Cseri Kálmán

Sorozatunkban Démás következik. Az ő személyén keresztül akar ma Isten figyelmeztetni mindnyájunkat valami olyan veszedelemre, ami minden a hit útján elindult emberre leselkedik.

Démás neve mindössze háromszor fordul elő az Újszövetségben, mindig egy-egy rövid megjegyzéstől kísérve. A Filemonhoz írt levelében Pál apostol azt írja róla: munkatársam. A Kolosséi gyülekezetnek küldött levélben az üdvözlők között említi: üdvözöl titeket Démás is. Az utolsó levelében, a Timótheushoz írt 2. levelében írja ezt róla: Démás elhagyott engem, mert e jelenvaló világot szereti.

Meglepő ez az utolsó híradás. Hogyan történhetett ez? Démás elindult a hit útján, megosztotta Pál apostollal még a börtönt is, és ez nem volt veszélytelen dolog: egy római fogollyal nyilvánosan közösséget vállalni. Ezt a megtisztelő jelzőt teszi a neve elé Pál: az én munkatársam. Nem akárkiről állította ezt. És akkor most le kell írnia: elhagyott, mert ezt a jelenvaló világot szereti.

Hogyan kerülhetett sor erre, hogy Démás visszacsúszott a hit utján? Egyáltalán mit jelent ez, hogy e jelen világot szereti?

A világ kifejezésére két különböző szót használ az Újszövetség eredeti görög nyelve. Az egyiket mindnyájan ismerjük: kozmosz. A kozmosz a teremtett világ. Ebben benne vannak az emberek, az állatok, a növények, hegyek, völgyek, tejút rendszerek, mindaz, amit Isten alkotott. Ezt a kifejezést olvassuk Jézus jól ismert mondatában: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Amikor azonban Démásról van szó, ott nem a kozmosz szó szerepel, hanem az aión. Az aión egy világkorszakot jelöl. Egész pontosan ezt az utolsó nagy világkorszakot, ami Jézus Krisztus második eljöveteléig terjed. De jelöli általánosabb értelemben az Istentől elfordult embervilágot is. Azt az emberiséget, amelyik fellázadt Isten ellen és azt mondta: majd én, egyedül, Isten se szóljon bele. Az Isten nélküli gondolkozás, az istentelen szellemiség, az emberiség Isten nélkül. Ez a „világ” az Újszövetség értelmezésében.

Az Istenben hívők közössége ebben az istentelen világban él, de nem e szerint gondolkozik. Ezért mondta Jézus a benne hívőknek, hogy ne csodálkozzatok, ha gyűlöl majd titeket ez a világ, engem előbb gyűlölt. Ha ti is úgy gondolkoznátok és élnétek, mint a világ, semmi problémája nem lenne veletek. Mivel azonban ti felülről születtetek, más srófra jár az agyatok, más szempontok érvényesülnek döntéseitekben, ezért a világ nem fog szeretni titeket. De nem mond le rólatok. Polip karokkal nyúl utánatok, hogy visszarántson, vagy ravaszul visszaédesgessen magához. Ennek a kísértésnek kell folyamatosan ellenállni.

Démás ennek a kísértésnek nem állt ellen. S aki itt nem áll ellen, az visszacsúszhat a hitében. Erre a veszélyre hívja fel Isten ma a figyelmünket. Mivel ő vagy nem vette észre, vagy nem vette komolyan ezt a támadást, ezért kellett az apostolnak leírnia: Démás engem elhagyott, e jelenvaló világot szereti.

Ez egyébként nem új gondolat a Bibliában. Jézus Krisztus beszélt erről éppen a magvető példázatának a magyarázatában, amit az előbb hallottunk. Abból egy mondatot hadd olvassak újra, mert van itt egy nagyon figyelemre méltó kifejezés. Azt mondja Jézus: „a köves helyre vetettek azok, akik mihelyt hallják az igét, örömmel fogadják, de nincs bennük gyökere, hanem ideig való. Aztán, ha nyomorúságot, vagy szenvedést kell hordozni az ige miatt, azonnal eltávoznak.”

Tehát ezek az emberek azok, akik hallgatják az igét ugyanúgy, mint mi, sőt örömmel fogadják, csak éppen nem megy mélyre bennük, nincs gyökere. Ideig való a hitük — ezt a szót használja itt Jézus. És ha valami kellemetlenséget kellene elszenvedniük amiatt, hogy hallották és befogadták az igét, akkor ők nincsenek sehol. Semmit nem vállalnak azért, hogy szeretnének Jézussal járni az úton. Amíg ennek csak az előnyeit élvezhetik, addig jöhet, mihelyt valamit fizetni kellene érte, megtagadják ezt az utat és az ő Urukat.

Ideig való hit. A Biblia beszél erről. Amikor valaki az igét hallgatva rádöbben a bűneire, szeretne azoktól szabadulni, megragadja Isten kegyelmét, sőt iránta való hálából valamit elkezd tenni Őérte, lelkesedik, amikor azonban nehezebbé válik a helyzet, kiderül: kevés a lelkesedés. A nehézségek, próbatételek között csak a hűség tartja meg az embert.

Fontos a lelkesedés, és ez különösen az út elején mindenkire jellemző, és ez nem baj. Maradjon meg később is. Csakhogy menet közben a lelkesedésnek hűséggé kell izmosodnia. Olyan hűséggé, amire a Biblia ezt a szót használja: eltökéltség. Amikor ott, ahova Isten állított, akkor is megmaradok, ha belepusztulok, mert fontosabb nekem Ő, és amit reám bízott, vagy akiket reám bízott, mint én magam. Mert nekem az élet — írja Pál apostol — Krisztus. Tehát Ő a legfontosabb. Olyan hűségről beszél az ige, amikor mindent kész valaki elveszíteni, ha elveszik tőle Jézusért, csak amit Jézustól kapott, az maradjon meg. Mert az egymagában többet ér, mint az egész világ. Olyan hűség, amikor valaki ismeri azt, akihez hűségesen ragaszkodik, és ezért nem lehet eltántorítani mellőle, mert Ő maga és a vele való személyes kapcsolat többet ér mindennél, amit ez a világ ígérhet és adhat.

A Démásokból ma is ez a fajta hűség és eltökéltség hiányzik. Az a férfias bátorság, amikor valaki tud és mer visszavonhatatlan döntéseket hozni minden kényszer nélkül. Végig gondolja a dolgokat, mérlegel és dönt. És ezen a döntésen később sem változtat. Olyan igent mond ki valamire vagy valakire, ami azt jelenti, hogy nemet mondott mindarra, ami ettől eltántorítaná.

Ez a hűséges ragaszkodás az, ami Démásból és a mai Démásokból is hiányzik. Az a készség, hogy kész vagyok áldozatot is hozni a felismert igazságért, vagy azért a személyért, akinek hűséget ígértem. Akkor is, ha erre csendesen vagy hirtelen rámegy az életem.

Jézus egy nagyon egyszerű, de roppant kifejező metaforával szemléltette ezt, amikor azt mondta: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, (és ott egy ilyen durvább kifejezés van, hogy el nem rothad), akkor egymaga marad.” Be lehet tenni a vitrinbe is, de senkinek semmi haszna belőle. „Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” El kell dönteni. Maradhat egyedül is, semmi haszna. Vagy tönkremehet, de önmagának a sokszorosával gazdagít másokat. Jézus élete ilyen földbe esett, elhalt gabonamag lett, ami máig termi a gyümölcsöket.

Ez a világ tele van olyan emberekkel, akik mindennek csak az előnyeit szeretnék élvezni, de a vele járó terheket nem akarják vállalni. A házasságnak is csak az előnyeit, egy hivatásnak is csak az előnyeit. Az eszem megállt, amikor valaki a múltkor ezt kifejtette. Ő vállalta azt a hivatást, amiben fáradozik, és fel van háborodva, hogy azzal kellemetlenségek is járnak. Foglalkozási ártalom minden foglalkozást kísér. Ezzel előre számolni kell, de neki csak az előnyei kellettek volna, és most rossz néven veszi, hogy fizetni is kell azért, hogy ő azt a hivatást gyakorolja.

Sokan így vannak a házassággal, a hivatásukkal. Sokan így vannak egy munkahellyel: az előnyei kellenének, de a vele járó terhek és esetleges hátrányok nem. És sokan ezt képzelik a Krisztus-követésről is. Kellenének az előnyei, az a békesség, amit Jézus ígért, a bűneink bocsánata, az örök élet, amit csak Ő tud megadni, de ha valaki kigúnyol azért, mert kiderül, hogy Jézus tanítványa vagyok, azt már nem! Akkor inkább letagadom, vagy eltűnök onnan, vagy elhallgatom.

Nos, ez a Démásokra jellemző magatartás. A hűség, az eltökéltség, a ragaszkodás, az állhatatosság, az áldozathozatalra való készség nélküli élet. Roppant szegényes élet. Ezek az emberek cikcakkban járnak, nagy kanyarokat tesznek, s a végén vissza sem találnak arra az útra, amelyikről letértek. Szeretnének gyümölcsöt teremni, de nem akarnak elrothadni. Szeretnének világítani, mint a gyertya, de nem akarnak elfogyni, mint a gyertya világítás közben. Erre a veszélyre figyelmeztet minket Isten, és ettől akar megőrizni mindnyájunkat.

Van tehát ideig való hit, és ez nem azonos azzal az igazival, amit Jézus kínál az övéinek.

Valaki egyszer azt mondta, hogy ő csak ideiglenesen hagyja abba a Krisztus-követést, aztán majd visszatér az útra.

Egy fiatalember azt mondta: szeretne még egy kicsit élni. Örül annak, és tulajdonképpen, ami szép az életében azt eddig mind mint hívő ember kapta, de szeretne még egy kicsit élni. Mondtam neki: te mondtad nem olyan régen, hogy azóta tudod, milyen az igazi élet, mióta Jézus Krisztust megismerted. Hogy képzeled azt, hogy Krisztust otthagyva tudsz élni? Mi az, hogy még egy kicsit élni? Akkor mondd azt, hogy vegetálni akarsz újra Jézus nélkül. Vagy megpróbálsz visszalépni az életből a halálba, mert nélküle halálnak nevezi a mi létünket a Szentírás.

Ezek ostoba gondolatok, Démásnak is ilyen kísértésekkel kellett megharcolnia. Lelki öngyilkosság ez mindig. Isten őrizzen meg tőle minket.

János apostol szelíd ember lehetett, de ebben a kérdésben roppant kategorikusan és határozottan ír a gyülekezetnek, amikor azt mondja: „Fiacskáim, ne szeressétek a világot. Se azt, ami a világban van. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretetete, mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élettel való dicsekedés nem az Atyától való, hanem a világból. És a világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. Jézus Krisztus erre az útra hívott el minket.

Említek néhány példát arra, hogyan termel ez a világ ma is Démásokat.

Egy kislány új életet kapott egy nyári csendeshetünkön. Egészen kicserélődött már ott néhány nap alatt. Boldog volt a családja is, hogy így jött haza, még azok is, akik nem voltak hívő emberek. Nem sokkal ezután elmentek nyaralni. Ott megismerkedett egy fiúval, akivel sokat beszélgetett, jól érezte magát. Tudta, hogy ő nem hívő, de abban reménykedett, hogy ahogy ő, néhány héttel azelőtt megtérésre juthatott, majd a fiú is. Aztán egy meghitt beszélgetés után a fiú átölelte. Soha nem érezte még, hogy ennyire fontos ő valakinek, s megszólalt a test. Nem akart maradinak bizonyulni és lefeküdt ezzel a fiúval. Utána rossz lelkiismerettel, megkeseredve, de folytatták a kapcsolatukat. Elmaradt a gyülekezetből, később megtudtam, hogy elmaradtak a reggeli csendességei is, amik pedig nagyon sokat jelentettek a számára. És amikor néhány hónap múlva náluk jártam és hívtam egy evangelizációra, egy kiégett, keserű emberrel találkoztam, akivel már nem tudtuk azt a közös nyelvet beszélni, amit a nyári csendeshét után. Démás engem elhagyott, mert beszippantotta a jelen való világ.

Ismerek egy férfit, aki amúgy férfias keménységgel sokáig ellenállt Isten hívásának, de az igéket forgatta a fejében, itt-ott már a szívében is. Isten világosságra segítette őt, és hosszú, belső tusakodások után döntött: Jézussal akar járni. Nem sokkal ezután jelentkezett egy régi ismerőse és egy nagy üzletet ajánlott. Biztosította őt, mint hívő embert, hogy minden tiszta, minden legális, de nagy pénz jön a házhoz. A nagy pénzre meg nagy szükség volt, mert szerették volna már a lakáskérdést végre megoldani. Kiderült aztán, hogy nem minden tiszta és legális, de a nagy pénz az jön. Ezt újabb ajánlat követte, újabb nagy pénz érkezett. Aztán megint újabb, megint újabb. Közben eltávolodtunk egymástól, s amikor egyszer egy beteget látogattam az egyik kórházban, legnagyobb meglepetésemre pizsamában ő jött szembe a folyóson velem. Miért van itt? Idegösszeroppanással kezelték.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki idegösszeroppanást kap, aki nagy üzleteket köt, de azt jelenti, hogy aki otthagyja Jézust, az ezt testileg is, lelkileg is megsínyli, és különös károkat szenvedhet emiatt.

Néha meg észre sem vesszük, hogy mi válunk eszközzé az ördög kezében, hogy valaki megálljon ezen az úton és visszacsússzon. Egyszer egy fiú úgy ment haza innen egy igealkalomról, hogy új világ nyílt ki előtte, és elkezdte átrendezni az életét. Ennek még a nem hívő édesapja is örült, mert attól kezdve rendesebb volt ott. Csakhogy egy idő után megsokallta apuka a dolgokat. Nem normális dolog az, hogy egy huszonéves minden reggel Bibliát olvas, meg minden vasárnap templomba megy. Nem baj, ha egy kicsit vallásos, de nem szabad ezt túlzásba vinni, és rálépett a fékre. Teletömte a fia idejét olyan hasznos elfoglaltságokkal, amelyeknek a fontosságáról meg is győzte. Most van az ideje, hogy egyik nyelvet a másik után megtanuld. Az egész nyarat arra kell szánni, hogy kimész most ebbe az országba, utána abba az országba. A kötelező anyagon kívül soksok más ismeretet is gyűjteni kell. Most kell megalapozni a karrieredet. És a fiú alapozott engedelmesen. Csak közben Jézus fokozatosan kiszorult az életéből, erre már nem maradt idő. Amikor évek múlva eljött egy személyes problémájában tanácsot kérni, és én úgy, ahogy szoktam, a Biblia alapján hitem és meggyőződésem szerint próbáltam neki segíteni, akkor fölényes, megbocsátó mosollyal közölte, hogy ő ezen már túl van, ő másféle tanácsra számított.

Vannak, akik elindulnak, de ideig való a hitük, és nem lesz belőle győzelmes keresztyén élet. Az ördög erre mindent fel tud használni: a magányosságot, a házasságot, az egészséget, betegséget, a sikert és kudarcainkat egyaránt.

Jézust is megkörnyékezte ez a világ és ennek fejedelme, a Sátán. Mindjárt nyilvános szolgálata elején tanácsokat adott neki: Változtasd a köveket kenyérré, s egyszerre népszerű leszel. Ugorj le a templomnak a párkányáról, hiszen meg van írva, hogy Isten megőriz téged. És ha leborulva imádsz engem — mondta neki a gonosz, akkor az egész világ a tiéd lesz. Aztán később is felajánlotta, hogy királlyá tehet ez a nép. S még a kereszten haldokolva is támadta Őt: szállj le onnan, és majd hisznek benned.

Jézusról azonban minden ilyen kísértő támadás visszapattant. Jézus hajthatatlan maradt. Őt nem lehetett becsalogatni ebbe a csapdába. Ő végigjárta azt az utat, amelyiken az Atyának engedelmeskedve elindult. És még rettenetes kínjai közepette a kereszten sem fogadta el azt a bódító italt, amit kínáltak neki. Ő valóban engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért jelent az Ő halála nekünk ma is áldást, feloldozást, bocsánatot, életet. Ezért hirdetjük mi a megterített úrasztalánál ma is az Úrnak halálát. És ezért magasztaljuk a megöletett Bárányt ma is, mi is, aki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes lett. De csak így, hogy végigjárta az utat, mindvégig állhatatos maradt, és engedelmes volt az Atyának mindenben.

És ezért, és csak ezért lehetséges az, hogy aki visszacsúszik Jézus útján, mint Démás, az újra kezdheti az Ő követését. Nem tudjuk, hogy Démással mi lett, de azt tudom, hogy több ilyen hívő embert ismerek. Egy közülük különösen is emlékezetes a számomra. Ez a férfi fiatal korában komolyan vette a hitét, a keresztyény életet, és nemcsak ő élt példamutatóan, hanem sokaknak másoknak is mutatta a Jézus Krisztushoz vezető utat. Aztán egyszer csak a világ visszaszippantotta. Egy olyan ajánlatot kapott, ami gyors felemelkedést ígért, ezzel együtt jó pénz is járt. Aztán jöttek a nők, az ital és egyre mélyebbre süllyedt a lejtőn, amelyiken elindult.

Jó húsz év után valaki elhívta őt az egyik nyári gyülekezeti csendes hetünkre. Én ott ismertem meg személyesen. Feltűnő volt, hogy egy szót sem szólt napokig, de lehetett látni rajta, hogy issza azt az igét, ami ott elhangzik. Nagyon figyelt. Aztán a hét vége felé megkérdezte, beszélgethetnénk-e, de hosszabban. Egyik este az esti áhítat után kiültünk egy öreg cseresznyefa alá egy rozoga padra, és minden bevezetés, minden szépítés, magyarázkodás nélkül elkezdte sorolni a húsz esztendő bűneit. A végén megkérdezte: szerintem van-e erre bocsánat? Mondtam: nem szerintem, hanem a Szentírás szerint van. Hiszen talán ő is emlékszik még az 1János 1,7-re: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Akkor letérdelt a fűbe, én is mellé, és elmondott egy megrendítő bűnvalló imádságot Istennek. A végén megköszönte, hogy minderre azért kaphat bocsánatot, mert Jézus helyette is meghalt a kereszten, és amúgy férfias keménységgel elkötelezte magát újra Jézus Krisztus mellett. Bekapcsolódott a gyülekezetünkbe, és haláláig kimondhatatlan sok áldást jelentett itt. Isten használta őt újra mások üdvösségére, lelki gyógyítására és mindannyiunknak áldásul.

Mert lehet, hogy Démás engem elhagyott, és e jelenvaló világot szerette, de Isten kegyelme nagyobb, mint a mi hűtlenségeink. Az Ő szeretete valóban végéremehetetlen. Minden bűnünk eltörlésére elég az Ő kegyelme, csak nehogy visszaéljen vele valaki. Lehet vele és belőle élni egy életen át, csak visszaélni nem. Ez a testvérünk élt az Isten kegyelmével, és folytathatta a Krisztus-követést, a korábbinál is több áldással.

Mindnyájunkat fenyeget az a veszedelem, ami Démást. Ez különösen fenyegeti azokat a testvéreinket, akik a múlt vasárnap tettek itt hitvallást és fogadalmat. Aki éppen, hogy csak rálépett még az élet útjára, a Krisztus útjára azt a legkönnyebb lecibálni onnan, vagy visszaédesgetni a halálba, a pokolba. Isten erősítse őket, és jó lenne, ha minél többen könyörögnénk is ezért. Isten segítsen mindnyájunkat, hogy egyszer megszülessék a szívünkben egy visszavonhatatlan döntés: Úr Jézus, én veled akarok járni a továbbiakban. És Isten erősítsen minket, hogy ezen az úton mindvégig állhatatosan járjunk. Ezt Ő az igéjével munkálja életünkben és a gyülekezet közösségében. Ezért nélkülözhetetlen azoknak, akik nem ideig való hitre vágynak, hanem állhatatosan meg akarnak maradni Jézus mellett, az Ő igéje és a gyülekezet közössége. Jézus tartja meg a mi konfirmált testvéreinket és mindnyájunkat ezen az úton. Meg van írva: „Hű az Isten, aki megerősít titeket és megőriz a gonosztól.” De meg van írva ez is, Jézus mondja: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az élet győzelmi koszorúját.”

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, ma elsősorban konfirmáló testvéreinket, szeretteiket, kedves vendégeinket.

Különösen szép ünnep mindig, amikor a konfirmációra kerül a sor. Nemcsak az utal erre, hogy feldíszítették szépen a templomot, még az udvaron a két cseresznyefa is teljes virágba borult, de a szívünk is ünneplőbe öltözik ilyenkor, mert Isten nagy kegyelmét látjuk mindig abban, amikor embereket az Ő szeretete önmagához vonz, amikor arra indít embereket, hogy Őt keressék, és vannak köztük többen, akik Őt már meg is találták.

Jó lenne, ha ez az ünnep jellemezné az együttlétünket. A mai istentiszteletünknek három része lesz: az igehirdetés után kerül sor a konfirmálók hitvallás- és fogadalomtételére, utána pedig megkereszteljük közöttük azt a tíz testvérünket, akik még a keresztség sákramentumában nem részesedtek. Ezért ez az istentisztelet egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos, annál inkább kérjük — különösen az udvaron tartózkodókat —, hogy tekintsék most az udvart is templomnak, és ennek megfelelően viselkedjenek. Kérjük, a kisgyerekeket vigyék a megőrzőbe, a nagyobbakat a gyermek istentiszteletre.

* * *

Gyülekezetünkben hetek óta a Szentírásnak azon személyeit igyekszünk megismerni, akik nem voltak nagy emberek, a legtöbbször csak egy-két helyen említi a nevüket is a Szentírás, Isten azonban mégis jelentős szolgálatokra használta őket. Ebben a sorban ma Epafroditosz következik.

Csak a Filippiekhez írott levélben említi őt Pál apostol, de amint hallottuk, olyan sok szépet ír róla, hogy kívánnám, hogy mindnyájan, és különösen a mi ma konfirmáló testvéreink, lehetnénk Jézus Krisztusnak olyan tanítványai, mint amilyen Epafroditosz volt.

Mit tudunk meg róla? Azt, hogy a filippi gyülekezet tagja volt, ahol legelőször Pál apostol hirdette a Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának jelentőségéről szóló örömhírt.

Előbb csak egy asszony, Lídia, nyitotta meg a szívét az ige előtt és lett Jézus tanítványa, utána egy börtönőr tért meg, aztán gyors növekedésnek indult a gyülekezet. S egy alkalommal meghallották, hogy Pál apostolt ismét börtönbe zárták, mert hirdette a Jézusról szóló evangéliumot.

Azonnal elkezdtek imádkozni érte, és úgy gondolták, hogy szeretetüket azáltal is nyilvánvalóvá teszik, hogy küldenek neki egy csomagot a börtönbe. De ki fogja elvinni olyan messzire? Ki az, aki vállalja a hosszú út veszélyeit és kényelmetlenségét, ki az, aki kész arra is, hogy bebörtönzött rab barátjaként őt is meg fogják bélyegezni, és ki az, aki rászánja az időt, hogy nemcsak kézbesíti a küldeményt, hanem egy ideig ott is marad az apostollal és segít neki, amiben kell?

Epafroditosz vállalta ezt a szolgálatot. Nem kis áldozat volt ez, mert ha az apostol, akkor az efézusi börtönben volt, akkor is nyolctíz napi hajó- és gyalogút állt a küldönc előtt. Ha pedig akkor már Rómában raboskodott, akkor hat-nyolc hétig kellett a tengeren hajóznia, jelentős költséggel.

Epafroditoszról azt olvassuk, hogy mindezt vállalta. Miért? Azért, mert neki olyan sokat jelentett az, hogy megismerhette Jézus Krisztust mint az Ő Megváltóját és Urát, hogy érte Istentől bűnbocsánatot és új életet kapott, és hogy az erről szóló örömhírt éppen ez a bebörtönzött Pál hirdethette először az ő városában, hogy nem sajnált semmi fáradságot, és mindenre kész volt ezért.

Mi derül ki a felolvasott igéből, és miben lehet példa ma számunkra ez a bizonyos Epafroditosz? Abban mindenképpen, hogy szerette Jézust, szerette a gyülekezetét és szerette a nagy nyomorúságba került apostolt.

Szerette Jézust. Epafroditosz komolyan vette azt, hogy Jézus Krisztus az ő bűnei miatt és ő helyette is szenvedett és meghalt a kereszten, és hogy enélkül reménytelenül elpusztulna. Ő tudta és hitte, hogy Jézus valami olyat tett érte, amit senki más nem tehetne és nem is tett. Ami neki magát az életet, sőt az örök életet jelenti, és ezért hálából mindenre kész volt Jézusért. Ő valóban egészen odaszánta magát élete Urának, alárendelte magát Jézus uralmának. Jobban szerette Jézust, mint önmagát. Ezért írja róla az apostol, hogy a Krisztus ügyéért került közel a halálhoz, amikor életét kockáztatta.

Epafroditoszról tehát mindenekelőtt azt tudjuk, hogy valami nagy ajándékot kapott Jézustól, és ezért mérhetetlenül hálás volt neki.

Ezt az ajándékot azonban Jézus Krisztus mindannyiunknak kínálja. Most itt, ennek a templomnak a csendjében Őreá figyelve, amire nem mindig van lehetőségünk és alkalmunk, különösen is kínálja.

Jézus előttünk is megnyitotta az életre vezető utat, és aki azon hittel elindul, annak a szívében olyan hála fakad fel, amit semmi más módon nem lehet létrehozni az életünkben. A sok elégedetlen, követelőző, zúgolódó, a maga lelki szegénységét érző, keserű ember között ezek a Krisztustól megajándékozott hívők elégedett, hálás, a tőle kapott gazdagságukkal másoknak szolgáló emberekké lesznek.

Ilyenek vagyunk-e mi, és akarunk-e ilyenekké válni?

A másik, amit megtudunk Epafroditoszról, hogy szerette a gyülekezetét. A filippi gyülekezet neki olyan lelki otthont jelentett, ahol jól érezte magát, meggyógyult az élete, ahol testvéreket talált, és a pogány környezetben egymást erősítve, örömmel tudtak szolgálni Istennek és másoknak. Ezért most örömmel indul mint a gyülekezet küldöttje a gyülekezet adományával a börtönben sínylődő Pálhoz.

Nem véletlen, hogy Pál ilyen meleg szavakkal írja róla a gyülekezetnek: „Visszaküldöm őt hozzátok, a ti küldötteteket, aki azért jött, hogy szükségemben szolgálatomra legyen és helyettetek is szolgált ná-lam.” Epafroditosz másik jellemvonása tehát az, hogy szívesen vállalt áldozatot másokért és örömmel szolgált másoknak.

Vajon megérte-e neki? Mit fizettek érte? Ma nagyon sokat ezt kérdezik, ha ilyesmiről van szó. Aki azonban kapta Jézus Krisztustól ezt a nagy ajándékot, amiről szó volt, az új életet, a teljes életet, annak ilyen primitív, szánalmas, beszűkült kérdés eszébe sem jut. Az örül, hogy szolgálhat másoknak, hiszen csak továbbad valamit abból, amit ő is úgy kapott. Miért? Szeretetből, hálából, meg azért, mert telik neki. Olyan lelki gazdagságot ajándékozott neki az ő új Ura, hogy abból bőven telik bárkinek továbbadni.

Jellemez-e ez minket? És akarunk-e ilyenekké válni? Jézus lelkileg ilyen gazdagokká teszi azokat is, akik ma hisznek benne.

A harmadik, amit megtudunk Epafroditoszról, hogy szerette a nyomorúságba került apostolt. Tisztelte őt, mert hallotta, hogy mindent vállal azért a Jézusért, akinek a szolgálatába szegődött. Hogy mindenütt kész hirdetni azt az életmentő evangéliumot, ami Epafroditosz életét is megfordította. És még a börtönt is zokszó nélkül elszenvedi. Szeretett volna legalább egy kicsit enyhíteni Pál apostol nyomorúságán. Nemcsak úgy, hogy vitt neki csomagot, meg híreket a gyülekezetről, hanem úgy, hogy önmagát is felajánlotta, hogy legalább egy ideig osztozott a nyomorúságában és ott maradt vele a fogságban.
Ezért kerülhettek bele ezek a gyönyörű megjelölések alapigénkbe, hogy „visszaküldöm hozzátok Epafroditoszt, az én testvéremet, munkatársamat és bajtársamat…” A hívőket ez jellemzi, hogy a bajban is társai maradnak egymásnak. Nem illannak el, mint sokan mások, ha a barátjuk vagy haverjuk bajba kerül, hanem akkor még inkább, akkor direkt odamennek. Megjelennek, hogy segítsenek és bátorítsák őket.

És íme a nagy apostol ezt a névtelen, kis senkit onnan Filippiből, egy sorban említi önmagával: testvérem, munkatársam, bajtársam. És az Újszövetség eredeti görög szövegében ilyen kifejezéseket olvashatunk: Epafroditosz apostolos és leiturgos. Apostol, vagyis küldött, liturgus, vagyis Isten szolgája. Azzá lép elő, aki kész odalépni a bajban levő mellé és önmagából is ad valamit.

Epofroditosz tehát szerette Jézust, szerette a gyülekezetét és szerette a bajban levő apostolt.

Hogy lehet az, hogy egy ilyen kiváló keresztyénnek mégis megengedi Isten, hogy ő maga is bajba kerüljön, hiszen azt olvastuk itt, hogy megbetegedett halálosan?

Isten megengedi az ilyesmit, de a halálos betegségben is kezében tartja azt, aki egyszer az Ő kezére bízta magát, mert így folytatódik: „de az Isten megkönyörült rajta és így most visszaküldhetem őt egészségben hozzátok.”

Isten sokszor éppen a bajainkban mutatja meg az Ő hatalmát és különös szeretetét. Hangsúlyos ebben a mondatban ez: „de az Isten…” Sok minden történhet Isten gyermekeivel. Pált is bebörtönözhetik ártatlanul, ott felejthetik két esztendőre gonoszul. Aki rajta segíteni akar, az is megbetegedhet, egészen a halálhoz közel kerülhet, de ők mind a ketten, meg az összes többiek is, akik Isten kezébe tették le az életüket, Isten kezében maradnak. Az Ő jelenlétében élnek. Ezért írja aztán az apostol, amit olvastunk, hogy „Fogadjátok őt teljes örömmel, és becsüljétek meg az ilyeneket…”

És amikor most visszaküldi Filippibe, küldi tőle ezt a levelet. Vagyis Isten igéjét küldi tőle, ami a mai napig ige maradt a számunkra, és amin keresztül oly sokunknak olyan sok ajándékot és üzenetet adott már Isten.

Figyeljük, hogy milyen ingajáratban közlekednek Isten szolgái? Adományt visz annak, akinek arra van szüksége, és visszafelé sem megy üresen, igét visz azoknak, akik meg azt várják nagyon. Mindenkinek azt, amire szüksége van. Nem számít, mibe kerül, milyen veszélyekkel jár, hogy közben mi-minden érheti őt.

Hadd kérdezzem megint, nem szónoki kérdésként, hanem remélve, hogy magunkban válaszolunk erre: akarunk-e ilyen emberekké válni? Jézus küldetésében, egy gyülekezet megbízásából segíteni azoknak, akik rászorulnak, s nem úgy, hogy utána tartjuk a markunkat; és helyén mondott igét vinni oda, ahol meg arra van szükség, és azt várják.
Sokan vannak ám a gyülekezetben, akik az elmúlt években, évtizedekben konfirmáltak itt, megismerték Jézus Krisztus szeretetét, és Ő ilyenekké formálta őket. Szabadidejüket arra szánják, ezt a mai napot is (talán akik az udvaron megfordultak, láthattak is belőle valamit), hogy szíves szeretettel szolgálnak azoknak, akik rászorulnak. Lá-togatják és erősítik az időseket, gondoskodnak a sérültekről és halmozottan sérültekről. Fiatalok között hirdetik Isten igaz igéjét, és a mai határainkon túlrekedt, segítségre szoruló testvéreinknek kétkezi munkával és az evangélium hirdetésével segítségükre sietnek.

Mit fizetnek nekik érte? Megint ez a csacska kérdés. Az a jutalmuk, hogy végzik. Örömmel és önként teszik, mert gazdagokká tette őket a megváltó Krisztus.

Ez a világ, amiben élünk, egyre önzőbb és anyagiasabb lesz. Sokan csak önmaguk körül forognak, és nem is tudják, hogy másfajta életet is lehetne élni. Isten gyermekeit, Jézus Krisztus tanítványait azonban ma is az jellemzi, hogy hálásak Megváltójuknak azért, amit értünk tett és nekünk ajándékozott. Éppen ezért örömmel szolgálnak másoknak. Szívesen hoznak áldozatot másokért, és felelősséget éreznek másokért.

Ha valami hiányzik ma az emberi együttélésből, akkor az éppen a hála, az áldozatkészség és a felelősség. Segíteni annak, aki rászorul, és igaz, hiteles igét vinni oda, ahol meg arra van szükség. Közben az Isten által meggyógyított élettel, mint ahogy ezt Epafroditosz is tehette, világítani, Istenre mutatni, az Ő dicsőségére élni. Ez teszi széppé mások életét. Így érdemes igazán élni társadalmilag is. Ezek az emberek hasznosak igazán. Általuk megy előbbre a világ, ők gazdagítják az emberi együttélést igazán.

Mert őket nem a pillanatnyi személyes érdekeik mozgatják, hanem a közösség távlatos érdekeit tartják szem előtt. Az utóbbiért az előbbiről is készek és képesek lemondani. Ezek az emberek hűségesek maradnak a hitvesükhöz egy életen át, és ebben a házasságban egészséges lelkületű és idegrendszerű gyermekek nőnek fel. Ők nem veszik el a másét, sőt, ha lehet, a magukéból is adnak. Tudnak lemondani mások érdekében. Igazat mondanak. Ezeknek hogy, hogy nem több gyermekük, sok gyermekük van. Ők dolgoznak hat napon át, a hetediket Istennek szentelik, és lelkileg mégis gazdagabbak, mint mások.

Mert él bennük Jézus, mint ahogy Epafroditoszban is. Meggyógyult az önző életük, és ez az Istentől meggyógyított élet önmagáért beszél. Hasznos másoknak és dicsőíti Istent.

Mi azért hívunk ide a gyülekezetbe mindenkit, azért örültünk annak is, hogy a ma konfirmáló testvéreink Istent keresve idejöttek, mert ahol az Ő igéje hangzik, ott bármelyikünkből ilyen embereket tud formálni Isten az Ő Szentlelkével. Akik szeretik Jézust, szeretik azt a közösséget, ahol róla hallottak, és nyitva van a szemük, szívük, s mozdul azonnal a kezük-lábuk is, ha valakinek, bajba jutottnak segíthetnek.

Kívánom, hogy mindazok, akik ma itt hitvallást és fogadalmat tesznek, és mindnyájan, akik ma itt együtt lehetünk Isten színe előtt, hittel elfogadjuk Jézustól ennek az új életnek az ajándékét, sőt Őt magát, és vele kössük össze az életünket, mert akkor fogunk tudni adni a bajba jutottnak kétkezi segítséget, az igére szomjasnak helyén mondott igét, mert telik, mert Jézus Krisztus ilyen gazdagokká teszi a benne hívőket.

Sorozatunkban ma Lídiáról lesz szó. Ő nagyon elfoglalt üzletasszony volt, aki elsőként fogadta be a Krisztusról szóló evangéliumot Európában, és akinek a háza az első missziói és gyülekezeti központ lett ezen a kontinensen.

Tetszett az Istennek, hogy erre a történelmi feladatra egy egyszerű asszonyt válasszon ki. Ez az asszony azonban használható eszköz volt az Ő kezében. Áldottak azok az asszonyok, akik így, mint ő, mindent alárendelnek Isten akaratának és így használhatja őket arra, amire akarja.

Ki volt Lídia, mit tudunk meg róla a Szentírásból?

Filippiben lakott, de nem ott született. Abban az időben még nagyon kevesen születtek Filippiben, mert fiatal város volt. A császár oda telepítette a leszerelt római katonákat. Ezek a veteránok alkották Filippinek a lakosságát, és ők rendkívül büszkék voltak római voltukra.

Lídia egy kis-ázsiai városban, Thiatírában született, amely város hí-res volt egy speciális iparágról. A közelben sok bíborcsigát fogtak, a belőlük készült anyaggal, megfestették a gyapjúfonalat, és az ebből készült ruhaanyag és készruha igen drága cikk volt. Lídia ilyenekkel kereskedett. A bíbor luxuscikknek számított, úgy hogy Lídia minden bizonnyal jómódú asszony volt. Nyugodtan mondhatnánk, hogy független, önálló vállalkozó, akinek üzlete van a Váci utcában és családi háza valahol a városban. Hiszen olvastuk, hogy egy nagyobbacska háza is volt, ahova azután meghívta az apostolokat.

Ezen kívül még azt tudjuk róla, hogy istenfélő asszony volt. Ez a kifejezés arra utal, hogy pogányból zsidóvá lett hívő volt. Nem érte be a maga pogány vallásosságával, kevésnek találta azokat a bálványokat, amiknek a tiszteletére megtanították. Többre vágyott. Az igazi után sóvárgott. Úgy látta, hogy az, amit Izráel vallása ad, több, mint amiben felnőtt. Ezért aztán minden szombaton a hozzá hasonló istenfélő asszonyokkal kijárt a Filippi határában levő kis folyócska partjára, és ott elmondták az előírt imádságokat.

Vajon csak megszokásból mentek ki, vagy hűségből? Vagy ennyire tele volt a szíve az igazi, az élő Isten keresésével? Ezt a vágyat is Isten oltja az emberek szívébe. Mindenesetre ez a néhány asszony Isten törvénye szerint cselekedett ott a pogány tengerben, mert a szombatot mindig megtartották.

Ez egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen aznap be kellett zárnia az üzletet, és emiatt, meg egyáltalán a kegyességük miatt különféle megjegyzések is érhették őket. Ezek a veteránok rendkívül patrióták voltak, és mindent, ami eltért az ő gyakorlatuktól, megvetettek. Amikor később Pál apostolék is elkezdik a munkájukat a városban, akkor ezt olvassuk: Az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: „Ezek az emberek felforgatták városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” (16,20-21).

Ilyen légkörben ment ki ez a néhány istenfélő asszony minden szombaton a városon kívülre és közösen imádkoztak. Úgy látszik ezt Lídia is vállalta.

Ezen a szombaton azonban váratlan vendégek érkeztek és Lídia lelki fejlődését ehhez a három címszóhoz szeretném kapcsolni: egy nevezetes szombat, mit cselekedett Isten, és hogyan válaszolt erre Lídia?

1. Mi történt ezen a nevezetes szombaton?

Megjelent — miközben ők imádkoztak — négy, számukra ismeretlen zsidó férfi, akik leültek közéjük, és a legtermészetesebb módon, bekapcsolódtak a nekik is ismerős imák elmondásába. Utána pedig az egyikük elkezdett beszélni. Mivel Pál apostol saját bevallása szerint is mindig, mindenütt elsősorban a megfeszített Krisztusról szólt, az asszonyoknak is Krisztusról beszélt. Az asszonyok pedig hallgatták. Hallgatni azonban többféleképpen lehet. Azt olvassuk: Lídia másként hallgatta a Krisztusról szóló beszédet, mint a többiek.

Van itt egy olyan ige, aminek az igemódja arra utal, hogy Lídia nagyon hallgatta azt, ami ott elhangzott. Nagy figyelemmel, teljes odaadással. Itta minden szavát ennek az idegen embernek. És miközben ilyen figyelmesen hallgatta, egyre teljesebb bizonyosság támadt benne, hogy ez az, amire ő vágyott. Ez hiányzott neki eddig. Ezt kereste. Erre van neki nagy szüksége. És ez, ahogy itt elhangzik, igaz. S miközben hallgatta Pál bizonyságtételét, hit ébredt a szívében Krisztus iránt és azonosult azzal, amit hallott.

Egyik szép énekünkben van ez a verssor: A lelkem megfeszül, s a hallásban segít, s így szódban meglelem az örökkévalóság jó édességeit. Lídia így hallgatta az igehirdetést.

2. Eközben történt az, ami a második fejezetünk összefoglalója, és amit így olvastunk az igében: „… az Úr megnyitotta a szívét…”

Miközben hallgatta az Isten nagy tetteiről, irántunk való szeretetéről szóló igemagyarázatot, ez az Istenről való emberi bizonyságtétel az Isten önmagáról való bizonyságtételeként érkezett meg a szívéhez. És mintha hályog hullt volna le a szeméről, egy új világ nyílt ki előtte. Hit ébredt a szívében, befogadta az igét, és a befogadott ige — ahogy erről már többször beszéltünk — azonnal dolgozni, munkálkodni kezdett benne, és egy új ember formálódott. Egy nagy átalakulás indult el Lídia életében.

Ez mindig a Szentlélek csodája. A mi lehetőségünk csak az, hogy elmondjuk, amit Isten reánk bízott, amit megértünk egy-egy igéből. Ezt hallgatja a gyülekezet, és közben némelyeknek Isten megnyitja a szívét, és akik befogadják ezt az igét, azokat ez más emberré formálja.

Kialakul egy új gondolkozás bennük, új indítékaik lesznek a cselekedeteik mögött, új célok lebegnek a szemük előtt, és újfajta eszközöket használnak. Mert aki Isten igéjét hallgatja, és így hallgatja, ahogy Lídia, az az igében magával Istennel találkozik. Rácsodálkozik az élő Istenre és az Ő kegyelmére. Hittel megragadja ezt a kegyelmet, a kegyelmes Isten pedig megragadja őt, és elkezdődik az ember újjáteremtése. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Ez nem emberi teljesítmény, ez mindig Isten munkája, de aközben történik, hogy hallgatjuk az igét, mert a hit mindig hallás közben támad, mégpedig az Isten igéjének a hallgatása közben.

Ezért vétkezik önmaga ellen súlyosan minden ember, aki nem keresi az igehallgatás lehetőségeit. Mi nem azért hívunk ide embereket, hogy többen legyünk, hanem azért, hogy minél többen átéljék ezt a csodát, hogy Isten beleszól az életembe, aki rólam mindent tud, mégis szeret és elfogad, és vele le lehet zárni egy elrontott múltat. Vele egészen újat lehet kezdeni, vagy ha valaki már elkezdte valamikor és megfáradt, újra lehet kezdeni a Krisztus-követést. És Istennek van megoldása mindannyiunk életére. Még egy ilyen elfoglalt, a folyamatos pénzügyi és erkölcsi kockázatot vállaló üzletasszony életére is van megoldása, mint Lídia volt. És a te életedre is van megoldása Istennek. Ha valaki így hallgatja és befogadja az igét, az egészen új emberré lehet. Akkor is, ha ilyen jó ember volt, mint Lídia, aki minden szombaton ott volt és együtt mondta az imádságot a többiekkel. De nem ismerte Jézust.

Lehet, hogy valaki minden vasárnap itt van, de még nem ismeri Jézust. És egyszer bekövetkezhet a csoda: az Úr megnyitja a szívét. És attól kezdve mindent egészen más szemmel lát, mindennek egészen más súlya lesz a számára, és új távlatot nyit ki előtte a mindenható Isten.

Ez a csoda a jó emberek életében is bekövetkezhet. Mert nagyon sok jó ember sem ismeri Jézust, és nélküle fog elkárhozni, ha idejében meg nem ismeri. Erről a nagy lehetőségről szól hozzánk ez az ige.

Isten tehát megnyitotta Lídia szívét, és ezzel semmi rendkívüli kísérő jelenség nem járt együtt. Nem érezte úgy, mintha elektromos áram futott volna végig rajta. Nem kezdett el hangosan hallelujázni, de elindult benne egy alapvető, nagy változás.

3. Miből lehetett ezt látni?

Két dologból: Amikor pedig házanépével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban!”

Tehát mindenekelőtt megkeresztelkedett. A keresztség az akkori gondolkozás szerint a bűnbánatnak a jele volt. A bűnök felismerésének és a bűnökkel való szakításnak az aktusa. Amikor valaki már látta, hogy mi az, ami Istennek utálatos az életében, és arra Isten bocsánatát kérte, és másként akarta folytatni az életét, akkor megkeresztelkedett. (Ezért nem keresztelkedtek meg a farizeusok, amikor Keresztelő János a Jordán mellett prédikált, mert azt mondták: a többiek rászorulnak erre, azok bűnösök, de nekik nincsenek bűneik.) Aki megkeresztelkedik, az látja a bűneit, megbánja azokat, és el akarja hagyni.

A keresztelésnek az akkori formája a bemerítés, jól kifejezte ezt, mert egy pillanatra eltűnt a bemerített, mintha meghalt volna. Aki pedig kijött a vízből, az egy másik ember volt. Mindenestől megtisztult.

A keresztség ugyanakkor azt is jelentette, hogy valaki átadja az uralmat az élete felett Jézusnak.

Az, hogy Lídia megkeresztelkedett, mindezt jelentette. Mivel tudta, hogy ez milyen jó, és minden ember a maga házanépének, családjának jót akar, ezért az egész háznépet is vitte magával: megkeresztelkedett egész házanépével együtt.

Utána pedig kinyitotta a házát az evangélium hirdetői előtt. „…ha az Úr hívének ítéltek engem, gyertek és szálljatok meg a házamban!”

Ez volt aztán a veszélyes döntés, mert láttuk, hogy noha Pálék semmi rosszat nem tettek, mégis azt mondták, hogy felforgatják a mi városunkat. Ugyan, hogy forgatták volna fel? Hirdették az evangéliumot és Jézus Krisztus hatalmával egy megkötözött, megszállott kislányt megszabadítottak. Ennyi történt. Ezt feltupírozták politikai váddá: „felforgatják a mi városunkat. Zsidók lévén olyan szokásokat hirdetnek, amiket nekünk nem szabad követnünk, mert mi rómaiak vagyunk.” Utána Pálé-kat összeverték, bebörtönözték, minden ítélet és tárgyalás nélkül.

Vajon nem ugyanez történik azokkal, akik most már Pálékhoz tartoznak? Lídiáról mindenki tudta, hogy keresztyénné lett. Nem lesz ebből baja? Bojkottálni fogják az üzletét. Vagy kiutasítják a városból legjobb esetben, hiszen ő is jöttment, ő is úgy települt oda később, mint ezek a Pálék is jöttmentek. Mit keresnek ezek itt? Csak felforgatják a város nyugalmát. Nem lesz ebből nagy baja Lídiának?

Kiderül: egy cseppet sem fél ettől. Ő ezek után bármit vállal azért a Jézusért, akiről most már tudja, hogy helyette is meghalt a kereszten. Akitől megkapta az életének az értelmét, és akinek ő egész életén át hálás lesz. Nem félti ő magát, hanem azonosul Krisztussal, a róla szóló evangéliummal, és az evangélium hirdetőivel.

Lídia Jézus elkötelezett tanítványává lett, aki mindent kész vállalni Jézusért. Aki nem úgy néz a hitére, mint ami magánügy lenne, mert az soha nem magánügy. Ezt vállalja a nyilvánosság előtt is, és erre hívja az ő házanépét is. Lídia nem műkedvelő keresztyén lesz, hanem hivatásos Krisztus-tanítvány, aki követi a Mestert, akárhova megy, és bármibe kerül is ez. Nem félig-meddig akar keresztyén lenni, hanem mindenestől Jézus rendelkezésére bocsátja magát, és mindenét, amije van, beleértve a házát is. Ezért lett használható eszköz Isten kezében.

Eszembe jutott az első szolgálati helyem, ahol mint segédlelkész, egy szórványgyülekezetben végezhettem a lelki munkát. Az egyik faluban, elkezdtem látogatni és kiderült: negyvenegy református él a faluban. Ennyi embernek már jó lenne rendszeres alkalmakat tartani. Felajánlottam, hogy szívesen kibiciklizem oda minden héten, de hol tartsuk? Szabad ég alatt mégsem lehet, különösen mostoha időben. Végigjártam azokat a családokat, akikről gondoltam, hogy esetleg felajánlják a kis konyhát, vagy netalán a tisztaszobát is, hogy ott bibliaórát tartsunk, de egyetlen ember sem akadt, aki befogadta volna az evangéliumot és az evangélium hirdetőit.

Lídia azonnal kinyitotta a házát. Isten kinyitotta az ő szívét, ő meg megnyitotta a házát, és ezzel együtt mindenét, a pénztárcáját is, az előtt a Krisztus előtt, aki szerette őt és önmagát adta érte.

Közben kiderült, hogy Isten valóban elkezdte őt használni, és egyre többen csatlakoztak ehhez a kis közösséghez, és ebből nőtt ki a virágzó filippii gyülekezet.

Amikor Pál apostolékat kiengedik a börtönből, mert rájöttek, hogy így, minden további nélkül még sincs okuk arra, hogy börtönben tartsák őket, akkor azt olvassuk: „Amikor kijöttek a börtönből, elmentek Lídiához, és látva a testvéreket, bátorították őket, majd eltávoztak.” (40. v.).
Itt ennek a szónak hímnemű változata van, tehát már férfiak is csatlakoztak a gyülekezethez. Egyetlen asszonnyal indult, és már gyülekezet van. (Csak zárójelben jegyzem meg: Pál apostol rá nem jellemző módon ebben az esetben ragaszkodott ahhoz, hogy nemcsak úgy, minden további nélkül elbocsátják őket, hanem jöjjön ide a város vezetése, és nyilvánosan kérjenek bocsánatot tőlük, hiszen ők római polgárok és ebből ők ügyet csinálhatnának, hogy tárgyalás és ítélet nélkül összeverték és bebörtönözték őket. Ezt ő nem hiúságból tette, mert sokszor lenyelte az ilyen szenvedéseket, de itt a gyülekezetnek volt szüksége arra, hogy ne azt gondolják, hogy valami jöttment börtöntöltelékek szédítették el ezeket az embereket, hanem derüljön ki, hogy kicsoda Pál apostol és kik a munkatársai, akiktől nyilvánosan bocsánatot kér a hatóság, mert a hatóság követett el súlyos mulasztást. Utána tessék megbecsülni azokat, akik az ő bizonyságtételükre hittek Filippiben. Ez érdekes epizód itt. Az a Pál, aki egyébként legyintett minden szenvedésre és nem akart elégtételt venni, itt ragaszkodik ehhez. Aztán kénytelen is a hatóság jönni, és bocsánatot kérni. Ez után Lídiáékat megbecsülték.)

Ezt csak zárójelben jegyeztem meg, mert ez nem Lídia lelki fejlődéséhez tartozik, de az igen, hogy lehet, hogy egyre többen hittek Jézus Krisztusban, és Isten használta az ott megtért embereket.

Lídia volt tehát az első keresztyén Európa földjén. Az ő háza volt az első imaház és ebből a kicsi mustármagból kinőtt a filippii gyülekezetnek a nagy fája. Ez a gyülekezet volt az, amelyik Pál apostolról, miután többször bebörtönözték, olykor hosszabb időre is, két évre is, ez a gyülekezet gondoskodott róla, és küldött neki szeretetcsomagot.

Hogy kezdődött ez el?

Úgy, hogy egy valakinek a szívében olthatatlan vágy ébredt, hogy ő az igaz Istent akarja megismerni. Ezért kereste. Amikor már félig-meddig megtalálta, akkor is hűségesen gyakorolta a hitét. Egyszer csak Isten küldött valakit, „véletlenül” Pál apostolék arra jártak. Aki ismeri a történetet, tudja, hogy mennyire nem véletlen volt, mert Pál másfelé indult el, és Isten küldte Filippibe őt akkor. Elkészítette Isten ezt a találkozást. Miközben hangzott az ige, kinyitotta Isten Lídiának a szívét. Lídia pedig úgy válaszolt rá: Uram, ha te önmagadat adtad értem, én mindenemet odaadom neked. És így lett Isten kezében használható eszköz.

Mindez Isten munkája volt. Ő oltotta a vágyat a szívébe, Ő egyengette az útját, Ő küldte oda Pál apostolt, Ő nyitotta ki a szívét — ahogy hallottuk.

Mit tett Lídia?

Két dolog van itt feljegyezve róla:

igen figyelmesen hallgatta az igét és

egészen elkötelezte magát Jézusnak és mindenét neki adta.

Ezt kérdezi tőlünk ez az ige: hogy szoktuk az igét hallgatni?

Oly szomorú, hogy évekig lehet úgy templomba járni, hogy valaki marad ugyanolyan, amilyen volt, nem nyílik ki a szíve. Ennek sokszor az az oka, hogy nem így hallgatjuk. Nem úgy, hogy a lelkem megfeszül, s a hallásban segít. Nem tudjuk elmondani, amit ugyanez az ének: kinek szavát lesem, kinek szavát lesem.

Hogy hallgatjuk az igét? Csak az a fontos, hogy elég meleg van-e, kiszellőztettek-e, ki prédikált és hogy áll a nyakkendője? Meg: melyik énekeket énekeltük? Lídia nem Pált hallgatta. Nem tudom, figyeltük-e a fogalmazást. Lídia figyelt arra, amit Pál mondott. Ő az igét hallgatta, és az ige mögött az az Isten szólította meg, akitől mindig, minden igazi élő ige származik.

Rá kellene nevelnünk magunkat erre az igehallgatásra és igeolvasásra. Ki kell gyógyulnunk mindenféle műkedvelő vallásoskodásból, és keresztyénségből. Ez az eltökélt, elkötelezett, egyértelmű, mindent maradék nélkül az élő Krisztus rendelkezésére bocsátó keresztyénség az, amire minket hív, mert csak az ilyeneket tudja használni Isten az Ő dicsőségére és mások üdvösségére.

Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljünk egy énekverset, a 457,3 énekünket, ahol éppen arról van szó, hogy Jézus szól, és a szívhez a szó szelíden ér. És azt kérdezi tőlünk: „Így bánsz velem? — teérted hullt testemből a vér!” És akkor végre eljut az igehallgató oda: Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár. (457. ének).

Azoknak a kedvéért mondom, akik nem tudnak itt lenni velünk minden vasárnap, hogy mostanában hétről hétre a Bibliának azokról a kicsiny szereplőiről van szó, akik azonban Isten kezében hatalmas, szép feladatok elvégzésére váltak alkalmassá. Ez arra bátorít minket, hogy mi is lehetünk Isten kezében hasznos eszközzé. Ennek nyilván megvannak a feltételei, és éppen ezt kutatjuk ezeknek az embereknek az életében.

Ma Pál apostol egyik szerény, de igen értékes, hűséges munkatársáról, Epafrászról lesz szó. Az ő neve mindössze háromszor szerepel a Szentírásban. Kétszer itt, ahol most olvastuk, a Kolosséi levélben, egyszer pedig a Filemonhoz írt levélben éppen csak megemlíti az apostol.

Mit tudunk Epafrászról?

Az ő életéről, személyéről jóformán semmit. Nem tudjuk, fiatal volt-e vagy idős, családos volt-e vagy egyedül szolgálta az Úr Jézust. Még azt sem tudjuk, hogy hol, mikor és hogyan hallotta a Krisztusról szóló evangéliumot, hogyan indult el a keskeny úton. De azt tudjuk, hogy Isten kezében igen használható eszközzé lett.

Kolosséban élt, és ő volt az első, aki abban a városban a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot hirdette. Később valószínűleg ő lett a gyülekezet vezetője is. Amikor a gyülekezetben sokféle probléma támadt — talán emlékszünk még tavalyról, amikor végig magyaráztuk a Kolosséba írt levelet, hogy milyen veszedelmes, ravasz tévtanítók próbálták ott szétzülleszteni a keresztyén gyülekezetet —, akkor Epafrász nem sajnálta a fáradságot, felkerekedett és elment az igen távoli Rómába, ahol Pál apostol akkor raboskodott, hogy tőle kérjen választ a felmerült kérdésekre. Vele volt hosszabb ideig. A Filemonhoz írt levélben olyan kedvesen írja Pál, hogy az én fogolytársam, aki megosztotta velem a börtönt is.

Amikor hazament, tőle vitte a Kolosséba írt levelet, meg a Filemonhoz írt levelet, hiszen Filemon is a kolosséi gyülekezet tagja volt. Eközben éppen csak megemlít néhány dolgot az apostol Epafrászról, de ez a néhány jelző, amivel illeti őt, enged belátnunk az ő szívébe. Megismerhetjük a hitét és a jellemét.

Kettőt emelek ki ezek közül.

1. Az egyiket így olvastuk itt: „Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája…” Itt az a görög szó van az eredeti szövegben, ami a rabszolgát jelentette. Pál tehát úgy ismerte meg Epafrászt, mint aki a Krisztus Jézus rabszolgája. Ezt azért tartja fontosnak, mert ő önmagát is Jézus rabszolgájának tekintette. Többször így kezdi leveleit: én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája. Ezt nem szégyennek, hanem kiváltságnak tartotta. Ő tudniillik komolyan vette azt, hogy Jézus Krisztus valóban kiváltotta őt és a benne hívőket a bűnnek a kényszeréből, a halálnak, a kárhozatnak, a pokolnak a rabságából. Nem aranyon vagy ezüstön váltott ki minket ebből a rabszolgaságból, hanem az Ő drága vérén, mint egy hibátlan és tiszta bárányén — ahogy Péter levelében olvashatjuk.

Pál tudatában volt annak, hogy a rabszolga az ő urának a tulajdona, aki minden tekintetben kötve van hozzá, aki mindenestől tőle függ, és neki feltétel nélküli engedelmességgel tartozik. És ő boldog volt, hogy Jézus Krisztustól függhet mindenestől. Kész volt neki feltétel nélkül engedelmeskedni, és tudta, hogy Jézusnak a tulajdonává lett. Nem az övé az élete, az ideje, a képességei — minden az ő kiváltó, megváltó Uráé, és mindenben az Ő rendelkezésére akar állni. Tudta, hogy a Krisztus rabszolgái boldog emberek. Mert Ő nem olyan, mint a többi rabszolgatartó. Ő szereti a szolgáit, gondoskodik róluk, megvédi őket, és értelmes, szép feladatokat ad nekik. Amikor Epafrászról valami szépet, és rá illőt, találót akar mondani, akkor azt mondja: ő is a Krisztus Jézus rabszolgája.

Hadd kérdezzem meg, itt a megterített úrasztalánál ilyen személyesen: te kinek a szolgája vagy? Kivétel nélkül minden ember szolgál valakinek vagy valaminek. Aki azt gondolja, mert elhitette vele az ördög, hogy a maga ura, sokszor az a legszánalmasabban megkötözött rab. Madzagon rángatott bábú, akivel így, ebben a hamis hiedelmében azt csinál a rabtartója, amit akar.

Kinek a szolgája vagy? Ki parancsol nekünk? Miről gondolkozunk a leggyakrabban? Kinek akarunk tetszeni? Kitől félünk? Kinek a véleményére adunk legfőképpen? Kitől függünk?

A lelkigondozó olyan sok szomorú, tragikus függésnek a tanúja. Vannak sokan, akik ilyen kis, néhány centis, vékony papírba csomagolt dohányrudacskáktól függenek. Ezek a rudacskák határozzák meg, hogy mikor tartanak szünetet a munkájukban, és ez a szünet nem tűr halasztást. Nemcsak néhány napot, néhány órát sem tud várni. Ki vannak szolgáltatva az ilyen kis semminek, és kényszeríti őket, hogy csiholjanak valahol tüzet. Ha nekik nincs, kérjenek mástól. Függenek felnőtt, iskolázott emberek ilyesmitől.

És ez csak egy szomorú és apró példa arra, hogy miféle rabságban szenvednek nagyon sokan. Vannak, akik az indulataik rabságában vannak, és végképp nem tudnak uralkodni rajtuk. Vannak, akikre illik az, amit Pál apostol ír Timóteusnak, hogy istenük a hasuk. Vannak, akik a pénz rabjai vagy az érzékeiknek a rabjai. Ismerek sokakat, akiket megkötöznek bizonyos emlékek, és nem tudnak szabadulni tőlük. Vagy egyszerűen csak a saját lustaságuknak vannak kiszolgáltatva, és azért nem teszik, amit kellene, vagy tesznek olyasmit, amit megbánnak. Úgy van ez pontosan, ahogy az Úr Jézus mondta: „Aki a bűnt cselekszi, az rabszolgája a bűnnek.” Nos, ebből a rabságból szabadít ki minket a mi kiváltó, megváltó Urunk. Aki önként vállalja a neki való szolgálatot, az elmondhatja: „A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé pedig szabad.” Epafrász a Krisztus Jézusnak ilyen boldog és szabad rabszolgája volt.

2. A második hasonlatos ehhez, ezt azonban Pál konkrét tartalommal is megtölti. Azt mondja róla másodszor, így olvastuk itt: „Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól.”

Itt ugyanaz a szó van, amivel a rabszolgát jelölik, csak elé tesz Pál egy másik kicsi szócskát, ami azt jelenti: val-vel, valakivel együtt. Epafrász velünk együtt a Krisztus rabszolgája. A rabszolga úgy hangzik: dulosz, itt meg azt mondja: szündulosz, velünk együtt szolgálja a Krisztust. Szolgatársunk Epafrász. Ugyanabban a szolgálatban, ugyanannak az Úrnak engedelmeskedik, mint mi. Ez Epafrásznak nagy élmény volt, amikor megtért, mert felismerte, hogy bekerült egy nagy családba, ahol testvérei, barátai, bajtársai vannak, akikkel a közös Úr, a közös szolgálat, a közös engedelmesség mélységesen összeköti. Ha egyedül kell végeznie a szolgálatot ott Kolosséban, akkor sincs magára hagyatva, összetartoznak, mint egy nagy testnek, a Krisztus-testnek a tagjai.

Miben volt ő szolgatársa az apostolnak?

Három dolgot említ itt az apostol, ami minden újjászületett hívő embernek nagy lehetősége és kötelessége. Azt mondja, hogy szolgatársa lett az igehirdetésben, a szeretetszolgálatban (diakóniában) és a másokért való közös imádkozásban.

Hogy lett szolgatársa az igehirdetésben?

Nem tudjuk, hogy Epafrász hol és kitől hallott Jézus Krisztusról, de amikor hallott, befogadta az evangéliumot a szívébe, hittel ráhagyatkozott, és nem rekedt meg benne az örömhír, hanem azonnal továbbmondta, mégpedig a legnehezebb közegben, otthon. Kolosséban ellelkendezte azt, amit hallott Jézusról. Másoknak is megvallotta azt, amit már hitt Jézusról, és itt kezdődött az, hogy Isten hatalmasan használni kezdte őt, mint az eszközét. És láss csodát: hittek neki a városbeliek. Sokan elfogadták azt az evangéliumot, amit mondott, és létrejött Kolosséban egy kis keresztyén közösség, amely azután nőtt, annyira, hogy a híre messze földön ismertté vált.

Ezt olvastuk az 1. fejezetben, Pál ezzel kezdi: Hálát adunk mindenkor Istennek, hogy halljuk itt Rómában, a börtönben is a ti szereteteknek a hírét, a ti hiteteknek az erejét, a ti reménységeteknek a bizonyosságát, mert messze földön híressé lett azt, hogy Krisztusban új életet kaptatok. Úgy, hogy maradjatok is meg abban az igazságban, amit — és itt fordul elő először a neve — Epafrásztól, a mi szeretett szolgatársunktól tanultatok. Itt van a szündulosz. Munkatársunk lett Epafrász az evangélium hirdetésében. És mi Istent dicsőítjük azért, hogy ti hisztek és új életet kaptatok, s hogy Isten őt, ezt az egyszerű eszközét ebben a nagy munkában így használta.

Hadd kérdezzem meg ezt is egészen személyesen, hiszen itt az úrasztalánál nincs helye mellébeszélésnek és általánosításnak: Jellemző-e ez ránk, hogy legalább azt, amit Isten tetteiről már ismerünk, szívesen elmondjuk másoknak? Főleg, ha kérdezik, vagy ha szükség van rá, vagy, amikor Isten lehetőséget ad rá? Tele van-e a szívünk azzal az evangéliummal, örömhírrel, amivel minket megmentett Isten? Szeretjük-e annyira a körülöttünk élőket, hogy nem hallgatjuk el előttük? Hányszor előfordult, hogy Jézus egy meggyógyított beteget, vagy megszabadított megszállottat azzal bocsátott el: menj haza, és mondd el, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Isten. Nem előadást kell tartani, és nem vitaestet rendezni. Csak azt elmondani, amit én tudok a legjobban, mert én éltem át. Ahogy engem Isten megszólított, amiből megszabadított, amire felszabadított, ezt kell elmondani. „Hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2,9). Ez a nagy lehetőségük és feladatuk azoknak, akik már hallották és befogadták az evangéliumot. Mindezt kedvesen, hallgatóink iránti szeretettel, azzal a vággyal, hogy bárcsak minél többen átélnék a Krisztusban kapható szabadítást, az üdvösséget.

Ez volt tehát az első, amiben Epafrász Pálnak és társainak a szolgatársává lett: az evangélium továbbadása. Amit már tudok, azt elmondom másoknak.

b) A másik, amit így említ itt: „aki a Krisztus hű szolgája értetek.”

A magyar fordításból ez nem jön ki, de az eredeti szövegben egy másik szó van a szolgára. Az előbb az volt: rabszolga, ennek minden jelentésárnyalatával, itt meg olyan szó van, amit sokan ismernek a testvérek közül: diakónus. A Krisztus hű diakónusa tiértetek. Mit jelent ez?

Azt, hogy Epafrász Kolosséban nemcsak a Jézusról szóló szabadító evangéliumot hirdette, hanem egyidejűleg észrevette azt is, hogy kinek mire van szüksége. Amely szükségen pedig tudott, már segített is. Aztán ezt meg is szervezték, ezért lett híre az ő szeretetüknek minden szentek iránt. Ezek nem közömbösen nézik egymás baját, hanem amin csak lehet, segítenek. Ez a diakóniai lelkület, ez az az irgalmasság, ami Jézusra jellemző volt. Látta az emberek sok nyomorúságát, és azt olvassuk: megindult lelkében, de nem akadt el itt, hanem már jól is lakatta őket. Vagy meggyógyította betegeiket.

Van-e szemünk észrevenni a körülöttünk élők nyomorúságát? Van-e irgalmas szívünk, amelyik össze tud facsarodni a nyomorúság láttán, de nem akad meg a sajnálkozásnál, hanem mozdítja a kezünket, lábunkat is, és segítünk, ahol tudunk? Legfőképpen azoknak, akik között élünk, mint Epafrász otthon.

Egyszer Isten számomra hangsúlyossá tette a szolgák példázatából azt a mondatot, hogy a hű és bölcs sáfárt az jellemzi, hogy idejében kiadja azoknak az élelmét, akiket rábízott a gazda. A gazda elutazott, a sáfárra ezt rábízta, és ő akkor teszi a dolgát, ha idejében kiadja az élelmüket azoknak, akikért felelős. Végigvettem akkor, hogy megkapja-e tőlem a család minden tagja azt, amit nekem kell megadnom nekik. A kicsi gyereknek azt, hogy leguggolok hozzá és nem magasból tartok előadást neki, aminek felét sem érti, hanem azonosulok vele. Az öreg nagyszülőnek azt, amire neki van szüksége. A páromnak azt, amit senki mástól nem kaphat meg, vagy ha tőlem nem kapja meg, és másnál kezdi keresni, akkor régen rossz mind a kettőnknek, meg az egész családnak. Jól tartom-e lelkileg is a rám bízottakat? Ez áldozatot jelent. Erre időt kell fordítani.

Ez ott kezdődik mindig, hogy van-e szemünk észrevenni, hogy kinek mire van szüksége. Van-e érző, irgalmas szívünk, és már azonnal mozdul-e kezünk, lábunk, szánk is, és adjuk azt, amire kinek-kinek szüksége van. Talán egyetlen elismerő mondatot, és kivirágzik tőle. Talán egyetlen biztató szót, és elmúlik a kisebbrendűségi érzése. Vagy azt, hogy hallgassam végig végre, hogy nem szólok közbe. Ha nem tudom a megoldást, akkor nem kezdek hasalni, és mindenfélét mondani. Akkor már ketten nem tudjuk a megoldást. Ez is vigasztalás olykor, de nem adjuk fel, hanem keressük együtt, különösen, ha hívők vagyunk, és Isten tanácsát kérhetjük. Megadja azt, amire szüksége van — ez a diakónia, ez az irgalmasság. Elkezdeni a hozzánk legközelebb állókon, aztán engedni, hogy amire Isten kinyitja a szemünket, ott használhasson bennünket.

Isten kegyelméből itt a gyülekezetben sokféle ilyen szolgálat folyik. Úgy is, hogy csendben, senki nem tud róla, csak az, aki végzi, meg akinek végzi, meg szervezetten, nyilvánosan is. De itt most személy szerint minket kérdez a mi Urunk. El lehet-e mondani rólad, hogy te a Krisztus Jézus hű diakónusa vagy? Olyan sok vakság és lelki érzéketlenség jellemez minket, és a lelkigondozás során sok ilyennel találkozunk. Engedjük, hogy Isten kigyógyítson bennünket.

Epafrász tehát hű szolgatárs volt az igehirdetésben, a diakóniában, és itt említ egy harmadikat Pál apostol.

c) Ez az egy, amit részletez is, amit tudatosítani akar a kolossébeliekben. Tudjátok meg, hogy miféle pásztorotok van nektek. Ez olyan ember (írja itt a 4. részben), aki a „Krisztus Jézusnak szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata. Mert tanúskodom róla, hogy sokat fárad értetek és azokért, akik Laodiceában és Hierápoliszban vannak.”

Ez volt a két szomszédos város Kolossé mellett. Kolosséból jutott el az evangélium oda is, és Epafrász miközben ott a távoli börtönben Pál apostolt bátorítja és vigasztalja, mert ott is, mint diakónus volt jelen, ott is tele van az otthoniakkal, és naponta időt szánva rá hordozza Isten előtt imádságában ennek a három városnak a gyülekezeteit, problémáit és személy szerint a híveit is. Ezt Pál apostol is gyakorolta. Sok leveléből kitűnik, hogy név szerint imádkozott, főleg a börtönévei alatt azokért, akikről tudott, és a gyülekezetekért, és mégis megrendíti őt ez a szent komolyság, ez az eltökéltség, ez az állhatatos kitartás, amivel Epafrász nap mint nap órákon át, Pállal együtt, nyilván mert így hallhatta imádságait, könyörög az otthoniakért.

És meglepi Pált az is, hogy miért könyörög legfőképp Epafrász. Nem apróságokért, hanem azért, hogy azok, akik már elindultak a hitben, sokféle kísértés között, állhatatosan, tökéletesen és teljes bizonyossággal maradjanak meg abban, ami az Isten akarata. Ez minden hívő lelki növekedésének és használhatóságának a feltétele, hogy keresse, felismerje és cselekedje az Isten akaratát. És attól őt senki és semmi ne tudja eltántorítani. Ezért küzd naponta Epafrász úgy, hogy néha el is fárad az imádságok végére. — Ezt írja itt Pál: Tanúskodom, hogy milyen sokat fárad érettetek.

Néhányszor megajándékozott Isten olyan tusakodó imádsággal, aminek a végére tényleg elfáradtam. Szellemileg és fizikailag, de lelkileg felüdültem, mert Isten ilyenkor egészen közel engedi magához az Ő rabszolgáját, és biztosítja arról, amit szintén a mai, a 102. zsoltárban olvastunk: „Ő odafordul a gyámoltalanok könyörgéséhez, és imádságukat nem utálja meg.” Epafrász ezzel a bizonyossággal könyörgött.

Hadd hangozzék el megint a kérdés: ismerős-e ez neked? Szoktunk-e így imádkozni? Ilyen odaadóan, koncentráltan, állhatatosan, kitartóan. Vagy csak úgy egyszer-egyszer megemlítjük Istennek mások szükség, ímmel-ámmal elmondjuk, és vissza is térünk önmagunkhoz. Epafrász nem magáért, hanem a rábízottakért imádkozott. És nem egyszer-kétszer, hanem naponta állhatatosan, kitartóan, újra és újra. Azzal a bizonyossággal, hogy Isten hallja és válaszolni fog rá, mert Ő odafordul a gyámoltalanok könyörgéséhez.

Sokan az úrasztalához készülünk most. Az úrvacsora alapigéjében az is elhangzik: „Vizsgálja meg az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből és úgy igyék abból a pohárból.”

Vizsgáljuk meg ma magunkat akár itt maradunk, akár el kell mennünk, legalább két tekintetben. Ki vagyok én: érdeklődő, kereső, igehallgató — ez is sokat jelent —, vallásos szimpatizáns, vagy pedig Jézus Krisztus elkötelezett rabszolgája? Aki tudatában van annak, hogy Krisztus tulajdona, mert kifizette érte a régi rabtartónak az árat, és aki feltétlen engedelmességgel, tőle való teljes függésben akarja eltölteni az életét. Az ilyen emberek válnak használható eszközeivé Jézusnak.

Vizsgáljuk meg, hogy mi van a szívünkben? Epafrász szíve tele volt igével, ezért tudott igét hirdetni másoknak. Tele volt irgalmassággal, ezért tudott diakónusként segíteni a bajban lévőkön. Tele volt a rábízottakért érzett komoly, lelki felelősséggel, ezért tudott értük ilyen eltökélten és szeretettel imádkozni.

Mi van a szívünkben? Egyáltalán nem üres-e, nem valami vegyes mindenféle van-e ott? Vagy nem valami Istentől idegen dologgal van-e tele? Telítődhet ezzel. Isten megtisztítja a szívünket. Dávid azt kérte: tiszta szívet teremts bennem. Ő megtölthet minket akár ma az Ő drága igéjével, a Krisztus irgalmasságával és a ránk bízottakért érzett felelősséggel, amiből ilyen imádság fakad.

Aki így lesz Isten kezében használható eszközzé, az az örökkévalóságnak dolgozik. Mert Epafrász minden munkájának olyan gyümölcse volt, ami nem pillanatnyilag, hanem örökkévaló módon jelent meg. Hiszen akik hittek az ő bizonyságételének, örök üdvösséget kaptak. Akik találkoztak a benne megjelent krisztusi szeretettel, Krisztushoz kerültek közelebb. Akiket ő így tudott hordozni, tusakodva Isten előtt, azok örökkévaló áldásokban részesültek.

Ebben a világban, amit az önzés, harácsolás, embertelenség, rövidlátás jellemez, amelyikben valóban percemberkék dáridója tart, kimondhatatlanul nagy szükség van ilyen Epafrászokra, akik tudják, mi végre vannak a világon. Tudják, mire váltotta meg őket Jézus. Tudják, hol a helyük, és a maguk helyén, a maguk lakhelyén, mint ő is, Isten kezében használható eszközökké válnak. Olyanokká, akik valamikor a bűn szolgái voltak, most azonban a Krisztus szolgái és ezért szabadok. Így érdemes élni. Jézus minket erre az életre váltott meg, és erre hív.

Néhány hét óta vasárnaponként a Bibliának azokról a kis embereiről hallunk, velük ismerkedünk, akiket Isten szép és nagy feladatok elvégzésére használt. Sokszor pedig személyes hibáik nehezítették ezt, de akit Isten kiválaszt valamilyen szolgálatra, arra alkalmassá is teszi, és rajta keresztül elvégzi, amit akart.

Tudjuk a Bibliából, hogy Isten minket is használni akar az Ő dicsőségére és mások üdvösségére. Ez a megváltás célja és eközben teljesedik ki mindig egy ember élete. Az első lépés az egyén üdvössége. Az, hogy hitetlenekből hívőkké legyünk. A második lépés, hogy a kegyelmet kapott hívő eszközzé váljék Isten kezében, akit arra használ, amire akar.

Hadd kérdezzem meg: te hol tartasz ezen az úton? Melyik lépést kellene megtennünk? Talán még az elsőt, mert minden az első lépéssel kezdődik, vagy már a másodikat, vagy azon az úton akadt el az életünk és onnan kellene továbbjutnunk.

Ma Márk-Jánosról lesz szó. Neki voltaképpen csak a nevével találkozunk itt-ott az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben és Pál apostol leveleiben. De ha Isten nem formálja őt nagy türelemmel használható eszközévé, akkor ma hiányozna a Bibliánkból a Márk evangéliuma.

Az ő történetét négy fejezetre szeretném osztani: gyerekkora, a nagy fordulat, a visszaesés, új kezdés és hűség mindhalálig.

1. Mit tudunk az ő gyermek és ifjúkoráról?

Először egy különös leírásban találkozunk a nevével. Legutóbb említettem, hogy pünkösd után nem sokkal kiűzték Jézus tanítványait Jeruzsálemből. Aztán egy rövid ideig nyugalom volt, de I. Heródes Agrippa, annak a nagy Heródesnek az unokája, aki Jézus születésekor uralkodott, újra kegyetlenkedni kezdett a keresztyénekkel. Jakabot, János apostol testvérét, lefejeztette, amikor látta, hogy ez tetszik a zsidóknak, akkor Pétert, a következő tekintélyes apostolt, minden további nélkül bebörtönözte.

A gyülekezet folyamatosan együtt volt, és imádkozott Péter szabadulásáért. Isten pedig egészen csodálatosan kiszabadította Pétert. Amikor kiszabadult a börtönből, azonnal oda ment, ahol sejtette, hogy együtt vannak a hívők. „Amikor feleszmélt elment Mária házához. Ő anyja volt annak a Jánosnak, akit Márknak is neveztek. Itt sokan egybegyűlve imádkoztak.”

Márk-János tehát ismerős volt az első, a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetben, és édesanyja házánál jöttek össze Jézus tanítványai, hogy imádkozzanak. Nem tudjuk, hogy édesapja élt-e még. Ha élt volna, valószínű, hogy azt megjegyzi a Szentírás. Így azonban elképzelhető, hogy özvegy anyja egyedül nevelte őt, de ilyen légkörben nőhetett fel a kis Márk. Hívő anyuka, akinek a baráti köre is a hívőkből verbuválódott, s aki megnyitotta házát az üldözött keresztyének előtt, akik folyamatosan imádkoztak a szenvedő apostolokért, vállalva ezzel azt, hogy ha ez kiderül, akkor a ház tulajdonosait, sőt azokat, akik ott imádkozni összejönnek, elviszik.

Micsoda nagy ajándék volt ez, ilyen családba születni, és ilyen otthonban felnőni, ahol naponta hangzott Isten igéje, ahol egészen természetesen hozzátartozott a mindennapokhoz a közös imádkozás, ahol az élő Jézus Krisztus jelenlétében és védelmében éltek a család tagja, és a köréjük összegyűlt gyülekezet is. Az ilyesmi egy életre szóló tartást ad azoknak a gyermekeknek és ifjaknak, akik ilyen családban nőhetnek fel. Olyan biztos alapot, amire építeni lehet. Olyan védelmet, ami megvédi őket sok szellemi fertőzéstől, ami ma különösen is támadja gyermekeinket és fiataljainkat. Aki ilyen családban nő fel, az biztos iránytűt kap a kezébe, amihez igazodhat, amihez viszonyíthat mindent, ami körülötte történik. Az ilyen gyermekek, fiatalok sokkal nehezebben sodródnak el divatos áramlatokkal. Tudnak különbséget tenni igaz és hamis között, és lesz bátorságuk az előbbit választani.

Az alapozás nagyon fontos. Azt mindnyájan tudjuk, hogy mennyire döntő egy életre, hogy egy gyermek mit hall és mit lát otthon. Hogy megkapja-e a szüleitől az életre való lelki felkészítést is, a lelki stafírungot, amire aztán folyamatosan szüksége lesz. Ez minden szülőnek nagy felelőssége és kimondhatatlan nagy lehetősége. Aki ezzel nem törődik, az nem tudja, milyen értékektől fosztja meg a gyermekét.

Amikor Pál apostol utolsó fogságából Timóteusnak még ír egy levelet, és tudja, hogy Timóteus milyen nehéz körülmények között él és végzi a szolgálatot, akkor mire emlékezteti? Azt mondja: édes fiam, el ne felejtsd, hogy már édesanyádnak, sőt nagyanyádnak képmutatás nélküli hite volt, és ők téged otthon megtanítottak az Írások ismeretére. Neked is olyan hited legyen és tartsd magad a gyermekkorban megtanult igékhez. (2Tim 1,5. 3,14-15).

Egy tanár barátom mondotta el, hogy amikor tanév elején új osztály indul az iskolában, néhány nap után biztosra meg tudja mondani, melyik gyerek jön hívő családból. Meglátszik rajta, a beszédén, a szókincsén, a viselkedésén, a segítőkészségén, az egész habitusán. Még akkor is, ha egyelőre nincs még neki saját tudatos hite. Annak követnie kell majd az otthonról hozott hatásokat, mert a személyes hitet nem tudjuk átörökíteni, és azt nem lehet neveléssel sem a gyerekekbe plántálni. Egyszer mindannyiuknak saját maguknak kell dönteniük Jézus mellett, de az alapozás otthon történik.

Azt olvassuk itt, hogy Márk jó alapokat kapott. Nem tudjuk, hogy Jézussal találkozott-e személyesen. Valószínű. Van olyan feltételezés több bibliai adatra építve, hogy az a ház, ahol itt együtt imádkoztak, ugyanaz volt, ahol Jézus az utolsó vacsorát elköltötte a tanítványokkal. Ez azonban kifejezetten nincs a Bibliában. Viszont benne van valami más:

A Márk evangéliuma végén van egy olyan jelenet, amelyik egyik-másik evangéliumban sincs benne. Hadd olvassam el ezt a néhány mondatot, mert ez gyanús. „Amikor Jézust elfogták, mindnyájan elhagyták őt és elfutottak. De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt meztelen testén: őt is elfogták, de ő az ingét otthagyva meztelenül elmenekült.” (Nj 14m50-52).

Honnan tudja ezt Márk? Nem ő volt ez az ifjú? Akinek annyira fontos volt, hogy mi történik Jézussal, hogy amikor az nagyon veszélyes volt, akkor is ott maradt a közelében nagycsütörtök éjszakáján. Amikor a tanítványok is szertefutottak, egy ifjú akkor is követte Őt. Aztán elkapták őt is a pribékek, de inkább otthagyta az ingét, amit megfogtak. Kibújt belőle és pucéran hazamenekült, mert neki fontos volt, mi történik Jézussal. Valószínű, hogy ez Márk lehetett.

Ennyit a gyermek és ifjúkorról.

2. Aztán egy szép napon látogatók érkeztek. Márk nagybátyja, Barnabás és az ő barátja, Pál jöttek Jeruzsálembe. Miért? Azért, mert kint a missziói mezőn, ahol a pogányok között hirdették Krisztus evangéliumát, és ahol egyre több pogányokból lett keresztyén gyülekezet alakult, meghallották, hogy nagy éhínség van Jeruzsálemben, és a jeruzsálemi gyülekezethez sok olyan szegény özvegy tartozott, akiknek nem voltak eltartóik és ezek is éheznek. A pogány testvérek adományt küldtek nekik, ezt hozta el most Barnabás és Pál Jeruzsálembe. S ha már ott voltak, meglátogatták a rokonokat is, így Márknak az édesanyját, Máriát is.

Azt olvassuk, hogy amikor visszaindultak, magukkal vitték ezt a rokonszenves, fiatal, lobogó hitű fiút, Márk-Jánost. Így olvassuk ezt summásan: „Barnabás és Saul, miután elvégezték szolgálatukat, visszatértek Jeruzsálemből, és magukkal vitték Jánost, akit Márknak hívnak.” ApCsel 12,25).

Itt szerepel a neve másodszor. Nagy döntés lehetett ez a részéről. Otthagyni mindent: családját, édesanyját, otthonát, munkáját, a szeretett gyülekezetet, és elindulni két, a számára félig ismeretlen felnőttel, akik mennek ismeretlen tájakra, pogány népek közé és hirdetik az evangéliumot. Vállalni velük a sorsközösséget, és részt venni mindenben, ami az osztályrészük.

Nem kis döntés volt ez, de gondoljuk meg, micsoda kiváltság is lehetett ez. Két ilyen kipróbált, hűséges szolga mellett tanulni, hogyan kell Jézusról beszélni pogányoknak. Látni az Úr Jézus csodáit, hogyan lesznek pogányból hívővé, megkötözött babonásokból kitisztult Krisztus-tanítványokká az emberek, és látni Páltól és Barnabástól, hogyan lehet és kell helytállni mindenféle próbatétel és nehézség között.

3. Egy ideig ez ment, aztán egy idő után Márk nem bírta. Nem tudjuk, miért? Talán még éretlen volt a hite, talán nem tudta, mire vállalkozott, amikor igent mondott Barnabásék hívására. Talán, ahogy távolodtak otthonról, egyre messzebbre, egyre erősebben rátelepedett a honvágy. Nem tudjuk. Lényeg, hogy ezt olvassuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben: „Azután Pál és kísérői elhajóztak Páfoszból, és eljutottak a pamfiliai Pergébe; János azonban elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe.” (ApCsel. 13,13).

Pál apostol ezt olyan rossz néven vette, hogy hosszú ideig nem bocsátotta meg Márknak. Ő nem volt ehhez szokva. Ő hozzászokott ahhoz, hogy ami jön, azt vállaljuk. Amit Krisztusért szenvedni kell, elhordozzuk. Ő elmondta, és komolyan vette azt, hogy „Semmivel nem gondolok, még az én életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézustól.” És ezt elvárta munkatársaitól is. Márk pedig erre még nem volt képes.

Pál úgy megneheztelt rá, hogy amikor később, a második közös nagy útjukra indultak Barnabással, és Barnabás akkor már tudta, hogy az unokaöccse megbánta hűtlenségét, és azóta lelkileg is sokat fejlődött és ismét magukkal akarta vinni, akkor Pál azt mondta: szó sem lehet róla. Velem ilyen ember, aki megfutamodott, nem jön. És sajnos emiatt kettévált az útjuk. Vagy azt is lehet mondani, hogy nem sajnos, mert így megkétszereződött a missziói csapat. Pál elindult Szilásszal, egy tekintélyes jeruzsálemi hívővel, Barnabás pedig az unokaöccsével, Márkkal. Ő komolyan vette, hogy Márk megbánta azt a múltkori megfutamodást. Látta rajta, hogy sokat érlelődött a hite, és több bizalmat előlegezett neki, Pál. Kiderült, hogy ez a bizalom valóban jót tett a fiatal, kezdő misszionáriusnak, és ettől kezdve Márk-János valóban mindent vállalva hűségesen megmaradt ebben a szolgálatban.

Így került sor arra, amiről így olvasunk az Apostolok Cselekedete könyvében: „Néhány nap múlva ezt mondta Pál Barnabásnak: „térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban. Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal Jánost is, akit Márknak hívtak. Pál azonban úgy tartotta, hogy ne vigyék magukkal azt, aki egyszer elvált tőlük és nem ment velük a munkába. Emiatt meghasonlás támadt közöttük, ezért különváltak: Barnabás magával vitte Márkot, és elhajózott Ciprusba. Pál pedig Szilászt választotta társul, miután az Úr kegyelmébe ajánlották őt a testvérek.” (ApCsel 15,37-40).

4. Ezután a visszacsúszás után kezdődik a negyedik korszak Márk életében. Kiderült, hogy a misszió ura, Jézus Krisztus új kezdést engedélyezett ennek a fiatalembernek. Tudniillik Jézus nem adja fel és nem bánja meg, ha valakit egyszer elhívott az Ő szolgálatára. Ő nem végez félmunkát, akiben elkezdi a maga munkáját, abban be is fejezi annak minden hibája és botlása ellenére.

Ez nagy bátorítás lehet a számunkra is, akik már elindultunk az Ő útján. Mert lehet, hogy vannak az életünkben is megtorpanások, visszacsúszások. Teszünk olykor olyan vargabetűket, amiket megbánunk. Aki azonban elhívott a szolgálatba, az nem ejt ki a kezéből, hanem megőriz. Istennek van ideje, és Ő türelmes és hűséges. Persze nekünk jó az, ha nincsenek visszacsúszások és megtorpanások, hanem van egyenletes növekedés a hitben és az engedelmességben — mert ez is lehetséges. Ha meg közbejön valami baj, bűn, engedetlenség, elég nékünk az Ő kegyelme.

Olyan jó tudni a Bibliából, hogy Pál is megbocsátott Márknak. Nem sokkal ezután három levelében is nagy szeretettel ír róla. Ajánlja a gyülekezetek bizalmába, és nem sokkal a kivégzése előtt, utolsó levelében Rómából azt kéri Timóteustól, hogy küldd hozzám minél előbb János-Márkot, mert ő igen hasznos lesz nekem itt a szolgálatra. (2tim 4,11).

Így került azután Márk Rómába és római tartózkodása alatt került szoros munkakapcsolatba a szintén ott tartózkodó Péter apostollal. Lehet, hogy Péterrel akkor találkozott először, amikor kiszabadult Péter a fogságból és elment Márk anyjának a házához ezen az éjszakán, aminek a történetét itt most olvastam. Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy Rómában ő lett Péternek az íródeákja. Péter beszámolói alapján írta meg a Márk evangéliumát, és így lett ez időrendben az első összegezése mindannak, amit Jézus tanított és tett.

A munka közben olyan meghitt, lelki közösség is kialakult az idős Péter apostol és a még mindig viszonylag fiatal Márk között, hogy amikor Péter onnan a messzi távolból levelet ír haza (Péter első levele), akkor abban Márkot úgy nevezi: fiam. Az utolsó előtti mondata ennek a levélnek így hangzik: „Üdvözölnek titeket a testvérek Babilonból (így nevezi Rómát, pogány Babilon), és üdvözöl titeket az én fiam, Márk.” (1Pét 5,13).

Így formálta Isten ezt a visszaeső szolgát alkalmas eszközévé, és így lehetett ő egy fontos evangélium megfogalmazója.

A hagyomány szerint Pétert 64-ben végeztette ki Néró császár, és 65-ben már készen volt a Márk evangéliuma. 30 évvel az események, Jézus mennybemenetele után! Ezt Márk egy olyan szem- és fültanú beszámolói alapján írta le, aki mindenütt ott volt, ahol Jézus. Ahova Jézus elvitte Pétert, amikor nem minden tanítványt vitt magával, és Péter fültanúja volt mindannak a tanításnak is, amit már csak a tanítványok hallhattak Jézus feltámadása és mennybemenetele között.

Amikor a Márk evangéliuma írásba foglalódott, akkor még éltek sokan azok közül, akik szintén szem- és fültanúi voltak Jézus tetteinek és tanításainak. Volt kontroll. Tiltakozhattak volna az ellen, hogy nem így történt, ahogy le van írva, de erre nincs példa. De arra van példa, hogy sokan megerősítették azt, hogy valóban így történt, ezt mondta és ezt tette a Mester.

Márk-János élete egyszerű, de szép példa arra, hogyan formál Isten egy hozzánk hasonló egyszerű emberből számára használható eszközt.

Egy édesanya nevelgeti a gyermekét, szívébe csöpögteti az Isten iránti szeretetet. Aztán ez a fiatalember korán beáll a lelki munkába. Kiderül, hogy még túl korán volt. Megfutamodik, de ezzel nincs vége semminek. Megerősödik a hitben, újra folytatja a szolgálatot és akkor már mindent vállal Jézusért, és az egyik fontos bibliai könyvnek a megfogalmazója lesz.

Senki sem születik úgy, hogy mindjárt kész eszköz Isten kezében. Senkit sem a saját kiváló tulajdonságai alapján választ ki Isten. Senki sem lesz azonnal használható eszközzé. De az Ő szeretete kézbe vesz minket ekkor vagy akkor. Ismerek olyanokat, akiket egészen idős korukban vett kézbe, akkor formálta át őket, és lettek használható eszközökké az Ő kezében. Erre Ő sokféle eszközt felhasznál, hogy minket alakítson, tisztogasson és formáljon, de az Ő kegyelméből végül is használhatókká válnak az engedelmes hívők, és eközben teljesedik ki az életünk.

Hogyan történik ez?

Csütörtökön elemeztünk itt egy bibliai igét, ami ennek a menetrendjét adja elénk. Hadd olvassam ezt fel. Gyakran idézzük, de ritkán állunk meg a szavainál és gondolkozunk el rajtuk. A Római levelében írja ezt Pál apostol a 12. rész elején: „Kérlek titeket, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek, és ne e világhoz igazodjatok, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”

Ez az előbb említett formálódásnak a menetrendje: Azzal kezdődik, hogy szánjátok oda magatokat egészen Istennek. Ettől kezdve ne a világhoz igazodjatok, hanem merjetek másként élni, úgy ahogy azt Isten mondja a benne hívőknek. Eközben tapasztalni fogjátok, hogy egy nagy metamorfózison mentek át (ez a görög szó van itt az eredeti szövegben). Egy nagy átalakulás kezdődik el, és megy végbe az életetekben, elsősorban a gondolkozásotokban. Új értelmet kaptok, amivel képesek lesztek felismerni és cselekedni, hogy mi Isten akarata.

Odaszánom magam Isten rendelkezésére, átadom az uralmat az életem felett Jézus Krisztusnak. Ezzel kezdődik. Aztán az összes többit Ő végzi. — Eközben képessé tesz arra, hogy merjek másként élni, mint a tőle távolálló, vele szembehelyezkedő hitetlen világ. Merjek másként beszélni, a gyerekeimet másként nevelni, másként dolgozni, a szabadidőmet másként eltölteni, a pénzemet másként elkölteni, a vasárnapomat mással eltölteni. Az egész életem legyen más.

Nem azért, mert különc akarok lenni, hanem mert Isten akaratához igazodom mindenben. Szépen fokozatosan, egymás után. Itt meg a séma szó szerepel a görögben. Hogy ne a világ sémájához szabjátok magatokat. Nektek más „szabásmintát” ad Isten, ahhoz igazodjatok. Ez a második. — Eközben tapasztalni fogjátok a metamorfózist, átalakul a gondolkozásotok. Ami eddig fontos volt, arról kiderül, hogy egyáltalán nem lényeges, nyugodtan el lehet hagyni. Kár rá időt, pénzt, fáradságot pocsékolni. Amire eddig egyáltalán nem figyeltetek oda, az meg nagyon fontos lesz. Például az Istennel való kapcsolat, a másoknak való segítés és így tovább. Átalakul az ember gondolkozása, ma gyakran használt kifejezéssel élve: az értékrendje. — És eközben megújul az értelme, képes lesz megérteni, mi Isten akarata, és örömmel képes annak engedelmeskedni is, mert ezt megelőzően nem vagyunk képesek sem megérteni, sem egyetérteni Isten gondolataival. Ettől kezdve igen.

Szánjátok oda Krisztus uralma alá az életeteket, ne a világhoz igazodjatok, hanem Őhozzá, és eközben Ő átalakít és ad új értelmet. Kitágul a horizont. Sokkal teljesebb valóságon tájékozódtok és önmagatokat felülmúlva, képesek lesztek Isten akaratát teljesíteni. Az előbbi kifejezésünkkel: használható eszközzé válunk Isten kezében. Ez Isten célja velünk, és ez azzal kezdődik, hogy átadom az uralmat az életem felett neki. Akár ma este.

Azt szeretném javasolni: maradjunk egy kicsit csendben, mielőtt közösen imádkozunk, és vizsgáljuk meg: hol tartunk mi ezen az úton? Nem kellene-e ma megtenni az első lépést. Vagy ha valahol megálltunk, hogyan kellene onnan továbblépni. Hadd vezessen minket ezen az úton végig a mi Urunk, hogy sokszor nehéz körülmények között is harmonikus emberekként, teljes életet élve, azzal töltsük ezt a rövid néhány évtizedet, amit kaptunk, amire Ő adta. Most ki-ki magában válaszoljon Istennek ezekre a kérdésekre.

Ezt a bibliai fejezetet olvassuk most napról napra. A legtöbben jól ismerjük. Néhány évvel ezelőtt egész héten át az evangelizációs hetünk alapigéje volt. Most nem egy-egy mozzanatát szeretném elemezni, és annak az üzenetét kibontani, hanem az egész történet alapján szeretném felhívni a figyelmet egy nagyon fontos bibliai igazságra. Azért imádkoztam most különösen is, hogy Isten Szentlelke segítsen, hogy világosan tudjam ezt elmondani, ti pedig az egész napi fáradság után tudjatok figyelni, és magatokkal vinni, hogy valóban meg is történjék velünk az, amiről itt szó van.

Ez az egyetlen igazság, amit szeretnék kiemelni az, hogy az egész történet újra és újra azt szemlélteti, hogy mennyire más világban élt Jézus, mint a körülötte levők. A tanítványok vannak itt körülötte, Mária és Márta a friss gyászukkal, és az ellenségei is ott vannak, akik elhatározzák, hogy megölik. De egészen más világban mozog Jézus, mint ezek az emberek, akár tanítvány, akár ellenség. Másként gondolkozik, mást tart fontosnak, egészen más szempontokra figyel, más célok vannak a szeme előtt, más eszközöket használ céljai elérésére, és egyáltalán minden eseménynek egészen más jelentősége van Jézus számára, mint a többiek számára. Emiatt aztán többször nem is értették.

Ez nem azt jelentette, mintha Ő elrugaszkodott volna a földtől és a fejük felett élt volna, hiszen éppen ez a történet mutatja, hogy Jézus mennyire teljesen ott volt, két lábbal ott állt a földön, de minden gesztusa azt sugallta, hogy Ő a mennyből jött, és benne a mennyből jelent itt meg valami. Annyira emberi, hogy sír a barátjának a sírjánál. De annyira isteni teljhatalommal van ott, hogy feltámasztja őt a halálból. Neki fontos a körülötte levő embereknek minden nyomorúsága és azon segíteni is fog. Ugyanakkor újra és újra kiderül, hogy milyen fontos neki mennyei Atyjával való szoros, harmonikus közössége. Ez a kettő nem áll szemben egymással. Az, hogy itt jár a földön, és azokra figyel, akik között van, és az, hogy újra és újra kiderül honnan jött, és milyen erőket sugároz maga körül.

Nekünk Jézust nem utánoznunk kell — a középkori misztikusoknak volt ez a nem biblikus gondolatuk —, nem utánoznunk kell a mi Megváltónkat, de az, biztos, hogy Jézus mindenképpen fel akarja emelni a benne hívőket abból a földszintes, beszűkült, többnyire csak önmagunk körül, vagy elsősorban önmagunk körül forgó gondolkozásból, ami jellemző sokunkra, és meg akar ajándékozni egy más látással, hogy az Ő szemével lássuk a valóságot.

Csak egy-két példán próbáljuk szemlélni, aztán nem erről lesz ma szó, hogy valóban mennyire földhöz tapadt a gondolkozásunk. Ha csak az imádságainkat egyszer becsületen megvizsgáljuk, miről van ott szó, és milyen arányok vannak. A legtöbb imádságunk legnagyobb része: kérés, mégpedig többnyire magunkra vagy a szűk környezetünkre vonatkozó kérés, és legtöbbször valamiféle testi ügyeknek az elintézését, megoldását, elérését kérjük Istentől. Vagy: mi foglalkoztat minket egy egész napon át? Olyan jellemző, ha valaki ezt egyszer feltérképezi. Mi keserít el igazán? Lelki dolgok, vagy többnyire testiek? Minek örülünk igazán, vagy mit tartunk fontosnak a gyerekeink életében? A legtöbbször: evett-e megfelelőképpen, öltözzön fel rendesen, mert most hideg van, lehetőleg ne hozzon rossz jegyet az iskolából, ne legyen beteg. De hogy a lelke nem beteg-e? A lelke mikor kapott utoljára enni? Zuhanyozzon le minden nap. De a lelke vajon tiszta-e? Mi szennyezte be ma, és hogy lehetne attól megtisztogatni? Kinek fontos ez? Rendkívül egyoldalúvá vált még a hívők gondolkozása és élete is.

Jézus itteni viselkedése, magatartása egyebek között ezt is példázza számunkra, hogy nála csodálatos egyensúly és harmónia volt a földiek és a mennyeiek, a testiek és a lelkiek között. Neki fontosak voltak a testiek. A körülötte levők testi szükségeit Ő sokszor észrevette. Abbahagyja a tanítást, és jóltartja a sokaságot, mert éhesek és nincs mit enniük. Neki ez fontos, és ezt nem tartja illetlen dolognak, ami nem lelki vonatkozású. Ha nem kapnak enni és kidőlnek, akkor hiába prédikál nekik. Jézus rendkívül józanul néz minket ma is.

A Szentírás is ilyen józan könyv, de nem akad el itt, és komolyan veszi, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, és attól lesz emberré igazán, ha a lelki dolgok is legalább olyan hangsúlyosak számára, mint a testiek.

Itt a testi dolog az volt, hogy feltámasztotta Lázárt. Közben azonban olvasunk a történetben három hangsúlyos célhatározói mondatot. Az elsőt a 4. versben, ami így hangzik: „Ez a betegség nem halálos, (úgy fordíthatnánk, ha precízek akarunk lenni, hogy nem a halálba torkollik, ennek a betegségnek a végső eredménye nem a halál lesz), hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.”

A második eset, amikor a tanítványoknak magyarázza, hogy mi is a helyzet, mert nem értik, hogy elaludt, ha elaludt, biztos meggyógyul. De Jézus azt mondja, hogy arra gondolt, hogy meghalt. „És én azért nem siettem oda, hogy higgyetek.”

A végén, közvetlenül a feltámasztás előtt az imádságában az Atyának mondja: „Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.”

Jézus legfőbb célja mindig, hogy megdicsőíttessék Isten és megdicsőíttessék az Isten Fia is. Mindjárt utána következik, hogy higgyenek benne végre. Ennek érdekében tett sok mindent. És mintegy ezt konkretizálja, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Mert ettől függ az üdvösségük. Gondoljunk az 5. fejezet jól ismert mondatára: „Aki hallgatja az én beszédemet, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy az ítéletre, hanem átment a halálból az életbe.” Vagy a főpapi ima elején ott van: „Én megdicsőítettelek téged azzal, hogy elvégeztem a munkát, amit reám bíztál.” (Jn 17,4)

Jézus elsődleges célja mindig az Atya dicsősége (és ez a dicsőség az övé is), és az, hogy higgyenek az övéi és elhiggyék, hogy Őt az Atya küldte. Ezen van a hangsúly végig. Ezért történt minden, de közben sokkal nagyobb dolog történik, mint amire vágytak. Ők eredetileg azt kérték, hogy Jézus gyógyítsa meg a beteget. Erre nem került sor. A beteg meghalt, el is temették, sőt már oszlásnak indult, már szaga van. Reménytelen az eset. És mindezt azért engedte Jézus, hogy egyre súlyosabb legyen a baj, hogy annál jobban ragyogjon Isten dicsősége és az Ő dicsősége, hogy annál könnyebb legyen az embereknek hinniük Őbenne, és vegyék komolyan végre, hogy Őt az Atya küldte. Nem botcsinálta próféta, mert ilyet csak isteni teljhatalommal lehet végezni. Ez a célja mindennek. Aztán (majdnem azt mondom, hogy mellesleg) feltámad Lázár, de ennél sokkal nagyobb céljai vannak Jézusnak.

Jó lenne, ha így végig követnénk most a történetet, mert minket is sokszor az jellemez, ami ezeket az embereket: jöjjön és gyógyítsa meg a beteget. Van valami konkrét kérésünk, és akkor gyakran előfordul, hogy Isten nem mozdul. Nem hallotta? Nem akarja? Vagy nincs is? Vagy nem tudja teljesíteni a kérésünket? Vagy nem érdemeljük meg, pedig nem is vagyok olyan gonosz, mint a szomszéd asszony? Ilyenkor jönnek az ilyen bölcsességeink, mert nem értjük, hogy neki valami magasabb célja lehet ezzel az egésszel, mint ahogy itt is volt.

A történet maga az, aki nem emlékszik rá most frissen, csak azért mondom néhány mondatban, hogy Jézusnak volt három testvér jó barátja a Jeruzsálem mellett fekvő kis falucskában, Betániában, Lázár, Márta és Mária. Lázár beteg lett, azonnal üzennek Jézus után, aki akkor elég messze onnan tanított, hogy jöjjön gyorsan és gyógyítsa meg. Jézus nem siet. Néhány nap múlva érkezik meg. Addigra már a temetés is megvolt. Mind a két testvér vádolja Jézust: „ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérünk.” Te vagy az oka! Nem érkeztél meg idejében. Jézus nagyon fontos tanításokat mondott Mártának, ez majd később kiderül, és a végén feltámasztja Lázárt. Ezek után azt olvassuk: sokan hittek benne; illetve az Ő ellenségei összehívják a nagytanácsot, és ekkor határozzák el, hogy megölik Őt.

Lázár feltámasztása kétségtelenül Jézus földi munkájának a csúcsa. Ez az utolsó csoda, amit tett a kereszthalála előtt. Annál jobban ragyog benne ez, hogy mi volt az Ő igazi célja az egész váltságmunkával, hogy az Istent dicsőítse, és minket üdvösségre segítsen. Közben történt sok csoda, elhangzott sok tanítás, megsimogatott sok szomorú, nyomorult embert.

Nézzük meg ezt a kettősséget, hogy mi hogyan gondolkozunk itt lenn, és milyen a jézusi gondolkozás?

1. „Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt.” A tanítványok nem értik. Lázár neve sokat jelentett nekik. Tudták, hogy milyen közel áll Jézushoz lelkileg. Lázár beteg, kérik, hogy menjen el. Onnan a messziből követ jön érte. Akkor mi a feladat? Sietni. Azonnal abbahagyni mindent, menni és meggyógyítani. Aztán visszajöhetünk és folytathatjuk majd itt a munkát. De ez nyilván fontos, mert üzentek a testvérek. És Jézus nem siet. Miért nem? Mert tudta, hogy még nincs itt az ideje ennek. Ugyanaz történik, ami Kánában. Elfogy a bor, Mária sürgeti, hogy nincs boruk, valamit kellene tenni, és azt mondja Jézus: „nem jött még el az én órám.”

Mint egy láthatatlan órára, az Atya órájára néz, még nincs itt az ideje. Majd ha a mutató odaér. Nem mondja, hogy nem fogok segíteni. Jézus szerette az övéit, de csak az Atya órájához igazodott.

Indul a család a nagy ünnepre Jeruzsálembe. Testvérei sürgetik: gyere, menjünk fel egy kicsit korábban, mert aki ilyen nagy dolgokat tud cselekedni, mint te, az mutassa meg magát a világnak. Szeretnének sütkérezni egy kicsit a bátyó dicsőségében. És Jézus azt mondja: ti indulhattok máris, mert a ti időtők mindig készen van, de az én időm még nincs itt, és nem indul el.

A tanítványok nem értették: egy helyzet, ahol mindenki úgy látja, most sietni kell, ez következik a szeretetből, a kérésnek való engedésből, a múltunkból, a kapcsolatunkból, gyerünk, siessünk. Jézus nem megy, és nem siet.

2. Két nap múlva azt mondja nekik, hogy most viszont elindulunk és elmegyünk Júdeába. Mire a tanítványok ezt mondták neki: „Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy?” Nem értik. Júdeába akar menni, amikor ott többször meg akarták kövezni. Fél az ember, ha meghallja: Júdea. Dehogy megyünk oda! Jézus azt mondja, nem félünk. Miért nem? Ő odaszánta az életét a keresztre, tudta, hogy az lesz a vége, de majd akkor, ha az Atya órája odaér, és most még nincs itt az az idő, most még nem tudják Őt elpusztítani. Tökéletes védettségben van az Atyának való engedelmességben. Nyugodtan mehetünk, nem fognak bennünket megkövezni. Megint nem értik. Ha eddig többször akartak, most meglátnak minket, s azonnal ez jut eszükbe. Mindegy, hogy mi jut eszükbe, védve vagyunk. Most még nem kövezhetnek meg.

3. A harmadik ilyen, ahol kiderül, hogy Jézus egészen más szempontok szerint gondolkozik. A 11. versben ezt olvastuk: Ezeket mondta neki, és azután hozzátette: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” Pedig Jézus a haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól.

Lázár meghalt, de Jézus számára csak annyi, mintha aludna. Lázárt a sírból kihívni ugyanannyi neki, mint egy kicsit a vállát megrázogatni, hogy ébredj fel, mert kedves vendégek érkeztek. Semmi különbség. Az egyik nem nagyobb erőfeszítés, mint a másik. Ezt az Ő isteni teljhatalmát kellene, hogy végre kézzelfogható valóságnak tekintsék legalább a tanítványok, a benne hívők. „Azért mondtam nektek, hogy higgyetek.”

Ez ugyanaz, mint ami Jairus házánál történt. Jairusnak a beteg lányához hívták Jézust, közben a vérfolyásos asszony rabolja az idejét, feltartóztatja Őt. Jézus nem ideges. Jön a hír, mondják Jairusnak, mintha egy távirat érkezett volna, hogy leányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert. Most már nincs értelme, hogy eljöjjön. Mire Jézus továbbmegy Jairus háza felé, és csak annyit mond a szerencsétlen apának, hogy „Ne félj, csak higgy!” Megérkezik. A hivatásos siratók előtte érkeztek, és siratják a halottat. Jézus leinti őket, hagyjátok abba, a leányka nem halt meg, csak alszik. Erre kinevetik Őt. Ők már csak tudják, hogy meghalt. És valóban meghalt. Jézus szemével nézve azonban az semmivel nem súlyosabb állapot, mintha csak elszundított volna, és majd felébred.

Ez nem megy be a mi szűk agyunkba, de ezt lehet a hitünkkel megragadni. Jézusnál nem érvényesek ezek a különbségek, hogy alszik vagy meghalt, egy napja vagy négy napja temették. Ez teljesen mindegy. Nem nagyobb erőfeszítés egy halottat feltámasztania, mint egy beteget meggyógyítania. Ezt nem értették. Itt is azt mondják: most már meghalt, nincs értelme tovább fáradni.

4. A negyedik különbség, amikor tipikusan két malomban őrölnek. Amikor Mártával beszélget, aki elé megy a falu határába és vádolja Jézust. Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Erre Jézus csak ennyit mond: „feltámad a testvéred.” Mire Márta: „tudom, hogy feltámad majd a feltámadáskor, az utolsó napon.” Ezt tanulta a hittanórán. Felmondja a Kátét. Lesz egy utolsó nap, amikor a halottak feltámadnak. De Jézus nem a távoli jövőről beszél, hanem arról, hogy most feltámad. Jelen időben mondta, mert a jövő Jézusban jelenné vált. Ami majd valamikor bekövetkezik, azt az Isten Fia elhozta ide, és most fog feltámadni. Nem érti. A folytatást sem érti.

Amikor megkérdezi Jézus, hogy hiszed-e ezt: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” Mit válaszol rá? „Én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia.” Nem ezt kérdezte. Azt hiszi-e, hogy Ő a feltámadás és az élet. Megint felmondja a Kátét. Szép hitvallás, és nagy dolog, ha ő ezt hiszi, de abban a helyzetben nem segít rajta, mert kitolja megint a távoli jövőbe, holott Jézus most akar cselekedni.

Ha igazán hitt volna, meg ha mi igazán hinnénk, akkor az ilyen jézusi mondatokra ez lenne a válasz: igen, Uram! Kíváncsi vagyok, mit fogsz most cselekedni. Ez lenne a hitnek a válasza. Emez meg az ismereteknek a közlése. Ezért nagy veszély, ha valakinek csak észhite van. Sok mindent tud, de a szíve mélyén nem annak tartja Jézust, aki, és nem azt várja tőle, amit Ő éppen most ígér.

Hányszor van az, hogy másra gondolunk, mint amit Ő mond. A samáriai asszony mindvégig arra a vízre gondol, ami ott van lenn a kút mélyén, és ami miatt neki ide kell jönnie, Jézus meg élő vízről beszél. Mi az? Add nekem azt a vizet, hogy ne kelljen idejárni — mondja. Nem érti. Két malomban őrölnek. Ebből akar kiszabadítani minket Jézus, és felemelni az Ő gondolataihoz, hogy értsük Őt és egyetértsünk vele.

5. Az ötödik ilyen párhuzam a sírnál figyelhető meg. Amikor Jézus azt mondja: hengerítsétek el a követ. Ilyet soha nem csináltak. Nagyon meleg ott az éghajlat. A legtöbbször még a halál bekövetkezte napján megvolt a temetés. Hamar beindult a holttestnek a felbomlása, és ezért gondosan elzárták, hogy oda senki be ne jusson, főleg a friss temetés után. Micsoda parancs ez, hogy hengerítsétek el a követ?! Nem is könnyű fizikailag sem, meg nincs értelme. Márta elkezdi magyarázni: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Ez hogy negyednapos, arra is vonatkozik, hogy az előbb említett okok miatt hosszú idő telt el, meg arra is, hogy az akkori hiedelem szerint a lélek a halál bekövetkezte után három napig még ott röpköd az elhunyt körül, de a negyedik napon már nem lehet a lelkét visszasegíteni belé. Az első három napon esetleg, ha valaki ahhoz ennyire ért, mint Jézus, de a negyedik napon már reménytelen.

Nem véletlen, hogy megvárta Jézus a negyedik napot. Miért? Hogy dicsőíttessék az Isten és az Isten Fia is. Hogy higgyetek és higgyétek el végre, hogy Őt az Atya küldte. És akkor mondja Mártának: Nem megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Aztán elhengerítik a követ és kihívja Lázárt a sírból. Ő nemcsak gyógyítani tud, hanem teremteni is, mert benne a mindenható Isten jött el hozzánk.

6. Még egy utolsó ilyet hadd említsek, ami már az Ő ellenségeinek az összejövetelét jellemzi. Összehívták a főpapok és farizeusok a nagytanácsot, és ezt mondták: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk Őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is. Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik Őt.”

Vagyis itt az emberi gondolkozás, a földszintes, a magunk körül forgó. Jaj, mi lesz velünk, ha ez így megy tovább? A rómaiak meghallják, hogy miket csinál ez a Jézus, és mi nem tudjuk megfékezni, és elveszik tőlünk ezt a helyet. Mi lesz velünk? Ez a keskenyvágányú, földszintes gondolkozás.

És mi az, ami valójában történik? Az, amit itt a megelőző oldalon olvasunk. Ezt mondta Jézus: „… Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17-18).

Érezzük, hogy mennyivel magasabban szállnak itt a gondolatok? Összejövünk, elhatározzuk, hogy megöljük. Eltenni láb alól, mert jaj, mi lesz velünk? Na, de nem ők fogják eltenni láb alól, még ha ők lesznek az eszközök is ebben. Ez a világ teremtése előtt elhatároztatott (Jel 13,8)! A Bárány megfeszíttetett a világ alapítása előtt. Itt valami örök isteni szabadító terv bontakozik ki és valósul meg. Ezek azt hiszik, hogy majd ők hajtják végre az ítéletet, hogy megszabaduljanak ettől az „ártalmas” embertől irigységből, féltékenységből? Dehogy! Neki van hatalma letenni az Ő életét, amikor annak eljön az ideje, és a harmadik napon majd meglátják, hogy van hatalma visszavenni azt, mert ezt a küldetést vette az Atyától. Itt sokkal nagyobb dolgokról van szó, mint hogy megelégeltük és eltesszük láb alól.

Jó lenne, ha végig olvasnánk ezt a fejezetet még egyszer ebből a szempontból. És hogy ha magunkra ismernénk bátran, alázatosan, hogy Uram, én is sokszor bizony csak azt látom, ami az orrom előtt van, és sokszor még azt sem. Taníts meg engem a teljes valóságon tájékozódni, hogy ki vagy te, mik a céljaid. Ne amiatt berzenkedjem, hogy most megint rám szakadt valami nehézség, és nem értem miért, és nem tudom, hogy meddig fog tartani. Közben irigykedem azokra, akik nem küszködnek ilyesmivel. És még téged is vádollak, mint Márta Jézust, hogy miért, meddig, meg ha itt lettél volna. Segíts el engem oda, hogy azt kérdezzem: mi a célod ezzel? És akármi történik velem, bizonyos vagyok abban, hogy tudod, mit cselekszel. A tieiddel nélküled semmi nem történhet. Te jó és szeretet vagy akkor is, ha nekem valami most nagyon nehéz. Ha valakinek nehéz volt a földi néhány évtizede, akkor az a mi megváltó Urunk volt. De Ő tudta, hogy mi ennek a célja.

Jézus látta Lázár betegségének a célját, azt, ami az emberi ész elől el volt rejtve. Ő ismeri a földi események mennyei háttérét, és Ő beavat minket ebbe. Ez a nagy dolog. Egészen másként él az, aki szintén felismeri a földi események mennyei hátterét.

Két igével hadd fejezzem be. Hogyan lehet eljutni ide, hogy felismerjük, lássuk mi is a mennyei hátteret, és tudjunk azonosulni Isten akaratával, mint Jézus az Atyáéval?

Az egyik igét gyakran idézgetjük, de ritkán szedjük ízeire. Róm 12,1-2 így hangzik: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok ehhez a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”

Szánjátok oda magatokat mindenestől Istennek. Ne a világhoz igazodjatok többé. Itt a „séma” szó van. Ne a világ sémájához szabjátok magatokat, hanem menjen át a gondolkozásotok egy nagy metamorfózison. Ez a szó van itt. Egy nagy átalakuláson menjen át az értelmetek, a gondolkozásotok. És akkor fel fogjátok ismerni, hogy mi az Isten akarata, mi az, ami jó és tökéletes.

Odaszánni magamat egészen. A megszentelődés során jut el ide a hívő.

Nem szabom többé magam a világhoz. Merek más lenni, mint ahogy Jézus más volt, mint a környezete.

Közben egy nagy átalakuláson megy át a gondolkozásom.

És egyre gyakrabban felismerem, és egyre könnyebben és szívesebben cselekszem Isten akaratát.

A másik ige pedig arról szól, hogy ez a metamorfózis hogyan következik be. A 2Kor 3,18-ban írja ezt le Pál apostol. „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra az ábrázat átváltozunk az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”

Szemléljük az Úr dicsőségét, és eközben átváltozunk. Isten Lelke munkálkodik bennünk.

Mit jelent szemlélni az Ő dicsőségét? Az, amit a 37. zsoltárban így olvasunk, hogy „Gyönyörködj az Úrban…” Azt, hogy odaállok Isten elé, és lehet, hogy egyelőre nem mondok semmit, de ott vagyok előtte. Elsorolom, hogy kinek hiszem Őt. Elsorolom azt, amit tudok róla. Kinek mondja Őt a Szentírás és megvallom, hogy ezt hiszem. Ezzel dicsőítem Őt, és ott vagyok előtte. A kéréseim majd jönnek utána, vagy rájövök arra, hogy nem is kell őket sorolni, tudja Ő, hogy mire van szükségem. Ehhez kétségtelenül csend kell, valamennyi idő is kell, meg odaszánás, és eközben formálódik át a gondolkozásunk és lesz egyre világosabbá számunkra, hogy mikor mi az Ő akarata.

Jézusnak ez mindig egyértelmű és világos volt, de Ő az Atyával mindig ilyen szoros közösségben volt. Nem furcsa, hogy egy ilyen nagy vállalkozás előtt, mint a Lázár feltámasztása, nem kezd el könyörögni, hogy jaj, Atyám, most ne hagyjál cserben, most mutasd meg a te hatalmadat. Itt van ez a nagy tömeg. Sírnak, rínak. Tudom, hogy fel fog támadni Lázár, de ugye fogsz adni hatalmat, hogy…. Nem! Hogy hangzik az imádsága? „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.” Ő közben is párbeszédben volt az Atyával, mert szakadatlan, folyamatos párbeszédben van. „Tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.”

Ehhez akar Ő közelíteni minket, és a magunk rimánkodó, toporzékoló, újabb és újabb kérésekkel előálló magatartásából felemelhet oda, hogy a hálaadáson át, az Ő megvallásán át tudjuk Őt szemlélni, és eközben átalakuljon a gondolkozásunk. Ne ilyen szűk látókörön belül próbáljunk tájékozódni és mondjunk butaságokat, mint itt a tanítványok. Ne akarjunk sietni, mikor Ő nem siet. Ne féljünk, amikor azt mondja, semmi okunk nincs a félelemre. És ne beszéljünk másról, mint amiről Ő szólt hozzánk. Ne mondjuk, hogy mindennek vége, amikor éppen ott kezdődik az Ő munkája és hatalma. Ne toljuk ki a távoli jövőbe az Ő ígéreteinek a teljesedését, mert Ő ma akarja azokat valóra váltani. És ne mondjuk azt, hogy a negyedik napon már lehetetlen, amikor hihetnénk azt, hogy neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket, azokat is, akik először vannak közöttünk, azokat is, akik már ki tudják számolni, melyik vasárnap az, amikor este is van istentisztelet. Ez nem olyan egyszerű. Ilyenkor mindig sok telefon érkezik. Ennek a logikája az, hogy évtizedek óta minden hónap utolsó vasárnapján van úrvacsorai közösség és az azt megelőző vasárnap este van istentisztelet. Tehát nem igaz, hogy a harmadik, mert például most a negyedik vasárnap, mert öt van. Lényeg az, hogy az utolsó előtti.

Ma este arról lesz szó, hogy ahol Isten igéje hangzik, ott Ő maga munkálkodik. Kiárad az Ő szeretete, és az Ő szeretetével egészen át tud formálni minket.

* * *

Két héttel ezelőtt egy sorozatot kezdtünk arról, hogyan használta és használja Isten ma is az úgynevezett „kicsiket” az Ő hatalmas, embereket mentő munkájában. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv a nagy apostolok cselekedetei mellett többször említ olyan egyszerű hívőket is, akiknek a neve csak egyszer fordul elő a Bibliában, akiket sokan nem is ismernek, de akiken keresztül Isten adott esetben szép feladatokat hajtott végre.

Bátorítson ez a puszta tény minket abban, hogy még minket is használhat a hatalmas Isten, hiszen minden ember élete akkor teljesedik ki igazán, amikor Isten kezében lesz eszközzé mások javára.

Két hete Fülöp diakónusról volt szó. Ma egy nőtanítványról: Tábitáról szeretnék beszélni. Ha Fülöp az Istennek való feltétel nélküli engedelmesség példájává lett számunkra, akkor Tábita életében a szeretet háromszoros csodáját láthatjuk.

Az első csoda az volt, amit Isten szeretete művelt vele. Ahogyan Isten szeretete megtalálta és átformálta ezt az asszonyt. Az olvastuk, hogy Tábita Joppéban (a mai Jaffában) lakott, ahol eszerint egészen korán már kis keresztyén közösség, gyülekezet jött létre, talán éppen Fülöp diakónus szolgálata nyomán. Hiszen az ő etiópiai kincstárnokkal való találkozásának a története ezzel az információval zárult, „Fülöp pedig Azótoszba került, és végigjárva valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem ért.”

Azótusz is, Cézárea is a Földközi-tenger partján fekvő városok, és a kettő között középen van Joppé. Végigjárva a városokat — ez valószínűleg azt jelenti, hogy a tengerparti városokban helységről helységre ment Fülöp a Szentlélek vezetése szerint, és valószínű, hogy Joppéban is ő hirdette először a Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról szóló örömhírt. Ennek az örömhírnek sokan hittek, közöttük Tábita is, és létrejött ott egy kis gyülekezet. Hiszen ahol Isten igéjét hittel hirdetik, ott maga Isten munkálkodik, és az Ő szeretetével egészen újjá tud formálni embereket.

Ezt a radikális változást, amit Isten az Ő igéjével véghezvisz a benne hívőkben, alapigénk azzal jelzi, hogy a joppéi gyülekezet tagjait tanítványoknak, később pedig szenteknek nevezi. Tanítványnak azt tekintették abban az időben, aki egy mester mellett elkötelezte magát, vele tartósan együtt élt, vele belsőleg is azonosult, és ez nyilvánvaló volt mindenki más előtt is.

Jézus Krisztus tanítványa az, aki elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett, vele együtt él ma is a hit által, belsőleg azonosul vele, nem vitatkozik, hanem teszi azt, amit megért az ő akarataként, és erről másoknak is a legtermészetesebb módon vallást tesz. Ez nem titok, ez nem magánügy. Ha valami közügy, mert a köznek a javát szolgálja, azaz, ha egy ember új életet kapott Jézustól, és vele együtt jár a hétköznapokban is.

Szenteknek pedig azokat nevezi az Újszövetség, akiket Isten gyermekeivé fogadott, akiket az Ő kegyelmével átalakított, jellemüket Jézuséhoz hasonlóvá formálja, ők pedig hálából életüket egészen Isten rendelkezésére bocsátották. A Krisztusban hívő tanítványok a szentek — a Biblia tanítása szerint. Nem az ő erkölcsi teljesítményeik alapján szentek, hanem az Isten bennük elvégzett munkája alapján. Nem azért, mert ők valami rendkívülit vittek véghez, hanem azért, mert Isten bennük elvégezte az Ő rendkívüli újjáteremtő munkáját.

Hadd kérdezzem meg: ha a Biblia ezeket nevezi Jézus tanítványainak, akkor te Jézus tanítványa vagy-e már? Aki elkötelezte magát Jézus mellett, tehát ismeri azt, aki mellett elkötelezte magát. Aki belsőleg is azonosult vele. Aki együtt él vele éjjel-nappal, jóban, rosszban, egyedül, társaságban, munkában, pihenésben — mindig. Aki egészen rábízta az életét, és ezt másoknak is a legtermészetesebb módon megvallja. Jézus tanítványa vagy-e már?

És a másik: vajon ott vagyunk-e mi már a szentek közösségében? Mint Isten gyermekei, akiknek a jellemét folyamatosan formálja, és kiábrázolódik rajtunk a Krisztus. Akiket, ha látnak, Isten jut eszükbe az embereknek, látván az cselekedeteiket dicsőítik az ő mennyei Atyjukat, akikben Isten elvégzi az újjáteremtés munkáját. Ezért vagyunk-e itt, hogy tanítvánnyá és szentté legyünk, vagy ha már ez elkezdődött az életünkben, akkor ebben növekedjünk?

Ahol Isten igéje hangzik, és az Ő kegyelméből itt ma este közöttünk is hangzik, ott mindig megvan annak a lehetősége, hogy valaki Jézus tanítványává legyen, és szentté váljék. Vagy ebben megerősödjék és növekedjék.

Tábita nem kapott otthon keresztyén vallási nevelést, hiszen felnőtt fejjel hallott először Jézusról és arról az új életről, amit Ő hozott nekünk. Nem ez a feltétele annak, hogy valaki Jézussal találkozzék, és az Ő tanítványa legyen. De hallotta az igét, azt befogadta és ez az ige dolgozni kezdett benne, általa Isten újjá formálta őt. Ez a szeretet első csodája itt.

A második csoda az, hogy ez az Istentől kapott szeretet valami különös szeretetett hozott létre Tábita szívében, különösen a kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók iránt. Kétszer is említi rövid alapigénk az özvegyeket. Ezek az özvegyek sírtak legjobban, amikor Tábita meghalt. Miért? Mert abban az időben özveggyé válni sokszor azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált az ember. Ha nem voltak gyerekei, vagy nem vele éltek, akkor semmi jövedelmük nem volt és senki nem gondoskodott róluk.

Jellemző, hogy a keresztyén gyülekezetek az első pillanattól kezdve felvették az özvegyeknek a gondját, és mint egy nagy család, gondoskodtak ezekről a segítségre szoruló testvérekről. Tábita pedig kiváltképpen őróluk gondoskodott. Ezért mutogatják a rajtuk levő ruhákat Péternek és mondják, hogy ami rajtunk van, ezt a legtöbbet Tábitától kaptuk ajándékba, és nézd meg, micsoda ruhák ezek. Úgy látszik, Tábita jó ízléssel és igényesen varrt, és volt mit megmutatni és megcsodálni az ő alkotásait. Erre rendezkedett be, hogy aki mástól nem kap, ő annak ad. És amire szükségük van ezeknek a kiszolgáltatott, nincstelen embereknek, ő próbál abból valamit ajándékozni nekik.

Tábita nem prédikált a joppéi gyülekezetben, legalábbis erről nem olvasunk. Még csak kinevezett diakónus sem volt, mint ahogy csütörtökön láttuk, hogy Fülöp, István, meg a többiek, az a hét ilyen megválasztott és a szolgálatba beállított főfoglalkozású diakónusok voltak. Ő a gyülekezet egyszerű tagja volt. De volt egy Istentől kapott képessége, és ezt Isten szolgálatába állította mások javára. Vagyis azt a szeretetet, amit Istentől kapott, egyszerűen átengedte magán, és ezért lett ő olyan fontos tagja a gyülekezetnek, hogy amikor elveszítették, nem akartak belenyugodni ebbe.

Mivel Isten nemcsak a nevezeteseket, a jól képzetteket, a szónokokat, a szervezőket használja, hanem mindenkit használ, aki tőle valami képességet kapott és azzal kész neki szolgálni, ezért lesz fontossá a gyülekezetben mindenki, aki az Istentől kapott szeretetet átengedi magán, mint egy tiszta ablaküveg a napfényt.

Ezért van az, hogy mindenki valami olyan szolgálatot végezhet a gyülekezetben, amit más helyette nem tudna elvégezni. Eszembe jutott, hogy ha Péternek a kezébe adtak volna egy tűt meg cérnát, és azt mondták volna: varrjál olyan ruhákat, mint amilyeneket látsz itt a síró özvegyeken, valószínű teljesen tehetetlenné vált volna. Ha halászni küldik, az még ment volna, mert a régi szakmája az volt, de ruhát varrni… különösen ilyet, mint Tábita… azt nem. Ez nem az ő feladata volt. Neki Isten más képességet adott, és azzal kellett felelősen és hűségesen szolgálnia. Tábita is kapott valami képességet, és a Tábiták is kapnak Istentől mindig valami olyan adományt, amit Isten szolgálatába állítva mások gazdagítására használhatnak.

Hadd kérdezzem megint ilyen személyesen: te milyen képességeddel szolgálsz Istennek? Mi haszna van abból a családodnak, a munkatársaidnak, a gyü-lekezetnek, hogy Isten szeret téged? Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt és bőségesen áradó szeretet milyen formában megy át rajtad, árad tovább? Mit adsz tovább abból, amit te is úgy kaptál Istentől? Mert Ő a javaink nagy részét nem nekünk adta, csak reánk bízta. Ez nagy kitüntetés, nagy kiváltsága minden újjászületett hívőnek, hogy Isten sáfára lehet, hogy tőle kapott kincsekkel gazdálkodhatunk. Az időnkkel, az erőnkkel, a képességeinkkel. És aki kész arra, hogy Isten rendelkezésére bocsátja azt, amit tőle kapott, azt Ő hatalmasan tudja használni ilyen vagy olyan területen, de mindenképpen az Ő dicsőségére és mások javára. És minél többet adunk tovább abból, amit Isten szeretetéből kaptunk, annál gazdagabb utánpótlásban van részünk.

Aki a maga lelki szegénysége miatt panaszkodik, az általában nem adja tovább azt, amit kapott. Ezért nem kap utánpótlást. Fel akarja élni azt, amit pedig Isten csak reá bízott, hogy másokat gazdagítson vele. Boldogok a Tábiták, akik kinyitják magukat az Isten meg nem érdemelt szeretete előtt, és engedik, hogy ez a szeretet átsugározzék rajtuk másokra!

A harmadik, amiről értesülünk ebből az igéből, hogy aki így él, mint ő, és átengedi magán az Istentől kapott szeretetet, arra az így továbbadott szeretet visszasugárzik. Vagyis Tábitát is nagyon szerették a gyülekezetben. Nagyon fontos ember lett ő ott, mert kész volt szolgálni a legkisebbeknek. Nem tudjuk, hogy ő is özvegy volt-e vagy hajadon, vagy talán családja volt. Ez nem derül ki a leírásból. Az kiderül, hogy olyan nagy veszteséget jelentett az ő elmenetele, hogy egyszerűen nem nyugodtak bele a joppéi gyülekezet tagjai.

Beszédes mozzanat az, hogy megmosták az ő holttestét és kiterítették a felső szobában, de elmaradt a temetésre való felkészítés utolsó aktusa, amikor illatos kenőcsökkel megkenték a holttestet, amire az asszonyok is készültek húsvét hajnalán, hogy Jézus holttestét megkenjék, csak Ő már akkor feltámadott és élt. Nem volt szükség erre. Ezt nem teszik meg Tábitával. Miért?

Mintha várnának még arra, hogy valami történhet. Mert ezeket a hívőket az jellemezte, hogy az élő, feltámadott Krisztus hatalmával legalább olyan komolyan számoltak, mint Tábita elvesztésével. Legalább olyan komolyan vették Jézus hatalmát, mint amilyen komolyan a tényeket. Így például azt, hogy meghalt valaki, akit szerettek.

Így küldenek aztán a szomszéd városba Péterért — hallották, hogy ő éppen ott szolgál —, és kérték, hogy sürgősen jöjjön át.

Fontos, hogy feltűnjék nekünk Istennek a munkája. Isten adott hitet ezeknek a joppéi keresztyének a szívébe, hogy itt valamit még Isten cselekedhet, esetleg visszaadhatja nekik az ő kedves elköltözött testvérüket. Isten adott hatalmat Péternek, hogy általa feltámaszthassa Tábitát. És Isten adott életet egy halottba, hogy az újra feltámadjon és éljen. Azt is fontos látnunk, hogy ez egyszeri esemény volt az óegyház életében is. Nincs még egy példa arra a Bibliában, hogy Jézus mennybemenetele után ilyen történt volna. Miért volt erre szükség?

A bibliai igék összefüggéséből nyilvánvalóan láthatjuk, hogy Isten itt valami meggyőző jelet akart adni az Ő hívő népének is, meg a még nem hívőknek, az akkor még hitetleneknek is. Jelet akart adni arról, hogy a feltámadott Krisztus munkálkodik tanítványai által. Hogy ugyanolyan erővel van jelen a feltámadott és mennybe ment Krisztus, mint amikor itt járt a földön. Ő ugyanezt mondta Jairus meghalt lányának, hogy „Neked mondom, kelj fel!”, és beszólt a negyed napja eltemetett Lázár sírjába, hogy „Lázár, jöjj ki!” és az Ő isteni hatalmával diadalmaskodott a halálon. De ez az Ő hatalma nem szűnt meg, és erre az Ő hatalmára számíthatnak a benne hívők. És jelet adott Isten arról, hogy számára nincs reménytelen helyzet. Ahol minden emberi erőfeszítés csődöt mond, ott Ő tovább tud haladni. És jelét adta annak is, hogy Ő az életnek az ura, és ha Ő akarja, megmutatja, hogy az élet a halál mindenféle megnyilvánulása felett győzedelmeskedik.

Én éppen ezt az örömhírt szeretném ma este nektek hirdetni, hogy Istennek van hatalma ma is a lelki halálból is bárkit feltámasztani. A Biblia azt tanítja, hogy sajnos mi mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy lelkileg halottak vagyunk, mert nincs kapcsolatunk az élet forrásával, Istennel. Amikor az ember fellázadt Isten ellen és azt mondta: nélküle akar boldogulni, akkor nemcsak Istentől szakadt el, hanem ezzel együtt az élet forrásától szakadt el, és a szó lelki értelmében halottá vált. Az Isten nélküli lét a Biblia fogalmazása szerint: halál. És amikor a biológiai halálunk bekövetkezik, ez az állapot véglegessé válik. Ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak. Onnan már nem lehet visszatérni Istenhez. De a biológiai halálunkat megelőzően vissza lehet találni Istenhez, mint ahogy a tékozló fiú is visszatalált, és úgy fogadta az apja: „Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott.” Mert az apja nélkül a biztos pusztulás várt rá. Ahogy visszatért, újra az élet lehetőségét kapta. És mindenki, aki Istennel kapcsolatba kerül, a halálból az életbe lép át. Ezt az életet hozta el nekünk Jézus Krisztus, sőt azt tanította, hogy Ő maga az élet, és akinek vele kapcsolata lesz a hit által, az a halálból átmegy az életre. Sőt azt mondta: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Mert teljes, igaz örök életet kap tőle.

Ez a történet egyebek között ezt az evangéliumot is hirdeti nekünk, hogy mindenkinek lehetséges a lelki halálból átmenni ebbe az igazi életbe, amelyik már itt bearanyozza a létünket, életté teszi a létet, és amelyiken semmit nem változtat, amikor lehunyjuk a szemünket, és utolsót dobban a szívünk. Még közelebb kerülünk a mi Urunkhoz, aki maga az élet. De erre csak a meghalásunk előtt van lehetőség. Akkor viszont van. Ezt hirdeti nekünk ez az ige.

Hirdeti azt is, hogy Isten előtt nincs reménytelen eset. Nem is szeretem ezt a kifejezést, mert nem „esetek” vagyunk mi Isten számára. Ő mindannyiunkat külön-külön emberként úgy szeret, amint vagyunk. De abból a helyzetből akar kihozni, és közelebb vonni magához, amelyikben vagyunk. Nincs számára reménytelen ember. Még akkor sem, ha egy édesanya könnyesen és fásult fáradtsággal azt mondja: hagyja, lelkész úr a fiamat, az már egy erkölcsi hulla, mindenki leírta már őt. Isten nem ír le minket. Ő az erkölcsi hullákat is újjá tudja teremteni, mint ahogy ezt a fiatalembert, akire most gondolok, egész különös módon utolérte az Ő szeretetével és újjáteremtette. Meggyőzően mondja el ma sokaknak ez a férfi, hogyan lett ő lelkileg és erkölcsileg halottból élővé az Isten munkája, az Isten igéjének a munkája nyomán. Isten kegyelméből láthattam azt, hogy beteg, súlyos beteg, halálosan beteg, sőt már meghalt házasságokat hogyan tud Isten új életre támasztani, ha ott mindkét fél kinyitja a szívét előtte, benne bízik és nem magában. Isten számára nincs lehetetlen.

Ebben a világban, amelyiket egyre inkább az jellemez, hogy az hiányzik belőle leginkább, ami Tábitában megvolt: a másokért élő, irgalmas, segítőkész, áldozatkész, másokért áldozatot hozó szeretet, ebbe a világba is Ő be tudja árasztani szeretetét, mégis megjelenik az övéiben ez a súlyos hiánycikk. Isten hatalma halott gyülekezeteket tud megeleveníteni. Erre is tudnék példát mondani a közelmúltból. Ő tud adni szabadulást mindenféle szenvedélyből, sőt olykor alvó, lelkileg halott népeket is meg tud eleveníteni.

Erősödjék meg bennünk ez a bizalom a mindenható Istenben. Az, aki odaküldte Pétert, és Tábita feltámasztásával megmutatta (bocsánat, ha így mondom), hogy mit tud Ő. Vagy pontosabban: kicsoda Ő. Nem ember az Isten, és nem egy különösen tehetséges emberhez hasonló az Isten, hanem Ő egészen más, mint mi vagyunk. Neki nem több lehetséges, mint egy átlag embernek, hanem neki minden lehetséges. Ezt nem tudjuk felfogni. Én legalábbis nem, hogy mit jelent az, hogy valakinek minden lehetséges, amit akar. Hogy tudnánk felfogni a mindenható Istennek a titkát és cselekvésének a határtalanságát? De hitünkkel komolyan vehetjük, mint ahogyan a joppéiak akkor komolyan vették, és Isten arra ott úgy válaszolt. Aztán több ilyen csoda nem történt. De történik azóta is sok olyan csoda, hogy lelki halottak megelevenednek, hogy a pusztulás szélére került életek egészen újjá lesznek, hogy Isten szeretete, igéje, Szentlelke embereket újjáteremt.

Ebben a munkában Isten eszközöket használ. Vajon használható eszközök vagyunk-e már az Ő számára? Egy alvót felébreszteni csak olyan tud, aki ébren van. Lelki halottak feltámasztásában Isten azokat használja, akik már feltámadtak a lelki halálból és új életük van. Vajon ezek közé tartozunk-e? Péter ezek közé tartozott, ezért őt használhatta Isten ebben a szolgálatban.

Olyan jellemző, hogy a nevezetes Péter milyen kicsike lesz ott ez előtt a nagy feladat előtt. És milyen kicsike lesz az ő hatalmas Ura előtt. Letérdel, imádkozik, mindent Jézustól kér és vár. Tudja, hogy minden, ami itt érdemben történni fog, az a dicsőséges Úr Jézus Krisztus cselekedete lesz. És ezért mindenért egyedül Őt illeti a dicsőség. Így munkálkodott ott a halálon is diadalmas Krisztus az Ő emberi eszközén keresztül.

Így tud munkálkodni ma is mindazokon keresztül, akik már beengedték az életükbe Isten szeretetét, akik nem félnek azt továbbadni másoknak. Azok nem fognak magukra maradni, mert valami módon visszasugárzik reájuk ez a szeretet. Közben úgy, hogy észre sem vesszük, használ minket Isten az Ő áldott munkájában. Ettől lesz igazán boldog valaki egyébként talán nehéz körülményei között is, szűkös anyagiak között, betegségekkel viaskodva, nehéz emberekkel körülvéve. Mégis kiteljesedik az élete, harmonikus és boldog lelkülete lesz, mert Isten kezében lesz eszközzé.

Erre hív Ő mindnyájunkat, és Tábitának régi példája erre bátorít minket ma. Lehetséges, hogy Isten szeretete egészen átformáljon minket. Lehetséges, hogy megszabaduljunk az önzésnek, önféltésnek, számítgatásnak, ellenszenveknek, előítéleteknek mindenféle rabságából, s felszabaduljunk erre a másoknak való szolgálatra. Egyszerre kiderül az életünk, kiderül, hogy sokan szeretnek minket, mert Isten rajtunk keresztül sokakat szeret. Engedjük, hogy Isten szeretete így formáljon át és így legyünk használható eszközök az Ő kezében!

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Azokat is, akik úgy jönnek már ide, mint akiknek második otthonuk lett a gyülekezet, azokat is, akik keresik a gyülekezetüket, közösséget, testvéreket. Hiszem, hogy fognak itt találni.

Az elmúlt héten is sok rossz hírt hallottunk, én szeretnék ma jó hírt, evangéliumot hirdetni Istennek arról a szeretetéről, amit nem érdemlünk meg, de amivel körülvesz minket, és arról, amit a mai igénk mond majd, hogy ilyen magunkfajta kis embereket is nagy dolgokra tud használni. Kérdés: használhatóak vagyunk-e? Erről szól majd a mai ige.

* * *

A mi időnkben sok olyan keresztyénre van szükség, akiket Isten használhat az Ő országának a terjesztésére, az evangélium hiteles hirdetésére, az Ő dicsőségére. Sajnos a közgondolkozásban még mindig erősen tartja magát az a téves elképzelés, hogy ez a misszió a lelkészek feladata. A gyülekezet tagjainak a feladata az, hogy vasárnaponként illedelmesen hallgassák meg a prédikációt, aztán mintha mi sem történt volna, némi önelégültséggel ott folytassák életüket, ahol abbahagyták.

Ezzel szemben a Biblia azt tanítja nekünk, hogy minden olyan alkalom, amikor Isten igéje hangzik, egyrészt a lélekmentésnek, a Krisztushoz hívásnak, az egyén üdvössége munkálásának a lehetősége, másrészt a hívők felkészítése a világban folyamatosan végzett lelki munkájukra. Hiszen, aki Isten kegyelmét már kapta, és a kegyelem őt megmentette, az annak a nagy lehetőségnek a birtokába jutott, s egyben az a kötelessége is lett, hogy erről a kegyelemről másoknak is beszéljen, és Isten most már általa menthessen meg sokakat.

Ez alól a szép és nehéz feladat alól sokan azzal szoktak kibújni, hogy előjön belőlük az álszerénység, s azt mondják: nincs nekik erre tehetségük. Nem vagyunk mi olyanok, mint a nagyok. A múltkor mondta valaki, hogy nem vagyok én Pál apostol — senki sem vádolta meg őt ezzel —, nem vagyok én Péter, meg János, meg Kálvin János, meg Spurgeon. Nem értek én ehhez. Ez nyilvánvalóan hamis gondolkozás és beszéd, és kibúvás az Istentől kapott feladat alól.

Ezért szeretnék ma elkezdeni egy sorozatot, ami azokról a „kicsikről” szól majd, azokról a kevéssé ismert, ritkán emlegetett bibliai alakokról, akiket Isten nagy feladatok elvégzésére használt. Hogy lehettek ők alkalmasakká erre? Mi tette őket használhatókká Isten kezében? Mennyiben igaz ez az állítás, hogy a hatalmas Isten bármelyikünket tud használni, nemcsak az úgynevezett nagyokat, a tanultakat, a híreseket, az emberi mértékkel mérve tehetségeseket.

Remélem, hogy közben látni fogjuk majd azt, hogy Isten országában nincs kis szolgálat meg nagy feladat, csak hűséges szolgák vannak, meg hűtlenek, használhatatlanok. Remélem, hogy akik közülünk már új életet kaptunk Jézusban, hűséges szolgák szeretnénk lenni. Ebben akar megbátorítani minket a mi Urunk.

A misszió hőskorát az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben jegyezte le Lukács evangélista, hiszen ezt a könyvet is ő írta. Ez a második kötet az evangélium után. Ennek a könyvnek néhány ilyen ritkán emlegetett, elfeledett alakját, ilyen kis keresztyént szeretnék felragyogtatni. Ismerjük meg az életüket, és lássuk meg, mi tette őket alkalmasakká arra, hogy Isten kezében használhatók legyenek.

Ma Fülöp diakónussal ismerkedjünk meg. Tehát nem Fülöp apostollal, mert Jézus tizenkét tanítványa között is volt egy Fülöp, hanem azzal a diakónussal, aki Jézus mennybemenetele után jutott már hitre, és aktív tagja lett a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetnek, amit ősgyülekezetnek is szoktak nevezni, mivel ez volt az első közössége a Krisztusban hívőknek.

A Cselekedetek Könyve Fülöp életének három jelenetét jegyzi fel. Ezeket vegyük most sorra.

Először arról ír, hogyan került be a szolgálatba. Azután arról, hogyan viselkedett egy nagy megpróbáltatás idején, végül pedig ezt a nevezetes, egyháztörténeti jelentőségű beszélgetést, aminek a történetét olvastuk most a 8. részből, amikor egy afrikai államférfivel beszélgetett és őt vezette az Úr Jézushoz.

1. Hogy került ő a szolgálatba?

A neve után ítélve görög, tehát pogány származású ember volt, aki valahogyan megismerhette Jézus Krisztust. Erről nem értesülünk a Bibliából, hogyan, csak arról értesülünk, hogy a jeruzsálemi gyülekezetnek hűséges tagja volt. Ez a fejezet, amiből egy részletet most olvastam, részletesen leírja, hogy miért és hogyan került sor az első gyülekezeti munkamegosztásra.

Azt olvastuk, hogy az apostolok kezdetben nemcsak prédikáltak, hanem a gyülekezeten belüli szeretetszolgálatot is végezték. Egyáltalán mindent vé-geztek, ami adódott. Ez ma is így van a gyülekezetekben. Ez a szeretetszolgálat, diakónia azonban úgy megnőtt, hogy a végén már nem győzték. Illetve csak úgy tudták úgyahogy végezni, hogy elhanyagolták a lelki munkát, az igehirdetést. Márpedig őreájuk Jézus ezt bízta. És akkor kaptak észbe.

Összehívták a gyülekezetet, és azt mondták: ez így nem jól van. Nem nekünk kell még többet végezni, hogy aztán még rosszabb legyen a munkának a hatásfoka és a minősége, hanem válasszunk olyanokat, akiknek csak ez a lesz a feladatuk. Válasszunk hét férfit bizonyos feltételek alapján, akiknek a szeretetszolgálat, a gyülekezeti diakónia lesz a feladatuk. Így került sor ennek a hét diakónusnak a kinevezésére és ezek közül egy volt Fülöp.

Milyen feltételek alapján választották meg őket?

Négy feltételt olvastunk itt egy mondatba sűrítve. Először is ezt olvastuk: „Válasszatok ki magatok közül…” Tehát a gyülekezet ismert tagjának kellett lennie annak, aki szeretetszolgálatot végezhetett. Kívülállókat nem választottak meg szolgálatra. Az alkalmak nyitottak voltak, mindenki jöhetett, mindenkit hívogattak, de a szolgálathoz már valami feltétel kell. Az, hogy valaki elfogadja a maga családjának azt a gyülekezetet, ahol gyökeret ver. Azt a hibáival elfogadja és igyekszik közösen javítani a hibákat, és megtalálja azt a szolgálatot, amit neki készített el Isten.

Az, hogy a gyülekezet tagjának kellett lennie, abban az időben azt is jelentette, hogy a Krisztus-testnek is tagja volt, tehát újjászületett, Krisztusnak elkötelezett tanítvány volt.

Nem jó szakembereket kerestek. Nem baj az, ha valaki jó szakember, de a lelki munkához az kevés. Ahhoz kell az, hogy éljen a Krisztus a hívőben.

A másik feltétel az volt, hogy jó bizonyságot tettek róluk mások. Vagyis az életük nyitott könyv volt a kívülállók előtt, és olyan erkölcsös életet éltek, hogy még az ellenségük se tudott rosszat mondani róluk. Meglátszott az életükön, hogy Jézus Krisztus tanítványai.

A harmadik feltétel az volt, hogy Szentlélekkel teljes férfiak legyenek. Ezt meg honnan tudták megállapítani valakiről? Onnan, hogy az akkoriaknak sokkal finomabb érzékük volt ehhez, és hogy ha valakiben már Isten Lelke él és munkálkodik, annak külső jelei is vannak, az meglátszik az életén. Annak olyan világossága van, olyan bölcsességgel tud hozzászólni a dolgokhoz, annyira Isten igéjéhez igazodik az egész gondolkozása és életgyakorlata, hogy rá lehet ismerni.

És bölcsességgel teljeseknek is kellett lenniük. A bölcsesség soha nem velünk született tulajdonság. Amit a Szentírás bölcsességnek nevez, az nem azonos az értelmi képességgel, a műveltséggel, a tanultsággal, még az intelligenciával sem, az mindig Isten ajándéka. De tudjuk Jakab leveléből, hogy Isten mindenkinek készségesen adja ezt az ajándékot, aki eljutott már az alázatnak és az önismeretnek arra a fokára, hogy látja: nincs ilyen bölcsessége, viszont nem érdemes e nélkül élni és kéri Istentől.

Tehát a gyülekezet tagjának kellett lenni, tiszta, erkölcsös életet kellett élniük, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes embereknek kellett lenniük.

Hadd kérdezzem meg, hogy ha ma választanának ilyen feltételekkel diakónusokat, téged be lehetne-e választani közéjük? Vizsgáljuk meg ma, hogy megvannak-e ezek a feltételek az életünkben, és ami hiányzik, azt még lehet pótolni.

2. Ahogy a gyülekezett nőtt, úgy kezdett dolgozni az ördög is, és ez így szokott lenni. Megindult a keresztyének üldözése, és ez a második jelenet Fülöp diakónus életéből. Krisztus ellenségei az egyik derék diakónust, Istvánt, elrettentő példaként hamis vádak alapján kivégezték. Utána pedig az apostolokat kivéve, elüldözték a keresztyéneket Jeruzsálemből.

Így olvassuk ezt a 8. fejezetben: „Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.”

Fülöp vajon hova került? Ő a távolabbi tartományba, Samáriába ment. És mit csinált ott? Ezt olvassuk a folytatásban: „Fülöp lement Samária városába, és ott hirdette nekik a Krisztust.” Ez a hirdette szó az eredeti görög szövegben sokkal többet jelent, mint amit egy szóval vissza lehetne adni. Azt jelentette: belekiáltotta a világba az örömhírt. Evangelizált, ez a szó van ott görögül, de nem akárhogyan, hanem ezzel a határozottsággal: belekiáltotta a környezetébe a Jézusról szóló örömhírt.

Üldözik őket? Ott kell hagyni az otthonukat, az elkezdett munkát, és mégis örömhírt tud hirdetni? Miért? Azért, mert azzal van tele a szíve. És amivel tele van az ember szíve, az buggyan ki a száján. Tele van a szíve Jézussal, akkor Jézusról beszél. Tele van a szíve a Jézusban megtalált örömmel, akkor az üldöztetés közepette is ez az öröm szólal meg az ajkain.

Ez az üldözés tehát nagy lökést adott a missziónak. Szinte azt mondhatnánk, hogy szétfröccsent az evangélium, szétzavarták őket Jeruzsálemből, ahol már jó volt összebújni, meg egymást melengetni, és most menni kellett, ki merre látott. De ott is azt tették, amit otthon: hirdették az evangéliumot és így jutott el rövid idő alatt sokakhoz. Fülöp munkája nyomán Samáriá-ban nagy ébredés támad. A folytatásban ezt olvashatjuk: „A sokaság egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, mivel hallották és látták azokat a jeleket, amelyeket tett. A tisztátalan lelkek ugyanis sok megszállottból hangosan kiáltozva kimentek, sok béna és sánta is meggyógyult, és nagy öröm volt abban a városban.” (8,6-8)

Lehet, hogy ezen maga Fülöp csodálkozott a legjobban. Mert őt nem erre választották ki, őt az asztalok körüli szolgálattal bízták meg. Annak most vége szakadt. És akkor most mit csináljunk? Keseregjünk, panaszkodjunk, szidjuk a rendszert, akik üldözni kezdik a keresztyéneket? Nem, hanem az új helyzetben az Istentől kapott új feladatot kezdi el végezni. Na, de ő soha nem prédikált még. Majd most fog. De nem tud. Honnan tudja, hogy nem tud, ha még nem próbálta? Nem előadást kell tartania, azt kell elmondania, amit tud az élő Úr Jézus Krisztusról. Arról kell beszámolnia, amit Jézus elvégzett az életében. Ezt csak el tudja mondani? Aztán majd a többi az Úr dolga. Majd ő helyet készít a szívekben, neki pedig ad jó gondolatokat, adja a szavakat a szájába. Ő csak bízza rá magát egészen arra az Úrra, aki őt elhívta a szolgálatba. Az új helyzetben új feladat. De az Úr ugyanaz. Csak azon múlik minden, hogy kész-e engedelmeskedni a szolga.

Fülöp kész volt, és ezért láthatott ő maga is ilyen nagy csodákat, ezért használhatta őt Isten sokaknak a javára. Nem az volt neki fontos, hogy éppen mit kell tennie, hanem az, hogy kinek a szolgája. És vezethető ember volt. Amit az ő Ura parancsolt, azt kész volt teljesíteni.

3. A harmadik jelente az, aminek a leírását részletesen olvastuk. Miközben folyik ez a gyönyörű nagy munka Samáriában, kap egy meglepő parancsot. „Kelj fel, és menj Dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen.”

Miért? Most neki kell benépesíteni a néptelen utat? Miért kell elmenni? Menj el, és mit csinálj ott? Majd azt ott megtudja. Az engedelmes szolgának mindig elég annyi, amennyit éppen mond az Úr. Van olyan, hogy Isten beavat minket az egész tervébe és elmondja részletesen, és van olyan, hogy mindig csak a következő lépést mutatja meg. Mi érjük be mindig annyival, amennyit kapunk tőle.

És annyira jellemző Fülöpre, hogy nem kérdezősködik, nem akadékoskodik. Azonnal felkel és elmegy. Amikor megérkezik, akkor megtudja, hogy most mi lesz a feladata. Éppen ott halad el egy külföldi kocsi és azt mondja: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz.” Nem tudjuk, hogy milyen lehetett az a korabeli, rugó nélküli alkotmány, minden esetre kerekeken gurult, és lehetett ülni rajta. Ezen ment hazafelé ez az etióp kincstárnok, ma így mondanánk, hogy pénzügyminiszter, bár annál sokkal nagyobb hatásköre és hatalma volt egy akkori kincstárnoknak.

Odamegy a szekérhez és hallja, hogy Ézsaiás könyvét olvassa hangosan magának ez az ember. Honnan tudta Fülöp, hogy Ézsaiást olvassa? Onnan, hogy ismerte a Bibliát, és egyetlen mondatból ráismert, hogy ez az ézsaiási Messiásra vonatkozó prófécia, amit olvas. Megkérdezi, hogy érted-e, amit olvasol. Mire megörül ez a főember, és azt mondja: ha valaki megmagyarázza, akkor majd értem. Kiderül, hogy ez egy szomjas ember. A maga pogány világából felkerekedett, mert hallott Izráel Istenéről, és képes volt ezt a hosszú utat megtenni ilyen kényelmetlen közlekedési eszközön Jeruzsálembe. Ott vásárolt egy valószínűleg görögre fordított Ézsaiás-tekercset, és azonmód szomjasan olvassa, azon a rázós alkotmányon, mert Isten vágyat támasztott a szívében az ige után, Isten után, az igazság után. De nem érti. Ezért küldi oda az Úr Fülöpöt.

Fülöp minderről mit sem tudott, ő mindig a következő lépésre vonatkozó útmutatást hallotta és annak engedelmeskedett. Isten ad neki ott bölcsességet. Onnan indul el, ahol elakadt ez a főember, de megérkezik az Úr Jézushoz. Közben a Szentlélek hitet támaszt ennek az embernek a szívében és elhangzik egy gyönyörű hitvallás. „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” És a hitének a megpecsételéseképpen meg is keresztelkedik, és ő lesz az első Krisztus-hívő a fekete kontinensen.

Ez egyháztörténeti jelentőségű találkozás volt. Fülöpnek erről fogalma sem volt. Ő csak annyit hallott először, hogy menjen arra az útra, mert az néptelen. Aztán: csatlakozzál ahhoz a kocsihoz. Aztán ment minden tovább, és a Szentlélek hatalmasan munkálkodott. De a Szentlélek szívesen használ eszközöket. Ilyen magunkfajta kis embereket, Fülöpöket is, ha használhatók. Akkor viszont nagy dolgok történhetnek általuk.

És a történet végén azt olvastuk, hogy a keresztelés után a Szentlélek azonnal elragadta Fülöpöt — most már nem volt rá szükség —, és ő nem kapálódzott, hogy jaj, még egy kicsit hadd beszélgessünk, meg jaj, mi lesz az etióp hitével most nélküle. Isten szolgái tudják, hogy nem nélkülözhetetlenek. És nem mi váltjuk meg a világot, az meg van váltva. Mi csak hirdetjük a megváltás örömhírét, aztán megyünk tovább és hirdetjük a következő állomáshelyen. Isten Lelke pedig munkálkodik az elhangzott ige által. Ezért megy Fülöp engedelmesen az új feladatokhoz. Ez az ember pedig a maga új életével, örömmel tér haza az otthonába.

Így használ Isten kis embereket nagy dolgokra. Kiválasztja őket, mint ahogy Fülöpöt is, elhívja, kegyelmével képesekké teszi őket arra a feladatra, amivel megbízza, és aztán attól függ sok minden, hogy ezek a kis emberek hogyan viselkednek.

Mi kell ahhoz, hogy használhatók legyünk Isten kezében?

Fülöp esetében mindenekelőtt kellett egy döntés, hogy ő ahhoz a gyülekezethez csatlakozik. Azt vállalja, annak a tagja. Aztán kellett az ő tiszta, erkölcsös élete, amire az ellensége sem mondhatott rosszat. Aztán kivárta és elfogadta azt a szolgálatot, amivel megbízták. Nem mondta azt, hogy ez nem férfiembernek való. Kitüntetésnek tartotta, hogy tehet valamit Isten népéért, Isten ügyéért. S amikor jött az üldözés, természetesnek tartotta, hogy akkor is kitart Krisztus mellett. Nemcsak akkor, ha nem kerül semmibe. Ha árat kell fizetni érte, ha nagy árat kell fizetni érte, akkor is. Ezen már semmi nem változtathat, hogy valaki Jézus tanítványa lett. És rugalmasan megtalálja az új feladatát, amit ott mutat neki Isten. Aztán enged a váratlanul érkezett különös parancsnak. Teljes bizalommal. Ismeri a Bibliáját — mint láttuk. Ismeri Jézust. Ő valószínűleg személyesen nem találkozhatott vele, de amennyire meg lehetett Őt ismerni, annyira ismerte. És utána is engedi, hogy a Lélek azt végezze el általa, amit akar. Fülöpnek a legjellemzőbb tulajdonsága az: vezethető volt. Mivel kapta Isten Szentlelkét, volt vevőkészüléke és a Szentlélek irányította őt, és ő irányítható volt. Akkor is ment, ha nem értette, hogy miért kell odamenni. Újra és újra tapasztalta, hogy nyugodtan rábízhatja magát erre a hatalmas Istenre.

Istennek ma is használható szolgák kellenek. Mi azok vagyunk-e? Benne állunk-e ebben a szolgálatban? Ebbe beléphet bárki, aki még nem ismerte Őt. Kaphatja Isten Lelkét. Ha pedig valami hiányzik mint hívő emberből a feltételek közül, akkor azt lehet pótolni.

A legfontosabb az, amit mindjárt el is énekelünk, hogy valóság legyen az életünkben: „Magamat egészen néked szentelem. Kegyelmes oltalmad legyen mellettem. Szentlelked és igéd legyen vezérem.” (486,9. ének).

A nyár végéhez közeledünk, és lassan jövögetni kezdenek haza azok is, akiknek hosszabb idő adatott vakációzásra, nyaralásra. Megkérdeztem a közelmúltban két ismerősömet is, hogy telt a nyaruk.
Az egyikük ezt mondta: végre kitombolhattam magamat. Senki nem korlátozott semmiben, de nem is voltam tekintettel senkire és semmire. Bömböltettük éjjel is a zenét. Aludhattunk nappal is. Élveztem a teljes szabadságot. Aztán egy kicsit halkabbra fogva folytatta: csak, izé... az a helyzet, hogy egy kicsit rászoktam az italra. Már akkor is kívánom, amikor nem kellene, vagy akkor is iszom, amikor nem kívánom. Nem is tudom, hogy van ez. Na, de majd elmúlik ez, mint ahogy minden baj előbb-utóbb el szokott múlni magától. Aztán beszélgettünk még sok mindenről, és a végén odahajolt a fülemhez és szinte fülbe súgva mondta: rettenetesen félek. A vizsgálat eredményét még nem tudom, de lehet, hogy HIV pozitív. Úgy rettegek ettől a hírtől, hogy már aludni sem tudok.
A másikuk úgy számolt be, hogy nagyon szép nyara volt. Elmondta, hogy pihent, olvasott, kirándulgatott, rendbe hozták a szülők lakását. Augusztusra pedig nagy túrát terveztek. Szeretett volna eljutni az ország egy-két olyan szép helyére, amit még nem látott. Csakhogy közbejött valami, mert hirtelen ágynak esett a nagypapa. Rohamosan gyengült, és mivel egyedül él és a szülők dolgoznak, ő odaköltözött hozzá és ápolta. Néhány nap alatt beletanult, hogy kell egy súlyos beteget ápolni. Ha volt ereje a papának, jókat beszélgettek, néha felolvasott neki a Bibliából. Aztán — fejezte be — a múlt héten csendesen elaludt, s nekem nagy élmény volt ez a néhány vele töltött hét.
Nagy különbség van a két beszámoló között, most azonban csak egyetlen szempontból hasonlítsuk össze őket. Kinek mit jelent a szabadság? Egyiküknek azt: kitomboltam magamat, végre senki sem korlátozott, semmire és senkire nem voltunk tekintettel, élveztük a szabadságot. Aztán — hozzá kell tenni — közben rabja lettem az italnak és rettegésben tart a félelem egy esetleges gyógyíthatatlan betegségtől. Ez a nagy szabadság.
A másik szintén élvezte a szabadság adta lehetőségeket. Több olyan tevékenységben is örömét lelte, amikre tanév közben nincs lehetőség. Közben rendbe hozták a szülők lakását is, és haláláig ápolta a nagypapát.
Mi a szabadság? Mit szabad egy keresztyén embernek? Mit mond erről a Biblia?
Szomorú, hogy sokak fejében él az a téves gondolat, hogy egy keresztyénnek, fő-leg egy hívő fiatalnak, szinte semmit sem szabad. Minden tilos! Ez egyszerűen butaság. A Biblia egészen mást mond. Számunkra mégis csak az irányadó, amit Isten elénk tesz.
Mi volt Isten eredeti gondolata a szabadságot illetően? Az, hogy megteremtette ezt a gyönyörű, gazdag világot, és odaajándékozta az embernek. Azt mondta: ez a tied. Semmit sem tettél érte, készen kapod ajándékként, becsüld meg! Élvezd! Érezd magad otthon benne. Próbáld továbbfejleszteni a meglevőt. Ismerd meg, kutasd ki, és ami benne jó, azt mind élvezzed. Minden szabad neked...
Olyan volt ez a világ akkor, mint egy terített asztal. Tele földi jóval. Hihetetlen gazdagságban és sokféleségben, mindaz, ami szemszájnak ingere. Ezt mind élvezhette az ember. Minden szabad volt neki, kivéve azt az egy fát, amiről most olvastunk a Mózes első könyvében. Arra Isten azt mondta: ez az egy, amiről ne egyél a saját érdekedben. Mert ha erről eszel, meghalsz.
Senki sem akar meghalni, amikor ilyen szép és gazdag az élet. Dehogy eszik arról, a közelébe sem megy. Vagy ha a közelében van, akkor is a többi fáról szed, hiszen minden fáról szedhet szebbnél szebb gyümölcsöt, miért pont arról az egyről szedne?
S akkor jelent meg a kísértő, aki viszont pontosan erre az egyetlen fára irányította az ember figyelmét. Erről kezdett el duruzsolni. Előbb Évát vette célba, úgy gondolta, vele hamarabb boldogul. Elzsongította, elaltatta a szövegeivel, megszédítette, annyira arra a fára irányította a figyelmét, hogy Éva nem tudta levenni a szemét róla. Egyre szebbnek látta, s egyre kevésbé látta, hogy miért ne lehetne erről enni, amikor az összes többiről lehet. Csak azt felejtette el, hogy azért nem, mert ezt mondta Isten.
Közben elhangzott az ellentmondás: Dehogy haltok meg! S észre sem vette talán, hogy már nyúlt és szakított róla. Adott a férjének is, annak meg nem volt annyi esze és engedelmessége, hogy azt mondja: Anyukám, dobjuk el minél messzebbre ezt, amit leszakítottál, mert megmondta az Úr... Ez akkor nem lett fontos, hogy mit mondott az Úr az ő érdekükben. S ahogy megkóstolták azt a gyümölcsöt, a szó lelki értelmében meghaltak. Mert itt erről a halálról beszél a Szentírás. Isten az élet forrása, s aki tőle elszakad, az halál fia. És ezt visszafordítani már nem lehetett.
Mi már mindnyájan ebbe az állapotba születünk bele. Az ördögnek mindig az a taktikája, hogy arra hívja fel a figyelmünket, ami tilos. „Minden fáról korlátlanul vehetsz, erről az egyről ne!” Akkor azt az egyet ajánlja az ember figyelmébe, és ráveszi, hogy arról szakítson.
Mint ahogy ma is mindig arra irányítja a figyelmünket, amink még nincs. Ha azt tartanánk számon, hogy mi-mindent kapunk Istentől érdemeink nélkül, akkor bő-völködnénk a hálaadásban, éreznénk, milyen gazdagok vagyunk, és milyen szerető Atyánk van. Az ördög mindig arra hívja fel a figyelmünket, ami nekünk még nincs, a másiknak már van. Ők megengedhetik maguknak, mi még mindig nem, pedig mi is dolgozunk. Vagy mi dolgozunk, ő meg másképpen jutott hozzá. És észre sem vesszük, hogy indulatba hozzuk magunkat, egyre torzítóbb szemüvegen keresztül látjuk a valóságot, és igézetébe kerülünk annak, ami még nincs. Az ördög célja mindig az, hogy elégedetlenné, keserűvé tegyen bennünket. Istennel szemben lázítson, vele szemben bizalmatlanná tegyen, és így tegye tönkre az embert.
Mióta ez először az Édenkertben megtörtént, azóta az ember nem szabad többé. Azóta kényszer hat rá, hogy mindig azt kell tennie, amit Isten a saját érdekünkben megtiltott. Tehetetlenek vagyunk az Isten szerinti jót cselekedni.
Ez oda vezet, hogy kénytelen volt az ember saját magának bizonyos korlátokat felállítani, mert gátszakadás történt, és az árvíz elpusztítana mindent. Ezért jöttek létre a törvények, így született meg az igazságszolgáltatás, hogy valahogy mégis próbáljuk mederben tartani azt, amit egyébként nem lehet igazán mederben tartani.
A Biblia nagy örömhíre az, hogy aki megismeri Jézus Krisztust és megismeri azt is, hogy nem véletlenül hívják Jézusnak, ami azt jelenti szabadító, és összeköti az életét a szabadító Jézussal, azt Ő megszabadítja ettől a kényszertől, hogy mindig az ellenkezőjét tegyük annak, amit Isten nekünk mondott. Hogy ne azt élvezzük, ami jó, hanem próbáljuk mindig azt kóstolgatni, ami rossz. Jézus megszabadítja ettől a benne hívőket, elsegít minket oda, hogy tudunk újra nem vétkezni is, vagyis Isten akarata szerint élni. Igent mondani arra, amit Ő ajándékként kínál, újra és újra nemet mondani arra, amire Ő azt mondja, hogy saját érdekedben ne fogyaszd.
Ez az a szabadság, amiről Pál apostol az Korinthusiakhoz írt első levelében több helyen ír. A 6. részben például így: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” A pohárnak sem, a félelemnek sem, meg nagy szabadságomban ne tegyek olyat, aminek az a következménye, hogy rab leszek. Minden szabad, de ne váljak semminek a rabjává. Vagy ugyanezt mondja alapigénkben is: „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít.”
Itt ír az apostol egy különleges lehetőségről. Arról, amit Isten odaajándékoz azoknak, akik Jézus Krisztussal összekötik az életüket. Akiknek az életébe Jézus mint Szabadító belép, azokat olyan tökéletes szabadságra segíti el, hogy szabadok lesznek még arra is, hogy időnként korlátozzák a saját szabadságukat valakinek vagy valaminek az érdekében. Szabaddá válnak arra, hogy örömmel és önként lemondjanak a jogaikról, ami minden embert megillet, s ami nekik is megvan. De időlegesen vagy egyszer s mindenkorra lemondanak róla, ha azzal valaki másnak az életét meggazdagítják, vagy valamilyen számukra fontos ügyet így tudnak jól szolgálni.
Az a fiú lemondott a túráról a nagypapa ápolása kedvéért, Pál apostol lemondott sok mindenről az evangélium előrehaladásának az érdekében. Kinek mit tesz Isten szívügyévé. Kit hol akar használni. Annak érdekében, hogy Isten minél jobban, minél többek számára használhassa, ő kész arra is, hogy nem él a jogával, vagy lemond a szabadságról.
Azért olvastam fel ezt a hosszabb szakaszt a Korinthusi levélből, mert Pál itt egy korabeli konkrétumon szemlélteti, hogyan történik ez. Nagy probléma volt azokban a gyülekezetekben, ahol bálványimádó pogányokból lettek emberek Jézust imádó keresztyénekké, hogy most hogyan viszonyuljanak az eddigi vallásos szokásokhoz. A család továbbra is elment a pogány istenség templomába, és ott bemutatták neki az áldozatot, ami azt jelentette, hogy levágtak egy állatot, annak egy részét elégették az oltáron az istenség tiszteletére, a másik részét meg hazavitték, és otthon megették. Vagy ha sok volt, eladták a hentesnek és az kimérte másoknak. Na most mi legyen? Ha ők Jézus tanítványai lettek, elmehetnek-e ilyen istentiszteletre? Oda jobb, ha nem mennek el. De szabad-e enni abból a húsból, amit a rokonok hazahoznak, és otthon elkészítik? Pál azt mondja: kezdjük az elején. Olyan jellemző ez, az ő Szentlélektől kapott bölcsességére és pedagógiájára, hogy nem egyszerűen igennel és nemmel intézi el a kérdést, hanem disztingvál, árnyaltan válaszol. És logikus lépésekben bontja ki, vezeti el az olvasóit az igazsághoz.
Azt kérdezi először: vannak-e bálványok? Tehát valóban létező hatalmak-e ezek, amiket a pogányok istenként tisztelnek. Nincsenek. Egyetlen Isten van, az Atya, aki teremtette ezt a világot, és Jézus Krisztus, aki megváltott minket. Nincs több Isten. Ő az egy, valóban létező, igaz Isten. Tehát, ha nincsenek bálványok, akkor azzal a hússal, amit a nem létező bálvány számára áldoztak fel, semmi nem történik. Az ugyanolyan hús marad, mint amit itthon levágunk, és mindjárt elfogyasztjuk. Tehát, ha semmi nem történik, akkor minden aggályoskodás nélkül egyétek meg. Én is ezt teszem — teszi hozzá Pál.
De — és itt lép be az isteni szeretet és bölcsesség — ha valakinek mégis aggályoskodás van a szívében, hogy őt Isten kihozta abból a sötét, pogány bálványimádásból, elsegítette Jézus Krisztus világosságára, neki semmi köze többé a régi életéhez, ő semmit nem akar folytatni, amit ott gyakorolt, nem akarja megenni azt a húst, amit onnan hoztak, akkor, noha ti tudjátok, hogy az ugyanolyan hús és meg lehetne enni, mégse gúnyoljátok ki őt, ne tegyétek nevetségessé. Ne akarjátok, hogy megegye, ha az ő lelkiismerete tiltakozik, sőt ti se egyé-tek meg akkor.
Itt írja az apostol ezt a sokat jelentő mondatot: Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja az én testvéremet, inkább nem eszem húst soha, csakhogy őt meg ne botránkoztassam. Megehetném nyugodtan, semmi bajom nem lesz tőle, mert tudom, hogyan vannak a dolgok. Ő azonban ezt még nem egészen érti, csak ez a szent cél van előtte, hogy ő csak az Úr Jézusnak akar élni. És ha szerinte ebbe az is beletartozik, hogy nem eszik ebből a húsból, akkor ne egyék belőle. Majd növekszik a hite, Isten előbbre viszi az ismeretben, aztán egy idő után ő is megeszi. Viszont, akkor én sem fogok ott előtte enni. És ha kell, egész életemben nem eszem, mert a másiknak a lelki fejlődése, állapota, növekedése nekem fontos.
Szabad arra is, hogy lemondjon a maga szabadságáról. Neki szabadsága van megenni akármilyen húst, mert hús, hús, bálvány nincs, ő Istentől fogadja el a mindennapi ételt hálával, és akkor minden rendben van. De ha bármilyen nehézséget támaszt ez az én erőtlenebb testvéremnél, akkor hozzá alkalmazkodom, és reá való tekintettel, az ő növekedése érdekében, nem élek a szabadságommal.
Ez az igazi szabadság, amikor nemcsak azt mondhatja el valaki, hogy minden szabad nekem, ami javamra van. Szabad vagyok arra, hogy semmi olyat nem teszek, ami árt nekem. Szabad vagyok minden jóra. Szabad vagyok arra, hogy ma is, holnap is, holnapután is nemet mondjak mindarra, amire Isten nemet mond és nekem ártana. De szabad vagyok arra is, hogy ezzel az első nagy szabadságommal adott esetben ne éljek. Lemondok róla a másik érdekében, vagy Isten ügye érdekében, vagy akármi olyan céllal, ami a számomra fontossá lett.
Nem az tehát az igazi szabadság, hogy kitombolom magam, nem érdekel senki és semmi. Éjjel is bömböljön a zene, nappal is alszom stb., aztán a végén megkötözött rab leszek, aki tehetetlenül vergődik és a félelme miatt már aludni sem tud. Nem ez az igazi szabadság, mert erre az érvényes, amit egy alkoholizáló ismerősöm mondott egyszer józan állapotában: tudod, én szabad vagyok, mint a madár, melyet elkap a forgószél. Ilyen a világ szabadsága. Krisztus pedig arra a szabadságra akar elsegíteni minket, hogy nagyképűség nélkül elmondhassam: minden szabad nekem... Alig tiltott meg valamit az én Uram. Minden szabad, ami az én és a többiek javát szolgálja. Ezeket élvezzem hálaadással. De semmit nem akarok tenni, ami árt nekem meg másoknak. Mert ezt mondta az én Uram, és de jó, hogy előre figyelmeztetett! Szabad vagyok arra is, hogy alkalmanként ne éljek a szabadságommal. Mindezt önként és boldogan teszem, valami módon ezt is hálából, hogy egyáltalán ahhoz tartozhatom, aki engem megszabadított, hogy vele járhatok, neki élhetek, és éppen ott kerülök hozzá nagyon közel, amikor Őérte meg az Övéiért lemondok a szabadságomról.
A megelőző fejezetben részletesen elsorolja Pál apostol, hogy milyen alapvető jogaikra hivatkoztak, és jogaikhoz ragaszkodtak a korinthusiak. Felsorolja, hogy minden munkásnak joga van ahhoz, hogy megkapja a bérét. Mi nem kérünk tőletek semmi bért. Egy éve itt dolgozunk közöttetek, s nem kérünk semmit. Minden munkásnak joga van ahhoz, hogy ha hosszú ideig távol van otthonától, és másokért dolgozik, a felesége is vele menjen. Barnabás és én nem hoztuk — Barnabásnak volt, ő vihette volna. Azt mondja: ha megy valaki gyülekezetet építeni evangélistaként, amíg ott szolgál, és nektek a lelki javakat osztogatja, addig azt el szokták tartani. Én nem kértem, hogy tartsatok el. Ezek a kezek keresték meg a mindennapi kenyeremet — írja itt nekik.
Miért? Szép ez a mondat a 9,12 versében: „Ha mások részesedhetnek ezekből, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, hanem mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé.” Nehogy ez legyen már a szóbeszéd, hogy Barnabás ugyan prédikál, de a felesége csak otthon lebzsel, aztán mind a kettőt etetjük. Ne mondhassatok ilyet. Ne mondhassatok olyat se, hogy én csak prédikálok, de nem működik a két kezem, és nem keresem meg a kenyeremet. Elment Akvila és Priszcilla bőrkikészítő műhelyébe, és amikor szabadideje volt, ott dolgozott és megkereste a maga kenyerét.
Semmi akadályt ne gördítsünk az evangélium elé, hogy ne velünk foglalkozzatok, hanem azzal a Jézussal, akit mi hozunk nektek. Ne mi legyünk a téma, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy Jézus mit tett érettetek és milyen szabadságra hívott el titeket. Egy magasztos cél érdekében mi nem éltünk e szabadsággal, ami egyébként egészen természetes lett volna.
Jézus nélkül maradunk abban a rabságban, hogy mindig a tiltott fa gyümölcse után nyúlunk ki, hogy mindig olyan késztetések támadnak bennünk, amik Isten parancsaival ellenkeznek, s hogy azokat többnyire végre is hajtjuk. Nem tudunk olyat tenni, ami Isten mércéjével mérve jó lenne.
Valóban úgy van, ahogy Jézus mondja: „Aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek.” Ezt a mondatot azonban ezzel folytatja: „Akit azonban Fiú megszabadít, az valósággal szabad.” (Jn 8,34-36)
Mitől lesz szabad az ilyen ember? A bűntől. És mire lesz szabad? Arra, hogy hálásan éljen minden jóval, amit Istentől kap. Határozottan visszautasítson mindent, ami ártalmára lehetne. Tudjon újra Isten akarata szerint élni, és ha kell, szabad legyen lemondani is a maga szabadságáról. Ez az az igazi szabadság, amit Isten a benne hívőknek lehetővé tett. Hálásan élni, iránta való hálával mindazzal, amit ad nekünk. Határozottan visszautasítani mindent, amire Ő azt mondja, rossz. Megtanulni újra az Ő akarata szerint élni, és ha a célt szolgálja: lemondani a szabadságunkról.
Szeretném ezt egy-két egészen gyakorlati dolgon szemléltetni.
Evés. Ételek. A Bibliában több felszólítás van: élvezzétek az ételeket. Ha van mit enni, adjatok hálát Istennek. Neki legyetek hálásak a kevésért is, vigyázzatok, ha sokat kaptatok. Nem kellene-e annak egy részét valakinek átadni? — ez jelentené azt, hogy Isten akarata szerint élek vele. De amire nektek szükségetek van, élvezzétek, de há-laadással. Semmit ne egyetek, ami árt. Időnként legyetek készek lemondani erről a szabadságról. És a hívő ember tudja, milyen sokat jelent a böjtnek a gyakorlása. Nem kell mindig böjtölni. Megvan annak az ideje, ha Isten megmutatja a célját. Élvezzétek hálásan. Úgy élvezzétek, hogy ne ártson. Legyetek készek arra, hogy mit adhattok belőle tovább másnak, amit Isten nem nektek szánt, csak kézbesítésre akar felhasználni, és tudjatok néha lemondani róla egy magasabb cél érdekében.
Pihenés. Többször beszél erről a Szent-írás. Tudni kell pihenni is, de nem szabad lustává válni. Ez lenne az, hogy a rosszra viszont nemet mondok. Isten akarata szerint kell az arányokat megtalálni. Lehetnek olyan időszakok, hogy bizony megrövidítem a pihenésemet valamilyen cél érdekében. Valaki másnak fokozottan szüksége van rám, vagy valamilyen cél most ezt megkívánja. Aztán majd pihenünk azután, ha a nehéz korszakon túl leszünk. Emiatt nem leszek mártír, de ezzel nem is dicsekszem. Mind a kettőt kizárja az, ha valaki helyesen él a szabadságával. Természetesen él az ember.
Hadd beszéljek ilyenekről is, amikről ritkán van szó: szex. A Biblia erről is ír. Azt mondja: hálásan és örömmel élvezzétek a házastársatokkal mindazt, amit a szexuális közösség nyújt. Ez az, hogy élvezd hálával a jót, de mondjál nemet arra, amit Isten megtiltott. Csak a házastársaddal élvezzed és senki mással, mert aztán retteghetsz attól, hogy nem vagy-e HIV pozitív. Isten akarata szerint éljetek ezzel. Aki élhet vele, egymást kölcsönösen megbecsülve, — akinek nincs rá lehetősége, Istentől elfogadva és kérve hozzá erőt és ebben is örömöt, mert ez megadatik. És még a negyedik is ott van a Bibliában (1Kor 7): Ha azt akarjátok, hogy jobban ráérjetek az imádságra, és együtt megegyeztek abban, akkor egy időre szüneteltethetitek a házaséletet. De megvan a célja, és együtt kell megbeszélni, egy bizonyos időre.
Van szabadságom nem élni a szabadságommal. Így érvényes ez mindenre: pénzre, munkára, akármire, amiből a hétköznapjaink állnak. Akik Jézus Krisztussal együtt élnek, akiknek a múltját Ő tisztára mosta a bűnbocsátó kegyelmével, akik az egész jövőjüket letették az Ő kezébe, azokat Ő megtanítja úgy élni, hogy élvezzék mindazt, ami jó, akár kevés, akár sok. Iszonyodjanak mindattól, ami ártana, és amire Ő azt mondja: ne. Az egész életüket rendezzék be Isten akarata szerint; és legyenek annyira szabadok, hogy időnként nem élnek a szabadságukkal valakinek vagy valaminek az érdekében.
Gyönyörű példa erre a mi Urunk Jézus Krisztus. Itt is Ő ad nekünk példát is, meg erőt is. Mindnyájan ismerjük a Filippi levél 2. részéből azt a szép Krisztus-himnuszt, amelyik azzal kezdődik, hogy Pál figyelmezteti a gyülekezetet, hogy ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindig a másokét is. És mintha itt jutna eszébe: az ám, ismeritek ezt a szép himnuszt, ugye, hogy Jézus Krisztus nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, nem élt a maga szabadságával, hanem megalázta magát, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.
Ő aztán tökéletes isteni szabadságban élt, de otthagyta a mennyet miértünk, hogy minket innen kiemeljen, magához közelebb. Ő mindig nemet mondott az ördög minden kísértésére. Mindig, mindent az Atya akarata szerint cselekedett, és ennek a gyümölcseit a mai napig élvezhetjük.
Hadd fejezzem be egy olyan idézettel, ami a János evangéliumában egészen különös magasságokban jár, és a mi Urunk szívébe enged betekinteni. Ezt mondja Jézus: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17)
Ez a szó, amit itt hatalomnak fordít az evangélium, a Korinthusi levélben is előfordul. Ott azt mondja: van jogom ahhoz... Van szabadságom arra. Jézus azt mondja: teljesen szabad vagyok arra, hogy letegyem az én életemet tiérettetek, de teljesen szabad vagyok arra is, mint Isten, hogy visszavegyem az én életemet. Ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól, és neki tetsző módon akarok cselekedni. Aki tökéletes szentséggel él a maga tökéletes szabadságával — ezt közelíthetjük meg mi is az Ő kegyelméből.
Jó lenne, ha megvizsgálnánk becsületesen, hogy mitől nem vagyunk még szabadok. Jó lenne, ha hálát adnánk azért, amitől már megszabadított minket a mi Urunk. Jó lenne buzgó hittel könyörögni azért, hogy „szabadságot adj nekem és tiszta szívet, vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled” Mert ez a vele való járás, ez a teljes elkötelezettség, ez a kötött pálya az, ahol a legteljesebb szabadságra eljuthat Isten gyermeke.