Kicsoda Jézus Krisztus?

Ezt a húsvét előtti vasárnapot azért nevezték el virágvasárnapnak, mert amikor Jézus Krisztus ezen a napon egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe, az emberek zöld ágakat szórtak elé az útra örömükben.
A Jézusról szóló sorozatunkban ma Jézus haragjáról lesz szó. A virágvasárnapi történetben ugyanis két olyan részlet is van, amit szívesen emlegetnek azok, akik szeretnék a mi Urunk Jézust lehúzni arra az alacsony szintre, amelyiken mi vagyunk. Kezdettől fogva van ilyen törekvése az Isten ellen fellázadt embernek, hogy próbál Jézusnak olyan gyarlóságokat tulajdonítani, amik reánk jellemzők, Őreá nem, hogy így aztán hivatkozhassék arra, hogy ha még a szelíd és kedves Jézus is ilyen hibákat vétett, akkor mennyivel érthetőbb, sőt megbocsáthatóbb az a mi esetünkben.
Ez a két részlet, amit most hallottunk, a fügefa megátkozása és a templom megtisztítása. Mi történt itt voltaképpen? Olvastuk, hogy Jézus korán reggel ment a városba és gyümölcsöt keresett egy út menti fügefán. Mivel nem talált, megátkozta ezt a fát, és az azonnal elszáradt. Na, ugye —, mondják az előbb említett emberek. Íme Jézus is haragra gerjedt, és mérgében még bosszút is állt. Persze érthető — mentegetik magukat mindjárt tipikusan reánk jellemző módon —, mert ha valaki nagyon éhes és nem jut élelmiszerhez, akkor okkaljoggal felháborodik. Íme Jézussal is előfordult ez.
A templom megtisztításánál meg még szembetűnőbb a dolog, hiszen Jézus ott egyenesen korbácsot készített egy kötélből, és azzal verte ki a templom egyik udvaráról a kereskedőket. Na, ugye! — hangzik megint. Jézus is ismerte, hogy dühbe gurul valaki és mérgében még kegyetlenkedni is kezd.
Szeretném kérni, hogy óvakodjunk az ilyen felszínes és önigazoló megállapításoktól, amelyeknek a gyökere legtöbbször a tudatlanság. Aki ilyen valótlanságokat mond, az egyszerűen nem érti, hogy miről van itt szó, sőt úgy tűnik, nem is veszi a fáradságot, hogy megértse.
Éppen ezért, nézzük meg most közelebbről, mi ennek a két történetnek a jelentése.

I.

A fügefa Izráel népének az egyik jelképe volt. A fügefák különös tulajdonsága, hogy előbb jelennek meg a rügy hónaljában gyümölcskezdemények rajta, mint a levelek. A másik különös tulajdonsága, hogy egész idényben többféle érettségi fokú gyümölcs is van rajta. Egészen pici, zöld, éretlen is, aztán többé-kevésbé érett, meg egészen feketére megérett, túlérett gyümölcs is.
Tehát ha egy fügefa már lombos és egyáltalán semmilyen gyümölcs nincs rajta, az tényleg rendellenes, és az ilyen fa nem érdemli meg, hogy életben maradjon. Tudniillik a fügefát nem az árnyékáért tartják, hanem a gyümölcséért.
A legutóbb láttuk, hogy Jézus szíve tele volt a népe iránti szeretettel. Amikor ezt a különös jelenséget látta, egy kilombosodott, de teljesen gyümölcstelen fügefát, az Ő népének akkori lelkiállapota jutott eszébe. A választott nép akkori állapotában dús lombú gyümölcstelen fügefához hasonlított. A virágvasárnapi események ennek a szomorú igazságnak az illusztrációi voltak.
Üzemelt a templom — azt mondják egy-egy ilyen nagy ünnepen, mint a páska volt, több százezer ember fordult meg a szent városban —, papok sokasága tette a dolgát, tanították a Mózes törvényeit, áldozati állatok ezreinek a vérét ontották ki, de a legtöbbeknél felszínes, külső vallásosságban merült ki az ünneplés. Még a legjobbakat is — olvassuk az evangéliumokban — gőgössé tette az, hogy teljesítették az előírásokat. Íme a pogányok udvarán nem misszió folyik, hanem üzletelés. A pénz mindennél fontosabb volt a felelős vezetőknek, és igazi életváltozással alig-alig lehetett találkozni. Azt pedig már teljes egyetértésben eldöntötték a vezetők, hogy Jézust meg kell ölni.
Sok minden történt. Pezsgett az élet, ha életen ezt értjük, csak éppen lelki gyümölcsöket nem lehetett találni a vallásos emberek életében sem. Másokat gazdagító áldásokat nem lehetett látni. Isten népe olyan lett, mint egy dús lombú, de gyümölcstelen fügefa. Nem a küldetését teljesítette. Küldetése az volt, hogy mutassa az Istenhez vezető utat a pogányoknak. Itt erre senki nem gondolt. Itt mindenki arra gondolt, hogy magát hogyan szedheti meg, aztán úgy ahogy teljesítse a vallásos előírásokat, utána húzza ki magát és legyen arra büszke. Dús lombú, gyümölcstelen fügefa, amelyik megérett az íté-letre.
Amikor Jézus ítéletet hirdet ezen a fügefán, akkor figyelmeztetés hangzik el. Az Ő népét figyelmezteti arra, hogy ha sürgősen és szívből vissza nem térnek Istenhez, ők is arra a sorsra jutnak, amire ez a fa jutott.
Jézus itt nem mérges volt, nem valami személyes sérelmet torolt meg. Kü-lönösen az nem jellemző rá, hogy a gyomra lett volna az úr, s mivel nem tudott enni, ezért dühbe gurul. Tudjuk, hogy Ő mennyire gyakorolta a böjtöt, nem úgy, mint mi, és tudjuk, hogy amikor a tanítványok éhesen elemózsia után néztek, ő nem kapott rajta, hanem azt mondta: „van nekem eledelem, amit ti nem tudtok. Az az én eledelem, hogy annak az akaratát cselekedjem, aki engem elküldött.” (Jn 4,31-34).
Ez mérhetetlenül magasabb rendű gondolkozás, mint az, hogy hol van egy fü-ge, amit a szájamba tömhetek. Jézus nem ilyen alacsony szinten élte a maga életét. Itt nem az Ő személyes haragjáról van szó. Itt arról van szó, hogy jelet adott a fügefa kiszárításával. Figyelmeztető jelet, amit egy másik alkalommal így fogalmazott: „Ha meg nem tértek, bizony mindnyájan ugyan így elvesztek.” (Lk 13,3).
Tudjuk a Szentírásból, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Ahogy Jézus azon a reggelen gyümölcsöt keresett egy fügefán, aminek egészen természetesnek kellett volna lennie, hogy van rajta valamilyen gyümölcs, ugyan így keres ma gyümölcsöt a mi életünknek a fáján. Megtalálható-e a Lélek gyümölcse az életünkön, ami: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség és önmegtartóztatás.
Szedhetnek-e rólunk tápláló gyümölcsöket mások csak úgy, ingyen? Kapnak-e jó szót, ha arra van szükségük, egy biztató tekintetet, vigasztalást, helyén mondott igét? Nem jövünk-e ki mi is ugyanolyan hamar a béketűrésből és meg is magyarázzuk, hogy az természetes, mint mások? Más-e a mi életünk, mint a nem hívőké, a világé? Van-e gyümölcs az életünk fáján? Ezt kérdezi ma tőlünk Jézus, mert meddő lelki életet nem lehet vég nélkül élni. Egyszer Ő megáll, és ha nincs gyümölcs, elhangzik az ítélet.
A keresztyén élet nem szórakozás. Őgyelgek valahogy az úton. Az Krisztus-követés, ami azt jelenti: erőfeszítés is, aminek eredményei, gyümölcsei vannak és ott maradunk mindig a mi Urunk közvetlen közelében. Hiszen Ő maga mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Ez a mi rendeltetésünk. Teljesítjük-e a rendeltetésünket? (Jn 15,16).
Az igazi az, hogy észre sem vesszük, hogy terem a gyümölcs az életünkön. Ha olyan szoros közösségben vagyunk a mi Megváltónkkal, hogy engedjük, hogy Ő munkálkodjék bennünk, és az Ő bennünk levő életének az áldott gyümölcseivel gazdagodjanak a körülöttünk élők. Nem mi szíveskedünk adni gyü-mölcsöket. Szedjenek rólunk úgy, hogy észre sem vesszük. De adjuk, telik, folyamatosan. Jézus termi ezeket a gyümölcsöket. Ez több, mint az a formális vallásosság, ami abban az időben Isten népét jellemezte, meg ami sokszor talán minket is jellemez. Jézus ilyen gyümölcsöket keres rajtunk. Nem magának akar gyümölcsöt, hanem azt akarja, hogy az Ő népe tudja gazdagítani a többieket azzal, amivel csak az Ő népe tud gazdagítani másokat, az egész társadalmat is.
II.

A másik a templom megtisztításának a története. Tudjuk, hogy sok állatra volt szükség az áldozatok bemutatásához, és ezeket többnyire ott vásárolták meg az emberek. Azt is tudjuk, hogy nem lehetett akármilyen pénzzel fizetni a templom területen. Csak templomi pénzt volt szabad használni, amin nem volt rajta egyik pogány császár arcképe és felirata sem. Ezért szükség volt állatkereskedőkre és pénzváltókra. Ezeknek meg volt a kijelölt helyük. Itt történt a baj.
Jól ment az üzlet és nem érték be a kijelölt hellyel, hanem benyomult az üzletelés a pogányok udvarába. A pogányok udvara meg olyan terület volt, ahova várták azokat a nem zsidó, Istent kereső embereket, akik ott hallhattak Izráel élő Istenéről, és csendben imádkozhattak, mivelhogy az Isten háza az imádság házának rendeltetett, és mivelhogy az Isten népe világosságul rendeltetett a pogányoknak. Csak hogy éppen ettől került nagyon messze az akkori közgondolkozás. A templom és a vallásos élet vezetői is bizonyos haszon fejében csendesen szemet hunytak a felett, hogy a pogányok udvarában már nem lehetett imádkozni, csak üzletelni.
A misszió helyén, sőt a misszió helyett seftelés folyt az Isten szent házában, mert mindennél fontosabb a haszon. Ez volt a nyers igazság, és ekkor ragadta Jézus azt a bizonyos korbácsot, és tett olyat, amit sem előtte, sem utána nem tett. „Kötélből korbácsot csinált, kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Miért tette ezt? Méregbe gurult? Elragadták az indulatai? Egyáltalán nem! Ő nem volt kiszolgáltatva semmiféle ránk jellemző emberi indulatosságnak. Hanem miért tette? Azért, ami azonnal eszükbe jut a tanítványoknak a 69. zsoltárból: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.”
Jézus azért volt itt ennyire kemény, mert úgy minősítette, hogy minden mértéket meghaladott az a szemérmetlen Isten elleni lázadás, amivel ott találkozott. Amit ott tettek, hogy a misszió udvarában kereskedni kezdtek, és ehhez mindenki, a felelősök is, hozzájárultak, az olyan kihívó, kirívó, szemtelen lázadás volt az élő Isten és az Ő rendje ellen, amit nem lehetett következmények nélkül hagyni. Jézus idézi az igét, aminek alapján Ő itt cselekszik. A Jeremiás 7-ből szó szerint idézi: „Az én Atyám imádság házának rendeltetett, ti pedig rablók barlangjává züllesztettétek.”
Akinek már semmi sem szent, aki nyíltan és gátlás nélkül gyalázza a Mindenhatót, aki semmit sem arra használ, amire azt Isten adta, akinek csak a maga anyagi előnye fontos és senki és semmi más nem számít, az nem számíthat a szelíd Jézus irgalmára, megértésére, bocsánatára. Az ilyen ember, amíg meg nem tér, az Isten haragjával és igazságos ítéletével találkozik.
Tehát Jézus nem valami személyes sérelmet torolt meg. Senki nem bántotta Őt. Egész egyszerűen arról van szó, hogy Jézus ebben a helyzetben is az maradt, aki mindig volt: a mindenható Isten engedelmes szolgája. Aki minden körülmények között Isten igéjéhez tartja magát, akkor is, ha az népszerűtlen. Aki minden helyzetben egyedül Istennek akar engedelmeskedni, és küldetésében jár, akkor is, ha ezzel megbotránkoztat másokat.
Virágvasárnap a templom megtisztítása a minden helyzetben engedelmes Messiás isteni tette volt, és e mögött nem olyan harag vagy indulat lapul, mint ami minket jellemez, hanem e mögött ez a féltő szeretet volt, amiről itt olvasunk, és amit Jézus vállalt. Féltő szeretet egy istentelen társadalomban a szent Isten iránt, és féltő szeretet az elvakult, erkölcsileg lezüllött, de mégis szeretett népe iránt. Ez a féltő szeretet vitte Őt a keresztre is.
Amikor Jézus haragját emlegeti valaki, akkor legyen szíves, olvassa el a Bibliát. Mindent, ami ezzel kapcsolatos. És majd elszégyelli magát, és egészen másként fog gondolkozni. Leborulva imádja azt a Krisztust, aki még a kereszten haldokolva is azokért könyörgött, akik odajuttatták Őt.
Egyébként Izráel népe ezekben a napokban a legnagyobb ünnepére készült. A páska az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe volt, amikor Isten nagy tetteit sorolták el a család legkisebb tagjaitól a legöregebbig mindenkinek, és arra emlékeztek, azért magasztalták az Urat, hogy csodák sorozatán vitte át a népét. De ha elolvassuk az evangéliumok erről szóló történeteit, sehol sem találkozunk azzal, hogy ez a gondolatkör töltötte volna be az ünneplőket.
Ki emlegeti itt Isten nagyságát? Ki emlékezik Isten nagy tetteire? Ki hódol előtte mint Szabadító előtt. Itt az érdekelt mindenkit, hogy az ünnepek alatt is jól érezzék magukat az emberek, minél kényelmesebben letudhassák vallásos kötelességeiket, minél nagyobb haszonnal zárják az ünnepet, és ugyanott folytassák utána, ahol abbahagyták.
Vajon nem ugyanez jellemez ma minket is? A legnagyobb ünnepeinkre ké-szülünk, mert nagypéntek Jézus Krisztus helyettünk elszenvedett kínhalálára és váltságára emlékeztet. Húsvét az Ő dicsőséges feltámadását hozza elénk, hogy Őt magasztaljuk ezért. Vajon csakugyan ezek a gondolatok töltenek be most bennünket, vagy egészen más jellegűek?
Az ünnep neve már leleplezi azt a félelmetes torzulást, ami a gondolkozásunkban bekövetkezett. Nem feltámadás ünnepére készülünk, hanem hús vétre. Amikor a böjti korszak után végre húst vehet magához az ember. A mai ember még böjtöt sem tartott. Böjt nélkül készül a még nagyobb hús vételére. Sonka, tojás. A halálon is diadalmaskodó Úr ünneplése helyett pogány termékenységi rítusokból származó szokásként pacsulival locsolgatjuk egymást. Alkohollal locsolgatjuk a sonkát a gyomrunkban. Lehessen eladni mindent, amit csak akar valaki az ünnep előtt, és bezsebelni mindent, amit az ünnep kapcsán lehet. A gyerekeket is erre tanítjuk: tartsd a markod, ha meglocsoltad a nénit meg a kislányt. Ez lett az ünnepből.
Hol van a kereszthalál és a feltámadás jelentőségének a világos értése, a magunkra alkalmazása? Sokféle nyomorúságunk között is az az öröm, ami annak a szívében mindig megszületik, sőt betölti a szívét, aki ezeket a csodákat érti, és ezekért újra és újra tudja magasztalni a mindenható Istent?
Sonka, tojás, kívülről kölni, belül alkohol, és ünnep másnapján, aki teheti, ne üljön autóba, mert tele van az út félrészeg gépkocsivezetőkkel. Leitatjuk a gyerekeket is, viszik őket a detoxikálóba. Ünnepeltünk. Miközben sokan ezen a napon sem laktak jól.
Mit gondoltok, mi lenne, ha ezen a ma kezdődő héten minden vacsoránk árát félretennénk, és az ünnep alatt odaadnánk egy árvízkárosult családnak? Mi lenne, ha vacsora helyett elővenné a család a Bibliát, aztán ha megtalálja benne a nagypénteki meg a húsvéti történeteket, elolvasnánk, emlékeztetnénk magunkat, hogy mit tett értünk Jézus, és imádkozna a család azért a sok nyomorúságért, amik között élünk? Ugye milyen szokatlan gondolat? Máris megszólal bennünk, hogy miért nem lehet ezt megvalósítani.
Mit gondoltok, mi lenne, ha a megszokott ünnep délutáni program helyett elmennénk valamelyik elfekvő kórház pisisszagú szobáiba? A nővér megmondja, kit nem szoktak látogatni, és letennénk egy ismeretlen idős ember éjjeliszekrényére egy nagybetűs igét, meg egy szem gyümölcsöt, és csak ennyit kérdeznénk: hogy tetszik lenni? És végighallgatnánk. Mit gondoltok, mi lenne? Isten áldása kísérné az ünneplésünket. Így meg ez az istentelen, harsány kereskedés az Isten igazságos ítéletét hívja ki ellenünk.
Az első virágvasárnapon is úgy kiabált a tömeg, hogy maga sem vette komolyan, amit mondott. Ünnepelték a Dávid Fiát, a Messiást, de olyan szerepbe akarták kényszeríteni Jézust, amit Ő nyilvánvalóan nem vállalt. Sokszor mi is egészen másmilyennek gondoljuk el Őt, mint aki Ő valójában. Mást várunk tőle, mint amit Ő ígért és kínál. Utána fel vagyunk háborodva, és még a létét is kétségbe vonjuk. Idáig terjed sok ember vallásoskodása.
Jézus pedig ma is itt jár, gyümölcsöket keres az életünkön. Egyelőre még nem átkoz meg bennünket. Egyelőre még lehetőséget ad arra, hogy gyümölcsö-ket teremjünk. Jézus ma is itt jár, egyelőre korbács nélkül azt kérdezi: nincs-e a mi életünkben is valami olyan végzetes hangsúlyeltolódás, valami olyan súlyos aránytévesztés, mint ami akkor a jeruzsálemi templom működésében volt. Vajon a helyén van-e minden az életünkben? Meg volt a helye a kereskedésnek is, de meg volt a helye az imádságnak és a róla való bizonyságtételnek is.
Mi nincs a helyén az életünkben? Milyen nagy kegyelem, hogy még a helyére kerülhet. Hogy még mi is a helyünkre kerülhetünk. Érvényes mindannyiunkra, meg az egész emberiségre, hogy kizökkent az idő, ó kárhozat. De Jézus Krisztus visszahelyez minket az elveszített pozícióba. Aki Őt befogadja, annak megadatik az a nagy kiváltság, hogy újra Isten gyermekévé lehet. Mindazoknak, akik az Ő nevében hisznek. Akik nem kiabálják a hozsánnát, hanem akik komolyan veszik, hogy Ő Úr és Király ma is, és a legnagyobb kiváltság neki hittel, bizalommal engedelmesen szolgálni.
Csendesedjünk el ma előtte, és engedjük, hogy az Ő világossága ragyogjon be a szívünk rejtett zugaiba is, és kiderüljön, mi nincs a helyén, minek, kinek hol lenne a helye, és elsősorban Ő hadd foglalja el az egyedül Őt megillető helyet, az elsőt, aztán majd a többi magától, magától a megváltó Krisztustól rendeződik.

A Jézus Krisztusról szóló sorozatban ma arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mire mondott Jézus nemet. Mi volt az, amire semmiképpen nem lehetett Őt rábeszélni, amit a leghatározottabban visszautasított. Mik voltak azok a lehetőségek, amikkel soha, semmi körülmények között nem volt hajlandó élni. Alapvetően nem ez jellemezte Jézus szolgálatát, hogy nemet mondott dolgokra, sokkal inkább a pozitívum. Az egész élete, tanítása egyetlen nagy pozitívum volt.
Amikor Máté evangélista mindjárt az evangélium elején összefoglalja Jézusnak a munkáját, akkor ezt írja: „bejárta azokat a városokat tanítva hirdetvén az Isten országának evangéliumát és gyógyítva a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget.” (Mt 4,23) Tanított, evangélizált és gyógyított. Csupa pozitív dolog. Személyes életét illetően is alapvetően igent mondott az Atya akaratára.
Egy alkalommal kifejezetten így fogalmazza meg: „Igen, Atyám.” (Mt 11,26). Ugyanakkor és éppen ezért mindig újra nemet mondott mindenre, ami Őt az Isten akaratának való engedelmességtől el akarta téríteni.
Azért szükséges nekünk arról beszélni, hogy mire mondott Jézus nemet, mert sok ember két véglet között hányódik. Vagy mindenre nemet mond, mint a kisgyerekek az első dackorszakukban szokták, vagy udvarias felnőttként mindenre igent mond, sokszor színlelt igent a látszatbékesség kedvéért. Az érett keresztyént az jellemzi, hogy vannak dolgok, amikre átgondolt, megalapozott, felelős igent mond, és vannak, amikre nemet. És tudja, hogy mire miért mond igent és nemet.
Az érett keresztyén nem dobzse hívő. Talán még emlékszünk történelmi tanulmányainkból, hogy 1490-ben Mátyás halála után a magyar urak kerestek egy gyenge embert, akit aztán sokféle feltétellel királlyá tettek, és Jagelló Ulászló ezek után kénytelen volt az uraknak mindenre bólogatni. Állandóan azt mondogatta: dobzse, dobzse — jól van, jól van.
Jézus nem ezt mondogatta, és nem erre ad nekünk példát. Ugyanakkor megtanít arra is, hogy legyenek határozott nemjeink. Ez sokaknak nehezükre esik.
Beszélgettünk egy kedves jegyespárral az esküvő előtt. Megbeszéltük a fogadalom szövegét is, egyebek között azt, hogy mit ért a Biblia hűségen. Mit jelent ez: holtomig, holtáig hűségesen kitartok mellette. A beszélgetés közben ezt találtam mondani: mert ugye, amikor erre a kedves kislányra igent mondott, akkor a világ összes többi nőjére nemet mondott. Felpattant a fiatalember és ezt kérdezte: „hogy érti ezt?” Elmondtam, hogy a Biblia mit ért ezen. Ebből egy nagyon jó beszélgetés alakult ki, de bevallotta, hogy ijesztően hatott rá, hogy ha egyre igent mond ilyen minőségben, hogy az a felesége lesz, akkor az összes többire nemet mondott, pedig ez magától értetődik, csak nem mindenkinek.
Jézus az Ő követőit erre is meg akarja tanítani. Átgondolt, visszavonhatatlan, egyértelmű igeneket mondani, és ugyanakkor ebből egyenesen következik, hogy ami ettől eltérítené az embert, arra meg ugyanilyen átgondolt, egy-értelmű, visszavonhatatlan nemet mondani. És ez megkönnyíti az ember döntéseit a hétköznapokban, amikor egymás után sorjáznak a döntéshelyzetek.
Elevenítsünk fel néhány jelenetet Jézus életéből az evangéliumok alapján, és aztán az utolsónál időzzünk egy kicsit szent áhítattal, mivel most a megterített úrasztalához is készülünk sokan.
Mindjárt nyilvános szolgálata elején megjelent az ördög és felhívta Jézus figyelmét arra, hogy neki van hatalma, hogy a követ kenyérré változtassa. Használja a hatalmát, segítsen magán, hiszen éhes. A böjt után van, egyék.
Utána a népszerűségére épített és azt mondta: ha látványosan leugrana a templom magas párkányáról, az angyalok úgy is megőrzik Őt a balesettől, de milyen népszerű lenne így az emberek előtt.
Ezek után pedig mindent felkínált Jézusnak, hogy imádja őt.
Feltűnő, hogy Jézus nem tárgyal az ördöggel. Nem vitatkozik, nem oktatja ki, nem utasítja rendre, nem tesz fel neki kérdéseket. Egyetlen, pontosan idézett bibliai igével visszautasítja az ajánlatait, és utána megy tovább az Atyának való engedelmeskedés útján. (Mt 4). Minden válasza minden jót akaró, „segíteni vágyó” ördögi ajánlatra, egyáltalán mindenre, ami az ördögtől jön, határozott nem.
Amikor az ötezer embert jól tartotta Jézus, utána királlyá akarják Őt tenni. Ilyen király kell mindenkinek, aki munka nélkül is kenyeret. Jézus természetesen nem engedi meg ezt. Átment közöttük és felment egyedül a hegyre. Ő ott mindig imádkozott.
Jézust nem kell királlyá tenni, mert Ő az. Csakhogy Ő egyelőre nem azért jött, hogy uralkodjék, „nem azért jött az Emberfia, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.” És ettől eltéríteni akkor sem hagyja magát, ha az egész népe összefog ellene. Erre Ő újra és újra nemet mondott.
Egy alkalommal úton voltak és egy samáriai faluban esteledett rájuk. A falu lakói azonban nem adtak szállást nekik, mert Jeruzsálembe igyekeztek és ez ellen nekik vallási alapon voltak kifogásaik. A tanítványok ezt úgy akarják beállítani, mint Jézus elleni személyes sértést, és ezért tüzet akarnak kérni büntetésül a falu lakóira. Jézus azonban határozott nemet mond nekik, és ezt olvassuk: „Jézus ezt mondta: nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa azt.” (Lk 9,55-56).
Azok, akiket Jézus meggyógyított, szerettek volna vele maradni. Ő azonban többször azt mondta nekik: nem. Menjetek haza, és mondjátok el otthon, mit cselekedett veletek az Isten.
Ugyanilyen kedves, de határozott nemet mondott Péternek, aki a megdicsőülés hegyén be akart rendezkedni, külön kis lakosztályt építeni mindenkinek, aki éppen ott volt. Jézus szóra sem méltatja ezt az ostoba javaslatot, hanem példájával hozza tudtukra, hogy lent várja Őt és őket több segítségre szoruló ember, s várják a tehetetlenkedő tanítványok. Az ünnepi pillanatok után, amiket átéltek a hegyen a hitükben megerősödve le kell menni újra a völgybe, szolgálni.
Egy alkalommal Jakab és János édesanyja protekciót kért Jézustól. Azt kérte, hogy az Ő dicsőségében az ő két fia Jézus közvetlen közelében, mellette helyezkedhessék el. Jézus erre is nemet mondott. Egyrészt azért, mert megmondja ennek az asszonynak: nem tudod, mit kérsz, fogalmad sincs, hogy milyen szenvedéseken keresztül vezet az az út, amelyik abba a dicsőségbe érkezik meg. Csak a dicsőségben akarnak osztozni velem a te fiaid, a szenvedésben, amire nem is gondolnak, abban nem. Egyébként pedig rejtett hatalmi igény húzódik meg e mögött a látszólag ártatlan kérés mögött. De — és ez a leghangsúlyosabb Jézus szavaiban — tisztában volt azzal, hogy ki mire illetékes, és kinek mi a hatásköre. Ezt olvassuk a Bibliában: „Az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni.” És ami nem az Ő dolga volt, az nem csinálta. Akkor sem, ha egy aranyos édesanya fiai iránti megható szeretetből kéri. Ő mindig a küldőjére, az Atyára nézett. Mit bízott rá az Atya? Ezt nem. Akkor nem teszi, akkor sem, ha az önmagában talán nem lenne helytelen. (Mt 20,23).
Egy alkalommal két testvér szólította meg Jézust. Azt kérték tőle, hogy tegyen igazságot köztük, és ossza meg köztük a vagyont. Nekik is nemmel válaszolt. „Mester, mondd meg az én testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget. Jézus ezt mondta: ki tett engem köztetek bíróvá vagy osztóvá? Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az ember élete.” (Lk 12,13-15).
Megint az Atyára néz, hogy kivé tette Őt az Atya. Nem tette Őt bíróvá és osztóvá, akkor nem kezd bíráskodni és osztani. Ráadásul leleplezi azt az anyagias lelkületet is, ami a kérés mögött húzódik meg, és ezt követően mondja el a bolond gazdagról szóló példázatot.
A legkeményebb támadások azonban Jézust a kereszthalálát megelőző órákban érték. Az ördög még egy össztüzet zúdított rá. Még egyszer megpróbálta meghiúsítani Isten szabadító tervét, hogy Jézus haláláért mi Isten kegyelméből bocsánatot, üdvösséget és életet kapjunk. Jézus minden ezzel kapcsolatos kísértésre újra és újra nemet mondott. Különösen három ilyen „nem” szólal meg a kereszthalála előtti órákban.
Először is nemet mondott a saját félelmére. Nekünk fogalmunk sincs arról, milyen szenvedést jelenthetett Jézusnak az egész emberiség bűnei miatti ítéletet magára vállalni.
Ilyen istentelen mondatot is hallottam, hogy az Úr Jézus sem szenvedett annyit, mint amennyi szenvedésben nekem részem van. A teljes tudatlanság van e mögött. Sejtelmünk sincs arról, milyen ítélettel sújtotta az igaz Isten az Ő egyszülött Fiát, aki a mi helyünkre állt és elszenvedte a mi ítéletünket. Olvassuk az evangéliumokban, hogy amikor közvetlen közel került Jézus ennek a vállalásához, Ő maga is visszariadt ettől. Kér imasegítséget. Kéri a tanítványokat, a három legbizalmasabbat, hogy ha a többiek a jó vacsora után elalszanak is, ők virrasszanak vele és segítsenek imádkozni. Ők is elalszanak. Egyedül, teljesen egyedül marad Jézus ezzel a teherrel a vállán. De egyedül is imádkozik.
Hogy hangzott az első imádsága? „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, hogy ne kelljen kiinnom, mindazáltal nem úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”
Az imádság mindig őszinte. Természetesen Jézusé is. Ezzel a kéréssel kezdi, ha lehetséges, múljék el, mert rá gondolni is borzasztó. De abban a pillanatban elhangzik egy határozott nem a saját akaratára. Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom. És elhangzik újra egy határozott igen az Atya akaratára: Hanem úgy, ahogy te.
Aztán másodszor is imádkozik, de akkor már másként kezdődik az imádság. Nem tudom, feltűnt-e? „Atyám, ha nem lehetséges, hogy elmúljék ez a pohár, legyen meg a te akaratod.”
Azt olvassuk, hogy harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Miért mondta el még egyszer, vagy harmadszor is ugyanazt? Mert egészen bizonyos akart lenni Ő is abban, hogy mire mondott nemet és mire mond újra és újra minden támadás és kísértés ellenére igent. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy legyen minden, ahogy te akarod.
Aki ismeri azt, hogy mit jelent az imaharc, aki tusakodott már Isten előtt az Ő akaratának a felismeréséért, és azért, hogy kész legyen örömmel cselekedni azt, az egy kicsit beleérezhet Jézusnak ebbe a lelkületébe. De ebben a nagyon éles helyzetben, amikor még egyszer ki kellett mondani valamire az igent és valamire a nemet, Ő hűséges maradt, és ugyanarra mondott igent, amire addig, és ismét háromszor nemet mondott a saját akaratára, a saját félelmére, a saját visszariadására.
Ugyanezen az estén vagy másnap, Péter vissza akarja tartani Jézust a kínhaláltól, és egy szál karddal elkezdi Őt védeni azzal a csapattal szemben, amelyet kivezényeltek Jézus letartóztatására. Akkor mit mond Jézus Péternek? Itt is elhangzik egy nem. Tedd el azt a kardot. Vajon mit gondolsz, nem kérhetném az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál? De hogyan teljesednének be az írások, hogy ennek így kell lennie? Itt a légió szó szerepel. Egy légióban hatezer katona volt. Tizenkét légió hetvenkétezer. Azt mondja Jézus, hogy még ennél is több angyal áll készenlétben, hogy megjelenjen, és rendelkezésre álljanak. Egyetlen szavába kerülne a Megváltónak, hogy angyalok serege érkezzen az Ő szabadítására. De Ő nemet mond erre a lehetőségre, és újra igent mond arra, hogy minden úgy teljesedjék, ahogyan meg van írva. Mert rajtunk csak így lehet segíteni. (Mt 26,53).
Már a kereszten van, amikor gúnyolják Őt ott a nép vezetői is meg a járókelők: „Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki. Bízott az Istenben, mentse meg Őt, ha akarja, hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” Hát nem ez volt a cél, hogy higgyenek benne? Íme azt mondják: ha leszáll a keresztről, hisznek benne. Le tudott volna szállni Jézus? Egészen bizonyos. De Ő erre nemet mond.
Ő tudja, hogy ki sugallja ezt a mondatot azoknak, akik kimondják. Ő pedig az út elején is, út közben is, itt az út végén is újra és újra nemet mond mindenre, ami az ördögtől származik. Még ha ilyen vallásos mezbe van csomagolva, hogy akkor majd hiszünk neked, akkor is. Mert Ő engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Mert Ő igent mondott az Isten akaratára, és ezért újra és újra nemet mondott mindenre, ami az Isten akaratának való engedelmességtől el akarta téríteni. Mert Ő igent mondott mireánk, és ezért mindenre kész volt. Mert Ő az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűnét. Mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Mert egyedül Ő volt képes arra, hogy egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tegye a megszentelteket. Mert ez engedelmesség és akarat által szenteltettünk meg egyszer és mindenkorra a Jézus Krisztus testének feláldozása által (Zsid 10,10). (Könyv nélkül megtanulandó és a szívünkbe vésendő.)
Ezért volt Ő mindhalálig engedelmes és ezért vállalta a kereszthalált. Amikor szolgálata elején Názáretben meg akarták ölni, akkor arra nemet mondott, mert annak még nem volt ott az ideje. Most azonban önként megy a keresztre. Miattunk, helyettünk és érettünk. Mert Jézus Krisztus igent mondott ránk, és ezért nemet mondott mindenre, ami ebben megakadályozta volna.
Erre adott példát nekünk, bárcsak mi is így tudnánk egyértelmű és visszavonhatatlan igent mondani neki, és utána Ő segít majd győzelemre, hogy nemet mondjunk mindarra, ami tőle eltávolítania. Nemet mondjunk mindenre, ami az ördögtől jön, mert ma is jön onnan sok minden, minden babonaság, okkult kísérletezés. Nemet mondjunk a magunk hiúságára, büszkeségére, kényelemszeretetére, önzésére, hatalmi igényeire, a versengésre való készségére, a bennünk lapuló bosszúvágyra, anyagiasságra, önféltésre, a többiekkel szembeni közönyre, hiszen ezekről hallottunk itt, ezekre mondott Jézus nemet. És mi is mondhatunk nemet, és Ő elsegít minket győzelmes életre.
Nem azért, mintha kiválóbbak lennénk az átlagnál, hanem azért, amit Pál apostol a Filippi levélben olyan szépen ír (ez a szójáték nem jön ki a magyar fordításban). Azt mondja: nem mondom, hogy már elértem vagy hogy tökéletes volnék, de egyet cselekszem, ami hátam mögött van, elfelejtve, ami előttem van nekidőlve célegyenest igyekszem előre a Jézus Krisztusban megkapható jutalomra, amiért meg is ragadott engem a Krisztus. Az elején meg a végén ennek a szakasznak ugyanaz a görög szó van: nem mondom, hogy már fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem. És ez a biztosíték arra, hogy végigmegyek ezen az úton és megfogom majd a számomra elkészített győzelmi koszorút.
Lehet győzelmes életet élni, de nem dobzse módra. Meg nem úgy, hogy hogyan gondolja azt valaki, ha igent mondok egy valamire, nemet más valamire, hanem úgy, hogy megharcolja az ember, hogy kinek a szavára mond igent ma is, holnap is, holnapután is. Mert Isten igazmondó és egyedül Ő szeret engem érdek nélkül, és éppen ezért minden másra nemet mondok ma is, holnap is, jövőre is, ha még élek, ami engem az élő Istentől el akar szakítani.
Isten adjon győzelmet nekünk ebben a harcban.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásának az ünnepén. Ma arra a kérdésre keressünk választ a Szentírásból, hogyan történt az Úr Jézus halottaiból való feltámadása? Ragaszkodjunk szorosan a Szentírás szövegéhez, akkor nem tévedünk el az emberi képzelődés tévútjaira.
Azt olvastuk itt, hogy vasárnap hajnalban ez a két asszony kiment ahhoz a sírhoz, amelyikbe péntek délután arimátiai József és Nikodémus elhelyezték az Úr Jézus holttestét. Amíg ott álltak, nagy földrengés támadt, és az Úr angyala jelent meg a mennyből, aki elhengerítette a nagy kőlapot, amivel lezárták a sír bejáratát, és ráült.
Közben azok a katonák, akiket előző nap kivezényeltek, hogy őrizzék a sírt, hogy oda senki be ne mehessen, úgy megrémültek, hogy olyanok lettek, mint a holtak.
És mi történt akkor? Az Úr Jézus kisétált a sírból, mivel most már nem volt előtte akadály? Vagy megállt a sír bejáratánál, mint annak idején Lázár, mivel nem tudott járni azoktól a gyolcs leplektől, amikbe arimátiai József kegyelettel begöngyölte az Ő holttestét? Nem. Jézusról itt egyáltalán nincs szó. Sőt, az angyal azt mondja az asszonyoknak: nincs is itt, mert már feltámadt.
Hogyan? Mikor? És hol jött ki a sírból? A sírkamráknak nincs hátsó vészkijárata. És ki látta? És most hol van? Majd rendre választ kapnak ezekre a kérdésekre, de itt most nem erről van szó. Hanem miről van szó? Arról, hogy „menjetek gyorsan, és mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, előttetek megy Galileába: ott meglátjátok Őt.”
Látni tehát csak az üres sírt lehet, amiben a feltámadott feküdt. Tenni pedig egy valamit lehet: vagy hisz az ember a mennyei követ szavainak, vagy nem hisz neki. Ha hisz, akkor a hit soha nem marad tétlen, hanem engedelmességgé lesz, és teszi azt, amit hallott. Ezért indulnak ezek az asszonyok azonnal: „… félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.” És eközben találkoztak a feltámadott Krisztussal, aki megerősíti hitüket, megismétli ezt a parancsot:”… menjetek el az én testvéreimhez, adjátok hírül, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.”
A feltámadott Krisztussal való találkozás tehát nem a hitet pótló tapasztalati esemény, hanem a meglevő hitet és engedelmességet erősíti meg. Jézus a szavaival arról győzi meg ezeket az asszonyokat, hogy amit a mennyei követ szavára elhittek, az igaz. Ő csakugyan feltámadott, él, olyan valóságosan, hogy beszél velük ott az úton. Ezért nem jelent meg Jézus az ellenségeinek, a hitetleneknek. Az övéinek is csak akkor, amikor hitre és engedelmességre jutottak.
Figyeljük meg a sorrendet, mert ez nagyon fontos a mi üdvösségünk szempontjából is. Nem az történt, hogy ezek az asszonyok látták, hogyan támad fel Jézus, és aztán ezt elújságolták a tanítványoknak. Ők nem láttak semmit. Jézus már előbb feltámadt. Emberi szemek előtt rejtett módon, minden emberi elképzelést meghaladó módon, az Isten mindenható hatalmánál fogva Ő már feltámadt. Ezek az asszonyok csak hallották az erről szóló jó hírt (görög szóval evangéliumot), hittek annak, és mivel hittek, elkezdtek annak megfelelően cselekedni.
Az evangélium mindig arról szól, hogy mit tett Isten értünk és mit ígér nekünk. Az Isten nagy tetteiről szóló hírt hallja az, akit érdekelnek ezek a dolgok, és időnként olvas vagy hall erről. Kérdés, hogyan fogadja? Ha hittel fogadja, akkor az mozgósítja, ahhoz igazítja a cselekedeteit. Annak megfelelően kezd el élni akkor is, ha néha furcsa és elképzelhetetlen az, amit hallott, mint ahogy itt ezeknek az asszonyoknak az esetében is. Miközben engedelmeskedik a hallott evangéliumnak, aközben győzi meg őt az élő Krisztus arról, hogy amit hallott, és amit hittel elfogadott, az igaz, az pontosan úgy van. Nyugodtan továbbmondhatja másoknak is, sőt mondja csak tovább akkor is, ha sokan nem fogják hinni, ha mások kinevetik vagy kigúnyolják, mert ez az evangélium fog mások szívében is hitet ébreszteni, és ezzel az evangéliummal változtatja meg az élő Krisztus emberek életét. Akik azt hallják, és hittel elfogadják, csüggedt, kétségbeesett, reménytelen, üres életű és szívű emberekből megalapozott reménységű, tartalmas, boldog hívőkké válnak.
Hogyan támadt tehát fel Jézus?
Észrevétlenül és feltartóztathatatlanul. Nem volt senki, aki megfigyelhette volna. Mint ahogy Isten nagy tetteinek nincs tanúja. A teremtésnek sem volt szemtanúja. De senki nem tudja megakadályozni sem, hogy Isten megvalósítsa a maga terveit, és véghez vigye tetteit.
Jézus feltámadása ahhoz hasonlóan történt, amit a tavasz végez el minden esztendőben. Hangtalanul, csendben megduzzadnak és kipattannak a rügyek, de ez feltartóztathatatlanul történik. Senki nem tudja megakadályozni, senki nem tudja visszagyömöszölni őket téli állapotukba. Minden kipattan, kivirul, kivirágzik, jó esetben gyümölcsöt érlel, hangtalanul és megakadályozhatatlanul.
Milyen erők működtek Jézus feltámadásánál?
Szembetűnő a tanítványok erőtlensége. Szembetűnő a gonosz erők összefogása. És még inkább szembetűnő az Isten mindenek feletti hatalmának az érvényesülése.
Tanulságos számunkra megfigyelni a tanítványok erőtlenségét. Nem meglepő, hogy nincs köztük egy sem, aki emlékezne arra, amit Jézus világosan, többször megmondott: a halálát követő harmadik napon feltámad? Azért csak kellene akadnia valakinek, aki elkezdi számolni a napokat: egy, kettő, három… ma van. Kimegy a sírhoz, látni akarja, hogyan történik, hiszen megmondta. Senki nem emlékszik rá. Összebújnak, megállapítják: vége mindennek, nincs tovább!
És amikor az asszonyoktól hallják a jó hírt, az evangéliumot, nagyon bántó módon azt mondják: üres, asszonyi fecsegés ez. Az evangéliumra, a világ legigazabb jó hírére. Sőt, amikor már köztük van a Feltámadott, itt olvassuk a következő versekben, és Galileában találkoznak vele, „akkor leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek.” A szemüknek sem hisznek. Ilyen vaskos hitetlenség és kételkedés van sokunknak a szívében, és ezt kell áttörnie a húsvéti ténynek, a feltámadásról szóló jó hírnek.
Bezzeg Jézus ellenségei emlékeztek arra, amit Ő mondott! Olvastuk az előbb, hogy szombaton — megszegik a vallás vezetői a szombattörvényt — összegyűlnek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és ezt mondják: „Uram, emlékszünk, hogy a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül!” (Mt 27,62-64).
Ők emlékeznek, de nem hisznek. Amire emlékeznek, az nem arra indítja őket, hogy várják Jézus feltámadását, hanem megpróbálnak mindent meghiúsítani, ami az Ő feltámadásának látszódhat majd később. Ezért mindent mozgósítanak: a hatóságot, a karhatalmat, kivonul egy szakasz katona őrizni a sírt, hogy senki be ne hatoljon. Viszik a kis műhelyt, ami kellett ahhoz, hogy nagy pecsétet tegyenek a kőre, és utána mozgósítják a pénzt is, amit minden ilyen gazemberségnél mozgósítanak, és mindig van valaki, akit meg lehet venni pénzen, és ráparancsolnak a holttá vált őrökre, hogy híreszteljék el, hogy amíg ők aludtak, addig látták, hogy Jézus tanítványai eljöttek és ellopták. — Ugye ez meggyőző érv, mindenki számára egyértelmű.
Eközben Isten hatalma csendben és ellenállhatatlanul elvégzi azt, aminek akkor volt az ideje. Feltámasztja az Ő egyszülött Fiát, fölényesen győzedelmeskedik a gonoszság erői felett.
Ekkor derül ki, hogy milyen felesleges volt az az egész temetés ott péntek este sebtében, kapkodva, este hatig le kell bonyolítani, mert akkor kezdődik a szombat. Igazán minden tiszteletünk arimátiai Józsefé, aki a Jézus iránti kimondhatatlan szeretetétől és tiszteletétől vezettetve nem akarta, hogy Jézus holtteste, mint egy gonosztevőé a szabad ég alatt maradjon éjszakára, és kegyelettel eltemette Őt a saját új sírjába.
Csak utólag azt kérdezi az ember: minek? Annyira ideiglenes volt minden. És olyan nevetségessé vált minden, amivel Jézus ellenségei nehezíteni vagy akadályozni akarták az Ő feltámadását vagy bármit, ami vele történhet. Hiába voltak ott őrök, pecsét…
Hiába volt a nagy óvintézkedés, Jézus csak úgy kijött a sírból, járkált Jeruzsálem utcáin, megerősítette ennek a két asszonynak a hitét, este megvigasztalta tanítványait, elkísérte Emmausba azt a két kétségbeesett, szomorú, reménytelen férfit, utána beszélt négyszemközt Péterrel, megbeszélték nem a múltat, mert az már el volt rendezve Péter bűnbánata kapcsán, hanem a jövőt, Péter feladatait. Aztán beszélt Jézus egyszerre ötszáz ember előtt — olvassuk a Korinthusi levélben —, akik közül akkor, amikor ezt Pál leírta, a legtöbben még élnek, kérdezzétek meg őket. Egybehangzóan állítják, hogy ők Jézust a kereszthalála után többször látták és hallották. Ezután negyven napig tanította még az övéit, és negyven nap után sokak szemeláttára visszament a mennybe.
Hiába volt mindenféle intézkedés, Isten hatalma győzedelmeskedett.
Mi tehát az, ami leginkább szembetűnő a húsvéti eseményekben?
Az egyszerűség kedvéért mondjuk most így: Isten ereje. Ez a minden emberi elképzelést felülhaladó, feltartóztathatatlanul munkálkodó, ténylegesen működő isteni hatalom és erő, amivel az Ő bölcs terveit, eltervezett cselekedeteit végrehajtja, ha ez az istentelen világ a feje tetejére áll, akkor is. És emögött az élő Istennek irántunk való meg nem érdemelt, kimondhatatlan szeretete van. Istennek ezt az erejét csodáljuk és áldjuk ma. Tanuljunk meg sokkal jobban ráhagyatkozni erre. Sokkal valóságosabban bízni ebben a hétköznapokban is. A személyes harcainkban is, a közösségek harcaiban is a jóért való küzdelemben. Aki Őhozzá tartozik, az sokszor átéli azt, amit Ady Endre így mondott: „ha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem. Kivonta kardját, megelőzött.
Húsvétkor is megelőzött mindenkit. A jóhiszeműeket is, meg a gonoszokat is, és a maga tervét megvalósította.
Miben mutatkozott meg Istennek ez a mindenek feletti ereje húsvétkor? Három tényhez próbáljuk ezt most kötni.
1. Az egyik maga Jézus feltámasztása. Nem maradhatott a sírban, mert Ő Isten, és mert Ő maga a feltámadás és az élet. És ez az isteni élet erősebb a gonoszság minden hatalmánál. Jézus feltámadása az élet diadala a gonosz minden mesterkedése felett.
Ez az első, ami ma különösen is időszerű, és örvendezzünk ennek.
2. De a mai történetből derül ki az is, hogy Istennek ugyanez az ereje és hatalma munkálkodik a hirdetett igén keresztül is. Mert akik az örömhírt hittel befogadták, azoknak az élete megváltozott. Egytől-egyig olyan belső, radikális, minőségi átváltozáson mentek keresztül ezek az emberek, amit sehogyan másként nem lehet elérni senkinél sem.
Különösen szembetűnő ez a két emmausi tanítványnál, akikből dőlt a keserűség, a reménytelenség, a kétségbeesés, „pedig mi azt reméltük, hogy…” — magyarázzák Jézusnak, a feltámadott Krisztusnak, aki megy velük. De mivel Jézus meghalt, most már semmit nem remélhetünk.
És ugyanez a két ember néhány óra múlva röpül visszafelé ugyanazon az úton, sötétben, hogy minél előbb megvigyék az örömhírt a Jeruzsálemben hagyott hasonlóan szomorú és kétségbeesett barátaiknak. Van olyan mondanivalójuk, ami azelőtt nem volt. Még a fizikai erejük is megsokszorozódik, és kaptak olyan lelki tartást, amivel másokat is erősíteni tudtak. Pedig semmi nem történt, csak az, hogy Jézus igét magyarázott nekik útközben, és a végén az asztaluknál felismerték útitársukban a feltámadott Krisztust. Semmi rábeszélés nem volt, még csak nem is parancsolta nekik. Tudták ők azt, mert belülről a Szentlélek irányította őket.
3. És amit szeretnék még hangsúlyozni ennek kapcsán: sok helyen ír a Szentírás arról, hogy aki így hittel megismeri a feltámadott Krisztust, aki ezt a Krisztust hittel behívja az életébe, és parancsoló Urának vallja, azon keresztül is munkálkodik Istennek ez az ereje. Nemcsak abban, hanem rajta keresztül is.
Összegyűjtöttem egy csomó igét, de most csak egyet hadd idézzek. Pál apostol írja ezt a Kolosséi levélben. Éppen Jézusról beszél, az és az utolsó versben levonja a konklúziót: „Ezért fáradozom én is és küzdök az Ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.” (Kol 1,29).
Pál soha nem dicsekedett, és ha csak egyetlen lehetőség volt, magáról nem beszélt. Itt mégis azt mondja: figyeljétek meg, milyen nagy az Istennek ez az ereje, amely hatalmasan működik bennem.
Mit jelentett ez? Azt jelentette, hogy gyógyíthatatlan betegsége ellenére, gyenge fizikuma ellenére, a legjobb barátaiban való csalódások közepette is, gyülekezetek sokasága jött létre az ő szolgálata nyomán. És ő, aki alázatos volt, le meri írni a Korinthusi levél végén: „… többet tettem az evangéliumért, mint az apostolok együttvéve, de nem én, hanem az Istennek bennem levő kegyelme.” (1Kor 15,10). Nem szerénykedik, nem mondja azt, hogy ó, semmi, szóra sem érdemes. Hogyne lenne szóra érdemes. Dicsőítsük Istent azért, amit általa elvégzett. Istent dicsőítjük, nem Pált. De hogy mi-mindent végzett el általa Isten, az ember szemeszája eláll. A Földközi-tenger egész medencéje tele lett keresztyén közösségekkel az ő munkája nyomán, amit ilyen erőtlenül végzett, mert nem ő, hanem a hatalmas Isten rajta keresztül.
Isten erejét csodálhatjuk húsvétkor Jézus feltámadásának a tényében. Isten erejét csodálhatjuk folyamatosan abban, ahogyan azoknak az életét megváltoztatja, akik hisznek benne. És Isten erejére számíthat minden Krisztust befogadott hívő ember, aki kész teljesíteni ezt a parancsot, hogy „menjetek el és mondjátok el másoknak, hogy mit cselekedett az Isten.”
Mi ma hallottuk ezt az evangéliumot. Mi lesz a folytatása?
Lehet ezt hittel befogadni és az életünket máris hozzáigazítani. Vagy lehet hitetlenül visszautasítani és megmaradni az Isten nélküli állapotban. Isten minket erre az előbbire hív. Boldog ember az, aki kész megtenni az engedelmességnek a legkisebb lépését is, és eközben fog találkozni a feltámadott Krisztussal, mert meggyőzi őt arról, hogy amit hallott és hittel elfogadott, az valóban igaz. Az ilyen ember boldogan mondja majd:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagy!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó Uram,
Mindörökké boldogan.
(295,2 dicséret)

A mai napon az Úr Jézus Krisztus szenvedésére és kínhalálára emlékezünk. Azt vizsgáljuk meg most Isten igéjének a világosságánál, hogy mennyit kellett neki szenvednie, miért kellett szenvednie, és aztán egy kicsit részletesebben majd arra figyeljünk, hogyan szenvedett a mi Urunk?
1. Miben állt Jézusnak a szenvedése?
Többször volt már szó arról, hogy az Ő egész földi élete egyetlen folyamatos szenvedés volt. Kezdődött a testetöltéssel, amikor otthagyta a mennyei dicsőséget, mert csak így lehetett rajtunk segíteni, magára vette a mi emberi természetünket, testünket, annak minden nyomorúságával együtt. Aztán folytatódott azzal, hogy mindvégig körülvette Őt valami egészen felfokozott kicsinyesség, értetlenség, gyanakvás, rosszhiszeműség, irigység, féltékenység, gáncsoskodás, hitetlenség. Egész végig ellenszélben végezte a megváltás munkáját.
Nagypénteken pedig ismerjük a Bibliából, meg olvasmányainkból, hogy milyen iszonyatos fizikai szenvedéseket vállalt a kereszthalál kapcsán. Azt pedig elképzelni sem tudjuk, hogy milyen volt az a lelki szenvedés, amit az okozott neki, amit így olvastunk Ézsaiásnál: Isten Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mit jelenthetett az, hogy mindannyiunk, minden bűnének az Isten igazsága szerinti ítéletét magára vállalta Ő, aki soha bűnt nem ismert és nem cselekedett.
Pál apostol így írja le: „Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk.” (2Kor 5,21). Felfogni sem tudjuk, hogy ez mit jelenthetett neki,
Péter apostol is vall erről, amikor azt írja: „A mi bűneinket egyedül vitte fel az Ő testében a keresztfára.” (1Pét 2,24). Csak csodálni tudjuk ezért Őt, áldani és magasztalni, és egy egész élet is kevés ahhoz, hogy a hálánkat valami módon kifejezzük.
2. Miért szenvedett Jézus?
Röviden máris hallottuk, hogy miért. De az, aki bűn nélkül való, már attól is szenved, hogy látja a bűnt és annak a rontását. Jézus pedig nem csak nézte a bűnünket, hanem magára vállalta annak a következményével, a kárhozattal együtt. Jézus helyettünk megjárta a poklot is. Átélte az Istentől való elhagyatottságot. Ezért kiáltott fel szenvedése mélypontján a kereszten: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem? (Mt 27,46).
Ennek azonban, hogy Ő a mi ítéletünket magára vette, és maradék nélkül elszenvedte, az a gyümölcse, hogy Isten azt még egyszer rajtunk már nem hajtja végre. Aki a megfeszített Jézusban hisz, az kegyelmet kap Istentől.
Ezért ujjong a Zsidókhoz írt levél szerzője: a mi Urunk „egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” Jézus tökéletes elégtételt szerzett. (Zsid 10,10, 14).
Nem véletlen az, hogy a Jelenések könyve arról ad számot, hogy a mennyei seregek szüntelenül magasztalják Őt: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás. Mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből.” (Jel 5,12, 9/b).
Arra a kérdésre tehát, hogy mennyit szenvedett Jézus, értelmes választ adni nem tudunk. Elképzelhetetlenül sokat. Mindazt elszenvedte, amire szükség volt a mi szabadulásunkért.
És miért szenvedett? Azért, amit énekeltünk most ebben a szép énekben. Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre!
3. Egy kicsit részletesebben nézzük meg a Szentírásból azt, hogy hogyan szenvedett. Mégpedig azért, mert más okból kifolyólag, de nekünk is bőven kijut sokféle szenvedésből. Jézus többször említette, hogy Ő példát adott a benne hívőknek, hogy helyesen tudjanak élni. Meg lehet tanulni helyesen szenvedni is. A szenvedő Krisztus ehhez is segítséget tud adni nekünk.
Mi jellemezte Jézus szenvedését?
a) Mindenekelőtt azt látjuk a róla szóló bibliai híradásokból, hogy Ő vállalta ezt a szenvedést. Ő tudta mi vár rá, és nem akart kibújni alóla, nem akarta megkisebbíteni, nem akarta másra áthárítani. Nem tiltakozott ellene, hanem vállalta azt, amibe a mi szabadításunk, megváltásunk került.
Előfordult, hogy felsóhajtott: Meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Sőt egy alkalommal sírt is népének a keményszívűségét látva, de nem menekült el a szenvedés elől.
Amikor a kereszthalála előtti utolsó éjszakán teljes súlyával ránehezedett már az emberiség bűnterhe, akkor azt kérdezte az Atyától: vajon ki kell-e innia egészen a szenvedések poharát? S miközben ezt mondta, a folytatás már így hangzik: Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. És a Gecsemáné-kerti imaharcában még kétszer elmondja, hogy Ő mindenképpen az Atyának akar engedelmeskedni, kerül, amibe kerül. És amikor a harmadik ilyen imádsága is véget ért, akkor jelent meg ott Júdás a pribékekkel, akik aztán letartóztatták Jézust. Készen volt arra, hogy egészen elhordozza ezt a szenvedést.
Amikor már a kereszten volt és haldokolt, egy jótét lélek könnyíteni akart a szenvedésén, és olvassuk az evangéliumban, hogy olyan italt adott, amibe volt egy kis kábítószer is keverve, de Jézus nem fogadta el. Ő józanul, teljes tudattal akarta végigszenvedni azt, amit vállalt. Vállalta tehát a szenvedést.
b) A másik jellemvonása azt volt, hogy állhatatosan, kitartóan, teljes engedelmességgel hordozta ezeket a szenvedéseket, pedig az ördög megpróbálta Őt többször letéríteni erről az útról. Mindjárt az elején, nyilvános fellépésekor, azt javasolta: ugorjon le a templom párkányáról és akkor mindjárt népszerű lesz. Aztán felajánlotta, hogy most mindjárt elkezdhetné a föld országai feletti uralkodást, majd ő segít neki. És még az utolsó pillanatokban, itt a kereszten is, elhangzik a cinikus, gonosz kiáltás: ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és majd hiszünk neked.
Sok mindent elkövetett a gonosz, hogy Őt letérítse az engedelmesség útjáról. Jézus azonban tántoríthatatlanul mindvégig megmaradt azon az úton, amelyik kínokkal volt kikövezve, mert tudta, hogy csak így éri el azt a célt, ami felé elindult. És ugyanígy ragaszkodtak és ragaszkodnak Őhozzá ma is azok, akik az Ő nevéért vértanúságot szenvednek, mert évente százezrek halnak ám meg ma is, csak azért, mert Jézus Krisztust nem hajlandók megtagadni, hanem Őt Megváltójuknak, Uruknak, Isten Fiának vallják.
Ezek az emberek komolyan veszik azt, ami a Zsidókhoz írt levélben szinte refrénként ismétlődik: Mindvégig erősen ragaszkodjunk a mi Urunkhoz. Jézus ezt tette.
c) Aztán megfigyelhetjük, hogy Ő imádkozva szenvedett. Szenvedésekkel teli életét végig imádkozta. Folyamatosan kapcsolatban maradt az Atyával. Minden alkalmat megragadott arra, hogy az imádság csatornáján át mennyei erők áradjanak újra és újra az életébe, és ez a szüntelen imádkozás megtartotta Őt küldetésének az útján.
És mivel így imádkozott, ezért tudott nemcsak megbocsátani azoknak, akik neki szenvedést okoztak, hanem tudott őszintén, odaadóan imádkozni értük is. A kereszten szinte utolsó leheletével azokat mentegeti az igazságos Isten előtt, akik Őt odajuttatták. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34).
És olyan kedves az, megint csak nagypénteki jelenet, hogy ott a kereszten, amikor már egészen közel érezte a halálát, a gyerekek esti imádságát mondja el. Ez is zsoltárból vett idézet. „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Imádkozva másként bírja a szenvedést mindenki.
d) Az is kitűnik az evangéliumokból, hogy Jézus csendben, szótlanul hordozta szenvedéseit. Szelíden, némán hordozott minden megaláztatást is, amiben sokszor, sokféleképpen volt része.
Valóban úgy, ahogy itt Ézsaiásnál olvastuk: Mint Bárány az ő nyírője előtt néma, száját nem nyitotta meg. Pedig Őt aztán gúnyolták, csúfolták, megalázták, ahol és ahogyan csak lehetett mindenütt, és mindenhogyan. És mondhatná valaki: azért önérzete csak lehetett neki is, meg bánthatta ez a büszkeségét és hiúságát. Csakhogy Őneki nem volt büszkesége, hiúsága, mert neki nem az az utálatos bűntől összeroncsolt természete volt, mint nekünk, hanem isteni, bűn nélküli természete. Ennek ellenére fájt ez a gúnyolás is, és minden azzal kapcsolatos dolog.
Ő azonban még isteni hatalmát sem mutatta meg azoknak, akik bántották, pedig isteni teljhatalommal függött a kereszten is. Gondoljatok arra, hogy milyen (a szó nemes értelmében mondom most) fölényes gesztussal utalja be azt a rablógyilkost a mennyországba egyetlen mondatával. Könyörög az az ember: emlékezz meg rólam, majd ha eljössz a te királyságodba. Jézus azt mondja: nem majd, még ma velem leszel a Paradicsomban. Ilyet csak az Isten tud mondani. Ehhez csak neki van hatalma, joga és szeretete. Ő azonban ezt az isteni hatalmát a kereszten is elrejtette, és amikor biztatják, hogy szálljon le, azt mondja: gondoljátok, hogy nem parancsolhatnék ide akár tizenkét légió angyalt? De akkor hogyan teljesednének be az Írások? Ő elrejtette istenségét szenvedése közepette is, mert így akarta végigjárni a szenvedések útját.
e) Végül megtudjuk Jézus szenvedéséből, hogy Ő a legnagyobb kínok között is világosan látta azt a dicsőséget, ami már akkor az övé volt, és ami majd a szenvedései után lesz nyilvánvalóvá mindenki előtt. Ő tudta, hogy nem a szenvedés az utolsó fejezet az életében. Azt követi az Atyától elkészített dicsőség, és ennek a tudatában maradt alázatos minden helyzetben.
Amikor Kajafás előtt vallatják, és ott már verték is, meg szembe köpdösték, Kajafás azt mondja, zárjuk rövidre a dolgot. Egy kérdésre válaszolj: Te vagy a Krisztus, az Isten Fia, vagy nem? „Jézus ekkor így felelt: Te mondtad. Sőt mondom nektek, mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül és eljön az ég felhőin.” (Mt 26,63-64). Mondja ezt a megköpdösött, megpofozott, megkötözött Jézus.
Közvetlenül ez előtt, amikor az Ő második eljöveteléről beszél tanítványainak, azt mondta: Feltűnik majd az Emberfiának jele az égen, és megláttok engem nagy hatalommal, és dicsőséggel. Ő a legmélyebb megaláztatásban, szenvedései között is tudatában volt ennek.
Ez az a néhány legfontosabb jellemző, amit Jézus szenvedéséről, a szenvedő Krisztusról a Szentírás alapján mondhatunk. Ő vállalta a szenvedést. Állhatatos maradt mindvégig, nem futamodott meg. Imádkozva szenvedett. Csendben, szó nélkül tűrte szenvedéseit, és ugyanakkor látta azt a dicsőséget is, ami készen volt a számára.
4) Ha azt mondottuk, hogy Jézus példát adott nekünk és meg akar tanítani minket helyesen szenvedni, mert szenvedés nélküli élet ezen a földön nincs, akkor mi az, amit megtanulhatunk tőle?
Nem szabad elfelejtenünk, hogy alapvetően különbözik az Ő szenvedése a mienktől, mert Ő, mint ahogy az többször elhangzott már ma este, a mi bűneink büntetését szenvedte el tökéletesen, hiánytalanul, maradék nélkül. Ő Isten igazságát elégítette ki. Éppen ezért nekünk nem kell, és nem is lehet vezekelnünk a bűneinkért. Nekünk egyetlen lehetőségünk van, ha valaki szabadulni akar a bűntudattól és az önvádtól, komolyan venni, hogy Jézus érdeméért Isten minden benne hívőnek teljes bocsánatot ad. Ezért a bocsánatért jelentkezhet hittel az, aki ezt valóban hiszi. Egyébként semmit nem tehetünk önmagunkért, de nem is kell, mert Jézus mindent megtett.
Azonban ez a világ a bűn által megrontott világ, és emiatt mindnyájan szenvedünk. Van betegség, nélkülözés, békétlenség, magányosság, csalódások érnek bennünket, és ezek alól egyikünk sem kivétel. Ráadásul, akik Krisztusban hisznek, azoknak mindig kellett és ma is kell szenvedniük az Ő nevéért sokféle gúnyt és hátratételt is. Tudunk-e vajon úgy szenvedni, ahogyan arra a nagypénteken keresztre feszített Jézus példát ad?
Tudjuk-e vállalni ezeket a szenvedéseket. Olyan sok tiltakozás van bennünk. Szeretnénk másra áthárítani a szenvedéseink egy részét. Szeretnénk lefaragni belőlük állandóan. Megkisebbíteni. Vagy legalább is zúgolódunk, panaszkodunk, vagy dicsekszünk velük. De örökké téma, mintha valami rendellenes dolog történne. Sokakat nem jellemez az, amit úgy szoktak mondani, hogy valaki aláigazítja a vállát annak a tehernek, amit rátesznek. Ha valaki így vállalja, magára veszi, hordozza, akkor sokkal könnyebb, mintha állandóan tiltakozik ellene, de mégis hordoznia kell. Ugyanaz a teher ebben az esetben nehezebbé válik.
Tanuljuk meg Jézustól bizalommal elfogadni a terheinket. Van, amitől szabadulni lehet és kell, de amit hordoznunk kell, azt Istenbe vetett bizalommal hordozzuk, tudva azt, hogy Ő pontosan ismeri a mi teherbíró képességünket, és nem azt akarja, hogy összeroskadjunk, hanem azt, hogy teherhordozás közben is megerősödjünk.
Aztán jellemez-e minket ez az állhatatosság? Olyan sokan voltak és vannak, akik megijednek a Krisztusért vállalandó szenvedéstől is, és képesek őt még megtagadni is. Egy ideig követik Őt — így olvassuk a magvető példázatában is —, aztán, ha valami próbatételt kell érte vállalni, akkor eltávolodnak. Ez a tántoríthatatlan állhatatosság, a „mindvégig, erősen” jellemző lehet ránk. Szabad ezért imádkozni, és engedni, hogy az Úr Jézus megerősítsen minket.
Az imádság nekünk is nagy lehetőség. Szenvedéseink közben még mélyebben, még inkább odafordulhatunk a mi Urunkhoz, és megtapasztalhatjuk, hogy nem csak a nagy Pál mondhatta el: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít, hanem ilyen magunkfajta kis keresztyének is. Mert Jézus ma sem kisebb, és Ő nem nézi, hogy egyedül küszködjünk a terheinkkel, hanem folyósítja azt az erőt, amire szükségünk van. Ezért tudnak sokan nemcsak a maguk terhével győztesen megharcolni, hanem mások terhét is magukra venni. Ez a titka annak is, hogy sokan, akik Jézusért vállalnak ma szenvedést, örömmel tudják azt vállalni. Az ilyen imádkozó ember képes arra is, hogy meg tud bocsátani azoknak, és őszintén tud imádkozni azokért, akik neki szenvedést okoznak.
Aztán sokszor hiányzik belőlünk az a csendesség, amivel Jézus szenvedett. Azonnal kész az ajkunkon a visszavágás. Az első reflexünk a legkisebb sértésre sokszor az, hogy ökölbe rándul a kezünk. Mit mondott rólam, ráadásul kiknek. Majd én is tudok róla, s már tervezzük a bosszút. Ott lapul a szívünk mélyén sok bosszúvágy, és sokszor tehetetlenségünkben, amikor nem tudunk bosszút állni, önmagunkat mérgezzük meg azzal, hogy mérgesek maradunk, és nincs földelésünk, ami levezetné ezeket a feszültségeket, ha nincs igazi közösségünk azzal a Jézussal, aki csendesen szenvedett, mint bárány az ő nyírője előtt, és aki tudta, hogy mikor kell megszólalnia.
Éppen a nagypénteki események során volt olyan jelenet, amikor Jézus úgy érezte, hogy mindenestől igaztalanul vágta pofon a főpap egyik szolgája, és akkor azt mondta: most miért vágtál pofon? Ha jogosan, bizonyítsd be. Ha pedig nem, akkor ne pofozkodj. Ez is jellemző a szenvedő Jézusra, de ezt mindig a másik érdekében mondja. Nem a maga hiúsága, érzékenykedése szólal meg, hanem a másikat szeretné józanítani, tanítani.
Végül mi is tudhatjuk azt, hogy akik Jézusban hisznek, azoknak el van készítve ugyanaz a dicsőség, ami a mi Megváltónké. Ő ezt megígérte nekünk, és a szenvedő keresztyének erre gyakran gondoltak.
Pál apostol ezt írja a Római levélben: „Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt fogunk megdicsőülni is. Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz majd rajtunk.” (Róm 8,17-18).
Péter apostol a nagyon sokat szenvedő keresztyéneket szintén ugyanezzel bátorítja: „Szeretteim! Ne rémüljetek meg attól a szenvedéstől, amit most el kell hordoznotok, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt, amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok.” (1Pt 4,12-14).
Ezt nem mi találtuk ki, hogy legyen valami olcsó vigasztalásunk a szenvedések tüzében, hanem ez Isten ígérete. Éppen ezért igaz, és nyugodtan bízhatunk benne.
Ettől nem fáj kevésbé az embernek az éppen elhordozott fizikai vagy lelki fájdalom, de egészen másként tudja hordozni azt. Felesleges erőket nem tékozol el, és túllát mindig a pillanatnyi helyzetén. Komolyan veszi a láthatatlanokat is. Komolyan veszi azt, amit Ézsaiás könyvéből olvastunk, hogy Jézus kereszthalála nem volt hiábavaló. Személy szerint mindannyiunk adósságát fizette Ő ott ki. „Bűneink miatt törték össze, a mi vétkeink miatt kapott sebeket. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.” Békességünk még a szenvedések közepette is.
Hadd fejezzem be azzal az igével, amivel megint csak a Zsidókhoz írt levél szerzője a sokat szenvedő keresztyéneket bátorította, amikor Jézus példájára hivatkozott. „Mivel Ő maga is (Jézus) kísértést szenvedett, tud segíteni azoknak, akik különféle kísértésekbe esnek. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni a mi erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk hát bizalommal Őhozzá.” (Zsid 2,18, 4,15).
Jézus Krisztus kereszten való szenvedése a mi bűneinkért való szenvedés. Ezt nem szabad elfelejtenünk. A szenvedő Krisztus a benne hívőket tanítgatja keresztet hordozni, töviseket hordozni, szenvedések között is kiegyensúlyozottan, reménységgel, békességben, sőt derűsen élni. Ő megtanít minket arra, hogy vállaljuk terheinket, állhatatosak maradjunk, és hozzá is hűségesek a szenvedések közepette. Még a szenvedések is egyre mélyebb, őszintébb imádságra neveljenek bennünket. Tanuljunk meg csendesen szenvedni, és csak akkor megszólalni, ha az a másiknak használ. El ne felejtsük, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amit kereszthalálával is szerzett meg a benne hívőknek.

A Jézus Krisztusról szóló sorozatban ma Jézus hazaszeretetéről lesz szó. Pontosabban arról, hogy Jézus szerette azt a népet, amiből emberi eredetét tekintve származott. Még pontosabban: Jézus nagyon szerette és szeret minden népet és minden embert, de mindegyiknél jobban szerette azt a népet, amelyikből emberi eredetét tekintve származott. A Biblia ezt egészen természetesnek tartja.
Jézusnak nagy szíve volt és van, belefér az egész emberiség. De külön helye van benne az Ő népének, a választott népnek. Ő ebben is példát adott azoknak, akik követni akarják Őt.
Vajon Jézus ezzel megbántott-e valakit? Azzal, hogy egy kis népet még jobban szeretett, mint a többit, vétett-e a többi ellen? Tudjuk a Szentírásból, hogy Ő megtett mindent mindannyiunkért, az egész emberiségért. Megkaptunk Jézustól mindent, amit csak tőle kaphatunk, ami nélkül nincs üdvösségünk. Megkapta ezt tőle a mi eredetileg pogány népünk is. Ő tehát senkit nem rövidített meg azzal, hogy saját népét még jobban szerette, mint a többit.
Azért szükséges erről beszélni, mert sok ember fejében összevisszaság van az ezzel kapcsolatos fogalmakat és érzéseket tekintve. Hazaszeretet, nacionalizmus, sovinizmus egymásra hányva van sok ember gondolkozásában, holott ezen fogalmak mindegyikének pontos jelentése van, és nekünk mindegyiket a maga helyén, egészen pontosan körülhatárolt jelentéssel kell használnunk, ha intelligensen és becsü-letesen akarunk ezekről gondolkozni és beszélni. Jézus így gondolkozott ezekről.
Három fejezetben szeretném elmondani röviden azt, amit Isten igéjéből megismerhetünk erről. Szeretném hangsúlyozni, hogy minket az érdekel, hogy Isten igéje mit tanít ezekről a kérdésekről.
1. Mindenekelőtt azt vegyük észre ebből a felolvasott szép történetből, hogy mennyire helyén volt Jézus szívében a minden ember iránti szeretet és saját népe iránti szeretet.
Amikor tanítványait először kiküldte szolgálati útra, akkor egyebek között ezt is mondta nekik: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izráel házának elveszett juhaihoz.” (Mt 10,5). Nem azt mondja, hogy soha semmilyen körülmények között senki másnak ne hirdessék az evangéliumot, hanem csak a sorrendet határozza itt meg.
Van ebben a jézusi mondatban megkülönböztetés? Van. Elsőbbséget ad az Ő népének. Az Ő népével kezdi, hogy halljanak az Isten országának az evangéliumáról. Előbbre helyezi, mint a többieket. A Biblia erről többször világosan ír. Sokan félre értik ezt a mondatot: „Jákóbot szerettem, Ézsaut” — és ezután sokan azt mondják: gyűlöltem, pedig ott az a szó van: Ézsaut hátrább helyeztem. Így gondolta jónak Isten, hogy Jákóbot előre helyezte, Ézsaut pedig másként sorolta be, hátrébb. Ézsau is kapott ígéreteket, Ézsau is kapott áldást. A neki adott ígéretet is beteljesítette az Úr, de felállított egy bizonyos sorrendet.
Ebből a történetből, amit olvastunk, kiderül az, hogy Jézus tanítványaival megint szeretett volna egy-két csendesnapra elvonulni és ezért átlépték Izráel határát. De nem hagyják békén ott sem. Mindjárt jelentkezik egy pogány asszony, és segítséget kér tőle. Tulajdonképpen kedves dolog, hogy bízik benne, és mindjárt lecsap az adódó lehetőségre: Jézus gyógyítsa meg a lányát.
Különös, hogy Jézus először szóra sem érdemesíti. Nem válaszol. Utána pedig egy barátságtalannak tűnő mondatot mond: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Nem árt, ha tudjuk, hogy az eredeti szövegben nem az a szó van, hogy kutya, hanem annak egy becézett, finomított változata, kicsinyítő képzővel ellátva: kutyuska. Ezt csak azért jegyzem meg, mert Jézus soha nem volt durva. Utána azonban meggyógyítja a lányát.
Van megkülönböztetés ebben a történetben? Van. Jézus azt mondja, hogy elsőbbséget élvez az Ő népe, de nem zárja ki a segítésből a többit sem, a pogányokat sem. Ez a pogány asszony is megkapja azt, amire szüksége van. Pontosan annyit, amire akkor szükség van. Mindent megkapott, amit kért, sőt még többet is. Jézus nemcsak meggyógyította a leányát, hanem elismerésben részesítette őt. „Nagy a te hited…” mondja neki. De az asszonynak tudomásul kellett vennie, hogy vannak gyermekek, és vannak kutyuskák, és ő az utóbbiak közé tartozik. De bőségesen megkapta azt, amire vágyott.
Komolyan kell vennünk, hogy Jézus Krisztus mai tanítványainak is természetes kell, legyen, hogy minden embert személyválogatás nélkül szeretnek. De azért a családunk tagjait mindnyájan mégis jobban szeretjük, mint a többieket. Minden vallásnak a képviselőit és azoknak a meggyőződését tiszteljük, akkor is, ha nem értünk egyet. De azért hozzánk mégis csak a legközelebb a Szentírásban kapott kijelentésre épülő keresztyénség áll. Minden keresztyén felekezetet tisztelünk, de azért mégis csak a szívünkhöz legközelebb az a református felekezet van, amelyikben megismertük Jézus Krisztust, ha már megismertük, és megkaptuk az életünk megoldását.
Hadd legyek ez egyszer egészen személyes. Mindenkit őszintén tisztelek, aki most itt van a templomban, de szíves engedelmükkel egy bizonyos hölgyet mindenkinél jobban tisztelek és szeretek, aki a feleségem. Azt hiszem ez egészen természetes, és emiatt senkinek nincsen hátránya.
És ugyanilyen természetes az is, hogy miközben minden népet, annak a történelmét, teljesítményeit, szenvedéseit ismernünk és tisztelnünk kell, aközben a legjobban mégis csak a mi kicsi magyar népünket szeretjük. Ezt a sokat szenvedett népet, amelyiknek sok bűne is van, de azt sem felejtjük el, hogy messze nyugaton azért lehet megcsodálni több száz éves épületeket, mert a mieinket minden évszázadban lerombolták, és ott azért nem kellett sokszor vért ontani, mert a mieink aránytalanul sok vért áldoztak. Nem erre vagyunk büszkék, meg egyáltalán nem vagyunk büszkék, de tudjuk, hogy melyik népnek a sorsában osztozunk, és természetesnek tartjuk, hogy az áll hozzánk a legközelebb, s miközben mindegyiket szeretjük, ezt megkülönböztetett módon szeretjük. Annál is inkább, mert ha valaki a Biblia alapján gondolkozik, akkor tudja, hogy nem véletlenül születtünk ennek a népnek a közösségébe. E mögött örök isteni terv és akarat van, mi ezt az akaratot vesszük tudomásul örömmel és hálával, és vonjuk le ennek a konzekvenciáit.
Pál apostol a Galatákhoz írt levélben egyebek között ezt is írja: „Tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gal 6,10). Mindenkivel, személyválogatás nélkül. De a Biblia természetesnek tartja, hogy van egy „leginkább”. Nem csak azokkal, és soha nem mások rovására, de leginkább azokkal.
Ugyanez érvényes a hazaszeretetre is. Tiszteljünk és szeressünk minden népet, de leginkább azt, amelyikben jónak látta Isten kijelölni a helyünket, amelyiknek a sorsában osztozunk. Aki tehát magyarnak vallja magát, de nem szereti ezt a népet, sőt nem szereti jobban, mint akármelyik másik népet, az nem a Szentírás szerint viszonyul ahhoz a közösséghez, amelyikben Isten jelölte ki a helyünket.
2. A másik, amit vizsgáljunk meg Isten igéje alapján: mi az alapja ennek a megkülönböztetett szeretetnek? Elsősorban és mindenekfelett az, hogy hisszük: Isten jelölte ki itt a helyünket, de azért több más érvet is megemlít Isten igéje.
Megemlíti a közös gyökereket, a közös múltat, ami összeköt bennünket. Ebből következik a közös jelen, a sorsunk, és ebből egyenesen, ha még lesz jövőnk, a közös jövő is.
Figyelemre méltó, hogy az Ószövetségben Isten milyen gyakran úgy mutatkozik be azoknak, akikhez beszélt, hogy én vagyok Ábrahámnak, Izsáknak és Já-kóbnak Istene. Ezek az atyák már rég elporladtak és Isten mégis fontosnak tartja, hogy azok, akikhez beszél, pontosan tudják, honnan jönnek, kihez tartoznak, kikkel alkotnak együtt egy közösséget, kikkel köti össze ezer széttéphetetlen szál, és mindez Isten akaratából. Aki nem tudja, vagy nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy honnan jön, mik a gyökerei, kikkel tartozik össze, az kiszolgáltatottá válik és azt könnyű manipulálni. Akinek nincsenek gyökerei, annak nem lesz tartása, annak nincs stabilitása, nincs állóképessége és ellenálló képessége. Márpedig nekünk világosan látnunk kell, hogy szellemi viharokban gazdag időszakban élünk, és fontos, hogy erősen gyökerezzünk abba a talajba, ahonnan kinőttünk, és elszántan kapaszkodjunk össze azokkal, akikkel összetartozunk.
A Bibliában a közösségnek különös jelentősége van. A nép, a család, a házasság olyan közeg, amit azért kell folyamatosan ápolni, mert a kritikus időszakokban és helyzetekben — és ilyenben bővelkedünk — megtartó ereje van. Aki nem tudja, vagy nem tartja fontosnak, honnan jött, kikhez tartozik, azt könnyű eladni, és könnyű megvenni. Az ilyen embernek könnyű bármit eladni. Az a szellemiség, ami ma elárasztja a világot, pontosan ennek rendel alá mindent, és ez a célja: mindenki legyen megvehető, minden legyen eladható. Minden emberre úgy tekint ez a szellemiség, mint potenciális vevőre, vagyis áldozatra. A tartás nélküli, az összetartozás tudata nélküli embernek pedig mindent el lehet adni. Látjuk ennek szomorú példáit a környezetünkben.
Ebben is szép példa számunkra ez az asszony, akiről olvastunk itt a Bibliában. Ő pontosan tudta, hova tartozik. Neki volt önazonosság-tudata. Pontosan tudta, hogy mit akar, és Jézushoz felterjesztett kérésének az állhatatossága mögött ott van ez a bizonyosság. Egy pillanatig sem bizonytalan semmiben. Ezért mondja neki Jézus: „nagy a te hited…”
Nagy hite annak van, aki lelki értelemben is tudja, hova tartozik. Ha már újjászületett ember, egy pillanatra sem felejti el, hogy az életének a teljhatalmú ura az a Jézus Krisztus, aki megváltotta őt, és összetartozik azokkal, akik szintén átélték ezt a csodát, és Isten gyermekeivé lettek. Nem szégyelli sem az ő Urát, sem azokat, akikkel egy közösségbe tartozik. Ezért tudja elmondani szenvedései közepette is azt, amit Pál a börtönből írt a Filippi gyülekezetnek: „A mi polgárjogunk a mennyben van, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk…” (Fil 3,20). S miközben kiderül a levelének minden sorából, hogy mennyire otthon van ebben a világban, érdeklik a filippi gyülekezet konkrét problémái, és egészen valóságos tanácsokat tud nekik adni, aközben leírja azt, hogy egy másik polgárjoga is van: a mennyben.
Éppen ez a kettős kötődés jellemzi az Istenben valóban hívő, újjászületett keresztyéneket. Komolyan veszik, hogy Isten jelölte ki itt a lakásunk határait, ahogy a Cselekedetek könyve 17. részében olvassuk Pál apostol athéni prédikációjában: „Isten meghatározta elrendelt időnket és lakóhelyünk határait” (17,26). Tehát komolyan veszi ezt a hívő ember, és ennek a következményeit is vállalja. De ugyanakkor komolyan veszi, hogy Isten kimondhatatlan kegyelméből Jézus érdeméért a mennyei Atya gyermekévé fogadott, és nekünk polgárjogunk van a mennyben. Itthon vagyunk itt e világban, és otthon vagyunk az égben is.
3. Mi következik ebből? Az, hogy a hívő embernek mindkét minőségében helyt kell állnia. Hiszen mindkét polgárjoga soksok előnyt, áldást, lehetőséget is ad neki, és ezért felelőssége is van azért a közösségért, amelyiknek tagja. Ezért a földi, világi közösségért is, a népéért, meg az Isten népéért is felelősséget kapott. És felelősen kell alakítania ennek a közösségnek a jövőjét. A Biblia sokat ír arról, hogy a közömbösség bűn, mert a közömbösség mögött önzés, lustaság, felelőtlenség van. És ha valaki közömbös annak a közösségnek a jövőjét illetően, amelyikbe őt Isten elhelyezte, akkor vétkezik Isten ellen.
Ezt azért kell világosan látnunk, mert sajnos sok olyan vallásos, sőt hívő ember is van, akik ki akarnak bújni ez alól a felelősség alól. A két legjellemzőbb kifogás ez szokott lenni: a politika csúnya dolog, mi nem veszünk részt abban, meghagyjuk másoknak. A másik jellemző: kicsi vagyok én ahhoz, hogy befolyásoljam ezeket a nagy történelmi folyamatokat, úgy sem mi döntjük el, mi hogyan alakul. Éppen ezért jó lelkiismerettel kivonja magát az ember belőle. Mindkét kifogás mögött lustaság, kényelemszeretet és felelőtlenség van.
A Biblia azt mondja, hogy aki tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak. (Jak 4,17). Nem kell ahhoz semmi rosszat elkövetni, hogy vétkezzünk. Sajnos úgy is tudunk vétkezni, hogy valami jót, amit megtehetnénk, nem tesszük meg. Ebben a böjti időszakban nekünk különösen is komolyan kell vennünk, hogy Isten az övéitől sokkal többet vár, mint a minimális kötelességek, amiket úgy általában számon tartanak vagy elvárnak az emberek. Mitőlünk azt várja, hogy minden jót, amit megtehetünk, boldogan, önként tegyük meg akár áldozatok árán is.
Mi az a jó, amit megtehetünk azért a közösségért, amelyikben Isten jelölte ki a helyünket, ha ezt hiszi valaki, és amelyiknek a jövőjéért felelősek vagyunk, a mi népünkért? Az, hogy becsületesen dolgozunk, állhatatosan imádkozunk, Isten igéje szerinti megszentelt életet élünk, és most a választás alkalmával egy szavazattal erősítjük azt, aminek a helyességéről meg vagyunk győződve.
Itt kezdődne a munka, mert sokan semmiről sincsenek meggyőződve. Tessék tájékozódni! A mi felelősségünk az, hogy bibliai szempontok szerint, a tényeket komolyan véve hozzunk döntést. A döntés elől menekül sok gyáva ember. Isten igéje bátorít: tessék megnézni miről mit tanít a Szentírás, tessék körülnézni, mit mutatnak a tények, és eldönteni, hogy szerény látásunk szerint mi jó ennek a sokat szenvedett kicsi népnek, és akkor minimálisan ezzel az egy szavazattal hozzájárulni. Ez nem pártpolitika, ez az Isten előtti felelősségünk, ha valaki vállalja ezt a felelősséget.
Bizonyosan tudják sokan, hogy az Egyesült Államokban ma azért beszélnek angolul és nem németül, mert annak idején egyetlen szavazat döntötte ezt el. Egyetlen szavazat is fontos lehet adott esetben, ha a mögötte levő döntés Isten előtti felelősséggel, alázatban, a Szentírás világosságában születik meg. Akit nem érdekel az, hogy a mi kicsi népünknek a jövője hogyan alakul, az költözzék el az Északi sarkra, vagy a Déli sarkra, és oldja meg az életét ott egyedül. De ha itt van, és élvezi ennek a működő közösségnek sok előnyét, akkor felelős azért, hogy ez hogyan működik, és hogyan fog működni. Ha hisszük, hogy Isten jelölte ki a mi lakásunk határait, és Ő helyezett el ennek a népnek a közösségébe, akkor az érte való felelősséget mindenképpen vállalnunk kell.
Sok bibliai igét megnéztem most, ami ezekről a kérdésekről szól. Csak egyetlen egyet hadd idézzek. Isten valami mélységes szomorúsággal mondja a Hóseás könyvében a prófétán keresztül: „Fejedelmet választottatok, de nélkülem.” (Hós 8,4).
Nos, az Isten népének pontosan ez a nagy feladata és kiváltsága, hogy választ, de nem Isten nélkül. Lehet, hogy úgy indul, és ha becsületesek vagyunk, ezt valljuk be Istennek: Uram, fogalmam sincs, hogy most hogyan kellene döntenem. De aki ilyen alázatosan járul Isten elé, annak Ő ad világosságot. Utána pedig megadja azt a békességet, hogy ezt a kicsi jót, amit megtehettem, megtettem az én népemért.
A közömbösség bűn. Jézus soha nem volt közömbös. Egyre-másra olvassuk, hogy elnézte a népet és könyörületességre indult. Hallgatott valakit és megszánta. Ő sohasem maradt meg ott, hogy szánakozott, hanem abból mindig cselekedet is következett. Sőt, tudjuk, hogy sírt, amikor népének a jövőjére gondolt. Amikor kiderült, hogy a nép nem akar megtérni, elkésett az utolsó lehetőségről is, és Jézus látta, hogy mi lesz ennek a történelmi következménye. Virágvasárnap sír Jeruzsálemben. Senki nem érti. Mindenki ujjong, pálmaágak, hozsánna. Egy valaki látja a valóságot, és azt, hogy mi következik abból, és sír. Ilyen szenvedélyesen szerette az Ő népét. És Ő ezt a szeretetet oltja a benne hívők szívébe is. (Lk 19,41).
Egyébként ez a szeretet nem áll távol az Isten nagyjainak a szívétől sem. Emlékszünk arra, amikor az aranyborjú után Isten elhatározza, hogy megítéli az Ő népét? Mózes szinte odaveti magát, és azt mondja: törölj ki engem a te könyvedből, de ennek a népnek kegyelmezz meg! (2Móz 32,32).
Vagy Pál apostol ezt írja: inkább én legyek átkozottá, csak az én népem megismerje és felismerje a Krisztust. (Róm 9,3).
Ez a szenvedélyes szeretet már mérhetetlenül több mint az, hogy valaki méltóztatik elmenni és leadni egy szavazatot. Itt már a szív felelősségéről van szó. Itt már az a nép iránti szeretet, felelősség, megbocsátás és önzetlenség szólal meg, amire Jézus el akar segíteni bennünket.
Három igével szeretném befejezni, és kérem, hogy gondolkozzunk ezeken otthoni csendünkben is.
Az első ige az, amit hallottunk és benne ez a furcsa ellentmondás, hogy Jézus így szól az asszonyhoz: „Nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” Azonban mégis meggyógyítja a lányát. Ellentmondás vagy nem? Hogy van Jézus szívében szépen egymás mellett a pogányok iránti szeretet, és a választott nép iránti megkülönböztetett szeretet? Mennyire nincs ebből senkinek sem hátránya.
A második ige, amit Pál apostol athéni prédikációjából idéztem, ApCsel 17,26: „Isten határozta meg a mi időnket és lakóhelyünk határait.” Ha ezt tőle elfogadjuk ajándékként, adottságként, akkor ebből következik
a harmadik, a népünkért való felelős és aktív cselekvés, amire nézve a jól ismert igét hadd idézzem. Amikor Izráel népét már a babiloni fogáságba vitték, Isten azt üzeni nekik a prófétán keresztül: „munkálkodjatok a város békességén és jólétén, ahova fogságba küldtelek titeket.” (Jer 29,7). Az ember ösztönösen azt mondja: a rabtartóink városa ez, dehogy munkálkodom én ennek a jólétén. De még ott is ezt a feladatot adja Isten az Ő népének. Hát még ha otthon lehet, és a maga országában, a maga népének a jövőjét építheti!
Jézus szívében helyén volt a mindenki iránti és az Ő népe iránti megkülönböztetett szeretet. Ha hisszük, hogy Isten jelölte ki itt a helyünket, akkor mindent egészen másként fogadunk el tőle, és akkor elfogadjuk a feladatunkat is, hogy valami felelősség rajtunk is van, valami kicsi jót mi is tehetünk, és nem akarjuk elkövetni azt a bűnt, hogy aki tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak.
Az úrvacsorai vasárnapokra mindig külön szoktam készülni a magam személyes hitéletét tekintve. Hadd mondjak el valamit abból, amire Isten elvezetett, kérve a gyülekezetet is, hogy aki valamelyiket közel érzi magához, vegyük ezt komolyan.
Az úrasztalához készülve három feladatot szeretnék megemlíteni.
Az egyik: legyen bennünk őszinte bűnbánat és bűnvallás, a mi népünk bűneit illetően. Úgy, ahogy azt Nehémiás tette, aki már a fogságban született, akinek semmi köze nem volt azokhoz a bűnökhöz, amik miatt Isten a népet fogságba küldte, és mégis többes szám első személyben megrendítő bűnvalló imádságot mond. Kérem elolvasni a Nehémiás könyvéből. A mi népünk bűneit alázatos bűnbánattal vigyük oda Isten elé és kérjük bocsánatát.
A második: ha a közömbösségnek bármilyen formáját felismerjük a magunk szívében, ezt is valljuk meg Istennek és hagyjuk el.
A harmadik: engedjük, hogy az úrvacsorában megújítsa a mi Urunk a közösséget. A közösséget vele, a közösséget, az összetartozás-tudatot a népünkkel, és a lelki összetartozást az újjászületettekkel, a Krisztus népével, a szentek közösségével.
Bűnbánat a népünk bűnei miatt, bűnbánat saját közömbösségünk sokféle formája miatt, és könyörgés azért, hadd mélyüljön el az Úrral való közösségünk, a népünkkel való közösségünk, és a hívőkkel való összetartozás tudata.

Jézus Krisztusról szóló sorozatunkban legyen ma szó erről a témáról: Jézus és a gyermekek. Akik a Kalauz szerint olvassuk a Szentírást, a Máté evangéliumából most egy héten belül mind a három olyan jelenettel találkoztunk, ami arról szól, hogyan viszonyult Jézus a gyermekekhez.
Amikor készülni kezdtem erre az igehirdetésre, átfutott rajtam, hogy ha csak az elmúlt hetek beszélgetéseire, találkozásaira gondolok is, óhatatlanul az jut eszembe, vajon nem időszerűtlen és életidegen-e ilyen témáról beszélni, hogy Jézus és a gyermekek. Megjelentek előttem azok, akik itt ülnek közöttünk, akiknek nehéz munkahelyi gondjaik vannak, vagy éppen nincs munkájuk, anyagi nehézségekkel küszködnek, erejüket meghaladó családi terhek alatt görnyednek, vagy épp az egyedüllét kínozza őket. Sokféle bizonytalanság, megoldatlanság. Jézus és a gyermekek — vajon van ennek aktualitása most a számunkra?
Aztán ahogy Isten kinyitotta ezeket az igéket előttem, egyre inkább megerősödtem abban, hogy reménységgel hallgassuk mindazt, amit Jézus ezeken a kijelentéseken keresztül mond, mert a hitéletünket, az abban való növekedésünket nagyon is befolyásoló, meghatározó, alapvető igazságokat jelentett ki akkor, amikor egy-egy kisgyereket felemelt, megmutatta a tanítványoknak meg írástudóknak, és elmondott valami egyszerű, de az egész életünkre és örök életünkre nézve fontos kijelentést.
Így figyeljünk erre a néhány jelenetre, mert mindössze három olyan jelenetet jegyeztek fel az evangélisták, amikor Jézus gyermekekkel találkozott.
1. Ez az első, amit most hallottunk, amikor egészen kicsiket — az itt szereplő görög szó arra utal, hogy csecsemőket — vittek oda az édesanyák Jézushoz. Volt ilyen szokás, hogy az újszülötteket egy-egy tekintélyes rabbihoz vitték a szülők, és kérték, hogy áldják meg őket.
Ez a jelenet mellesleg arra is utal, hogy Jézus a tekintélyes, a legtekintélyesebb tanítók közé számított a közvélekedésben. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy éppen ezek a tanítók és írástudók megvetették a gyerekeket, mert a gyermek még nem ismeri a törvényt, nem tud felmutatni semmilyen vallásos teljesítményt. Isten országa szempontjából tehát nem számít.
Így érthetjük meg azt a megjegyzést, amivel az ötezer ember jóltartásáról szó-ló csodás történet záródik, amikor azt olvassuk, hogy „voltak ott körülbelül ötezren férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül.” Mert hogy ők nem tényezők, futottak még… De az néha előfordult, hogy mégis odavitték egy-egy tanítóhoz, rabbihoz a kicsiket is, hogy áldja meg őket.
Ezek a szülők fontosnak tartották, hogy Jézus áldása nyugodjék meg a gyermekeiken. (Zárójelben kérdezem: mi fontosnak tartjuk-e, megteszünk-e mindent azért, hogy a gyermekeink, unokáink Jézushoz jussanak? Hozzuk-e, hívjuk-e őket olyan helyre, ahol hallhatnak Jézusról hiteles információkat, sőt ahol a gyermeknyelven hangzó igén keresztül magával a mindenható Úrral találkozhatnak, és megismerik már gyerekfejjel és szívvel Őt mint Megváltójukat és Urukat? És ez ellensúlyozhatja azt a temérdek romboló, szennyező hatást, ami sok forrásból egész héten zúdul az ő kicsiny létükre is. Fontos-e nekünk, hogy gyerekeinket Jézus megáldja, újra és újra az Ő igéjével táplálja?)
A tanítványok ebben az esetben akadékoskodnak. Ők jelentéktelennek találják a szülők kérését, és nem engedik, hogy zavarják vele a nagy Mestert. Odaállnak Jézus és a Jézust kereső szülők közé. Nem szomorú? Vajon nem fordult elő velünk még soha, hogy a helyett, hogy Jézushoz hívtunk volna másokat vagy megkönnyítenénk Krisztust-kereső embereknek, hogy megtalálják az Urat, ahelyett a magunk hitvány, képmutató életével botránkoztatunk másokat, és távol tartjuk őket Jézustól?
Ezért olvassuk itt azt, amire ritkán kerül sor az evangéliumban, hogy Jézus megharagudott. Azt mondja: „engedjétek hozzám a gyermekeket, mert aki nem így fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
Jézusnak nem rangon aluli csecsemőkkel foglalkozni. Ő sosem volt fáradt, ha valaki kereste őt, hanem nagy szeretettel fogadta, és gazdag áldással bocsátotta útjára.
Ebben az esetben a kisgyermekeket, ezeket a csecsemőket egyenesen példaként állítja oda a felnőtt társadalom elé. Ebből, amit Jézus itt mond, kétségtelenül ez a leghangsúlyosabb: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
A kisgyermek hogyan fogadja, ha valami ajándékot kínálnak neki? Úgy, hogy elfogadja. Nincsenek fenntartásai, hátsó gondolatai. Nem kell szorozniosztani, hogy ezt hogyan kell majd meghálálni. Nem vonakodik, és nem gondolja, hogy ezt ő is meg tudná szerezni. A gyermeket éppen az jellemzi, hogy tudja, hogy gyermek. Sem többnek, sem kevesebbnek nem tartja magát. És ha valamit kínálnak neki, azt elfogadja. Annál inkább, mert tisztában van azzal, hogy a legtöbb dolgot nem tudja még megszerezni magának. Egy csecsemő nem tud termelni, nem tudja megvásárolni. Még megenni sem tudja magától azt, amire szüksége van, úgy kell valami módon a szájába rakni.
Jézus ebben állítja példaként a kicsiket a felnőttek elé.
A kicsi tudja, hogy kicsi. Átéli rászorultságát akár ösztönösen, mint egy csecsemő, akár egyre tudatosabban, ahogy növekszik, és engedi, hogy megajándékozzák.
Pontosan ez a gyermekekre jellemző lelkület hiányzott az akkori vallásos élet vezetőiből, és hiányzik ma is sokakból.
Az akkoriak úgy gondolták és tanították, hogy ha valaki megtartja a törvényt (Pál apostol megkérdezte őket, hogy ki az közületek, aki meg tudta tartani, mert neki nem sikerült. Ő is nagyon szerette volna), ha teljesíti a vallás előírásait, akkor neki Istentől mintegy jár valamilyen jutalom, és ez az örökélet, az üdvösség. Ő megdolgozott érte, és Istent ezzel mintegy kényszeríti, hogy honorálja az ő vallásos fáradozását.
Jézus itt határozottan azt mondja, hogy ezek az emberek ezzel zárják ki magukat az üdvösségből. Hitegetik magukat azzal a hazugsággal, hogy ők azért megdolgoztak, azt megérdemlik. Nekik valami jutalom jár, holott mivel Isten igazságos, nekünk csak az Ő igazságos ítélete járna. Ő azonban nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Éppen ezért ajándékként kínálja a bűnbocsánatot, az új életet, az üdvösséget. Ez azonban senkinek nem jár, erre senki nem szolgálhat rá, ezért nem tudunk megdolgozni, mert ha megfeszülünk, sem tudunk olyat produkálni, amire Isten azt mondaná: ez makulátlan, tiszta és szent. Mert a szentségtelen természetünkből nem fakad semmi, ami szent.
Isten minősítése szerint nem tudunk olyat teljesíteni, amiért neki fizetnie kellene. Amire igazában rászorulunk, az mind ajándék. Ő ajándékként kínálja, kérdés: elfogadjuk-e? Úgy fogadjuk-e, mint egy kisgyermek? Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, Jézus nyomatékos szót használ itt: semmiképpen sem megy be abba. Mert az Isten országa, az Istennel való közösség visszanyerése, az üdvösség, egyáltalán az értelmes Istennel eltöltött földi élet és az örökélet nem a mi teljesítményeink jutalma, hanem az Isten meg nem érdemelt szeretetének az ajándéka.
Kisgyermeknek lenni azt jelenti, hogy valaki ezt komolyan veszi. Az Isten ajándékait kisgyermekként fogadni vagy elfogadni, azt jelenti, hogy ez a lelkület alakul ki bennünk. Ehhez őszinte alázat kell, helyes önismeret kell, hogy tudjam, hogy e tekintetben olyan vagyok, mint egy csecsemő, aki sem előteremteni, sem megvásárolni nem tudja azt, amire szüksége van, anélkül viszont elpusztul. Isten kínálja ajándékként, nem kell elpusztulni. Ehhez önismeret kell és bizalom a mi szerető mennyei Atyánkban, aki nem hagyja éhen halni a lelki csecsemőket. Csak legyünk olyanok, mint a kisgyermekek, és úgy fogadjuk az Ő ajándékait.
Ez tehát az első, amit Jézus kisgyermekekkel találkozva az egész felnőtt társadalomnak, minden embernek mond: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
2. A másik jelenet az, amit olvastunk az istentisztelet elején, amikor a tanítványok fojtott hangon, de heves indulatokkal vitáznak arról, hogy ki a nagyobb közöttük, és ki lesz nagyobb majd a mennyek országában. Akkor Jézus odahív egy kisgyermeket, felemeli és ismét valami nagyon fontosat mond.
Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.”
Jézus tehát itt arra tanítja hallgatóit, hogy Isten az emberi értékrendet a visszájára fordította. A mennyek országában, egyáltalán az Isten színe előtt nem a hatalom birtoklása, és az egyre nagyobb hatalomért való küzdelem tesz naggyá, hanem a segítségre szorulóknak való szolgálat. Az Isten országában, az Isten mércéje szerint azok lesznek a nagyok, akik az emberi mértékek szerint sokszor kicsik maradnak. A mi Istentől elrugaszkodott, megromlott természetünkből minden esetben az következik, hogy nagyok akarunk lenni akármilyen téren és értelemben. Felülkerekedni másokon, lenyomni másokat, esetleg leteperni és ráállni, hogy így legyünk nagyobbak. A magunk szolgálatába akarunk hajtani másokat, hogy uralkodhassunk és így meggazdagodhassunk. A mi természetünkből, ami velünk születik, ez következik.
Ezzel szemben mit mond Jézus? Egy fejezettel később így olvashatjuk ezt: De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,25-27).
Vagyis Jézus azt mondja: nem tilos törekedni arra, hogy nagyok legyetek és elsők. Csak tudni kell, hogy az Isten szerinti nagyság és elsőséghez vezető út a szolgálat. Isten előtt az lesz egyre nagyobb, aki egyre kisebb lesz és egyre többeknek kész szolgálni. Aki mindenáron nagyra akar nőni a maga szemében és az emberek előtt, az odaáll Isten elé, és belőle takar el valamit, és az Ő dicsőségére vet árnyékot az ő nagysága. Aki mer és tud a szó ilyen értelmében kicsi maradni, és úgy szolgálni, azon viszont felragyog Isten dicsősége. Már itt ebben a sötét világban és majd az örökkévalóságban is.
Gondoljunk csak Saul királyra, Dávid elődjére, aki egészen addig, amíg magát alkalmatlannak, tapasztalatlannak, gyakorlatlannak tartotta, és így mindenestől Istenre hagyatkozott, és prófétájának engedett, egyik győzelmet a másik után vívta ki. Ő csodálkozott rajta a legjobban. Mihelyt megnőtt, kihúzta magát, és azt mondta: megy ez már nekem Isten nélkül is, még életében emlékoszlopot állíttatott magának, mint némely későbbi diktátorok, egyik vereség a másikat követte, és tönkrement a nép, az ország az uralkodása alatt. Alig várta a nép, hogy megszabaduljon tőle.
Amíg kicsi volt, Isten nagysága nyilvánvalóvá lett az ő számára is, meg a nép előtt is. Mihelyt megnőtt, és azt gondolta, hogy a saját nagyságától megy majd a munka és az uralkodás, Isten visszavonult és önmagára kellett hagyatkoznia. Kiderült, hogy a magát nagynak képzelő ember újra és újra milyen erőtlen és ostoba.
Pál apostol nem bízta el magát, de Isten mindenképpen meg is akarta őrizni őt ettől. Ezért adatott neki egy betegség, mintegy tövis a testébe. Amikor többször könyörgött, hogy Isten gyógyítsa meg őt, mert akkor könnyebben tudná végezni a szolgálatot, akkor ezt a különös választ kapja: a betegséged megmarad, ezért többé ne imádkozz. Kell, hogy erőtlen legyél és az emberek is lássák, hogy erőtlen vagy, mert akkor fogják nyilvánvalóan érzékelni, hogy azok a nagy dolgok, amiket általad Krisztus elvégez, nem a te teljesítményed, hanem Jézus Krisztus munkája. (2Kor 12). Azt mondja Pál: akkor én nagy örömmel dicsekszem az én erőtlenségemmel, mert amikor erőtlen vagyok, akkor leszek erős. És ez így is volt.
Van az Isten országában ilyen különös törvényszerűség is. Ezért mondott nagyon igazat az én egyik kedves fiatal barátom. Az ifjúsági körből az egyik fiú hosszabb időre külföldre ment. Elbúcsúztattuk. Az előtérben a szűkebb barátai még egyszer elbúcsúzott tőle. Amikor pedig az udvaron volt, a legjobb barátja az ajtóból még utána kiáltott: meg ne nőj! Ez számomra is egy életre szóló figyelmeztetés volt. Meg ne nőj, akkor lesz nagy Krisztus az életedben. Nehogy magadnak tulajdonítsd azt, amit Ő végzett el benned és akar elvégezni általad. Le ne csípj abból a dicsőségből egy picit se, ami egyedül Őt illeti meg, sőt te légy az, aki minden dicsőséget, minden esetben egyedül csak neki adsz, és akkor használja Isten ezeket a kicsi szolgáit nagy dolgokra.
Aki ilyen értelemben kicsi tud maradni, és úgy akar első lenni, hogy lesz mindenkinek szolgája, az marad Jézus közelében. Mert Jézus is ezt az utat választotta. Otthagyta a mennyei dicsőséget, ahogy egyik szép úrvacsorai énekünkben szoktuk énekelni: Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette. Megalázta magát. Emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Annakokáért az Isten is felmagasztalta Őt és ajándékozott neki olyan nevet, amely minden név felett való. Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. És nincs más útja a tanítványnak sem, mint amin a Mester előtte jár. Ezt a magunk megalázásának az útját járta előttünk Jézus, és az lesz nagy, első az Isten országában, aki kész mindenkinek szolgájává válni.
Ezért mondja itt Jézus, hogy aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, engem fogad be. A legkisebbekkel azonosítja magát. (Erről az igéről egyszer külön kell beszélni, ha a gyermekvállalás témáját vesszük majd elő.)
Jézus tehát ebben a második jelenetben arról szól, hogy Isten újjászületett gyermekei rejtett életet élnek. Egészen mások a céljaik és más úton jutnak el oda, mint a világ. Ezért mondja itt Jézus: de ne így legyen tiközöttetek. A pogányok hatalmaskodnak, igyekeznek minél több erőt kifejteni, fitogtatni, a nem létező erejükkel is hivalkodnak. De ne így legyen közöttetek. Akarjatok ti is elsők lenni, de úgy, hogy mindenkinek készek vagytok szolgálni. Ez jellemzi Isten gyermekeit. Királyfiak, a mindenható Isten gyermekei, és mégis szolgák, sőt rabszolgákként töltik el az életüket. Nem morogva és elégedetlenül, hanem tudatosan, mert tudják, hogy ez az életformájuk.
Amikor adnak, nem tudja a jobb kezük, mit cselekszik a bal. Amikor böjtölnek, akkor csak az ő mennyei Atyjuk tud arról. Nem emberek dicséretét keresik, mert akkor annyival kellene beérniük, és nem számíthatnak a mennyei Atya dicséretére, hanem az Isten dicséretét, a tőle való jutalmat várják. Úgy, ahogy Jézus a Hegyi beszédben többször mondja: amikor efféléket teszel: adakozol, böjtölsz, imádkozol, elég az, ha a te Atyád tudja, mert Ő titkon figyel és megfizet neked nyilván.
Van egy angol novella, amelyik arról szól, hogy egyszer egy leány, aki egész életében nagyon szegény volt, sok megaláztatásban volt része, meghal és a mennyország kapujába kerülve, csodálkozik azon, hogy milyen nagy szeretettel, elismeréssel fogadják őt. Megkülönböztetett helyre ültetik stb. Amikor kérdezi, hogy ez nem tévedés-e, hiszen neki egész életében még annyit sem mondott senki: köszönöm, vagy kedves vagy, akkor mondják neki: nem. Mindaz, ami itt elhangzik és történik, ez évek alatt halmozódott fel és neki el volt készítve. Hát ilyet! És akkor elmondják: ez azért van, mert szerette az Úr Jézust, s mivel szerette, így másokat is szeretett. Különösen azt tartották itt számon a mennyben, hogy az ágyhoz kötött, súlyos beteg nővérének éveken át minden nap vitt egy kis meleg ételt, akkor is, ha saját magának sem tudott főzni, vagy neki nem maradt. De hiszen én erre már nem is emlékszem — mondja. Akkor említették neki: ez a jó. Amit nem könyveltek a földön, azt könyvelik a mennyben. Amit úgy cselekedtek szolgálatként, hogy nem tartjátok számon, és nem vártok érte semmit, azért gazdag jutalmatok lesz a mennyben.
Ne értsük félre ennek a mondanivalóját. Nem arról van szó, hogy az ő jó cselekedeteiért juthatott be a mennybe. Azért jutott be, mert szerette az Úr Jézust, s mert Jézus neki ott helyet készített. De aki szereti Jézust, az így lesz első a földön, ahogy itt olvastuk. Legyen mindenkinek szolgája. Mégpedig úgy, hogy nem tartja számon. Egyszerűen ez az életstílusa. Nem is tud másként, és nem is akar másként élni. Engedi, hogy a benne élő Krisztus szolgáljon másoknak.
Jézus erre is felhasználta azt a kisgyermeket, akit felemelt és azt mondta: ha ilyenek lesztek, akkor lesz Isten áldása az életeteken.
3. A harmadik jelenet virágvasárnap történt a jeruzsálemi templomban. A hozsannázó sokaság már elhallgatott. Jézus a kereskedőket már kikergette a templomból. Azt olvassuk, hogy néhány vak és sánta volt még ott, akiket meggyógyított. Amikor már szinte teljesen kiürült a hatalmas templomépület, egyszer csak gyerekhangok harsantak fel. Kisgyerekek kezdték kiabálni azt, amit előtte a felnőttektől hallottak: hozsánna, hozsánna a Dávid Fiának. Gyerekek kezdték éltetni a Messiás Krisztust. Gyerekek mondták ki azt a hitvallást, amit fővesztés terhe mellett akkor már megtiltottak. Mert nem volt szabad Jézust Messiásnak nevezni, ezt nyilvánosan megvallani. A rend őrei rá is szólnak Jézusra: nem hallgattatod el őket? Azt mondja Jézus: nem. Gondoljátok, hogy ezek maguktól mondják ezt? Ezek azt sem tudják, hogy tilos mondani, hogy miért tilos. Talán azt sem értik igazán, mit mondanak. De Isten indította őket arra, hogy ezeknek az ajkán most felhangozzék még egyszer az imádság, és dicsőíttessék Isten. A gyerekek énekével Isten mintegy pecsétet ütött mindarra, ami azon a napon a szent városban és a templomban történt. (Mt 21-14-16).
A gyerekek Isten kezében eszközzé váltak ott. Kicsi gyerekek a hatalmas Isten kezében a hitvallás, az Istent dicsőítés eszközévé váltak.
Hadd folytassam egészen személyesen. Ez azt is jelenti, hogy akármilyen erőtlennek, alkalmatlannak, ügyetlennek, tapasztalatlannak tartod magadat, Isten bármire fel tud használni, ha gyermeki szívvel engedelmeskedsz neki. Kicsi gyerekek — a hatalmas Isten kezében — nagy dolgok elvégzésére.
Nem olyan régen történt itt a gyülekezetben, hogy az egyik családban váratlanul valami baj következett be. A szülők kétségbeestek, kapkodni kezdtek. Honnan szerezzenek segítséget? Akkor előállt a négyéves kisfiúk, és azt mondta: kérjünk segítséget az Úr Jézustól. Először furcsán hangzott ez nekik, aztán rájöttek: tőlük hallotta a kisgyerek, hogy az Úr Jézus meghallgatja az imádságot és tud segíteni. Egy percre elcsendesedtek, imádkoztak. És egy óra sem telt el, amikor emberileg teljesen elképzelhetetlen módon megjelent a segítség.
Ez nem mindig így történik, és az imádságot ne automatának gondoljuk, hogy elmondom és Isten egy órán belül teljesíti. Sokszor akkor szeret minket, ha nem teljesíti, mert ostobaságokat is szoktunk kérni. Ez a példa azonban megerősíthet minket abban, hogy jót kérjünk, hogy ha az éneket igazán szívvel mondjuk: gyermeki nagy hitet kérni taníts. Erre mondja itt Jézus: ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. A gyermeket e tekintetben állítja példaként elénk.
Miből kell megtérnünk? Abból a magabiztos, magunkban bízó, önhitt, gő-gős, büszke felnőttségből, amikor a rutinunkban, az eszünkben, a tapasztalatunkban, az összeköttetéseinkben, meg a szerencsében bízunk, ahelyett, hogy gyermeki hittel azt mondanánk: hívjuk segítségül az Úr Jézust. Erre nézve ígéreteink vannak. Hiszen Ő él, hiszen közel van mindazokhoz, akik Őt hívják. És mikor még ajkunkon sincs a szó, Ő már érti azt. Miért nem ez jut eszünkbe legelőször ebben az esetben? (Én most nem rajtuk akarok ítélkezni, magamon ítélkezem.) Hívő szü-lők. Miért nem azt mondják: nagy baj történt váratlanul. Fogalmunk sincs, mit tegyünk. Gyere kisfiam, imádkozzunk az Úr Jézushoz. Miért a telefonhoz kell kapkodni, meg egymást szidni a baj bekövetkezte miatt, holott egyikük sem volt oka? Mert a romlott természetünkből ez következik. De az újjászületett természetből meg az következnék, hogy mint a kisgyermekek odaállunk a mi hatalmas Urunk elé és tartjuk a kezünket: kérem szépen. Átélve a rászorultságunkat, komolyan véve az Ő mindenható nagyságát, irántunk való meg nem érdemelt szeretetét, és tartjuk a hitünk kezét, várjuk az ajándékot.
Ha meg nem tértek… Amikor Jézusról és a gyermekek kapcsolatáról beszélünk, akkor erre figyelmeztet minket az ige. Ebből kell megtértünk, és ide lehet megtérnünk.
Először tehát azt kérdezte tőlünk Isten: hogyan fogadjuk az ő ajándékait, és fogadjuk-e úgy, mint a kisgyermek? Azután arról volt szó: akarunk-e és tudunk-e kicsik maradni? Minél nagyobb valaki, minél tehetségesebb, elismertebb, magasabb pozícióban van, annál nehezebb kicsinek maradnia. De csak úgy lesz áldás az életén, ha kicsi marad. Harmadszor azt láttuk, hogy Isten a legkisebbeket is fel tudja használni eszközéül. Amikor már sehol senki, üres a templom, ezek a kicsik ragaszkodtak Jézushoz, ott vannak a közelében. Az ő ajkukon szólal meg az Isten dicsőítése egy Istentől elfordult, és Őt sokszor káromló világban.
Legyen most igazi imádságunk ez a jól ismert ének: „Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Gyermeki, nagy hitet kérni taníts! Indíts fel szívemet, buzduljon fel, neked. Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!” (479. dicséret).

Ma arról szeretnék elmondani néhány bibliai gondolatot, hogy Jézus Krisztus hogyan viselte, amikor támadták. Hogyan viselkedett, amikor megalázták, kigúnyolták, igazságtalanul megvádolták, rágalmazták. Neki bőven volt része mindezekből, és nekünk is van olykor részünk ilyesmiben, különösen, amikor összejönnek a dolgok: betegség, kudarc, gyász, hitbeli kételyek, anyagi gondok. Hogyan viselkedik ilyenkor egy hívő ember?
Azért is fontos tudnunk, hogy Jézus hogyan viselte ezeket a támadásokat, mert többször említi, hogy példát ad nekünk arra, hogy ha igazán az Ő tanítványa akar lenni valaki, akkor miben áll az, hogy követi Őt. Tulajdonképpen semmit nem kellene tennie egy igazi Krisztus-tanítványnak, mint Őreá nézni és követni a példáját minden élethelyzetben.
Szeretném először feleleveníteni a mi Urunk földi életének néhány jelenetét, hogy lássuk, mennyire záporoztak rá ezek a támadások, és utána azt vizsgáljuk meg, hogy mi adott neki tartást és miben ad nekünk példát.

I.

Amikor legutóbb beszéltünk Jézusról, láttuk, hogy a családja részéről is milyen sok bántás érte Őt. Nemcsak értetlenség és közöny, hanem odáig fajultak a dolgok, hogy bolonddá akarták nyilváníttatni, hogy így védjék Őt is, de főleg magukat a kiközösítéstől. Aztán tudjuk, hogy a legszűkebb tanítványi körben is többször nem értették, hogy Ő mit mond, és mit akar. A legaktívabb tanítvány, Péter is milyen ostobaságokat beszélt többször, pusztán értetlenség miatt.
Aztán akadt köztük, aki pénzért elárulta. A másik esküvel letagadta, hogy valaha is ismerte. Gondoljuk magunkat ebbe a helyzetbe, milyen fájdalmat okozhat ez valakinek.
A fő ellenség, az ős ellenség támadása is végig kísérte az Ő földi szolgálatát. Mindjárt nyilvános fellépése elején háromszoros támadást indított az ördög Jézus ellen: ha a köveket kenyerekké változtatod, ha leugrasz a templom párkányáról, milyen népszerű leszel. Adta a tanácsokat, az ötleteket, és a végső célja az volt, amit a harmadik kísértésben fogalmazott meg: ha leborulva imádsz engem, akkor ennek milyen jó következményei lesznek.
Jézusról minden ördögi támadás visszapattant, nem is tárgyalt a kísértővel. Egyetlen helyén mondott igével verte vissza ezeket a támadásokat. Még a kereszten, haldoklása közben is röpködtek felé az ördögi ajánlatok: ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és majd hiszünk benned. Ez volt a cél, hogy higgyenek benne, csak Jézus tudta, hogy ehhez a célhoz nem ez az út vezet. A támadásokat azért el kellett viselnie.
Az a bibliai fejezet, amelyikből az előbb olvastam ezt a rövid részletet, arról szól, hogy valóságos össztüzet nyitottak Jézusra nem sokkal a kereszthalála előtt. Minden akkori politikai párt és vallási csoport támadásba lendült. Olyanok, akik egymással soha nem értettek egyet semmiben, esküdt ellenségek voltak, ebben egyszerre egységfrontba tömörültek, ha Jézus ellen kellett valami támadást indítani.
Mindjárt az első versben feltűnhetett nekünk, hogy milyen közegben kellett Jézusnak a szolgálatát végeznie. „Állandóan szemmel tartották Őt, és kémeket küldtek utána. Azok igazaknak tettették magukat, hogy Jézust a saját szavaival fogják meg, és átadhassák a hatóságnak, és a helytartó hatalmának.”
Ötszörös támadás egy mondaton belül. Állandóan szemmel tartják — hogy lehet úgy végezni egy hivatást, hogy közben tudom, árgus szemek figyelik minden mozdulatomat, hogy miben lehet hibát találni —, kémeket küldtek utána — tudjuk a másik evangéliumból, hogy a jeruzsálemi központból besúgok követték Jézust mindenhova, föl az északi tartományba, Galileába is. Miért? Hogy belekössenek minden szavába, saját szavaival fogják meg — nem az a cél, hogy megértsük, mit mond, mit üzen rajta keresztül Isten. Kit érdekel az? Hol lehet belekötni, s megy a jelentés, és egy rubrikával több Jézus bűnlistáján -, mert a végső cél az, hogy átadhassák Őt a hatóságnak, és a helytartó hatalmának. Ennyire ellenséges közegben hogyan végezheti valaki a szolgálatát, amit azokért végez, akik ilyen egységesen szembefordulnak vele? Mi már rég abbahagynánk, Ő azonban végigjárta ezt az utat.
Vajon miért fogtak így össze Jézus ellen? Mit ártott nekik? Lehet, hogy az ő rokonaikat is meggyógyította. Csak jót tett velük, és mégis ez az eltökélt gyűlölet Jézussal szemben.
Azért olvastam fel a János evangéliumából ezt a néhány mondatot, mert itt világosan megmondja a mi Megváltónk, hogy mi ennek a vele szembeni gyűlöletnek az oka. És felkészíti az övéit, hogy nekik is kijut majd ebből.
„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ.”
Annyira elütött Jézus attól a világtól, amelyikben mozgott, annyira idegen ma is mindaz, amit Ő tanít ahhoz képest, ami hangzik, és annyira mások azok, akik valóban az Ő tanítványai, mint a körülöttünk élő világ, hogy ez magában elég ahhoz, hogy gyűlölje a világ.
A szülővárosomban volt egy rokonszenves, rendkívül művelt, kedves fiatal tanár. Lassan közismertté vált a városban, mert szelíd, kedves, jó természete volt, és mégis sokan haragudtak rá. Egyszer akaratlanul fültanúja voltam mint gyerek egy párbeszédnek, ahol arról tanácskoztak a felnőttek, hogy miért haragszanak sokan erre a Sanyira, mikor olyan kedves ember? Valaki a következőt mondta, ez maradt meg az emlékezetemben: azért haragszanak rá, mert világít a feje, és ahova bedugja, ott kiderül, hogy sötét van. És ez így igaz. Hiába kedves, előzékeny, segítőkész, nem tehet róla, hogy világít a feje. A világban meg sötét van. És ha valahova bedugja, akkor kiderül: eddig itt sötét volt.
Jézus ezt fogalmazza itt meg sokkal szentebbül és nagyobb összefüggésben: azért gyűlöl engem és titeket a világ, mert nem vagytok azonosak vele. Én kiválasztottalak titeket a világból, mássá tettelek, átformáltalak, de visszaküldelek, és így só lesztek a nagy fazékban. A só pedig minőségileg különbözik attól, amibe teszik, hogy megízesítse. Ti kovász lesztek a lisztben. Az a liszt liszt maradna magától, de ha a kovász belekerül, tészta lesz belőle, megkeleszti. Ti ilyenek vagytok. Aki vállalja ezt a sorsot, jöjjön utánam. Áldássá lesz, és sokan áldani fogják, de sokan meg szidni.
Miért? Azért, amiért egy kedves barátomnak ott kellett hagyni a munkáját, miután Jézus Krisztust megismerte és új élete lett, mert ott — ők azt mondták — azt a munkát csak úgy lehet végezni, ha csalunk, lopunk, hazudunk írásban is. Ő meg erre nem volt képes attól kezdve, hogy új élete volt, mert elkezdte azt a munkát becsületesen csinálni. Ez azonnal feltűnik, hogy mindenki amúgy csinálja, ő egyedül emígy. Ezért kiutálták maguk közül, el kellett mennie más foglalkozást választani.
És miért kell szégyellnie magát annak a huszonéves ifjú jegyespárnak, akikről kiderül egy beszélgetésben, miután gyomrozzák őket, hogy ők szűzen szeretnének a házasságba menni? Egészen normális fiatalok, teljesen egészségesek. Amikor megkérdezik: miért? Azt mondják: mert Isten igéje ezt javasolja nekünk, és akivel eddig beszéltünk, még senki nem bánta meg. Ez teljesen „abnormális” ebben az abnormálissá vált világban. Ha a világ adja a normát, akkor ahhoz képest abnormális. Ha Isten igéjét tartja valaki szem előtt, akkor meg a fél világ lett abnormálissá. El kell dönteni, hogy mi a norma, mihez akar valaki igazodni.
Jézus számára mindig az Atya akarata volt a norma és attól nem tért el. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy gyűlölje Őt a világ.
Néhány jelenetet elevenítsünk fel, hogy lássuk: jobbról, balról támadták, rúgták, vágták Őt, és hogyan viselkedett Ő ilyen helyzetben.
Ennek a fejezetnek az elején ezt olvassuk: odamentek hozzá a főpapok, írástudók és a vének és megkérdezték: mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket és ki adta neked ezt a hatalmat? (Lk 20,2).
A főpapok, írástudók és vének alkották a Nagytanácsot. Ennek a képviselői mentek hozzá. A vallási főhatós delegációja kereste meg Jézust, és kérdezik tettetett naivsággal, hogy ki adta neked azt a hatalmat, amivel tudsz gyógyítani, ördögi megkötözötteket megszabadítani? Jézus ezt többször világosan megmondta, hogy ki adta neki a hatalmat.
Ez felesleges kérdés. Csak amit az ember nem akar megérteni és elfogadni, azt nem is fogja megérteni és elfogadni. Azzal kár vitatkozni. Jézus megmondta: Isten ujjával űzöm ki az ördögöket. Jézus következetesen Emberfiának nevezte magát és a Dániel könyve 7. része alapján tudjuk, hogy ez egybe írandó, nagy kezdőbetűvel, mert ez egy bizonyos személynek a méltóságjelzője. Nem azt jelenti, hogy egy embernek a fia, hanem az Emberfia: a Messiás, az eljövendő, aki isteni teljhatalommal fogja végrehajtani Isten akaratát. Ezt Ő magára értelmezte, és így mutatkozott be. De hiába mond akármit, hogy kitől vette a hatalmat, ők ezt nem akarják hallani, mert nem akarják elfogadni sem. Jönnek és „naivul” érdeklődnek.
Jézus erre az egy kérdésre ezért nem válaszol, hanem visszakérdez. Azt mondja: én is kérdezek tőletek valamit, utána megmondom. Keresztelő János Istentől jött, vagy magánvállalkozás volt, amit csinált? Hirtelen nem tudnak válaszolni. Visszavonulnak, tanácskoznak és olyan jellemző ez a tanácskozás. Egyáltalán nem az igazság érdekli őket, hanem hogy pillanatnyi érdekeiket mi szolgálja. Ha azt mondjuk, hogy Istentől jött, akkor megkérdezi, miért nem hittünk neki? Ha azt mondjuk, magánvállalkozás volt, akkor meg a nép megver bennünket, mert a nép Isten prófétájának tartja. Mindenképpen rossz. Nem mondunk semmit. Visszamennek, s közlik: nem tudjuk. Mire Jézus azt mondja: akkor én sem mondom meg nektek, hogy milyen hatalommal cselekszem. (Ez a beszélgetés így ért véget.)
Akkor jön a legveszedelmesebb, a politikai csapda. Ennek a történetét olvastuk az előbb. Jönnek hozzá a farizeusok és a Heródes-pártiak. Ezek egymással szemben álltak. A farizeusok nacionalisták voltak, a Heródes-pártiak azt tanították, hogy a nemzet érdekében ki kell egyezni a hatalommal, legalábbis ideiglenesen, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ebben nem értettek egyet, de abban igen, hogy Jézust el kell tenni láb alól. Feltesznek neki egy kérdést, amire csak rosszul lehet válaszolni. „Szabad-e a császárnak adót fizetnünk vagy nem?” Ha azt mondja: szabad, akkor nem hazafi. Ha azt mondja: nem szabad, akkor lázad és lázít a megszálló hatalom ellen, s akkor feljelentik a császárnál, vagy annak képviselőjénél, a helytartónál.
Na, Jézus, most mit mondasz erre? És mit mond erre Jézus? Megkérdezi, van-e valakinél egy pénz, amit használtok általában. Nem templomi pénz, mert az külön volt, hanem amolyan pénz, amit tulajdonképpen nem is illett a templom területére bevinni. Van, persze, ott van mindenkinek a zsebében. Ezt használják minden nap, ezzel kereskednek. Ezzel lehet megszedni magukat.
Jézus megkérdezi: kinek az arca és felirata van rajta? Kórusban mondják a választ: „A császáré.” Akkor mi a probléma? A császár ad nektek pénzt, ő segít abban, hogy a hétköznapi dolgaitokat megoldjátok, akkor az általa kiszabott adót fizessétek meg neki. Mindezt ő teszi lehetővé. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré.” De ez a császár Istennek képzeli magát, és imádatot is követel. Azt ne adjátok meg neki, mert nem Isten. Egyedül az élő Istent illeti az imádat. „Adjátok meg az Istennek, ami az Istené.”
Ez nem valami elegáns kompromisszum, amit itt Jézus mond. Nem kállai kettős, hogy kettőt jobbra, kettőt balra. Nem valami ügyes diplomácia. Ez a valóság éles lelepleződése. Ha használjátok a császár pénzét, fizessétek meg neki az adót. De ha ti valóban hisztek az egy igaz, láthatatlan Istenben, akkor imádjátok azt az Istent. Ami a császáré, neki kell adni, az Istené, Istennek.
Erre nem számítottak. „Csodálkoztak válaszán, és elnémultak.”
De nincs vége. Akkor jönnek a szadduceusok. Ők voltak a kor materialistái. Az értelmiség elitje, akik csak azt hitték el, amit látnak. Ennyire „okosak” voltak. Amit nem látok az nincs. Amit nem lehet az öt érzékszervünkkel és az értelmünkkel valamennyire megismerni, az nincs. Kitalálnak egy olyan történetet, ami nem lehetetlen éppen, de nem valószínű.
Izráelben szokás volt a sógorházasság. Ha egy férfi meghalt úgy, hogy nem születtek még gyermekei, és volt neki férfi testvére, akkor el kellett vennie feleségül az özvegyet, és az ebből a kapcsolatból született gyerekek az elhunyt gyermekeinek számítottak, mert utód nélkül, ha csak egy mód van, nem szabad meghalni. Volt ebben bizonyos gondoskodás is az özvegyekről.
Ők elmondják: volt hét férfitestvér. Az első megnősült, meghalt, nem volt gyermeke. Özvegyét elvette a testvére, és így tovább, mind a hét. Na, Jézus, ha azt tanítod, hogy lesz feltámadás, akkor a feltámadáskor kinek a felesége lesz ez az asszony?
Csodálom az Úr Jézus alázatát és szelídségét, hogy ennyire buta és provokatív kérdésekre is milyen csendesen válaszolt. Mint egy jó tanuló. De a válaszának éle is van. Azt mondja: ennyire nem ismeritek az Írásokat? Ők arra voltak büszkék, hogy mindenkinél jobban ismerik a Szentírást. Benne van világosan a Bibliában. Ott már semmi jelentősége nem lesz a rokoni, a vérségi kapcsolatoknak. Annak csak itt van jelentősége. A feltámadáskor olyanok lesznek az üdvözültek, mint az angyalok. Nem házasodnak, nem mennek férjhez. Nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát — mondja nekik.
Ezek is elnémulnak, és nem provokálják tovább. Legalábbis egyelőre.
Ezeket a beszélgetéseket végighallgatta egy írástudó. Az írástudók afféle teológus-jogászok voltak, akik könyv nélkül tudták a Mózes öt könyvét, és az abban foglalt rendelkezéseket alkalmazták a hétköznapi élet különböző helyzeteire és eseteire. Végighallgatta és felderül a szíve, hogy micsoda szellemi fölénye van Jézusnak. Ő is megszólítja: Mester (ez körülbelül azt jelenti: kedves kolléga, az írástudót is mesternek szólították), hallottam mindezt. Én is kérdezek egy dolgot. (Márk evangélista megjegyzi, hogy ő is kísértő szándékkal kérdezte ezt.) A sok parancsolat közül szerinted melyik a legfontosabb? Több, mint hatszáz parancsolatra bontották fel akkor már a Tízparancsolatot. Nem könnyű erre felelni. Jézus azonnal mondja. Ez a legfontosabb: „Szeresd az Urat teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Ettől a kettőtől függ az egésznek a megtartása.”
Mire az írástudó ujjong: nagyszerű, Mester, én is így gondolom, szerintem is ez a legfontosabb. És olyan meglepő: Jézus ahelyett, hogy a keblére borulna, és azt mondaná: végre a sok ellenség között valaki, aki egyetért velem. Ehelyett egy ilyen hűvös mondattal zárja a beszélgetést: „Nem messze vagy az Isten országától.” Amiben kemény kritika van, de kedves meghívás is. Benne van, hogy az, hogy te ezt tudod, sokkal több, mintha egyáltalán semmit nem tudnál. Te közelebb vagy az Isten királyi uralmához, mint a pogányok, a hitetlenek, a tudatlanok. De ugyan-úgy kívül vagy az Istennel való közösségen, mint a pogányok, a hitetlenek, a tudatlanok. Mert az, hogy csak tudod, de nem ennek megfelelően élsz, azt jelenti: nem messze vagy tőle. Közelebb, mint ők, de ugyanúgy kívül rajta, mint ők. Még egy lépés kellene. Nem akarod esetleg átlépni a küszöböt?
Olyan jellemző, hogy ez az írástudó általános alanyt használ és fő-névi igeneveket. Azt mondja: szeretni az embernek felebarátját, ez bizony nagyon fontos. Innen kellene eljutnia oda, hogy neked kell szeretned mindenkit. Ez lenne a fontos. De ezt ő nem óhajtja. Ő csak az elmélet síkján társalog Jézussal.
Ilyen és ehhez hasonló jelenetek mutatták, hogy milyen közegben dolgozott Jézus. Aztán hol meg akarták kövezni, hol meg királlyá akarták tenni, miután a tízezer embert jóllakatta. Ilyen király kell nekünk, aki kenyeret ad munka nélkül. Aztán volt olyan, hogy jelet követeltek tőle. Bizonyítsd be, hogy te valaki vagy. Tegyél csodát, hogy lássunk mi is csodát. És még a kereszten is gúnyolták Őt.

II.

Hogyan viselkedett Jézus ilyen körülmények között?
Soha nem volt ideges. Egyszer sem lett dühös. Nem is védekezett. Nem magyarázta: mit miért tesz úgy, ahogy. Nem is támadta soha azokat, akik Őt támadták. És ami különösen fontos nekünk: nincs egyetlen példa sem arra, hogy megsértődött volna. Aki meg tud sértődni, az nem jézusi módon viselkedik. Ezt jó tudnunk. Őt nem lehetett megsérteni. De nem is hagyta abba azt, amit elkezdett. Nem adta fel ezt a harcot. Ő mindvégig engedelmes maradt az Atyának, egészen a kereszthalálig.
És mi adott neki ehhez erőt?
Két dolgot világosan látunk Jézus magatartásában a sokféle bántás közepette.
Az első: mindvégig szoros közösségben maradt az Atyával. Rúghatták, vághatták, megszólhatták jobbról, balról, a legváratlanabb helyekről, a legközelebbi tanítványok és hozzátartozók részéről. Ez semmit nem változtatott azon, hogy Ő szoros, mély, folyamatos közösségben volt az Atyával. Mintegy elrejtőzött ebben az Atyjával való közösségben. Ott volt védve, és így pattantak vissza róla a támadások. Bizonyos volt abban, hogy vele csak az történhet meg, amit az Atya megenged. Végső soron minden az Ő szerető mennyei Atyjának a kezéből jött. Ezek az Ő ellenségei sem tudják, hogy ők csak azt csinálhatják, amit megenged nekik az Atya, de Ő tudja. Éppen ezért nem reájuk haragszik, hanem elfogad minden ilyen próbatételt az Ő mennyei Atyjától. Nem véletlenül történnek ezek, mindegyiknek Istentől kijelölt célja van. Még a pokolból is az Atyához kiáltott, mert Jézus számára a pokol, a kárhozat, amit helyettünk szenvedett el, az volt, amikor az Isten elhagyta. De még onnan is hozzá kiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?!”
És amikor vívja kegyetlen lelki harcát a Gecsemáne kertben, és verejtékezve imádkozik, és azt mondja: ha lehet, ne kelljen fenékig kiinnom a szenvedések poharát, ide vesszőt tesz, és így folytatja: mindaz-által ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.
Az Atyától való teljes függés, a benne való feltétlen bizalom, a neki való minden körülmények közötti engedelmesség, ez jellemezte Őt, mégpedig úgy, hogy ez nem valami erőlködésnek a gyümölcse volt, hanem ez volt a természetes életstílusa, életformája, sőt szolgálatának a tartalma. Szoros közösség az Atyával, és akkor bármit tehetnek vele, bírja.
A másik, ami jellemző Jézusra: kimondhatatlanul szerette azokat is, akik bántották. Nem lehetett kiirtani a szívéből az irántunk való szeretetet, akárhogyan viselkedett is valaki. Ő nemcsak tanította a Hegyi beszédben, hogy szeressétek ellenségeiteket, hanem gyakorolta is ezt. Hiszen még a kereszten, utolsó leheletével is azokért jár közben az Atyánál, akik Őt odajuttatták: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.”
Amikor a Hegyi beszédben az ellenség iránti szeretetről tanít Jézus, akkor ezt három dologban konkretizálja. Szeressétek ellenségeiteket: jót mondjatok azokról, akik rólatok rosszat mondanak, jót tegyetek azokkal, akik nektek ártottak, imádkozzatok azokért, akik kellemetlenkednek, üldöznek és háborgatnak titeket. Ő mind a hármat gyakorolta.
Sokan nem értik, mit jelent az ellenségért imádkozni. Egyszer egy adott esetben valaki nekem támadt: milyen dolog ez, az ellenségért imádkozni? Még az hiányzik, hogy sikerüljön minden terve! Nem azért imádkoztunk, hogy sikerüljön az ellenségnek minden gonosz terve, hanem azért, hogy Isten szeretete még őt is érje utol, és fordítsa meg a szívét. Vegye ki a gonoszságot belőle, és adjon a helyére valamit, ami Isten ajándéka.
Az ellenség iránti szeretet azonban nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus tanítványa buta, balek, akivel bármit lehet csinálni, mert neki kötelező és illendő mindent szó nélkül tűrni. Jézus sem tűrt mindent szó nélkül. Sok mindent úgy tűrt, mint bárány az ő nyírője előtt néma — olvassuk az igében az ézsaiási idézetet —, de volt, amikor megszólalt.
Amikor Kajafás kihallgatási termében vallatták, és az egyik szolga elkezdte Őt pofozni, akkor azt mondta a szolgának: tudod-e, hogy miért ütöttél meg. Ha igen, akkor indokold meg, ha pedig nem, akkor ne üssél engem. Mindezt indulat nélkül, legalábbis a ránk jellemző indulat nélkül, harag és bosszúállás nélkül mondta. És Pál apostol is, aki rengeteg szenvedést vállalt Krisztusért, időnként megszólalt. Amikor egyszer le akarták kötözni és megvesszőzni, akkor megkérdezte a rómaiakat: szabad-e nektek ítélet nélkül római polgárt megkötözni. Ettől rettenetesen megijedtek. Egy ezredes parancsolta ott meg. Az ezredes büntetést kapott volna, mert komolyan vették a római polgárok jogait. Ugyanez ismétlődött Filippiben. (ApCsel 16,37-39).
Van, amikor Isten gyermeke is megszólal, de soha nem áll bosszút. Nem azzal az indulattal szólal meg, ami egyébként ránk jellemző.
Jézus tehát nagyon szoros közösségben maradt az Atyával mindig és ez adott neki tartást, állóképességet lelkileg, és nagyon szerette azokat is, akik bántották.
Ezt javasolja nekünk is, akiknek néha sokféle szenvedésen keresztül vezet az utunk. Ugyanilyen szoros lelki közösségben maradhatunk Jézussal, és ez ad nekünk védelmet. Lehetséges az, hogy az Ő indulata legyen bennünk, az Ő szelídsége és alázata. Akkor fogjuk tudni, hogy mikor kell megszólalni, de jézusi módon megszólalni, és mikor kell, mint bárány, némán tűrni az érte vállalt szenvedést.

III.

A mi esetünkben még valamit tudni kell ezekről a nehézségekről. Mégpedig azt, hogy Isten senkit sem terhel azon felül, mint amennyit bír. Nem próbál minket feljebb, mint elszenvedhetjük — olvassuk az 1Kor 10,13-ban —, hanem a próbával együtt már a kimenekedést is elkészítette, hogy elszenvedhessük. Amikor ránk szakad valami nyomorúság, már akkor tudhatjuk, hogy Ő nem azt akarja, hogy összeroskadjunk ez alatt, hanem bizonyos edzésekre szükségünk van — a Zsidókhoz írt levél használja ezt a szót —, hogy egyre nőjön a teljesítőképességünk. Ő már a végét is megszabta ennek a próbatételnek. Ezekkel a próbákkal, megaláztatásokkal, nehézségekkel tisztítani és nevelni akar minket. És még azt a rosszat is, amit az övéi ellen valaki kitervel és végrehajt, fel tudja használni a javunkra, sőt még azoknak a javára is.
Csak József példáját hadd említsem, akit a testvérei meg akartak ölni, aztán száraz kútba dobták, majd rabszolgának eladták. Azt hitték, megszabadultak tőle. Végül is Józsefet használta fel Isten, hogy megmentse a testvéreket az éhhaláltól.
És olyan szép az, amikor József ezt mondja: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy sok nép életét megmentse,” így a tiéteket is. (1Móz 50,20). Ilyen Istenünk van! Egy-egy száraz kút mélyén vagy a rabszolgapiacon jusson eszünkbe, hogy Ő erről pontosan tud, hogy én most hol vagyok, miben vagyok, ez nekem nehéz. Azt is pontosan tudja, hogy nekem ez mennyire nehéz, mert Jézus is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan. Ezért tud segíteni azoknak, akik különféle nyomorúságokba esnek. Bízzunk Őbenne igazán! Maradjon meg ez a vele való szoros közösségünk, és akkor Ő fog adni nekünk olyan szívet, amelyikkel az ellenséget is fogjuk tudni szeretni. És ez nagy élmény, az ellenséget szeretni, és az ellenségért imádkozni.
Ezzel a mondattal hadd fejezzem be, amivel Jézus szinte összefoglalja ezt az egészet, amikor azt mondja a Jn 15-ben: „Maradjatok énbennem és én tibennetek.” Ez, hogy én Őbenne, azt jelenti, hogy én vagyok belül, és Ő körülvesz engem. Védve vagyok. Minden nekem szánt ütés először Őt éri. Ő csak annyit enged tovább, hogy engem is érjen, amennyire szükségem van. Mert szükségem van arra, hogy néha megalázzanak, néha váratlan nehézségekkel nézzek szembe, így akarja edzeni a hitemet. De csak annyi, amennyi kell a lelki növekedéshez. Az pedig, hogy Ő énbennem, azt jelenti, hogy nem a magam bosszúvágya, elkeseredettsége és haragja, mérge határozza meg a támadásokra a reflexióimat, hanem a bennem élő Krisztus, az Ő szeretete, az Ő szelídsége, az Ő alázata. Mert az ellenséget szeretni csak Ő tudja, és csak azok tudják, akikben Ő valóságosan él. Mi Őbenne, Ő mibennünk. És akkor jöhetnek a támadások. Jobb, ha nem jönnek, de fognak jönni, és így talpon maradunk. Mi is példává lehetünk másoknak, sőt támadások közepette is tudunk segíteni, és áldássá lenni másoknak.

Folytassuk az Úr Jézus Krisztusról szóló sorozatunkat. Ma Jézus családjáról lesz szó. Nem egyetlen igét szeretnék elemezni, hanem vegyük sorra röviden mindazt, amit az Újszövetség erről a kérdésről ír.
Kikből állt Jézus szűk családja? Az édesanyja Mária volt, a nevelő apja József. Azért nevelőapja, mert nem tőle fogant, hanem a Szentlélektől. Volt több féltestvére, József és Mária gyermekei. Máté és Márk evangélista négy férfit név szerint felsorol, a lánytestvéreit pedig csak úgy többes számban, összefoglalóan említi.
Emlékeztessük tehát magunkat a Jézus családjáról szóló bibliai történetekre, és utána szeretnék majd három mai, nekünk is fontos gondolatot kiemelni.

I.

Máriával akkor találkozunk először a Szentírás lapjain, amikor Gábriel angyal közli vele Isten akaratát, hogy fia születik, Jézusnak nevezzék. Egészen szokatlan lesz az Ő fogantatása, mert a Szentlélek teremtő munkája nyomán történik az, és egészen szokatlan, egyedi lesz az Ő egész földi élete, mert ugyanolyan külsővel, mint ami nekünk van, mégis a mindenható Isten Fia, aki mindörökké uralkodik ezen a világon.
Óriási horderejű kijelentést és ígéretet kapott Mária, amire nem tudott mást mondani, csak álmélkodva és csodálkozva ennyit: Ímhol az Úrnak szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint.
Az Úr angyala mindezt Józseffel is közölte, aki ezek után kész volt így is feleségül venni Máriát. A Biblia megjegyzi, hogy Jézus születéséig nem éltek házaséletet, csak utána.
Mindezt bárki elolvashatja a Lukács evangéliuma első részében, és a Máté evangéliuma első fejezetében.
Aztán kilenc hónap múlva egy betlehemi birkaistállóban elképesztően nyomorúságos körülmények között Mária világra hozta első gyermekét. Csodálkozva tapasztalták, hogy váratlanul messze keletről magas rangú állami tisztviselők, tudósok jelentek meg, és hódoltak a kisded előtt. Királyként tisztelték Őt.
Negyven nap múlva a törvény előírásai szerint felvitték a kis Jézust bemutatni az Úrnak a jeruzsálemi templomban. Ott meg az idős Simeon vette a karjaira a kisdedet és különös megrendítő próféciát mondott róla.
Heródes meg akarta öletni a kis Jézust, ezért Isten parancsára Egyiptomba menekült a család. Amikor visszatértek, Názáretben telepedtek le, és ott születtek Jézus féltestvérei.
Néhány év múlva tanúi vagyunk egy különös beszélgetésnek anya és Fia között, amikor először vitték fel a tizenkét éves Jézust a jeruzsálemi templomba, és Ő visszamaradt, beszélgetett az írástudókkal. Amikor hosszú keresés után végre megtalálták Máriáék, megdorgálta őt és ezt mondta: apád és én nagy bánattal kerestünk téged. Mire Jézus finoman kiigazította az édesanyját: „Miért kerestetek engem? Nem tudjátok, hogy nekem az én mennyei Atyám dolgaival kell foglalkoznom?” (Lk 2,48-51).
Szinte azt mondja itt Máriának, hogy te tudod legjobban, hogy ki az én apám. Nem József, hanem a Mindenható. Az Isten Fia beszélt itt Máriával, teljes isteni méltóságának tudatában, és mégis az emberré lett Isten Fia mint tizenkét éves gyermek engedelmes volt nekik, és visszament velük Názáretbe. Ennek a jelenetnek különös fontossága van, ami Jézus titkába enged bepillantani bennünket.
Amikor Jézus elkezdte nyilvános munkáját, rövid időn belül nagyon népszerű lett és mindig óriási tömeg vette körül. Családjának a tagjai ettől megijedtek, és azt olvassuk, hogy bolondnak akarták nyilváníttatni Őt. Vajon miért? Vagy azért, mert féltették Jézust, látván azt, hogy ha így folytatja, előbb-utóbb szembe kerül a hatósággal és Ő fog alulmaradni, vagy azért, mert féltették önmagukat, és tudták, hogy a tévtanítóval együtt a családja tagjait is ki szokták közösíteni, és csak egy módon lehet megmenteni azt, akit tévtanítónak tart a hatóság, ha őrültnek nyilvánítják. Így került bele a Bibliába ez a mondat: „Amikor ezt meghallották hozzátartozói, elindultak, hogy elfogják, mivel azt mondták: magán kívül van.” (Mk 3,21.).
Jézus és a családja kapcsolatában ez a mélypont.
Aztán olvastuk az előbb, hogy egy alkalommal ismét tanította a sokaságot, és anyja és a testvérei megálltak kint és beüzentek, hogy beszélni akarnak vele. Nekem mindig az jut eszembe, ha ezt olvasom, hogy miért nem voltak ők is ott Jézus hallgatói között? Ennyire nem érdekelte Máriát, hogy mit tanít Jézus? Megzavarják a munkáját és beüzennek, hogy jöjjön ki. Az emberek bent vannak és hallgatják, a család tagjai meg kint állnak és ott akarnak beszélni vele. Mielőtt Jézus kiment, körülnézett hallgatóin és akkor tette fel ezt a kérdést: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” (…) „Az én anyám és az én testvéreim azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát.”
Egy alkalommal Jeruzsálembe készült a család a nagy pászkaünnepre, akkor meg a testvérei mondtak neki valami nagyon jellemzőt. A János evangéliumában olvassuk ezt: Testvérei ekkor ezt mondták neki: „Eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik semmit titokban, aki azt akarja, hogy nyilvánosan elismerjék őt. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt.” Mert a testvérei nem hittek benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én arról tanúskodom, hogy a cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el.” (Jn 7,3-8).
A testvérei nem hittek benne. Vagyis nem hitték el, hogy Jézus az, akinek mondta magát. Az, akinek az Atya állította Őt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Az, akiről a próféták jövendöltek. Nem hitték el, és így nem hittek benne. Ezért egészen világi szempontok szerint próbálják irányítani. Jézust azonban nem lehet befolyásolnia a családja tagjainak sem. Hiába mondják: tegyél csodát, és majd hisznek benned, azt mondja: fordítva van, higgyetek nekem, és majd meglátjátok a csodákat, és felismeritek azt is, hogy ki vagyok valójában. Ő ragaszkodik az Atya menetrendjéhez, és mindent csak az Atya akarata szerint hajlandó cselekedni.
Ez a jelenet is mutatja, milyen messze volt Jézus azoktól, akik hozzá vér szerint a legközelebb álltak, vagy milyen messze maradtak az Ő családjának tagjai Őtőle. Egy másik világban éltek. Jézus közelében tartózkodni nem jelenti azt, hogy az illető vele közösségben van. Az Isten-tudat még nem jelent Isten-hitet, és végképp nem jelenti azt az Istennek való feltétlen engedelmeskedést, ami Jézust jellemezte.
Nagypénteken Mária, két barátnője, és a legfiatalabb tanítvány, János, ott állnak Jézus keresztje alatt. És akkor a haldokló Megváltó Jánosra bízza az édesanyját, és az édesanyja figyelmébe ajánlja Jánost. „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szól a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,25-26). Ezzel Máriát mintegy behívja a tanítványi közösségbe. Eddig az édesanyja kívülállóként és sok aggodalommal nézte, hogy mit művel a fia és mi történik vele. Azt mondja Jézus: eljött az idő, gyere be azok közé, akik követnek engem, akikkel összetartozunk. Gyere be a belső körbe. „Íme a te fiad, íme a te anyád!”
A hagyomány szerint, amikor János apostol Efézus püspöke lett, oda is magával vitte Máriát és haláláig gondoskodott róla. Ott is temették el mindkettőjüket. A keresztyének sokáig gondozták Mária sírját és János apostol sírját is.
Mond-e a Szentírás valamit arról, hogy Jézus hozzátartozói kiléptek ebből a hitetlenségből? Igen. Azt olvassuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyv elején, hogy húsvét és mennybemenetel után Mária is hitre jutott. „Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva, mégpedig Péter és Já-nos, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, a Jakab fia. Ezek valamennyien egy szívvel és egy lé-lekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.” (ApCsel 1,13-14).
Ez egészen új helyzet. Itt Mária már nem akarja őrültnek nyilváníttatni Jé-zust. Itt már nem ő üzen be, hogy hagyja abba, amit éppen csinál, és jöjjön ki őhozzá beszélgetni. Itt ő lépett be azoknak a körébe, akik Jézusban hisznek, és akik a mennybe ment dicsőséges Urat egy szívvel, egy lélekkel imádják. Itt Má-ria már komolyan veszi, hogy amit az angyal neki mondott, az igaz. Amit az Atya mondott a fiúról, igaz. És amit Jézus önmagáról mondott, az mind igaz. Az az igaz, és nem az, amit a rágalmazói mondanak róla.
Mária a tanítványok között. Milyen szép kép ez.
Jakabról pedig, Jézus legidősebb féltestvéréről tudjuk, hogy ő írta meg a Bibliában levő Jakab levelét, ami tele van jézusi idézetekkel. Íme, a testvérek kö-zül is valaki hitre jutott. A Megváltónak, a Messiás Jézusnak a gondolatait adja tovább. A maga módján ő is tanítvány lett. Így vezet az út onnan, hogy a testvérei sem hittek benne” — oda, ahogy a Jakab levele kezdődik: „Jakab, az Úr Jézus Krisztusnak szolgája.” Még csak nem is azt írja testvére, hanem szolgája.
Ennyit Jézus családjáról. A Szentírás ezt közli róla. Szeretnék most néhány fontos gondolatot a testvérek szívére helyezni.

II.

1. Az első egy biztatás. Azt fogadjuk el mindig hitelesnek és igaznak Jézusról, amit a szem- és fültanuk, az evangélisták és az apostolok a Szentlélek vezetésének engedve leírtak!
Azokról a mendemondákról, egyre hajmeresztőbb hamis hírekről, amik Jézusról keringenek, bátran hántsunk le mindent, ami eltér az evangéliumban leírt igazságtól, amit emberek találtak ki, amit később raktak rá a történelmi igazságra. Mi azt higgyük el, és azt vegyük komolyan, amit Isten igaz igéjében olvasunk.
Ebben az esetben például azt, hogy Máriának voltak gyermekei, hogy a családjának a tagjai sem hittek benne egy ideig. Hogy János gondozta őt haláláig. A Szentírás ír Jézus mennybemeneteléről, Mária mennybemeneteléről nem ír, de arról igen ír, hogy később ő is a gyülekezethez csatlakozott.
2. A másik, amit érdemes megfigyelnünk, hogy amilyen messze voltak Jézustól az ő családtagjai, és amilyen egyedül érezhette magát a családjában, ehhez hasonlót ma is sokan átélnek, akik egyedül hívő emberek egy nem hívő családban. De éppen Jézustól tanulhatjuk meg azt, hogy mennyire szerette és tisztelte az Ő nem hívő családtagjait is, akik közül azután többen, ha lassan is, de hitre jutottak. Megérlelődött bennük a Jézus melletti döntés. És éppen Jézusnak a most látott magatartásából tanulhatjuk meg azt, hogyan éljen egy hívő keresztyén a nem hívő családtagjai között.
Mi szükséges ahhoz, hogy valóban Krisztus tanítványaként éljen? Szükséges hozzá megértés, reménység, imádság és sok türelem. Megértés, vagyis az, hogy fogadja el a nem hívő családtagjait olyanoknak, amilyenek. És ne felejtse el, hogy ő is hitetlen volt.
Kell hozzá reménység. Az a bizonyosság, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Még ami az embereknek lehetetlennek látszik, az sem. És hogy Istennek nincs könnyebb vagy nehezebb „eset”. A mi még nem hívő rokonainkat sem nehezebb neki hívővé tenni, mint minket.
Szükséges hozzá az imádság, mégpedig az állhatatos, kitartó imádság. Ha kell éveken, évtizedeken keresztül. Abban a bizonyosságban, hogy megvannak a kéréseink Őelőtte.
Szükséges a türelem. Legyen türelmünk kivárni, amíg Isten munkához lát. Az is lehet, hogy már munkálkodik, csak mi azt nem tudjuk. Semmit nem szabad sürgetni és erőszakolni.
Hadd olvassam fel Füle Lajosnak egy rövid versét, ami bátorítást adhat ehhez.

Feltétel nélkül

(Szülőknek — gyermekekről)

Feltétel nélkül, úgy, ahogy vannak,
megbékélt szívvel, mint ki hatalmat
vett a reményre, hitre, csodákra,
szeretni őket, mindegyre várva,
hogy visszajönnek, ha el is mentek,
hogy nem kerülik ki a Kegyelmet.

Akkor is, hogy ha szívünk merő seb,
Isten szemével szemlélni őket,
Ki irgalom, s Ki — később? hamar? —
azt tehet velük, amit akar!

3. A harmadik, amit szeretnék megemlíteni ezeknek az igéknek az alapján, hogy ha Jézus családjáról beszélünk, akkor látnunk kell, hogy Jézusnak most olvasott szavai szerint két családja volt. Volt a vér szerinti és van egy egyre növekvő, terebélyesedő lelki, hit szerinti család. „Aki az én mennyei Atyám akaratát cselekszi, az az én anyám, fitestvérem és nővérem.”
Ebből egyenesen következik, hogy te is lehetsz Jézus testvére. És a Biblia határozott mondja, hogy a mennyországba csak Jézus lelki rokonai léphetnek be. Aki az Ő anyja, fitestvére, és nőtestvére. Mert oda csak az mehet be, aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. (Mt 7,21).
Erre viszont mi magunktól képtelenek vagyunk. Ezért mondja Jézus minden idők embereinek, hogy szükséges újonnan születnetek. (Jn 3,8).
Mit jelent újonnan születni? János 1,12: Aki befogadja Jézust, annak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekévé legyen; akik az Ő nevében hisznek.
Aki Isten gyermeke lesz, az Jézusnak testvére lesz, az vele együtt örököl mindent — ahogy a Bibliában olvassuk —, az kapja Isten Szentlelkét, és a Szentlélek képesekké tesz arra, hogy Isten akaratát cselekedjük.
Ezt az utat mindannyiunk előtt megnyitotta Jézus.
Ezért hadd kérdezzem most ennyire személyesen: te Jézus testvére vagy-e már? Az evangélium az: lehetsz. Akik befogadták Őt, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé lehetnek, és így Jézus testvérévé, akik cselekszik a mennyei Atya akaratát. Az ilyen embernek egészen másként zajlik a földi élete, másként fog átlépni az örökkévalóságba, és csak az ilyenek töltik Jézussal az örökkévalóságot.

Még karácsony előtt elkezdtünk egy sorozatot erről a fontos kérdésről: Kicsoda Jézus Krisztus? Fontos ezt egyre mélyebben és világosabban értenünk több okból is. Egyrészt sajnos egyre több hamis elképzelés, minden alapot nélkülöző kitalálás, Jézus Krisztus valóságos történeti személyét és váltságmunkáját meghamisító, sőt gyalázó szennyes emberi gondolat terjed róla, amit teológusok, írók, szélhámosok, és az Ő tudatos ellenségei is terjesztenek.
Éppen ezért nekünk, akik valamennyire ismerjük már Őt, kötelességünk ezeknek az embereknek az érdekében is, meg minden Krisztust kereső és benne már hívő ember érdekében bizonyságot tennünk arról, hogy kicsoda Ő valójában. Mit tudhatunk az Ő valóságos személyéről, jelleméről, természetéről, tanításáról és tetteiről, a szem- és fültanúk leírásából, az evangéliumokból. Persze az evangélium történeteit is többféleképpen lehet értelmezni, ezért fontos, hogy a kor és az írott szöveg alapos, tárgyilagos ismeretében minél pontosabban értelmezzük azt.
Láttuk, hogy életkérdés, örök élet kérdése számunkra, hogy Jézust pontosan és alaposan ismerjük azért is, mert meg van írva: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Három alkalommal volt szó eddig Őróla. Először láttuk, milyen fontos volt Jézusnak az Atyával közösségben eltöltött csendes idő, amiből az Ő küldetése táplálkozott. De láttuk azt is, hogy nem ezzel töltötte azokat az éveket, amíg itt volt közöttünk, hanem mindig kész volt mindenkinek segíteni, akinek arra szüksége volt, mert irgalmas, érző, együttérző szíve volt. Ezt kínálja azoknak is, akik ma hisznek Őbenne.
Közben pedig nagy bölcsességgel nevelte tanítványait, hogy merjenek egyre bátrabban bízni benne, és legyen az ő szívükben is friss a másokért érzett felelősség.
Ádventben pedig arra a kérdésre kerestünk választ, hogy miért jött Jézus erre a földre. Több alkalommal is megfogalmazta ezt. Három mondatát elemeztük: Azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse az elveszettet, azért jött, hogy Ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért, és azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk.
Innen folytassuk ezt a sorozatot. Ez a mai jól ismert történet arról szól, milyen mérhetetlen erőfölénnyel járt itt Jézus. Ennek a birtokában minden helyzet ura maradt, soha semmitől nem jött zavarba, minden nyomorúságra készen volt nála a megoldás, egyszerűen igaznak bizonyult az, hogy isteni teljhatalmával neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És bármerre járt, bármit mondott és tett, azt tapasztalták az emberek, amit itt így olvastunk: „erő áradt ki belőle.” Az a mennyei, gyógyító, szabadító erő, amit ma is csak tőle kaphatunk mindnyájan, de amit ma is bőségesen ad mindazoknak, akik hozzá fordulnak.
Úgy próbáljuk ennek az ismerős történetnek az üzeneteit kibontani, hogy sorra vesszük a szereplőket, de mindig elsősorban Jézus személyére figyelünk.
Azzal kezdődött, hogy Jézus tanítványaival együtt a Genezáret-tó keleti partjáról visszatért hajón Kapernaumba, ahol már nagy sokaság várta. A legtürelmetlenebbül azonban egy valaki várt rá, ez a Jairus nevű zsinagógai elöljáró, akinek a leánya súlyos betegen feküdt, már a halál szélén, és akinek egyedüli reménye az volt, hogy ha lehet még segíteni, és ha még a halál beállta előtt odaérne, akkor Jézus tud segíteni az ő leánykáján, ha hajlandó elmenni.
Jézus hajlandó volt, mint ahogy mindig, mindenkihez kész volt. Halogatás nélkül a legtermészetesebb módon azonnal indul. Nem kéreti magát, nem tesz fel Jairusnak kellemetlen, okoskodó kérdéseket. Olyan egyszerű ez a mondat: azonnal indult az ő házához.
Persze vele együtt a sokaság is, mert végre lesz valami látnivaló. A sokaság azonban lomhán hömpölyög, és egyszer csak megtorpan. Miért? Mert Jézus megállt. Miért állt meg? Mert elkezdett keresni valakit. Meg is kérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” A tanítványai kioktatják, rendre utasítják: „Látod, hogy tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem?” (Nem ezt kérdezte Jézus. Ez is jellemző, hogy pontatlanul adjuk vissza azt, ami elhangzott.)
Jézus azonban nem mozdul, keres valakit. Jairusban egyre nő a feszültség. Ő tudja, hogy minden késlekedés, minden pillanat leányának az életébe kerülhet.
Ekkor előkerül egy minden ízében reszkető asszony. leborul Jézus elé úgy, ahogy azt Jairus tette néhány perccel korábban, és elkezdenek beszélgetni.
El tudom képzelni, hogy Jairusban ilyen mondatok kergethették egymást: Uram, csak ne most, és ne itt. Hogy lehet ezt ilyen ráérősen tenni, mikor tudod, hogy miről van szó?! Én hívtalak először, az én házamhoz indultunk el, menjünk akkor minél gyorsabban, és utána intézd az egyéb dolgokat.
És kiderült, volt alapja Jairus félelmének, mert jönnek a hírhozók és távirati stílusban jelentik: „Leányod meghalt.” És mindjárt udvariaskodnak is: „Ne fáraszd most már a Mestert.” Ez lett a vége! Ide vezetett a késlekedés. Mégsem tud segíteni Jézus, mert most már mindenki tudhatja: nincs segítség.
Jézus pontosan követi, mi zajlik ennek az édesapának a szívében. Olyan kedves és jézusi ez a gesztus is, ahogy azonnal ad neki egy erősítő injekciót: — „Ne félj, csak higgy!” — szól oda a fejek felett neki. És indul tovább, mintha mi sem történt volna. Ezt senki sem értette, de ha Ő megy, megy a tömeg is. Majd meglátjuk, mi lesz.
Jairus házát már körbefogták a halottsiratók. Ezek hivatásból végezték ezt, némi kis jövedelemért. Jézus rájuk szól: „Miért csináltok ilyen zűrzavart, és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” És akik az egyik pillanatban műsírást produkáltak, azok a következőben már nevetnek. Kinevetik Őt. Bolondnak nézik. Ez azonban Jézust soha nem zavarta. Továbbra is megy a maga útján, és három tanítványával, valamint a gyermek szüleivel megáll a halottas ágy mellett. Mit lehet itt tenni? Legfeljebb egymás nyakába borulva zokogni, vagy ha valakinek még van mondanivalója, kedves közhelyekkel megpróbálni vigasztalni egymást.
Jézus azonban nem ezt teszi, hanem csakugyan, mintha egy alvó gyereket ébresztene, azt mondja: „Leányka, neked mondom, ébredj fel!” — ami azt jelenti, hogy ráparancsol a halálra, hogy adja vissza a zsákmányát. És a leányka azonnal felül és elkezd járkálni. Azt olvastuk: az ámulattól azt sem tudták, hova legyenek.
Jézus azonban, aki a mennyet hozta le a földre, a földi dolgokat is mindig komolyan vette és veszi, ezért mintha most ez lenne a legtermészetesebb és legfontosabb feladat, visszahúzza a szülőket a józanságba, és azt mondja: adjatok enni ennek a gyereknek.
Ennyi a történet, és minden mozzanata Jézus egyedüli isteni nagyságát és gyengéd, figyelmes szeretetét hirdeti.
Mert maga az képtelenség már, hogy ez az ember Jézushoz fordul segítségért ebben a végső helyzetben, ami lehet, hogy bármelyik pillanatban lezárul, amikor a gyermeke halálán van. Jairusnak hivatalból Jézus ellenségeinek a táborába kell tartoznia. És egyébként is ebben a pozícióban a város egyik legelőkelőbb embere elképzelhetetlen, hogy a tömeg szeme láttára porig alázza magát Jézus előtt, és leborulva kérje a segítségét. De a gyerekéért mindent megtesz a szülő, ez még érhető. Csak siessen Jézus, hogy meg ne haljon a gyerek. De nem sietett és meghalt. Ezzel vége mindennek. Így gondolta mindenki, kivéve Jézust.
Jézusnak tudniillik teljesen mindegy, hogy egy alvó gyereket kell felébreszteni, vagy a halálból kell visszahozni valakit az életbe. A kettő között az Ő számára semmi különbség nincs. Miért nincs? Mert neki ugyanolyan hatalma van a halál felett, mint bármelyik gyógyíthatatlan, vagy könnyű betegség, vagy egy egyszerű rosszullét felett. Miért? Mert neki minden felett hatalma van. „Mert néki adatott minden hatalom mennyen és földön.”
Ennek az igének ez a világos kérdése most hozzánk, hogy hisszük-e mi ezt? Mindenféle köntörfalazás, mellébeszélés, egyéb nélkül hisszük-e mi ezt? Erre becsületes, őszinte választ kell ma adnunk. Lehet, hogy a válasz úgy hangzik, ahogy egy másik édesapa mondta egyszer Jézusnak: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemben!” Ő legalább világosan látta a helyzetét. Mert ez az édesapa is ilyen helyzetben volt. Valamekkora hite volt neki, azért borult le Jézus előtt. De a hite csak a halálig terjedt. Ha addig megérkezik Jézus, amíg él a gyermek, lehet, hogy tud segíteni. Ha már meghalt, akkor nem tud. Itt már segítségre volt szüksége a hitének. De megkapta. Jézus azonnal szól neki: „Ne félj, csak higgy!” Jézusnak ez a végtelen nyugalma az Ő végtelen hatalmát jelezte akkor is és ma is.
És ha a többi szereplőre is gondolunk, akkor felmerül a kérdés: hogyan kerültek ezek az emberek kapcsolatba Jézussal? Úgy, hogy hittek benne. És mit jelent hinni Jézusban? Azt jelenti, hogy komolyan vesszük, hogy Ő az, akinek mondja magát. Jézusban hinni ma is azt jelenti, hogy komolyan vesszük, hogy Ő az, akinek a Szentírás kijelenti, akinek az Atya állította, amikor azt mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok”, és akinek Jézus mondotta magát.
Kinek mondotta magát Jézus? A legtöbbször úgy nevezte önmagát: az Emberfia. Ez így írandó, mert ez méltóságjelző volt. Ez azt jelentette, hogy a mindenható Isten teljhatalmú képviselője. Emberfia ilyen értelemben csak egy van, és ez Ő. (A Dániel könyve 7. részét olvassuk el, és akkor ez világos lesz.) Sokan úgy nevezték Őt: Isten Fia, és Ő ezt a megszólítást is elfogadta, mert az. Vagyis akinek a hatalma egyenlő Istennel. Ő volt a megígért Messiás, a Krisztus. Ő Úr mindenek felett. Mindezek az elnevezések az Ő örök isteni eredetére és természetére vonatkoznak.
Akik így néztek Jézusra, és így fordultak hozzá, azok mindig megtapasztalták az Ő mindenre képes hatalmát. Akik így néztek Őreá, azok hittek benne. Többször mondtuk már, hogy a hit az a kinyújtott kéz, amivel elfogadjuk Isten ajándékait. És akik ezzel a hittel fordultak hozzá, azok mindig többet kaptak tőle, mint amennyit kértek és vártak.
Ez a nyomorult, gyógyíthatatlan beteggé vált asszony ezzel a hittel lopakodott oda Jézus közelébe, és próbált lopni valami segítséget tőle. Betegsége miatt az előírások szerint nem mehetett emberek közé, és tilos volt bárkihez hozzáérnie, ezért hátulról és titokban közeledett Jézushoz. A hite azonban átsegítette ezen az akadályon is, és azt mondta: Jézusnak olyan hatalma van, hogy még így is tud segíteni rajta, ha csak a ruháját érintem meg, akkor is segítséget kapok. És kapott. Miért? Mert ahol hit közelít Jézushoz, abba az irányba mindig áradni kezd az Ő ereje. „Erő áradt ki belőle.”
Mi vitte ezeket az embereket Jézushoz? A nyomorúságuk és a Jézusban való bizalmuk. Nyomorúságunk nekünk is van bőven, csak hova visszük? Tudunk-e, merünk-e, akarunk-e így bízni Jézusban ma is, és a nyomorúságainkkal így megyünk-e hozzá, ahogyan Jairus, meg ez az asszony? Mert hinni azt is jelenti, hogy hozzá viszem a nyomorúságot, tőle kérek arra megoldást, és elfogadom azt a megoldást, amit Ő ad. Mert mi sokszor másként képzeljük el a segítséget, mint ahogy Ő azt adja.
Gyerekkoromban esténként gyakran láttam, hogyan terelik be az ólba azokat az állatokat, amik nem akarnak bemenni. Nemcsak a gyerekek nem akarnak lefeküdni, különösen a tévé-korszak óta esténként, hanem némely jószág sem. A baromfit, kismalacokat néha nehéz művelet volt biztonságos helyre terelni éjszakára. Ez kétemberes feladat volt. Az egyik ember csörgette a kukoricát előttük, a másik ember seprűvel biztatta őket hátulról. Kellett egy kukoricás meg egy seprűs. Sokszor eszembe jut, hogy Isten is így akar megmenteni minket. Van valami nyomorúság, ami hajt hátulról, oda Őhozzá, közben pedig hangzik az Ő igéje, ami hitet, bizalmat támaszt abban, aki ezt befogadja, ez meg vonz minket Jézushoz.
Kevés a nyomorúság. Aki csak a nyomorúságaitól űzetik, hajttatik, az hajszolt, űzött ember lesz, de aki ismeri Jézust, és tudja, hogy hozzá mehetünk mindenféle nyomorúságunkkal, azzal is, aminek mi vagyunk a szerző oka, mert Ő még akkor is nagy szeretettel vár, és aki így bízik Őbenne, az megtapasztalja, milyen az: „Erő árad ki belőle”, és az kap felettébb való szabadulást tőle.
A sokaság, meg ezek a halottsiratók nem hittek abban, amit Jézustól és Jézusról hallottak. Erről az asszonyról azt olvassuk csak egy közbevetett félmondatban, hogy hallotta, mit beszélnek Jézusról, és ezért ment hozzá hittel. Amit róla hallunk, az támaszt mindig hitet a szívünkben. Ha a nyomorúság kiegészül ezzel a Jézusban való hittel, akkor nincs az az akadály, ami minket visszatarthatna. Akkor Ő maga segít át már minden akadályon, mint ahogy az Ő munkája az is, hogy hit születik egy ember szívében, és az Ő munkája lesz mindenképpen a szabadulás, a gyógyulás, a megoldás.
Ez a két ember nemcsak a nyomorúságát érezte, hanem ők bíztak is Jézusban, és így kerültek közel hozzá, így tudták legyőzni az előttük tornyosuló akadályokat.
Sokszor tapasztalom, hogy Jézus megvárakoztat, és ez sokunknak a tapasztalata. Nekik sem azonnal érkezett meg a segítség. Sőt, amikor megérkezett a távirat, hogy leányod meghalt, ez azt mutatta: vége mindennek. Nincs segítség. Csak eddig terjedt a hite. De kapott a hitéhez is segítséget Jézustól.
Mi tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ő ma is ugyanaz, akinek ebben a történetben mutatkozik be. Vajon tudunk-e így bízni benne? Hisszük-e azt, hogy amikor elmondtuk neki a nyomorúságunkat, Ő azt hallotta. És ahogy a János levelében olvassuk: megvannak a kéréseink Őelőtte.
Hol van az megírva, hogy azonnal fog segíteni? Az van megírva, hogy Ő válaszolni fog minden hozzá küldött kiáltásra. Hisszük-e, hogy hallotta, amit elmondtunk neki? Hisszük-e, hogy Ő ma sem közömbösen nézi azoknak a nyomorúságát, akik hozzá fordulnak, és benne bíznak? Hisszük-e, hogy nála már most készen van a megoldás, a kiút, az eligazítás, a szabadulás minden bajunkra és nyomorúságunkra? Hisszük-e, hogy nem fog elkésni a szabadítással? A hitünk edzése, erősítése végett szükség van arra sokszor, hogy megvárakoztasson. De kivárjuk-e az Ő szabadítását?
Komolyan vesszük-e a Jeremiás siralmaiból azt a mondatot: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig”? Ezt sokszor úgy éljük át, hogy nem jó várni. Meddig kell várni? Az Úr szabadításáig. De mikor lesz az? Nem tudom. Hogyan fog bekövetkezni? Nem tudom. Akkor mit tudok? Azt, hogy Ő kicsoda, és Őbenne megbízhatom. Őreá számíthatok. Ő ma sem közömbös, Ő ma is úgy indul el, mint Jairushoz: azonnal és szívesen. Neki ma is van hatalma minden nyomorúságunk felett. Hisszük-e igazán? A hit számol Jézus hatalmával és számít rá. Ez-e az első gondolatunk szinte reflexszerűen, ez mozdul-e meg bennünk minden nyomorúságra, minden rossz hír hallatán, mások nyomorúsága miatt aggódva, a magunk jövőjére gondolva, hogy amit Ő elé vittünk, ami Őnála van, az jó helyen van, és majd megérkezik a szabadítás? És megtanuljuk majd azt, hogy valóban jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.
Javaslom, hogy próbáljátok ezt ki. Itt most sok gyülekezeti és személyes probléma van. Sokaknak a nyomorúsága terhelődik a lelkemre. Bele lehetne zavarodni ebbe, ha nem tudnánk, kicsoda Jézus. Ha egyedül akarnánk hordozni minden terhünket, még másokét is. A magunké alatt is roskadozunk, de az Ő hatalma ma is ugyanolyan nagy, mint ahogy Jairus meg a vérfolyásos asszony esetében volt. Fontos, hogy merjük ezt hinni, legyünk becsületesek, és mondjuk el: hiszek, Uram, segíts hitetlenségemnek! Ez nem összevissza imádság, ez a valóságot komolyan vevő imádság, és erre Ő mindig igennel válaszol.
Van egy szép énekvers, mielőtt majd közösen is imádkozunk, még ezzel imádkozzunk, mert ezt mintha ehhez a történethez írták volna.

Jézus, benne bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyenge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó Uram,
Mindörökké boldogan.
(295,2 dicséret)
Most hitben járunk, de majd egyszer eljön a látás ideje. De járjunk a hitben!

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet advent első vasárnapján. Hadd idézzem a szép régi adventi éneket:

Jövel, ádventnek Királya,
Népek Messiása.
Jézusunk, alázattal fogadunk,
Szent hódolattal.

Az a tapasztalatom, hogy ez a szent hódolat sokszor hiányzik a mi istentiszteleten való megjelenésünkből. Valaki olyan vállrándító könnyedséggel mondta a múltkor: ott voltam, meghallgattam, hazamentem. Vajon erről van szó, amikor Isten maga elé enged minket? Sokkal őszintébben és alázatosabban át kell élnünk azt, hogy egyáltalán nem természetes, hogy a szent Isten ilyen magunkfajta bűnös embereket fogad, hogy egyáltalán szóba áll velünk, különösen azok után, hogy olyan sok számunkra fontos szavát elengedtük a fülünk mellett, vagy tesszük az Ő akaratának az ellenkezőjét.
Jó lenne, ha tudatosítanánk magunkban minden istentiszteletre készülve, (és egyáltalán készülnénk az istentiszteletre), hogy csak szent hódolattal szabad megjelenni a szent Isten előtt. Jó lenne, ha személyes hitvallásunkká válna az, amit a tegnapi napra kijelölt Zsoltárban olvastunk, és ahol olyan boldogan mondja a zsoltáros:

Uram, az égig ér a te kegyelmed
És a felhőkig a te hűséged.
Magasztalnak téged a mennyben
Teljék meg dicsőítéseddel
Ez az egész föld.
De az „egész földnek” bennünk lehet elkezdődnie. Teljék meg. Teljék meg az Ő dicsőítésével a szívünk. Ezzel a szent hódolattal legyünk itt ma. Nemcsak meghallgatunk egy beszédet, hanem átéljük, hogy Isten maga elé enged meg, hogy egy szívvel dicsőíthetjük Őt, hogy meghallgatjuk Őt magát, hogy az, aki hirdeti, és hallja itt az Igét, az néki adja a szívét.

* * *

Isten kegyelméből megérhettük ennek az évnek az adventjét is. Az advent szó az adventus Domini latin kifejezés rövidülése, ami azt jelenti: az Úr eljövetele. A karácsony előtti négy hét tehát, amit adventi időszaknak nevezünk, Jézus Krisztus két eljövetelére emlékeztet minket. Az elsőre, amikor az Ige testté lett, Isten Fia emberré lett karácsonykor, és a másodikra, amit Jézus megígért, amikor a történelem végén ismét megjelenik majd. Minden szem meglátja Őt itt, és eljön ítélni élőket és holtakat.
Ma az első adventre, Jézus Krisztus első eljövetelére emlékezzünk. Mégpedig azt vizsgáljuk meg, hogy mit mondott Jézus ennek a céljáról. Miért jött Jézus? Miben látta és látja Ő az Ő testté lételének, emberré lételének a célját?
Az evangéliumok leírása szerint Jézus több, mint tíz alkalommal röviden, világosan megfogalmazta programját, hogy miért jött. Ezek a mondatok általában így kezdődnek: „Azért jött az Emberfia, hogy…” vagy „Én azért jöttem, hogy…” és akkor egy rövid világos mondat következik, úgy, ahogy a mi Urunk tanított és beszélt annak idején.
Ezek közül a programbejelentések közül hármat vegyünk szemügyre ma. Mindegyik abban segít, hogy jobban megismerjük a mi dicsőséges Megváltónkat.
1. Az elsőt éppen most olvastuk: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
Sokan gyerekkoruk óta aranymondásként ismerik ezt, de nem biztos, hogy minden szónak a teljes jelentéstartalmát ismerjük, vagy a pontos, eredeti jelentésével tisztában vagyunk.
Mikor mondta Jézus ezt a summás bejelentést? Akkor, amikor ez a zsugori vámszedő, Zákeus, akinek az élete tele volt bűnnel, de vágyakozott, hogy legalább láthassa Jézust, abban a nagy megtiszteltetésben részesült, hogy bement az otthonába Jézus. És ahogy ott együtt ültek az asztalnál, ennek az embernek az egész gondolkozása és élete megváltozott. Egy másik Zákeus állt elő ezzel a kérdéssel: Uram, jó lesz-e, ha a sok jogtalanul összeharácsolt pénz egy részét kiosztom a legszegényebbeknek, a többiből meg kártalanítom azokat, akiket jogtalanul megrövidítettem? Erre mondja Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak. Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
Mit jelent ez a summás mondat, amibe Jézus belesűríti egész jövetelének a célját? Benne van ebben mindenekelőtt az, hogy nélküle minden ember elveszett. Az a görög szó, ami itt az Újszövetség eredeti szövegében áll, egyáltalán nemcsak azt jelenti, hogy valami nincs a helyén, aztán keresni kell, mert elveszett. Ennek sokkal súlyosabb jelentése van. Azt jelenti, hogy tönkremenni, reménytelen helyzetbe jutni, elpusztulni, sőt ilyen jelentése is van: megölni, elkárhozni.
Amikor Jézus Zákeust és vele együtt mindannyiunkat elveszetteknek minősít, akkor arról beszél, hogy mi, az Istentől való elszakadásunk, a bűn miatt olyan helyzetbe kerültünk, ami reménytelen. Az ember kiesett eredeti helyéről és Isten nélkül egészen bizonyosan elpusztul.
Nem véletlenül szemlélteti Jézus ezzel az egyszerű, de minden részletében találó és pontos képpel az Istentől elszakadt ember állapotát, hogy olyan, mint az elveszett bárány. Magától soha nem fog tudni haza találni. Kijönni sem tud abból a szakadékból, amibe beleesett. Most még él, béget, de meg van pecsételve a sorsa: halálra van ítélve, mert nem tud segíteni magán. Csak az mentheti meg, ha utána jön a pásztor, megtalálja és hazaviszi.
Ezért volt az első advent és annak a beteljesülése. Ezért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Ennek a szónak a jelentése megint csak sokkal több és konkrétabb, mint hogy „megtartsa”. Azt jelenti: megmenteni. És ez a szó jelenti a Bibliában azt is, hogy üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy az Istentől elszakadt, és így reménytelen helyzetbe került embert Istenhez visszasegítse. Csak a pásztorral, Jézussal együtt mehetünk vissza a mi Atyánkhoz.
Sorsdöntő mindannyiunk számára, hogy látjuk-e azt, hogy Jézus nélkül elvesztünk. Amíg az ember maga kapálózik, amíg tud bégetni, segítségért kiáltani, vagy nem is kiált segítségért, hanem azzal hitegeti magát, hogy tud segíteni önmagán, addig marad a reménytelen helyzetben. Addig elveszett marad. Amikor valaki látja már, hogy elveszett, de nem akar ebbe beletörődni, mint ahogy Zákeus szívében is felébredt a vágy, hogy legalább lássa azt a Jézust, akiről eddig csupa jót hallott, és azt hallotta, hogy az ilyen magafajta bűnösöket sem veti meg, attól kezdve nyílik meg az út a szabadulásra.
Ezt nevezi a Biblia hitnek, amikor valaki már nem magában bízik, hanem a Szabadítóban, de a szabadító Jézusban bízik. Ha csak egy picit is. Ő csak látni akarta. Eszébe sem jutott, nem is remélte, hogy Jézus beteszi a lábát egy ilyen megvetett ember házába. Sokkal többet kapott. Ezt a Jézus utáni vágyat is már a mi Megváltónk ébreszti a szívünkben.
Nem tudom, hogy mennyire látjuk, és mennyire vesszük komolyan, hogy ez a világ így, ahogy van, elveszett. Ez nagyon általános kijelentés most, nincs időnk arra, hogy illusztrációk sorozatával próbáljam ezt szemléltetni. Bizonyítani ezt nem kell, mert annyira nyilvánvaló. Akinek nyitva van a szeme és füle, az kénytelen szomorúan látni, hogy mind a természeti világ, mind az embervilág a pusztulás szélén van, és nem tudunk magunkon segíteni. Megdöbbentő az, hogy mennyire nem eszméltetnek minket azok a kétségbeejtő jelek sem, amik ezt bizonyítják. Hogy csak a legutolsót említsem:
Hol van a nagy tudományunk és tehetségünk? Hol van az ember önmagáért és a többiekért érzett felelőssége, ha egyáltalán van még ilyen, amikor úgy dolgozik, vagy úgy pusztít, hogy bekövetkezhet egy ilyen tragédia, mint ami most ott, ahol egy négymilliós város ivóvíz nélkül maradt. Miért engedjük a benzolt a folyóba? Miért nem tudjuk szétválasztani a benzolt a víztől? Miért nem tudunk tiszta, iható vizet biztosítani az egész emberiségnek? De tehetetlenségünket eszeveszett gőgünkben és a velünk született ősbüszkeség miatt olyan nehezen ismerjük fel, és olyan kevesen vallják be.
Ugyanez a helyzet az Isten elleni lázadásunkkal is. Sajnos igaz, amit Augustinus így írt: „Nem tudunk nem vétkezni.” Hogy amióta Istennek hátat fordítottunk, csak az Ő akaratának az ellenkezőjét tudjuk cselekedni. Legfeljebb a vágyig juthatunk el, hogy elég volt ebből, változtatni kellene, másként kellene folytatni, de a magunk erejéből képtelenek vagyunk megváltozni. Ahogy a próféta szavaival mondja Isten: „Ha a párduc meg tudja változtatni a foltjait, akkor ti is meg tudtok változni, és meg tudtok szabadulni a bűneitektől.”
Ezért nagy adventi örömhír az, hogy azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megmentse, üdvözítse az elveszettet. És mivel Jézus nélkül, a pásztor nélkül minden ember elveszett, ezért a mi szívünk hálát adhat és dicsőítheti Istent, hogy Ő utánunk jött és csakugyan úgy van, ahogyan az a kedves gyermekének mondja:

Szúró tövis tépi,
Hull a vére érted,
Te elveszett bárány,
Jézus keres téged.

Ezért jött az Emberfia. Hadd kérdezzem ilyen egyszerűen: téged megtalált-e már a Pásztor? Együtt élsz-e Jézussal? És ha igen, akkor mented-e szenvedélyesen az elveszetteket, mert Ő a megtaláltakon keresztül is menteni akarja őket.
2. A másik Ige, amelyikben Jézus világosan és pontosan megmondja az első advent célját, a Bibliában így olvasható: „Mert az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45).
Pedig azt olvassuk Róla: Ő a világ Ura. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Most olvastuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy hatalma szavával fenntartja a mindenséget. És ez a hatalmas Úr nem azt akarja, hogy Neki szolgáljanak, hanem megalázta magát, emberekhez hasonlóvá lett, és azt mondta: olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál. És erre adott példát, hogy akiket Ő már megmentett, akik Hozzá tartoznak, azok felszabadulhatnak erre a nagy szabadságra, hogy nem azt követelik kényszeresen, hogy nekik szolgáljanak, hanem szabadok arra, hogy ők szolgálnak másoknak.
Nem tudom, tetten értük-e már magunkban ezt az ősi hajlamot, sőt kényszert, hogy uralkodni akarunk, nem szolgálni? Ez elkezdődik már a gyerekszobában, egészen kicsi korban. Sajnos folyik a házasságokban, ahol vállvetve kellene a közös célokért harcolni, de sokszor egymás ellen küzdenek az emberek. Tapasztalható a nemzedékek között, ahol megint csak egymásra vagyunk utalva, és össze kellene fogni a közös célokért. És az élet minden területén, el egészen a nemzetközi tragédiákig, uralkodni akarunk. Jézus ennek az ellenkezőjére adott példát, és ennek az ellenkezőjére hív el minket.
Uralkodni akarunk egymáson, a természeten, ezért tesszük tönkre módszeresen és most már visszafordíthatatlanul, sőt rafinált és gőgös módon uralkodni akarunk még Istenen is. Fel akarjuk Őt használni a magunk céljainak a mihamarabbi elérésére. Megmondjuk Neki, mi az Ő feladata. Jöjjön és segítsen meg abban, amit Nélküle kezdünk el sokszor.
Ebből a kóros uralomvágyból akar kigyógyítani minket Jézus. Erre adott példát az utolsó vacsora alkalmával, amikor Ő, az Úr és Mester, nekigyürkőzött, leguggolt és végigmosta a tanítványok piszkos lábait. Azt mondta: „Példát adtam nektek.” Ha én az Úr, és a Mester meg tudtam mosni a ti lábatokat, amit valakinek közülük kellett volna ott megtennie, akkor nektek is meg kell tanulni, hogy tudjatok szolgálni egymásnak. Ebben a programbejelentésében Jézus hangsúlyozza, hogy az Ő legnagyobb szolgálata az volt, hogy életét adta váltságul sokakért. Ez is rendkívül gazdag jelentésű szó: váltságul. Eredetileg azt a váltságdíjat jelentette, amit valaki kifizetett egy rabszolgáért, és azt szabaddá tehette. Egy rabszolga soha nem tudta összegyűjteni azt a váltságdíjat, amivel önmagát kiválthatta volna. De ha akadt egy jótevője, akinek telt is erre, és kifizette az árát, akkor szabaddá vált.
Megint csak arra utalok, ami a Biblia hangsúlyos tanítása, hogy mindnyájan rabszolgának születünk. Azt mondja Jézus, hogy aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Annak a bűn, vagyis az Istennel való ellenkezés parancsol, és kénytelen annak engedelmeskedni. Ebből a rabságból szabadít ki minket Jézus. Ezért teljesedett be az első advent, ezért jött az Emberfia, hogy életét adja váltságul sokakért.
Miért kellett ebből ilyen nagy ügyet csinálni, eget-földet megmozgatni, az Istennek emberré lenni? Azért, mert nem volt, és nincs más megoldás rá. Az, hogy Jézusnak ilyen nagy árat kellett fizetnie, az Ő bűn nélküli, tiszta életét, mutatja, hogy ilyen súlyosan vétkeztünk a szent Isten ellen, és ilyen nagy az Isten haragja az ellene való lázadás miatt. De hogy Isten elfogadta az Ő halálát helyettes elégtételként, és a benne hívőknek tudja azt be, és Őérte feltétel nélküli bocsánatot ad nekünk, mutatja az Isten kimondhatatlan szeretetét a bűnös iránt. Isten ítélete és szeretete, kegyelme egyszerre van jelen ebben, amit Jézus így mond: váltságul adta az életét sokakért. Ez mutatja, hogy nincs más mód arra, hogy kiszabaduljunk az Isten elleni lázadás rabságából. A saját érdemei alapján senki nem kaphat üdvösséget.
Ízlelgessük ezt a másik adventi örömhírt is: „Azért jött az Emberfia, hogy ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért”.
Először azt láttuk, hogy Jézus rámutatott: nélküle elveszettek vagyunk, és azért jött, hogy megkeressen és hazavigyen. Ebben az Igében arról beszél, hogy milyen váltságdíjat fizetett azért, hogy ez megvalósuljon.
3. A harmadik Ige, amit ma még szeretnék felolvasni, arról szól, hogy mindennek mi a gyümölcse? Mi lett ennek a következménye? A János evangéliumában ezt mondja Jézus: „A tolvaj azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10).
Ez is azzal kezdődik, hogy folyik a pusztítás. Ugyanaz a szó van itt, mint Zákeus történetében az elveszett helyén. Ez is mutatja, hogy az többet jelent, mint hogy nincs meg, hirtelen nem találjuk, hol van. Ez azt jelenti: pusztítani, elpusztítani, tönkremenni, tönkretenni. Ezért jön a tolvaj. Én azért jöttem, mondja Jézus, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Az „élet” szó, ami itt áll, nem csupán a puszta létet jelenti, hanem azt a teljes, tartalmas, értelmes életet, amit Isten a teremtéskor adott az embernek. Ezt veszítettük el, amikor ott hagytuk Istent, akiről azt mondja a Biblia: Ő az élet forrása, és ezt adja vissza Jézus a benne hívőknek.
Hogyan adja vissza? Úgy, hogy a saját életét osztja szét a benne hívők között. Úgy, hogy önmagából ad azoknak, akiket megtalál, és akikkel önmagát közli. Péter apostol nem restelli leírni ilyen radikálisan: Isteni természet részeseivé lesznek az ilyenek. Jézus tulajdon lelkét, a Szentlelket ajándékozza nekik. Ez már itt a földön minőségileg más életet jelent. Vége van minden emberi erőlködésnek, hogy valamit Istennek fölmutassak, hogy jó pontokat szerezzek. Vége van a bizonytalankodásnak, hogy sosem lehet tudni, hányadán állok: van üdvösségem vagy nincs. Megszűnik minden félelem, nincs mitől és kitől félni. Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?! — Ezt az életet kapja vissza az ember. Jézus életét.
S ehhez olyan lelki gazdagságot, amiből telik másoknak is adni. Ez, hogy bőségben éljenek, azt jelenti, hogy feleslegük lesz mindenből. Nemcsak valamicskét ad a benne hívőknek, nemcsak annyit, amennyi éppen nekik elég békességből, reménységből, erőből, örömből, hanem mérhetetlenül többet, mint amire feltétlenül szükségünk van. Azért, hogy aztán tudjunk mi is szolgálni másoknak, mint Ő, hogy teljék megbocsátani bárkinek, hogy elmondhassuk nagyképűség nélkül: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ad Igét a szánkba, amikor kinyitjuk azt. Valóban új természettel ajándékozzon meg, hogy igaz legyen az, amit Pál apostol így ír a Galatákhoz írt levelében: „Élek többé, de nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
Én élek, de nem a velem született természet irányít, hanem valóságosan a hit által él bennem a Krisztus. Ezért jött az Emberfia. Ez volt az első advent célja, hogy minél többünk életében bekövetkezzék az, ami Zákeus életében, akinek a szívében ott volt az adventi várakozás, bárcsak láthatnám Jézust, de ennél sokkal többet kapott. Belépett hozzá Jézus, és új élettel ajándékozta meg.
Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és üdvözítse az elveszettet. Azért jött, hogy szolgáljon, és az életét adja váltságul sokakért. És azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk.
Az úrasztalát megterítettük, és az úri szent vacsorában mindez szemléletesen kiábrázolódik. Amikor Jézus a Vele való közösségről beszél, akkor a János evangéliuma 6. részében egyebek között ezt mondja: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem lakozik és én őbenne.”
Könnyű félreérteni Jézusnak ezt a mondatát. Itt a Vele való teljes azonosulásról beszél. Arról az eggyé válásról, amit így mondtak a reformátorok: ez a titokzatos egység Krisztussal, az Unió mistica cum Christo, amikor a hívő a maga akaratát egészen Krisztus uralma alá hajtja. Amikor feladja az önrendelkezési jogát, és Krisztus rendelkezhet vele. Amikor kész oda menni, ahova Ő küldi, azt mondani, amit a szájába ad. Hallgatni, amikor nincs mondanivalója. Ha a nyelve hegyén van is, hogy visszamondjon, vagy odamondjon valamit, akkor sem szólal meg. Amikor érvényesül a hívő életében Jézus Krisztus uralma.
Amikor érvényesülni kezdett Zákeus életében Isten uralma, akkor olyat tesz, ami előző nap eszébe nem jutott volna. Hogy szétossza azt, amit sikerült megszereznie, hogy négyszeresen kárpótolja azokat, akiket becsapott. Hogy észrevegye a legszegényebbeket, és ő, a gazdag nekik ajándékozza a gazdagságát. Ez már az a jézusi természet, amelyikre az jellemző, hogy nem azt akarom, hogy mások szolgáljanak nekem, hanem ő szolgál, és hálaáldozatként odaadja mindenét, önmagát. Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát — mondja Jézus.
Ez a hitetlennek ijesztő vagy érthetetlen. Akit megtalált Jézus, aki kapta Tőle ezt az életet és ezt a bőséget, az meg azt mondja: minden kevés, amit Neki adhatnék hálából. Azt meghálálni úgy sem tudom, amit Ő tett értem és Ő adott nekem. Hálából azonban mindenemet rendelkezésére bocsátom.
Annak az életében teljesedik be az advent, aki ezt megtapasztalja. Szeretnélek kérni titeket nagy szeretettel, hogy ne adjátok ennél alább. Ne legyetek igénytelen vallásos emberek. Legyetek igazán új emberré! Ne mondjatok le arról, amit Zákeus átélhetett. Vágyakozzatok erre a Krisztussal való találkozásra, amiből következik a Krisztussal való együttélés itt, és majd örökkön örökké.