja őket, erre pedig idő kell. Az ehhez szükséges időt szabadon kell hagyni. Ők dolgoztak szorgalmasan — ez kiderült ebből a néhány mondatból is —, de ennek a célja csak az volt, hogy megéljenek, meg ebben az esetben még másnak is tudjanak kenyeret adni, megélhetést biztosítani.

De nekik fontos volt, hogy az otthonuk templommá is váljék. Külön mondatban említi Pál apostol:„köszöntöm a házuknál levő gyülekezetet.” Ott volt egy házi közösség. Mindenki tudhatta, hogy aki Jézus Krisztust keresi, látogassa meg Akvilát és Priszcillát, és ott fog hallani hiteles információkat, erről a bizonyos Crestosról, erről a Krisztusról, és mindarról, amit Ő értünk tett. Akviláék mindig ott akarták szolgálni Istent, ahova Ő állította őket, és azzal, amivel Ő megbízta őket.

Ehhez az ő esetükben fontos volt, hogy a munkájukból ne meggazdagodni akarjanak, hanem csak megélni. Ez nem igénytelenség, nem kis igényűség, és nem is mindenkinek ez az útja. De aki felismeri, mint ahogy ők ezt felismerték, hogy a lelki szolgálatban is használni akarja őket Isten, azok erre készek. Nagy kísértés az ma, hogy élni a lehetőségekkel, és minél többet szerezni. Sok embert éppen ez szédít meg, hogy az, amit Isten eszközként akar a kezünkbe adni, az céllá válik. A pénzt például eszköznek adta.

Egyszer egy gyülekezeti közösségben beszélgettünk arról, hogy a Biblia szerint mire való a pénz. Valaki mindjárt az első hozzászólók között egyszerűen és határozottan mondta: arra való, hogy elköltsük. Mégpedig arra költsük, amire Isten adta. Nem feltétlenül arra való, hogy gyűjtsük.

Nos, az eszköz könnyen céllá válhat, és ebből sokféle baj szokott lenni, mert itt már az ember egyre több mindent, sokan mindent alárendelnek ennek a célnak, hogy minél többet szerezzek és gyűjtsek. És ha egy hívő ember mindent alárendel ennek, akkor vége, mert akkor alárendelte az Úrral való közösségét is. Akkor a vasárnapi istentiszteletre is csak akkor jön el, ha olyan idő van, hogy nem tud dolgozni, vagy éppen nem jött össze valami jó munka arra a napra. Akkor a gyerekeit is csak akkor engedi vagy küldi el csendeshétre, ha éppen azon a héten nem tudnak mit kezdeni velük otthon. Ezt újra és újra látom. Akkor nem az a fő szempont, hogy Isten mit akar velünk, hogy Isten mire akarja használni még az anyagi javainkat is, amikért megdolgoztunk, és amiket az Ő kegyelméből, áldásával megszerezhettünk. Akkor már nem Isten az Úr az idejének a beosztásán, hanem ez is alá van rendelve annak: gyarapodni, szerezni minél többet.

Akvilának és Priszcillának úgy látszik nagyon jó szakmája volt — ezt írják Biblián kívüli források is, hogy nagy kereslet volt abban az időben erre a vízhatlan szövetre, a nemezre, és a sátorponyvára. Főleg a római hadseregnek, ha szállíthatott valaki, akkor megnyerte az életét, csak győzze termelni, mert azok fizettek. Úgy látszik, jó mesterség volt ez, mert nem lehetett könnyű megszabni a határt. De Akvila számára világos volt, hogy Isten előtti felelősséggel meddig mehet el, és milyen árat szabad fizetni azért, hogy gyarapodjék. S hol kell megállni? Még nagyobb bevételre is szert tehetett volna, de akkor nem mehetnek Pállal együtt szolgálni, vagy nem végezhetik a tőle kapott feladatokat.

Néha nem könnyű ezt látnia egy hívő embernek, és nem szabad itt egyik végletbe esnünk sem, meg egyikből a másikba átzuhanni. A keskeny úton kell megmarad. Nem az arany középúton, ilyet Isten nem ismer. Az engedelmesség keskeny útján, amit Ő mutat a benne hívőknek, csak legyen erőnk igent mondani a tőle kapott feladatokra, és nemet mondani mindarra, ami ezektől vonna el minket, vagy lehetetlenné tenné, hogy azt elvégezzük.

Hogy ez milyen fontos kérdés, arra nézve csak két igét hadd említsek.

Jézus Krisztus mondja a példázatbeli gazdagnak, akinek már csak egy célja volt, az, hogy gyűjteni, gyűjteni, egyre többet. Régi raktárakat lerombolni, újakat, korszerűket, nagyobbakat építeni. Az is tele van. Éljen! És akkor azt mondja Isten neki: bolond, erre nem gondoltál, hogy az éjszaka meghalsz, és amit így összetepertél, az kié lesz? Erre nem gondolt.

Pál apostol írja Timóteusnak: „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki belőle semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Mert akik meg akarnak gazdagodni, nagy kísértésbe és csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amik az embereket pusztulásba döntik. És ezután írja azt a szállóigé-vé vált mondatot: „minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” Nem a pénz, hanem a pénz szerelme. Ha nagyobb lesz a pénz iránti szerelme a hívőnek, mint a Jézus Krisztus iránti szerelme (ezt szentül értsük, úgy ahogy a Biblia mondja azt.) (1Tim 6,6-10).

Ezért volt ez nagy erényük Akviláéknak, pontosabban az Isten bennük végzett kegyelmének a munkája, hogy tudták, hol a határ. Nekik nem meggazdagodniuk kell, hanem megélniük. Nekik az örökélet számára kell termelniük, és nem ennek az életnek a számára. Ők embereket akarnak Jézus Krisztushoz vezetni. Ehhez idő kell. Közben meg is kell élni. Annyit dolgozunk, de szabadok maradunk a szolgálat részére.

Megint mondom: nem tilos gyarapodni, csak el ne felejtse Isten gyermeke, hogy több az élet, mint az életszínvonal. Ha valami már az életszínvonal emelése érdekében az élet minőségének a rovására megy, azt azonnal abba kell hagyni. Akkor is, ha ez teljesen tiszta vállalkozás és nagy pénzt hozna a házhoz. Akviláék ismerték ezt az engedelmességet.

A harmadik, ami gyönyörű szépen ragyog az ő életükből és szolgálatukból, hogy mindvégig csendesen a háttérben maradtak és ott végezték a szolgálatot úgy, hogy komolyan vették, hogy a háttérszolgálat ugyanolyan fontos, mint amit a frontharcosok végeznek elől. És nem sokáig mehet a fronton a harc, ha nincs hátvéd, és ha ott nem azt végzik, ami az ő feladatuk.

Ez a házaspár tudott csendben maradni. Komolyan vették az evangélium ügyéért való imádkozást, az imaharcot. Ezt nem tekintették úgy, hogy őket háttérbe szorítja a „nagy” Pál, hiszen Pál írja a Római levélben, amit most olvastunk: „Köszöntöm Akvilát és Priszcillát, az én munkatársaimat.” Ő tudta a legjobban, hogy ők együtt harcoltak, sokszor úgy, hogy a harcban csak Pál látszott, de ők ott hátul könyörögtek és mindent megtettek ugyanazért a győzelemért.

Amikor Pál apostol megjelent Korinthusban és elkezdte szombatonként a zsinagógában való bizonyságtételét, ezt olvastuk: szombatonként vitázott a zsinagógában, igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket, és később teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett, hogy Jézus a Krisztus. Erre ő volt ott a legalkalmasabb. Elvégezte a rabbiképzőt, kiváló professzora Gamáliel volt Jeruzsálembe. Ő betéve tudta az Ószövetséget. Úgy tudott megszólalni egy zsinagógában, ahogy ott rajta kívül talán senki más. Hiába küldték volna oda Akvilát meg Priszcillát, hogy végezzétek el ezt a munkát, mert ők ezt nem tudták volna elvégezni, de nem is akarták. Ez Pálra bízatott, de közben ők harcoltak a térdeiken és könyörögtek, hogy adassék szó Pálnak szájának megnyitásakor. Az ilyesmit maga Pál kérte a gyülekezetektől. Ezt is ő írja szó szerint, hogy könyörögjetek értem, hogy adassék nékem szó számnak megnyitásakor. Mert én itt nem a magam tanult szónoki képességeit akarom fitogtatni, amelyek másoknál nincsenek is, hanem azt az igét továbbadni, amit csak Isten tud adni, hogy helyén mondott ige legyen. De ezt el kell kérni. Gyertek, segítsetek, gyertek, végezzük együtt.

És abból, amit tudunk Akviláról és Priszcilláról, szépen kiderül, hogy ők ezt komolyan vették. Ez ugyanolyan fontos szolgálat, mint amit Pál végez. Miért? Mert nem az a fontos, hogy mit végez valaki az envagéliumért, hanem hogy kinek végzi azt a szolgálatot. A háttérszolgálatot ugyanannak a mindenható Úrnak végezték, akinek adatott minden hatalom, mint elől Pál a frontszolgálatot.

Kiderült itt a felolvasott igéből is, hogy először Pálnak a neve vált ismertté Korinthusban. Őt dicsérték és őt szidták. Ez mindig együtt szokott járni. Aztán megérkezett Szilász és Timóteus. És hol volt Akvila és Priscilla? Otthon. Meg a zsinagógában a hallgatók között. De olyan mély és erős kapcsolatuk volt a szolgálat Urával, Krisztussal, hogy munkatársakként voltak jelen, és ők is az evangélium szolgái voltak.

Nem tudom, mennyire tudatos ez bennünk, hogy milyen fontos az úgynevezett háttér vagy hátvéd szolgálat? Az evangélium hirdetése mindig harcot jelentett. Ma is az. Vannak, akik frontkatonák, és vannak hátvéd szolgálatot végzők. És ez mindkettő egyformán fontos. Jó lenne, ha ezt tudatosítanánk magunkban, és sokkal inkább az egy Úrra nézve végezné ki-ki a maga helyén a szolgálatot, mert úgy megsokszorozódik annak az áldása.

Ahogy lapozgattam az emlékeimben, eszembe jutott egy korábbi szolgálati helyemről két sebészorvos. Mindkettő jó hírű orvos volt. Hálás volt az a város, hogy ők ott dolgoztak. Aztán egy idő után egyre eltérőbb híreket lehetett róluk hallani. Az egyikről egyre több jót, a másikról egyre több aggasztót. S mi volt ennek az oka? A színfalak mögé csak az láthatott be, akit oda behívtak.

Az egyiknek szép családi élete volt. A felesége szinte hívatásának tekintette, hogy ő egy ilyen fontos munkát végző embernek a hitvese, és igyekezett átvenni, amit át lehetett tőle. Szinte a titkárnője is lett. Nevelte a gyerekeket, mert több gyermekük volt. Igyekezett otthon nyugodt légkört biztosítani, ahol regenerálódhat egy fárasztó nap után a férje. Nem istenítette a férjét, egyszerűen komolyan vette, hogy segítőtársul szegődött mellé. És ez így meg is maradt, szinte egy kis gyülekezetté is vált egyébként a családjuk, hívő emberek voltak. Ezt az orvos idős korában is nagyon dicsérték, és alig győzte a betegeket.

És mi volt a másik helyen? Az indulás ugyanaz volt. Aztán egy idő után a felesége elhatározta, hogy megvalósítja önmagát, amíg nem késő. Neki más hivatása volt, belevetette magát a munkába, és elkezdett versenyezni a férjével. (Sosem értem, amikor egy házaspár egymással, akármilyen szakmai formában versenyezni kezd. Nem egymást segítenünk kell?) A helyi lapban is publikálta kezdeti sikereit. Persze ez csak úgy ment, hogy a gyerekek meg a háztartás csak nyűg volt, s mellesleg figyelt rá. Aztán a nagy hajtásban egyre idegesebb lett. Emiatt otthon is mindenki, meg ahogy mondani szoktuk a légkör egyre idegesebb lett. Aztán akadt egy „jó barát”, aki elkezdte bíztatni és vigasztalni ezt az asszonyt. Egyszer csak a férjének a keze elkezdett remegni, aztán esténként iszogatni kezdett, és a végén kérnie kellett az áthelyezését.

Nem mindegy, hogy mi van otthon. A hátvéd szolgálat sokat jelenthet. Sokszor gondoltam arra, hogy hány beteg köszönhette volna meg az orvos feleségének, hogy olyan jól sikerült a műtét. Csak az ilyesmi nem jut eszünkbe. Meg nem is kell feltétlenül, hogy eszünkbe jusson, de mint hívő embereknek tudnunk kell, hogy közvetve sokat tehet vagy sokat mulaszthat valaki, akit Isten ilyen háttér-hátvéd szolgálattal ajándékozott meg.

Akvila és Priszcilla ezt halálosan komolyan vette, és hűségesen végezték ezt a szolgálatot, amikor meg elő kellett lépniük, majd látjuk legközelebb, hogy volt ilyen, hogy Jézus megfogta őket, és oda tette a nyílt harctérre, amihez nem voltak még akkor hozzászokva, akkor meg azt a szolgálatot vállalták és végezték.

Spurgeontól, a világhírű igehirdetőtől kérdezte meg egyszer valaki, hogy mi a titka annak, hogy ilyen erővel tud prédikálni. Minden templom kicsi volt már Londonban. Fel kellett építeni a hatezer ülőhelyes nagy csarnokot, amelyik megtelt újra és újra, amikor ő prédikált. Azt mondta az illetőnek, hogy jöjjön, megmutatom. Lementek az alagsorba, ahol ötven-hatvan ember éppen imádkozott. Spurgeon állítólag csak ennyit mondott: Ez az erőmű. A hívők csendes imádsága. Az a hatvan ember nem állt ki az óriási csarnokban, hogy mi is részt vettünk a mai igehirdetésben. De Spurgeon tudta, hogy ők a munkatársai. Együtt készültek, együtt mondták el. Miközben ő csak mondani tudta, az erőt bele a Szentlélek adta és a kegyelmesen munkálkodó Isten, az alagsorban elhangzó imádságok meghallgatásaképpen is. Nem lehet ezt felosztani, hogy ennyi százalék Spurgeon érdeme volt, a többi meg amazoké. Senkinek semmi érdeme nincs. Mindenkinek kiváltság, hogy valamit végezhet az Úrért. Az, hogy ott emberek megtértek, az egyedül az Úr kegyelmének az érdeme volt, meg ma is az, amikor ez megtörténik. A fontos csak az, hogy használhatók legyenek a hívők. Ki-ki ott és azt végezze, de azt végezze, amivel Isten megbízta.

Egyszerű üzenetek ezek, de szeretném kérni, hogy gondolkozzunk el rajtuk. Vezethetők vagyunk-e mi? És amikor egy-egy váratlan esemény történik az életünkben, akkor mi a reakciónk: zúgolódás, háborgás-e, miért kell elköltözni Rómából, miért kell továbbmenni Korinthusból? Vagy pedig csendes figyelés az Úrra? Uram, ha te mondod: megyek, csak mutasd, mi a további tennivalóm. Vezethetők vagyunk-e?

Aztán keressük-e és betartjuk-e a határt? Ők úgy látták, hogy elég megélni, nem kell meggazdagodni. Ismerek olyat is, akinek Isten engedte, hogy meggazdagodjék, de minden, amit szerzett, az Úré volt, és soksok áldás forrása lett az ő gazdagsága. Mert Isten használhatta. Fel kell ismerni Isten előtti felelősséggel, mi az, amit nekünk jelöl ki, és boldogok vagyunk-e azon a helyen, ahova Isten állított. Ha ott hűségesek vagyunk, akkor nagy dolgokra tud használni minket, kicsi embereket is.