Kis emberek a nagy Isten szolgálatában

Még egy olyan kicsi szolgáról legyen szó ma, akin keresztül Isten nagy dolgokat vitt véghez, és akinek az egyszerű, de hiteles példája máig világít és segíthet minket is különböző élethelyzetekben helytállni. Ő ez a bizonyos Oné-zimosz.

Ő annyira kicsi ember volt, hogy sokak szemében nem is számított embernek, csak beszélő szerszámnak, hiszen rabszolgaként dolgozott a kolosséi gyülekezet vezetőjének, Filemonnak a házában.

Egy alkalommal meglopta a gazdáját és megszökött. Ezt követően valahogy, nem tudjuk hogy, elkerült oda, ahol Pál apostol éppen börtönben volt, és Pál Jézushoz vezette ezt a fiút. Onézimosz megtért. Örömében és hálából elkezdett segíteni ott az apostolnak, amit tudott. Az idős, beteg Pálnak erre szüksége volt és örült neki.

Csakhogy Isten gyermekei soha nem szoktak itt megállni, hanem egyszer csak rájött az apostol, hogy nem becsületes dolog a más szolgáját ingyen igénybe venni. Onézimosznak vissza kell mennie jogos gazdájához. Igen ám, csak ez Onézimosz számára életveszélyes vállalkozás volt, mert abban az időben, ha megkerült egy szökött rabszolga, a legtöbbször — már csak elrettentés végett is — kivégezték, vagy jobb esetben megbélyegezték a homlokán, és egész életében a legkeservesebb munkákat kellett végeznie.

Igaz, hogy Filemon keresztyén ember, valószínű nem ütteti le a fejét azonnal Onézimosznak, de valamit neki is tennie kell, mert egy tolvaj szökevényt meg kell büntetni, már csak a közvélemény miatt is.

Kiszámíthatatlan, hogy mi vár Onézimoszra otthon. Mi legyen most? Az biztos, hogy helytelen, ha Onézimosz továbbra is Pálnak szolgál. Erről Pál meg volt győződve. Ugyanakkor féltette lelki gyermekét, akit itt már ilyen kedves és sokatmondó szavakkal illet, hogy hű és szeretett testvér. És féltette Filemont is, nehogy valami olyat tegyen, ami nem méltó keresztyén emberhez. Ezekben a kényes, nehéz helyzetekben szokott Isten Szentlelke bölcsességet adni azoknak, akik tőle kérik és várják ezt.

A megoldást abban találták meg, hogy éppen akkor indult Kolosséba ez a Tükhikosz nevű diakónus, akitől a Kolosséba írt levelet küldte Pál a gyülekezetnek. Írt tehát Pál még egy levelet személyesen Filemonnak, személyesen Onézimoszról és ezt a levelet is elküldte tőlük. És Tükhikosz kíséretében a két levéllel a kezükben Onézimosz is visszaindult Kolosséba.

Mi volt mindebben a szerepe Onézimosznak? Ez az, amiből sok mindent megtanulhatunk. Mindenekelőtt az, hogy ennek a fiatal keresztyénnek meg kellett tanulnia, hogy attól kezdve, hogy valaki Jézus Krisztus tanítványa lesz, minden döntését hitben és hitből kell meghoznia. Egészen új alapokra helyeződik az élete. Egészen új szempontok szerint mérlegel, és más dönti el azt, hogy valamit tesz vagy nem tesz. Ez hitbeli döntés volt, és azt követelte Onézimosztól, hogy haza merjen menni.

Aztán meg kellett tanulnia, hogy az Isten országa rendjéhez kell igazodnia minden tekintetben. A régi gondolkozása szerint mondhatta volna azt, micsoda mázli, hogy éppen Pál apostolhoz vezetett az útja. S milyen nagy ajándék, hogy ott megismerhette az Úr Jézust. Nosza, itt ő el is éldegél, még jót is tesz: szolgál az apostolnak. Még büszke is lehet rá, hogy ha az óembere még eléggé virulens. Megúszta a szökést és annak következményeit.

Csakhogy az Isten országa rendjétől ez a régi és sokakra jellemző gondolkodás teljesen idegen. Mert akinek rendeződik a kapcsolata az élő Istennel, annak rendeznie kell minden egyéb dolgát is, ami még a régi életéből visszamaradt. Az emberi kapcsolatait is megtisztítani, megszakítani, vagy megújítani, az anyagi ügyeit is, és minden egyebet, ami még rendezetlen.

Na, de itt megszólal megint a régi gondolkozás, hogy ez igen veszélyes dolog. Az Isten sem kívánhatja azt, hogy a megtérése után egy fiatal hívőnek mindjárt szenvedni kelljen, esetleg börtönbe kerülnie, vagy ki tudja miket elhordozni.

Onézimosz azonban látta Pál apostol eltökéltségét. Látta, hogy Pál számára bármilyen kényes is ez a helyzet, de maga a feladat rendkívül egyszerű. Mert Onézimosz Filemon szolgája, akkor Filemonnak kell szolgálnia. Onézimosz Filemon tulajdona, akkor nem használhatja őt más senki. És Onézimosz meglopta Filemont, ezt Filemonnak valahogy meg kell téríteni. Ha Onézimosz nem tudja, akkor majd megtéríti Pál, ezen meg ne bukjon a vállalkozás, de neki akkor is haza kell mennie.

Az a kis levél, a Filemonhoz írt levél, ami itt van a Bibliában, tulajdonképpen egy váltó. Ezt írja benne Pál apostol: „… magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen.” És most jön a váltó: „Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, megadom neked!” (Filem 1,18-19).

Ezt is rendeznie kell Onézimosznak, s ha nem tudja önerőből, majd segít a lelki atyja, latba vetve minden lehetőségét.

Onézimosznak meg kell tanulnia azt is, hogy mostantól kezdve minden dolgát, önmagát, az egész jövőjét is arra a Jézus Krisztusra kell bíznia, akinek a tulajdona lett, akinek a szolgájává, rabszolgájává lett — Pál apostol többször kezdi így a leveleit, hogy én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája — és akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Nyugodtan bízza Jézusra, hogyan zajlik le majd ez a találkozás otthon, Kolosséban. Nem kell előre filozofálni, találgatni, aggodalmaskodni, elképzelni különböző lehetőségeket. Bízni kell, majd Ő elrendezi. Tudniillik neki Filemon szívén is hatalma van, nemcsak Onézimosz drága neki. Az Ő kezében minden ember szíve olyan, mint az edényben a víz, ahogy a Példabeszédek könyvében olvassuk, amerre billenti az ember, arra löttyen az a víz. Isten így bánik az emberek szívével, gondolataival és akaratával.

És Filemon sem tehet akármit már Onézimosszal. Egyáltalán semmi nem történhet Onézimosszal véletlenül az Ő gazdájának, és új Urának, Jézus Krisztusnak az akarata nélkül. És ha mégis börtönbe csukatják? Akkor tudnia kell, hogy megérdemelte. Semmi rendkívüli nem történt. Örüljön, hogy csak ekkora büntetést kap, és ott a börtönben is Jézus Krisztus tanítványának kell maradnia, ahogy látta az öreg Páltól, aki ott is az volt, és ott is embereket vezetett Jézushoz. És ameddig ott kell lennie, addig ott kell helytállnia. Egyáltalán semmi végzetes baj vele már nem történhet.

Könnyű ezt így elmondani, de ha egy kicsit beleéljük magunkat ebbe a helyzetbe, akkor nem lehetett még sem könnyű ez Onézimosznak. Kellett ehhez bátorság, alázat, engedelmesség, és mindenekfelett feltétel nélküli bizalom abban a Jézusban, aki az eseményeket igazgatja, és akinek az Övéire gondja van.

Kellett bátorság ahhoz, hogy megálljon a meglopott és becsapott Filemon előtt. Kellett alázat, mert az, hogy ők testvérek lettek a Krisztusban, nem változtatott azon, hogy rabszolga maradt, és nem lehet az előbbivel visszaélni. Kellett engedelmesség, hogy amit az öreg Pál, az ő lelki vezetője mond az ige szellemében, az ige iránti tiszteletből, meg a lelki elöljárója iránti becsülésből akkor is megteszi, ha fél tőle.

Némelyek szemére vetik Pál apostolnak, hogy ilyen könnyen beletörődött a rabszolgaság intézményébe és nem lázított ellene. Nem lázított ellene, de nem törődött bele. Tudniillik Pál éppen az evangélium erejével vette fel a harcot ez ellen az embertelen rendszer ellen. Az új életet kapott Filemonok, meg a Jézus Krisztus rabszolgáivá vált Onézimoszok, meg a kettőjük között alapjaiban megváltozott kapcsolat volt az az egészen új a keresztyénségben, ami végül is belülről repesztette szét a rabszolgaság intézményét. Mert egészen elképzelhetetlen volt az, amit itt Pál leír, és amit Filemontól kér.

Ezt olvassuk a Filemonhoz írt levél 10. versében: „Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet …” És mit kér tőle a későbbiekben? Ez az, ami egészen forradalmi. „Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.”

Micsoda? Egy szökött tolvaj rabszolga, aki egy idő után előkerül, az szeretett testvére legyen annak, akit meglopott, és akinek a rabszolgája? Ennyire átminősíti a kapcsolatokat az újjászületés. Mert ebben a néhány mondatban, amit most olvastam, a kulcsszó ez: az Úrban. Filemon, te is az Úrban találtad meg az új életet, Onézimosz ugyanabban az Úr Jézus Krisztusban ugyanolyan új életet kapott. Ti testvérekké lettetek. Ez nem teszi semmissé azonnal az eddigi társadalmi kapcsolatokat és ellentéteket, de próbálj meg ennek a szellemében viselkedni. Ez egészen forradalmian új volt akkor, és ez a szellemiség repesztette szét azt a kősziklát, amit említettem.

Persze Onézimosznak nemcsak egy levelet kellett átadnia, hanem az életének valóban bizonyítania kellett azt, hogy megváltozott. Úgy kellett élnie is, hogy Filemon kénytelen legyen megállapítani: ez a gyerek valóban az Úrban van. Benne is él hit által Krisztus, és az új élete hitelesíti mind azt, amit Pál apostol mondott. Tehát nem csak a levél beszél Onézimosz megtéréséről, hanem Onézimosz élete is levéllé válik, amelyik hitelesíti mindazt, amit az apostol leírt.

Ez érdekes gondolat, amit az apostol többször felvet a leveleiben. Talán a legfrappánsabban a Korinthusba írt második levél 3. részében. A korinthusiak kétségbe vonták azt, hogy Pál valóban Jézus megbízásából, valóban tőle kapott üzeneteket hirdet Korinthusban. Erre Pál nem érvel, nem sértődik meg, nem hagyja faképnél őket, hanem a következőket írja. „Elkezdjük-e ismét ajánlani magunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagyok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” (2Kor 3,1-3).

Vagyis azt mondja Pál, hogy nem hozunk az előző gyülekezetekből ajánlóleveleket, hogy bízzatok bennünk, és higgyétek el, hogy amit mondunk, azt nem mi találtuk ki, hanem a szolgálat Ura bízta ránk. Nézzetek körül a gyülekezetben: akik befogadták ezt, amit mondtunk, azoknak az életét Jézus Krisztus megváltoztatta. Ez a bizonyíték. Ti vagytok az ajánlólevél, az újjászületettek hitelesítik azt, ami elhangzott.

Nagy dolog, hogy ha valaki csakugyan úgy tud élni, hogy akár szavak nélkül is prédikál az élete. Feltétlenül kell, hogy szóval is tudjunk bizonyságot tenni Jézusról, hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. De van olyan, amikor valaki már nem tud beszélni, és mégis Jézusra mutat.

Ismertem valakit, sokáig látogattam egy kórházban, aki úgy élt ott valóban, mint Jézus Krisztus tanítványa. Amikor meghalt, nemcsak a kórterem, az egész osztály gyászolta. Nem tudtam, hogy meghalt. Mentem volna látogatni, és nem tudtam, mi van itt. Sírnak a nővérek, szótlan a kórterem, nincs beszélgetés. Láttam, hogy üres az ágya. Elmondták, hogy az utolsó napokban már egyáltalán nem tudott beszélni, de nekem fogalmam nincs arról, hogy ők kit veszítettek el. (Senki rokona nem volt ott.) És hogy mennyire hiányzik, és ők nem tudnak szóhoz jutni és beszélni sem, mert — és akkor sorolták tulajdonképpen nem is a tetteit, nem is elsősorban azt, hogy vizet vitt ahhoz, aki még nem tudott felkelni a műtét után. Ezek nagy segítségek egy kórteremben. De valami olyan áradt ebből a néniből, amit ott mindenki érzékelt, hogy erre a többletre lenne szükségünk, s íme, ez itt van. Tapasztalati valóság. És amikor elment, akkor íme, ez nincs. És üresség maradt a helyén.

Tudunk-e úgy élni, hogy akár szavak nélkül is Jézusra mutasson az életünk, ajánlólevél legyen, evangélium legyen, és azt követően sokkal hitelesebben tudjunk esetleg szólni is a mi Urunkról?

Onézimosz esete egyebek között azt a kérdést is felveti, amit Akvilánál és Priszcillánál csak megemlítettünk, hogy nem az a fontos mindig, hogy mit tesz valaki, vagy mit mond, hanem, hogy kicsoda az illető valójában. Ez a felszínes, primitív, materialisztikus gondolkozás, ami körülvesz bennünket, csak azt tartja fontosnak, hogy valaki mit tesz. A teljesítményei adják meg egy ember értékét. S ha már nem tud teljesíteni, öreg, beteg, vagy még kisgyerek, nincs értéke, csak gond, teher, tehát nem kell. Szabadulni kell tőle. Teljesen torz, beteges gondolkozás.

A Biblia azt mondja: az a döntően fontos, kicsoda valaki. Mi árad belőle, ha meg se szólal, ha meg se mozdul. Amikor megszólal és megmozdul, akkor ennek megfelelően tegye azt is. Legyen hiteles élete. De hitelesen cselekedni és beszélni csak az tud, aki hiteles ember. Akiben valóban él hit által Krisztus. És a Krisztus jó illata árad belőle — ahogy szintén Pál apostol írja a Korinthusi levélben.

Mielőtt az úrasztalához jövünk, három kérdésre válaszoljunk magunkban ma becsületesen.

1. Merem-e jézusi módon intézni a dolgaimat? Merek-e jézusi normák szerint gondolkozni és cselekedni? Úgy, mint ahogy Pál apostol ott a börtönben. Egyszer csak rájön, hogy valamit nem jól teszek. Ez nem helyes, hogy másnak a szolgája nekem szolgál úgy, hogy ő nem is tud róla. Ezt nem lehet tovább folytatni. Na de ez kényes, nehéz, megoldhatatlan feladat. Nem megoldhatatlan. Ezt meg kell oldani, mert semmit nem akarok úgy tenni, ahogy az nem kedves az én Uramnak.

Nem könnyű ám ez. Vállalkozóknak nem kell magyarázni, hogy ez mennyire nem könnyű. De egyikünknek sem könnyű egy ilyen istentelen világban, ahol sokan azért boldogulnak, mert megszegik nemcsak az Isten törvényét, azt nem is ismerik, és nem is tisztelik, hanem az állami törvényeket. Attól lehet boldogulni, ha kijátszod. Erre jövünk mi, és a Szentírás alapján azt mondjuk, hogy minden helyzetben szeretnénk jézusi módon gondolkozni, dönteni és cselekedni. Aki ezt megpróbálja, lehet, hogy nehezebben fog boldogulni, de meg fogja tapasztalni, hogy ugyanúgy, ahogy Onézimosznak, Jézus Krisztus ma is ad az ilyeneknek bátorságot, alázatot, engedelmességet és benne vetett bizalmat. Merjük-e ezt megkockáztatni, és ami éppen most nem ilyen tiszta, nem jézusi az életünkben, azt merjük-e ilyen alapra helyezni?

2. A másik kérdés: beszédes élet-e az életünk? Beszél-e az életünk arról a többletről, akár szavak nélkül is aki Jézus, akit Ő jelent már nekünk? Bekövetkezett-e ez a forradalmi változás az életünkben, amit a Biblia újjászületésnek, Jézus Krisztus felülről való nemzésnek nevez? Beszédes életté vált-e az életünk?

Milyen céllal jövünk például az istentiszteletre? Olyan sokan azt mondják: szeretnék egy kicsit megnyugodni. Ilyet Isten nem ígér. Ő nem egy kicsit megnyugtat minket. Jézus azt mondja: „Az én békességemet adom nektek. Nem úgy, mint a világ adja.” Ő sokkal többet ad. Ne érjük be ilyen kevéssel. És azt mondja: az ő igéje sziklazúzó pöröly, és kétélű éles kard, ami elhat a szívnek és a velőnek a megoszlásáig, és megítéli a gondolatainkat is, meg a szívnek az indulatait. És itt a megítéli: kettéválasztja. Ez tiszta, ez tisztátalan, ahogy Pál egyszer csak rájött, hogy ez tisztátalan. Onézimosz ne nekem szolgáljon, hanem a gazdájának.

Mindennapi tapasztalatunk-e ez, hogy Isten így beszélhet velünk? Ettől lesz beszédessé az életünk, ettől fog megtisztulni. Ennyi templomba járás után nem kellene-e már végre valóban áttörnie az evangéliumnak a páncélunkon, kilépni valamiféle langyos, jó szándékú vallásoskodásból, és ezt a forradalmi változást átélni? Jézus az én Uram, és egy Jézus nélküli világban az Ő tanítványaként akarok élni. Nem is tudom előre, hogy ez mit jelentene, de Ő erre hívott el, aztán majd lépésről lépésre Ő nemcsak világossá teszi, hanem erőt is ad hozzá.

Az első kérdés az volt: merünk-e mindenben jézusi módon gondolkodni és cselekedni? A második: beszél-e a puszta létünk másoknak Jézusról? Ha nem, akkor nem azzal kell foglalkozni, hogy mit teszek, és mit mondok, hanem, hogy ki vagyok.

3. A harmadik egy fontos párhuzam. Hisszük-e, hogy Jézus Krisztus ugyanazt tette velünk, amit Pál apostol Onézimosszal. Onézimosz halálra méltó bűnt követett el. Pál apostol azonban levele által elkíséri őt Filemonhoz, és kegyelmet kér a számára. Onézimosz viszi a kegyelmi kérvényt a kezében, hogy fogadja őt vissza.

Velünk ugyanez történt. Mindent elkövettünk azért, hogy Isten igazságos ítélete sújtson. Akkor mellénk szegődött Jézus, és kérleli az Atyát, hogy bocsásson meg nekünk, sőt fogadjon vissza gyermekeivé. Hisszük-e azt, hogy egyedül Jézusnak köszönhető, hogy amikor Isten elé járulunk, nem az igazságos Isten büntetésével találkozunk, hanem a kegyelmes Isten bocsánatával? És tudunk-e, akarunk-e ebből a kegyelemből élni?

Ezért van megírva az úrvacsora szereztetési igéjében, hogy ilyenkor mindig „az Úrnak halálát hirdessétek.” Miért? Mert egyedül Jézus Krisztus golgotai kereszthalála volt az az áldozat, amit Isten érvényes fizetőeszközként elfogad mindannyiunk tartozásának a törlesztésére. Amit itt Pál ír, hogy én megfizetem neked, amivel ő károsított meg, erről olvasunk Jézussal kapcsolatban is. Ő fizette meg a kereszten azt, amivel mi megloptuk Istent, s amivel meglopjuk talán folyamatosan. Meglopjuk az Ő dicsőségét, nem adjuk meg az egyedül neki kijáró imádatot, a bizalmat, engedelmességet stb. Jézus kifizette ezt a mi tartozásunkat. Hisszük-e ezt igazán?

Jó lenne kíméletlen becsületességgel megvizsgálni és nem mindjárt azt mondani: persze, konfirmáción is volt erről szó. Sokszor van erről szó, de be van-e írva a szívünk hústáblájára — ahogy olvastuk most a Bibliában. Mert ha ez be van írva, akkor lesz az életünk olyan hitelesítő levél, amelyik szavak nélkül is beszél másoknak Jézusról, és akkor lesz erőnk az élet kényes helyzeteiben is megmaradni Jézus tanítványának, és olyan módon cselekedni, ahogy azt Ő mondja.

Kis emberek a nagy Isten szolgálatában. Kis emberek Isten hatalmas kezében. Ez a témája annak a sorozatnak, amit most már hónapok óta folytatunk. Hamarosan befejeződik, talán csak még egy lesz belőle.

Akiről ma olvastunk, azt itt, ezen az egyetlen helyen említi a Szentírás. Egyszer, egyetlen szolgálatot végzett el Jézus Krisztus parancsára, de ez az egész világmissziót meghatározó jelentőségűvé vált.

Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ha Isten megbízásából teszünk, mondunk akármit, annak kiszámíthatatlan jelentősége lehet? Sokan szeretnének embereket mindjárt, gyorsan az Úr Jézushoz vezetni, az Ő tanítványává tenni. Ez általában nem így történik, hanem úgy, mintha egy lánccal vonná magához Jézus az embereket, és ezen belül a mi bizonyságtételünk egy láncszem. Az fontos, hogy erős legyen, mert egy lánc erejét a benne levő leggyengébb láncszem határozza meg, az pattan el először, ezért kell helytállnunk ott, ahova Ő küld. Nem kell nagyot akarnunk, nagy csodákat tennünk. Azt kell tenni, amivel Ő bízott meg.

Ha elénk hoz egy gyereket, akinek beszélhetünk Isten szeretetéről, akkor neki kell kedvesen, érthetően, igazán gyerekszerűen beszélni. S lehet, hogy tíz év múlva eszébe fog jutni, amit tőlünk hallott. És tizenöt év múlva, mint egy csíraképes mag, ami addig ott lapult a szíve mélyén, kikel, szárba szökken és gyümölcsöt terem. Sok ilyen példát lehet mondani az egyháztörténetből. Egyetlen, régi, nagymamai vagy apai, vagy akárkitől elhangzott bizonyságtétel évek, évtizedek múlva virul ki, és lehet, hogy az illetőt soha többé semmi másra nem használta Isten, de aki az Ő szavára hitre jutott, az ezreket fog Őhozzá vezetni.

A nagy evangélisták egytől egyig mind így tértek meg. Egy csendes bizonyságtétel elhangzott, félév múlva egy másik, feltűnt neki, hogy mennyire hasonlít a kettő, pedig a két ember nem is ismeri egymást, akiktől hallotta. Elkezd gondolkozni. Nem tud kibújni az Isten mentő szeretete elől és alól, hitre jut. És akiktől hallott, azok kis emberek maradnak, senki nem ismeri a nevüket. És valóban talán csak az az egy szolgálatuk volt. Őt meg Isten sokak üdvözítésére használja.

Egyáltalán miért kell ezt számolgatni, hogy milyen következményei lesznek a szolgálatunknak? Ahova küld minket a mi Urunk, menjünk, és amit a szánkba ad, azt mondjuk, és az egészet meg bízzuk Őreá. Ő a misszió Ura. Megtéríteni embereket csak Ő tud, nem mi, de ehhez szüksége van eszközökre, ilyen egyszerűekre, mint mi vagyunk mindnyájan. Olyan nagy kiváltság az, hogy ha csak egy esetben is, ha egy ember üdvösségére is használ bennünket.

Anániással ez történt. Azt tudnunk kell, hogy ő nem az az Anániás, aki egyszer eladta a földjét, és a feleségével, Szafirával megegyezve hazudtak a gyülekezetben. Az egy másik, róla a könyv elején van szó. Ennek az Anániásnak, akiről ma van szó, egészen más lelkülete volt. Kövessük nyomon ezt az egyszeri eseményt, amit itt tömören összefoglalva olvastunk, és álljunk meg minden lépésnél, mintegy tükörbe nézve az igébe, hogy vajon mennyiben vonatkozik ez ránk.

Mit tudunk meg Anániásról?

„Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás.” Tehát pünkösd után nem sokkal, Jeruzsálemtől kétszáz kilométernyire már keresztyén gyülekezet volt. Ennek a gyülekezetnek volt tagja ez a bizonyos Anániás. A legjellemzőbb ismertetőjele: tanítvány. Jézus Krisztus tanítványa, mégpedig — mivel pünkösd után vagyunk — a mennybe ment Jézus tanítványa, ugyanúgy, mint ahogy mi is tanítványai lehetünk Jézus Krisztusnak. Ő sem ismerte test szerint a Megváltót, de elhitte a róla szóló igehirdetést, és elkötelezte magát Jézus mellett. Akkoriban csak azokat nevezték tanítványnak, akik a Mesterrel valami módon együtt éltek, akik attól, akit mesterüknek tekintettek és vallottak, mindent igyekeztek ellesni, hozzá mindenben hasonlítani. Adott esetben Őt képviselték mások előtt, Ő volt számukra a példa. Anániás ilyen tanítványa volt Jézus Krisztusnak.

És mi milyenek vagyunk? Egyáltalán elmondhatjuk-e alázatosan, de bizonyossággal: én Jézus Krisztus tanítvány vagyok?

Hadd mondjam el még egyszer részletesebben, hogy mit tanít a Biblia a tanítványság ismertető jeleiről. A tanítvány ismeri a mesterét, nemcsak ismergeti, kóstolgatja, — ismeri. Egyre mélyebben, az egész gondolkozását. A tanítvány szereti a mesterét. Mégpedig a Biblia azt mondja, hogy teljes szívéből és teljes elméjéből. Tiszteli a mesterét. A tanítvány előtt abszolút tekintély a mester. Ha nem, akkor elmegy egy másik mesterhez. Ha csalódott benne, nem bízik benne, akkor nincs értelme ott maradni. A tanítvány bensőleg azonosul a mesterrel. A Biblia mindig így beszél a tanítványságról. A tanítvány számára a mester szava parancs. Nem szükséges indokolnia, nem kell megismételnie. Elhangzott, és ő teszi. Miért? Mert bízik benne. Mindig elsőbbséget biztosít a mesterének. A leggyakrabban ezt olvassuk: a tanítvány követi a mesterét, ami azt jelentette abban az időben, hogy együtt élt vele. A tanítványok Jézussal is éjjel-nappal együtt voltak. Kánában, ahol Jézus nagy kanállal evett, a tanítványok is bőségesen jóllaktak. A samáriai faluba nem engedték be Jézust, a tanítványoknak sem volt hol lehajtaniuk a fejüket. Teljes sorsközösség és állandó együttlét. A tanítvány folyamatos párbeszédben van a mesterével, és feltétel nélkül engedelmeskedik neki.

El lehet-e mondani, ha bizonyos megszorításokkal is és alázatosan, hogy igen, van sok helyen pótolnivalóm, de szívem szerint és a lényeget tekintve Jézus Krisztus tanítványa vagyok és az is akarok maradni. Ezt a vele való közösséget a tanítvány állandóan ápolja és éppen a mesternek való engedelmességgel bizonyítja.

Hogy Anániás ilyen közösségben élt a mennybe ment dicsőséges Jézussal, azt mutatja a folytatás, mert „Az Úr megszólította őt látomásban: „Anániás!” Ő így válaszolt: „Íme, itt vagyok, uram.”

Így csak összeszokott emberek tudnak beszélni, akiknek intim, meghitt kapcsolatuk van egymással, akik gyakran beszélgetnek egymással. Jézus név szerint szólítja őt, valami egészen személyeset akar neki mondani.

Akit zavar az, hogy látomásban szólt hozzá Jézus, az jó, ha tudja, hogy amíg az Újszövetséget nem írták le, addig az Úr Jézus olykor látomáson keresztül adott parancsokat és kijelentést a benne hívőknek. Aztán ahogy az Újszövetséget írásba foglalták, lassan elfogytak, megszűntek ezek a látomások. Ma jellemzően az Ő igéjén keresztül irányítja a benne hívőket.

Nevén szólítja tehát Anániást, Anániásnak pedig azonnal ez jön az ajkára, hogy Uram, te parancsolsz, én pedig engedelmeskedem. S olyan szép ez a kifejezés: íme, itt vagyok. Állok rendelkezésedre. Még nem tudom, mit akarsz velem, de teljesen mindegy, hogy mit akarsz, mivel te akarod, már most biztosítalak arról, hogy tenni fogom. Itt vagyok.

Jellemez-e minket ez az attitűd, ez az alapállás, ez a lelkület? Így olvassuk-e a Bibliát? Így hallgatjuk-e az igehirdetéseket? Így tudakozzuk-e Isten akaratát, hogy bármit mondsz, mivel te mondod, tenni fogom? Megteszünk-e mindent azért, hogy ne is gyöngüljön meg bennünk ez az elhatározás?

Szegény Anániás nem tudja, hogy most milyen parancsot fog kapni. Mert mit mond neki Jézus? Valami egészen meglepő, hátborzongató dolgot. „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson.”

Ha volt olyan név a damaszkuszi keresztyének számára, amit hallva összerándult a gyomruk és felhős lett a homlokuk, akkor ez Saul neve volt. Sault messze megelőzte a híre. Hírhedt ellensége volt Jézusnak és tanítványainak. Anáni-ásék már pontosan értesültek, hogy miket művelt Jeruzsálemben. Tudták, hogy ide is azzal a felhatalmazással jött, hogy összeszedje a keresztyéneket, börtönbe vigye és megkínoztassa őket. Akiről Jézus beszél, az az a Saul, „aki az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr Jézus útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihessek őket Jeruzsálembe.” (ApCsel 9,1-2).

Ezt az embert kell meglátogatnia? Nincs itt valami tévedés? Vagy nem tudja az Úr Jézus, hogy kihez küldi őt? Meg kell neki mondani. Meg is mondja Anániás, s közben úgy látszik nem figyelt oda, hogy Jézus azt mondta, hogy Saul már várja őt. Mert az Úr Jézus csodálatosan szervezi a missziót. Miközben utasítja tanítványát, hogy menjen el Saulhoz, aközben tájékoztatja Sault, hogy jönni fog hozzá egy Anániás nevű tanítvány, s amit az majd mond, azt kell tennie.

Nyitva van az ajtó Anániás előtt. Sőt nyitva van Saulnak a szíve is. Anániást már várják az Egyenes utcában. Ő azonban még fél, és szépen elmagyarázza Jézusnak: Uram, ez nem olyan egyszerű, „mert sokaktól hallottam erről a férfiről, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet.”

Ő a te és tanítványaid legfőbb ellensége. Kiderül azonban, hogy nincs itt semmi tévedés. A misszió Ura pontosan tudja, hogy mit tesz, mire kit használ föl, és milyen akciót hogyan időzít. S mivel Ő türelmes mester, ezért megmagyarázza a tanítványának, hogy ez hogy van.

„Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”

Ne félj, Anániás! A hírek, amiket Saulról hallottál, igazak, de az a múlté. Azóta már történt valami. Semmi nem érvényes abból most, amit róla hallottál. Mert te csak az ő múltjáról hallottál információkat, Jézus meg az ő jövőjét is ismeri, mivel Ő készítette el a jövőjét, meg mindannyiunkét is.

Ugyanez volt a helyzet Péterrel. Ezért nem dobta ki őt az Úr Jézus a tanítványok közül, amikor képes volt letagadni, hogy ismeri őt. Ő nemcsak azt látta, hogy Péter tegnap hősködött, ma meg megtagadott, hanem azt is, hogy milyen hűséges tanítványa lesz ő Jézusnak, aki még az életét is kész lesz odaadni érte. Jézus egybe látja az életünket, és annak alapján ítél meg. Mi meg csak kis szakaszokat látunk belőle és ezért tévesek olykor az ítéleteink.

Nos, itt van a fordulópontja ennek a történetnek. Mert minden attól függ, hogy mi történik most. Elhiszi-e Anániás, hogy Jézus igazat mondott? Ez így furcsán hangzik, de nem volt neki könnyű ezt elhinni. Elhiszi-e Anániás, hogy Jézus jobban ismeri Sault, mint akárki más. Mint az ő informátorai, mint a benne lapuló félelem és a benne ágaskodó tiltakozás. Mindennél jobban ismeri, és tudja, hogy mit cselekszik. És Jézus az Anániás tanítványt nem az oroszlán barlangjába küldi, hogy tépje szét, hanem egy testvérhez. Ez hihetetlen! És elhiszi-e, hogy csodákat fog látni? Mit tesz most Anániás? Olyan szép ez a folytatás, a maga hihetetlen egyszerűségében.

„Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: Testvérem, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton …”
Mindegyik szót érdemes lenne kibontani. Elment, bement, elfogadja. Az ellenségének azt mondja: testvérem, és utána elmondja, hogy mindkettőnknek ugyanaz az Ura. Mi most már egy céghez tartozunk. Az a Jézus küldött engem, aki beszélt veled az úton. És ez köt össze minket mindenekfelett.

Elmegy úgy, hogy tovább nem kérdezősködik, nem okoskodik, nem aggályoskodik, nem vitatkozik, és nem halasztja másnapra, meg későbbre ezt az utat. Az Úr azt mondta: menj el! Most már meg is ismételte, akkor elmegy.

És bement. Egy régi emlékem jutott eszembe. Egy nagyon nehéz helyre küldött egyszer az Úr Jézus és nagyon féltem. Elmentem, de nem mentem be. Az ajtóból visszafordultam, annyira féltem. Máig szégyellem. Van ilyen. Tudom, milyen nagy dolog az, hogy: bement. Talán ott dőlt el igazán benne. Mert az, hogy elmegy, az úton még vissza lehet fordulni, de bement. És ezek után talán maga csodálkozott a legjobban, hogy azt mondja ennek az embernek: testvérem. És elmondja neki azt is, hogy kinek a küldetésében jár. Nem a maga jószántából jött. Itt valami egészen magasrendű terv valósul most meg. Mindketten ennek a szereplői vagyunk, és a nagy Rendezőre figyelünk. Ezért van a szívében bizalom és szeretet.

Mi történik a folytatásban?

Saul szeméről mintha pikkelyek estek volna le, újra látott. Saul megtelik Szentlélekkel. Saul az élő Krisztussal való szövetségkötésének a pecsétjeként megkeresztelkedik. Saul miután előbb a hívő testvérei között tölt egy időt, megy a zsinagógába és bizonygatja nekik, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, a Messiás, az Isten Fia.

Az ember egyik ámulatból a másikba esik. És mindezt ki művelte? Anániás nyitotta meg Saul szemét? Nem. Saul vett egy mély lélegzetet, hogy jó nagyra nyissa és lásson? Nem. Anániás töltötte meg Szentlélekkel? Nem. Ember arra képtelen. Jézus megnyitja Saul szemét, Jézus megtölti Sault Szentlélekkel, Jézus ad Anániás szívébe ilyen érthetetlen szeretetet az ellenség iránt, hogy testvérének tekinti.

Jézus ad bátorságot ennek az embernek, akit a zsinagóga vezetői küldtek a keresztyének ellen, hogy elmenjen a zsinagógába, és ott bizonyságot tegyen arról, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Itt maga a dicsőséges Úr Jézus Krisztus cselekszik, csak kell neki egy eszköz, egy engedelmes eszköz, akit arra használhat, amire akar. Aki nem tiltakozik, okoskodik. Elmondja a maga aggályait őszintén, mert meghitt, bensőséges kapcsolatban van a Mesterrel. Most miért tagadná, hogy fél, hogy nagyon fél? Miért hallgatná el azt, amit hallott. Elmondja, mit hallott, mintha Jézus nem tudná, hogy Saul eddig mit tett. De amit Jézus mond, az neki parancs, és akkor is megteszi, ha van benne félelem, előítélet, rossz híreket hallott, az aggályoskodását sok minden táplálja. Mindennek ellenére kész engedelmeskedni, mert Jézus mindig igazat mond. És ha Ő mondta, akkor meg kell tenni, mert utána kezdődnek a csodák.

Persze, ez maga is csoda, ha meg tudjuk tenni. Itt nem mondhatjuk, hogy Aná-niás győzött, hanem az Úr Jézus segítette őt, hogy legyőzze a benne levő jogos aggályokat, természetes önféltést és minden egyebet. Ő segíti győzelemre az eszközeit, Ő használja őket ilyen hatalmas dolgokra. Anániás csak elment, bement és elmondta, amit rábíztak. Közben pedig áradt rajta keresztül Jézusnak az ereje, Szentlelke és az áldás. Mennyei erők csatornájává vált.

Ide akar minket elsegíteni a mi Urunk. Nem nekünk kell nagy érvekkel meggyőznünk az ellenállókat. Nem nekünk kell türelemmel kibírni a másik nehéz természetét. Ő ad meg hozzá mindent, ami szükséges. Nekünk csak abban kell bízni, hogy amit Ő mond, az igaz. És amit nekem mondott, azt nekem kell megtennem. És úgy se hagy egyedül. Nem lök be a feladatok közé: eredj, gyerek és oldd meg valahogy, hanem Ő, az Isten jár előttem. Megelőz, elkísér, befedez, adja a szót a számba, körülvesz az Ő védelmével, mint Dánielt az oroszlánok vermében. Ott van mindenütt, ahol kész neki valaki engedelmeskedni, és Ő cselekszik, nem mi. Mi csak csodáljuk, hogyan cselekszik. Ez az engedelmes szolgának a jutalma. Láthatja a mindenható Urat cselekedni.

Arra gondoltam, hogy néhány mai példát említek még erre, hogy lássuk mennyire működik ez ma is.

Ismertem valakit, aki vigasztalhatatlan volt egy haláleset után. Egy kicsit büszkélkedett is azzal, hogy őt értse meg mindenki, ő akkorát veszített, hogy nem lehet megvigasztalni. Volt egy közös ismerősünk, akit Isten többször indított arra, hogy menjen el, s valahogy tegye helyre benne ezt a súlyos veszteséget, mert a család békessége rámegy, mert örökké ez a téma, hogy évek múlva is fekete ruha, és mindig az elhunyt szerettének a nevét emlegeti. Mindenkinek fájt ez a haláleset, de így nem lehet hosszú időn keresztül élni, hogy mindig erről van szó. Az illető halogatta, nem mert elmenni, mert úgy is hiába.

Egyszer egy igével egészen világossá tette számára az Úr Jézus, hogy ez az ő feladata és menjen. Még az nap elment. Utólag mondta el, hogy elcsodálkozott azon, milyen nyitott szívvel fogadta őt ez a gyászoló ember. Majdnem, mintha várta volna, pedig nem tudta, hogy megy. Őszinte jó beszélgetésük volt, azt mondja: mondott neki mindent magyarul, ő pedig nem sértődött meg, s nem ragaszkodott a keserűségéhez. Annak a beszélgetésnek a végére mintegy elengedte azt a szerettét, akitől el kellett búcsúznia. Az egész család fellélegzett.

Nem az ő ügyességének köszönhető, ezt ő maga tudta a legjobban. Küldte az Úr Jézus, szájába adta a mondanivalót, a másiknak meg kinyitotta a szívét, és egy család békességet kapott.

Az egyik faluban, ahol szolgáltam, volt egy nagyon kemény ember. Egészen más ideológiát vallott, mint mi, hívők. Erre büszke volt. Az értelmére is nagyon büszke volt. A hívőket sokszor gúnyolta és bántotta. A felesége olyan érdeklődő, jó vallásos asszony volt. Amikor nagyon beteg lett a bácsi, akkor üzent a lelkésznek, hogy az orvos azt mondja nem sok van hátra, esetleg meglátogatná-e a főnököm. Ő azonnal kész volt. Nem kérdezett semmit, nem emlegette a múltat. (Egyszer korábban ki is zavarta a házukból, de ő hívő ember volt, és ment mindenhova, ahol az Úr Jézusról beszélhetett.)

Meglátogatta, és utólag mondta el: valóban igen súlyos állapotban volt, még az nap este meghalt ez a beteg. Annyit kérdezett tőle alig halhatóan: van-e valami mondanivalója a számomra? Ez a lelkész meg csak annyit mondott, van. „Úgy szerette Isten a világot (benne Pali bácsit is), hogy az Ő egyszülött Fiát adta (magáért is), hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Azt mondta eszébe jutott még a János első leveléből ez a mondat: „Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte az Isten a világra, hogy éljünk általa.”

Azt mondta a főnököm, hogy maga is szégyellte, hogy ezek után semmi nem jutott az eszébe. Érezte, valamit még mondania kellene, mert ez azért mégis csak kevés. Várt. Csend volt. Nem kell félni az ilyen csendektől. Egyszer csak megszólalt a beteg: Istenem, köszönöm, hogy életet kínálsz nekem a halál küszöbén. Hiszek benned, Jézus Krisztus. Se ámen, se semmi. Néhány óra múlva meghalt.

Ez most az én főnököm érdeme? Ő tudta a legjobban, hogy ez milyen csoda volt. Csoda volt, hogy a feleség még idejében szólt, hogy otthon volt és azonnal elmehetett, hogy éppen ez a két ige jutott eszébe, mert a Szentlélek ezt juttatta eszébe. Ki tudja, hogyan készítette el az öregúrnak a szívét Isten közben vagy előtte. És hogy elhangzott ez az imádság. Egy ilyen kemény ember, aki életen át gúnyolja a hívőket, nem mond ilyet színjátékból. Az biztos, hogy őszinte imádság volt.

Jézus ma is ugyanaz, mint aki Anániás idejében volt. Ő tudja értesíteni ezt, és elő tudja készíteni amazt. Megadja a mondanivalót, mert menteni akar mindnyájunkat. Menteni az elveszetteket és használni a hívőket, a tanítványokat, az elveszettek mentésében.

Még egyet mondok az emlékeim közül.

Volt az egyik gyülekezetben két ember, akik halálos ellenségei voltak egymásnak. Kölcsönösen megfogadták, hogy őket kibékíteni nem lehet. A szomorú csak az volt, hogy mindketten ott ültek a templomban. Annak örült a gyülekezet vezetősége, hogy legalább ilyen állapotban nem úrvacsoráztak, mert attól el kellett volna tiltani mindkettőjüket. Valaki, aki még hivalkodik is azzal, hogy gyűlöli a másikat, az ne jöjjön a bűnösök asztalához.

Nos, őket nem lehet kibékíteni. Örök harag, és még az egyik oldalon fogadalom is elhangzott. Volt valaki, aki nem akart ebbe belenyugodni. Ő is úgy járt, mint az első történetben, hogy egyik alkalommal világos indítást kapott Istentől, hogy menjen el és próbálja őket kibékíteni. Egyszerre mindkettőhöz nem mehetett. Az egyikkel kezdte. Legnagyobb csodálkozására azt tapasztalta, hogy szeretettel fogadta, végighallgatta, és amikor elmondta a maga békítő szózatát, azt kérdezte: eljönnél velem most mindjárt, hogy kibéküljünk? Elképedve mondta: el. Miért vagy ezek után ennyire kész erre?

Elmondta, ahogy Isten Sault előkészítette itt, hogy egy munkatársának a temetésén volt, és a koporsóra az ő neve volt írva, mert névrokonok voltak, és ugyanannyi évet élt az elhunyt, mint ahány éves ő volt. Ezen megdöbbent. Egyrészt, hogy ilyen nevűek is meghalhatnak, meg ennyi idős korban is meg lehet halni. Az a kettős számjegy négyessel kezdődött, tehát fiatalember volt. Egészen hazáig ezen gondolkodott, hogy ha ő most meghalna, akkor mi lenne? Hallott valamit, hogy ide vagy oda kerül az ember, de mitől függ ez. Soha életében ilyeneken nem gondolkozott. Mire hazaért, az jutott eszébe, hogy ha most kellene meghalnia, ilyen gyűlölettel a szívében, a szörnyű lenne.

Persze borzasztó nehéz kibékülni, de ezt a gondolatot előhozta benne Isten. Erre megjelenik másnap az ismerős, és kezdi békíteni. Kiderült: nem kell békíteni, csak egyedül nehéz lett volna elmenni. Eljössz velem most, mindjárt? El. Ennek megint mindkét családban soksok áldása lett, hogy kibékültek.

Ez így történik, csak mindig kell egy Anániás. Biztos meg tudná oldani Jézus Anániások nélkül is, de valami miatt Ő megajándékoz minket, a tanítványokat azzal, hogy részt vehessenek ebben a munkájában.

Készek vagyunk-e erre? Ehhez ismerni kell, és érteni kell, hogy Ő mit mond. Ehhez egész bizonyosaknak kell lennünk abban, hogy amit Ő mond, az az igaz és nem az, amit mások mondanak, meg ami nekem eszembe jut, meg ami a szívemben lapul. Ami itt le van írva az az igaz, és ennek megfelelően kell cselekedni. És hogy ha egy mai Anániás vezethető, ha bízik az Ő Urában, ha engedelmes neki, akkor csodákat fog látni, és kicsi emberek a nagy Isten kezében áldássá lehetnek.

Sorozatunk címe ez: Emberek, akiket Isten használ. Láttuk, hogy nemcsak híreseket, jelentőseket, tehetségeseket használt Isten, hanem névtelen kicsiket is, akik azonban engedelmeskedtek neki. Hűségesen végezték azt, amit rájuk bízott, figyeltek Istenre, kényelmüket és céljaikat alárendelték az Ő akaratának. Isten ilyenek által is építette és építi ma is azt az új világot, ami Jézus Krisztus váltságmunkájával kezdődött.

Ma egy házaspárról lesz szó. A férfit Akvilának, a feleségét Priszcillának hívták.

Az Apostolok Cselekedetei könyve egyetlen fejezetben említi őket, Pál apostol azonban a Rómába írt levelének a végén így emlékezik róluk: „Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim a Krisztus Jézusban. Ők életemért saját fejüket kockáztatták, és nekik nem csak én vagyok hálás, hanem a pogányok valamennyi gyülekezete is. Köszöntsétek a házukban levő gyülekezetet is…” (Róm 16,3-5).

Hogy mennyi minden van ebben a néhány mondatban, ezt majd a legközelebbi alkalommal fogjuk látni.

Most csak annyit, hogy kiderül ebből a köszöntésből, hogy ez a derék házaspár csendben, de végtelen hűséggel végezte azt, amit Jézus Krisztus reájuk bízott, és egy alkalommal ez majdnem az életükbe került, amiért minden akkori keresztyén gyülekezet hálás lehetett Istennek.

Kik voltak ők?

Ma az előbb felolvasott ige alapján három jellemvonásukra szeretnék rámutatni, hadd legyen ez követendő példa minden mai hívő számára, és ha Isten segít, pünkösd után folytatjuk a velük való találkozást.

Az első, ami kitűnik az ő nagyon hányatott életükből, hogy vezethető emberek voltak. Készek voltak mindig mindent otthagyni, ha ez volt Jézus Krisztus kívánsága, és menni oda, ahol használni akarta őket, és végezni azt, amit ott kaptak feladatul. Nem ők akarták kijelölni feladataikat, nem ők jelentkeztek, hogy én ezt meg azt szeretném tenni érted, Uram. Ők valóban úgy, ahogy énekeltük, életüket az Úr kezébe tették le, és ettől kezdve várták az utasításokat: hova menjünk, mit csináljuk. Voltak az életükben olyan korszakok is, amikor látszólag semmit sem kellett tenniük, de a puszta jelenlétükkel, a megszentelt életükkel is tudták hathatósan szolgálni Jézus Krisztust.

Akviláról annyit jegyez fel Lukács itt a Cselekedetek Könyvében, hogy Pontuszból származott. Ez a tartomány a Fekete tenger déli partvidékén terült el. Azt is megtudjuk, hogy foglalkozása nemezkészítő, sátorponyvakészítő mester volt. És még annyit említ róla, hogy valamikor, valahogyan a birodalom fővárosába, Rómába költözött. Ott már nős volt. Ott indította be azt a kis üzemet, amelyikben ezt a nagyon kelendő portékát készítették, úgy hogy minden bizonnyal jó megélhetésük volt ott.

Egyszer azonban váratlanul nehéz helyzetbe kerültek. Krisztus után 49-ben Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, mert valami Crestos nevű illető miatt különféle nyugtalanság támadt a zsidók között. Nem tudjuk, hogy ez a Crestos azonos volt-e Jézus Krisztussal. Nem tudjuk, hogy mit értettek a rómaiak nyugtalanságon. És nem tudjuk azt sem, hogy Akvila és Priszcilla hallották-e a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot már Rómában, vagy csak később, Pál apostoltól hallották ezt. Mindez nincs benne a Bibliában. Az viszont benne van — most olvastuk —, hogy amikor 50-ben Pál apostol Athénből Korinthusba ment Jézus Krisztus parancsára, ott találkozott ezzel a házaspárral. Mivel akkor már Akviláéknak olyan jól ment az ipar, hogy szükségük volt segítségre, Pál apostolnak meg szüksége volt megélhetésre, egymásra találván Pál náluk otthont is kapott — ahogy olvastuk —, és munkát is talált, amiből fenntarthatta magát, hogy előbb csak a munkaidő után, később, amikor Szilász és Timóteus is megérkezett, teljes idejében az evangéliumot hirdesse ebben a nagy pogány világvárosban, Korinthusban.

Micsoda véletlenek — mondaná egy pogány gondolkozású ember. Milyen csodálatos szervezése Istennek, mondják ezt azok, akik ismerjük az élő Istent, aki irányítja az eseményeket, kezében tartja a mi személyes életünket is, és akinél semmi nem történik esetlegesen.

Akvilának előbb kétezer kilométert kellett megtennie Pontuszból Rómába. Aztán Rómában ott kellett hagynia mindent. A kialakult vevőkört, a műhelyt, az emberi kapcsolatokat, talán még a szerszámait is, és elmenni ezer kilométerre vissza keletre, Korinthusba. Méltán háboroghatott, elkeseredhetett volna, de nem ezt olvassuk róla, hanem azt, hogy Korinthusban is feltalálta magát. Elindultak a nulláról, dolgoztak, megint híre lett a cégnek, a nevének, és ott találkoztak azután Pál apostollal. Na, de hát Pál sem véletlenül került oda. Őt is az Úr Jézus irányította. Athénben néhányan megértek a szolgálatára, de inkább nagy ellenállás fogadta ott az evangéliumot. Onnan ment — ő maga írja a korinthusiaknak — szorongó szívvel Korinthusba. Akkor az Úr Jézus bátorítja, lelkigondozza őt. Olvastuk, hogy azt mondta neki: Ne félj, Pál, fel a fejjel, hirdesd az evangéliumot, mert nekem sok népem van ebben a városban. Ezt csak egy hívő ember veszi komolyan, aki ismeri azt, aki ismeri Jézust, aki ilyeneket mond neki. Korinthusban, ebben a közismerten hírhedt, erkölcstelen nagyvárosban sokféle népnek és ideológiának a nagy keveredése közepette Istennek sok népe van. S hogy jönnek azok majd elő a pogányságból? Azt csak bízd rám — mondja neki Jézus. Te csak szólj, és ne hallgass. Majd az evangélium előhívja a pogányságból Istennek a népét.

Nos, így érkezik oda egyedül, még kísérője sincs — ez ritkaság —, utána ment oda Timóteus meg Szilász. Aztán hogy, hogy nem, összetalálkoznak. Nagy öröm volt már az is, hogy Akviláék is zsidók. Már van közös alap a beszélgetésre, meg a hitükre. Ugyanaz a mesterségük. Ni csak, milyen „véletlenek”. Éppen szükségük van egy emberre. Pálnak is szüksége van emberekre, meg otthonra, meg betevő falatra. És a legtisztább módon, két kezével dolgozva, megkeresi a kenyerét, utána pedig hirdetheti az evangéliumot.

Így működik Isten kegyelme, ilyen az Ő szervezése. Így készíti elő az övéinek a talajt, a kapcsolatokat. Nemcsak feladatokat ad. Azt adja meg először, de utána megadja mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy feladataikat elvégezzék. A sáfároktól csak a hűséget kívánja meg. Azt, hogy helytálljanak ott, ahova Ő állította őket.

Pál apostol ismerve, biztosra vehetjük, hogy nem sokáig várt azzal, hogy Jézusról beszéljen Akvilának és Priszcillának. Lehet, hogy munka közben is, de munka után, vagy a munka szüneteiben egészen bizonyosan, és ez a házaspár rövid idő alatt olyan erős hitre jutott el, hogy mindenre, a szó szoros értelmében mindenre készek lettek Jézus Krisztusért. Így váltak azután használhatókká az Ő kezében. Nem háborogtak, hogy örökké költözni kell, mert Korinthusból is tovább kellett menniük még jó négyszáz kilométerrel keletebbre Efézusba. Szedték a sátorfájukat, otthagyták a műhelyt és mentek tovább, és ott végezték a szolgálatot, ahol Jézus megbízta őket ezzel.

Egy pillanatra álljunk meg csak ennél: vezethető emberek voltak. Ismerjük-e mi ezt, vagy ez olyan kegyes túlzás? Olyan megfoghatatlan rébusz a számunkra, hogy Isten vezeti a benne hívőket? Sokféle eszköze és módja van erre Istennek. Most nem az a feladatunk, hogy ezeket részletezzük, csak a tényre szeretnék rámutatni, hogy Ő ma is vezeti az övéit. Felismerjük-e az olvasott igékben, a velünk történő eseményekben, az Isten által elkészített találkozásokban, a tőle kapott feladatokban az Ő vezetését? Vagy legalább feltételezzük-e, hogy az Ő vezetése, az Ő keze nyoma ott van az életünk eseményei mögött? Nem a császárt kell szidni azért, mert el kell költözni Rómából, mikor már végre jól ment az üzlet. Nem a pogányságot kell szidni azért, hogy éppen egy ilyen sötét helyre, Korinthusba kellett jönni. Vajon itt mire visszük majd? Hanem az Úrra kell nézni, „kinek kezébe életemet adtam” — ahogy énekeltük. (261. dicséret). Őreá kell nézni, s majd Ő megmondja, hogy miért jó nekem az, hogy éppen most jött ez a parancs, hogy odébb kell állni, hogy amott Ő már elkészítette a helyemet, csak figyeljek rá, hogy megtaláljam, mert akkor a helyemen leszek, és helyes dolgokat fogok cselekedni. Majd Ő használ engem, csak engedjek a vezetésnek.

Ne tiltakozzam ellene, ne akarjak okosabb lenni, mint az én Uram. Ne én adjak neki ötleteket, hogy mit tegyen velem, hanem legyek kész eleve, mielőtt még bármit megértettem volna, a feltétel nélküli engedelmességre. Akkor majd egymást követik az ilyen „véletlenek”. Akkor egymás után rácsodálkozom arra, hogy megint Ő készített el valamit. Itt is Ő várt engem. Ide is elkísért, hiszen Ő küldött ide. Ő nem magában küldi az Ő szolgáit bele a vakvilágba, hanem velük megy az úton. Elkészíti a terepet, felkészíti őket és összehoz találkozásokat. Egy óriási városban hogyan találhatott egymásra ez a házaspár meg Pál apostol? Csak úgy, hogy az Isten kegyelme és bölcsessége végezte ezt el. Boldog ember az, aki így ráhagyatkozik Isten vezetésére, mert újra és újra csodálkozva látja, hogy vezet az Úr, és mindig jó helyre vezet, nem küld magamban, hanem eljön azon az úton, amire Ő küldött.

A második, amit megfigyelhetünk ennek a házaspárnak az életében, hogy ők a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csak megélni. Meggazdagodni is szabad, önmagában az nem bűn és nem minden esetben bűn. Akvilának és Priszcillának azonban bizonyos volt, hogy Isten a lelki munkában is használni akarja őket, erre pedig idő kell. Az ehhez szükséges időt szabadon kell hagyni. Ők dolgoztak szorgalmasan — ez kiderült ebből a néhány mondatból is —, de ennek a célja csak az volt, hogy megéljenek, meg ebben az esetben még másnak is tudjanak kenyeret adni, megélhetést biztosítani.

De nekik fontos volt, hogy az otthonuk templommá is váljék. Külön mondatban említi Pál apostol:„köszöntöm a házuknál levő gyülekezetet.” Ott volt egy házi közösség. Mindenki tudhatta, hogy aki Jézus Krisztust keresi, látogassa meg Akvilát és Priszcillát, és ott fog hallani hiteles információkat, erről a bizonyos Crestosról, erről a Krisztusról, és mindarról, amit Ő értünk tett. Akviláék mindig ott akarták szolgálni Istent, ahova Ő állította őket, és azzal, amivel Ő megbízta őket.

Ehhez az ő esetükben fontos volt, hogy a munkájukból ne meggazdagodni akarjanak, hanem csak megélni. Ez nem igénytelenség, nem kis igényűség, és nem is mindenkinek ez az útja. De aki felismeri, mint ahogy ők ezt felismerték, hogy a lelki szolgálatban is használni akarja őket Isten, azok erre készek. Nagy kísértés az ma, hogy élni a lehetőségekkel, és minél többet szerezni. Sok embert éppen ez szédít meg, hogy az, amit Isten eszközként akar a kezünkbe adni, az céllá válik. A pénzt például eszköznek adta.

Egyszer egy gyülekezeti közösségben beszélgettünk arról, hogy a Biblia szerint mire való a pénz. Valaki mindjárt az első hozzászólók között egyszerűen és határozottan mondta: arra való, hogy elköltsük. Mégpedig arra költsük, amire Isten adta. Nem feltétlenül arra való, hogy gyűjtsük.

Nos, az eszköz könnyen céllá válhat, és ebből sokféle baj szokott lenni, mert itt már az ember egyre több mindent, sokan mindent alárendelnek ennek a célnak, hogy minél többet szerezzek és gyűjtsek. És ha egy hívő ember mindent alárendel ennek, akkor vége, mert akkor alárendelte az Úrral való közösségét is. Akkor a vasárnapi istentiszteletre is csak akkor jön el, ha olyan idő van, hogy nem tud dolgozni, vagy éppen nem jött össze valami jó munka arra a napra. Akkor a gyerekeit is csak akkor engedi vagy küldi el csendeshétre, ha éppen azon a héten nem tudnak mit kezdeni velük otthon. Ezt újra és újra látom. Akkor nem az a fő szempont, hogy Isten mit akar velünk, hogy Isten mire akarja használni még az anyagi javainkat is, amikért megdolgoztunk, és amiket az Ő kegyelméből, áldásával megszerezhettünk. Akkor már nem Isten az Úr az idejének a beosztásán, hanem ez is alá van rendelve annak: gyarapodni, szerezni minél többet.

Akvilának és Priszcillának úgy látszik nagyon jó szakmája volt — ezt írják Biblián kívüli források is, hogy nagy kereslet volt abban az időben erre a vízhatlan szövetre, a nemezre, és a sátorponyvára. Főleg a római hadseregnek, ha szállíthatott valaki, akkor megnyerte az életét, csak győzze termelni, mert azok fizettek. Úgy látszik, jó mesterség volt ez, mert nem lehetett könnyű megszabni a határt. De Akvila számára világos volt, hogy Isten előtti felelősséggel meddig mehet el, és milyen árat szabad fizetni azért, hogy gyarapodjék. S hol kell megállni? Még nagyobb bevételre is szert tehetett volna, de akkor nem mehetnek Pállal együtt szolgálni, vagy nem végezhetik a tőle kapott feladatokat.

Néha nem könnyű ezt látnia egy hívő embernek, és nem szabad itt egyik végletbe esnünk sem, meg egyikből a másikba átzuhanni. A keskeny úton kell megmarad. Nem az arany középúton, ilyet Isten nem ismer. Az engedelmesség keskeny útján, amit Ő mutat a benne hívőknek, csak legyen erőnk igent mondani a tőle kapott feladatokra, és nemet mondani mindarra, ami ezektől vonna el minket, vagy lehetetlenné tenné, hogy azt elvégezzük.

Hogy ez milyen fontos kérdés, arra nézve csak két igét hadd említsek.

Jézus Krisztus mondja a példázatbeli gazdagnak, akinek már csak egy célja volt, az, hogy gyűjteni, gyűjteni, egyre többet. Régi raktárakat lerombolni, újakat, korszerűket, nagyobbakat építeni. Az is tele van. Éljen! És akkor azt mondja Isten neki: bolond, erre nem gondoltál, hogy az éjszaka meghalsz, és amit így összetepertél, az kié lesz? Erre nem gondolt.

Pál apostol írja Timóteusnak: „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki belőle semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Mert akik meg akarnak gazdagodni, nagy kísértésbe és csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amik az embereket pusztulásba döntik. És ezután írja azt a szállóigé-vé vált mondatot: „minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” Nem a pénz, hanem a pénz szerelme. Ha nagyobb lesz a pénz iránti szerelme a hívőnek, mint a Jézus Krisztus iránti szerelme (ezt szentül értsük, úgy ahogy a Biblia mondja azt.) (1Tim 6,6-10).

Ezért volt ez nagy erényük Akviláéknak, pontosabban az Isten bennük végzett kegyelmének a munkája, hogy tudták, hol a határ. Nekik nem meggazdagodniuk kell, hanem megélniük. Nekik az örökélet számára kell termelniük, és nem ennek az életnek a számára. Ők embereket akarnak Jézus Krisztushoz vezetni. Ehhez idő kell. Közben meg is kell élni. Annyit dolgozunk, de szabadok maradunk a szolgálat részére.

Megint mondom: nem tilos gyarapodni, csak el ne felejtse Isten gyermeke, hogy több az élet, mint az életszínvonal. Ha valami már az életszínvonal emelése érdekében az élet minőségének a rovására megy, azt azonnal abba kell hagyni. Akkor is, ha ez teljesen tiszta vállalkozás és nagy pénzt hozna a házhoz. Akviláék ismerték ezt az engedelmességet.

A harmadik, ami gyönyörű szépen ragyog az ő életükből és szolgálatukból, hogy mindvégig csendesen a háttérben maradtak és ott végezték a szolgálatot úgy, hogy komolyan vették, hogy a háttérszolgálat ugyanolyan fontos, mint amit a frontharcosok végeznek elől. És nem sokáig mehet a fronton a harc, ha nincs hátvéd, és ha ott nem azt végzik, ami az ő feladatuk.

Ez a házaspár tudott csendben maradni. Komolyan vették az evangélium ügyéért való imádkozást, az imaharcot. Ezt nem tekintették úgy, hogy őket háttérbe szorítja a „nagy” Pál, hiszen Pál írja a Római levélben, amit most olvastunk: „Köszöntöm Akvilát és Priszcillát, az én munkatársaimat.” Ő tudta a legjobban, hogy ők együtt harcoltak, sokszor úgy, hogy a harcban csak Pál látszott, de ők ott hátul könyörögtek és mindent megtettek ugyanazért a győzelemért.

Amikor Pál apostol megjelent Korinthusban és elkezdte szombatonként a zsinagógában való bizonyságtételét, ezt olvastuk: szombatonként vitázott a zsinagógában, igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket, és később teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett, hogy Jézus a Krisztus. Erre ő volt ott a legalkalmasabb. Elvégezte a rabbiképzőt, kiváló professzora Gamáliel volt Jeruzsálembe. Ő betéve tudta az Ószövetséget. Úgy tudott megszólalni egy zsinagógában, ahogy ott rajta kívül talán senki más. Hiába küldték volna oda Akvilát meg Priszcillát, hogy végezzétek el ezt a munkát, mert ők ezt nem tudták volna elvégezni, de nem is akarták. Ez Pálra bízatott, de közben ők harcoltak a térdeiken és könyörögtek, hogy adassék szó Pálnak szájának megnyitásakor. Az ilyesmit maga Pál kérte a gyülekezetektől. Ezt is ő írja szó szerint, hogy könyörögjetek értem, hogy adassék nékem szó számnak megnyitásakor. Mert én itt nem a magam tanult szónoki képességeit akarom fitogtatni, amelyek másoknál nincsenek is, hanem azt az igét továbbadni, amit csak Isten tud adni, hogy helyén mondott ige legyen. De ezt el kell kérni. Gyertek, segítsetek, gyertek, végezzük együtt.

És abból, amit tudunk Akviláról és Priszcilláról, szépen kiderül, hogy ők ezt komolyan vették. Ez ugyanolyan fontos szolgálat, mint amit Pál végez. Miért? Mert nem az a fontos, hogy mit végez valaki az envagéliumért, hanem hogy kinek végzi azt a szolgálatot. A háttérszolgálatot ugyanannak a mindenható Úrnak végezték, akinek adatott minden hatalom, mint elől Pál a frontszolgálatot.

Kiderült itt a felolvasott igéből is, hogy először Pálnak a neve vált ismertté Korinthusban. Őt dicsérték és őt szidták. Ez mindig együtt szokott járni. Aztán megérkezett Szilász és Timóteus. És hol volt Akvila és Priscilla? Otthon. Meg a zsinagógában a hallgatók között. De olyan mély és erős kapcsolatuk volt a szolgálat Urával, Krisztussal, hogy munkatársakként voltak jelen, és ők is az evangélium szolgái voltak.

Nem tudom, mennyire tudatos ez bennünk, hogy milyen fontos az úgynevezett háttér vagy hátvéd szolgálat? Az evangélium hirdetése mindig harcot jelentett. Ma is az. Vannak, akik frontkatonák, és vannak hátvéd szolgálatot végzők. És ez mindkettő egyformán fontos. Jó lenne, ha ezt tudatosítanánk magunkban, és sokkal inkább az egy Úrra nézve végezné ki-ki a maga helyén a szolgálatot, mert úgy megsokszorozódik annak az áldása.

Ahogy lapozgattam az emlékeimben, eszembe jutott egy korábbi szolgálati helyemről két sebészorvos. Mindkettő jó hírű orvos volt. Hálás volt az a város, hogy ők ott dolgoztak. Aztán egy idő után egyre eltérőbb híreket lehetett róluk hallani. Az egyikről egyre több jót, a másikról egyre több aggasztót. S mi volt ennek az oka? A színfalak mögé csak az láthatott be, akit oda behívtak.

Az egyiknek szép családi élete volt. A felesége szinte hívatásának tekintette, hogy ő egy ilyen fontos munkát végző embernek a hitvese, és igyekezett átvenni, amit át lehetett tőle. Szinte a titkárnője is lett. Nevelte a gyerekeket, mert több gyermekük volt. Igyekezett otthon nyugodt légkört biztosítani, ahol regenerálódhat egy fárasztó nap után a férje. Nem istenítette a férjét, egyszerűen komolyan vette, hogy segítőtársul szegődött mellé. És ez így meg is maradt, szinte egy kis gyülekezetté is vált egyébként a családjuk, hívő emberek voltak. Ezt az orvos idős korában is nagyon dicsérték, és alig győzte a betegeket.

És mi volt a másik helyen? Az indulás ugyanaz volt. Aztán egy idő után a felesége elhatározta, hogy megvalósítja önmagát, amíg nem késő. Neki más hivatása volt, belevetette magát a munkába, és elkezdett versenyezni a férjével. (Sosem értem, amikor egy házaspár egymással, akármilyen szakmai formában versenyezni kezd. Nem egymást segítenünk kell?) A helyi lapban is publikálta kezdeti sikereit. Persze ez csak úgy ment, hogy a gyerekek meg a háztartás csak nyűg volt, s mellesleg figyelt rá. Aztán a nagy hajtásban egyre idegesebb lett. Emiatt otthon is mindenki, meg ahogy mondani szoktuk a légkör egyre idegesebb lett. Aztán akadt egy „jó barát”, aki elkezdte bíztatni és vigasztalni ezt az asszonyt. Egyszer csak a férjének a keze elkezdett remegni, aztán esténként iszogatni kezdett, és a végén kérnie kellett az áthelyezését.

Nem mindegy, hogy mi van otthon. A hátvéd szolgálat sokat jelenthet. Sokszor gondoltam arra, hogy hány beteg köszönhette volna meg az orvos feleségének, hogy olyan jól sikerült a műtét. Csak az ilyesmi nem jut eszünkbe. Meg nem is kell feltétlenül, hogy eszünkbe jusson, de mint hívő embereknek tudnunk kell, hogy közvetve sokat tehet vagy sokat mulaszthat valaki, akit Isten ilyen háttér-hátvéd szolgálattal ajándékozott meg.

Akvila és Priszcilla ezt halálosan komolyan vette, és hűségesen végezték ezt a szolgálatot, amikor meg elő kellett lépniük, majd látjuk legközelebb, hogy volt ilyen, hogy Jézus megfogta őket, és oda tette a nyílt harctérre, amihez nem voltak még akkor hozzászokva, akkor meg azt a szolgálatot vállalták és végezték.

Spurgeontól, a világhírű igehirdetőtől kérdezte meg egyszer valaki, hogy mi a titka annak, hogy ilyen erővel tud prédikálni. Minden templom kicsi volt már Londonban. Fel kellett építeni a hatezer ülőhelyes nagy csarnokot, amelyik megtelt újra és újra, amikor ő prédikált. Azt mondta az illetőnek, hogy jöjjön, megmutatom. Lementek az alagsorba, ahol ötven-hatvan ember éppen imádkozott. Spurgeon állítólag csak ennyit mondott: Ez az erőmű. A hívők csendes imádsága. Az a hatvan ember nem állt ki az óriási csarnokban, hogy mi is részt vettünk a mai igehirdetésben. De Spurgeon tudta, hogy ők a munkatársai. Együtt készültek, együtt mondták el. Miközben ő csak mondani tudta, az erőt bele a Szentlélek adta és a kegyelmesen munkálkodó Isten, az alagsorban elhangzó imádságok meghallgatásaképpen is. Nem lehet ezt felosztani, hogy ennyi százalék Spurgeon érdeme volt, a többi meg amazoké. Senkinek semmi érdeme nincs. Mindenkinek kiváltság, hogy valamit végezhet az Úrért. Az, hogy ott emberek megtértek, az egyedül az Úr kegyelmének az érdeme volt, meg ma is az, amikor ez megtörténik. A fontos csak az, hogy használhatók legyenek a hívők. Ki-ki ott és azt végezze, de azt végezze, amivel Isten megbízta.

Egyszerű üzenetek ezek, de szeretném kérni, hogy gondolkozzunk el rajtuk. Vezethetők vagyunk-e mi? És amikor egy-egy váratlan esemény történik az életünkben, akkor mi a reakciónk: zúgolódás, háborgás-e, miért kell elköltözni Rómából, miért kell továbbmenni Korinthusból? Vagy pedig csendes figyelés az Úrra? Uram, ha te mondod: megyek, csak mutasd, mi a további tennivalóm. Vezethetők vagyunk-e?

Aztán keressük-e és betartjuk-e a határt? Ők úgy látták, hogy elég megélni, nem kell meggazdagodni. Ismerek olyat is, akinek Isten engedte, hogy meggazdagodjék, de minden, amit szerzett, az Úré volt, és soksok áldás forrása lett az ő gazdagsága. Mert Isten használhatta. Fel kell ismerni Isten előtti felelősséggel, mi az, amit nekünk jelöl ki, és boldogok vagyunk-e azon a helyen, ahova Isten állított. Ha ott hűségesek vagyunk, akkor nagy dolgokra tud használni minket, kicsi embereket is.

Sorozatunkban Démás következik. Az ő személyén keresztül akar ma Isten figyelmeztetni mindnyájunkat valami olyan veszedelemre, ami minden a hit útján elindult emberre leselkedik.

Démás neve mindössze háromszor fordul elő az Újszövetségben, mindig egy-egy rövid megjegyzéstől kísérve. A Filemonhoz írt levelében Pál apostol azt írja róla: munkatársam. A Kolosséi gyülekezetnek küldött levélben az üdvözlők között említi: üdvözöl titeket Démás is. Az utolsó levelében, a Timótheushoz írt 2. levelében írja ezt róla: Démás elhagyott engem, mert e jelenvaló világot szereti.

Meglepő ez az utolsó híradás. Hogyan történhetett ez? Démás elindult a hit útján, megosztotta Pál apostollal még a börtönt is, és ez nem volt veszélytelen dolog: egy római fogollyal nyilvánosan közösséget vállalni. Ezt a megtisztelő jelzőt teszi a neve elé Pál: az én munkatársam. Nem akárkiről állította ezt. És akkor most le kell írnia: elhagyott, mert ezt a jelenvaló világot szereti.

Hogyan kerülhetett sor erre, hogy Démás visszacsúszott a hit utján? Egyáltalán mit jelent ez, hogy e jelen világot szereti?

A világ kifejezésére két különböző szót használ az Újszövetség eredeti görög nyelve. Az egyiket mindnyájan ismerjük: kozmosz. A kozmosz a teremtett világ. Ebben benne vannak az emberek, az állatok, a növények, hegyek, völgyek, tejút rendszerek, mindaz, amit Isten alkotott. Ezt a kifejezést olvassuk Jézus jól ismert mondatában: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Amikor azonban Démásról van szó, ott nem a kozmosz szó szerepel, hanem az aión. Az aión egy világkorszakot jelöl. Egész pontosan ezt az utolsó nagy világkorszakot, ami Jézus Krisztus második eljöveteléig terjed. De jelöli általánosabb értelemben az Istentől elfordult embervilágot is. Azt az emberiséget, amelyik fellázadt Isten ellen és azt mondta: majd én, egyedül, Isten se szóljon bele. Az Isten nélküli gondolkozás, az istentelen szellemiség, az emberiség Isten nélkül. Ez a „világ” az Újszövetség értelmezésében.

Az Istenben hívők közössége ebben az istentelen világban él, de nem e szerint gondolkozik. Ezért mondta Jézus a benne hívőknek, hogy ne csodálkozzatok, ha gyűlöl majd titeket ez a világ, engem előbb gyűlölt. Ha ti is úgy gondolkoznátok és élnétek, mint a világ, semmi problémája nem lenne veletek. Mivel azonban ti felülről születtetek, más srófra jár az agyatok, más szempontok érvényesülnek döntéseitekben, ezért a világ nem fog szeretni titeket. De nem mond le rólatok. Polip karokkal nyúl utánatok, hogy visszarántson, vagy ravaszul visszaédesgessen magához. Ennek a kísértésnek kell folyamatosan ellenállni.

Démás ennek a kísértésnek nem állt ellen. S aki itt nem áll ellen, az visszacsúszhat a hitében. Erre a veszélyre hívja fel Isten ma a figyelmünket. Mivel ő vagy nem vette észre, vagy nem vette komolyan ezt a támadást, ezért kellett az apostolnak leírnia: Démás engem elhagyott, e jelenvaló világot szereti.

Ez egyébként nem új gondolat a Bibliában. Jézus Krisztus beszélt erről éppen a magvető példázatának a magyarázatában, amit az előbb hallottunk. Abból egy mondatot hadd olvassak újra, mert van itt egy nagyon figyelemre méltó kifejezés. Azt mondja Jézus: „a köves helyre vetettek azok, akik mihelyt hallják az igét, örömmel fogadják, de nincs bennük gyökere, hanem ideig való. Aztán, ha nyomorúságot, vagy szenvedést kell hordozni az ige miatt, azonnal eltávoznak.”

Tehát ezek az emberek azok, akik hallgatják az igét ugyanúgy, mint mi, sőt örömmel fogadják, csak éppen nem megy mélyre bennük, nincs gyökere. Ideig való a hitük — ezt a szót használja itt Jézus. És ha valami kellemetlenséget kellene elszenvedniük amiatt, hogy hallották és befogadták az igét, akkor ők nincsenek sehol. Semmit nem vállalnak azért, hogy szeretnének Jézussal járni az úton. Amíg ennek csak az előnyeit élvezhetik, addig jöhet, mihelyt valamit fizetni kellene érte, megtagadják ezt az utat és az ő Urukat.

Ideig való hit. A Biblia beszél erről. Amikor valaki az igét hallgatva rádöbben a bűneire, szeretne azoktól szabadulni, megragadja Isten kegyelmét, sőt iránta való hálából valamit elkezd tenni Őérte, lelkesedik, amikor azonban nehezebbé válik a helyzet, kiderül: kevés a lelkesedés. A nehézségek, próbatételek között csak a hűség tartja meg az embert.

Fontos a lelkesedés, és ez különösen az út elején mindenkire jellemző, és ez nem baj. Maradjon meg később is. Csakhogy menet közben a lelkesedésnek hűséggé kell izmosodnia. Olyan hűséggé, amire a Biblia ezt a szót használja: eltökéltség. Amikor ott, ahova Isten állított, akkor is megmaradok, ha belepusztulok, mert fontosabb nekem Ő, és amit reám bízott, vagy akiket reám bízott, mint én magam. Mert nekem az élet — írja Pál apostol — Krisztus. Tehát Ő a legfontosabb. Olyan hűségről beszél az ige, amikor mindent kész valaki elveszíteni, ha elveszik tőle Jézusért, csak amit Jézustól kapott, az maradjon meg. Mert az egymagában többet ér, mint az egész világ. Olyan hűség, amikor valaki ismeri azt, akihez hűségesen ragaszkodik, és ezért nem lehet eltántorítani mellőle, mert Ő maga és a vele való személyes kapcsolat többet ér mindennél, amit ez a világ ígérhet és adhat.

A Démásokból ma is ez a fajta hűség és eltökéltség hiányzik. Az a férfias bátorság, amikor valaki tud és mer visszavonhatatlan döntéseket hozni minden kényszer nélkül. Végig gondolja a dolgokat, mérlegel és dönt. És ezen a döntésen később sem változtat. Olyan igent mond ki valamire vagy valakire, ami azt jelenti, hogy nemet mondott mindarra, ami ettől eltántorítaná.

Ez a hűséges ragaszkodás az, ami Démásból és a mai Démásokból is hiányzik. Az a készség, hogy kész vagyok áldozatot is hozni a felismert igazságért, vagy azért a személyért, akinek hűséget ígértem. Akkor is, ha erre csendesen vagy hirtelen rámegy az életem.

Jézus egy nagyon egyszerű, de roppant kifejező metaforával szemléltette ezt, amikor azt mondta: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, (és ott egy ilyen durvább kifejezés van, hogy el nem rothad), akkor egymaga marad.” Be lehet tenni a vitrinbe is, de senkinek semmi haszna belőle. „Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” El kell dönteni. Maradhat egyedül is, semmi haszna. Vagy tönkremehet, de önmagának a sokszorosával gazdagít másokat. Jézus élete ilyen földbe esett, elhalt gabonamag lett, ami máig termi a gyümölcsöket.

Ez a világ tele van olyan emberekkel, akik mindennek csak az előnyeit szeretnék élvezni, de a vele járó terheket nem akarják vállalni. A házasságnak is csak az előnyeit, egy hivatásnak is csak az előnyeit. Az eszem megállt, amikor valaki a múltkor ezt kifejtette. Ő vállalta azt a hivatást, amiben fáradozik, és fel van háborodva, hogy azzal kellemetlenségek is járnak. Foglalkozási ártalom minden foglalkozást kísér. Ezzel előre számolni kell, de neki csak az előnyei kellettek volna, és most rossz néven veszi, hogy fizetni is kell azért, hogy ő azt a hivatást gyakorolja.

Sokan így vannak a házassággal, a hivatásukkal. Sokan így vannak egy munkahellyel: az előnyei kellenének, de a vele járó terhek és esetleges hátrányok nem. És sokan ezt képzelik a Krisztus-követésről is. Kellenének az előnyei, az a békesség, amit Jézus ígért, a bűneink bocsánata, az örök élet, amit csak Ő tud megadni, de ha valaki kigúnyol azért, mert kiderül, hogy Jézus tanítványa vagyok, azt már nem! Akkor inkább letagadom, vagy eltűnök onnan, vagy elhallgatom.

Nos, ez a Démásokra jellemző magatartás. A hűség, az eltökéltség, a ragaszkodás, az állhatatosság, az áldozathozatalra való készség nélküli élet. Roppant szegényes élet. Ezek az emberek cikcakkban járnak, nagy kanyarokat tesznek, s a végén vissza sem találnak arra az útra, amelyikről letértek. Szeretnének gyümölcsöt teremni, de nem akarnak elrothadni. Szeretnének világítani, mint a gyertya, de nem akarnak elfogyni, mint a gyertya világítás közben. Erre a veszélyre figyelmeztet minket Isten, és ettől akar megőrizni mindnyájunkat.

Van tehát ideig való hit, és ez nem azonos azzal az igazival, amit Jézus kínál az övéinek.

Valaki egyszer azt mondta, hogy ő csak ideiglenesen hagyja abba a Krisztus-követést, aztán majd visszatér az útra.

Egy fiatalember azt mondta: szeretne még egy kicsit élni. Örül annak, és tulajdonképpen, ami szép az életében azt eddig mind mint hívő ember kapta, de szeretne még egy kicsit élni. Mondtam neki: te mondtad nem olyan régen, hogy azóta tudod, milyen az igazi élet, mióta Jézus Krisztust megismerted. Hogy képzeled azt, hogy Krisztust otthagyva tudsz élni? Mi az, hogy még egy kicsit élni? Akkor mondd azt, hogy vegetálni akarsz újra Jézus nélkül. Vagy megpróbálsz visszalépni az életből a halálba, mert nélküle halálnak nevezi a mi létünket a Szentírás.

Ezek ostoba gondolatok, Démásnak is ilyen kísértésekkel kellett megharcolnia. Lelki öngyilkosság ez mindig. Isten őrizzen meg tőle minket.

János apostol szelíd ember lehetett, de ebben a kérdésben roppant kategorikusan és határozottan ír a gyülekezetnek, amikor azt mondja: „Fiacskáim, ne szeressétek a világot. Se azt, ami a világban van. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretetete, mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élettel való dicsekedés nem az Atyától való, hanem a világból. És a világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. Jézus Krisztus erre az útra hívott el minket.

Említek néhány példát arra, hogyan termel ez a világ ma is Démásokat.

Egy kislány új életet kapott egy nyári csendeshetünkön. Egészen kicserélődött már ott néhány nap alatt. Boldog volt a családja is, hogy így jött haza, még azok is, akik nem voltak hívő emberek. Nem sokkal ezután elmentek nyaralni. Ott megismerkedett egy fiúval, akivel sokat beszélgetett, jól érezte magát. Tudta, hogy ő nem hívő, de abban reménykedett, hogy ahogy ő, néhány héttel azelőtt megtérésre juthatott, majd a fiú is. Aztán egy meghitt beszélgetés után a fiú átölelte. Soha nem érezte még, hogy ennyire fontos ő valakinek, s megszólalt a test. Nem akart maradinak bizonyulni és lefeküdt ezzel a fiúval. Utána rossz lelkiismerettel, megkeseredve, de folytatták a kapcsolatukat. Elmaradt a gyülekezetből, később megtudtam, hogy elmaradtak a reggeli csendességei is, amik pedig nagyon sokat jelentettek a számára. És amikor néhány hónap múlva náluk jártam és hívtam egy evangelizációra, egy kiégett, keserű emberrel találkoztam, akivel már nem tudtuk azt a közös nyelvet beszélni, amit a nyári csendeshét után. Démás engem elhagyott, mert beszippantotta a jelen való világ.

Ismerek egy férfit, aki amúgy férfias keménységgel sokáig ellenállt Isten hívásának, de az igéket forgatta a fejében, itt-ott már a szívében is. Isten világosságra segítette őt, és hosszú, belső tusakodások után döntött: Jézussal akar járni. Nem sokkal ezután jelentkezett egy régi ismerőse és egy nagy üzletet ajánlott. Biztosította őt, mint hívő embert, hogy minden tiszta, minden legális, de nagy pénz jön a házhoz. A nagy pénzre meg nagy szükség volt, mert szerették volna már a lakáskérdést végre megoldani. Kiderült aztán, hogy nem minden tiszta és legális, de a nagy pénz az jön. Ezt újabb ajánlat követte, újabb nagy pénz érkezett. Aztán megint újabb, megint újabb. Közben eltávolodtunk egymástól, s amikor egyszer egy beteget látogattam az egyik kórházban, legnagyobb meglepetésemre pizsamában ő jött szembe a folyóson velem. Miért van itt? Idegösszeroppanással kezelték.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki idegösszeroppanást kap, aki nagy üzleteket köt, de azt jelenti, hogy aki otthagyja Jézust, az ezt testileg is, lelkileg is megsínyli, és különös károkat szenvedhet emiatt.

Néha meg észre sem vesszük, hogy mi válunk eszközzé az ördög kezében, hogy valaki megálljon ezen az úton és visszacsússzon. Egyszer egy fiú úgy ment haza innen egy igealkalomról, hogy új világ nyílt ki előtte, és elkezdte átrendezni az életét. Ennek még a nem hívő édesapja is örült, mert attól kezdve rendesebb volt ott. Csakhogy egy idő után megsokallta apuka a dolgokat. Nem normális dolog az, hogy egy huszonéves minden reggel Bibliát olvas, meg minden vasárnap templomba megy. Nem baj, ha egy kicsit vallásos, de nem szabad ezt túlzásba vinni, és rálépett a fékre. Teletömte a fia idejét olyan hasznos elfoglaltságokkal, amelyeknek a fontosságáról meg is győzte. Most van az ideje, hogy egyik nyelvet a másik után megtanuld. Az egész nyarat arra kell szánni, hogy kimész most ebbe az országba, utána abba az országba. A kötelező anyagon kívül soksok más ismeretet is gyűjteni kell. Most kell megalapozni a karrieredet. És a fiú alapozott engedelmesen. Csak közben Jézus fokozatosan kiszorult az életéből, erre már nem maradt idő. Amikor évek múlva eljött egy személyes problémájában tanácsot kérni, és én úgy, ahogy szoktam, a Biblia alapján hitem és meggyőződésem szerint próbáltam neki segíteni, akkor fölényes, megbocsátó mosollyal közölte, hogy ő ezen már túl van, ő másféle tanácsra számított.

Vannak, akik elindulnak, de ideig való a hitük, és nem lesz belőle győzelmes keresztyén élet. Az ördög erre mindent fel tud használni: a magányosságot, a házasságot, az egészséget, betegséget, a sikert és kudarcainkat egyaránt.

Jézust is megkörnyékezte ez a világ és ennek fejedelme, a Sátán. Mindjárt nyilvános szolgálata elején tanácsokat adott neki: Változtasd a köveket kenyérré, s egyszerre népszerű leszel. Ugorj le a templomnak a párkányáról, hiszen meg van írva, hogy Isten megőriz téged. És ha leborulva imádsz engem — mondta neki a gonosz, akkor az egész világ a tiéd lesz. Aztán később is felajánlotta, hogy királlyá tehet ez a nép. S még a kereszten haldokolva is támadta Őt: szállj le onnan, és majd hisznek benned.

Jézusról azonban minden ilyen kísértő támadás visszapattant. Jézus hajthatatlan maradt. Őt nem lehetett becsalogatni ebbe a csapdába. Ő végigjárta azt az utat, amelyiken az Atyának engedelmeskedve elindult. És még rettenetes kínjai közepette a kereszten sem fogadta el azt a bódító italt, amit kínáltak neki. Ő valóban engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért jelent az Ő halála nekünk ma is áldást, feloldozást, bocsánatot, életet. Ezért hirdetjük mi a megterített úrasztalánál ma is az Úrnak halálát. És ezért magasztaljuk a megöletett Bárányt ma is, mi is, aki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes lett. De csak így, hogy végigjárta az utat, mindvégig állhatatos maradt, és engedelmes volt az Atyának mindenben.

És ezért, és csak ezért lehetséges az, hogy aki visszacsúszik Jézus útján, mint Démás, az újra kezdheti az Ő követését. Nem tudjuk, hogy Démással mi lett, de azt tudom, hogy több ilyen hívő embert ismerek. Egy közülük különösen is emlékezetes a számomra. Ez a férfi fiatal korában komolyan vette a hitét, a keresztyény életet, és nemcsak ő élt példamutatóan, hanem sokaknak másoknak is mutatta a Jézus Krisztushoz vezető utat. Aztán egyszer csak a világ visszaszippantotta. Egy olyan ajánlatot kapott, ami gyors felemelkedést ígért, ezzel együtt jó pénz is járt. Aztán jöttek a nők, az ital és egyre mélyebbre süllyedt a lejtőn, amelyiken elindult.

Jó húsz év után valaki elhívta őt az egyik nyári gyülekezeti csendes hetünkre. Én ott ismertem meg személyesen. Feltűnő volt, hogy egy szót sem szólt napokig, de lehetett látni rajta, hogy issza azt az igét, ami ott elhangzik. Nagyon figyelt. Aztán a hét vége felé megkérdezte, beszélgethetnénk-e, de hosszabban. Egyik este az esti áhítat után kiültünk egy öreg cseresznyefa alá egy rozoga padra, és minden bevezetés, minden szépítés, magyarázkodás nélkül elkezdte sorolni a húsz esztendő bűneit. A végén megkérdezte: szerintem van-e erre bocsánat? Mondtam: nem szerintem, hanem a Szentírás szerint van. Hiszen talán ő is emlékszik még az 1János 1,7-re: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Akkor letérdelt a fűbe, én is mellé, és elmondott egy megrendítő bűnvalló imádságot Istennek. A végén megköszönte, hogy minderre azért kaphat bocsánatot, mert Jézus helyette is meghalt a kereszten, és amúgy férfias keménységgel elkötelezte magát újra Jézus Krisztus mellett. Bekapcsolódott a gyülekezetünkbe, és haláláig kimondhatatlan sok áldást jelentett itt. Isten használta őt újra mások üdvösségére, lelki gyógyítására és mindannyiunknak áldásul.

Mert lehet, hogy Démás engem elhagyott, és e jelenvaló világot szerette, de Isten kegyelme nagyobb, mint a mi hűtlenségeink. Az Ő szeretete valóban végéremehetetlen. Minden bűnünk eltörlésére elég az Ő kegyelme, csak nehogy visszaéljen vele valaki. Lehet vele és belőle élni egy életen át, csak visszaélni nem. Ez a testvérünk élt az Isten kegyelmével, és folytathatta a Krisztus-követést, a korábbinál is több áldással.

Mindnyájunkat fenyeget az a veszedelem, ami Démást. Ez különösen fenyegeti azokat a testvéreinket, akik a múlt vasárnap tettek itt hitvallást és fogadalmat. Aki éppen, hogy csak rálépett még az élet útjára, a Krisztus útjára azt a legkönnyebb lecibálni onnan, vagy visszaédesgetni a halálba, a pokolba. Isten erősítse őket, és jó lenne, ha minél többen könyörögnénk is ezért. Isten segítsen mindnyájunkat, hogy egyszer megszülessék a szívünkben egy visszavonhatatlan döntés: Úr Jézus, én veled akarok járni a továbbiakban. És Isten erősítsen minket, hogy ezen az úton mindvégig állhatatosan járjunk. Ezt Ő az igéjével munkálja életünkben és a gyülekezet közösségében. Ezért nélkülözhetetlen azoknak, akik nem ideig való hitre vágynak, hanem állhatatosan meg akarnak maradni Jézus mellett, az Ő igéje és a gyülekezet közössége. Jézus tartja meg a mi konfirmált testvéreinket és mindnyájunkat ezen az úton. Meg van írva: „Hű az Isten, aki megerősít titeket és megőriz a gonosztól.” De meg van írva ez is, Jézus mondja: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az élet győzelmi koszorúját.”

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, ma elsősorban konfirmáló testvéreinket, szeretteiket, kedves vendégeinket.

Különösen szép ünnep mindig, amikor a konfirmációra kerül a sor. Nemcsak az utal erre, hogy feldíszítették szépen a templomot, még az udvaron a két cseresznyefa is teljes virágba borult, de a szívünk is ünneplőbe öltözik ilyenkor, mert Isten nagy kegyelmét látjuk mindig abban, amikor embereket az Ő szeretete önmagához vonz, amikor arra indít embereket, hogy Őt keressék, és vannak köztük többen, akik Őt már meg is találták.

Jó lenne, ha ez az ünnep jellemezné az együttlétünket. A mai istentiszteletünknek három része lesz: az igehirdetés után kerül sor a konfirmálók hitvallás- és fogadalomtételére, utána pedig megkereszteljük közöttük azt a tíz testvérünket, akik még a keresztség sákramentumában nem részesedtek. Ezért ez az istentisztelet egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos, annál inkább kérjük — különösen az udvaron tartózkodókat —, hogy tekintsék most az udvart is templomnak, és ennek megfelelően viselkedjenek. Kérjük, a kisgyerekeket vigyék a megőrzőbe, a nagyobbakat a gyermek istentiszteletre.

* * *

Gyülekezetünkben hetek óta a Szentírásnak azon személyeit igyekszünk megismerni, akik nem voltak nagy emberek, a legtöbbször csak egy-két helyen említi a nevüket is a Szentírás, Isten azonban mégis jelentős szolgálatokra használta őket. Ebben a sorban ma Epafroditosz következik.

Csak a Filippiekhez írott levélben említi őt Pál apostol, de amint hallottuk, olyan sok szépet ír róla, hogy kívánnám, hogy mindnyájan, és különösen a mi ma konfirmáló testvéreink, lehetnénk Jézus Krisztusnak olyan tanítványai, mint amilyen Epafroditosz volt.

Mit tudunk meg róla? Azt, hogy a filippi gyülekezet tagja volt, ahol legelőször Pál apostol hirdette a Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának jelentőségéről szóló örömhírt.

Előbb csak egy asszony, Lídia, nyitotta meg a szívét az ige előtt és lett Jézus tanítványa, utána egy börtönőr tért meg, aztán gyors növekedésnek indult a gyülekezet. S egy alkalommal meghallották, hogy Pál apostolt ismét börtönbe zárták, mert hirdette a Jézusról szóló evangéliumot.

Azonnal elkezdtek imádkozni érte, és úgy gondolták, hogy szeretetüket azáltal is nyilvánvalóvá teszik, hogy küldenek neki egy csomagot a börtönbe. De ki fogja elvinni olyan messzire? Ki az, aki vállalja a hosszú út veszélyeit és kényelmetlenségét, ki az, aki kész arra is, hogy bebörtönzött rab barátjaként őt is meg fogják bélyegezni, és ki az, aki rászánja az időt, hogy nemcsak kézbesíti a küldeményt, hanem egy ideig ott is marad az apostollal és segít neki, amiben kell?

Epafroditosz vállalta ezt a szolgálatot. Nem kis áldozat volt ez, mert ha az apostol, akkor az efézusi börtönben volt, akkor is nyolctíz napi hajó- és gyalogút állt a küldönc előtt. Ha pedig akkor már Rómában raboskodott, akkor hat-nyolc hétig kellett a tengeren hajóznia, jelentős költséggel.

Epafroditoszról azt olvassuk, hogy mindezt vállalta. Miért? Azért, mert neki olyan sokat jelentett az, hogy megismerhette Jézus Krisztust mint az Ő Megváltóját és Urát, hogy érte Istentől bűnbocsánatot és új életet kapott, és hogy az erről szóló örömhírt éppen ez a bebörtönzött Pál hirdethette először az ő városában, hogy nem sajnált semmi fáradságot, és mindenre kész volt ezért.

Mi derül ki a felolvasott igéből, és miben lehet példa ma számunkra ez a bizonyos Epafroditosz? Abban mindenképpen, hogy szerette Jézust, szerette a gyülekezetét és szerette a nagy nyomorúságba került apostolt.

Szerette Jézust. Epafroditosz komolyan vette azt, hogy Jézus Krisztus az ő bűnei miatt és ő helyette is szenvedett és meghalt a kereszten, és hogy enélkül reménytelenül elpusztulna. Ő tudta és hitte, hogy Jézus valami olyat tett érte, amit senki más nem tehetne és nem is tett. Ami neki magát az életet, sőt az örök életet jelenti, és ezért hálából mindenre kész volt Jézusért. Ő valóban egészen odaszánta magát élete Urának, alárendelte magát Jézus uralmának. Jobban szerette Jézust, mint önmagát. Ezért írja róla az apostol, hogy a Krisztus ügyéért került közel a halálhoz, amikor életét kockáztatta.

Epafroditoszról tehát mindenekelőtt azt tudjuk, hogy valami nagy ajándékot kapott Jézustól, és ezért mérhetetlenül hálás volt neki.

Ezt az ajándékot azonban Jézus Krisztus mindannyiunknak kínálja. Most itt, ennek a templomnak a csendjében Őreá figyelve, amire nem mindig van lehetőségünk és alkalmunk, különösen is kínálja.

Jézus előttünk is megnyitotta az életre vezető utat, és aki azon hittel elindul, annak a szívében olyan hála fakad fel, amit semmi más módon nem lehet létrehozni az életünkben. A sok elégedetlen, követelőző, zúgolódó, a maga lelki szegénységét érző, keserű ember között ezek a Krisztustól megajándékozott hívők elégedett, hálás, a tőle kapott gazdagságukkal másoknak szolgáló emberekké lesznek.

Ilyenek vagyunk-e mi, és akarunk-e ilyenekké válni?

A másik, amit megtudunk Epafroditoszról, hogy szerette a gyülekezetét. A filippi gyülekezet neki olyan lelki otthont jelentett, ahol jól érezte magát, meggyógyult az élete, ahol testvéreket talált, és a pogány környezetben egymást erősítve, örömmel tudtak szolgálni Istennek és másoknak. Ezért most örömmel indul mint a gyülekezet küldöttje a gyülekezet adományával a börtönben sínylődő Pálhoz.

Nem véletlen, hogy Pál ilyen meleg szavakkal írja róla a gyülekezetnek: „Visszaküldöm őt hozzátok, a ti küldötteteket, aki azért jött, hogy szükségemben szolgálatomra legyen és helyettetek is szolgált ná-lam.” Epafroditosz másik jellemvonása tehát az, hogy szívesen vállalt áldozatot másokért és örömmel szolgált másoknak.

Vajon megérte-e neki? Mit fizettek érte? Ma nagyon sokat ezt kérdezik, ha ilyesmiről van szó. Aki azonban kapta Jézus Krisztustól ezt a nagy ajándékot, amiről szó volt, az új életet, a teljes életet, annak ilyen primitív, szánalmas, beszűkült kérdés eszébe sem jut. Az örül, hogy szolgálhat másoknak, hiszen csak továbbad valamit abból, amit ő is úgy kapott. Miért? Szeretetből, hálából, meg azért, mert telik neki. Olyan lelki gazdagságot ajándékozott neki az ő új Ura, hogy abból bőven telik bárkinek továbbadni.

Jellemez-e ez minket? És akarunk-e ilyenekké válni? Jézus lelkileg ilyen gazdagokká teszi azokat is, akik ma hisznek benne.

A harmadik, amit megtudunk Epafroditoszról, hogy szerette a nyomorúságba került apostolt. Tisztelte őt, mert hallotta, hogy mindent vállal azért a Jézusért, akinek a szolgálatába szegődött. Hogy mindenütt kész hirdetni azt az életmentő evangéliumot, ami Epafroditosz életét is megfordította. És még a börtönt is zokszó nélkül elszenvedi. Szeretett volna legalább egy kicsit enyhíteni Pál apostol nyomorúságán. Nemcsak úgy, hogy vitt neki csomagot, meg híreket a gyülekezetről, hanem úgy, hogy önmagát is felajánlotta, hogy legalább egy ideig osztozott a nyomorúságában és ott maradt vele a fogságban.
Ezért kerülhettek bele ezek a gyönyörű megjelölések alapigénkbe, hogy „visszaküldöm hozzátok Epafroditoszt, az én testvéremet, munkatársamat és bajtársamat…” A hívőket ez jellemzi, hogy a bajban is társai maradnak egymásnak. Nem illannak el, mint sokan mások, ha a barátjuk vagy haverjuk bajba kerül, hanem akkor még inkább, akkor direkt odamennek. Megjelennek, hogy segítsenek és bátorítsák őket.

És íme a nagy apostol ezt a névtelen, kis senkit onnan Filippiből, egy sorban említi önmagával: testvérem, munkatársam, bajtársam. És az Újszövetség eredeti görög szövegében ilyen kifejezéseket olvashatunk: Epafroditosz apostolos és leiturgos. Apostol, vagyis küldött, liturgus, vagyis Isten szolgája. Azzá lép elő, aki kész odalépni a bajban levő mellé és önmagából is ad valamit.

Epofroditosz tehát szerette Jézust, szerette a gyülekezetét és szerette a bajban levő apostolt.

Hogy lehet az, hogy egy ilyen kiváló keresztyénnek mégis megengedi Isten, hogy ő maga is bajba kerüljön, hiszen azt olvastuk itt, hogy megbetegedett halálosan?

Isten megengedi az ilyesmit, de a halálos betegségben is kezében tartja azt, aki egyszer az Ő kezére bízta magát, mert így folytatódik: „de az Isten megkönyörült rajta és így most visszaküldhetem őt egészségben hozzátok.”

Isten sokszor éppen a bajainkban mutatja meg az Ő hatalmát és különös szeretetét. Hangsúlyos ebben a mondatban ez: „de az Isten…” Sok minden történhet Isten gyermekeivel. Pált is bebörtönözhetik ártatlanul, ott felejthetik két esztendőre gonoszul. Aki rajta segíteni akar, az is megbetegedhet, egészen a halálhoz közel kerülhet, de ők mind a ketten, meg az összes többiek is, akik Isten kezébe tették le az életüket, Isten kezében maradnak. Az Ő jelenlétében élnek. Ezért írja aztán az apostol, amit olvastunk, hogy „Fogadjátok őt teljes örömmel, és becsüljétek meg az ilyeneket…”

És amikor most visszaküldi Filippibe, küldi tőle ezt a levelet. Vagyis Isten igéjét küldi tőle, ami a mai napig ige maradt a számunkra, és amin keresztül oly sokunknak olyan sok ajándékot és üzenetet adott már Isten.

Figyeljük, hogy milyen ingajáratban közlekednek Isten szolgái? Adományt visz annak, akinek arra van szüksége, és visszafelé sem megy üresen, igét visz azoknak, akik meg azt várják nagyon. Mindenkinek azt, amire szüksége van. Nem számít, mibe kerül, milyen veszélyekkel jár, hogy közben mi-minden érheti őt.

Hadd kérdezzem megint, nem szónoki kérdésként, hanem remélve, hogy magunkban válaszolunk erre: akarunk-e ilyen emberekké válni? Jézus küldetésében, egy gyülekezet megbízásából segíteni azoknak, akik rászorulnak, s nem úgy, hogy utána tartjuk a markunkat; és helyén mondott igét vinni oda, ahol meg arra van szükség, és azt várják.
Sokan vannak ám a gyülekezetben, akik az elmúlt években, évtizedekben konfirmáltak itt, megismerték Jézus Krisztus szeretetét, és Ő ilyenekké formálta őket. Szabadidejüket arra szánják, ezt a mai napot is (talán akik az udvaron megfordultak, láthattak is belőle valamit), hogy szíves szeretettel szolgálnak azoknak, akik rászorulnak. Lá-togatják és erősítik az időseket, gondoskodnak a sérültekről és halmozottan sérültekről. Fiatalok között hirdetik Isten igaz igéjét, és a mai határainkon túlrekedt, segítségre szoruló testvéreinknek kétkezi munkával és az evangélium hirdetésével segítségükre sietnek.

Mit fizetnek nekik érte? Megint ez a csacska kérdés. Az a jutalmuk, hogy végzik. Örömmel és önként teszik, mert gazdagokká tette őket a megváltó Krisztus.

Ez a világ, amiben élünk, egyre önzőbb és anyagiasabb lesz. Sokan csak önmaguk körül forognak, és nem is tudják, hogy másfajta életet is lehetne élni. Isten gyermekeit, Jézus Krisztus tanítványait azonban ma is az jellemzi, hogy hálásak Megváltójuknak azért, amit értünk tett és nekünk ajándékozott. Éppen ezért örömmel szolgálnak másoknak. Szívesen hoznak áldozatot másokért, és felelősséget éreznek másokért.

Ha valami hiányzik ma az emberi együttélésből, akkor az éppen a hála, az áldozatkészség és a felelősség. Segíteni annak, aki rászorul, és igaz, hiteles igét vinni oda, ahol meg arra van szükség. Közben az Isten által meggyógyított élettel, mint ahogy ezt Epafroditosz is tehette, világítani, Istenre mutatni, az Ő dicsőségére élni. Ez teszi széppé mások életét. Így érdemes igazán élni társadalmilag is. Ezek az emberek hasznosak igazán. Általuk megy előbbre a világ, ők gazdagítják az emberi együttélést igazán.

Mert őket nem a pillanatnyi személyes érdekeik mozgatják, hanem a közösség távlatos érdekeit tartják szem előtt. Az utóbbiért az előbbiről is készek és képesek lemondani. Ezek az emberek hűségesek maradnak a hitvesükhöz egy életen át, és ebben a házasságban egészséges lelkületű és idegrendszerű gyermekek nőnek fel. Ők nem veszik el a másét, sőt, ha lehet, a magukéból is adnak. Tudnak lemondani mások érdekében. Igazat mondanak. Ezeknek hogy, hogy nem több gyermekük, sok gyermekük van. Ők dolgoznak hat napon át, a hetediket Istennek szentelik, és lelkileg mégis gazdagabbak, mint mások.

Mert él bennük Jézus, mint ahogy Epafroditoszban is. Meggyógyult az önző életük, és ez az Istentől meggyógyított élet önmagáért beszél. Hasznos másoknak és dicsőíti Istent.

Mi azért hívunk ide a gyülekezetbe mindenkit, azért örültünk annak is, hogy a ma konfirmáló testvéreink Istent keresve idejöttek, mert ahol az Ő igéje hangzik, ott bármelyikünkből ilyen embereket tud formálni Isten az Ő Szentlelkével. Akik szeretik Jézust, szeretik azt a közösséget, ahol róla hallottak, és nyitva van a szemük, szívük, s mozdul azonnal a kezük-lábuk is, ha valakinek, bajba jutottnak segíthetnek.

Kívánom, hogy mindazok, akik ma itt hitvallást és fogadalmat tesznek, és mindnyájan, akik ma itt együtt lehetünk Isten színe előtt, hittel elfogadjuk Jézustól ennek az új életnek az ajándékét, sőt Őt magát, és vele kössük össze az életünket, mert akkor fogunk tudni adni a bajba jutottnak kétkezi segítséget, az igére szomjasnak helyén mondott igét, mert telik, mert Jézus Krisztus ilyen gazdagokká teszi a benne hívőket.

Sorozatunkban ma Lídiáról lesz szó. Ő nagyon elfoglalt üzletasszony volt, aki elsőként fogadta be a Krisztusról szóló evangéliumot Európában, és akinek a háza az első missziói és gyülekezeti központ lett ezen a kontinensen.

Tetszett az Istennek, hogy erre a történelmi feladatra egy egyszerű asszonyt válasszon ki. Ez az asszony azonban használható eszköz volt az Ő kezében. Áldottak azok az asszonyok, akik így, mint ő, mindent alárendelnek Isten akaratának és így használhatja őket arra, amire akarja.

Ki volt Lídia, mit tudunk meg róla a Szentírásból?

Filippiben lakott, de nem ott született. Abban az időben még nagyon kevesen születtek Filippiben, mert fiatal város volt. A császár oda telepítette a leszerelt római katonákat. Ezek a veteránok alkották Filippinek a lakosságát, és ők rendkívül büszkék voltak római voltukra.

Lídia egy kis-ázsiai városban, Thiatírában született, amely város hí-res volt egy speciális iparágról. A közelben sok bíborcsigát fogtak, a belőlük készült anyaggal, megfestették a gyapjúfonalat, és az ebből készült ruhaanyag és készruha igen drága cikk volt. Lídia ilyenekkel kereskedett. A bíbor luxuscikknek számított, úgy hogy Lídia minden bizonnyal jómódú asszony volt. Nyugodtan mondhatnánk, hogy független, önálló vállalkozó, akinek üzlete van a Váci utcában és családi háza valahol a városban. Hiszen olvastuk, hogy egy nagyobbacska háza is volt, ahova azután meghívta az apostolokat.

Ezen kívül még azt tudjuk róla, hogy istenfélő asszony volt. Ez a kifejezés arra utal, hogy pogányból zsidóvá lett hívő volt. Nem érte be a maga pogány vallásosságával, kevésnek találta azokat a bálványokat, amiknek a tiszteletére megtanították. Többre vágyott. Az igazi után sóvárgott. Úgy látta, hogy az, amit Izráel vallása ad, több, mint amiben felnőtt. Ezért aztán minden szombaton a hozzá hasonló istenfélő asszonyokkal kijárt a Filippi határában levő kis folyócska partjára, és ott elmondták az előírt imádságokat.

Vajon csak megszokásból mentek ki, vagy hűségből? Vagy ennyire tele volt a szíve az igazi, az élő Isten keresésével? Ezt a vágyat is Isten oltja az emberek szívébe. Mindenesetre ez a néhány asszony Isten törvénye szerint cselekedett ott a pogány tengerben, mert a szombatot mindig megtartották.

Ez egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen aznap be kellett zárnia az üzletet, és emiatt, meg egyáltalán a kegyességük miatt különféle megjegyzések is érhették őket. Ezek a veteránok rendkívül patrióták voltak, és mindent, ami eltért az ő gyakorlatuktól, megvetettek. Amikor később Pál apostolék is elkezdik a munkájukat a városban, akkor ezt olvassuk: Az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: „Ezek az emberek felforgatták városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” (16,20-21).

Ilyen légkörben ment ki ez a néhány istenfélő asszony minden szombaton a városon kívülre és közösen imádkoztak. Úgy látszik ezt Lídia is vállalta.

Ezen a szombaton azonban váratlan vendégek érkeztek és Lídia lelki fejlődését ehhez a három címszóhoz szeretném kapcsolni: egy nevezetes szombat, mit cselekedett Isten, és hogyan válaszolt erre Lídia?

1. Mi történt ezen a nevezetes szombaton?

Megjelent — miközben ők imádkoztak — négy, számukra ismeretlen zsidó férfi, akik leültek közéjük, és a legtermészetesebb módon, bekapcsolódtak a nekik is ismerős imák elmondásába. Utána pedig az egyikük elkezdett beszélni. Mivel Pál apostol saját bevallása szerint is mindig, mindenütt elsősorban a megfeszített Krisztusról szólt, az asszonyoknak is Krisztusról beszélt. Az asszonyok pedig hallgatták. Hallgatni azonban többféleképpen lehet. Azt olvassuk: Lídia másként hallgatta a Krisztusról szóló beszédet, mint a többiek.

Van itt egy olyan ige, aminek az igemódja arra utal, hogy Lídia nagyon hallgatta azt, ami ott elhangzott. Nagy figyelemmel, teljes odaadással. Itta minden szavát ennek az idegen embernek. És miközben ilyen figyelmesen hallgatta, egyre teljesebb bizonyosság támadt benne, hogy ez az, amire ő vágyott. Ez hiányzott neki eddig. Ezt kereste. Erre van neki nagy szüksége. És ez, ahogy itt elhangzik, igaz. S miközben hallgatta Pál bizonyságtételét, hit ébredt a szívében Krisztus iránt és azonosult azzal, amit hallott.

Egyik szép énekünkben van ez a verssor: A lelkem megfeszül, s a hallásban segít, s így szódban meglelem az örökkévalóság jó édességeit. Lídia így hallgatta az igehirdetést.

2. Eközben történt az, ami a második fejezetünk összefoglalója, és amit így olvastunk az igében: „… az Úr megnyitotta a szívét…”

Miközben hallgatta az Isten nagy tetteiről, irántunk való szeretetéről szóló igemagyarázatot, ez az Istenről való emberi bizonyságtétel az Isten önmagáról való bizonyságtételeként érkezett meg a szívéhez. És mintha hályog hullt volna le a szeméről, egy új világ nyílt ki előtte. Hit ébredt a szívében, befogadta az igét, és a befogadott ige — ahogy erről már többször beszéltünk — azonnal dolgozni, munkálkodni kezdett benne, és egy új ember formálódott. Egy nagy átalakulás indult el Lídia életében.

Ez mindig a Szentlélek csodája. A mi lehetőségünk csak az, hogy elmondjuk, amit Isten reánk bízott, amit megértünk egy-egy igéből. Ezt hallgatja a gyülekezet, és közben némelyeknek Isten megnyitja a szívét, és akik befogadják ezt az igét, azokat ez más emberré formálja.

Kialakul egy új gondolkozás bennük, új indítékaik lesznek a cselekedeteik mögött, új célok lebegnek a szemük előtt, és újfajta eszközöket használnak. Mert aki Isten igéjét hallgatja, és így hallgatja, ahogy Lídia, az az igében magával Istennel találkozik. Rácsodálkozik az élő Istenre és az Ő kegyelmére. Hittel megragadja ezt a kegyelmet, a kegyelmes Isten pedig megragadja őt, és elkezdődik az ember újjáteremtése. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Ez nem emberi teljesítmény, ez mindig Isten munkája, de aközben történik, hogy hallgatjuk az igét, mert a hit mindig hallás közben támad, mégpedig az Isten igéjének a hallgatása közben.

Ezért vétkezik önmaga ellen súlyosan minden ember, aki nem keresi az igehallgatás lehetőségeit. Mi nem azért hívunk ide embereket, hogy többen legyünk, hanem azért, hogy minél többen átéljék ezt a csodát, hogy Isten beleszól az életembe, aki rólam mindent tud, mégis szeret és elfogad, és vele le lehet zárni egy elrontott múltat. Vele egészen újat lehet kezdeni, vagy ha valaki már elkezdte valamikor és megfáradt, újra lehet kezdeni a Krisztus-követést. És Istennek van megoldása mindannyiunk életére. Még egy ilyen elfoglalt, a folyamatos pénzügyi és erkölcsi kockázatot vállaló üzletasszony életére is van megoldása, mint Lídia volt. És a te életedre is van megoldása Istennek. Ha valaki így hallgatja és befogadja az igét, az egészen új emberré lehet. Akkor is, ha ilyen jó ember volt, mint Lídia, aki minden szombaton ott volt és együtt mondta az imádságot a többiekkel. De nem ismerte Jézust.

Lehet, hogy valaki minden vasárnap itt van, de még nem ismeri Jézust. És egyszer bekövetkezhet a csoda: az Úr megnyitja a szívét. És attól kezdve mindent egészen más szemmel lát, mindennek egészen más súlya lesz a számára, és új távlatot nyit ki előtte a mindenható Isten.

Ez a csoda a jó emberek életében is bekövetkezhet. Mert nagyon sok jó ember sem ismeri Jézust, és nélküle fog elkárhozni, ha idejében meg nem ismeri. Erről a nagy lehetőségről szól hozzánk ez az ige.

Isten tehát megnyitotta Lídia szívét, és ezzel semmi rendkívüli kísérő jelenség nem járt együtt. Nem érezte úgy, mintha elektromos áram futott volna végig rajta. Nem kezdett el hangosan hallelujázni, de elindult benne egy alapvető, nagy változás.

3. Miből lehetett ezt látni?

Két dologból: Amikor pedig házanépével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban!”

Tehát mindenekelőtt megkeresztelkedett. A keresztség az akkori gondolkozás szerint a bűnbánatnak a jele volt. A bűnök felismerésének és a bűnökkel való szakításnak az aktusa. Amikor valaki már látta, hogy mi az, ami Istennek utálatos az életében, és arra Isten bocsánatát kérte, és másként akarta folytatni az életét, akkor megkeresztelkedett. (Ezért nem keresztelkedtek meg a farizeusok, amikor Keresztelő János a Jordán mellett prédikált, mert azt mondták: a többiek rászorulnak erre, azok bűnösök, de nekik nincsenek bűneik.) Aki megkeresztelkedik, az látja a bűneit, megbánja azokat, és el akarja hagyni.

A keresztelésnek az akkori formája a bemerítés, jól kifejezte ezt, mert egy pillanatra eltűnt a bemerített, mintha meghalt volna. Aki pedig kijött a vízből, az egy másik ember volt. Mindenestől megtisztult.

A keresztség ugyanakkor azt is jelentette, hogy valaki átadja az uralmat az élete felett Jézusnak.

Az, hogy Lídia megkeresztelkedett, mindezt jelentette. Mivel tudta, hogy ez milyen jó, és minden ember a maga házanépének, családjának jót akar, ezért az egész háznépet is vitte magával: megkeresztelkedett egész házanépével együtt.

Utána pedig kinyitotta a házát az evangélium hirdetői előtt. „…ha az Úr hívének ítéltek engem, gyertek és szálljatok meg a házamban!”

Ez volt aztán a veszélyes döntés, mert láttuk, hogy noha Pálék semmi rosszat nem tettek, mégis azt mondták, hogy felforgatják a mi városunkat. Ugyan, hogy forgatták volna fel? Hirdették az evangéliumot és Jézus Krisztus hatalmával egy megkötözött, megszállott kislányt megszabadítottak. Ennyi történt. Ezt feltupírozták politikai váddá: „felforgatják a mi városunkat. Zsidók lévén olyan szokásokat hirdetnek, amiket nekünk nem szabad követnünk, mert mi rómaiak vagyunk.” Utána Pálé-kat összeverték, bebörtönözték, minden ítélet és tárgyalás nélkül.

Vajon nem ugyanez történik azokkal, akik most már Pálékhoz tartoznak? Lídiáról mindenki tudta, hogy keresztyénné lett. Nem lesz ebből baja? Bojkottálni fogják az üzletét. Vagy kiutasítják a városból legjobb esetben, hiszen ő is jöttment, ő is úgy települt oda később, mint ezek a Pálék is jöttmentek. Mit keresnek ezek itt? Csak felforgatják a város nyugalmát. Nem lesz ebből nagy baja Lídiának?

Kiderül: egy cseppet sem fél ettől. Ő ezek után bármit vállal azért a Jézusért, akiről most már tudja, hogy helyette is meghalt a kereszten. Akitől megkapta az életének az értelmét, és akinek ő egész életén át hálás lesz. Nem félti ő magát, hanem azonosul Krisztussal, a róla szóló evangéliummal, és az evangélium hirdetőivel.

Lídia Jézus elkötelezett tanítványává lett, aki mindent kész vállalni Jézusért. Aki nem úgy néz a hitére, mint ami magánügy lenne, mert az soha nem magánügy. Ezt vállalja a nyilvánosság előtt is, és erre hívja az ő házanépét is. Lídia nem műkedvelő keresztyén lesz, hanem hivatásos Krisztus-tanítvány, aki követi a Mestert, akárhova megy, és bármibe kerül is ez. Nem félig-meddig akar keresztyén lenni, hanem mindenestől Jézus rendelkezésére bocsátja magát, és mindenét, amije van, beleértve a házát is. Ezért lett használható eszköz Isten kezében.

Eszembe jutott az első szolgálati helyem, ahol mint segédlelkész, egy szórványgyülekezetben végezhettem a lelki munkát. Az egyik faluban, elkezdtem látogatni és kiderült: negyvenegy református él a faluban. Ennyi embernek már jó lenne rendszeres alkalmakat tartani. Felajánlottam, hogy szívesen kibiciklizem oda minden héten, de hol tartsuk? Szabad ég alatt mégsem lehet, különösen mostoha időben. Végigjártam azokat a családokat, akikről gondoltam, hogy esetleg felajánlják a kis konyhát, vagy netalán a tisztaszobát is, hogy ott bibliaórát tartsunk, de egyetlen ember sem akadt, aki befogadta volna az evangéliumot és az evangélium hirdetőit.

Lídia azonnal kinyitotta a házát. Isten kinyitotta az ő szívét, ő meg megnyitotta a házát, és ezzel együtt mindenét, a pénztárcáját is, az előtt a Krisztus előtt, aki szerette őt és önmagát adta érte.

Közben kiderült, hogy Isten valóban elkezdte őt használni, és egyre többen csatlakoztak ehhez a kis közösséghez, és ebből nőtt ki a virágzó filippii gyülekezet.

Amikor Pál apostolékat kiengedik a börtönből, mert rájöttek, hogy így, minden további nélkül még sincs okuk arra, hogy börtönben tartsák őket, akkor azt olvassuk: „Amikor kijöttek a börtönből, elmentek Lídiához, és látva a testvéreket, bátorították őket, majd eltávoztak.” (40. v.).
Itt ennek a szónak hímnemű változata van, tehát már férfiak is csatlakoztak a gyülekezethez. Egyetlen asszonnyal indult, és már gyülekezet van. (Csak zárójelben jegyzem meg: Pál apostol rá nem jellemző módon ebben az esetben ragaszkodott ahhoz, hogy nemcsak úgy, minden további nélkül elbocsátják őket, hanem jöjjön ide a város vezetése, és nyilvánosan kérjenek bocsánatot tőlük, hiszen ők római polgárok és ebből ők ügyet csinálhatnának, hogy tárgyalás és ítélet nélkül összeverték és bebörtönözték őket. Ezt ő nem hiúságból tette, mert sokszor lenyelte az ilyen szenvedéseket, de itt a gyülekezetnek volt szüksége arra, hogy ne azt gondolják, hogy valami jöttment börtöntöltelékek szédítették el ezeket az embereket, hanem derüljön ki, hogy kicsoda Pál apostol és kik a munkatársai, akiktől nyilvánosan bocsánatot kér a hatóság, mert a hatóság követett el súlyos mulasztást. Utána tessék megbecsülni azokat, akik az ő bizonyságtételükre hittek Filippiben. Ez érdekes epizód itt. Az a Pál, aki egyébként legyintett minden szenvedésre és nem akart elégtételt venni, itt ragaszkodik ehhez. Aztán kénytelen is a hatóság jönni, és bocsánatot kérni. Ez után Lídiáékat megbecsülték.)

Ezt csak zárójelben jegyeztem meg, mert ez nem Lídia lelki fejlődéséhez tartozik, de az igen, hogy lehet, hogy egyre többen hittek Jézus Krisztusban, és Isten használta az ott megtért embereket.

Lídia volt tehát az első keresztyén Európa földjén. Az ő háza volt az első imaház és ebből a kicsi mustármagból kinőtt a filippii gyülekezetnek a nagy fája. Ez a gyülekezet volt az, amelyik Pál apostolról, miután többször bebörtönözték, olykor hosszabb időre is, két évre is, ez a gyülekezet gondoskodott róla, és küldött neki szeretetcsomagot.

Hogy kezdődött ez el?

Úgy, hogy egy valakinek a szívében olthatatlan vágy ébredt, hogy ő az igaz Istent akarja megismerni. Ezért kereste. Amikor már félig-meddig megtalálta, akkor is hűségesen gyakorolta a hitét. Egyszer csak Isten küldött valakit, „véletlenül” Pál apostolék arra jártak. Aki ismeri a történetet, tudja, hogy mennyire nem véletlen volt, mert Pál másfelé indult el, és Isten küldte Filippibe őt akkor. Elkészítette Isten ezt a találkozást. Miközben hangzott az ige, kinyitotta Isten Lídiának a szívét. Lídia pedig úgy válaszolt rá: Uram, ha te önmagadat adtad értem, én mindenemet odaadom neked. És így lett Isten kezében használható eszköz.

Mindez Isten munkája volt. Ő oltotta a vágyat a szívébe, Ő egyengette az útját, Ő küldte oda Pál apostolt, Ő nyitotta ki a szívét — ahogy hallottuk.

Mit tett Lídia?

Két dolog van itt feljegyezve róla:

igen figyelmesen hallgatta az igét és

egészen elkötelezte magát Jézusnak és mindenét neki adta.

Ezt kérdezi tőlünk ez az ige: hogy szoktuk az igét hallgatni?

Oly szomorú, hogy évekig lehet úgy templomba járni, hogy valaki marad ugyanolyan, amilyen volt, nem nyílik ki a szíve. Ennek sokszor az az oka, hogy nem így hallgatjuk. Nem úgy, hogy a lelkem megfeszül, s a hallásban segít. Nem tudjuk elmondani, amit ugyanez az ének: kinek szavát lesem, kinek szavát lesem.

Hogy hallgatjuk az igét? Csak az a fontos, hogy elég meleg van-e, kiszellőztettek-e, ki prédikált és hogy áll a nyakkendője? Meg: melyik énekeket énekeltük? Lídia nem Pált hallgatta. Nem tudom, figyeltük-e a fogalmazást. Lídia figyelt arra, amit Pál mondott. Ő az igét hallgatta, és az ige mögött az az Isten szólította meg, akitől mindig, minden igazi élő ige származik.

Rá kellene nevelnünk magunkat erre az igehallgatásra és igeolvasásra. Ki kell gyógyulnunk mindenféle műkedvelő vallásoskodásból, és keresztyénségből. Ez az eltökélt, elkötelezett, egyértelmű, mindent maradék nélkül az élő Krisztus rendelkezésére bocsátó keresztyénség az, amire minket hív, mert csak az ilyeneket tudja használni Isten az Ő dicsőségére és mások üdvösségére.

Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljünk egy énekverset, a 457,3 énekünket, ahol éppen arról van szó, hogy Jézus szól, és a szívhez a szó szelíden ér. És azt kérdezi tőlünk: „Így bánsz velem? — teérted hullt testemből a vér!” És akkor végre eljut az igehallgató oda: Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár. (457. ének).

Azoknak a kedvéért mondom, akik nem tudnak itt lenni velünk minden vasárnap, hogy mostanában hétről hétre a Bibliának azokról a kicsiny szereplőiről van szó, akik azonban Isten kezében hatalmas, szép feladatok elvégzésére váltak alkalmassá. Ez arra bátorít minket, hogy mi is lehetünk Isten kezében hasznos eszközzé. Ennek nyilván megvannak a feltételei, és éppen ezt kutatjuk ezeknek az embereknek az életében.

Ma Pál apostol egyik szerény, de igen értékes, hűséges munkatársáról, Epafrászról lesz szó. Az ő neve mindössze háromszor szerepel a Szentírásban. Kétszer itt, ahol most olvastuk, a Kolosséi levélben, egyszer pedig a Filemonhoz írt levélben éppen csak megemlíti az apostol.

Mit tudunk Epafrászról?

Az ő életéről, személyéről jóformán semmit. Nem tudjuk, fiatal volt-e vagy idős, családos volt-e vagy egyedül szolgálta az Úr Jézust. Még azt sem tudjuk, hogy hol, mikor és hogyan hallotta a Krisztusról szóló evangéliumot, hogyan indult el a keskeny úton. De azt tudjuk, hogy Isten kezében igen használható eszközzé lett.

Kolosséban élt, és ő volt az első, aki abban a városban a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot hirdette. Később valószínűleg ő lett a gyülekezet vezetője is. Amikor a gyülekezetben sokféle probléma támadt — talán emlékszünk még tavalyról, amikor végig magyaráztuk a Kolosséba írt levelet, hogy milyen veszedelmes, ravasz tévtanítók próbálták ott szétzülleszteni a keresztyén gyülekezetet —, akkor Epafrász nem sajnálta a fáradságot, felkerekedett és elment az igen távoli Rómába, ahol Pál apostol akkor raboskodott, hogy tőle kérjen választ a felmerült kérdésekre. Vele volt hosszabb ideig. A Filemonhoz írt levélben olyan kedvesen írja Pál, hogy az én fogolytársam, aki megosztotta velem a börtönt is.

Amikor hazament, tőle vitte a Kolosséba írt levelet, meg a Filemonhoz írt levelet, hiszen Filemon is a kolosséi gyülekezet tagja volt. Eközben éppen csak megemlít néhány dolgot az apostol Epafrászról, de ez a néhány jelző, amivel illeti őt, enged belátnunk az ő szívébe. Megismerhetjük a hitét és a jellemét.

Kettőt emelek ki ezek közül.

1. Az egyiket így olvastuk itt: „Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája…” Itt az a görög szó van az eredeti szövegben, ami a rabszolgát jelentette. Pál tehát úgy ismerte meg Epafrászt, mint aki a Krisztus Jézus rabszolgája. Ezt azért tartja fontosnak, mert ő önmagát is Jézus rabszolgájának tekintette. Többször így kezdi leveleit: én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája. Ezt nem szégyennek, hanem kiváltságnak tartotta. Ő tudniillik komolyan vette azt, hogy Jézus Krisztus valóban kiváltotta őt és a benne hívőket a bűnnek a kényszeréből, a halálnak, a kárhozatnak, a pokolnak a rabságából. Nem aranyon vagy ezüstön váltott ki minket ebből a rabszolgaságból, hanem az Ő drága vérén, mint egy hibátlan és tiszta bárányén — ahogy Péter levelében olvashatjuk.

Pál tudatában volt annak, hogy a rabszolga az ő urának a tulajdona, aki minden tekintetben kötve van hozzá, aki mindenestől tőle függ, és neki feltétel nélküli engedelmességgel tartozik. És ő boldog volt, hogy Jézus Krisztustól függhet mindenestől. Kész volt neki feltétel nélkül engedelmeskedni, és tudta, hogy Jézusnak a tulajdonává lett. Nem az övé az élete, az ideje, a képességei — minden az ő kiváltó, megváltó Uráé, és mindenben az Ő rendelkezésére akar állni. Tudta, hogy a Krisztus rabszolgái boldog emberek. Mert Ő nem olyan, mint a többi rabszolgatartó. Ő szereti a szolgáit, gondoskodik róluk, megvédi őket, és értelmes, szép feladatokat ad nekik. Amikor Epafrászról valami szépet, és rá illőt, találót akar mondani, akkor azt mondja: ő is a Krisztus Jézus rabszolgája.

Hadd kérdezzem meg, itt a megterített úrasztalánál ilyen személyesen: te kinek a szolgája vagy? Kivétel nélkül minden ember szolgál valakinek vagy valaminek. Aki azt gondolja, mert elhitette vele az ördög, hogy a maga ura, sokszor az a legszánalmasabban megkötözött rab. Madzagon rángatott bábú, akivel így, ebben a hamis hiedelmében azt csinál a rabtartója, amit akar.

Kinek a szolgája vagy? Ki parancsol nekünk? Miről gondolkozunk a leggyakrabban? Kinek akarunk tetszeni? Kitől félünk? Kinek a véleményére adunk legfőképpen? Kitől függünk?

A lelkigondozó olyan sok szomorú, tragikus függésnek a tanúja. Vannak sokan, akik ilyen kis, néhány centis, vékony papírba csomagolt dohányrudacskáktól függenek. Ezek a rudacskák határozzák meg, hogy mikor tartanak szünetet a munkájukban, és ez a szünet nem tűr halasztást. Nemcsak néhány napot, néhány órát sem tud várni. Ki vannak szolgáltatva az ilyen kis semminek, és kényszeríti őket, hogy csiholjanak valahol tüzet. Ha nekik nincs, kérjenek mástól. Függenek felnőtt, iskolázott emberek ilyesmitől.

És ez csak egy szomorú és apró példa arra, hogy miféle rabságban szenvednek nagyon sokan. Vannak, akik az indulataik rabságában vannak, és végképp nem tudnak uralkodni rajtuk. Vannak, akikre illik az, amit Pál apostol ír Timóteusnak, hogy istenük a hasuk. Vannak, akik a pénz rabjai vagy az érzékeiknek a rabjai. Ismerek sokakat, akiket megkötöznek bizonyos emlékek, és nem tudnak szabadulni tőlük. Vagy egyszerűen csak a saját lustaságuknak vannak kiszolgáltatva, és azért nem teszik, amit kellene, vagy tesznek olyasmit, amit megbánnak. Úgy van ez pontosan, ahogy az Úr Jézus mondta: „Aki a bűnt cselekszi, az rabszolgája a bűnnek.” Nos, ebből a rabságból szabadít ki minket a mi kiváltó, megváltó Urunk. Aki önként vállalja a neki való szolgálatot, az elmondhatja: „A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé pedig szabad.” Epafrász a Krisztus Jézusnak ilyen boldog és szabad rabszolgája volt.

2. A második hasonlatos ehhez, ezt azonban Pál konkrét tartalommal is megtölti. Azt mondja róla másodszor, így olvastuk itt: „Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól.”

Itt ugyanaz a szó van, amivel a rabszolgát jelölik, csak elé tesz Pál egy másik kicsi szócskát, ami azt jelenti: val-vel, valakivel együtt. Epafrász velünk együtt a Krisztus rabszolgája. A rabszolga úgy hangzik: dulosz, itt meg azt mondja: szündulosz, velünk együtt szolgálja a Krisztust. Szolgatársunk Epafrász. Ugyanabban a szolgálatban, ugyanannak az Úrnak engedelmeskedik, mint mi. Ez Epafrásznak nagy élmény volt, amikor megtért, mert felismerte, hogy bekerült egy nagy családba, ahol testvérei, barátai, bajtársai vannak, akikkel a közös Úr, a közös szolgálat, a közös engedelmesség mélységesen összeköti. Ha egyedül kell végeznie a szolgálatot ott Kolosséban, akkor sincs magára hagyatva, összetartoznak, mint egy nagy testnek, a Krisztus-testnek a tagjai.

Miben volt ő szolgatársa az apostolnak?

Három dolgot említ itt az apostol, ami minden újjászületett hívő embernek nagy lehetősége és kötelessége. Azt mondja, hogy szolgatársa lett az igehirdetésben, a szeretetszolgálatban (diakóniában) és a másokért való közös imádkozásban.

Hogy lett szolgatársa az igehirdetésben?

Nem tudjuk, hogy Epafrász hol és kitől hallott Jézus Krisztusról, de amikor hallott, befogadta az evangéliumot a szívébe, hittel ráhagyatkozott, és nem rekedt meg benne az örömhír, hanem azonnal továbbmondta, mégpedig a legnehezebb közegben, otthon. Kolosséban ellelkendezte azt, amit hallott Jézusról. Másoknak is megvallotta azt, amit már hitt Jézusról, és itt kezdődött az, hogy Isten hatalmasan használni kezdte őt, mint az eszközét. És láss csodát: hittek neki a városbeliek. Sokan elfogadták azt az evangéliumot, amit mondott, és létrejött Kolosséban egy kis keresztyén közösség, amely azután nőtt, annyira, hogy a híre messze földön ismertté vált.

Ezt olvastuk az 1. fejezetben, Pál ezzel kezdi: Hálát adunk mindenkor Istennek, hogy halljuk itt Rómában, a börtönben is a ti szereteteknek a hírét, a ti hiteteknek az erejét, a ti reménységeteknek a bizonyosságát, mert messze földön híressé lett azt, hogy Krisztusban új életet kaptatok. Úgy, hogy maradjatok is meg abban az igazságban, amit — és itt fordul elő először a neve — Epafrásztól, a mi szeretett szolgatársunktól tanultatok. Itt van a szündulosz. Munkatársunk lett Epafrász az evangélium hirdetésében. És mi Istent dicsőítjük azért, hogy ti hisztek és új életet kaptatok, s hogy Isten őt, ezt az egyszerű eszközét ebben a nagy munkában így használta.

Hadd kérdezzem meg ezt is egészen személyesen, hiszen itt az úrasztalánál nincs helye mellébeszélésnek és általánosításnak: Jellemző-e ez ránk, hogy legalább azt, amit Isten tetteiről már ismerünk, szívesen elmondjuk másoknak? Főleg, ha kérdezik, vagy ha szükség van rá, vagy, amikor Isten lehetőséget ad rá? Tele van-e a szívünk azzal az evangéliummal, örömhírrel, amivel minket megmentett Isten? Szeretjük-e annyira a körülöttünk élőket, hogy nem hallgatjuk el előttük? Hányszor előfordult, hogy Jézus egy meggyógyított beteget, vagy megszabadított megszállottat azzal bocsátott el: menj haza, és mondd el, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Isten. Nem előadást kell tartani, és nem vitaestet rendezni. Csak azt elmondani, amit én tudok a legjobban, mert én éltem át. Ahogy engem Isten megszólított, amiből megszabadított, amire felszabadított, ezt kell elmondani. „Hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2,9). Ez a nagy lehetőségük és feladatuk azoknak, akik már hallották és befogadták az evangéliumot. Mindezt kedvesen, hallgatóink iránti szeretettel, azzal a vággyal, hogy bárcsak minél többen átélnék a Krisztusban kapható szabadítást, az üdvösséget.

Ez volt tehát az első, amiben Epafrász Pálnak és társainak a szolgatársává lett: az evangélium továbbadása. Amit már tudok, azt elmondom másoknak.

b) A másik, amit így említ itt: „aki a Krisztus hű szolgája értetek.”

A magyar fordításból ez nem jön ki, de az eredeti szövegben egy másik szó van a szolgára. Az előbb az volt: rabszolga, ennek minden jelentésárnyalatával, itt meg olyan szó van, amit sokan ismernek a testvérek közül: diakónus. A Krisztus hű diakónusa tiértetek. Mit jelent ez?

Azt, hogy Epafrász Kolosséban nemcsak a Jézusról szóló szabadító evangéliumot hirdette, hanem egyidejűleg észrevette azt is, hogy kinek mire van szüksége. Amely szükségen pedig tudott, már segített is. Aztán ezt meg is szervezték, ezért lett híre az ő szeretetüknek minden szentek iránt. Ezek nem közömbösen nézik egymás baját, hanem amin csak lehet, segítenek. Ez a diakóniai lelkület, ez az az irgalmasság, ami Jézusra jellemző volt. Látta az emberek sok nyomorúságát, és azt olvassuk: megindult lelkében, de nem akadt el itt, hanem már jól is lakatta őket. Vagy meggyógyította betegeiket.

Van-e szemünk észrevenni a körülöttünk élők nyomorúságát? Van-e irgalmas szívünk, amelyik össze tud facsarodni a nyomorúság láttán, de nem akad meg a sajnálkozásnál, hanem mozdítja a kezünket, lábunkat is, és segítünk, ahol tudunk? Legfőképpen azoknak, akik között élünk, mint Epafrász otthon.

Egyszer Isten számomra hangsúlyossá tette a szolgák példázatából azt a mondatot, hogy a hű és bölcs sáfárt az jellemzi, hogy idejében kiadja azoknak az élelmét, akiket rábízott a gazda. A gazda elutazott, a sáfárra ezt rábízta, és ő akkor teszi a dolgát, ha idejében kiadja az élelmüket azoknak, akikért felelős. Végigvettem akkor, hogy megkapja-e tőlem a család minden tagja azt, amit nekem kell megadnom nekik. A kicsi gyereknek azt, hogy leguggolok hozzá és nem magasból tartok előadást neki, aminek felét sem érti, hanem azonosulok vele. Az öreg nagyszülőnek azt, amire neki van szüksége. A páromnak azt, amit senki mástól nem kaphat meg, vagy ha tőlem nem kapja meg, és másnál kezdi keresni, akkor régen rossz mind a kettőnknek, meg az egész családnak. Jól tartom-e lelkileg is a rám bízottakat? Ez áldozatot jelent. Erre időt kell fordítani.

Ez ott kezdődik mindig, hogy van-e szemünk észrevenni, hogy kinek mire van szüksége. Van-e érző, irgalmas szívünk, és már azonnal mozdul-e kezünk, lábunk, szánk is, és adjuk azt, amire kinek-kinek szüksége van. Talán egyetlen elismerő mondatot, és kivirágzik tőle. Talán egyetlen biztató szót, és elmúlik a kisebbrendűségi érzése. Vagy azt, hogy hallgassam végig végre, hogy nem szólok közbe. Ha nem tudom a megoldást, akkor nem kezdek hasalni, és mindenfélét mondani. Akkor már ketten nem tudjuk a megoldást. Ez is vigasztalás olykor, de nem adjuk fel, hanem keressük együtt, különösen, ha hívők vagyunk, és Isten tanácsát kérhetjük. Megadja azt, amire szüksége van — ez a diakónia, ez az irgalmasság. Elkezdeni a hozzánk legközelebb állókon, aztán engedni, hogy amire Isten kinyitja a szemünket, ott használhasson bennünket.

Isten kegyelméből itt a gyülekezetben sokféle ilyen szolgálat folyik. Úgy is, hogy csendben, senki nem tud róla, csak az, aki végzi, meg akinek végzi, meg szervezetten, nyilvánosan is. De itt most személy szerint minket kérdez a mi Urunk. El lehet-e mondani rólad, hogy te a Krisztus Jézus hű diakónusa vagy? Olyan sok vakság és lelki érzéketlenség jellemez minket, és a lelkigondozás során sok ilyennel találkozunk. Engedjük, hogy Isten kigyógyítson bennünket.

Epafrász tehát hű szolgatárs volt az igehirdetésben, a diakóniában, és itt említ egy harmadikat Pál apostol.

c) Ez az egy, amit részletez is, amit tudatosítani akar a kolossébeliekben. Tudjátok meg, hogy miféle pásztorotok van nektek. Ez olyan ember (írja itt a 4. részben), aki a „Krisztus Jézusnak szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata. Mert tanúskodom róla, hogy sokat fárad értetek és azokért, akik Laodiceában és Hierápoliszban vannak.”

Ez volt a két szomszédos város Kolossé mellett. Kolosséból jutott el az evangélium oda is, és Epafrász miközben ott a távoli börtönben Pál apostolt bátorítja és vigasztalja, mert ott is, mint diakónus volt jelen, ott is tele van az otthoniakkal, és naponta időt szánva rá hordozza Isten előtt imádságában ennek a három városnak a gyülekezeteit, problémáit és személy szerint a híveit is. Ezt Pál apostol is gyakorolta. Sok leveléből kitűnik, hogy név szerint imádkozott, főleg a börtönévei alatt azokért, akikről tudott, és a gyülekezetekért, és mégis megrendíti őt ez a szent komolyság, ez az eltökéltség, ez az állhatatos kitartás, amivel Epafrász nap mint nap órákon át, Pállal együtt, nyilván mert így hallhatta imádságait, könyörög az otthoniakért.

És meglepi Pált az is, hogy miért könyörög legfőképp Epafrász. Nem apróságokért, hanem azért, hogy azok, akik már elindultak a hitben, sokféle kísértés között, állhatatosan, tökéletesen és teljes bizonyossággal maradjanak meg abban, ami az Isten akarata. Ez minden hívő lelki növekedésének és használhatóságának a feltétele, hogy keresse, felismerje és cselekedje az Isten akaratát. És attól őt senki és semmi ne tudja eltántorítani. Ezért küzd naponta Epafrász úgy, hogy néha el is fárad az imádságok végére. — Ezt írja itt Pál: Tanúskodom, hogy milyen sokat fárad érettetek.

Néhányszor megajándékozott Isten olyan tusakodó imádsággal, aminek a végére tényleg elfáradtam. Szellemileg és fizikailag, de lelkileg felüdültem, mert Isten ilyenkor egészen közel engedi magához az Ő rabszolgáját, és biztosítja arról, amit szintén a mai, a 102. zsoltárban olvastunk: „Ő odafordul a gyámoltalanok könyörgéséhez, és imádságukat nem utálja meg.” Epafrász ezzel a bizonyossággal könyörgött.

Hadd hangozzék el megint a kérdés: ismerős-e ez neked? Szoktunk-e így imádkozni? Ilyen odaadóan, koncentráltan, állhatatosan, kitartóan. Vagy csak úgy egyszer-egyszer megemlítjük Istennek mások szükség, ímmel-ámmal elmondjuk, és vissza is térünk önmagunkhoz. Epafrász nem magáért, hanem a rábízottakért imádkozott. És nem egyszer-kétszer, hanem naponta állhatatosan, kitartóan, újra és újra. Azzal a bizonyossággal, hogy Isten hallja és válaszolni fog rá, mert Ő odafordul a gyámoltalanok könyörgéséhez.

Sokan az úrasztalához készülünk most. Az úrvacsora alapigéjében az is elhangzik: „Vizsgálja meg az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből és úgy igyék abból a pohárból.”

Vizsgáljuk meg ma magunkat akár itt maradunk, akár el kell mennünk, legalább két tekintetben. Ki vagyok én: érdeklődő, kereső, igehallgató — ez is sokat jelent —, vallásos szimpatizáns, vagy pedig Jézus Krisztus elkötelezett rabszolgája? Aki tudatában van annak, hogy Krisztus tulajdona, mert kifizette érte a régi rabtartónak az árat, és aki feltétlen engedelmességgel, tőle való teljes függésben akarja eltölteni az életét. Az ilyen emberek válnak használható eszközeivé Jézusnak.

Vizsgáljuk meg, hogy mi van a szívünkben? Epafrász szíve tele volt igével, ezért tudott igét hirdetni másoknak. Tele volt irgalmassággal, ezért tudott diakónusként segíteni a bajban lévőkön. Tele volt a rábízottakért érzett komoly, lelki felelősséggel, ezért tudott értük ilyen eltökélten és szeretettel imádkozni.

Mi van a szívünkben? Egyáltalán nem üres-e, nem valami vegyes mindenféle van-e ott? Vagy nem valami Istentől idegen dologgal van-e tele? Telítődhet ezzel. Isten megtisztítja a szívünket. Dávid azt kérte: tiszta szívet teremts bennem. Ő megtölthet minket akár ma az Ő drága igéjével, a Krisztus irgalmasságával és a ránk bízottakért érzett felelősséggel, amiből ilyen imádság fakad.

Aki így lesz Isten kezében használható eszközzé, az az örökkévalóságnak dolgozik. Mert Epafrász minden munkájának olyan gyümölcse volt, ami nem pillanatnyilag, hanem örökkévaló módon jelent meg. Hiszen akik hittek az ő bizonyságételének, örök üdvösséget kaptak. Akik találkoztak a benne megjelent krisztusi szeretettel, Krisztushoz kerültek közelebb. Akiket ő így tudott hordozni, tusakodva Isten előtt, azok örökkévaló áldásokban részesültek.

Ebben a világban, amit az önzés, harácsolás, embertelenség, rövidlátás jellemez, amelyikben valóban percemberkék dáridója tart, kimondhatatlanul nagy szükség van ilyen Epafrászokra, akik tudják, mi végre vannak a világon. Tudják, mire váltotta meg őket Jézus. Tudják, hol a helyük, és a maguk helyén, a maguk lakhelyén, mint ő is, Isten kezében használható eszközökké válnak. Olyanokká, akik valamikor a bűn szolgái voltak, most azonban a Krisztus szolgái és ezért szabadok. Így érdemes élni. Jézus minket erre az életre váltott meg, és erre hív.

Néhány hét óta vasárnaponként a Bibliának azokról a kis embereiről hallunk, velük ismerkedünk, akiket Isten szép és nagy feladatok elvégzésére használt. Sokszor pedig személyes hibáik nehezítették ezt, de akit Isten kiválaszt valamilyen szolgálatra, arra alkalmassá is teszi, és rajta keresztül elvégzi, amit akart.

Tudjuk a Bibliából, hogy Isten minket is használni akar az Ő dicsőségére és mások üdvösségére. Ez a megváltás célja és eközben teljesedik ki mindig egy ember élete. Az első lépés az egyén üdvössége. Az, hogy hitetlenekből hívőkké legyünk. A második lépés, hogy a kegyelmet kapott hívő eszközzé váljék Isten kezében, akit arra használ, amire akar.

Hadd kérdezzem meg: te hol tartasz ezen az úton? Melyik lépést kellene megtennünk? Talán még az elsőt, mert minden az első lépéssel kezdődik, vagy már a másodikat, vagy azon az úton akadt el az életünk és onnan kellene továbbjutnunk.

Ma Márk-Jánosról lesz szó. Neki voltaképpen csak a nevével találkozunk itt-ott az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben és Pál apostol leveleiben. De ha Isten nem formálja őt nagy türelemmel használható eszközévé, akkor ma hiányozna a Bibliánkból a Márk evangéliuma.

Az ő történetét négy fejezetre szeretném osztani: gyerekkora, a nagy fordulat, a visszaesés, új kezdés és hűség mindhalálig.

1. Mit tudunk az ő gyermek és ifjúkoráról?

Először egy különös leírásban találkozunk a nevével. Legutóbb említettem, hogy pünkösd után nem sokkal kiűzték Jézus tanítványait Jeruzsálemből. Aztán egy rövid ideig nyugalom volt, de I. Heródes Agrippa, annak a nagy Heródesnek az unokája, aki Jézus születésekor uralkodott, újra kegyetlenkedni kezdett a keresztyénekkel. Jakabot, János apostol testvérét, lefejeztette, amikor látta, hogy ez tetszik a zsidóknak, akkor Pétert, a következő tekintélyes apostolt, minden további nélkül bebörtönözte.

A gyülekezet folyamatosan együtt volt, és imádkozott Péter szabadulásáért. Isten pedig egészen csodálatosan kiszabadította Pétert. Amikor kiszabadult a börtönből, azonnal oda ment, ahol sejtette, hogy együtt vannak a hívők. „Amikor feleszmélt elment Mária házához. Ő anyja volt annak a Jánosnak, akit Márknak is neveztek. Itt sokan egybegyűlve imádkoztak.”

Márk-János tehát ismerős volt az első, a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetben, és édesanyja házánál jöttek össze Jézus tanítványai, hogy imádkozzanak. Nem tudjuk, hogy édesapja élt-e még. Ha élt volna, valószínű, hogy azt megjegyzi a Szentírás. Így azonban elképzelhető, hogy özvegy anyja egyedül nevelte őt, de ilyen légkörben nőhetett fel a kis Márk. Hívő anyuka, akinek a baráti köre is a hívőkből verbuválódott, s aki megnyitotta házát az üldözött keresztyének előtt, akik folyamatosan imádkoztak a szenvedő apostolokért, vállalva ezzel azt, hogy ha ez kiderül, akkor a ház tulajdonosait, sőt azokat, akik ott imádkozni összejönnek, elviszik.

Micsoda nagy ajándék volt ez, ilyen családba születni, és ilyen otthonban felnőni, ahol naponta hangzott Isten igéje, ahol egészen természetesen hozzátartozott a mindennapokhoz a közös imádkozás, ahol az élő Jézus Krisztus jelenlétében és védelmében éltek a család tagja, és a köréjük összegyűlt gyülekezet is. Az ilyesmi egy életre szóló tartást ad azoknak a gyermekeknek és ifjaknak, akik ilyen családban nőhetnek fel. Olyan biztos alapot, amire építeni lehet. Olyan védelmet, ami megvédi őket sok szellemi fertőzéstől, ami ma különösen is támadja gyermekeinket és fiataljainkat. Aki ilyen családban nő fel, az biztos iránytűt kap a kezébe, amihez igazodhat, amihez viszonyíthat mindent, ami körülötte történik. Az ilyen gyermekek, fiatalok sokkal nehezebben sodródnak el divatos áramlatokkal. Tudnak különbséget tenni igaz és hamis között, és lesz bátorságuk az előbbit választani.

Az alapozás nagyon fontos. Azt mindnyájan tudjuk, hogy mennyire döntő egy életre, hogy egy gyermek mit hall és mit lát otthon. Hogy megkapja-e a szüleitől az életre való lelki felkészítést is, a lelki stafírungot, amire aztán folyamatosan szüksége lesz. Ez minden szülőnek nagy felelőssége és kimondhatatlan nagy lehetősége. Aki ezzel nem törődik, az nem tudja, milyen értékektől fosztja meg a gyermekét.

Amikor Pál apostol utolsó fogságából Timóteusnak még ír egy levelet, és tudja, hogy Timóteus milyen nehéz körülmények között él és végzi a szolgálatot, akkor mire emlékezteti? Azt mondja: édes fiam, el ne felejtsd, hogy már édesanyádnak, sőt nagyanyádnak képmutatás nélküli hite volt, és ők téged otthon megtanítottak az Írások ismeretére. Neked is olyan hited legyen és tartsd magad a gyermekkorban megtanult igékhez. (2Tim 1,5. 3,14-15).

Egy tanár barátom mondotta el, hogy amikor tanév elején új osztály indul az iskolában, néhány nap után biztosra meg tudja mondani, melyik gyerek jön hívő családból. Meglátszik rajta, a beszédén, a szókincsén, a viselkedésén, a segítőkészségén, az egész habitusán. Még akkor is, ha egyelőre nincs még neki saját tudatos hite. Annak követnie kell majd az otthonról hozott hatásokat, mert a személyes hitet nem tudjuk átörökíteni, és azt nem lehet neveléssel sem a gyerekekbe plántálni. Egyszer mindannyiuknak saját maguknak kell dönteniük Jézus mellett, de az alapozás otthon történik.

Azt olvassuk itt, hogy Márk jó alapokat kapott. Nem tudjuk, hogy Jézussal találkozott-e személyesen. Valószínű. Van olyan feltételezés több bibliai adatra építve, hogy az a ház, ahol itt együtt imádkoztak, ugyanaz volt, ahol Jézus az utolsó vacsorát elköltötte a tanítványokkal. Ez azonban kifejezetten nincs a Bibliában. Viszont benne van valami más:

A Márk evangéliuma végén van egy olyan jelenet, amelyik egyik-másik evangéliumban sincs benne. Hadd olvassam el ezt a néhány mondatot, mert ez gyanús. „Amikor Jézust elfogták, mindnyájan elhagyták őt és elfutottak. De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt meztelen testén: őt is elfogták, de ő az ingét otthagyva meztelenül elmenekült.” (Nj 14m50-52).

Honnan tudja ezt Márk? Nem ő volt ez az ifjú? Akinek annyira fontos volt, hogy mi történik Jézussal, hogy amikor az nagyon veszélyes volt, akkor is ott maradt a közelében nagycsütörtök éjszakáján. Amikor a tanítványok is szertefutottak, egy ifjú akkor is követte Őt. Aztán elkapták őt is a pribékek, de inkább otthagyta az ingét, amit megfogtak. Kibújt belőle és pucéran hazamenekült, mert neki fontos volt, mi történik Jézussal. Valószínű, hogy ez Márk lehetett.

Ennyit a gyermek és ifjúkorról.

2. Aztán egy szép napon látogatók érkeztek. Márk nagybátyja, Barnabás és az ő barátja, Pál jöttek Jeruzsálembe. Miért? Azért, mert kint a missziói mezőn, ahol a pogányok között hirdették Krisztus evangéliumát, és ahol egyre több pogányokból lett keresztyén gyülekezet alakult, meghallották, hogy nagy éhínség van Jeruzsálemben, és a jeruzsálemi gyülekezethez sok olyan szegény özvegy tartozott, akiknek nem voltak eltartóik és ezek is éheznek. A pogány testvérek adományt küldtek nekik, ezt hozta el most Barnabás és Pál Jeruzsálembe. S ha már ott voltak, meglátogatták a rokonokat is, így Márknak az édesanyját, Máriát is.

Azt olvassuk, hogy amikor visszaindultak, magukkal vitték ezt a rokonszenves, fiatal, lobogó hitű fiút, Márk-Jánost. Így olvassuk ezt summásan: „Barnabás és Saul, miután elvégezték szolgálatukat, visszatértek Jeruzsálemből, és magukkal vitték Jánost, akit Márknak hívnak.” ApCsel 12,25).

Itt szerepel a neve másodszor. Nagy döntés lehetett ez a részéről. Otthagyni mindent: családját, édesanyját, otthonát, munkáját, a szeretett gyülekezetet, és elindulni két, a számára félig ismeretlen felnőttel, akik mennek ismeretlen tájakra, pogány népek közé és hirdetik az evangéliumot. Vállalni velük a sorsközösséget, és részt venni mindenben, ami az osztályrészük.

Nem kis döntés volt ez, de gondoljuk meg, micsoda kiváltság is lehetett ez. Két ilyen kipróbált, hűséges szolga mellett tanulni, hogyan kell Jézusról beszélni pogányoknak. Látni az Úr Jézus csodáit, hogyan lesznek pogányból hívővé, megkötözött babonásokból kitisztult Krisztus-tanítványokká az emberek, és látni Páltól és Barnabástól, hogyan lehet és kell helytállni mindenféle próbatétel és nehézség között.

3. Egy ideig ez ment, aztán egy idő után Márk nem bírta. Nem tudjuk, miért? Talán még éretlen volt a hite, talán nem tudta, mire vállalkozott, amikor igent mondott Barnabásék hívására. Talán, ahogy távolodtak otthonról, egyre messzebbre, egyre erősebben rátelepedett a honvágy. Nem tudjuk. Lényeg, hogy ezt olvassuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben: „Azután Pál és kísérői elhajóztak Páfoszból, és eljutottak a pamfiliai Pergébe; János azonban elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe.” (ApCsel. 13,13).

Pál apostol ezt olyan rossz néven vette, hogy hosszú ideig nem bocsátotta meg Márknak. Ő nem volt ehhez szokva. Ő hozzászokott ahhoz, hogy ami jön, azt vállaljuk. Amit Krisztusért szenvedni kell, elhordozzuk. Ő elmondta, és komolyan vette azt, hogy „Semmivel nem gondolok, még az én életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézustól.” És ezt elvárta munkatársaitól is. Márk pedig erre még nem volt képes.

Pál úgy megneheztelt rá, hogy amikor később, a második közös nagy útjukra indultak Barnabással, és Barnabás akkor már tudta, hogy az unokaöccse megbánta hűtlenségét, és azóta lelkileg is sokat fejlődött és ismét magukkal akarta vinni, akkor Pál azt mondta: szó sem lehet róla. Velem ilyen ember, aki megfutamodott, nem jön. És sajnos emiatt kettévált az útjuk. Vagy azt is lehet mondani, hogy nem sajnos, mert így megkétszereződött a missziói csapat. Pál elindult Szilásszal, egy tekintélyes jeruzsálemi hívővel, Barnabás pedig az unokaöccsével, Márkkal. Ő komolyan vette, hogy Márk megbánta azt a múltkori megfutamodást. Látta rajta, hogy sokat érlelődött a hite, és több bizalmat előlegezett neki, Pál. Kiderült, hogy ez a bizalom valóban jót tett a fiatal, kezdő misszionáriusnak, és ettől kezdve Márk-János valóban mindent vállalva hűségesen megmaradt ebben a szolgálatban.

Így került sor arra, amiről így olvasunk az Apostolok Cselekedete könyvében: „Néhány nap múlva ezt mondta Pál Barnabásnak: „térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban. Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal Jánost is, akit Márknak hívtak. Pál azonban úgy tartotta, hogy ne vigyék magukkal azt, aki egyszer elvált tőlük és nem ment velük a munkába. Emiatt meghasonlás támadt közöttük, ezért különváltak: Barnabás magával vitte Márkot, és elhajózott Ciprusba. Pál pedig Szilászt választotta társul, miután az Úr kegyelmébe ajánlották őt a testvérek.” (ApCsel 15,37-40).

4. Ezután a visszacsúszás után kezdődik a negyedik korszak Márk életében. Kiderült, hogy a misszió ura, Jézus Krisztus új kezdést engedélyezett ennek a fiatalembernek. Tudniillik Jézus nem adja fel és nem bánja meg, ha valakit egyszer elhívott az Ő szolgálatára. Ő nem végez félmunkát, akiben elkezdi a maga munkáját, abban be is fejezi annak minden hibája és botlása ellenére.

Ez nagy bátorítás lehet a számunkra is, akik már elindultunk az Ő útján. Mert lehet, hogy vannak az életünkben is megtorpanások, visszacsúszások. Teszünk olykor olyan vargabetűket, amiket megbánunk. Aki azonban elhívott a szolgálatba, az nem ejt ki a kezéből, hanem megőriz. Istennek van ideje, és Ő türelmes és hűséges. Persze nekünk jó az, ha nincsenek visszacsúszások és megtorpanások, hanem van egyenletes növekedés a hitben és az engedelmességben — mert ez is lehetséges. Ha meg közbejön valami baj, bűn, engedetlenség, elég nékünk az Ő kegyelme.

Olyan jó tudni a Bibliából, hogy Pál is megbocsátott Márknak. Nem sokkal ezután három levelében is nagy szeretettel ír róla. Ajánlja a gyülekezetek bizalmába, és nem sokkal a kivégzése előtt, utolsó levelében Rómából azt kéri Timóteustól, hogy küldd hozzám minél előbb János-Márkot, mert ő igen hasznos lesz nekem itt a szolgálatra. (2tim 4,11).

Így került azután Márk Rómába és római tartózkodása alatt került szoros munkakapcsolatba a szintén ott tartózkodó Péter apostollal. Lehet, hogy Péterrel akkor találkozott először, amikor kiszabadult Péter a fogságból és elment Márk anyjának a házához ezen az éjszakán, aminek a történetét itt most olvastam. Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy Rómában ő lett Péternek az íródeákja. Péter beszámolói alapján írta meg a Márk evangéliumát, és így lett ez időrendben az első összegezése mindannak, amit Jézus tanított és tett.

A munka közben olyan meghitt, lelki közösség is kialakult az idős Péter apostol és a még mindig viszonylag fiatal Márk között, hogy amikor Péter onnan a messzi távolból levelet ír haza (Péter első levele), akkor abban Márkot úgy nevezi: fiam. Az utolsó előtti mondata ennek a levélnek így hangzik: „Üdvözölnek titeket a testvérek Babilonból (így nevezi Rómát, pogány Babilon), és üdvözöl titeket az én fiam, Márk.” (1Pét 5,13).

Így formálta Isten ezt a visszaeső szolgát alkalmas eszközévé, és így lehetett ő egy fontos evangélium megfogalmazója.

A hagyomány szerint Pétert 64-ben végeztette ki Néró császár, és 65-ben már készen volt a Márk evangéliuma. 30 évvel az események, Jézus mennybemenetele után! Ezt Márk egy olyan szem- és fültanú beszámolói alapján írta le, aki mindenütt ott volt, ahol Jézus. Ahova Jézus elvitte Pétert, amikor nem minden tanítványt vitt magával, és Péter fültanúja volt mindannak a tanításnak is, amit már csak a tanítványok hallhattak Jézus feltámadása és mennybemenetele között.

Amikor a Márk evangéliuma írásba foglalódott, akkor még éltek sokan azok közül, akik szintén szem- és fültanúi voltak Jézus tetteinek és tanításainak. Volt kontroll. Tiltakozhattak volna az ellen, hogy nem így történt, ahogy le van írva, de erre nincs példa. De arra van példa, hogy sokan megerősítették azt, hogy valóban így történt, ezt mondta és ezt tette a Mester.

Márk-János élete egyszerű, de szép példa arra, hogyan formál Isten egy hozzánk hasonló egyszerű emberből számára használható eszközt.

Egy édesanya nevelgeti a gyermekét, szívébe csöpögteti az Isten iránti szeretetet. Aztán ez a fiatalember korán beáll a lelki munkába. Kiderül, hogy még túl korán volt. Megfutamodik, de ezzel nincs vége semminek. Megerősödik a hitben, újra folytatja a szolgálatot és akkor már mindent vállal Jézusért, és az egyik fontos bibliai könyvnek a megfogalmazója lesz.

Senki sem születik úgy, hogy mindjárt kész eszköz Isten kezében. Senkit sem a saját kiváló tulajdonságai alapján választ ki Isten. Senki sem lesz azonnal használható eszközzé. De az Ő szeretete kézbe vesz minket ekkor vagy akkor. Ismerek olyanokat, akiket egészen idős korukban vett kézbe, akkor formálta át őket, és lettek használható eszközökké az Ő kezében. Erre Ő sokféle eszközt felhasznál, hogy minket alakítson, tisztogasson és formáljon, de az Ő kegyelméből végül is használhatókká válnak az engedelmes hívők, és eközben teljesedik ki az életünk.

Hogyan történik ez?

Csütörtökön elemeztünk itt egy bibliai igét, ami ennek a menetrendjét adja elénk. Hadd olvassam ezt fel. Gyakran idézzük, de ritkán állunk meg a szavainál és gondolkozunk el rajtuk. A Római levelében írja ezt Pál apostol a 12. rész elején: „Kérlek titeket, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek, és ne e világhoz igazodjatok, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”

Ez az előbb említett formálódásnak a menetrendje: Azzal kezdődik, hogy szánjátok oda magatokat egészen Istennek. Ettől kezdve ne a világhoz igazodjatok, hanem merjetek másként élni, úgy ahogy azt Isten mondja a benne hívőknek. Eközben tapasztalni fogjátok, hogy egy nagy metamorfózison mentek át (ez a görög szó van itt az eredeti szövegben). Egy nagy átalakulás kezdődik el, és megy végbe az életetekben, elsősorban a gondolkozásotokban. Új értelmet kaptok, amivel képesek lesztek felismerni és cselekedni, hogy mi Isten akarata.

Odaszánom magam Isten rendelkezésére, átadom az uralmat az életem felett Jézus Krisztusnak. Ezzel kezdődik. Aztán az összes többit Ő végzi. — Eközben képessé tesz arra, hogy merjek másként élni, mint a tőle távolálló, vele szembehelyezkedő hitetlen világ. Merjek másként beszélni, a gyerekeimet másként nevelni, másként dolgozni, a szabadidőmet másként eltölteni, a pénzemet másként elkölteni, a vasárnapomat mással eltölteni. Az egész életem legyen más.

Nem azért, mert különc akarok lenni, hanem mert Isten akaratához igazodom mindenben. Szépen fokozatosan, egymás után. Itt meg a séma szó szerepel a görögben. Hogy ne a világ sémájához szabjátok magatokat. Nektek más „szabásmintát” ad Isten, ahhoz igazodjatok. Ez a második. — Eközben tapasztalni fogjátok a metamorfózist, átalakul a gondolkozásotok. Ami eddig fontos volt, arról kiderül, hogy egyáltalán nem lényeges, nyugodtan el lehet hagyni. Kár rá időt, pénzt, fáradságot pocsékolni. Amire eddig egyáltalán nem figyeltetek oda, az meg nagyon fontos lesz. Például az Istennel való kapcsolat, a másoknak való segítés és így tovább. Átalakul az ember gondolkozása, ma gyakran használt kifejezéssel élve: az értékrendje. — És eközben megújul az értelme, képes lesz megérteni, mi Isten akarata, és örömmel képes annak engedelmeskedni is, mert ezt megelőzően nem vagyunk képesek sem megérteni, sem egyetérteni Isten gondolataival. Ettől kezdve igen.

Szánjátok oda Krisztus uralma alá az életeteket, ne a világhoz igazodjatok, hanem Őhozzá, és eközben Ő átalakít és ad új értelmet. Kitágul a horizont. Sokkal teljesebb valóságon tájékozódtok és önmagatokat felülmúlva, képesek lesztek Isten akaratát teljesíteni. Az előbbi kifejezésünkkel: használható eszközzé válunk Isten kezében. Ez Isten célja velünk, és ez azzal kezdődik, hogy átadom az uralmat az életem felett neki. Akár ma este.

Azt szeretném javasolni: maradjunk egy kicsit csendben, mielőtt közösen imádkozunk, és vizsgáljuk meg: hol tartunk mi ezen az úton? Nem kellene-e ma megtenni az első lépést. Vagy ha valahol megálltunk, hogyan kellene onnan továbblépni. Hadd vezessen minket ezen az úton végig a mi Urunk, hogy sokszor nehéz körülmények között is harmonikus emberekként, teljes életet élve, azzal töltsük ezt a rövid néhány évtizedet, amit kaptunk, amire Ő adta. Most ki-ki magában válaszoljon Istennek ezekre a kérdésekre.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket, azokat is, akik először vannak közöttünk, azokat is, akik már ki tudják számolni, melyik vasárnap az, amikor este is van istentisztelet. Ez nem olyan egyszerű. Ilyenkor mindig sok telefon érkezik. Ennek a logikája az, hogy évtizedek óta minden hónap utolsó vasárnapján van úrvacsorai közösség és az azt megelőző vasárnap este van istentisztelet. Tehát nem igaz, hogy a harmadik, mert például most a negyedik vasárnap, mert öt van. Lényeg az, hogy az utolsó előtti.

Ma este arról lesz szó, hogy ahol Isten igéje hangzik, ott Ő maga munkálkodik. Kiárad az Ő szeretete, és az Ő szeretetével egészen át tud formálni minket.

* * *

Két héttel ezelőtt egy sorozatot kezdtünk arról, hogyan használta és használja Isten ma is az úgynevezett „kicsiket” az Ő hatalmas, embereket mentő munkájában. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv a nagy apostolok cselekedetei mellett többször említ olyan egyszerű hívőket is, akiknek a neve csak egyszer fordul elő a Bibliában, akiket sokan nem is ismernek, de akiken keresztül Isten adott esetben szép feladatokat hajtott végre.

Bátorítson ez a puszta tény minket abban, hogy még minket is használhat a hatalmas Isten, hiszen minden ember élete akkor teljesedik ki igazán, amikor Isten kezében lesz eszközzé mások javára.

Két hete Fülöp diakónusról volt szó. Ma egy nőtanítványról: Tábitáról szeretnék beszélni. Ha Fülöp az Istennek való feltétel nélküli engedelmesség példájává lett számunkra, akkor Tábita életében a szeretet háromszoros csodáját láthatjuk.

Az első csoda az volt, amit Isten szeretete művelt vele. Ahogyan Isten szeretete megtalálta és átformálta ezt az asszonyt. Az olvastuk, hogy Tábita Joppéban (a mai Jaffában) lakott, ahol eszerint egészen korán már kis keresztyén közösség, gyülekezet jött létre, talán éppen Fülöp diakónus szolgálata nyomán. Hiszen az ő etiópiai kincstárnokkal való találkozásának a története ezzel az információval zárult, „Fülöp pedig Azótoszba került, és végigjárva valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem ért.”

Azótusz is, Cézárea is a Földközi-tenger partján fekvő városok, és a kettő között középen van Joppé. Végigjárva a városokat — ez valószínűleg azt jelenti, hogy a tengerparti városokban helységről helységre ment Fülöp a Szentlélek vezetése szerint, és valószínű, hogy Joppéban is ő hirdette először a Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról szóló örömhírt. Ennek az örömhírnek sokan hittek, közöttük Tábita is, és létrejött ott egy kis gyülekezet. Hiszen ahol Isten igéjét hittel hirdetik, ott maga Isten munkálkodik, és az Ő szeretetével egészen újjá tud formálni embereket.

Ezt a radikális változást, amit Isten az Ő igéjével véghezvisz a benne hívőkben, alapigénk azzal jelzi, hogy a joppéi gyülekezet tagjait tanítványoknak, később pedig szenteknek nevezi. Tanítványnak azt tekintették abban az időben, aki egy mester mellett elkötelezte magát, vele tartósan együtt élt, vele belsőleg is azonosult, és ez nyilvánvaló volt mindenki más előtt is.

Jézus Krisztus tanítványa az, aki elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett, vele együtt él ma is a hit által, belsőleg azonosul vele, nem vitatkozik, hanem teszi azt, amit megért az ő akarataként, és erről másoknak is a legtermészetesebb módon vallást tesz. Ez nem titok, ez nem magánügy. Ha valami közügy, mert a köznek a javát szolgálja, azaz, ha egy ember új életet kapott Jézustól, és vele együtt jár a hétköznapokban is.

Szenteknek pedig azokat nevezi az Újszövetség, akiket Isten gyermekeivé fogadott, akiket az Ő kegyelmével átalakított, jellemüket Jézuséhoz hasonlóvá formálja, ők pedig hálából életüket egészen Isten rendelkezésére bocsátották. A Krisztusban hívő tanítványok a szentek — a Biblia tanítása szerint. Nem az ő erkölcsi teljesítményeik alapján szentek, hanem az Isten bennük elvégzett munkája alapján. Nem azért, mert ők valami rendkívülit vittek véghez, hanem azért, mert Isten bennük elvégezte az Ő rendkívüli újjáteremtő munkáját.

Hadd kérdezzem meg: ha a Biblia ezeket nevezi Jézus tanítványainak, akkor te Jézus tanítványa vagy-e már? Aki elkötelezte magát Jézus mellett, tehát ismeri azt, aki mellett elkötelezte magát. Aki belsőleg is azonosult vele. Aki együtt él vele éjjel-nappal, jóban, rosszban, egyedül, társaságban, munkában, pihenésben — mindig. Aki egészen rábízta az életét, és ezt másoknak is a legtermészetesebb módon megvallja. Jézus tanítványa vagy-e már?

És a másik: vajon ott vagyunk-e mi már a szentek közösségében? Mint Isten gyermekei, akiknek a jellemét folyamatosan formálja, és kiábrázolódik rajtunk a Krisztus. Akiket, ha látnak, Isten jut eszükbe az embereknek, látván az cselekedeteiket dicsőítik az ő mennyei Atyjukat, akikben Isten elvégzi az újjáteremtés munkáját. Ezért vagyunk-e itt, hogy tanítvánnyá és szentté legyünk, vagy ha már ez elkezdődött az életünkben, akkor ebben növekedjünk?

Ahol Isten igéje hangzik, és az Ő kegyelméből itt ma este közöttünk is hangzik, ott mindig megvan annak a lehetősége, hogy valaki Jézus tanítványává legyen, és szentté váljék. Vagy ebben megerősödjék és növekedjék.

Tábita nem kapott otthon keresztyén vallási nevelést, hiszen felnőtt fejjel hallott először Jézusról és arról az új életről, amit Ő hozott nekünk. Nem ez a feltétele annak, hogy valaki Jézussal találkozzék, és az Ő tanítványa legyen. De hallotta az igét, azt befogadta és ez az ige dolgozni kezdett benne, általa Isten újjá formálta őt. Ez a szeretet első csodája itt.

A második csoda az, hogy ez az Istentől kapott szeretet valami különös szeretetett hozott létre Tábita szívében, különösen a kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók iránt. Kétszer is említi rövid alapigénk az özvegyeket. Ezek az özvegyek sírtak legjobban, amikor Tábita meghalt. Miért? Mert abban az időben özveggyé válni sokszor azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált az ember. Ha nem voltak gyerekei, vagy nem vele éltek, akkor semmi jövedelmük nem volt és senki nem gondoskodott róluk.

Jellemző, hogy a keresztyén gyülekezetek az első pillanattól kezdve felvették az özvegyeknek a gondját, és mint egy nagy család, gondoskodtak ezekről a segítségre szoruló testvérekről. Tábita pedig kiváltképpen őróluk gondoskodott. Ezért mutogatják a rajtuk levő ruhákat Péternek és mondják, hogy ami rajtunk van, ezt a legtöbbet Tábitától kaptuk ajándékba, és nézd meg, micsoda ruhák ezek. Úgy látszik, Tábita jó ízléssel és igényesen varrt, és volt mit megmutatni és megcsodálni az ő alkotásait. Erre rendezkedett be, hogy aki mástól nem kap, ő annak ad. És amire szükségük van ezeknek a kiszolgáltatott, nincstelen embereknek, ő próbál abból valamit ajándékozni nekik.

Tábita nem prédikált a joppéi gyülekezetben, legalábbis erről nem olvasunk. Még csak kinevezett diakónus sem volt, mint ahogy csütörtökön láttuk, hogy Fülöp, István, meg a többiek, az a hét ilyen megválasztott és a szolgálatba beállított főfoglalkozású diakónusok voltak. Ő a gyülekezet egyszerű tagja volt. De volt egy Istentől kapott képessége, és ezt Isten szolgálatába állította mások javára. Vagyis azt a szeretetet, amit Istentől kapott, egyszerűen átengedte magán, és ezért lett ő olyan fontos tagja a gyülekezetnek, hogy amikor elveszítették, nem akartak belenyugodni ebbe.

Mivel Isten nemcsak a nevezeteseket, a jól képzetteket, a szónokokat, a szervezőket használja, hanem mindenkit használ, aki tőle valami képességet kapott és azzal kész neki szolgálni, ezért lesz fontossá a gyülekezetben mindenki, aki az Istentől kapott szeretetet átengedi magán, mint egy tiszta ablaküveg a napfényt.

Ezért van az, hogy mindenki valami olyan szolgálatot végezhet a gyülekezetben, amit más helyette nem tudna elvégezni. Eszembe jutott, hogy ha Péternek a kezébe adtak volna egy tűt meg cérnát, és azt mondták volna: varrjál olyan ruhákat, mint amilyeneket látsz itt a síró özvegyeken, valószínű teljesen tehetetlenné vált volna. Ha halászni küldik, az még ment volna, mert a régi szakmája az volt, de ruhát varrni… különösen ilyet, mint Tábita… azt nem. Ez nem az ő feladata volt. Neki Isten más képességet adott, és azzal kellett felelősen és hűségesen szolgálnia. Tábita is kapott valami képességet, és a Tábiták is kapnak Istentől mindig valami olyan adományt, amit Isten szolgálatába állítva mások gazdagítására használhatnak.

Hadd kérdezzem megint ilyen személyesen: te milyen képességeddel szolgálsz Istennek? Mi haszna van abból a családodnak, a munkatársaidnak, a gyü-lekezetnek, hogy Isten szeret téged? Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt és bőségesen áradó szeretet milyen formában megy át rajtad, árad tovább? Mit adsz tovább abból, amit te is úgy kaptál Istentől? Mert Ő a javaink nagy részét nem nekünk adta, csak reánk bízta. Ez nagy kitüntetés, nagy kiváltsága minden újjászületett hívőnek, hogy Isten sáfára lehet, hogy tőle kapott kincsekkel gazdálkodhatunk. Az időnkkel, az erőnkkel, a képességeinkkel. És aki kész arra, hogy Isten rendelkezésére bocsátja azt, amit tőle kapott, azt Ő hatalmasan tudja használni ilyen vagy olyan területen, de mindenképpen az Ő dicsőségére és mások javára. És minél többet adunk tovább abból, amit Isten szeretetéből kaptunk, annál gazdagabb utánpótlásban van részünk.

Aki a maga lelki szegénysége miatt panaszkodik, az általában nem adja tovább azt, amit kapott. Ezért nem kap utánpótlást. Fel akarja élni azt, amit pedig Isten csak reá bízott, hogy másokat gazdagítson vele. Boldogok a Tábiták, akik kinyitják magukat az Isten meg nem érdemelt szeretete előtt, és engedik, hogy ez a szeretet átsugározzék rajtuk másokra!

A harmadik, amiről értesülünk ebből az igéből, hogy aki így él, mint ő, és átengedi magán az Istentől kapott szeretetet, arra az így továbbadott szeretet visszasugárzik. Vagyis Tábitát is nagyon szerették a gyülekezetben. Nagyon fontos ember lett ő ott, mert kész volt szolgálni a legkisebbeknek. Nem tudjuk, hogy ő is özvegy volt-e vagy hajadon, vagy talán családja volt. Ez nem derül ki a leírásból. Az kiderül, hogy olyan nagy veszteséget jelentett az ő elmenetele, hogy egyszerűen nem nyugodtak bele a joppéi gyülekezet tagjai.

Beszédes mozzanat az, hogy megmosták az ő holttestét és kiterítették a felső szobában, de elmaradt a temetésre való felkészítés utolsó aktusa, amikor illatos kenőcsökkel megkenték a holttestet, amire az asszonyok is készültek húsvét hajnalán, hogy Jézus holttestét megkenjék, csak Ő már akkor feltámadott és élt. Nem volt szükség erre. Ezt nem teszik meg Tábitával. Miért?

Mintha várnának még arra, hogy valami történhet. Mert ezeket a hívőket az jellemezte, hogy az élő, feltámadott Krisztus hatalmával legalább olyan komolyan számoltak, mint Tábita elvesztésével. Legalább olyan komolyan vették Jézus hatalmát, mint amilyen komolyan a tényeket. Így például azt, hogy meghalt valaki, akit szerettek.

Így küldenek aztán a szomszéd városba Péterért — hallották, hogy ő éppen ott szolgál —, és kérték, hogy sürgősen jöjjön át.

Fontos, hogy feltűnjék nekünk Istennek a munkája. Isten adott hitet ezeknek a joppéi keresztyének a szívébe, hogy itt valamit még Isten cselekedhet, esetleg visszaadhatja nekik az ő kedves elköltözött testvérüket. Isten adott hatalmat Péternek, hogy általa feltámaszthassa Tábitát. És Isten adott életet egy halottba, hogy az újra feltámadjon és éljen. Azt is fontos látnunk, hogy ez egyszeri esemény volt az óegyház életében is. Nincs még egy példa arra a Bibliában, hogy Jézus mennybemenetele után ilyen történt volna. Miért volt erre szükség?

A bibliai igék összefüggéséből nyilvánvalóan láthatjuk, hogy Isten itt valami meggyőző jelet akart adni az Ő hívő népének is, meg a még nem hívőknek, az akkor még hitetleneknek is. Jelet akart adni arról, hogy a feltámadott Krisztus munkálkodik tanítványai által. Hogy ugyanolyan erővel van jelen a feltámadott és mennybe ment Krisztus, mint amikor itt járt a földön. Ő ugyanezt mondta Jairus meghalt lányának, hogy „Neked mondom, kelj fel!”, és beszólt a negyed napja eltemetett Lázár sírjába, hogy „Lázár, jöjj ki!” és az Ő isteni hatalmával diadalmaskodott a halálon. De ez az Ő hatalma nem szűnt meg, és erre az Ő hatalmára számíthatnak a benne hívők. És jelet adott Isten arról, hogy számára nincs reménytelen helyzet. Ahol minden emberi erőfeszítés csődöt mond, ott Ő tovább tud haladni. És jelét adta annak is, hogy Ő az életnek az ura, és ha Ő akarja, megmutatja, hogy az élet a halál mindenféle megnyilvánulása felett győzedelmeskedik.

Én éppen ezt az örömhírt szeretném ma este nektek hirdetni, hogy Istennek van hatalma ma is a lelki halálból is bárkit feltámasztani. A Biblia azt tanítja, hogy sajnos mi mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy lelkileg halottak vagyunk, mert nincs kapcsolatunk az élet forrásával, Istennel. Amikor az ember fellázadt Isten ellen és azt mondta: nélküle akar boldogulni, akkor nemcsak Istentől szakadt el, hanem ezzel együtt az élet forrásától szakadt el, és a szó lelki értelmében halottá vált. Az Isten nélküli lét a Biblia fogalmazása szerint: halál. És amikor a biológiai halálunk bekövetkezik, ez az állapot véglegessé válik. Ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak. Onnan már nem lehet visszatérni Istenhez. De a biológiai halálunkat megelőzően vissza lehet találni Istenhez, mint ahogy a tékozló fiú is visszatalált, és úgy fogadta az apja: „Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott.” Mert az apja nélkül a biztos pusztulás várt rá. Ahogy visszatért, újra az élet lehetőségét kapta. És mindenki, aki Istennel kapcsolatba kerül, a halálból az életbe lép át. Ezt az életet hozta el nekünk Jézus Krisztus, sőt azt tanította, hogy Ő maga az élet, és akinek vele kapcsolata lesz a hit által, az a halálból átmegy az életre. Sőt azt mondta: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Mert teljes, igaz örök életet kap tőle.

Ez a történet egyebek között ezt az evangéliumot is hirdeti nekünk, hogy mindenkinek lehetséges a lelki halálból átmenni ebbe az igazi életbe, amelyik már itt bearanyozza a létünket, életté teszi a létet, és amelyiken semmit nem változtat, amikor lehunyjuk a szemünket, és utolsót dobban a szívünk. Még közelebb kerülünk a mi Urunkhoz, aki maga az élet. De erre csak a meghalásunk előtt van lehetőség. Akkor viszont van. Ezt hirdeti nekünk ez az ige.

Hirdeti azt is, hogy Isten előtt nincs reménytelen eset. Nem is szeretem ezt a kifejezést, mert nem „esetek” vagyunk mi Isten számára. Ő mindannyiunkat külön-külön emberként úgy szeret, amint vagyunk. De abból a helyzetből akar kihozni, és közelebb vonni magához, amelyikben vagyunk. Nincs számára reménytelen ember. Még akkor sem, ha egy édesanya könnyesen és fásult fáradtsággal azt mondja: hagyja, lelkész úr a fiamat, az már egy erkölcsi hulla, mindenki leírta már őt. Isten nem ír le minket. Ő az erkölcsi hullákat is újjá tudja teremteni, mint ahogy ezt a fiatalembert, akire most gondolok, egész különös módon utolérte az Ő szeretetével és újjáteremtette. Meggyőzően mondja el ma sokaknak ez a férfi, hogyan lett ő lelkileg és erkölcsileg halottból élővé az Isten munkája, az Isten igéjének a munkája nyomán. Isten kegyelméből láthattam azt, hogy beteg, súlyos beteg, halálosan beteg, sőt már meghalt házasságokat hogyan tud Isten új életre támasztani, ha ott mindkét fél kinyitja a szívét előtte, benne bízik és nem magában. Isten számára nincs lehetetlen.

Ebben a világban, amelyiket egyre inkább az jellemez, hogy az hiányzik belőle leginkább, ami Tábitában megvolt: a másokért élő, irgalmas, segítőkész, áldozatkész, másokért áldozatot hozó szeretet, ebbe a világba is Ő be tudja árasztani szeretetét, mégis megjelenik az övéiben ez a súlyos hiánycikk. Isten hatalma halott gyülekezeteket tud megeleveníteni. Erre is tudnék példát mondani a közelmúltból. Ő tud adni szabadulást mindenféle szenvedélyből, sőt olykor alvó, lelkileg halott népeket is meg tud eleveníteni.

Erősödjék meg bennünk ez a bizalom a mindenható Istenben. Az, aki odaküldte Pétert, és Tábita feltámasztásával megmutatta (bocsánat, ha így mondom), hogy mit tud Ő. Vagy pontosabban: kicsoda Ő. Nem ember az Isten, és nem egy különösen tehetséges emberhez hasonló az Isten, hanem Ő egészen más, mint mi vagyunk. Neki nem több lehetséges, mint egy átlag embernek, hanem neki minden lehetséges. Ezt nem tudjuk felfogni. Én legalábbis nem, hogy mit jelent az, hogy valakinek minden lehetséges, amit akar. Hogy tudnánk felfogni a mindenható Istennek a titkát és cselekvésének a határtalanságát? De hitünkkel komolyan vehetjük, mint ahogyan a joppéiak akkor komolyan vették, és Isten arra ott úgy válaszolt. Aztán több ilyen csoda nem történt. De történik azóta is sok olyan csoda, hogy lelki halottak megelevenednek, hogy a pusztulás szélére került életek egészen újjá lesznek, hogy Isten szeretete, igéje, Szentlelke embereket újjáteremt.

Ebben a munkában Isten eszközöket használ. Vajon használható eszközök vagyunk-e már az Ő számára? Egy alvót felébreszteni csak olyan tud, aki ébren van. Lelki halottak feltámasztásában Isten azokat használja, akik már feltámadtak a lelki halálból és új életük van. Vajon ezek közé tartozunk-e? Péter ezek közé tartozott, ezért őt használhatta Isten ebben a szolgálatban.

Olyan jellemző, hogy a nevezetes Péter milyen kicsike lesz ott ez előtt a nagy feladat előtt. És milyen kicsike lesz az ő hatalmas Ura előtt. Letérdel, imádkozik, mindent Jézustól kér és vár. Tudja, hogy minden, ami itt érdemben történni fog, az a dicsőséges Úr Jézus Krisztus cselekedete lesz. És ezért mindenért egyedül Őt illeti a dicsőség. Így munkálkodott ott a halálon is diadalmas Krisztus az Ő emberi eszközén keresztül.

Így tud munkálkodni ma is mindazokon keresztül, akik már beengedték az életükbe Isten szeretetét, akik nem félnek azt továbbadni másoknak. Azok nem fognak magukra maradni, mert valami módon visszasugárzik reájuk ez a szeretet. Közben úgy, hogy észre sem vesszük, használ minket Isten az Ő áldott munkájában. Ettől lesz igazán boldog valaki egyébként talán nehéz körülményei között is, szűkös anyagiak között, betegségekkel viaskodva, nehéz emberekkel körülvéve. Mégis kiteljesedik az élete, harmonikus és boldog lelkülete lesz, mert Isten kezében lesz eszközzé.

Erre hív Ő mindnyájunkat, és Tábitának régi példája erre bátorít minket ma. Lehetséges, hogy Isten szeretete egészen átformáljon minket. Lehetséges, hogy megszabaduljunk az önzésnek, önféltésnek, számítgatásnak, ellenszenveknek, előítéleteknek mindenféle rabságából, s felszabaduljunk erre a másoknak való szolgálatra. Egyszerre kiderül az életünk, kiderül, hogy sokan szeretnek minket, mert Isten rajtunk keresztül sokakat szeret. Engedjük, hogy Isten szeretete így formáljon át és így legyünk használható eszközök az Ő kezében!

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Azokat is, akik úgy jönnek már ide, mint akiknek második otthonuk lett a gyülekezet, azokat is, akik keresik a gyülekezetüket, közösséget, testvéreket. Hiszem, hogy fognak itt találni.

Az elmúlt héten is sok rossz hírt hallottunk, én szeretnék ma jó hírt, evangéliumot hirdetni Istennek arról a szeretetéről, amit nem érdemlünk meg, de amivel körülvesz minket, és arról, amit a mai igénk mond majd, hogy ilyen magunkfajta kis embereket is nagy dolgokra tud használni. Kérdés: használhatóak vagyunk-e? Erről szól majd a mai ige.

* * *

A mi időnkben sok olyan keresztyénre van szükség, akiket Isten használhat az Ő országának a terjesztésére, az evangélium hiteles hirdetésére, az Ő dicsőségére. Sajnos a közgondolkozásban még mindig erősen tartja magát az a téves elképzelés, hogy ez a misszió a lelkészek feladata. A gyülekezet tagjainak a feladata az, hogy vasárnaponként illedelmesen hallgassák meg a prédikációt, aztán mintha mi sem történt volna, némi önelégültséggel ott folytassák életüket, ahol abbahagyták.

Ezzel szemben a Biblia azt tanítja nekünk, hogy minden olyan alkalom, amikor Isten igéje hangzik, egyrészt a lélekmentésnek, a Krisztushoz hívásnak, az egyén üdvössége munkálásának a lehetősége, másrészt a hívők felkészítése a világban folyamatosan végzett lelki munkájukra. Hiszen, aki Isten kegyelmét már kapta, és a kegyelem őt megmentette, az annak a nagy lehetőségnek a birtokába jutott, s egyben az a kötelessége is lett, hogy erről a kegyelemről másoknak is beszéljen, és Isten most már általa menthessen meg sokakat.

Ez alól a szép és nehéz feladat alól sokan azzal szoktak kibújni, hogy előjön belőlük az álszerénység, s azt mondják: nincs nekik erre tehetségük. Nem vagyunk mi olyanok, mint a nagyok. A múltkor mondta valaki, hogy nem vagyok én Pál apostol — senki sem vádolta meg őt ezzel —, nem vagyok én Péter, meg János, meg Kálvin János, meg Spurgeon. Nem értek én ehhez. Ez nyilvánvalóan hamis gondolkozás és beszéd, és kibúvás az Istentől kapott feladat alól.

Ezért szeretnék ma elkezdeni egy sorozatot, ami azokról a „kicsikről” szól majd, azokról a kevéssé ismert, ritkán emlegetett bibliai alakokról, akiket Isten nagy feladatok elvégzésére használt. Hogy lehettek ők alkalmasakká erre? Mi tette őket használhatókká Isten kezében? Mennyiben igaz ez az állítás, hogy a hatalmas Isten bármelyikünket tud használni, nemcsak az úgynevezett nagyokat, a tanultakat, a híreseket, az emberi mértékkel mérve tehetségeseket.

Remélem, hogy közben látni fogjuk majd azt, hogy Isten országában nincs kis szolgálat meg nagy feladat, csak hűséges szolgák vannak, meg hűtlenek, használhatatlanok. Remélem, hogy akik közülünk már új életet kaptunk Jézusban, hűséges szolgák szeretnénk lenni. Ebben akar megbátorítani minket a mi Urunk.

A misszió hőskorát az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben jegyezte le Lukács evangélista, hiszen ezt a könyvet is ő írta. Ez a második kötet az evangélium után. Ennek a könyvnek néhány ilyen ritkán emlegetett, elfeledett alakját, ilyen kis keresztyént szeretnék felragyogtatni. Ismerjük meg az életüket, és lássuk meg, mi tette őket alkalmasakká arra, hogy Isten kezében használhatók legyenek.

Ma Fülöp diakónussal ismerkedjünk meg. Tehát nem Fülöp apostollal, mert Jézus tizenkét tanítványa között is volt egy Fülöp, hanem azzal a diakónussal, aki Jézus mennybemenetele után jutott már hitre, és aktív tagja lett a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetnek, amit ősgyülekezetnek is szoktak nevezni, mivel ez volt az első közössége a Krisztusban hívőknek.

A Cselekedetek Könyve Fülöp életének három jelenetét jegyzi fel. Ezeket vegyük most sorra.

Először arról ír, hogyan került be a szolgálatba. Azután arról, hogyan viselkedett egy nagy megpróbáltatás idején, végül pedig ezt a nevezetes, egyháztörténeti jelentőségű beszélgetést, aminek a történetét olvastuk most a 8. részből, amikor egy afrikai államférfivel beszélgetett és őt vezette az Úr Jézushoz.

1. Hogy került ő a szolgálatba?

A neve után ítélve görög, tehát pogány származású ember volt, aki valahogyan megismerhette Jézus Krisztust. Erről nem értesülünk a Bibliából, hogyan, csak arról értesülünk, hogy a jeruzsálemi gyülekezetnek hűséges tagja volt. Ez a fejezet, amiből egy részletet most olvastam, részletesen leírja, hogy miért és hogyan került sor az első gyülekezeti munkamegosztásra.

Azt olvastuk, hogy az apostolok kezdetben nemcsak prédikáltak, hanem a gyülekezeten belüli szeretetszolgálatot is végezték. Egyáltalán mindent vé-geztek, ami adódott. Ez ma is így van a gyülekezetekben. Ez a szeretetszolgálat, diakónia azonban úgy megnőtt, hogy a végén már nem győzték. Illetve csak úgy tudták úgyahogy végezni, hogy elhanyagolták a lelki munkát, az igehirdetést. Márpedig őreájuk Jézus ezt bízta. És akkor kaptak észbe.

Összehívták a gyülekezetet, és azt mondták: ez így nem jól van. Nem nekünk kell még többet végezni, hogy aztán még rosszabb legyen a munkának a hatásfoka és a minősége, hanem válasszunk olyanokat, akiknek csak ez a lesz a feladatuk. Válasszunk hét férfit bizonyos feltételek alapján, akiknek a szeretetszolgálat, a gyülekezeti diakónia lesz a feladatuk. Így került sor ennek a hét diakónusnak a kinevezésére és ezek közül egy volt Fülöp.

Milyen feltételek alapján választották meg őket?

Négy feltételt olvastunk itt egy mondatba sűrítve. Először is ezt olvastuk: „Válasszatok ki magatok közül…” Tehát a gyülekezet ismert tagjának kellett lennie annak, aki szeretetszolgálatot végezhetett. Kívülállókat nem választottak meg szolgálatra. Az alkalmak nyitottak voltak, mindenki jöhetett, mindenkit hívogattak, de a szolgálathoz már valami feltétel kell. Az, hogy valaki elfogadja a maga családjának azt a gyülekezetet, ahol gyökeret ver. Azt a hibáival elfogadja és igyekszik közösen javítani a hibákat, és megtalálja azt a szolgálatot, amit neki készített el Isten.

Az, hogy a gyülekezet tagjának kellett lennie, abban az időben azt is jelentette, hogy a Krisztus-testnek is tagja volt, tehát újjászületett, Krisztusnak elkötelezett tanítvány volt.

Nem jó szakembereket kerestek. Nem baj az, ha valaki jó szakember, de a lelki munkához az kevés. Ahhoz kell az, hogy éljen a Krisztus a hívőben.

A másik feltétel az volt, hogy jó bizonyságot tettek róluk mások. Vagyis az életük nyitott könyv volt a kívülállók előtt, és olyan erkölcsös életet éltek, hogy még az ellenségük se tudott rosszat mondani róluk. Meglátszott az életükön, hogy Jézus Krisztus tanítványai.

A harmadik feltétel az volt, hogy Szentlélekkel teljes férfiak legyenek. Ezt meg honnan tudták megállapítani valakiről? Onnan, hogy az akkoriaknak sokkal finomabb érzékük volt ehhez, és hogy ha valakiben már Isten Lelke él és munkálkodik, annak külső jelei is vannak, az meglátszik az életén. Annak olyan világossága van, olyan bölcsességgel tud hozzászólni a dolgokhoz, annyira Isten igéjéhez igazodik az egész gondolkozása és életgyakorlata, hogy rá lehet ismerni.

És bölcsességgel teljeseknek is kellett lenniük. A bölcsesség soha nem velünk született tulajdonság. Amit a Szentírás bölcsességnek nevez, az nem azonos az értelmi képességgel, a műveltséggel, a tanultsággal, még az intelligenciával sem, az mindig Isten ajándéka. De tudjuk Jakab leveléből, hogy Isten mindenkinek készségesen adja ezt az ajándékot, aki eljutott már az alázatnak és az önismeretnek arra a fokára, hogy látja: nincs ilyen bölcsessége, viszont nem érdemes e nélkül élni és kéri Istentől.

Tehát a gyülekezet tagjának kellett lenni, tiszta, erkölcsös életet kellett élniük, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes embereknek kellett lenniük.

Hadd kérdezzem meg, hogy ha ma választanának ilyen feltételekkel diakónusokat, téged be lehetne-e választani közéjük? Vizsgáljuk meg ma, hogy megvannak-e ezek a feltételek az életünkben, és ami hiányzik, azt még lehet pótolni.

2. Ahogy a gyülekezett nőtt, úgy kezdett dolgozni az ördög is, és ez így szokott lenni. Megindult a keresztyének üldözése, és ez a második jelenet Fülöp diakónus életéből. Krisztus ellenségei az egyik derék diakónust, Istvánt, elrettentő példaként hamis vádak alapján kivégezték. Utána pedig az apostolokat kivéve, elüldözték a keresztyéneket Jeruzsálemből.

Így olvassuk ezt a 8. fejezetben: „Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.”

Fülöp vajon hova került? Ő a távolabbi tartományba, Samáriába ment. És mit csinált ott? Ezt olvassuk a folytatásban: „Fülöp lement Samária városába, és ott hirdette nekik a Krisztust.” Ez a hirdette szó az eredeti görög szövegben sokkal többet jelent, mint amit egy szóval vissza lehetne adni. Azt jelentette: belekiáltotta a világba az örömhírt. Evangelizált, ez a szó van ott görögül, de nem akárhogyan, hanem ezzel a határozottsággal: belekiáltotta a környezetébe a Jézusról szóló örömhírt.

Üldözik őket? Ott kell hagyni az otthonukat, az elkezdett munkát, és mégis örömhírt tud hirdetni? Miért? Azért, mert azzal van tele a szíve. És amivel tele van az ember szíve, az buggyan ki a száján. Tele van a szíve Jézussal, akkor Jézusról beszél. Tele van a szíve a Jézusban megtalált örömmel, akkor az üldöztetés közepette is ez az öröm szólal meg az ajkain.

Ez az üldözés tehát nagy lökést adott a missziónak. Szinte azt mondhatnánk, hogy szétfröccsent az evangélium, szétzavarták őket Jeruzsálemből, ahol már jó volt összebújni, meg egymást melengetni, és most menni kellett, ki merre látott. De ott is azt tették, amit otthon: hirdették az evangéliumot és így jutott el rövid idő alatt sokakhoz. Fülöp munkája nyomán Samáriá-ban nagy ébredés támad. A folytatásban ezt olvashatjuk: „A sokaság egy szívvel és egy lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott, mivel hallották és látták azokat a jeleket, amelyeket tett. A tisztátalan lelkek ugyanis sok megszállottból hangosan kiáltozva kimentek, sok béna és sánta is meggyógyult, és nagy öröm volt abban a városban.” (8,6-8)

Lehet, hogy ezen maga Fülöp csodálkozott a legjobban. Mert őt nem erre választották ki, őt az asztalok körüli szolgálattal bízták meg. Annak most vége szakadt. És akkor most mit csináljunk? Keseregjünk, panaszkodjunk, szidjuk a rendszert, akik üldözni kezdik a keresztyéneket? Nem, hanem az új helyzetben az Istentől kapott új feladatot kezdi el végezni. Na, de ő soha nem prédikált még. Majd most fog. De nem tud. Honnan tudja, hogy nem tud, ha még nem próbálta? Nem előadást kell tartania, azt kell elmondania, amit tud az élő Úr Jézus Krisztusról. Arról kell beszámolnia, amit Jézus elvégzett az életében. Ezt csak el tudja mondani? Aztán majd a többi az Úr dolga. Majd ő helyet készít a szívekben, neki pedig ad jó gondolatokat, adja a szavakat a szájába. Ő csak bízza rá magát egészen arra az Úrra, aki őt elhívta a szolgálatba. Az új helyzetben új feladat. De az Úr ugyanaz. Csak azon múlik minden, hogy kész-e engedelmeskedni a szolga.

Fülöp kész volt, és ezért láthatott ő maga is ilyen nagy csodákat, ezért használhatta őt Isten sokaknak a javára. Nem az volt neki fontos, hogy éppen mit kell tennie, hanem az, hogy kinek a szolgája. És vezethető ember volt. Amit az ő Ura parancsolt, azt kész volt teljesíteni.

3. A harmadik jelente az, aminek a leírását részletesen olvastuk. Miközben folyik ez a gyönyörű nagy munka Samáriában, kap egy meglepő parancsot. „Kelj fel, és menj Dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, amely néptelen.”

Miért? Most neki kell benépesíteni a néptelen utat? Miért kell elmenni? Menj el, és mit csinálj ott? Majd azt ott megtudja. Az engedelmes szolgának mindig elég annyi, amennyit éppen mond az Úr. Van olyan, hogy Isten beavat minket az egész tervébe és elmondja részletesen, és van olyan, hogy mindig csak a következő lépést mutatja meg. Mi érjük be mindig annyival, amennyit kapunk tőle.

És annyira jellemző Fülöpre, hogy nem kérdezősködik, nem akadékoskodik. Azonnal felkel és elmegy. Amikor megérkezik, akkor megtudja, hogy most mi lesz a feladata. Éppen ott halad el egy külföldi kocsi és azt mondja: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz.” Nem tudjuk, hogy milyen lehetett az a korabeli, rugó nélküli alkotmány, minden esetre kerekeken gurult, és lehetett ülni rajta. Ezen ment hazafelé ez az etióp kincstárnok, ma így mondanánk, hogy pénzügyminiszter, bár annál sokkal nagyobb hatásköre és hatalma volt egy akkori kincstárnoknak.

Odamegy a szekérhez és hallja, hogy Ézsaiás könyvét olvassa hangosan magának ez az ember. Honnan tudta Fülöp, hogy Ézsaiást olvassa? Onnan, hogy ismerte a Bibliát, és egyetlen mondatból ráismert, hogy ez az ézsaiási Messiásra vonatkozó prófécia, amit olvas. Megkérdezi, hogy érted-e, amit olvasol. Mire megörül ez a főember, és azt mondja: ha valaki megmagyarázza, akkor majd értem. Kiderül, hogy ez egy szomjas ember. A maga pogány világából felkerekedett, mert hallott Izráel Istenéről, és képes volt ezt a hosszú utat megtenni ilyen kényelmetlen közlekedési eszközön Jeruzsálembe. Ott vásárolt egy valószínűleg görögre fordított Ézsaiás-tekercset, és azonmód szomjasan olvassa, azon a rázós alkotmányon, mert Isten vágyat támasztott a szívében az ige után, Isten után, az igazság után. De nem érti. Ezért küldi oda az Úr Fülöpöt.

Fülöp minderről mit sem tudott, ő mindig a következő lépésre vonatkozó útmutatást hallotta és annak engedelmeskedett. Isten ad neki ott bölcsességet. Onnan indul el, ahol elakadt ez a főember, de megérkezik az Úr Jézushoz. Közben a Szentlélek hitet támaszt ennek az embernek a szívében és elhangzik egy gyönyörű hitvallás. „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” És a hitének a megpecsételéseképpen meg is keresztelkedik, és ő lesz az első Krisztus-hívő a fekete kontinensen.

Ez egyháztörténeti jelentőségű találkozás volt. Fülöpnek erről fogalma sem volt. Ő csak annyit hallott először, hogy menjen arra az útra, mert az néptelen. Aztán: csatlakozzál ahhoz a kocsihoz. Aztán ment minden tovább, és a Szentlélek hatalmasan munkálkodott. De a Szentlélek szívesen használ eszközöket. Ilyen magunkfajta kis embereket, Fülöpöket is, ha használhatók. Akkor viszont nagy dolgok történhetnek általuk.

És a történet végén azt olvastuk, hogy a keresztelés után a Szentlélek azonnal elragadta Fülöpöt — most már nem volt rá szükség —, és ő nem kapálódzott, hogy jaj, még egy kicsit hadd beszélgessünk, meg jaj, mi lesz az etióp hitével most nélküle. Isten szolgái tudják, hogy nem nélkülözhetetlenek. És nem mi váltjuk meg a világot, az meg van váltva. Mi csak hirdetjük a megváltás örömhírét, aztán megyünk tovább és hirdetjük a következő állomáshelyen. Isten Lelke pedig munkálkodik az elhangzott ige által. Ezért megy Fülöp engedelmesen az új feladatokhoz. Ez az ember pedig a maga új életével, örömmel tér haza az otthonába.

Így használ Isten kis embereket nagy dolgokra. Kiválasztja őket, mint ahogy Fülöpöt is, elhívja, kegyelmével képesekké teszi őket arra a feladatra, amivel megbízza, és aztán attól függ sok minden, hogy ezek a kis emberek hogyan viselkednek.

Mi kell ahhoz, hogy használhatók legyünk Isten kezében?

Fülöp esetében mindenekelőtt kellett egy döntés, hogy ő ahhoz a gyülekezethez csatlakozik. Azt vállalja, annak a tagja. Aztán kellett az ő tiszta, erkölcsös élete, amire az ellensége sem mondhatott rosszat. Aztán kivárta és elfogadta azt a szolgálatot, amivel megbízták. Nem mondta azt, hogy ez nem férfiembernek való. Kitüntetésnek tartotta, hogy tehet valamit Isten népéért, Isten ügyéért. S amikor jött az üldözés, természetesnek tartotta, hogy akkor is kitart Krisztus mellett. Nemcsak akkor, ha nem kerül semmibe. Ha árat kell fizetni érte, ha nagy árat kell fizetni érte, akkor is. Ezen már semmi nem változtathat, hogy valaki Jézus tanítványa lett. És rugalmasan megtalálja az új feladatát, amit ott mutat neki Isten. Aztán enged a váratlanul érkezett különös parancsnak. Teljes bizalommal. Ismeri a Bibliáját — mint láttuk. Ismeri Jézust. Ő valószínűleg személyesen nem találkozhatott vele, de amennyire meg lehetett Őt ismerni, annyira ismerte. És utána is engedi, hogy a Lélek azt végezze el általa, amit akar. Fülöpnek a legjellemzőbb tulajdonsága az: vezethető volt. Mivel kapta Isten Szentlelkét, volt vevőkészüléke és a Szentlélek irányította őt, és ő irányítható volt. Akkor is ment, ha nem értette, hogy miért kell odamenni. Újra és újra tapasztalta, hogy nyugodtan rábízhatja magát erre a hatalmas Istenre.

Istennek ma is használható szolgák kellenek. Mi azok vagyunk-e? Benne állunk-e ebben a szolgálatban? Ebbe beléphet bárki, aki még nem ismerte Őt. Kaphatja Isten Lelkét. Ha pedig valami hiányzik mint hívő emberből a feltételek közül, akkor azt lehet pótolni.

A legfontosabb az, amit mindjárt el is énekelünk, hogy valóság legyen az életünkben: „Magamat egészen néked szentelem. Kegyelmes oltalmad legyen mellettem. Szentlelked és igéd legyen vezérem.” (486,9. ének).