Cseri Kálmán

(Rádiós evangélizáció, elhangzott a Kossuth Rádió református félórájában 1995. augusztus 30-án, a bevezető beszélgetés után Cseri Kálmán lelkipásztor szolgálatával)

***

Ennek a jelenetnek a vége nagyon meglepő. Egy írástudó megfigyelte, hogyan válaszol Jézus rosszindulatú támadóinak a ravasz kérdéseire. Elcsodálkozott Jézus nyugalmán, szellemi fölényén, verhetetlen bölcsességén. Ő is odalépett hozzá, és feltett egy kérdést: Melyik a legfontosabb parancsolat? Abban az időben minden vallásos izraelitának 248 parancsot és 365 tilalmat kellett betartania. Méltán érdekelte hát ezt az embert: ezek közül melyik a legfontosabb?

Jézus szelíden válaszolt: A legnagyobb parancs ez: Szeresd az Urat teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Megörült erre az írástudó: „Jól van Mester, helyesen mondtad..., hogyha szeretjük Istent és a felebarátot... az több minden áldozatnál.” Jézusnak is tetszik az írástudó válasza, mert ezt olvassuk: „Látta, hogy értelmesen felelt.” S az olvasó itt várná, hogy Jézus lelkesedni fog: a sok ellenség közt végre egy barát, egy értelmes ember, aki egyetért vele, fontos vallási kérdésben kikérte a véleményét, s íme hasonlóan gondolkoznak. Jézus azonban ezzel a hűvös mondattal zárja a beszélgetést: „Nem vagy messze az Isten országától.”

Van ebben valami elismerés és biztatás is: Nem vagy messze, közelebb vagy Isten országához, mint azok, akiket ezek az igazságok egyáltalán nem érdekelnek. De van benne súlyos ítélet is: ugyanúgy kívül vagy Isten országán, mint azok, akik messze vannak tőle. Még kell tennie néhány lépést, talán csak egyet, de az döntő lépés: belépni Isten országába, az Ő királyi uralmába, a vele való közösségbe, az üdvösségbe.

Eszerint tehát van, aki messze van ettől, van aki közel van hozzá, és van aki benne él. - Mindnyájan úgy születünk, hogy messze vagyunk Isten országától. Nincs vele kapcsolatunk, és nem akarunk neki engedelmeskedni. Nem is ismerjük Őt. Az ilyen ember nem feltétlenül tagadja Istent, de közönyös vele szemben. Gyakorlatilag kimarad az életéből, nélküle él.

A vallásos ember ennél közelebb van már Istenhez. Ez az írástudó például alaposan ismerte a Bibliát, egészen bizonyos, hogy megtartotta az előírt ünnepeket, tudta fejből nemcsak a Tízparancsolatot, hanem az Ószövetség egyéb, fontosabb részeit is. Egyet is értett mindazzal, amit a Szentírás mond. Mégsem volt üdvössége, s Jézus szerint nem volt bent az Isten országában. Még egy döntő lépésre szüksége van. Mi az?

A Hegyi beszédben így fogalmazza ezt meg Jézus: „Nem mindenki, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt7,21.) Aki cselekszi. Fontos ismerni, elfogadni, Jézus tanításaival egyetérteni - de a keresztyénség nem tan, hanem élet. Nem csupán elmélet, hanem gyakorlat. A keresztyénség: Krisztus követése. Tehát nemcsak egyetértés vele, hanem együttjárás, együttélés a Megváltóval. A keresztyén vállalja Krisztus sorsát, vele van nappal és éjjel, reggel és este, és követi Őt, vagyis bízik benne és engedlemeskedik neki mindenben. Teljesen rábízta magát. Egyedül tőle vár mindent. Tőle kapott bocsánatot a bűneire, tudja, hogy egyedül Jézus szenvedése volt elégtétel azokért, Őérette engedte be őt is Isten az Ő országába, - hálából vele akar hát élni.

Ezt nevezi a Biblia hitnek. Amikor valaki már nem magában, nem a saját vallásos vagy nem vallásos teljesítményeiben bízik többé, hanem egyedül Jézusban. S mivel mindent tőle kapott, nagyon hálás neki. Vele akar hát maradni, s neki akar engedelmeskedni.

Ez hiányzott ebből az írástudóból. S ez hiányzik minden, csupán formálisan vallásos emberből is. Olyan jellemző, ahogyan ez az írástudó válaszol Jézus szavira. Jézus ilyen személyesen fogalmaz: „Szeresd az Urat!” Te! Mégpedig ne csak teljes elmédből, hanem teljes szívedből is - minden érzéseddel, és minden erődből, vagyis a folyamatos akarati cselekvésben. És „sszeresd felebarátodat!” - S mit mond erre ő? Igen Mester, szeretni az Istent és szeretni az embernek felebarátját igen fontos dolog. Ő megmarad az elmélet síkján. „Ha szeretjük Őt...” Semmi nyoma annak, hogy ő most mindjárt el is akarja kezdeni ezt. Márpedig elvileg senki nem lehet keresztyén. Vagy cselekszi is azt, amit igaznak tart, vagy nem nevezhető hívő keresztyénnek, mert aki hisz, az engedelmeskedik is.

Ennek a derék vallásos embernek a bűne az volt, hogy mozdulatlan maradt. Nem engedte személyesen közel magához Jézus szavát. Ez nem alázta meg, nem lendítette előbbre őt lelkileg. Nem döbbent rá arra, hogy esetleg nem teljes szívéből szereti Istent, vagy esetleg személyválogató, vagy harag, keserűség, gyűlölködés is van benne. Nem akar ő változni. Megállapítottak egy igazságot, s ezzel részéről be van fejezve.

Persze elárulja ez azt is, hogy nem úgy hallgatta Jézust, mint Isten Fiát, mint abszolút tekintélyt, mint Messiást, hanem csak mint egy kollégát. Mester! - így szólítja. Nem így: Uram! Hiányzik a vallásos emberből az a megrendülés, hogy ki beszél velem. Nem ismeri még Krisztust.

Amikor Péter, a nagy halászat után felismerte Jézusban az Isten Fiát, már nem Mesternek szólította, hanem ezt mondta: „Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” Azonnal meglátja azt is, hogy ki ő maga - bűnös ember. S itt már nem eszmecserét folytat két ember, hanem leborul az élő Isten előtt a gyarló ember. Ebben a találkozásban nem csak az ember gondolatai mozdulnak már meg, hanem belerendül a szíve, megtelik könnyel a szeme, s mozdul a keze, lába is. Mozgásba jön, mássá lesz, újjá lesz az egész ember, önként átadja az uralmat a király Krisztusnak. S ekkor lép be az Isten országába.

Kedves rádióhallgató Testvérem! Te nem akarasz most belépni? Jézus Krisztus azért jött, hogy ez neked is lehetővé váljék, s erre hív most téged. Akár messze voltál eddig tőle, akár nem messze - mostantól kezdve vele élhetsz. Halálával és feltámadásával előtted is kinyitotta a kaput. Lépj be rajta! Ne a magad érdemeiben, vallásosságában, szenvedésében vagy igazában bízz, hanem egyedül az Övében, aki szeretett téged is, és önmagát adta érted. Ez a vele való közösség ad már itt békességet és örök életet is.

A Központi Statisztikai Hivatal az elmúlt években felmérést készített huszonkilencezer ember megkérdezésével Magyarország lakosságának vallásosságáról. Ennek eredményeiből érdekes következtetésekre juthatunk. A megkérdezettek válaszadása szerint hazánk lakosságának mintegy 72%-a valamiképpen hisz Istenben, ezenkívül 20%-a valamely keresztyén felekezethez tartozónak vallja magát, de nem hisz, 4% nem adott egyértelmű választ és kb. 4% felekezeten kívüli, illetve atheista. Egyik következtetésünk az lehet, hogy a magyarok döntő többsége ma is vallásos, illetve valamilyen kapcsolatban áll a keresztyén egyházakkal, gyülekezetekkel. A másik, ami könnyen belátható, hogy ez a vallásos többség nem jelent egészében tényleges keresztyénséget.

1. kérdés (P.L.)

Egyházi szóhasználatunkban is gyakran felmerül a vallásos és hívő keresztyén kifejezés. Valójában mi a különbség a kettő között? Cseri Kálmán lelkipásztort kérdezem erről, aki a félóránk hóvégi evangélizációs szolgálatairól jól ismert hallgatóink előtt.

Válasz (Cs.K.)

Úgy gondolom, hogy a keresztyén szó jelentése igazíthat itt el bennünket. Keresztyén vagy keresztény, azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló. Eszerint a vallásos megjelölés inkább formai, a hívő keresztyén: tartalmi. A vallásos ember igyekszik megtartani bizonyos előírásokat, szokásokat, ünnepeket - olykor maga sem tudja, miért. A hívő keresztyén viszont igyekszik mindenben úgy élni, mint Krisztus, mert alárendelte az életét Neki. Együtt él egy élő Személlyel, akinek bizalommal engedelmeskedik.

2. kérdés (P.L.)
Hogyan foglalhatók össze egészen röviden a vallásosságból élő hitre, tényleges keresztyénségre vezető lépések?

Válasz (Cs.K.)

Ha egészen röviden kell mondanom, két szóval jelezném: felismerés és elismerés. Az ember felismeri, hogy úgy, ahogyan született, nincs a helyén. Isten számára elveszett, és nem tud segíteni magán, vagyis felismeri bűnös állapotát. És akkor Isten Fiához, Jézus Krisztushoz fordul. Tőle kér és fogad el segítséget, bocsánatot. Elismeri maga fölött az Ő uralmát. Neki akar engedelmeskedni, ezzel a helyére került. Pál apostol példája jól szemlélteti ezt. Ő nagyon vallásos ember volt, de a damaszkuszi úton felismerte, hogy így is elveszett ember, Jézus kegyelmére szorul, s amikor megkérdezte az őt megszólító Jézustól: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” - ezzel átadta az uralmat az élete fölött neki, elismerte Őt Urának. Addig a saját vallásos teljesítményeitől remélte az üdvösséget. Most már látta, hogy egyedül Jézus érdeméért kaphatja meg azt.

3. kérdés (P.L.)

Még egy, gyakran felmerülő kérdés. Nem önkényes a vallásosság és az élő hit (a tényleges keresztyénség) megkülönböztetése? Szükséges ez? Vannak, akik egy hívő ember bizonyságtételét saját hitrejutásáról, Istennel való kapcsolatáról, üdvösségük felöl való bizonyosságukról gőgnek vagy elbizakodottságnak tartják. Viszont, ha azonos csoportba soroljuk a névleges és tényleges keresztyénséget, akkor az fordul elő, hogy egy-egy névleges keresztyén (vallásos ember) cselekedetein, hibáin keresztül alkotnak téves ítéletet a keresztyénségről. Eszerint mégis szükséges a kettő megkülönböztetése. Mi erről a véleményed?

Válasz (Cs.K.)

Ezt a különbséget, megkülönböztetést valóban sokan bántónak, egyfajta diszkriminációnak tartják. Pedig ez egyszerűen ténykérdés. Mint például az, ha valakit a családi állapota felöl kérdeznek. Azzal, hogy az illető nős vagy nőtlen, sem nem több, sem nem kevesebb másoknál. De ezt egyrészt egészen bizonyosan tudja, másrészt egyszerű tényként, természetes módon kész közölni. Persze fontos, hogy ez valóban alázatos módon történjék, hiszen nem az ő érdeme, hogy Isten gyermeke lett. Ne felejtse el a hívő, hogy ő sem volt mindig az, és hogy aki ma nem vallja még magát hívőnek, bármikor Isten gyermekévé lehet.

A mai evangélizációnkon sorra kerülő bibliai történet egy írástudó Jézussal való találkozásának példáján mutatja be a vallásosság (névleges hívőség) és a tényleges keresztyénség (élő hit) közötti különbséget. Cseri Kálmán igemagyarázatát az ének elhangzása és az újszövetségi történet felolvasása után hallhatjuk majd.

Ez a beszélgetés már húsvétkor hangzott el, de nagypéntekről szól. Jézus kereszthalála után három nappal két szomorú férfi ballagott a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton. Átélték Jeruzsálemben Jézus kínszenvedését és kereszthalálát, és valami mélységes szomorúság ülte meg a szívüket emiatt. Útközben is erről beszélgettek. Így csatlakozott hozzájuk a feltámadott Krisztus, ők azonban egyelőre még nem ismerték fel. Neki is elmondták, mi történt Jeruzsálemben pénteken. Jézus azonban nem találta elég pontosnak a beszámolójukat, és amikor ezt követően a róla szóló szentírási helyeken magyarázta, kiigazította azt.
Ezt nézzük meg most, ezen a csendes ünnepi istentiszteleten, hogyan beszélték el ezek az emmausi férfiak a nagypénteki eseményeket, és hogyan értékelte azokat Jézus. Mennyit érzékelték a valóságból ők, és mi volt az, amire Jézus azt mondta: valóban ez történt. Mi történt hát valójában nagypénteken Jeruzsálemben?

I.

Hogyan foglalták össze ezek a derék tanítványok? „Ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt: hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izraelt.”
Hát hogyan is adták át a főpapok és a főemberek a názáreti Jézust halálos ítéletre? Nekik ezt végig kellett ott élniük: hogyan kötözték meg Jézust, hogyan vallatták, hogyan állítottak hamis tanúkat, akik képtelen rágalmakat szórtak rá, közben leköpdösték, bottal verték a fejét is, bekötözték a szemét, és úgy ütötték, és azt mondták gúnyolódva: „Ha próféta vagy, mondd meg: most ki ütött oda? És most ki ütött meg?” Aztán összeverték — nemcsak bottal, hanem azzal a rettenetes ostorral, amiből sok szíj jött ki, és a szíjak végére éles köveket és állatfogakat csomóztak, és akik azzal megvertek, annak a lemeztelenített hátáról valósággal lenyúzták a bőrt és a húst. Aztán így kellett kivinnie a kereszt rövidebbik gerendáját a Golgotára, ott rászögezték — még ott is gúnyolták, és iszonyatos kínok után ott halt meg pénteken délután három óra tájban.
Ellenségei: a főpapok és a nép vezetői megnyugodtak. Sikerült megszabadulniuk tőle. Kezdhetik most már az egy hétig tartó nagy ünnepet, mert aznap este kezdődött a páska. Pilátus talán szégyenkezett, hogy még sem sikerült megmentenie Őt, pedig meg volt győződve arról, hogy Jézus ártatlan. A három Mária sírt a kereszt alatt a Golgotán. Júdás felakasztotta magát, amikor rádöbbent, mit csinált. Péter keservesen sírt a tagadása miatt, a tömeg pedig — amelyik egész nap ide-oda hömpölygött a város utcáin, követve a nép vezetőit és a megkötözött Jézust, és hol ezt kiabálták, holt azt — hazament. Érdekes nap volt, lehet kezdeni az ünneplést.

Mindezt ez a két szomorú férfi belesűrítette ebbe: „A názáreti jézussal mi történt, aki próféta volt, hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg.” És hozzáteszik még szívük keserű csalódását: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izraelt.”

Szerintük ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. És Jézus ezt kérdőjelezi meg. Valóban ez történt? Csak ennyi történt volna ott? És az Ő magyarázatából kiderül: nem ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. Ennél mérhetetlenül több történt. Ilyen keveset érzékelnek ezek a derék emberek azokból a fontos eseményekből? Ennyire csak a felszínén mozognak mindannak, amit láttak? Következésképpen ilyen sok tévedés lehet a beszámolójukban? Szinte minden állítása pontatlan ennek a mondatnak, amiben nagypéntekről beszámolnak.

II.

Mert az események végső alanya Jézus szerint nem a főemberek voltak, hanem maga Isten. Ami történt, az nem véletlen tragédia, s nem a hatóság tévedése vagy bosszúja volt, hanem Isten örök szép terve valósult meg azon a napon. S mindez nem az egyik prófétával történt — ahogy ők mondták —, hanem az Isten egyszülött Fia, a világ Megváltója, a megígért Messiás szenvedte el mindezt. Ezért volt ennek sorsfordító jelentősége, és kozmikus kihatása.
Jézus Krisztus szörnyű kínhalála nem gyászos vereség volt, hanem a történelem legnagyobb győzelme. Ott hevert a kereszt körül legyőzve a bűn, a halál, a pokol, és tudjuk az igéből, hogy maga az ördög is. És ezeknek a szomorú szívű tanítványoknak a csalódása olyan, aminek semmi alapja nincs. Ők azt remélték, hogy Jézus váltja meg majd Izraelt. Hát megváltotta, de nem csak Izraelt, hanem az egész emberiséget. Sőt az egész világmindenséget.

Nagypéntek a győzelem napja. Jézus halála Isten diadala minden hamisságon, félelmen, kétségbeesésen, szenvedésen, reményt ellenségen. És hogy ez így volt, arra a hitelesítő pecsétet azzal ütötte rá a mindenható Isten, hogy harmadnapon feltámasztotta az Ő egyszülött Fiát. Ezért summázhatja Jézus mindazt, ami nagypénteken történt, meg annak a folytatását is így: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak és így megdicsőülnie?” (26. v.).

Mi történt tehát nagypénteken? Valaminek meg kellett történnie — azt mondja itt Jézus. Ezt kellett elszenvednie. De utána meg kellett dicsőülnie. És ez az egész alkotja azt a valóságot, ami nagypénteken történt, s ennek csak egy részét érzékelték ezek az emberek.

Azt olvastuk itt, hogy ezek után Jézus elkezdte ezeknek a férfiaknak Mózestől kezdve végig a prófétákon elmagyarázni mindazt, amit az írások Őróla mondtak. Én most nem akarom Mózestől elkezdeni és a prófétákon végig ezt elmagyarázni, de néhány olyan erőteljes, markáns képet szeretnék a Szentírásból felragyogtatni előttetek, ami jól szemlélteti számunkra, hogy mi történt hát valójában nagypénteken Jeruzsálemben? A Biblia sok képet említ erről, és a képek talán még közelebb hozzák hozzánk a valóságot.

Az első kép, amit Keresztelő János mond, amikor Jézust bemutatja a tömegnek: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29). Ahogyan az Ószövetségben lehetséges volt, hogy egy ártatlan bárányt áldozzanak fel az oltáron a bűnös ember helyett, úgy Jézus Krisztus a maga bűntelen, ártatlan életét áldozta fel az isteni igazság oltárán helyettünk.

A Biblia következetesen állítja, hogy Isten igazságos, aki a bűnt megbünteti. De Isten kimondhatatlanul szereti a bűnöst, és nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Ezt a feszültséget csak úgy lehetett feloldani, hogy előállt Jézus, és Isten megbüntette mindannyiunk bűnét, de nem rajtunk, hanem rajta. Így lett Ő az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűnét.

Ezért jövendölte róla Ézsaiás: „Megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel mi gyógyultunk meg.” Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy azon a keresztfán, amelyen Jézus nagypénteken meghalt, nektek és nekem kellett volna meghalnunk. Mindannyiunkat halálos büntetés sújt, ha Ő nem áldozza oda magát helyettünk és érettünk. Amikor azonban Ő meghalt, elvégeztetett a mi ítéletünk, és elvégeztetett a bűnös felmentése is. Ezért van tele az Újszövetség az e feletti ujjongással, és olyan merész állításokat olvasunk a Szentírásban, amikor Jézus kereszthalálának ezt a jelentőségét fogalmazza meg a Biblia, mint például a Zsidókhoz írt levélben. „Az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” Az Ő testének feláldozása által kaptunk Istentől teljes bocsánatot (Zsid 10,10).
Pál apostol nem győz ujjongani e felett és hálát adni ezért: „Amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is alig halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.” (Róm 5,6-9).

Az Isten Báránya, aki helyettünk halt meg. Ez történt nagypénteken Jeruzsálemben.

A másik kép: Amikor Jézus meghalt a kereszten, akkor Isten eltépte a mi adóslevelünket. A Biblia erről is sok helyen szól, hogy mi tartozunk Istennek. És nem is tudunk mást tenni, csak naponta növeljük az adósságunkat. Tartozunk neki azzal, hogy Teremtőként tiszteljük, tartozunk azzal, hogy feltétel nélkül bízunk benne, hogy dicsőítjük Őt, hogy Őt kérdezzük: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Hogy tőle fogadunk el mindent, neki adunk hálát mindenért és hol vagyunk mi ettől?
Valahányszor a nevét hiába az ajkunkra vesszük, valahányszor dicsekszünk, ahelyett, hogy Őt dicsőítenénk, valahányszor csöndes udvariassággal negligáljuk, semmibe vesszük Őt, és gyakorlatilag nélküle intézzük a dolgainkat, növeljük az adósságunkat. És az adósnak egyszer fizetnie kell! Volt olyan régebben, hogy adósok börtöne. Amikor valaki ráeszmél, hogy megfizethetetlenül nagyra nőtt az adóssága, akkor könnyen kerülhet olyan helyzetbe, mint Júdás, aki nagypéntek reggelén pontosan ezt ismerte fel, és eldobta az életét magától.

A Biblia arról szól, hogy megjelent Jézus, és azt mondta: „Atyám, ők úgy sem tuják ezt kifizetni, és kifizetem helyettük. És eltépte az adóslevelünket. „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14). Ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. A mi adóslevelünket Jézus eltépte, és odaszegezte a keresztfára.

A harmadik kép az, ami arról szól, hogy Jézus éppen a keresztfán bemutatott áldozatával győzte le minden ellenségünket. Ennek a most idézett vernek a folytatása: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat — itt a szellemi hatalmakról van szó —, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol 2,15).

Amikor a kereszten meghalt, akkor történt meg az, amit az ősevangélium, az 1Móz 3,15 ígér: „Eljön majd valaki, aki a kígyó fejére tapos.” Pál apostol képével élve: ott a kereszten döfte bele az ördög Jézusba a maga fullánkját, de úgy járt, mint legtöbb méhecske a szúrás után: kiszakadt a fullánkja. Ezért ujjong az apostol: „Halál! Hol a te fullánkod? Halál! Hol a te diadalod? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15,54-57).

Mióta Istentől elszakadtunk, kiszolgáltatottakká váltunk. Az ördög elhiteti az Isten nélkül élő emberrel, hogy a maga ura, pedig az ördög rabszolgája. Figyeljétek meg: mennyire nem vagyunk ura a nyelvünknek, a fantáziánknak, az indulatainknak és így tovább. Milyen sokféle félelmet nem tudunk legyőzni magunkban és kiirtani magunkból. Kiszolgáltatottakká váltunk és ezt a legjobban az bizonyítja, hogy egyszer kivétel nélkül mindnyájan meghaltunk, és teljesen tehetetlenek vagyunk ennek a kivédésére.
Amikor Jézus meghalt a kereszten, minden ilyen ellenségünket legyőzte. Úgy, ahogy egyik szép énekünk mondja: „Az ősi kígyót, bűnt, halált, kint, poklot, szenvedés jaját, legyőzte Jézus, Mesterünk.” — Ezt történt nagypénteken Jeruzsálemben.
És mindez nem a véletlen műve volt. Mindebben egy örök isteni terv valósult meg. Mert Isten a teremtés előtt, az időt megelőzően az örökkévalóságban úgy döntött, hogy minden körülmények között megmenti az embert a saját ostobaságától, lázadásától és annak minden tragikus következményétől is.
Így olvassuk ezt a Szentírásban: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk. Előtte szeretetben, előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint. Őbenne van az Ő vére által a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is.” (Ef 1,4-7). Nagypénteken ez az örök isteni terv valósult meg csodálatos pontossággal, teljes tökéletességgel, feltartóztathatatlanul. Ebben Isten felhasznált mindent és mindenkit: Pilátust, Kajafást, Júdást, Pétert, az adott körülményeket, s miközben ők mindnyájan felelősek azért, amit tettek vagy nem tettek, aközben nem tudták, hogy Isten beépítette őket is örök tervének a megvalósulásába.

Jézus szerint ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. Ezeket kellett a Krisztusnak elszenvednie, és így mennie be az Ő dicsőségébe.

III.

Mit látunk mi a nagypénteki eseményekből? Ez az ige arra figyelmeztet minket, hogy nagypénteken ott áll a kereszt, amelyikre a mi nevünk volt írva, de Jézus halt meg rajta helyettünk. Ott áll a kereszt, amelyikre Jézus odaszögezte a mi eltépett adóslevelünket. Ott áll a kereszt, és körülötte ott hevernek lefegyverezve, legyőzve a mi ellenségeink. Ott áll a kereszt, amit Isten már az örökkévalóságban elgondolt, mert örökkévaló szeretettel szeret minket, ezért t erjesztette ki reánk az Ő irgalmasságát. Hisszük-e mi ezt? Aki ezt hiszi, az éppen amiatt, ami nagypénteken Jeruzsálemben történt, megtelik békességgel, örömmel, reménységgel, hálaadással.
Mert mit jelent ez a négy kép, amit itt próbáltam felrajzolni? Azt, hogy Jézus azon a kereszten halt meg, amelyikre a ti nevetek, meg az enyém volt írva, azt jelenti: van bocsánat a számomra. Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére csakugyan megtisztít minket minden bűntől. Nem kell lelkiismeret-fordulással élnünk, nem kell különböző trükkökhöz folyamodnunk, hogy elfojtsuk az ősvádat magunkban. Nem kell állandóan nyugtatgatnunk magunkat, és mentegetnünk önmagunkat mások előtt. Egyszerűen világosságra lehet hozni minden bűnt, és letenni a kereszt alá, megvallani neki, és azzal a bizonyossággal továbbmenni, hogy Ő ezeknek a bűnöknek a büntetését szenvedte el nagypénteken, és megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat. Énekelheti boldogan a bocsánatot nyert bűnös: Bárány, légy áldva, ki elvérezzél, s értünk mindent elvégezél!
Aztán mit jelent: eltépte az adóslevelünket? Azt, hogy nem tartozunk.

Volt egy nagyon kedves barátom. Korán megnősült, egymás után születtek a gyermekek. Aranyos, kedves család formálódott belőlük, de egy kis lakásban kínlódtak. Egy kis szobácskában akkor is, amikor már négy gyerek volt. Végre egy kicsit nagyobb lakáshoz jutottak volna, ha lett volna pénzük, de nem volt. A családban elmondták, miről van szó, és az egyik nagybácsi a zsebébe nyúlt, s nagy összeget adott nekik kölcsön. Egyrészt boldogok voltak, hogy meglesz a lakás, másrészt rettegve gondoltak arra, hogyan tudják ezt visszaadni. Megírták a nyugtát: mikor, milyen részletekben stb.
Alig hogy beköltöztek, elkezdték a spórolást a törlesztésre, de valahogy egyik hónapban sem sikerült. Minden hónapban félretettek valamit a nagybácsinak, de vagy az öreg tragacsuk ment tönkre és szerelőhöz kellett vinni, vagy valami nagy betegség elvitte a törlesztésre félretett pénzt. Egyre nagyobb nyugtalanság lett bennük. Egy évig egy fillért sem tudtak törleszteni. Örültek, hogy a bácsi nem is jelentkezik.

Aztán karácsony előtt néhány nappal beállított. Rettenetesen meg voltak ijedve, mi lesz most? Beszéltek erről-arról, ami nyelvükre jött, még az is átfutott a fiatalokon: karácsonyi ajándékot, de még nem tudtak megvenni. Még azt sem tudják odaadni. Aztán a bácsi elővette a nyugtát, és azt mondta: itt van ez a nyugta. Mostanában sokat gondoltam rá. Nagy levegőt vett a fiatalember és kezdte volna mondani: szóval az úgy van, hogy… A bácsi nem zavartatta magát, folytatta tovább, és szép nyugodtan előadta: figyeli az ő életüket, és nagyon boldog, hogy így elvállalták a gyermekeket egymásután, és Istentől fogadták őket. Véletlenül megtudta, hogy ők az egyik nagyon elesett, nyomorult rokont rendszeresen segélyezik a kis fizetésükből is. Onnan tudta meg, hogy ő akart segíteni rajta, de az mondta, köszöni szépen, már kap ezektől minden hónapban. És ő arra gondolt, hogy — ekkor megfogta a nyugtát, s szépen kettétépte — ezt a nyugtát a helyére kellene tenni. Aztán a két részre szakított nyugtát megint kettétépte. Pici miszlikbe. Az egyik gyereket megkérdezte: hol van a szemétkosár? Az odahozta és beledobta a kosárba. A fiatalasszony sírva fakadt. Olyan feszültség volt benne a látogatás nyomán, hogy így oldódott fel. Aztán együtt adtak hálát mind a hárman Istennek azért, hogy sokkal többet adott Ő ennél mindnyájuknak.
Ahogy elmondták, bele tudtam élni magam: mit jelent az, egy adóslevelet eltépni, ami törleszthetetlen, amit életünk végéig sem tudnak megfizetni, pedig szeretnék, mert szeretik azt, aki segített, de képtelenek. A nagybácsi elmondta, hogy abban az évben soksok áldást kapott Istentől, és arra gondolt, hogy ennek ez legyen a megoldása.

Ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. Amit mi soha nem tudtunk volna megfizetni Istennek, azt Jézus Krisztus kifizette, és a mi adóslevelünket a keresztre szögezte.

Meg az történt, hogy minden ellenségünket lefegyverezte. A halált is. Ki hiszi ezt közülünk?

Délelőtt itt a szószék alatt beszélgettem valakivel istentisztelet után, aki néhány hónap óta tudja, nagyon súlyos betegsége van, s most az elmúlt hetekben az orvosok megmondták: úgy készüljön, orvosilag nem sok van hátra.

Áldom az Istent azért a békességért, azért a csöndes örömért, ami ennek a testvérünknek a szeméből és szavaiból sugárzott. Ő is szeretne még itt maradni, meg a szerettei is örülnének, ha még maradna, de nem a hisztériás kétségbeesés, nem az élethez való tíz körömmel való ragaszkodás, és nem is a struccpolitika, hogy erről ne beszéljünk, hátha akkor nincs hanem emelkedett, Isten gyermekeire jellemző józanság volt benne. Ő túllát a halálon, tudja azt, hogy nincs fullánkja.

Azt mondta: mostanában nagyon sokat énekli a 416. éneket, s ha meghal, azt énekeljük a temetésén. Nem tudom, ki ismeri közületek? Gyönyörű hitvallás a halálba készülő hívő emberről, aki azt mondja: Krisztus én életemnek te vagy reménysége, szegény, bűnös lelkemnek örök üdvössége, lészek hát én csendességben, bár a halál fullánkjával rettentsen. Elmondja, ő már tudja, hogy nincs fullánkja, s úgy fejezi be: Megyek hát én örömmel Sion Királyához…
Mint aki tudja, hogy hova megy, tudja, kihez megy, aki tudja: Jézus Úr élet és halál felett, élők és holtak felett, s egyszer mindannyiunknak át kell lépni a kettő közötti mezsgyét. Csak nem mindegy, tudja-e valaki, hogy kihez megy, és már itt is Ővele él-e szövetségben.

Tudjuk-e azt is, hogy minket is kiválasztott örök időknek előtte? Azért vagyunk most itt. Ezt akarja tudatosítani bennünk, erre hív minket. Amit Ő az örökkévalóságban már elkészített, arról le ne maradjunk. Ezért keres Isten téged.
A kereszt, amelyikre a mi nevünk van írva, de Jézus halt meg helyettünk. A kereszt, amelyikre oda van szögezve széttépve a mi adóslevelünk. A kereszt, amelyik körül ott hevernek legyőzve a mi ellenségeink. A kereszt, ami a világ teremtése előtt már állt azért, hogy életünk legyen és bővölködjünk.

Boldog ember az, aki nagy meggyőződéssel azt mondja, de most mindjárt, mert most még van rá lehetősége:

Rád tekint már hitem,

Megváltóm, Istenem a golgotán:

Halld könyörgésemet,

És vedd el vétkemet;

Mostantól hadd legyek tied csupán.

(466 ének)

Kedves testvérek, mielőtt ennek az Igének az üzenetére térnénk, szeretném megkérdezni, hogy mit csináltunk a múlt vasárnapi Igével? Mi haszna lett annak, hogy itt voltunk és hallottuk azt a különös történetet, hogy Isten az Ő prófétáját előbb a hollókkal tápláltatta, azután megparan​csolta egy pogány özvegyasszonynak, akinek magának sem volt betevő falatja, hogy gondoskodjék róla, és sem a vékabeli liszt, sem a korsóbeli olaj el nem fogyott, amíg az Úr esőt adott a földre. Mertünk-e bátrabban imádkozni a hatalmas Istenhez? Ki az, aki mert csodát kérni Istentől? Egyszerű, gyermeki bizalommal kérni, hogy szaporítsa az Ő csodáit? Ki az, aki komolyabban veszi a múlt vasárnap óta, hogy Istennek minden lehetséges? Az is, ami az embereknél lehetetlen.
Valaki azóta elmondta, hogy a múlt vasárnap ő lehetett hollóvá valakinek. Egy idős asszony testvérünk ő, aki azt mondta, hogy vasárnap az ebéd után a férje lepihent egy kicsit, ő meg elővette a Bibliát és elkezdte olvasni. Imádkozott és imádság közben nagyon élesen eszébe jutott egy régi barátnője, akiről hosszú ideje nem hallott már semmit. Felvette a telefont és felhívta a lányát. A lánya pedig elmondta: — jaj a mama! Nagyon rossz állapotban van! Két súlyos műtéten esett át gyors egymás​utánban. Hosszú ideje kórházban fekszik, és lelkileg is igen elesett.
A mi nénink pedig megkérdezte: melyik kórházban, és hogy lehet odatalálni? Egy távol eső kórházat nevezett meg. Ő azon mód felöltözött, és amikor felébredt az apjukom — ahogy ő mondta —, rávette a férjét, hogy kísérje el őt ebbe a kórházba. Elmentek, és látta, hogy csakugyan nagyon rossz állapotban van a barátnője.
Beszélgettek mindenféléről, és azt mondja a néni: egyszer csak azon kaptam magam, hogy Isten szeretetéről beszélek neki. Kezdtem magam is odafigyelni, hogy miket mondok. Akkor megérkezett a betegnek a lánya családostól, és kialakult egy kis gyülekezet. Azt mondja ez a néni: életemben még nem prédikáltam embereknek, és ott Isten megajándékozott minket egy kis bibliaórával. És a beteg rokonai mondták, hogy azóta ki van cserélve az édesanyjuk. Ez a telefonáló néni pedig elmondta, hogy odafelé alig vittek az öreg lábaim, és túl sok volt az átszállás villamosról buszra és fordítva, de visszafelé repültünk az öregemmel, mintha hollók lettünk volna.
Hát ez így működik. Valaki nem is sejti, és egyszer csak Isten használni kezdi. Csak ehhez az kellett, hogy előveszi a Bibliát és elkezd imádkozni. Tehát olyan készültségben van, hogy meg lehet szólítani. Azután, amikor Isten Lelke indítja, akkor felkel, veszi a telefont, felöltözik és felszáll a járművekre. Engedelmeskedik és csodának lesz tanúja. Ő, aki még sose prédikált másoknak, Igét ad tovább. Isten Igét adott a szájába. És az a kétségbeesett, reményt vesztett súlyos beteg pedig meghallja az Igét, és mint az alélt bús virágra megújító harmat, az Ige úgy árad reá és feléled tőle lelkileg, és azóta is ki van cserélve.
Nem a néni volt ügyes, ő csak engedelmes volt. Oda vitte a reá bízott ajándékot, ahova kellett. Isten volt hatalmas. És őt idézem megint: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rozzant öregasszony, mint én vagyok, az Isten hollójává lehet. Hát hogyne lehetne?! Fiatal is, meg idős is, csak legyen füle, hogy Isten őt irányíthassa. Legyen engedelmes, hogy tegye, amit megértett, és engedje, hogy Isten hatalma és szeretete érvényesüljön. Nem kell itt többet tenni! Aki erre kész, az tapasztalhatja azt is, hogy Isten hozzáküld hollókat ma is, sokféleképpen, és tapasztalhatja azt is, hogy akármilyen rozzantak vagyunk is lelkileg vagy fizikailag, minket is hollóként használhat. Hiszed-é ezt?
Ez még a múlt vasárnapi igehirdetés függeléke volt. És most figyeljünk a mai Igére.
Tegnap, itt a templomunkban tartotta ballagási istentiszteletét az újonnan megindított Baár-Madas Gimnázium első érettségiző osztálya. Nagyon kedves, szép ünnepély volt. Szándékosan hagytuk fenn a díszítés egy részét: egyrészt azért, hogy kicsit ünnepélyesebb keretek között fogadjuk a Szankról érkezett testvéreinket, másrészt azért, hogy az egész gyülekezet részesedjék egy picit ennek a hálaadó istentiszteletnek a légkörében, és még buzgóbban tudjunk imádkozni egyházi iskoláinkért, köztük a: Baár-Madasért is. (Majd a végén tessenek kibetűzni, ahogy kirakták a jövőre ballagók azt a szép Igét levelekből, meg virágokból a mostaniak​nak.) Holnaptól kezdve meg sok fiatal ül neki izgalommal és talán izzadó tenyerekkel az érettségi írásbeli dolgozatoknak. Gondoljunk rájuk imádságban akkor is, ha a mi gyerekeink és unokáink már vagy még most nincsenek közöttük. Isten mutassa meg mindnyájuknak, hogy milyen utat szánt nekik, és hol akarja őket megáldani és áldássá tenni!
Ez az alkalom mindannyiunknak feltesz néhány kérdést, ezekre keressünk ma őszinte választ. Hol tartunk mi a lelki érés folyamatában? Érettek vagyunk-e már lelkileg? Olyan szép ez a kifejezés itt alapigénkben: érett férfiúságra akar minket Isten elsegíteni. A Krisztus teljességét elérő felnőtt korra, nagykorúságra. Isten azt akarja, hogy a hitben is érettek, nagykorúak legyünk. Vajon amikor időnként vizsgáztat minket, milyen eredményeket mutatunk fel?
Pál apostol ebben az igeszakaszban, meg az egész 4. fejezetben a lelki érettségnek a jellemzőit sorolja fel. Tartsuk most magunk elé tükörként ezt a szakaszt, és vizsgáljuk meg, hogy fel lehet-e ismerni rajtunk a lelki nagykorúságnak ezeket az ismertető jeleit?
Szeretném most mindjárt hangsúlyozni, hogy senkit ne bénítson az, ha esetleg az derül ki most: ezek az érettséget jelző ismertető jelek még nincsenek meg az életében. Nem az a baj, ha valaki megállapítja, hogy még nem vagyok érett lelkileg, az a baj, ha egyáltalán nem kezdi el a növekedést, vagy ha lemond arról, hogy lelkileg Isten őt nagykorúvá teheti. Még nagyobb baj, ha azt gondolja magáról: lelkileg már felnőtt, pedig közben kiabálnak a kiskorúságnak, az éretlenségnek a jelei az életéről. Mindnyájunknak az elején kell elkezdenünk. Születése után kezd el növekedni a gyermek, sőt a fogamzástól kezdődik el a növekedés. A növekedés nagyon egészséges és szükséges folyamat. Isten minket most növekedésre akar serkenteni. Ne legyen tehát lehangoló senkinek, ha az lesz az eredmény: ezek a jellemvonások sajnos még nincsenek meg rajtam. Nem ez a baj. A baj az, ha lemonda​na arról, hogy meglegyenek.
Isten most nem elcsüggeszteni akar minket azzal a magas mércével, amit ebben az Igében elénk állít, hanem lelkesíteni. Ígéri Isten, hogy ide akar elsegíteni minket. Ilyen érett, felnőtt korra lehet eljutni a hitben mindannyiunknak. „Amíg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességét elért nagykorúságra.”
Nos, készüljünk hát az érettségire és nézzük meg, hogyan állunk mi ezzel?
Abból a sok fontos szempontból, amit itt az apostol említ, négyet szeretnék most kiemelni. Megvannak-e ezek az életünkön, és ha nincs: máris elkezdhetjük a törekvést, hogy meglegyenek.
Az első, amit mond az apostol: lelkileg, hitbelileg érett felnőttkorú ember számára természetes az, hogy a szolgálat munkájára hívta el őt az Ura. Szolgálat munkájára. Vagyis természetes neki, hogy nem a többiek vannak azért, hogy neki szolgáljanak, hanem ő van azért, hogy minden helyzetben, minden pillanatban, minden körülmények között másoknak szolgáljon. Függetlenül attól, hogy vele éppen mi van. Lehet, hogy őt éppen valami nagy teher nyomja, vagy nagy bánata van, akkor is nyitva van a szeme arra, hogy a másikon észreveszi: bánata van. Mellé lép és vigasztalja és nem a magáéról kezd el beszélni. Azt ő megbeszéli mással. Neki már barátjává lett az a Jézus Krisztus, Aki azt mondta: az én barátaim vagytok, ha annak akaratát cselekszitek, aki elküldött engem.
A lelkileg nagykorú ember tehát a gyülekezetben sem arra vár, hogy őhozzá legyenek kedvesek, neki adja át a helyét valaki, őeléje tartsa oda a szomszéd az énekes könyvet, rajta vegyék észre, hogy milyen szomorú és tudják vigasztalni, hanem minden körülmények között ő végzi ezt másoknak, mégpedig észrevétlenül, csendben, folyamatosan és egészen magától értetődően. Természetes neki az, hogy ő szolgál másoknak. Tudniillik ez Jézusnak a természete. A lelkileg nagykorú emberben már Jézus Krisztus természete érvényesül és azt is akarja, hogy érvénye​süljön. Jézus azt mondta magáról, hogy Ő nem azért jött, hogy Neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért.
A lelkileg érett embernek tehát mindig van szeme arra, hogy észrevegye, kinek szolgálhat, van szíve arra, hogy mozduljon azonnal, és mozdul ténylegesen is a keze és a lába, és van mondanivalója is, mégpedig nem a magáért mondja, hanem olyat tud továbbadni, amit ő is úgy vett felülről: Isten Igéjével van tele a szíve és a szája, és azt artikuláltan tudja átadni. Tehát mindig úgy, hogy annak, akivel éppen beszélget, az világos, érthető és hiteles. Nem mond valamit, valahogyan, hanem mindig a másikból indul ki, hogy neki ez most segítség legyen. Sáfár, aki közvetít ajándékokat és áldásokat, de úgy, hogy az a másik számára használható legyen.
A kisgyerek gőgicsél, és ez olyan kedves kis korban. De ha egy felnőtt ember is gőgicsél, vagy motyorászik valamit maga elé, ha nem tudja átadni azt az igazságot, amit ő is úgy kapott, akkor semmi haszna annak. Az érett korú embert tehát jellemzi: szolgálat munkájának tekinti az egész életét. A gyülekezetbe sem csupán épülni jön, — azért is, — hanem mindig dolgozni. Nemcsak enni akar, hanem termel is. Figyeljük meg a gyerekeinket, ahogy nőnek: amíg kicsik, természetes, hogy odaülnek az asztalhoz és etetjük őket. Amikor már ő is keres: természetes, hogy tegyen le valamit az asztalra ő is. Ez magától értetődik. Aztán egy idő után egy másik kis család terhe nehezedik őrá, és akkor ő etet kicsi szájakat, aztán ott is megnőnek és ők is már hoznak haza valamit. És ez a lelkiekben is így kell hogy legyen.
Ha nem vesztek rossz néven ilyen direkt kérdést, akkor hadd kérdezzem: ma hogyan jöttél ide? Természetes az, hogy beülök, hallgatok, az ő dolga, hogy elkészüljön, ne unalmasan beszéljen, mondjon használható igazságokat, érdekes, tartalmas prédikációt, aztán majd lesz vele valami. Vagy pedig úgy jöttünk, hogy valami munkánk is van. Valakit hívtunk ide és nagyon imádkoztunk útközben, hogy a találkahelyen ott legyen. És nagyon imádkozunk most is, hogy olyan hangozzék, ami őt szíven találja? Utána megbeszéljük és ha nem jött el, akkor szomorúak vagyunk. És ma délután meglátogatjuk, mert neki szüksége van Istenre, mert neki is Istenre van szüksége. Például ez hányunkat jellemez itt?
Nemcsak épülni, hanem dolgozni. Az érett hitű ember természetesnek tartja, hogy a szolgálat munkájára hívta el őt az Úr. Nyilván csak az tud dolgozni, aki közben táplálkozik is. Ez világos! Itt csak arról van szó, hogy nem csak táplálkozni, hanem dolgozni.
A másik, amit ugyanebben a mondat​ban ír az apostol: a Krisztus testének építésére. Ez a feladatunk. A Krisztus testének építése. Mit jelent ez? Ez egyszerűbben azt jelenti: embereket Jézushoz vezetni. Vagy ahogy Jézus mondta a tanítványoknak: embereket halászni. A tudatlanságnak, hitetlenségnek, csüggedésnek, értelmetlen létnek, a bűnnek a tengeréből kimenteni embereket és biztos talajra állítani. A Jézus nevű fundámentumra elvezetni. A Krisztus testének építésére.
Az efézusi levélben Pál apostol úgy beszél a Krisztusban hívők közösségéről, mint egy élő organizmusról, testről. Ennek a feje maga Krisztus, a benne hívők pedig a testnek a tagjai. És a test tagjainak az egyik feladatuk az: hívogassanak másokat is Krisztushoz, mert nekik van erre szükségük. Nem az a fontos, hogy a test növekedjék, az a fontos, hogy azok a halálból az életre jussanak. Tagolódjanak be a Krisztus-testbe, legyen igazán kapcsolatuk Jézussal és azután egymással is. Ehhez megint kell: beszélni tudjon az illető Jézusról, hogy adjon olyan könyvet, — vagy leginkább egy Szentírást az illető kezébe, ami segíti Jézushoz találni őt, hogy az illetőnek az élete olyan legyen, ami hitelesíti a szavait, ami önmagáért beszél, hogy tudjon folyamatosan imádkozni azokért, akikért felelőssé tette őt Jézus, és akiket szeretne betagolni a Krisztus-testbe. Ezért fog például ma délután is írni egy levelet, vagy elmegy valahova, vagy telefonál. Nagyon sok lehetősége van erre az embernek a családban, a munkahelyén, még az utcán is — mindenütt.
Amikor a Krisztus szerelme szorongat valakit, — olyan szépen írja ezt az apostol. Amikor ő magáról ezt mondja: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megnyerjek némelyeket. Nem magának, a Krisztusnak és a némelyek érdekében. És amikor azt mondja: mintha Isten kérne mi általunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Ismerős-e ez nekünk? Ez a szenvedélyes szeretet mások iránt, akik még Krisztus nélkül élnek, hogy legyenek az Övéi. A Krisztus testének építése.
A harmadik, amit szeretnék kiemelni a sok közül: „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésé​nek egységére ...” Vagyis a felnőtt korú hívő folyamatos tapasztalata, hogy összetartozik a többi hívővel. Jézus Krisztust ugyanannak ismerte meg, mint mások, és ugyanannak is vallja. Éppen ezért a hit és az Isten-ismeret kérdéseiben nincs egyéni véleménye. A fő határoz meg mindent: Jézus, a kijelentés az alapja minden tanításnak: a Szentírás, ezt kell egyre mélyebben megismerni; és minél mélyebben megismeri valaki, annál inkább látja, hogy felismerései egyeznek a többiekével, akik ugyanígy akarják megis​merni.
Az érett hitű ember ezért nem különcködik. Ezért nem kötekedik. Ezért nem haszontalan vitatkozásokkal tölti például a bibliaórát, hanem átéli azt az egységet — amiről itt a fejezetünk elején hosszú mondatokon keresztül ír az apostol —, hogy „egy a test, egy a lélek, miképpen elhivatástoknak egy reménységében hívattatok el, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és mindeneknek Atyja, Aki mindenek felett van és mindnyájatokban munkálkodik.” Aki a szolgálat munkáját végzi, aki a Krisztus testét építi és igyekszik minél többeket Jézushoz vezetni, az mindig egynek érzi magát azokkal, akik ugyanezt csinálják. Tulajdonképpen ez magában eldönti már, hogy ki tartozik bele, a Krisztus-testbe. Ha szakadatlanul a szolgálat munkája közben találkozik egy másikkal, aki ugyanazt csinálja, azt mondja: egy lélekkel itattattunk meg. Ha ráismer egy másikban is erre a szenvedélyes szeretetre, hogy odaszeretni embereket Jézushoz — nem kell magyarázni, hogy összetartozunk. Közelebb érzi magához, mint a vér szerinti rokonait, akik még nem tagjai a Krisztus-testnek. Csodálatos nagy egység ez, amit a Krisztusban hívők ajándékba kapnak. Mert az ilyen emberek nem kitűnni akarnak a maguk egyénieskedésével, hanem eltűnni a közös szolgálatban és a Krisztusért végzett munkában. Bennük nem a lázadás lelke van, ami mindig rombolja a Krisztus-testet, hanem a Krisztus-lelke, Aki elsegíti őket az igazság egyre teljesebb megismerésére. Ők vállalják a hívőket azoknak az elesettsé​gével, népszerűtlenségével, gyalázatával együtt, mert benne vannak a Testben. Nem kívülről kibicelnek.
Olyan tanulságos az, amikor valaki elkezdi az egyház hibáit, bűneit sorolni, és azt mondja: az egyház. Saját magát kívül valónak minősíti. Kívülről sorolja a hibáit. Elárulta, hogy nem tagja a Krisztus-testnek. Az egyház így ... az egyház úgy ... Hát nem mi vagyunk az egyház? Aki így gondolkozik, az úgy látszik: nem. Ez nem azt jelenti, hogy a kritikai érzékét semmisítse meg az ember, vagy mindenre bólintson. Ellenkezőleg! Éppen belülről lehet igazán érzékelni a hibákat, de az nem úgy hangzik el: az egyház ..., hanem így: mi. Sajnos itt elrontottuk, vétkezünk, rosszul csináljuk. Hogy lehet jobban csinálni?! És már fáradozik is azon, hogy kiküszöbölje a hibát, mert a Krisztus-testen belülről akar javítani az egészen.
Nagy különbség ez. Nem véletlen, hogy erre visszatér az apostol a szakasz végén megint, ebben a bonyolult körmon​datban, ami az új fordításban érthetőbb és onnan olvasom inkább: „Az egész test pedig az Ő hatására egybeilleszkedve és összefogva a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.” Vagyis minden tagnak meg van a helye, a maga helyén helyt-áll, végzi a maga sajátos feladatát, az egésznek a javára. És így működik egészségesen a test és így növekszik majd, így lesz vonzó mások számára is ez a Krisztussal és egymással való közösség.
Így vagyunk-e mi ott? Egy gyüleke​zetben, az egyházban, az üdvözültek közösségében, a szentek egyességében, a Krisztus-testben, mint akik betagolódtak, akik onnan nem akarnak sehova sem menni, akik azt akarják végezni, amit feladatként kaptak az egésznek a javára. Úgy, hogy közben észre sem lehet venni őket. Amíg egészségesen működik egy szervünk, nem sokat szoktunk rá gondolni. Ha már oda kell figyelni rá, akkor valami baj van, akkor már beteg. Amíg egészségesen végzi valaki a Krisztustól kapott feladatát, mint érett hitű keresztyén, addig észrevétlenül marad. Addig az egész test lesz nagy: Krisztus növekedik mások szemében. Az ilyen embernek nem kívánságai vannak, nem követelőzik, nem elégedetlenkedik, hanem ad. Szakadatlanul ajándékoz, áldozatot hoz, és ez neki egészen természetes. Ilyen a természete, mert ilyen Krisztusé, Aki nem azért jött, hogy Neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. És az ilyen ember sose lesz magányos. Hiszen van funkciója és végzi a feladatát, hiszen tudja, hogy rászorul mások szolgálatára, ő meg használhat másoknak. Kialakul egy kölcsönös adásvevés: egymás építése és közben épül az egész. Van értelme az életének, szívesen vállalja a nehézségeket is ezért. A helyén van.
Ott vagyunk-e mi mint érett hitű keresztyének?
Negyedszer azt emelem még ki alapigénk gazdagságából, hogy a felnőtt, nagykorú keresztyén stabil. Van állóképessége és van a rosszal szemben ellenálló képessége. Így olvastuk itt: „többé ne legyünk kiskorúak, akiket ide s tova hány a hab, és hajt a tanításnak akármi szele: az emberek álnoksága, a tévelygés ravaszsága és csalárdsága miatt.” A felnőtt embert nem olyan könnyű becsapni, mint egy gyereket. A gyerek naiv, ismeretei is hiányosak, tapasztalata is kevés van. A felnőtt átlát a ravaszságon. Az érett hitű ember leleplezi a világosság angyalát, aki igéket idéz, de el akar tévelyíteni bennünket. A mi korunk tele van ilyen tévtanításokkal, amik a Bibliára hivatkoznak, Jézus nevét emlegetik, — majdnem azt mondják, ami a Szent​írásban van. Ahhoz kell érett korúnak lenni, hogy ezt a majdnemet leleplezze az ember. Hogy erre határozottan rámutasson, és azt mondja: emiatt nem igaz, amit mondasz. Majdnem igaz, vagyis nem igaz.
Isten nekünk nem féligazságokat jelentett ki. Az Ő egyszülött Fiát jelentette ki, Aki azt mondta magáról: én vagyok az igazság, a valóság.
Nos, az érett hitű embert nem lehet könnyen megtéveszteni. Itt a Bibliában egy korabeli kockajátékról is szó van, amelyikkel nagyon könnyű volt csalni, és aki nem volt járatos a játék fortélyaiban, azt könnyen félrevezették. Ezt a képet használja itt Pál apostol. Sokan akarnak játszadozni velünk ma is, az érett hitű, nagykorú keresztyént nem könnyű becsapni. Mert mindent az igazsághoz mér. Így is folytatódik itt: „Azért az igazságot követjük.” Mindent Jézus Krisztushoz mér. És ahogy a Zsidókhoz irt levélben olvassuk: gyakorlottak az érzékei a jó és rossz között való különbségtételre. (Zsid 5,14).
A szolgálat munkájára hívott el minket a mi Urunk, és az érett keresztyén ezt természetesnek tartja, és végzi. Ez azt is jelenti, hogy Krisztus testének építését, emberek üdvösségét munkáljuk, Jézushoz akarunk vezetni mindenkit, akit lehet, mert tudjuk, hogy csak Ő a menedék nekünk. Ebben a földi életben is, meg a halál után is. Átéljük eközben ezt a csodálatos egységet, hogy összetartozunk Krisztussal és egymással, és nem különcködünk, nem egyénieskedünk, hanem feloldódunk ebben az áldott szolgálatban, és átéli a felnőtt hívő azt, hogy közben állóképességet kap. Stabilitása van, nem ingó-bingó zöld fűszál, hanem mélyen gyökerező, erős fa, aminek neki lehet támaszkodni, ami másokat is megtart, másoknak is hasznára van.
Megvannak-e ezek a jellemvonások az életünkben? Szeretnénk-e, hogy meglegyenek? Kívánjuk-e ezt a többet, amit Isten kínál? Nekünk nem emberek kitalálta és felkínálta többletre kell vágyakoznunk, hanem ahova Isten el akar segíteni. Amíg eljutunk mindnyájan oda. A lelki érettségünk hol áll? Lehet-e érettségiznünk lelkiképpen?
Ki tud növekedni? Az elején említet​tem már, hogy nyilván csak az az élet tud növekedni, amelyik létrejött. Először Jézus életének el kell kezdődnie bennünk. Először el kell oda jutni mindenkinek, hogy Jézust behívja az életébe és azt mondja: Uram, nem akarok én ezzel az ingatag, labilis, erőtlen lelkiséggel tovább küszködni, gyere és Te légy Úr az életemben! Aztán engedi, hogy Jézus jusson szóhoz, Ő indítsa, cselekedjék általa, és így növekszik, erősödik az új élet, míg eljutunk mindnyájan az érett férfikorra.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy föltámadjon a vágyakozás bennünk erre és munkához lássunk már ma! El lehet kezdeni ezt az életet, tovább lehet lépni, és egyszer majd eljön a kiteljesedés, a színről-színre látás, amikor mi is hasonlókká leszünk Őhozzá.

Kedves Testvérek! Az evangélizáción egy héten át foglalkoztunk Gedeon történetével. Ma egy hete láttuk, hogy Istennek ez a kiválasztott embere, aki mindig mindenben engedelmeskedett Urának, élete végén mégis elbukott. Az, aki nagy lendülettel és félve is engedelmesen nekilátott a bálványok kiírtásának, maga készíttetett a házába bálványt. Csodálkozva vettük azonban észre, hogy nem ez az utolsó adat a Bibliában Gedeonról, hanem a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete az õ nevét is feljegyezte a hit hõsei között. Ebbõl ezt az igazságot állapítottuk meg, hogy Isten kegyelme nagyobb minden mi bûnünknél. És igaz, érvényes ma is, ránk is, amit Jézus Pál apostolnak mondott: "Elég néked az én kegyelmem!"

Ebbõl a bibliai megállapításból ma egy általános érvényû igazságot szeretnék hangsúlyozni: a keresztyén élet nem bûn�-központú, hanem kegyelem-központú. A keresztyén ember gondolkozásának a középpontjában nem a bûn áll, hanem Isten végtelen nagy kegyelme. Jó lenne, ha megpróbálnánk most együtt végighaladni egy gondolatmeneten, amit a Szentírás ad elénk. Adja Isten Lelke, hogy közben kiderüljön sok tévedésünk - ha van olyan ezzel kapcsolatban, - mert ez rendkívül fontos, alapvetõen meghatározza az életünket, ha ezt a gyakorlatban is komolyan tudjuk venni, hogy nekünk nem bűnközpontú, hanem kegyelem-központú életet készített Isten.

Kezdjük azzal, hogy az Istenhez közel kerülõ ember elõször mindig a bûneit veszi észre. Az tûnik fel neki, ami elválasztja Istentõl. Zavarni kezdi az, ami eddig semmi gondot nem okozott. Fájni kezd neki az, amit eddig nem is látott, vagy nem tekintett fájdalmasnak, és szeretné félretenni az útból, és megszabadulni tõle.

Két közismert példát hadd említsek, amikor Péter a nagy halászatnál nézi a halakkal teli hajóját, akkor mit mond Jézusnak: Eredj el tõlem Uram, mert én bûnös ember vagyok! Senki nem beszélt ott bûnrõl! Jézus egy szót sem szólt ilyen teológiai kérdésekrõl: megtöltötte a két hajót hallal. Péter csodálkozhatna: Uram, Te nagyszerû Úr vagy! Üresen mentünk volna, így meg van mit vinni haza a családnak! Vagy: Uram, ez szenzációs! Szakmailag nem értem, hogyan lehetett most, ilyen nagy fogás! De nem a halaknál akad el, még csak nem is Jézus nagyságát csodálja elõször.

Látva Jézus szeretetét, kegyelmének gazdagságát, azt mondja: Uram, én bûnös ember vagyok! És Te, a Szent, menj el tõlem, mert nem vagyok méltó arra, hogy a közeledben tartózkodjam. Ez nagyon jellemzõ, és mindannyiunkkal ez ismétlõdik. Vagy: ez a Péter pünkösdkor Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentõségérõl prédikál, többezer ember hallgatja az utcán, és amikor befejezi, mit mondanak az emberek: "Szívükben megkeseredvén ezt kérdezték egymástól: Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?" ( ApCsel 2, 37.) Megkeserednek a szívükben! Az elsõ, ami az Isten közelébe kerülõ ember élménye lesz, hogy rádöbben a bûneire. Mégpedig rádöbben arra, hogy így, ahogy van, reménytelen. Nem tud magán segíteni, nincs aki segítsen rajta - elveszett ember. Világossá lesz az, hogy a bûn zsoldja a halál; érvényes halálos ítéletet mondanak ki rám. Bármikor végrehajtható! Ez az elsõ döbbenetes tapasztalata annak, aki Isten közelébe kerül. Isten Igéje mint reflektor bevilágít az életünk rejtett, sötét zugaiba, és kiderül, hogy mennyi szenny van ott, ami Istennek utálatos. És ettõl szabadulni akar az ember.

Ma is sokakkal ismétlõdik ez. Én is pontosan emlékszem rá, hogy amikor Isten kezébe vett, és elindultam a hit útján, az elsõ kétségbeejtõ élményem ez volt: elveszett ember vagyok, mert átitatott a bûn.

Itt azonban azonnal elhangzik az evangélium is: "megbocsáttattak a te bûneid!" Sõt elhangzik az, amin mindnyájan csodálkoztunk, amikor elõször hallottuk. Én azt hittem, hogy rosszul mondja a lelkészünk otthon, hogy mielõtt én még rádöbbentem, hogy elveszett bûnös vagyok, Isten már megbocsátott nekem! Mert Õ mindannyiunknak tökéletes bocsánatot adott akkor, amikor Jézus a kereszten kimondta ezt: "Elvégeztetett! és lehajtván fejét, kibocsátá lelkét." Akkor, ott mindannyiunk minden bûnére tökéletes bocsánatot adott Isten. Ezért a bocsánatért hittel jelentkeznünk kell mindannyiunknak késõbb, de a bocsánat megvan. Mielõtt nekem fájni kezd a bûn, Isten már megoldást adott arra. Mielõtt én félni kezdtem attól, hogy ezért halál jár, már Valaki meghalt az én bûneimért. Mielõtt én rettegni kezdtem az ítélettõl, aminek igazságosan be kell következnie azok után, hogy én ilyen vagyok: ezt az ítéletet Valaki már elszenvedte, és kimondták az én felmentõ ítéletemet! Amnesztiát kaptam! Aki ezt hiszi, annak az életében ténylegesen érvénybe lép az amnesztia, és az az Isten gyermekeinek a szabadságában örömmel élheti tovább az életét.

Csakugyan úgy van, ahogy az apostol írja: "Kegyelembõl van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tõletek van. Isten ajándéka ez, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék" (Ef. 2:8-9.). És mindez még az örökkévalóságban megtörtént.

Van a Jelenések könyvében egy sokak számára érthetetlen mondat, ami éppen ebben az összefüggésben kap fényt, amikor Jézus haláláról van szó, és arról, hogy kinek a neve van beírva az élet könyvébe, és kié nincs; "az élet könyvébe, amely a Bárányé, Aki megöletett a világ alapítása óta" (Jel. 13:8.) - így is lehet fordítani: a világ alapítása elõtt. Mielõtt még Isten a világot megteremtette, már elrendezte az én bûneim következményeit.

Ki érti ezt? Senki! Nem fér bele a mi szûk értelmünkbe. Nagy titok ez, de tény. Olyan üdvtény, amit biztosra vehetünk, és aminek az erejébõl sokan élhetünk. Aki ezt hittel komolyan veszi, annak új helyzete van Isten elõtt, új státust kapott és új életet: ez az újjászületés.

Ennek az igazságnak mind a két felét kell hangsúlyozni. Egy sor fölösleges teológiai vita adódik abból, hogy hol az egyik, hol a másik felét hangsúlyozzuk a másik rovására. Az egyik fele az, hogy csak az becsüli meg Isten kegyelmét, aki egyszer már eljutott oda, ahova Péter: Uram, eredj el tõlem, mert én bûnös ember vagyok! Vagy oda, ahova Péter nagypéntek hajnalán, hogy azon, aki én vagyok csak sírni lehet - és kimenvén onnan, keservesen sírt. Reménytelen eset vagyok, Uram! Aki komolyan veszi azt, hogy halálra ítélték, és ez a ítélet bármikor végrehajtható, és ha nem változik semmi, végre fogják hajtani. Az ilyen ember komolyan veszi a bûnös voltát, és azt, hogy ezért halál jár, az becsüli meg a kegyelmet. Ez az egyik fele az igazságnak.

A másik fele pedig az, hogy aki viszont meghallotta az örömhírt: megbocsáttattak a bûneid, az nem a megbocsátott bûneivel bajlódik többé, és az nem bánkódik azon, hogy jaj milyen voltam, hanem örül annak, hogy szabad. Kimegy a börtönbõl, és élvezi az új életformát, azt a szabadságot, amit ajándékból, kegyelemként kapott. A keresztyén embereket ez a felszabadultság, és örvendezés jellemzi; az igazán hitben járó emberekre ez jellemzõ.

És nekünk tudnunk kell azt, hogy éppen így, egy evangélizációs hét után, amikor olyan sokszor elhangzott az igazságnak mind a két fele, s remélem, hogy harmóniában és arányosan zeng ez ott a szívünkben, - tudnunk kell, hogy az ördög minden elkövet azért, hogy bûneinkre irányítsa a figyelmet. Amíg azokkal nem foglakozunk, addig annak örül, addig nem is kell a bûnt bûnnek nevezni. De ha már valakinek világossá lett az elveszett állapota, akkor maradjon meg lehetõleg ebben az állapotban - ez az ördög célja.

Ezért mond mindig ilyeneket: te ne álmodozzál! Hát nézz végig magadon, milyen vagy! Gondolod, hogy ilyen egy hívõ ember?! Gondolod, hogy ilyenek bemehetnek a mennyországba csak úgy, minden további nélkül?! S ne is csak azt nézd, hogy milyen vagy, emlékezzél arra, hogy milyen voltál!! Hogy-hogy téged Isten kihozott abból? Hát mit képzelsz te, csak úgy egyik pillanatról a másikra el lehet azt engedni?! Majd meglátod te, hogy ismétlõdni fog! Nem szabadultál meg minden bûnödtõl! - Vagy, ha elõre nézünk, akkor aggodalommal tölt el, hogy úgyse fog ez sikerülni, bukás bukást fog követni ... És mivel néha vannak bukások, igyekszik meggyõzni bennünket, hogy na látod... Minket sose az vezessen, hogy na látod! - hanem az, hogy na hiszed-e? Mert mi hitben járunk és nem látásban. Az ördög bűnközpontúvá akarja tenni a hívõ ember életét. Amíg nem hívõ, addig ne akarjon a bûnnel foglalkozni. Ha már ide eljutott, hogy Uram, eredj el tõlem, mert én bûnös ember vagyok - akkor viszont magával foglalkozzék. Nézzen csak magára, keresse a bûneit mindig és gyötrõdjön miatta, hogy õ ilyen lehetetlen és tehetetlen alak. Sok hívõ ember ezen vérzik el!

Ezért van olyan sok örömtelen, erõtlen, bukdácsoló keresztyén, akik magukra néznek, a bûneikkel foglalkoznak, és azt hiszem, hogy ezért van olyan sok harcképtelen és lelkibeteg hívõ ember is.

Vannak hívõk, akiknek egyenesen gyanús az, ha a másik felszabadultan, örvendezve, Isten iránti hálával számol be arról, hogyan munkálkodik az életében, vagy hogyan munkálkodik általa Isten, mert illene mindig a bûneirõl beszélni. No de bûnbocsánatot kaptam! Persze, hogy komolyan veszem. Ha valaki, akkor a hívõ ember komolyan veszi a bûneit, de ugyanolyan komolyan veszi, hogy megbocsáttattak a bûnei, és ami megbocsáttatott, az Isten számontartásában nincs! Az nem választ el Tõle többé, annak az örökkévaló következményeitõl teljesen megszabadultam! Ezt kell nekünk komolyan vennünk, és ezért mondja itt az Ige, hogy Jézusra nézzetek! "Félretéve minden akadályt és megkörnyékezõ bûnt, kitartással fussuk meg az elõttünk lévõ küzdõteret, nézvén a hit elkezdõjére és bevégzõjére: Jézusra!"

Rendkívül kifejezõ ez: megkörnyékezõ. Azt jelenti, hogy behálózó. Mint amikor pókhálóba kerül egy legyecske, és onnan nemigen van szabadulás. Az lefogja a szárnyait, akárhova dugja a kis vékony lábait, mindenütt akadályba ütközik, onnan nincs kiút, ráadásul ott leskelõdik rá egy pók, - kap egy halálos döfést, és vége. Ezt akarja az ördög velünk, hogy belegabalyodjunk a bûneinkbe. Most már tudod, hogy mi a bûn? Hát ez elég baj, de még mindig van egy lehetõsége az ördögnek, hogy ennél tovább ne jussunk, és itt azt mondja az ige, hogy félretéve minden ilyen behálózó bûnt, ne magunkra nézzünk, hanem Jézusra. Ne magamra, hogy mi sikerült eddig és mi nem. Miért, az vajon nekem sikerült? Ami igazán új, azt én valósítottam meg? - Mindenestõl ajándék volt. Még több ajándékot fogadjak el, és egyre növekedni fog bennem az új élet. És ne másokra sandítsak, hogy õk hogy csinálják, - az is elbukik-e, az miben bukik el, hogy mászott ki belõle ...? Hát nem õ mászik ki belõle! Kiemeli az a Jézus, Aki kiemelte egyáltalán az istentelenségbõl és a bûnbõl. Még itt is Jézusra kell nézni! És ne a múlt bukásaira, a jelen állapotára, amikor valaki mai nyelven azt mondja, hogy megint a padlón vagyok, - és ne a jövõ miatti szorongással beszéljek a hívõ életemrõl, mert ez azt jelenti, hogy megint csak horizontálisan, földszintesen, vízszintesen gondolkozom. A keresztyén élet alapvetõen vertikális kötöttségû. Fölfelé nézek arra, Aki elkezdte bennem a hitet, és el is fogja végezni. A hitnek elkezdõjére és befejezõjére: Jézusra nézzek! Arra, Aki megszólított, akinek a közelében leleplezõdtek a bûneim, Aki fölragyogtatta elõttem ezt a távlatot. Akire való tekintettel Isten elfogadott engem, és akivel együtt - óh csodák csodája! - mennyei polgárjogot kaptam. Nem énrám való tekintettel, és nem a teljesítményeimért, - egyedül Jézusra való tekintettel.! A mennyország kapujában Õt keresik, és aki Õvele megy, az bemehet. Senki nem vizsgálja a múltját, zsebeit, szívét, gondolatait, hiszen aki Jézussal összekötötte az életét, az minden szennytõl megtisztulást kapott, és az Õrá való tekintettel mehet. Akkor én se arra gondoljak, hogy mi volt, hogyan rontottam el, hogyan fogom elrontani...

Ne magamra nézzek, ne másokra, ne a bûnre, mert megigéz, hanem "nézvén a hitnek elkezdõjére és bevégzõjére: Jézusra"!

Baedeckernek tulajdonítják ezt a mondást: Ne foglalkozzál sokat nehézségeiddel, foglalkozzál sokat dicsõséges Megváltóddal!

Ez a hívõ ember egyik jelszava. Persze, hogy vannak nehézségeim, és persze, hogy meg kell oldanom a problémákat, el kell végeznem a kötelességemet - világos! Mégpedig nagyon jól kell elvégeznem a leghétköznapibbat is, mivel hogy Isten gyermeke lettem. De ne a nehézségeim igézetében próbáljam ezt elvégezni, mert az megbénít, hanem az Õ dicsõséges gyõzelmére gondoljak! Ne a saját vereségeimtõl féljek, hogy hátha megint bekövetkezik ez meg az, hanem arra gondoljak, hogy Õ tökéletes gyõzelmet szerzett a kereszten. Ne a saját erõtlenségemtõl tegyem függõvé azt, hogy most milyen kedven van, mekkora lendülettel fogok hozzá - egyáltalán hozzákezdek-e Isten parancsainak teljesítéséhez, - hanem nézvén a hitnek elkezdõjére! Aki elkezdte bennem, az fogja adni a hitet ehhez is, én csak csináljam! Engedjem, hogy vigyen, és majd "vitetek". Többször elõfordul ez a kifejezés a Bibliában. Vitetem... Átélem azt, hogy hinni sokszor azt jelenti, hogy ráfekszem a folyóra és az visz. Nem is kell tempózni, éppen csak fenntartom magamat. A folyónak sodrása van. Sokkal nagyobb erõ van benne, mint amit én a két gyenge karommal ki tudnék fejteni... Nem azon múlik a gyõzelem, hogy én meddig bírom... Amíg a tengerbe be nem fut, addig sodor, csak engedjem, hogy vigyen. Ez a hit. Mondjak le arról menet közben, amirõl az indulásnál lemondtam, hogy majd én megoldom az életemet. A megoldást Tõle fogadtam el! Hát akkor a maira is lesz nála megoldás, meg a holnapira is, meg a holnaputánira is. S lehet, hogy holnapután sokkal nagyobb gondjaim és nehézségeim lesznek, mint tegnap voltak... Talán magam sem veszem észre, hogy közben nõ a hitem, de ne magamra nézzek, hanem a hitnek elkezdõjére és bevégzõjére: Jézusra!

Mi az oka annak, hogy olyan sok bűnközpontú hívõ ember van? Egyebek között az, hogy nem tudjuk, mit jelent az újjászületés. Két véglet között hánykódik az ember évezredek óta. Vannak, akik azt gondolják, sõt állítják is, hogy aki újjászületett, az bûntelenné válik. És vannak, aki azt mondják, hogy az újjászületés is egy olyan próbálkozás, ami javít valamit az emberen. Ez a tévtanítás a második század óta újra és újra felhangzik, és ma újra felerõsödött itt Magyarországon is, hogy el lehet jutni a bûntelenségig.

Spurgeon írja, hogy amikor tizenévesen hívõ emberré lett, nagyon kereste azt, hogy hogy lehet növekedni a hitben, és bántotta õt, hogy vissza-visszaesik a régi bûneibe. Legalábbis a kívánság megmarad, és akkor kemény harc következik. És akkor jött a falujukba egy igehirdetõ, aki arról beszélt, hogy el lehet jutni a bûntelenség fokára. Lehet olyan, hogy a hívõ emberbõl már a kívánság is kivész... S a végén szerényen megjegyezte, hogy õ pl. már eljutott ide. Spurgeon még fiatal volt és tapasztalatlan, de érezte, hogy ez nem lehet igaz. Hiányos Biblia-ismerete alapján is azt mondta, hogy a Bibliából ilyen nem olvasható ki. És elhatározta, hogy kipróbálja, hogy igaz-e a prédikátor esetében. Másnap óvatosan mögéje lopózott, és egy kanna tejet e fejére öntött.

Pillanatok alatt kiderült, hogy megvan még a régi természete neki is, és igenis él ott az ún. ó-ember, amelyik szóhoz is jutott azonnal.

Nem igaz az, hogy bûntelenné válik az ember! Ezt nem igéri az ige. De az sem igaz, ami a világ részérõl jön, mégpedig elismerésnek szánják, hogy Isten munkája besorolható a különféle emberi fáradozások közé, ami próbálja megjobbítani, javítani egy kicsit azt, ami elromlott. Eltorzult a gondolatunk, ferde a jellemünk, különféle ferde hajlamaink vannak, ami aztán vagy kiderül vagy nem... Vagy elviselhetõ még, vagy már nehezen elviselhetõ fokon jelentkezik és így tovább - hát javítsunk ezen valamit. Ilyen lenne az újjászületés is. Hányszor mondják azt, hogy nem árt az, ha tanul egy kis hit- és erkölcstant, attól másképp fog élni... Vagy: nem árt, ha egy kis vallásos nevelést kap.

Valaki egyszer azt mondta: foglalkozzanak a fiammal, és legalább azt érjék el, hogy többet ne törjön be! A többi maradhat - mondta az anyuka. Nem ez az újjászületés! Az nagy dolog, ha többet nem fog betörni, de nem ez az újjászületés!

Két nagyon fontos tényt említ a Biblia, ami az újjászületéskor bekövetkezik, és ha ezt világosan látjuk, akkor talán könnyebben kijutunk a bűnközpontú szemléletbõl, és eljutunk egy egészséges, örvendezõ, szabad, kegyelem-központú életre.

Ez a két tény a következõ: Új helyzete lesz az újjászületett embernek Isten elõtt; a másik: új természetet kap Istentõl. Új helyzete, ez azt jelenti, hogy eddig Isten ellensége volt, szemben állt Istennel, akkor is, ha direkt nem lázadt, vagy nem gyalázta, nem tagadta Õt, de örökké vitatkozunk a szívünk mélyén Istennel.

Még az imádságaink is sokszor Istennel való gyõzködések, hogy rá akarom venni valamire. Szembeállok Vele, nem tételezem fel róla, hogy Õ nekem a legjobbat akarja, és nem nekem kell tanácsot adni Neki, hogy mit csináljon velem, mert Õ jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam. De ez a bizalom hiányzik belõlünk alapvetõen. Ellensége az ember Istennek. Az újjászületésben pedig Isten befogadja õt a családjába, és Isten gyermekévé lesz. Hozzátartozója lesz. Hozzá tartozik végérvényesen. Mennyei polgárjogot kap. Mivel befogadta egy ember Jézust, Jézusra való tekintettel befogja õt Isten az Õ országába, és ez nem változik meg késõbb! Isten igazzá nyilvánítja az ilyen embert, és úgy kezeli.

A másik tény pedig az, hogy új természetet kap: Jézus Krisztus természetét. Sõt Péter apostol így írja: "isteni természet részeseivé leszünk". A Szentlélek, akit kap ilyenkor az ember, képessé teszi arra, hogy engedelmeskedjék Istennek, és az önmagában minden jóra tehetetlen, nyomorult, elesett ember Isten akarata szerint tud élni örömmel és felszabadultan.

Tehát megváltozik az Isten elõtti helyzete új státust kap, és új természetet. Akkor miért vétkezik mégis? Azért, mert megmarad a régi természete is. Éppen itt derül ki, hogy nem azt jobbítja meg Isten, hanem a mellé kapjuk Krisztus természetét is, hogy az az indulat, az a motiváció legyen bennünk, ami Jézus Krisztusban volt. És bizony néha elõfordul, hogy megszólal a régi és újra az érvényesül, és ezzel megszomoríthatjuk Istent, - de ezzel nem estünk ki a kegyelembõl! Itt téved sok hívõ ember. Az nem bizonytalan állapot, hogy Isten gyermeke vagyok-e vagy nem!

És az, hogy Isten engem szeret vagy nem, az nem a pillanatnyi teljesítményemtõl függ! Tehát Isten nem függ senkitõl és semmitõl! Nem az én viselkedésem függvényében dönt felõlem, hanem Õ döntött. Azt olvastuk, hogy a világ megalapítása elõtt, és ezt Õ nem gondolja meg utólag. Ha a hívõ ember vétkezik, azzal megszomorítja mennyei Atyját, és megszomorítja a benne lakozó Szentlelket, de ezzel nem esett ki a kegyelembõl!

Nem szabadít ez fel vajon a könnyelmû vétkezésre? Nem! Mert az újjászületett embernek a szíve már Istené. Õ egyszer s mindenkorra odaállt Isten mellé, és nem is akar onnan többé elsodródni, csak pillanatnyilag megbántotta Õt. Engedett valamiben a régi természetének, de a szíve, az akarata, az egész lénye odatartozik Istenhez. És menet közben is csak azt teheti, amit az út elején tett: leborulva megvallja, és bocsánatot kér, és mint megigazított bûnös mégis csak örömmel megy tovább a maga útján.

Ezt kell komolyan vennünk, nem csak azt, hogy a bûn zsoldja a halál. Aki ezt nem veszi komolyan az úgysem jut tovább, az sose jut el erre az örömre. Tehát nem csak azt, - azt is, - de azt is, hogyha megbocsátattak a bûnei, és Isten gyermekévé fogadott, akkor Isten gyermeke vagyok! És ha éppen képmutatóskodtam? Akkor éppen az Isten hitvány gyermeke vagyok és szégyelljem magam emiatt, és vegyem komolyan, hogy erre is ad nekem bocsánatot.

Aki ezt komolyan veszi, azt ez nem arra szabadítja fel, hogy bármit csinálhat, mert Isten úgyis megbocsát, hanem az ilyen embert éppen az jellemzi, hogy semmivel sem akarja Õt megbántani! Ekkora szeretetet, ennyire meg nem érdemelt kegyelmet én hálás és engedelmes élettel akarok fogadni (nem viszonozni, mert azt nem tudom), de így szeretném tudomásul venni, és ebben szeretnék maradni. Erre szabadítja fel, az engedelmességre szabadítja fel az Isten jósága és kegyelme a bûnös embert.

Tehát nagyon fontos, hogy Isten nem a mi pillanatnyi viselkedésünk és lelki állapotunk szerint minõsít minket. Õ adoptált, gyermekévé fogadott, és ezt nem gondolja meg! Ezért kell kitartással megfutnunk az elõttünk lévõ küzdõteret.

A Galata levél sokszor idézett mondata utal erre, hogy itt küzdelemrõl van szó a bennünk megmaradt régi természet és az újjászületésben kapott új természet között. "Mondom pedig, hogy Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát véghez ne vigyétek, mert a test a Lélek ellen törekedik, s a Lélek meg a test ellen. Ezek egymással ellenkeznek, hogy ne azt cselekedjétek, amit akartok." (Galata 5, 16-17.)

Az újjászületett ember már azt akarja, amit Isten. Az ördög mindent megtesz, hogy ez meg ne valósuljon. Isten tehát minket bûntelenekké tesz, de nem is csak kisebb-nagyobb javítást végzett rajtunk az újjászületésben, hanem új helyzetbe kerültünk, és ez állandó; s új természetet kaptunk, és az elvehetetlen. Ebben kell kitartással harcolnunk, nézvén közben soha nem magunkra, meg a múltunkra, meg egymásra, meg a lehetséges veszélyekre, hanem arra a Jézusra, Aki elhívott, Aki elkezdte bennünk a hitet, és Aki be is fogja fejezni.

És Akirõl azt olvastuk még itt a Zsidó levélben, hogy "keresztet szenvedett, és tökéletes váltságot szerzett nekünk."

A mi gyõzelmes életünknek a feltétele és forrása ez a bizonyosság, hogy Jézus váltsága tökéletes.

Hadd fejezzem be azzal, amit nagy szeretettel kérek, hogy mindenki tanuljon meg könyv nélkül. Az énekes könyvünkben van egy ötlapos függelék a végén, és ott néhány nagyon hasznos, szép olvasmány. Ott van a Heidelbergi Káté elsõ két kérdése és felelete is. Az elsõ kérdés mindazt, ami a gyõzelmes életünkrõl szól a Bibliában, összefoglalja, amikor azt mondja:

- "Mi a te egyetlen vigasztalásod életedben és halálodban?

- Az, hogy mind életemben, mind halálomban, mind testestõl mind lelkestõl nem a magamé vagyok, hanem az én hûséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Õ drága vérével minden bûnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megõriz, hogy az én Mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemrõl, sõt inkább minden az én üdvösségemet kell, hogy szolgálja. Ezért Szentlelke által bizonyossá tesz engem az örök élet felõl, és szív szerint késszé tesz arra, hogy ezentúl Neki éljek."

Benne van az egész keresztyén élet, annak legfõképpen az alapja, hogy nézvén a hit elkezdõjére és bevégzõjére, Jézusra.

Isten segítsen minket bártan megfogózni Isten ígéreteiben, és bátorítson minket, hogy ténynek kezeljük azt, amirõl a Biblia tényként számol be: Jézus tökéletes váltsága a mi gyõzelmes életünknek az alapja.

A múlt héten kezdtük el tanulmányozni Elizeus próféta életét. Akkor, az ő elhívásának a történetén keresztül értettük meg Istennek mihozzánk szóló üzenetét is. Láttuk, hogy Isten ma is embereken keresztül akarja elvégezni az Ő áldott jó munkáját. Nem az emberek személyes kiválóságától függ, hogy ki alkalmas erre, neki engedelmes szolgák kellenek. Olyanok, akik bíznak benne és készek megtenni, amit parancsol. Láttuk azt, hogy Elizeus egyszerű parasztfiú volt, végezte a munkáját a szolgákkal együtt, s akkor érte utol Isten elhívó parancsa. Azonnal engedelmeskedett. Nem beszélték le a szülei sem erről a nehéz döntésről. Hazament, elbúcsúzott és beállt abba a szolgálatba, amit Isten rábízott. Ez a szolgálat egyáltalán nem volt látványos. Idéztük azt a mondatot a későbbi életéből, amikor kívülállók jellemzik őt. Ő az, aki vizet öntött Illés kezére. Valóban, szolgai munkát végzett a nagy próféta, Isten kiválasztottja, Illés mellett. Engedelmes volt Istennek, és csöndesen szolgált azzal, amire éppen szükség volt, akik mellé Isten odaállította. Engedelmesen fölfelé és alázatosan szolgálni a többieknek. Ez jellemzi azokat, akiket Isten használni tud. Ha megmarad a feltétlen engedelmesség Isten iránt, és ha semmilyen szolgálat nem rangon aluli, nem alantas nekünk, amit Isten bíz ránk, akkor csodálatos érlelődésen megy át a hívő ember.
Ez történt Elizeussal is. Három esztendő telt el így, és ez alatt Elizeus lelkileg megért, és Isten most már őt tette prófétává Illés helyett. Erről szól a mai történet. Arról, hogy hogyan búcsúzik el az öreg szolga, és hogyan állítja be Isten helyette a fiatalabbat.

Két személyre figyeljünk tehát, mert ezt a kettőt állítja ma az ige a szemünk elé: hogyan búcsúzik Illés a szolgálatból, az élettől, Elizeustól, és miből derül ki, hogy Elizeus most már érett arra, hogy tovább folytassa azt a munkát, amit Isten Illésen keresztül kezdett el.

Hogyan búcsúzik tehát Illés? Ez az első kérdés. Úgy, hogy készül az életből való kilépésre. Olyan különös tapasztalat az, hogy a legkisebb utazásra is általában készülni szoktak az emberek. Ha előző nap szólnak valakinek, hogy másnap vidékre kell mennie a munkájából kifolyólag, este összekészíti a legszükségesebb holmit. Ha nem ér haza másnap, a közlekedés miatt sose lehet tudni, egy pizsama, borotva, fogkefe, pénz, igazolvány stb. ott legyen. Készülünk még egynapos, még egy félnapos útra is. És amikor egy család megy valahová nyaralni, micsoda sokszor szükségtelen készülődés előzi meg. Az, hogy egyszer kivétel nélkül mindannyiunknak el kell menni ebből az életből az örökkévalóságba, az olyan út, amire olyan kevesen készülnek. Ijesztő a lelkészi munkában az, hogy milyen készületlenséggel kell találkozni egy-egy nagy beteg ágya mellett, vagy haldoklónál. Mintha nem tudnánk születésünk pillanatától fogva, hogy egyszer meg fogunk halni. És erre, a legtöbben mégsem gondolnak. Azért nem, mert félnek attól a pillanattól. Úgy tesznek, mintha az nem következne be. Az ilyen embereken nem lehet segíteni. Akiben van egy kis józanság, hajlandó a tényekkel számolni, aki felelősen gondolkozik és cselekszik, annak mégiscsak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy előbb-utóbb, nem lehet tudni, mikor, — lehet, hogy ma — meghalunk. És erre fel kell készülni.
Olyan szép példa erre a Biblia sok alakja, így Illés próféta is. Komolyan vette azt, hogy egyszer véget ér az idő, át kell lépni az örökkévalóságba. Megszűnik az itteniekkel való kapcsolata, és egy másfajta kapcsolat kezdődik. Egyszer abbahagyja azt a munkát, ami betöltötte az életét, és Isten magához veszi, Ő maga mondta így — és akkor mást fog csinálni. Sok minden elmarad, ami itt volt, sok minden tökéletessé válik ott: Isten dicsőítése, stb. Föl kell készülni! Találkozás vár reá. „Mielőtt az Úr magához vesz engem” — mondja Elizeusnak úgy, mintha egy szülő mondaná a gyerekének, hogy este 5 után jövök a munkából és találkozunk. Ugyanolyan biztos, vagy még bizonyosabb tény. Mielőtt magához vesz engem, beszéljünk meg egyet s mást. Rendezzük el a dolgainkat. Nem kell megijedni, ez nem valami rettenetes tény, hogy az Úr magához vesz engem. Egészen bizonyos, hogy bekövetkezik. Készüljünk fel! Ne találjon készületlenül az életünkben ez a nagyon fontos, a legfontosabb esemény! Erre derűsen, kiegyensúlyozottan, tudatosan és idejében fel kell készülni!
Úgy beszélgetnek itt ketten Illés haláláról, mintha nem ilyen szomorú, számunkra megterhelt, tragikus, rettenetes dologról lenne szó. Mert nekik nem az. Vele jár az élettel, de nem úgy jár vele, mint ahogy a sztoikusok próbáltak erről beszélni vagyis a hitetlen ember, belemenekül valami fölényes cinizmusba, mintha nem lenne probléma. Hát hogyne lenne! Annak is nagy feladat ez, aki kilép az életből, akinek meg sokat jelentet, szoknak nagy veszteség. Mindenkit érzékenyen érint. Annál inkább fel kell készülni rá. Tudni kell, hogy mi történik, s mi kell, hogy ezt megelőzze.
Különös, hogy Illés szeretne csöndben maradni egyedül, és úgy készülni. Elizeus nem hagyja. Ott van mindig a nyomában. Ennek is megvan az oka — majd erről is még beszélünk.

Azután végigjárja azokat a helyeket, ahol szolgált. Ugye, kedves emlékek kötik oda — mondanánk mindjárt. Még egyszer elmegy a kedves helyekre. Nem azért megy. Ez a mi óemberi gondolkozásunk, amiből kihagyjuk Istent. Azt mondja Illés, hogy lemegyek oda, mert szeretném még egyszer látni? Nem ezt mondja: elmegyek, mert az Úr küld oda. A halála pillanatáig küldetésben jár. Nem azt teszi, ami az eszébe jut, hanem amit az Ura parancsol. Csak az ilyen ember való prófétának. Csak az ilyeneket tudja használni Isten. Aki a halála percéig Isten küldetésében jár, odamegy, ahova küldik, és nem megy sehova, ahová nem küldik. Nagyon jó lenne, ha ezt megtanulnánk Illés prófétától.
Látom ezt idős testvérek életében, hogy azok a boldog és kiegyensúlyozott emberek, akik fogyó erejükkel, egyszer gyengébben is, az Úrra figyelnek és engedelmeskednek. Amikor valaki ilyeneket mond: édes öregem, te már ezt megengedheted magadnak, annyi munka, annyi fáradság után — elárulja, hogy Isten kimarad az életéből. Megengedhetnéd magadnak — mindent megengedhet magának az, aki Istentől függetlenül él. De aki neki engedelmeskedik, az nem enged meg magának dolgokat. Az nem enged meg magának semmit. Az figyel az Urára, és azt teszi, amit Ő parancsol. Ez nem valami zsarnoki rémuralom, ezt hívő emberek tudják a legjobban, ez a legbiztosabb élet. Az ilyen ember van bebiztosítva attól, hogy tévedjen, hogy zsákutcába fusson, hogy utána meg kelljen bánnia, hogy helyre kelljen hozni. Aki küldetésben jár, azt elkíséri a küldője, annak mindig értelmes útjai vannak. Annak cél lebeg a szeme előtt. Az nem cél nélkül lődörög az életben. És az nem fogja halálra rohanni magát, halálra hajszolni magát. Isten nem hajszolja agyon az övéit. Pontosan tudja, hogy mit bírnak, s amit ránk bíz, ahhoz erőt is ad, s ahová Ő küldött, ott áldást is ad.

Egyebek között itt is olyan világosan kitűnik a különbség azok között, akik gyakorlatilag Istentől függetlenül élik az életüket, vagyis istentelenül, és azok között, akik függenek Őtőle mindig mindenbe, öreg korukban is, fáradtan, betegen is. Nem úgy van, hogy ekkor igen, ekkor meg nem. Vagy tőle függ az életem vagy nem.
Illés nem azt mondja, hogy Jerikóba akarok menni, hogy hadd lássam azokat, akiknek egykor prédikáltam. Eszébe sem jut! Jerikóba megyek, mert az Úr küld oda engem. Ha nem küld, akkor veszteg maradok, szépen csöndben, imádkozva, elmélkedve, azután oda is elmegyek, ahová semmi kedvem sincs elmenni. Megszoktam, hogy tőle függ az életem. Ő az Úr, és én a szolgája vagyok. Ő parancsol, és én engedelmeskedem. Ez eddig mindig így volt jó. Életem utolsó éveit, vagy napjait sem szeretném elrontani azzal, hogy függetlenítem magam az Úrtól.

Csodálatosan szép vonása ez az öreg Illésnek, aki egyszer már úgy elkeseredett, hogy azt mondta Istennek: most mindjárt szeretnék meghalni, ne kelljen ezt a nehéz szolgálatot tovább folytatnom. De azért, amíg lehelet van benne Urára figyel, neki engedelmeskedik, és oda megy, ahová Isten küldi.

Készek vagyunk-e mi arra, hogy amíg Isten akarja, folytassuk azt, amit ránk bízott vagy ha akarja, abban a pillanatban abba hagyjuk? Nehogy azt gondoljuk, hogy bármelyikünk is nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Ő tudja, hogy meddig akar használni. Ha Ő nem akar használni, teljesen kár tovább bármit csinálnunk, azon nem lesz áldás, és ahhoz nem ad erőt, és abban nincsen öröm. Készek vagyunk-e így átadni a stafétabotot, ahogyan Illés? Nem mondta: Uram, csak egy kicsit hadd maradjak még. Ez az Elizeus még tapasztalatlan, mit fog tenni, ha kiveszel a szolgálatból? Ez Isten ügye, nem Illésé, és nem Elizeusé. Nem emberekre épül Isten ügye. Fontosak neki az Ő szolgái, de Ő tudja, hogy meddig fontosak. Azután neki gondja lesz rá. Ugyanakkor semmi félelem nincs Illésben: jaj, Uram, akkor mi lesz velem? Tudja, hogy nem eltűnik majd a semmibe, nem megsemmisül. — Az Úr magához vesz engem. Erre fel kell készülni.

A másik éppen ez, amit megtanulhatunk tőle, hogy ilyen világosan egyszerűen mondja, mit jelent meghalni: „Elragadtatom, és az Úr magához vesz.” Ezt jelenti: meghalni a hívő ember számára. A hitetlennek sok minden egyebet jelenthet. Próbál tapogatózni. Vagy fél tőle, fölényesen próbál föléje emelkedni. Vagy azt mondja, hogy megsemmisülök. Vagy azt, hogy nem lehet azt tudni… Mi tudhatjuk, hogy mi lesz velünk. Erről olyan határozottan nyilatkozott mindenki, akinek Isten ezt tudtul adta, és aki a Szentírásnak hisz, Jézusban hisz, az mind elmondhatja: bizonyosan tudom, mi lesz velem. Szinte szó szerint ezt mondja Pál apostol, pedig ő jóval Illés után élt. A Timóteushoz írt második levelében írja: „Hamarosan megáldoztatom — tudja, hogy kivégzik majd Jézusért — és az én elköltözésem ideje beállott.” Nem azt mondja: meghalok, megsemmisülök, eltűnők. Ezt mondja: elköltözöm. Elköltözni azt jelenti, hogy egy a meghatározott helyről egy másik meghatározott állapotba vagy helyre költözik az ember. Az a szó a görögben azt jelenti, amikor a hajót eloldják a kikötőben és elindul valahova. Nem körbe-körbe fog járni az Óceánon. Az egyik part egy meghatározott pontjáról megy a másik part egy meghatározott pontjára lehetőleg a legrövidebb úton. Ezt jelenti a hívő embernek meghalni. „Az elköltözésem ideje beállott, ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koszorúja, amit megad az Úr, az igaz Bíró mindazoknak, akik várva várják az Ő megjelenését.”
Valaki vár ott engem, egy egészen bizonyos helyen, ajándékokkal vár. Ott engem számon tartanak, számítanak rám, és ott nekem semmivel nem lesz rosszabb dolgom, mint itt. — írja Pál a Filippi levélben. Ezért egyenesen így mondja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ott nekem jobb” — nektek meg az jobb, ha még itt maradok. Jó, hogy ezt Isten dönti el, hogy megyek vagy maradok. Ennyire emelkedetten és szabadon tudnak gondolkozni Isten gyermekei az élet és halál végső kérdéseiről. Azokról a kérdésekről, amik sok ember előtt tabu kérdések, nem szabad róluk beszélni. Nyomasztó, most még ne… majd… Mikor? Amikor már késő lesz, akkor szeretnénk beszélni róla? Most kell felkészülni, szembenézni vele, és hálát adni Istennek, hogy Ő életnek és halálnak Ura. Hálát adni Jézusnak, hogy Ő megígérte: aki hisz Őbenne, az ha meghal is, él. Annyi változás történik az életében, hogy közelebb kerül hozzá, és ez a vele való közelség véglegessé válik.

Ez mindenki számára így igaz? Mindenki elragadtatik az Úrhoz? A Biblia nagyon határozottan és világosan mondja: nem! Az megy az Úrhoz, amikor meghal, aki az Úrral járt itt a meghalása előtt is. Aki nem az Úrral járt, még messzebb kerül tőle, és az a messzeség lesz végleges. Aki itt vele járt, az még közelebb kerül hozzá, amikor meghal, és az a közelség lesz véglegessé. Utána már nem lehet változtatni ezen az állapoton!
Ha már mostanában többször elmondtam, akkor sem vagyok rest újra elmondani, mert félelmetesen fertőzi a keresztyén gyülekezeteket is az az ismét felkapott — nem modern mert már a II. században is tanították— tévtanítás, hogy ez nem így van, mert előbb-utóbb mindnyájan az Úrhoz kerülünk. Isten szeretete olyan nagy, nekünk ragaszkodnunk kell Isten kijelentett igazságához, a Szentíráshoz. Itt arról van szó, hogy nekünk ez az élet adatott arra, hogy az életünket összekössük Jézus Krisztussal. Aki itt vele jár, az hozzá még közelebb kerül, amikor meghal, és mindörökre vele marad. Aki nem jár vele, az tőle még messzebb kerül, amikor meghal, és mindörökre nélküle marad. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől! Most van itt az ideje annak, hogy összekössük vele az életünket. Ővele, ami maga az élet. Ő maga mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet.”
A harmadik, amit Illés búcsúzásánál röviden meg kell említeni, hogy mit jelent az: elragadtatom tőled? Illésről tudjuk, hogy nem természetes halállal halt meg, hanem egyik pillanatról a másikra eltűnt Elizeus mellől. Így vette magához Isten. Még egy ószövetségi alakról, Énokról olvassuk ezt. De olyan jellemző, hogy itt is ezt olvassuk: Énok Istennel járt, és ezért az Úr magához vette, és elragadtatott.

Aki Istennel jár, az kerül hozzá, akár így, akár úgy. Megállapítják rólunk, hogy meghaltunk és eltemetnek. Az Úrhoz kerülünk. Róluk, kettőjükről említi ezt az Ószövetség, hogy ilyen különös módon egyik pillanatról a másikra magához vette őket Isten. Kicsit hasonlít ez ahhoz, ahogy Jézus Krisztus visszalépett a láthatatlan világba. Úgy szoktuk mondani, hogy fölment a mennybe. És hasonlít ahhoz, amit Pál apostolon keresztül jelent ki Isten, hogy akik akkor élni fognak, amikor Jézus Krisztus visszajön, és hisznek benne, egyik pillanatról a másikra átváltoznak, elragadtatnak, és dicsőséges testet kapnak. Pontosan ez hogyan történik? Szeretnék ezt sokan tudni. Ezek a „hogyan”-ok azok, amikre Isten nem ad olyan részletekbe menő tájékoztatást, amilyet szeretnénk. Hadd kérdezzem meg most komolyan: tényleg ez a fontos, hogy hogyan történik, vagy az, hogy ilyen hatalmas a mi Istenünk, és ilyen hűséges maradhat hozzá valaki, mint Illés is, és ilyen perspektíva, távlat van előttünk, hogy akár így, akár a meghaláson keresztül, de közvetlen Isten közelébe kerülünk, mert magához vesz Urunk, amikor majd meghalunk, ha hiszünk benne. Azt hiszem, ez az utóbbi a fontos, és nem az, hogy hogyan.

Mint ahogy nem tudjuk, hogyan teremtette Isten a világot, hiszünk kijelentett igéjének, hogy Ő alkotta, teremtette, és Ő a mi gazdánk. Végül is egzisztenciánkban ez határozhat meg bennünket, ha ezt hisszük. Isten gondoskodott róla, hogy sok titok legyen előttünk, így is olyan kaphatók vagyunk a büszkeségre és az elbizonytalanodásra. Kell látnunk, hogy a titkok az Úréi, a kijelentett dolgok a mieink. Sok titkot is kijelent azoknak, akik ezt hittel fogadják tőle.

Így búcsúzott Illés, s mindez Elizeus szeme láttára zajlott. Mindenre vele együtt készül el, mindezeket ő is hallotta és fültanúja volt. Megadatott neki az is, hogy látta, hogy személyesen átélje, hogy elragadja mellőle Isten mesterét, Illést.

Elizeus ezek alatt az évek alatt és ezek között az élmények között érlelődött prófétává. Jó tanítványa lett Illésnek. Egészen mást jelentett abban az időben — de még Jézus idejében is — egy mester tanítványnak lenni, mint ahogy ma mondjuk egy egyetemi tanár hallgatójának lenni. Abban az időben a mester és a tanítvány, mint Illés és Elizeus, vagy Jézus és a tanítványai együtt éltek éveken át folyamatosan. A tanítvány mindent látott és hallott, amit a mestere mondott és tett. Teljes sorsközösségben élt vele. Tanítványnak lenni azt jelentette, hogy mindenestől átvette a mestere koncepcióját. Ha valahova elküldték, ugyanazt mondta, amit a mestere mondott volna. Nem bírálta fölül. Ha nem tetszett neki, ha nem értett vele egyet, elment más mesterhez. De ha ennél a mesternél maradt, ezt tanította tovább, azt vallotta és úgy élt, mint ahogyan ő. Azonosak voltak a céljaik, az eszközeik. Teljes lelki azonosságban kellett, hogy éljen vele.

Egyszer egy idős egyetemi tanárhoz odament egy fiatalember, aki rövid idő alatt nagy karriert csinált, és egy kicsit helykén mondta: X. Y. vagyok, a professzor úr tanítványa voltam. Mire az öregúr, aki jól ismerte ennek a fiatalembernek az életét, és sok mindent nem helyeselt abban, ezt mondta: ez lehetetlen, kérem, legfeljebb hallgatta az előadásaimat. Ez két különböző dolog, valakinek a tanítványává lenni, vagy hallgatni az előadásait.

Itt a templomban mi is mindig két táborra oszlunk. Vannak, akik hallgatják Isten beszédét, és vannak, akik úgy vannak itt, mint az Ő tanítványai. Akik kritikátlanul azonosulnak belsőleg vele, akiknek a számára igaz az, amit Isten mond, s azt azzal pecsételik meg, hogy már itt elkezdik tenni azt, amit Ő mondott, és innen kilépve is neki engedelmeskednek, rájuk lehet ismerni, hogy hasonlítanak Mesterükhöz. Pál azt mondja, hogy Krisztus jó illata is megjelenik az ilyeneken, akik tanítványok. Ugyanazt mondják, ugyanúgy élnek, és vele folyamatosan közösségben vannak. Nemcsak itt 5-től 6-ig, vagy vasárnap 10-től 11-ig, hanem állandóan. Ezek Isten kezében az eszközök. Jézus azt mondja, hogy Isten munkatársává érlelődhetnek. De ehhez ez az belső azonosulás kell.

Hogy vagyunk mi itt jelen? Úgy, mint hallgatók, az is jó, mert a hallgatókból lesznek a tanítványok, vagy pedig már úgy, mint tanítványok? Csak ezt a kettőt ne tévesszük össze! A tanítványnak van igazi közössége a mesterével.

Miből derül ki, hogy Elizeus jó tanítvány volt, és most már prófétává érlelődött? Ma csak három tulajdonságára szeretnék rámutatni, azután, ha Isten éltet minket, két hét múlva majd a többire.

Az első az, hogy Elizeusnak most már közvetlen kapcsolata van Istennel, és tőle kap kijelentést. Tehát Elizeus sok mindent tud, amit éppen Illés nem mondott el neki, nem rágta a szájába. Nem Illésen keresztül értesül az isteni igazságról, hanem neki most már közvetlen kapcsolata van Illés Urával, a mindenhatóval, Istennel. Jönnek ezek a próféta tanítványok — akikkel majd legközelebb foglalkozunk, ha Isten éltet minket —, és a tudálékos bennfentesek, mindent tudók stílusában mondják: hallottad, hogy még ma elveszi tőled az Úr a te uradat? És Elizeus minden esetben nagy higgadtsággal, egy kicsit bosszúsan a pletykálkodásra hajlamos stílus miatt felel — tudom én is, hallgassatok! Isten neki kijelentette, hogy még aznap végleg el kell válnia Illéstől. Ő kap kijelentést az Úrtól. Érti már, hogy mi Isten szándéka vele, és mit mondott Ő neki. A tanítványt az jellemzi, hogy közvetítő nélkül is kapcsolata van az Úrral, és érti az Ő gondolatait. Olyan szépen mutatja ez, amikor valaki hit által közvetlen kapcsolatba kerül Istennel. Hitre jut. Kezébe veszi a Bibliát sokszor úgy, hogy addig még a kezében sem volt Biblia, és egyszerre érti. Vannak benne részek, amiket az ismeret híján nem ért. Bizonyos földrajzi ismeretek meg egyebek még hiányoznak, de a tartalmát érti. Az üzenetet, amit az Ura mond neki. Megelevenedik a kétezer éves betű, és azt mondja: ezt mondta nekem ma az Úr, és én engedelmeskedem, és boldog vagyok. Egy hete olvassa a Bibliát. Ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy most már kapcsolatba vannak az Úrral, tanítvány lett. Így is szükséges, hogy hallgassa a tanítást. Egyre jobban bele kell ásnia magát a Szentírásba, egyre jobban meg kell ismernie Isten gondolatait, de közvetlen kapcsolata van már hit által, Lélek által Jézus Krisztus kegyelméből.
Ismerős-e ez nekünk? Aki ezt már megízlelte, tudja, hogy milyen keserves dolog, ha ez a csatorna bedugul. Amikor olvasom, és nem mond semmit. Erre mondja Isten: a ti vétkeitek tartanak távol tőlem. Nem Isten hallgatott el, ti nem halljátok. S amikor kész a bűnbánatra az ember, akkor újra hallja. Azt mondja Jeremiás: „mikor hallottam a te szavadat, én élveztem a te szavadat". Elizeus tehát már hallja, érti Isten személyesen hozzá szóló üzenetét.

A másik, hogy egészen másként viselkedik. Isten akarata szerint viselkedik, mint a többiek. Annyira tipikusan viselkednek. Érdemes lesz majd elemezni ezeket a próféta tanítványokat is. Itt ülnek a gyülekezetben a mai képviselők: hallottad, hallottad? Borzasztó! És ha hallotta, mit visz ez előbbre? Ő is hallotta, ő is tudja. Szenzációnak tekintik Isten nagy tetteit, amiről egyenlőre hallgatniuk kell azoknak, akik értik, hogy miről van szó. Mivel ők nem értik, ezért fecsegnek. Éretlenek és értetlenek. Elizeus ott már a próféta hatalmával szól rájuk: hallgassatok! Itt most nem locsogni kell, hanem feszülten várni, hogy mit cselekszik az Úr. Most Ő cselekszik, és nekünk veszteg kell maradnunk. Aki most nyüzsög és buzgólkodik, az vétkezik. Ezt nem értik. Utána is különböző ötletekkel állnak elő, hogy most mit kellene csinálni, hova kell menni. Elizeus itt már olyan emelkedetten látja. Isten fölemelte őt, kiemelte a kicsinyes, susárlásra és pletykálkodásra mindig hajlamos zavarkeltésből. A próféta szólal meg belőle és mondja: tudom én is, hallgassatok! Ezek a próféták lelkesednek, Elizeust pedig Isten Lelke vezérli. És ő erre a vezetésre hallgat. Ez mutatja, hogy milyen éretlenek ezek, és milyen éretté formálta őt Isten ezek alatt az évek alatt.

A harmadik árulkodó jel az, hogy ellent mer mondani Illésnek. Vitatkozik a mesterrel. Nem fogad szót neki. Illés ezt mondja: Elizeus, maradj itt kérlek, mert engem az Úr ide, meg oda küld. És akkor a szokásos ószövetségi esküformát mondja? Él az Úr és a te lelked, megyek veled, és el nem szakadok tőled. Azt mondhatná az ember először, hogy nem eléggé engedelmes tanítvány, vagy máris fejébe szállt a dicsőség, és a nyugdíjba vonuló öregedő főnökkel vitába száll. Nem erről van szó. El van rejtve egy mondat, ami a kulcsa ennek, és nagyon érdekes vonás ebben a történetben. Kiderül, hogy Illés nem tudja bizonyosan, hogy Elizeusnak megengedi-e Isten, hogy végignézze az ő elragadtatását. Elizeus pedig tudja bizonyosan az Úrtól, hogy megadta neki azt a lehetőséget, és ő látni fogja Illés elragadtatását. Talán kicsi jeladás is ez Illésnek, hogy valóban Istentől hatalommal felruházott utóda Elizeus. Azt mondja Illés itt Elizeusnak: ha meglátod, amikor tőled én elragadtatom, akkor meglesz az, amit kértél, hogy Isten Lelkét kapjad. Ha nem látod meg, nem lesz meg, Illés tehát nem tudja, hogy meg fogja-e látni Elizeus vagy nem. Elizeus bizonyos abban, hogy meg fogja látni, mert Isten neki ezt megmondta: Ezért mer szembeszállni Illéssel.
És itt, anélkül, hogy kifejteném, hadd mutassak rá egy fontos igazságra. Nagyon vigyáznunk kell hívő embereknek arra, amikor hívőktől kapunk tanácsot. Az a tanács nem biztos, hogy Isten utasítása. Én nagyon sokszor kaptam már hívő testvérektől tanácsot, útmutatást, ami mögött fölismerhető volt Isten útmutatása, és áldom az Urat, hogy idejében segített másokon keresztül, hogy nem tévelyedtem el a ködben. De olyan is volt már, hogy egészen ostoba tanácsot adtak. Mikor ad ostoba tanácsot egy hívő ember? Ha a tanácsába belejátszik a maga emberi természete. A maga együttérzése, szánakozása, segíteni akarása, részvétele, bármilyen érzelme. Ha belejátszik, gellert kap az egész, ferde, rossz irányba megy tovább. Nem tudja Isten útmutatását közvetíteni. Nagy felelőssége a hívőknek, hogy egyedül Istenre figyeljenek, nemcsak a maguk dolgaiban, de ha megkérdeznek bennünket, és másokon kell segíteni. Mindegy, hogy milyen nemes az az óemberi tulajdonságunk, ami belejátszik — megzavarja.

Elizeust nem lehet megtéveszteni. Illés azt mondja, hogy itt maradsz, nem jöhetsz velem. Ő azt mondja: sajnálom, nekem az Úr mondta, hogy ott kell maradnom mindig melletted. El tudom képzelni, hogy Illés ezen nem bosszankodott. Már teljesen mindegy, hogy én mit tudok elképzelni és mit nem. — Isten gyermekei, Isten emberei érzékelik. És Illés ennek még örülhetett is. — Íme, ide érlelte Isten a „kicsit". Maradjon mindig nagyon kicsi, nagyon alázatos és figyeljen az Úrra, ne hallgasson senki másra. Akkor föl fogja ismerni, hogy valóban az Úr tanácsolja-e vagy pedig valami egészen nemes, de nem Istent szolgáló emberi indulat beszél a másikból. Ezért mer ellentmondani neki. Ilyen szoros kapcsolata volt itt már Elizeusnak Istennel és ilyen feltétel nélkül kész engedelmeskedni neki.
Számomra, egyénileg ez volt ennek az igének a végső kicsengése: ilyen szoros kapcsolatra szeretnék eljutni az én Urammal, és ilyen feltétel nélkül szeretnék mindig engedelmeskedni neki. Akkor tud minket használni, amíg használni akar. Akkor tudjuk boldogan abbahagyni a szeretetmunkát is, ha már nem akar tovább használni, akkor tudhatjuk bizonyosan, hogy őhozzá megyünk, hogy Ő magához vesz minket.

Karácsonykor Jézus Krisztus földre jöttére emlékezünk. Nem tudjuk, hogy pontosan melyik napon hozta világra az Ő emberi testét Mária, de ez teljesen mindegy is. Mindenesetre van egy nap, amikor különösen hálát adunk ezért. Az igazi az lenne, ha naponta megköszönnénk a karácsony csodáját. Hogy mikor történt, annál fontosabb az, hogy miért. Miért volt szükség arra, hogy a láthatatlan LélekIsten magára vegye a mi emberi testünket, és eljöjjön ide közénk?
Jézus Krisztusnak most hallott tömör mondatából próbáljuk megérteni, hogy mit jelent az, hogy Isten szereti ezt az ellene fellázadt világot. Mit jelent az, hogy aki hisz Jézusban, az nem pusztul el, hanem élete lesz? Miért történt tehát karácsony?
Azért, mert mi nem tudtunk felemelkedni Istenhez. Így, Isten nélkül pedig mérhetetlenül szenvedünk sokféle nyomorúságunk miatt. Isten tudniillik az embert az önmagával való közösségre teremtette. Ez volt az a közeg, amiben igazán emberként élhetett teljes, tartalmas, értelmes életet, amiben kibontakozhatott, ami valóban megérdemelte ezt a megjelölést: élet.
Amikor az ember fellázadt Isten ellen, ez a közösség szakadt meg, és ennek következtében ránk szakadt egy csomó olyan nyomorúság, ami miatt ma is szenvedünk. Alapvető válságba került az ember élete, és ennek a következménye minden egyéb válság, amivel nem tudunk megbirkózni. Ez a mostani is. A gazdasági válságok is, az erkölcsi válság is, a hitbeli válság is, az a sok bizonytalanság, ami meggyötri az embereket, ennek az Istentől való elszakadásnak a következménye. A betegség, a szenvedés, a fájdalom azelőtt nem volt, Isten azt nem teremtette bele a világba. A válások, a háborúk, a gyűlölködés, minden gyilkosság, a holokausztok, az éhezés, a nélkülözés, minden nyomorúság, amivel szemben alapvetően tehetetlenül állunk, ennek az Istentől való elszakadásnak a következménye.
A végső következménye pedig az lett, hogy az Isten nélkül maradt embernek Isten nélkül kell eltöltenie az örökkévalóságot is, tudatos állapotban. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Ezt a legtöbben nem veszik komolyan. Talán még soha nem is gondoltunk bele, hogy mit jelent ez személyesen nekünk. A legszörnyűbb következménye az Isten elleni lázadásunknak ez.
Beleesett tehát az ember egy olyan gödörbe, amiből nem tud kimászni, és nem segít a tudománya sem, a technikája sem, csak valami külső erő tudna minket innen kiszabadítani. Ezért jött utánunk maga Isten Jézus Krisztus személyében. Ezért történt a karácsony, hogy legyen valaki, akibe megkapaszkodhatunk, és aki képes is kiemelni minket ebből a mélységből, ahol szenvedünk. Ez a Krisztusba való belekapaszkodás a hit. „Hogy aki hisz Őbenne… — olvastuk itt —, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ehhez persze arra a felismerésre kell eljutnia az embernek, hogy nem tudok magamon segíteni, de nem mondok le arról, hogy kiszabadulhassak innen, hiszen Isten minőségileg más életre teremtett engem, és lehetséges oda eljutni. Ha csak úgy lehetséges, hogy engedem, hogy Jézus kiemeljen, akkor előre megköszönöm neki és belekapaszkodom. Ezt jelenti hinni.
Istennek ez az utánunk hajoló mozdulata pedig az, amit a Biblia így fogalmaz: „úgy szerette Isten ezt a világot”, ezt a tőle elszakadt, vele szembefordult, Őt negligáló, ellene fellázad világot.
Mi jellemzi Isten szeretetét? Jellemzi mindenekelőtt ez: kezdeményező szeretet. Mi még semmit nem tettünk a hozzá való közeledés érdekében, nem is nagyon tudnánk közeledni abból a helyzetből, amibe kerültünk, de Ő mindent megtett azért, hogy helyreálljon a megszakadt kapcsolat.
Isten szeretete feltétel nélküli. Ezt nem lehet megérdemelni, ezért nem kell semmit sem felmutatnunk, nem kell semmit teljesíteni, hogy annak fejében majd kapjunk szeretetet. Az Ő számára elég, hogy rászorulunk erre a szeretetre, és azért szeret minket.
Isten szeretetét jellemzi, hogy nem annak lát minket, akik most vagyunk, hanem akik majd leszünk. Tehát nem ebben az elesett, gödörbe esett, tehetetlen, lázadó állapotban minősít minket és foglalkozik velünk, hanem már most annak lát, akivé majd formálódunk az Ő szeretetében.
Jézus szerette Pétert, pedig Péter sokáig még olyan volt, amilyen Jézus nélkül volt. De Jézus nem az okoskodó, ellenkező, Őt kioktató és megtagadó tanítványt látta, hanem azt, aki majd egyszer mindenre kész lesz Őérte és másokért. És éppen ez a meg nem érdemelt, de folyamatosan rááradó szeretet formálta őt ilyenné.
Tudniillik Isten szeretetét ez is jellemzi, hogy formáló ereje van. Előhív belőlünk bennünk rejtve meglévő értékeket. Sőt, belénk teremt bennünk meg sem levő értékeket, mert az Isten szeretetének teremtő ereje is van. Ő annak ellenére szeret minket, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek, hogy ne maradjunk ilyenek. Ő nem azt mondja: szeretlek, ha megváltozol, hanem azt mondja: szeretlek így ahogy vagy, aztán majd éppen ennek következtében meg fogsz változni.
Amikor tehát a Biblia Isten szeretetéről beszél, akkor mindig olyan magatartásról van szó, amelyik elfogad minket így, ahogy vagyunk. Megért akkor is, ha sok mindennel nem ért egyet, amit most még gondolunk és teszünk. Isten szeretete és az irántunk való magatartása nem függ a mi magatartásunktól. Az nem reflexió, nem válasz valamire, ezért tud legrosszabb esetben egyoldalúan is szeretni bennünket; és mindig a mi érdekeinket nézi, amikor szeret, ezért egyenletesen, megbízhatóan lehet rá számítani.
Ez a szeretet öltött testet egy konkrét személyben, és ez Jézus.
Azt olvastuk a János leveléből, hogy Jézus a bizonyítéka annak, hogy Isten szeret minket. „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát elküldte Isten a világba, hogy éljünk Őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”
Engesztelő áldozatul —, mert szeretet és áldozat mindig karonfogva járnak. Mert a szeretet mindig abban konkretizálódik, hogy ad. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta. Ezért karácsony és nagypéntek mélyen összetartozik. Tulajdonképpen egy és ugyanaz Jézus személyében és szolgálatában. Szeretetből adta az Ő Fiát váltságul a mi bűneinkért.
Hinni azt jelenti, hogy ezt valaki komolyan veszi és önmagára nézve is érvényesnek tekinti. Aki így hisz, az megkapaszkodott Jézusban, és ez a vele helyreállt kapcsolat maga az élet: hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Nem kell azt bizonygatni, hogy kivétel nélkül minden ember erre a szeretetre vágyik. Ugyanakkor szomorúan kell tapasztalnunk, hogy nem tudunk így szeretni. Egy sor hamis azonosítás fészkelte magát be a fejünkbe. A szeretetet azonosítjuk egy csomó dologgal, ami nem az. Most csak kettőt említek, ami a lelkigondozói szolgálat során a leggyakrabban előfordul.
Az egyik, amikor a szeretet üzletté silányul. A másik az — és ez még a jobbik eset —, amikor csupán gondoskodás lesz belőle.
Amikor üzletté silányul, azt szemléltetik a karácsonyi szokások, amik kialakultak, és erről most nem akarok beszélni. De ugyanilyen az is, amikor az apa imigyen szól: rossz voltál, most apuka nem szeret. Hát akkor mit értünk szereteten? Ez pontosan az ellenkezője annak, ahogyan Isten bennünket szeret.
Vagy amit a múltkor mondott egy tizenéves fiú: én akkor szeretek valakit, ha megéri. Aztán egy kicsit rákérdeztem, mert nagyon érdekelt a dolog, és egy tanulságos beszélgetés alakult ki belőle. Ha magnóra vettük volna, most le lehetne pörgetni annak a szemléltetésére, hogy mi tulajdonképpen élvezni akarjuk egymást. Használni akarjuk egymást. Felhasználni, sokszor kihasználni. Meg birtokolni. És azt gondoljuk: ez a szeretet.
Ha becsületes lenne sok ember, amikor azt mondja a másiknak: szeretlek, akkor azt kellene mondania: kívánlak. Szó sincs ott szeretetről. Használni akarja abban az esetben.
És ami szomorú, mi Istenhez is így viszonyulunk sokszor. Isten javai kellenek nekünk, de nem Ő maga. Sok ember ezt nem is érti, hogy mit jelentene Istent önmagáért tisztelni, imádni és szeretni. Jó Istenem, segíts meg. Add meg ezt, meg azt. Én pontosan tudom, mire van szükségem, csak a lehetőségeim nem korlátlanok. A tieid állítólag korlátlanok. Gyere és segíts meg! Benyújtjuk a megrendelést, de utána nem kell Isten. Ha éppen nincs szükség akut segítségre, teljesen ki is marad ezeknek az embereknek az életéből Isten. Üzletté silányul az, amiről azt gondoljuk, hogy szeretet.
A másik, az ennél valamivel jobb, de messze nem az igazi, amikor csupán gondoskodás lesz belőle. Amikor megdicsérik az asszonyt, hogy milyen derék, rendes asszony, a férjén mindig tiszta, frissen vasalt ing van, meleg étel, tiszta lakás várja otthon, és a gyerekeket is milyen szépen járatja. De csak aki velük lakik, az látja: meg lehet fagyni otthon, mert soha egy dicsérő szó, valami biztatás, elismerés, huncut kacagás, vagy egyáltalán jóízű nevetés ott nem hangzik. Ott csak a „korrekt” gondoskodás történik, és meg lehet fagyni.
Vagy amikor azt mondják: milyen derék férjed van neked: idejében hazajön mindig, leadja a teljes fizetését és mindig mindent megcsinál a ház körül. De soha nem simogat meg senkit otthon. Vagy eszébe se jut, vagy valahogy nem áll rá a keze. Olyan erőltetett lenne, olyan ízé dolog lenne — ahogy a múltkor mondta valaki, mikor erről beszélgettünk. Mert nem fakad belülről. Nem nevetgél együtt a gyerekeivel, sose tud játszani velük. Ő sem kapott gyöngédséget, adni sem tud. Aztán meg lehet ezt szokni, napirendre lehet térni felette. Már nem is várják egymástól, de a hiánybetegség tünetei jelentkeznek. Torzul a személyiség, és újratermelődik a selejt. Aki ilyen légkörben nő fel, az gyakran maga is ilyenné válik.
És az öregjeinknek is megadjuk az ételt meg a gyógyszert, de velük beszélgetni, egy kicsit megnevettetni őket, velük közösen emlékezni, ami nekik a legfontosabb, arra már nincs időnk. Talán még karácsonykor sem. Szeretet helyett csupán gondoskodás. Nagyon fontos a gondoskodás, de ha az ilyen, akkor az maga az Antarktisz.
A Példabeszédek könyve többször említi, hogy mi hiányzik az ilyen helyről és az ilyen lélekből. Most a sok ismerős mondat közül csak egyet idézek: „Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölet van.” (15,17). Károli úgy fordítja: „Jobb a paréjnak eledele ott, ahol szeretet van…,”
Ez a fajta szeretet az a többlet, amiről nem lehet lemondani, mert nélküle nem lehet egészséges, teljes emberi életet élni. Lehet vegetálni, kínlódni, küszködni, de ilyenkor igaz az, amikor legyint valaki: nem élet ez. Nem vesszük komolyan, hogy milyen igazat mondunk ilyenkor. Isten nekünk életet kínál, amit áthat, átsző, átmelegít folyamatosan ez a fajta szeretet, amit itt Isten szeretetéről olvastunk.
Mert milyen is az? Olyan, hogy a másikat önmagáért szereti. Nem valamiért, nem a javaiért. Önmagáért. Önmagáért becsüli. Úgy, ahogy van, elfogadja, és ezen belül aztán meg lehet beszélni azt, amit nem tud elfogadni benne, ami irritál, ami nehéz. De az ő érdekében, hogy a saját érdekében változzék meg. Ebben segítjük egymást. De a szeretet légkörében ezt egészen más megbeszélni és elintézni.
Ha ez a fajta szeretet megjelenik, akkor kivirul az élet. Erre mondta Jézus: több. Több az élet, mint az eledel. Több az élet, mint az életszínvonal. Több az élet, mint az életkörülményeink. És azonos életkörülmények között is lehet az egyik ember boldog, a másik boldogtalan. Az egyik lelkiekben gazdag, a másik pedig szenved és panaszkodik a szegénysége miatt.
Nos, ez a több jelent meg karácsonykor. Mert ez a több a Biblia tanítása szerint egy személy, úgy hívják: Jézus. Ő maga az élet. Nem véletlenül mondta: Én vagyok az élet… És aki benne megkapaszkodik, vagyis benne hisz, abba átárad ez az élet, és az képes lesz így szeretni.
Sok vallásos ember hitéből is éppen ez a személyes több hiányzik. Vagyis Jézus hiányzik. Nagyon sokan vannak, akik hisznek a gondviselő Istenben, de nem tudnak mit kezdeni Jézus Krisztussal. Ez azt jelenti, hogy fogalmuk sincs arról, mi történt karácsonykor, és miért volt szükség arra, ami karácsonykor történt. Van egy általános Isten-hitük, de a gondviselő Istentől el kell még jutniuk a személyes, szerető Istenig, akit úgy hívnak: Jézus.
Mert Jézus hozta közel hozzánk a mindenható Istent. Jézus győzött meg minket arról, hogy Ő nemcsak teremtő és gondviselő, hanem minket személyesen ismerő és nagyon szerető Isten, akinek egészen személyes terve van mindannyiunk kicsi életével, és ezt kész nekünk megmondani. Őbenne Isten szeretete személyesen közel jött hozzám és önmagát adta értem, kifizette az én adósságomat Istennek, és eltépte az adóslevelemet — ezt olvassuk a Bibliában. Ehhez azonban kapcsolatba kell kerülni vele, hinni kell benne.
Nagypéntek nélkül nem jelent a karácsony semmit. Nagypéntek nélkül nem is értik az emberek, hogy mi a karácsony lényege. Lesz belőle az a cirkusz, amit a világ csinált, és ami itt tombolt most hetekig körülöttünk. Mert az ilyen ember nem hallotta még meg azt, amit az angyal mondott a pásztoroknak: hirdetek nektek nagy örömöt, mert Szabadító született nektek.
Aki csak a gondviselő Istennél tart még, az még nem szabadult meg, nem szabadult fel erre a nagy örömre, mert maga sem tudja, minek lehetne örülni. Tudniillik nem ismeri azt, akinek lehet örülni. Ezért nagyon fontos, hogy mindenképpen lépjünk tovább, és jussunk el eddig a személyes kapcsolatig, eddig a szeretetig, amiről itt olvastunk a Bibliában.
Azt olvastuk: Isten szeretetének feltétele nincs, de következménye van. Feltétele nincs, de aki megfürdött az Isten bűnbocsátó, tisztító, meggazdagító szeretetében, azon ez a szeretet átárad, és át kell hogy áradjon.
Ezért olvastuk itt János levelében, hogy ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretni kell egymást. A János evangéliuma 3,16 a mai alapigénk, emellé mindig oda kell tennünk a János első levele 3,16-ot, ahol az van, hogy mivel így szeretett minket az Isten és Jézust adta értünk, nekünk is oda kell adnunk magunkat a mi felebarátainkért. Ebből ez egyenesen következik. Enélkül nem vagyunk rá képesek.
Nem is azt mondja a Biblia: szedd össze magad, próbálj igazán, őszintén szeretni. Nem tudunk. De aki megtelik az Isten meg nem érdemelt gyógyító, gazdagító szeretetével, azon ez a szeretet átárad másokhoz is. Hiszen az Isten szeretete bennem: a hit által bennem élő Krisztus. És ez a Krisztus halad tovább másokhoz, akiket mi szerethetünk. Az ilyen emberek tudnak azután a legrosszabb esetben egyoldalúan is szeretni. Senkinek nem kívánom, de van, amikor rákényszerülünk erre. Mert az ilyen ember szeretete nem a másik szeretetéből táplálkozik. Nem a másik magatartása ihlet engem, hogy tudjam őt szeretni, hanem annak ellenére, hogy ő olyan, átárad rajtam az Isten szeretete, ami az ilyen Krisztusban hívő, újjászületett emberekben megjelenik. Az ilyen embereknek könnyebb elszenvedni másokat szeretetben. Ez is így van a Bibliában szó szerint: Szenvedjétek el egymást szeretetben. Ha kénytelen vagyok, menni fog. És az a szeretet, ami átárad rajtam, még azt is formálhatja, aki miatt szenvedni kell.
Jézus Krisztus így mondta alapigénkben: Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ezért mondja egy másik helyen Jézus: Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a 316. dicséret 4. versét:
Már lehozta az életet,
Mely Istennél volt készített,
Hogy ti is véle éljetek,
Boldogságban örvendjetek.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet és kedves vendégeinket. Köszönöm, hogy együtt ünnepelnek velünk a gyülekezet születésnapján.
Néhány évvel ezelőtt megsüllyedt a templom délnyugati sarka, és a hozzáértők úgy döntöttek, hogy alá kell betonozni az alapot. Úgyhogy az alapok alá ástunk, és csákányozás közben csörömpölés támadt, és egy befőttes üvegből előkerült a következő írás:

„Ez a kő a Budapest Pasaréti Református Missziói Egyházközség gyülekezeti házának az alapköve. Letettük megalakulásunk első évében, az Úrnak 1938. esztendejében, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzósága alatt. Templomunkat Isten dicsőségére, édes hazánk boldogságára emeljük.” És utána ott van az első presbitérium névsora.
Itt tehát az van, hogy megalakulásunk első esztendejében, 1938-ban. De 1937 karácsonyán hangzott el itt az első igehirdetés a megalakult gyülekezetben. Aztán 1939-ben épült fel ez a templom, 1940-ben szentelték fel az orgonát. Majdnem minden évben emlékezhetünk most valamire, ami 70 éves. De a gyülekezet, az indulását tekintve mégiscsak ebben az esztendőben 70 éves. Ezért adunk hálát Istennek.

A ma esti együttlétünknek három része lesz. Mivel egyik adventi vasárnapon szokott lenni kórusunknak az adventi koncertje, összevontuk most az ünneplést ezzel. Először a kórus énekel három szép, Istent magasztaló művet. Utána meghallgatjuk Babits Mihály: Jónás könyve című elbeszélő költeményét, és egy rövid igehirdetéssel zárjuk majd be együttlétünket.

Mivel hálaadó istentiszteleten vagyunk együtt, a kórusműveket is úgy válogatták össze, hogy abban a hálaadás és Isten dicsőítése domináljon. A 100. zsoltár tipikusan ilyen hálaadó, Istent magasztaló rövid zsoltár. Ennek két nagyon szép zenei feldolgozása is van: Heinrich Schütz és Felix Mendelssohn-Bartholdy is szép művet írt rá.

A 100. zsoltár két különböző feldolgozását halljuk majd először. Ez lesz majd az igehirdetés alapigéje is.

Ujjongjatok az Úr előtt

az egész földön!

Szolgáljatok az Úrnak örömmel,

vigadozva járuljatok színe elé!

Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten!

Ő alkotott minket, az övéi vagyunk:

az Ő népe és legelőjének nyája.

Menjetek be kapuin hálaénekkel,

udvaraiba dicsérettel!

Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

Mert jó az Úr, örökké tart szeretete,

és hűsége nemzedékről nemzedékre.

Az utolsó két szóról az jutott eszembe, hogy a gyülekezet első gondnokának dédunokái és ükunokái itt vannak közöttünk. Nemcsak most, hanem minden vasárnap. Egyikük éppen az idén fog konfirmálni. Isten hűsége valóban nemzedékről nemzedékre hat.

* * *

Ma advent negyedik vasárnapja van, a karácsony küszöbén vagyunk. Időszerű azokra a bibliai alakokra gondolnunk, akiknek a szíve szintén tele volt hálával és ebből a hálából Isten dicsőítése fakadt. Ilyen Mária is, aki egyszerű, szegény leány volt, de Istentől gyönyörű feladatot kapott. Amikor felfogta, hogy mi is történt és mi fog még következni, akkor felfakadt szívéből: Magasztalja az én lelkem az Urat. A magasztalja szó latinul így hangzik: magnificat. Több nagy zeneszerző is feldolgozta Mária hálaadó énekét. Most Johann Pachelbel: Magnificat-ját hallgassuk meg. A kórus latinul énekli, a bibliai szöveg magyar fordítását kivetítve olvashatjuk és követhetjük.

* * *

A kórus szeretne nekünk megtanítani egy népi karácsonyi éneket. Olyan karácsonyi éneket, ami nincs az énekeskönyvünkben, de aminek szép evangéliumi szövege van. A szöveget kivetítve olvashatjuk. Így hangzik:

Az ég és a föld, az ég és a föld mostan ünnepelnek,

Angyal és ember, angyal és ember vígan örvendeznek.

Krisztus született, Isten ember lett.

Angyalok dicsérik, királyok tisztelik,

Pásztorok imádva, térdhajtva köszöntik,

A nagy csudát hirdetik.

Ó bűnös ember, ó bűnös ember, nézz fel most az égre:

Árad a földre, árad a földre mennynek dicsősége!

Jön maga Isten, hogy megsegítsen,

Kisgyermek képében leszállt ez éjfélben.

Szűnik a sötétség, éled a reménység mindnyájunknak szívében.

* * *

Többféle oka van annak, hogy miért éppen Babits: Jónás könyvét hallgatjuk meg most. Néhány héttel ezelőtt ünnepelte az ország Babits Mihály születésének 125. évfordulóját. Ő itt lakott Budán, az Attila úton. Most leplezték le egészalakos szobrát a Vérmezőn.

Az ősszel egy egész héten át hallgattuk a bibliai Jónás könyvének a magyarázatát az őszi evangélizáció során. De ha a gyülekezetünk 70 évére gondolunk is, azt kell mondanunk, hogy ami a Jónás könyvének a központi mondanivalója, az éltette ezt a gyülekezetet és élteti ma is. Tudniillik, hogy Isten igéjének életeket átformáló ereje van. Kezdettől fogva a mai napig ennek a boldog tanúi vagyunk ebben a gyülekezetben.

Ezt a hosszú elbeszélő költeményt Bánffy György testvérünk vállalta, hogy elmondja. Kossuth-díjas színművész, kerületünk díszpolgára, nekünk pedig kedves testvérünk, aki velünk együtt hallgatja Isten igéjét a gyülekezetben nagyon gyakran.

Amikor megkérdeztem, hogy megajándékozna-e bennünket néhány verssel ezen az ünnepi hálaadó alkalmunkon, akkor ő maga javasolta: elmondom a Jónás könyvét. Hallgassuk meg ezt a költeményt, és gyönyörködjünk ennek a bibliai gondolataiban, Babits Mihály gazdag nyelvében és az előadó szép magyar beszédében.

A régi feljegyzésekből, jegyzőkönyvekből az derül ki, hogy 1936 táján erősödött fel a Pasaréten lakó reformátusok szívében az a vágy, hogy legyen önálló gyülekezetük és saját templomuk. El is kezdték a vasárnapi összejöveteleket először házaknál, aztán előbb a János Kórház, majd a Lipótmezei Kórház egy-egy helyiségében, később pedig a Labanc utcai iskola, majd végül a Fenyves utcai iskola adott egy-egy tantermet vasárnaponként, hogy összejöjjenek istentiszteletre.

Ez a hontalanság nehéz volt, és 1937-ben ideiglenes imaháznak kibérelték a közelben levő Gábor Áron utca 10. sz. házat. Megalakult még ebben az évben az első presbitérium, és kinevezték ide az egyik fiatal Kálvin téri segédlelkészt, Joó Sándort gondozó lelkésznek.
Már 1938. januárjában megalakult a kórus, nyárra elkészültek ennek a templomnak a tervei, ősszel elkezdték építeni és 1939. júniusában Ravasz László püspök úr felszentelte ezt a templomot.

Minderre csak úgy kerülhetett sor, hogy kölcsönt kölcsönre vettek fel, és a maroknyi gyülekezet messze ereje felett adakozott anyagilag is ezekre a célokra.

De nem álltak meg, mert 1940-ben felszentelték az orgonát és 1943-ban, a háború közepén, elkészült a háromszintes épület, ami ezt a szép U-alakú épületegyüttest bezárja, és abban volt gyülekezeti terem, lelkészi irodák és szolgálati lakások.

Fergeteges indulás, alig követhető tempó, zseniális szervezés, ma így mondanánk: kitűnő logisztika, remek munkatársi közösség, hozzáértő, talpraesett, áldozatkész emberek.

Valóban? Az akkori feljegyzések másról szólnak. Ilyeneket olvasunk ott: Isten kegyelméből elkezdtük összegyűjteni az itt lakó reformátusokat. A mi hatalmas Istenünk mindig kirendelte a szükséges anyagiakat. Ismét adott kölcsönt a bank, pedig még az előzőt sem törlesztettük. Gondja van az Úrnak reánk. A legalkalmasabb embereket küldi a legszükségesebb időben. Isten arra indította a püspököt, hogy a legjobb munkatársát engedje el, és küldje ide lelkipásztornak. Eggyé kovácsolta a hívek szívét, és egy emberként dolgozunk az építésen.
Közben erővel hangzott az ige. Már az első évben gyermekek, ifjúság külön csoportban hallgatja az igét, és Isten az első napoktól kezdve adott megtérést, új életet többeknek.

Visszakapták azt az építési anyagot 1943-ban, amit innen a telekről vittek el hadi célokra, Keresztes Ede bácsinak, az első főgondnoknak sikerült visszaszereznie. És mindezt úgy élték át, mint Isten csodáját, és Istent magasztalták ezért.

Vagyis mit tettek a mi kedves eleink? Számba vették az ajándékokat, amik körülöttük voltak, és felemelték a tekintetüket az Ajándékozóra. Ahogy a 100. zsoltár szerzője is teszi. Ezt nevezi a Biblia hálaadásnak, amikor valaki számba veszi mindazt, amije van, örül neki és megköszöni annak, akitől kapta. Mert bizonyos abban, hogy mindene, amije van, ajándék.

Mi hogy szoktunk eljárni?

Sokan vannak, akik észre sem veszik, hogy mi-mindenük van, mennyi ajándékot kaptak Istentől. Csak mennek el az ajándékaik mellett.

Másoknak minden kevés. Tele vannak elégedetlenséggel, követelőzéssel, másokkal szembeni irigységgel.

Vannak, akik dicsekszenek. Hányszor hallom: amit itt lát lelkész úr, azt az én nagy eszem, meg ez a két kéz hozta össze.

Aki azonban ismeri és tiszteli az élő Istent, az tudja, hogy mindent neki köszönhet. Az eszét is, akár kicsi, akár nagy. A két kezét is, különösen, ha az munkaképes. A munkát is, amit elvégezhet, meg még azt is, ha egyáltalán tehetünk valamit Isten ügyéért és egymásért. Mindezt ajándéknak tekinteni, és az ajándékokról feltekinteni az Ajándékozóra: ez a hálaadás.

Az ilyen hálás ember soha nem lesz elégedetlen. Mindig gazdag marad, hiszen a legnagyobb gazdagságát, azt, hogy az élő Istennel éppen a hálaadás által kapcsolatba került, soha nem veszíti el. Nem fog panaszkodni és elégedetlenkedni, mert ha másért nem, ezért egyre hálásabb. Az ilyen ember a próbatételt, a betegséget, a veszteségeket, a gyászt, a megaláztatást is ugyanannak a szerető Istennek a kezéből fogadja el, akinek soksok jót már megköszönt. Tudja, hogy ezekkel a próbákkal is célja van Istennek. Akkor is szereti az övéit, amikor megpróbálja őket. Az ilyen ember minden helyzetben szereti Istent, s megtapasztalja, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat szolgálja.

Nagyon szegény az az ember, akit nem az Isten iránti hála jellemez. Aki vagy elrohan az ajándékok mellett, vagy kevesli őket, vagy dicsekszik velük. Nem látja a valóságot. Nem látja azt, aki mindeneknek Ura, akiről az a szép elbeszélő költemény is szólt.

Ma este itt minden erre az Istenre irányította a figyelmünket. A kórusnak a fanfárjától kezdve: „Adj hálát az Úrnak, és el ne feledd, mennyi jót tett már veled”, az elhangzott műveken keresztül. A Magnificat tipikusan ilyen, hogy Istenre emeli a tekintetét valaki, és Őt látja meg minden esemény mögött.

Ma sok minden lefelé húzza a tekintetünket. Azért van olyan sok ember körülöttünk, aki lógatja az orrát. És aki csak lefelé néz, annak beszűkül a látótere, és nem tud tájékozódni. Sokan csak a hiányaikat látják, vagy csak az ajándékokat. De hányan látják közülünk is az Ajándékozót? Van-e nekünk igazi kapcsolatunk az ajándékozó Istennel? Tudjuk-e, hogy mi ennek a gazdag Istennek a legnagyobb ajándéka?

Pál apostol így írja ezt a Korinthusi levélben ujjongva: az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért, aki Jézus Krisztus. Mert úgy szerette Isten ezt az ellene fellázadt világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Ezen a negyedik adventi vasárnapon azt kérdezi tőlünk Isten: te hiszel-e benne? Ez azt jelenti, hogy van-e nekünk olyan működő kapcsolatunk az élő Krisztussal, aminek folytán például ma is beszélgettünk vele, aminek következtében felismerjük Őt az életünk eseményei között, és tudunk neki mindig, minden körülmények között hálát adni.

Isten nagy ajándéka, hogy ez a vele való kapcsolat akár ma létrejöhet bármelyikünk életében, vagy megerősödhet, elmélyülhet, felfrissülhet. Akkor lesz örömünk minden körülmények között, és tudunk másoknak is adni azokból az ajándékokból, amiket Isten ad nekünk. És a Biblia tanítása szerint, meg a tapasztalat szerint is, akkor leszünk boldog emberek.

A Magnificat így kezdődik: Magasztalja az én lelkem az Urat, és így fejeződik be: Boldog, aki benne hisz. A magasztalásból következik ez a boldogság.

Arra gondoltunk, hogy szép lenne, ha ezen az estén annak a lelkipásztornak a hangját is hallhatnánk, aki a 70 évből az első 32-ben, a nehezebbik felében szolgált ebben a gyülekezetben. Joó Sándor szolgálatait sok hanganyag megörökítette. De most mit válasszunk, meg hogyan találunk rá valamire? Isten olyan kegyelmesen vezetett bennünket, hogy szinte az első kísérletnél megszólalt egy hálaadó imádság. Ez az imádság ezen a szószéken hangzott el 50 évvel ezelőtt. Szívünk szerint mindnyájan mondjuk együtt vele Istennek: köszönöm.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Ma elsősorban konfirmáló testvéreinket, az ő szeretteiket, kedves vendégeinket. Vannak, akik egészen messziről is felkerekedtek és eljöttek, hogy együtt ünnepeljünk. A konfirmáció napja mindig különösen hangsúlyos ünnep a gyülekezet életében, mert ez egyszerre ünnep a családnak és a gyülekezetnek. A mi szívünk vágya, hogy gyülekezetünk egyre családiasabb legyen, és minél több olyan keresztyén család legyen, amelyik úgy is funkciónál, mint egy kis gyülekezet, ahol egészen természetes, hogy hangzik Isten igéje, együtt imádkoznak hozzá, és énekkel is dicsérik a mi mindenható Istenünket.
Vannak, akiket népes család vesz itt most körül, és vannak a konfirmálók között is, akik egészen egyedül vannak itt is. Kívánom, hogy érezzék meg, hogy a gyülekezet szeretete kézzel fogható és valóságos, és jelentsen nekik még többet Isten szeretete, aki azt mondja nekik: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem ki reád az én irgalmasságomat.”
Mivel ez ilyen kiemelkedő ünnep, nemcsak a templomot díszítettük fel, hanem még a keret is ünneplőbe öltözött. Igaz, tegnapelőtt a cseresznyefákról a szép fehér szirom hullani kezdett, s tegnap, amíg itt a konfirmáció folyt, kisebb havazáshoz volt hasonló a látvány, viszont a kert virágai éppen mára nyíltak ki, ez is a ti tiszteletetekre van.
Abban bizonyos vagyok, hogy senki nem került véletlenül be a konfirmálók csapatába. Sokszor csak utólag látjuk, hogy Isten tervei hogyan valósulnak meg, és milyen bölcsen időzít Ő mindent az életünkben.
Ez az istentisztelet egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos. Az igehirdetés után kerül sor a konfirmálók fogadalmára, utána megkereszteljük azokat, akik közöttük még nem részesültek a keresztség sákramentumában. Aztán mindegyiküket egy bibliai igével megáldjuk, ez azt jelenti, hogy negyvennégy szép ige hangzik el egymás után mindannyiunk hitének az erősítésére, mert harminckét ifjú és tizenkét felnőtt készült erre a mai napra konfirmációi fogadalomra.
Az istentisztelet után pedig egy csoportkép készül majd a templom lépcsőjén.

Az a Tamás, akiről itt olvastunk, Jézus Krisztus tizenkét tanítványa közül volt az egyik. Szokás őt hitetlen Tamásnak is nevezni és elítélni, éppen a most hallottak miatt. Csakhogy ne feledjük el, hogy ő volt az, aki elsőként kimondta teljes meggyőződéssel ezt a nagy horderejű hitvallást: „Én Uram, és én Istenem!” Vagyis, hogy Jézusban maga a mindenható Isten van itt közöttünk. És tudjuk róla a hagyomány szerint, hogy később Indiában hirdette az evangéliumot és vértanúhalált halt Jézusért.
Mit tanít nekünk ezen a szép ünnepi istentiszteleten ennek a tanítványnak a története? Azt, amit az imént így énekeltünk:

Amint vagyok, — nincs semmi gát,
Kegyelmed mit ne törne át.

Vagyis hogy Jézus Krisztus irántunk való mentő szeretete előtt nincsen elháríthatatlan akadály. Mi meg tudjuk nehezíteni az Ő munkáját, esetleg tudjuk azt késleltetni is, ellenállhatunk neki, közömbösek maradhatunk, de Ő ettől teljesen függetlenül, végtelen türelemmel, érthetetlen szeretettel és minden akadályon diadalmaskodó isteni teljhatalmával megmenti azokat, akiket akar. Kimenekít a pokolból, a hitetlenségből, a lelki magányból.
Mi mutatja ezt ebben a történetben? Egy kicsit közelebbről ismerkedjünk meg Tamással. Sok mindent tudott Jézusról, de itt derül ki, hogy mégsem ismerte Őt igazán. Évekig hallgatta tanítását, de nem vette komolyan. Nem is emlékszik rá, hogy Jézus többször megmondta, hogy fel fog támadni. Ott élt Jézus közelében, de nem volt vele igazi személyes kapcsolata. Ezen a húsvét utáni találkozáson hullik le a hályog a szeméről. Szinte a homlokára csap, ó én ostoba! Ez az, amit eddig nem vettem komolyan. Ez az, amit nem hittem. Mi-mindent elkerülhettem volna, ha hiszem, amit Ő mond. De itt már teljes bizonyosság lesz a szívében, hogy Jézus az, akinek mondta magát, és elhangzik a hitvallás: „Én Uram, és én Istenem!”
Figyeljük meg, milyen sok akadálya volt annak, hogy eljusson erre a bizonyosságra. Nem hitte el Jézusnak, amikor Ő többször, hangsúlyozottan jelezte nekik, hogy a halála utáni harmadik napon fel fog támadni. Mintha sose hallotta volna. Amikor ez bekövetkezett, és még aznap meglátogatta Jézus kétségbeesett tanítványait, Tamás éppen nem volt ott közöttük. Amikor tanítványtársai elújságolják neki, hogy láttuk az Urat, Jézus él, valóban feltámadott, nem hiszi el nekik. Nem a bezárt ajtók az igazi akadály Jézus előtt, hanem a bezárt szívek. Ez az önhitt kételkedés, a megkeményedett lélek.
Csakhogy Jézus szeretete előtt nincs elháríthatatlan akadály. Nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át. Mert íme eljön egy hét múlva ismét, egyenesen Tamáshoz lép, s kedvesen ezt mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő."
Figyeljük meg: nem Tamás indul el, hogy felkutassa a feltámadottat, hanem a feltámadott Krisztus látogat el ismét tanítványaihoz, hogy Tamásnak bizonyosságot adjon. Nem Tamás nyújtja ki a kezét Jézus után, hanem Jézus nyújtja neki a kezét, hogy lásson és higgyen.
Viszont ezek után semmit nem kell bizonygatni. Egyszerre új fényben ragyog Tamás előtt mindaz, amit Jézustól hallott és látott, és amit Jézusról hallott másoktól. Egyszerre teljes bizonyosság van benne arról, hogy ki is az ő Mestere. Hogy Jézus nem tehetséges tanító csupán, nem csodadoktor, aki sok beteget meggyógyított, nem is jeles próféta és végképp nem valami hamis próféta, aminek az ellenségei mondták, hanem a világmindenség Ura és Istene van itt Őbenne. Mégpedig úgy, hogy egészen személyes kapcsolatban van vele Tamás. „Én Uram, és én Istenem!” — ezt mondja itt neki. És ebben benne van az: Uram, most már látom, hogy te már akkor szerettél engem, amikor én még halottnak gondoltalak és eltemettelek. És valóban igaz, hogy „nem éltem még e föld színén, te értem megszülettél, még rólad mitsem tudtam én, tulajdonoddá tettél, még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet, hogy társam légy e földön.”
Ez ennek a kételkedő tanítványnak a nagy felismerése, és ezt nem is rejti véka alá, hanem megvallja a többiek előtt. És ezzel Tamás életében új szakasz kezdődik el. Jézusnak odaszentelt, boldog életű ember lesz. A helyére zökken minden az életében. Tudja, mi végre van a világon, és egészen bizonyos abban, hogy sem itt, sem az örökkévalóságban ő már soha többé nem lesz egyedül, az ő Ura és Istene vele lesz mindig.
Éppen ezért felszabadul minden energiája arra, hogy úgy, mint az ő Ura és Istene, másokért éljen. Jézusért ettől kezdve minden áldozatra kész, még az élete sem volt drága, hanem odaáldozta. Itt lesz Tamás igazán Jézus tanítványává, aki nemcsak hallgatja Őt és néz utána, hanem aki megy utána, aki követi Őt bárhova.
Sok hasonlóság van Tamás lelkülete és sok mai ember gondolkozása között. Különösen sok tekintetben hasonlítanak őhozzá a mi most konfirmáló testvéreink. Hiszen ti is sok mindent tudtok Jézusról, de vajon hányan vannak közöttetek, akik igazán ismerik Őt? Csak az utolsó egy-két évben sok mindent hallottatok róla, de vajon nem ugyanolyan hitetlenséggel hallgattátok, amit mi itt mondtunk, mint ahogy Tamás hallgatta tanítványtársainak a bizonyságtételét? És sok bizonytalanságnak, kételkedésnek, boldogtalanságnak vajon nem ugyanaz-e az oka, ami Tamás esetében volt, hogy nem volt ott a tanítványtársak közösségében, amikor Jézus megjelent nekik? Ó hány vasárnap úgy múlt el csak a közelmúltban is, hogy sem ti, sem a szüleitek nem kerestétek az élő Krisztussal való találkozást.
Nem jöttetek ide, ahol ma is lehet Ővele találkozni, ahol Jézus emberek életét gyógyítja meg. Itt ülnek közöttünk azok, akik tőle kaptak sokféle értelemben vett gyógyulást, ahol az igén keresztül maga a feltámadott, élő Krisztus beszél hozzánk ugyanolyan személyesen, meggyőzően és nagy szeretettel, mint ahogy Tamásnak tette. Ahol az élő Krisztus megromlott házasságokat hoz helyre, szenvedélyek rabságából szabadít ki embereket, depresszióból emel ki sokakat, ahol nyitogatja a szemünket, hogy érzékeljük Isten valóságát, ahol tanít hinni, bízni benne, s osztogatja az Ő ajándékait. Ad bűnbocsánatot, örök életet, üdvösséget, és ad ebben a kétségbeejtően nyomorúságos helyzetben, amibe a mi népünk most került, életkedvet, reménységet. Ad szeretetet még az ellenségeink iránt is a szívünkbe. Egy becstelenné vált világban ad bátorságot, hogy merjünk becsületesen élni. És az elmagányosodás idején ad barátokat, testvéreket, közösséget, bajtársakat.
És adja az Ő békességet, azt, amiről a felolvasott igében is beszélt. Ezzel kezdte, mert erre volt a legnagyobb szükségük azoknak a kétségbeesett embereknek is. És Jézus békessége nemcsak azt jelenti, hogy nyugalmunk van, hanem azt jelenti, hogy a legmostohább körülmények között is kiegyensúlyozott, elégedett marad az ember, szilárd jellemű, harmonikus személyiség tud maradni. Aki nemcsak jól érzi magát a bőrében, hanem kész és képes másokat is boldogokká tenni. Jézus ezt kínálja mindig, ahol Ő megszólal, és ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze. Azt, amivel befejeződött a mai igénk: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében.”
Minden gyülekezeti alkalmon, ahol Isten igéje hangzik, ezt az életet kaphatjuk ajándékba Istentől. Ezt kínálta Ő itt is az elmúlt hetekben és hónapokban is, és közületek sokaknak ez nem kellett. Minden fontosabb volt, mint ez, és így maradt a velünk született hitetlenség, a büszke vagy csüggedt kételyek, a boldogtalan, krisztustalan élet.
Tamás történetének a nagy örömhíre azonban az, hogy nem kell elpusztulnunk ebben az állapotban. „Mert nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át”. Ha ezt nem hinném, régen elmentem volna már más pályára. Mivel azonban bizonyos vagyok abban, hogy Isten, aki megkeresett engem tizenévesen, és megnyitotta a szememet, összetörte a kemény szívemet, és egészen bizonyossá tett arról, hogy Jézus él és csak vele lehetek boldog, ezt bárki mással is meg tudja tenni. Az akkori Tamással és a mai Tamásokkal is.
Van-e ennek valami feltétele a mi oldalunkról? E tekintetben is sokat mond ez a történet. Tamás két erényét szeretném még felragyogtatni.
Az egyik erénye az volt, hogy ismét elment a gyülekezetbe. Nem hitte ugyan el, amit a hívők a feltámadott Krisztusról mondtak neki, de íme megint ott van közöttük. És ott a hívők gyülekezetében keresi meg őt Jézus. Ott kap rendíthetetlen bizonyosságot. Ott lesz Tamás boldog emberré, ahova korábban nem látta értelmét elmenni. Mert Jézus ma is ott van jelen, ahol az Ő igéje hangzik, ahol Őt mint élő Urat tisztelik, és úgy hallgatják az Ő akaratát.
Mi hisszük és tapasztaljuk, hogy mindenütt ott van a mi Urunk és lehet vele találkozni, ahol ezek megvalósulnak. Még nem késő. Lehet pótolni, amit elmulasztottunk.
A másik különös tulajdonsága Tamásnak az volt, hogy Jézus sebeit akarta látni. Nem azt mondja tanítványtársainak: bolondokat beszéltek, nem igaz, hazudtok! Lehetetlen, hogy feltámadott! Nem. Azt mondja: „Ha nem látom a kezén a szögek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szögek helyét, nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem el.”
Ő egyrészt tudja, hogy mit nem hisz — ez is nagy dolog. Azt is, hogy miért nem. Másrészt kész arra, hogy higgyen, ha valami, amit ő feltételként szab, teljesül.
Miért olyan fontos ez, hogy Tamás Jézus sebeit akarta látni? Azért, mert Jézus Krisztus különös ismertetőjele, senki mással össze nem téveszthető jellegzetessége az Ő sebei, amiket keresztre feszítésekor kapott, amiket miattunk kapott. Jézus tanításához hasonló bölcsességeket más is mondhat. Még az Ő csodáinak egy részét is lehet utánozni, de miattunk egyedül Ő halt meg a kereszten. És egyedül az Ő kereszthalálát fogadta el az igazságos Isten érvényes, helyettes áldozatként. Ilyen sebeket, amiket Jézus hordozott helyettünk, senki más nem hordott ezen a földön. És ilyen sebek után, amilyenek az Övéi voltak, senki más nem jelent meg élve és hatalommal az ismerősei között.
Igaza van Tamásnak: Jézust az Ő sebei hitelesítik és igazolják.
Nem véletlen, hogy a Szentírás tanúsága szerint a mennyei dicsőségében is megmaradnak az Ő sebei. Az Ő sebeiért lett Ő emberré és vállalt mindent, és azokkal mentett ki minket.
Aki megérti Jézus sebeinek a jelentőségét, aki a prófétával együtt személyes vallomásaként is el tudja mondani, hogy „Ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van, és az Ő sebeivel meggyógyultunk”, az ilyen ember kapja azt a békességet, és azt a bizonyosságot, amit itt Jézus Tamásnak adott.
Aki ismeri Jézus sebeinek a jelentőségét, az nem fogja Őt összetéveszteni senki mással. Tudniillik maga Jézus szólt arról, hogy az utolsó időkben hamis Krisztusok támadnak, hogy megtévesszenek sokakat, ha lehet, még a választottakat is. Aki ismeri a helyettünk meghalt, a kereszten kivérzett és harmadnapon dicsőségesen feltámadott Krisztust, az nem megy bele ilyen csapdába.
Tamás pontosan érzékelte, hogy ennek a világnak egyetlen Megváltója van. A mi halálos ítéletünket, amit megérdemeltünk volna, egyetlen valaki vállalhatta és vállalta át. És egy személy van, aki minket Istentől messze elszakadtakat Őhozzá visszavezethet, és ez Jézus.
Ennek az emberiségnek nem a hitetlenség a legnagyobb problémája. Az szomorú adottság, mindannyian hitetlennek születünk. A tragédia az, ha valaki beletörődik ebbe, vagy nem jó helyen keresi a kételyeire a választ. Tamás jó helyen kereste, kövessétek a példáját!
Mi pedig várunk benneteket továbbra is nagy szeretettel, és azzal a reménységgel, hogy „nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át…” Míg egyszer majd elhangzik a ti válaszotok a folytatásban: „hadd bízza lelkem rád magát, fogadj el, Jézusom!”

Meglepő cikket olvashattunk az egyik protestáns hetilapban, ami olyan fontos, a hitünk alapjait érintő kérdéseket érint, amikről egyre élesebb vita folyik, és valószínű, egyre élesedik majd ez a vita. Sok múlik azon, hogy milyen választ adunk ezekre a kérdésekre.
Sajnos fokozódik az időszerűsége annak, hogy egészen tisztán lássunk Isten igéjének a fényében mindezekben a kérdésekben, és legyen átgondolt, személyes válaszunk ezekre, amiket szeretettel és meggyőződéssel tudunk másoknak is mondani.
A cikk szerzője idéz egy külföldi keresztyén politikust, aki a következőt mondta: „A keresztyének Istene nem azonos a muszlimok Allahjával. Az azonosságra vonatkozó mondatot sem a keresztyének, sem a muszlimok nem fogadják el.”
Az ember kérdezhetné: akkor mi a probléma, ha ilyen nagy az egyetértés ebben a tekintetben? Elmondja a szerző, hogy mi az ő problémája: „Szívesen elmondanám ennek a nyilatkozónak, hogy legyünk sokkal szerényebbek, és ne hirdessük, hogy mi ismerjük fel egyedül Isten lényegét. Ne mondjuk, hogy mi láttuk Őt, a többiek nem számítanak, s amiben hisznek, az alacsonyabb rendű dolog.”
Vagyis gőgnek minősíti azt, ha valaki vallást tesz a hitéről, és azt mondja például, hogy az az Isten, akit ő megismert, és akiben hisz, nem azonos Allahhal. Érdekes lenne tudni, hogy a szerző vajon azonosnak tekinti-e? Ha igen, miért, ha nem, miért nem? Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy mi hogyan gondolkozunk ezekről a kérdésekről. Tudniillik itt ülnek sokan, akik szintén azt gondolják, hogy azonos. Vagy sokan a gyülekezetből kifejtették már nekem, hogy minden nagy vallásnak megvan a maga istene, vagy a maga istenei, és ki-ki azt és úgy tiszteli, ahogyan jónak látja. Vagy hogy végső soron mindnyájan ugyanazt az Istent imádjuk, csak mindegyik vallás a maga kultúrája és hagyományai szerint.
Olyan kérdések merülnek itt fel, amik egyáltalán nem elméleti és öncélú problémák, hanem amik a hitünket érintik. Ilyenek például: hány isten van? Vagy ahogy ő írja a cikkben: a keresztyének Istenének hány arca van? (Ez a címe a cikknek: Isten arcai.) Hogy lehet megismerni Istent, hogy hiteles információ birtokába jusson az ember? Kicsoda Jézus Krisztus? Isten? Isten Fia? Az mást jelent? Vagy csak jeles próféta? Mit kezdünk Jézus kizárólagossági igényével, amikor azt mondja: „Senki sem mehet az Atyához, csak általam.” Valóban gőg-e, ha valaki megvallja a hitét? És egyáltalán minek tekintjük a Szentírást és a benne foglalt kijelentéseket?
Ezek a kérdések keresztyén hitünk fundamentumait érintik, és messzemenő következményei vannak mind a földi életünkre, mind az örök életünkre nézve annak, hogy mit válaszolunk rájuk.
Keresztyén identitásunkat és a személyes hitünket is az határozza meg, hogy van-e válaszunk ezekre a kérdésekre, és az mi.
A reformáció hónapjában vagyunk. Két hét múlva hálát adunk Istennek a Wittenbergben megindult reformáció 490. évfordulóján. Reformátor eleink világos és határozott felismerésekre jutottak Isten igéjéből éppen ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. És amit mondtak, és amit most szeretnék elmondani, az nem dogma. Mi nem dogmákban hiszünk, mi az élő Istenben hiszünk, és az Ő kijelentését tartjuk igaznak, ami a Szentírás.
Éppen ezért most kivételesen az idézett igékkel kapcsolatban szeretném megmondani azt is, hogy melyik hol van megírva. Aki akarja, utánanézhet, és gondoljunk is utána, mert ezt egyszer radikálisan tisztáznunk kell, hogy mit hiszünk valójában.
Ma három alapkérdésre keressük meg a Bibliában a rövid választ. Mit tanít a Szentírás Istenről, mit tanít Jézusról, és mit tanít a róla való vallástételről?
1. Mit tanít Istenről?
Az Isten igéje szerint reformált keresztyén hitünk egyik alappillére az, hogy a Szentírást az élő Isten önmagáról szóló hiteles kijelentésének tartjuk. Aki ezt hiszi, az igaznak tart mindent, ami meg van írva ebben a könyvben, mert hisszük, én hiszem, hogy Isten vezette azokat, akik ezt leírták. Aki ezt nem hiszi, vagy nem így hiszi, azt ugyanúgy szeretjük, mint a többieket. Ennek semmi alapja nincs, amit itt feltételez a cikkíró, hogy aki erről egyáltalán beszélni mer, az gőgös, fölényes, alacsonyabb rendűnek tartja a nem hívőt, és magasabb rendűnek magát. Jézus Krisztus igazi tanítványainak ilyen különbségtétel eszükbe sem jut. Viszont amit a Bibliában Isten önmagáról mond, azt mi ténynek tekintjük, ez nem vitatéma. Például azt is, amit így olvashatunk: „Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül” (Ézs 45,5) — ezt mondja Isten.
Senkinek nem jut eszébe olyan badarság, hogy láttuk volna Istent, sőt csak mi láttuk egyedül. Ez csúsztatás, rágalom vagy tudatlanság. Ellenkezőleg: Jézus Krisztussal együtt valljuk, hogy „az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt” (Jn 1,18). Egyedül Jézus ismeri tökéletesen a mindenható Istent.
És Ő hogy jelentette ki? „Az az örök élet (mondja Jézus), hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Eszerint tehát nincs több Isten. Van az egyedül igaz, vagyis egyedül igazi, valódi, valóban létező és valóban Istenként létező személy, és Ő az, aki elküldte hozzánk Jézus Krisztust.
Éppen ezért mi valljuk, hogy ezen az egyedül igaz Istenen kívül, aki ma is uralkodik és a benne hívőkkel kapcsolatba lép, nincs más Isten. Ő minden ember Istene. Úgy, ahogy olvastuk a Jeremiás könyvében. Nincs olyan, hogy keresztyének Istene. Az egyedül igaz Istent nem lehet kisajátítani. Ő az egész teremtett kozmosznak Istene, minden népnek és minden embernek. Csak még nem mindenki ismeri, és nem mindenki ismeri el Őt.
A történelem során az ember teremtett magának isteneket. De az élő, valóban létező, egyedül igaz Isten az, aki így jelenti ki magát a Bibliában: Ő Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a Jézus Krisztusnak Atyja. És ez egy mondat. Aki mindezt igaznak tekinti, az ismeri valamennyire Istent.
2. Mit tanít a Biblia Jézus személyéről?
Azt, hogy a láthatatlan Isten az emberré lett Jézus Krisztus személyében lett láthatóvá a számunkra. Ő az, aki isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is, és így segített rajtunk, mert mi nem tudtunk magunkon segíteni. Ezért — mondja Jézus — „Aki lát engem, látja az Atyát” (Jn 14,9).
Jézus elmondta és elénk élte, hogy milyen az Isten (ha szabad így fogalmazni), hogy ki az Isten. És mi csak annyit ismerhetünk meg az élő egy igaz Istenből, amennyit Jézus Krisztus elmondott nekünk.
A Máté evangéliumában Ő maga szól erről: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni” (Mt 11,27).
Mi megismerhetjük az egy igaz élő Istent, de csak Jézus Krisztuson keresztül. És ilyen magunkfajta bűnös ember, csodák csodája, kapcsolatba kerülhet az egy igaz élő Istennel, de csak Jézus Krisztuson keresztül. Csak Őreá való tekintettel. Csak vele együtt jelenhet meg egy bűnös az Isten előtt, egyébként az Isten szentsége megsemmisíti a bűnöst. Ezért mondja Jézus: „Én vagyok az út (nem az egyik út), az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6).
Jézusnak ez a kijelentése veti fel az Ő kizárólagosságának az igényét, ami nagyon bántó sokak számára. Nem a keresztyénség kizárólagosságáról beszél a Biblia, hanem Jézusnak, mint Megváltónak a kizárólagosságáról.
Vajon legitim-e Jézusnak ez az igénye? Igen. Miért? Azért, mert kizárólag Őbenne teljesedtek be évszázadok próféciái, jövendölései. Kizárólag Ő volt az, aki képes volt örök isteni természete mellé magára venni a mi emberi természetünket, és emberré lévén így segített rajtunk. Kizárólag Ő volt az, aki bűn nélkül élt ezen a földön. Kizárólag róla mondta a Mindenható: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.” Kizárólag Jézus halt meg helyettünk a kereszten. Milyen nevet tudnánk még mondani, aki ezt végrehajtotta? És kizárólag Jézus áldozatát fogadta el Isten érvényes elégtételként az emberiség, benne személy szerint a mi bűneinkért is. És kizárólag Jézus támadott fel a valóságos biológiai halálát követően úgy, hogy többé nem fog meghalni. Az Ő kizárólagossági igényének ez a bibliai alapja.
Ez a kizárólagosság azonban nem jelent kirekesztést! „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terhet hordoztok.” Olyan kizárólagos az Ő evangéliuma, hogy azt mondja: „Aki csak szomjazik, jöjjön énhozzám, és igyék.” Ez az egy feltétel van: aki szomjazik. Vagy így szól: „Mindenki hozzám jön, akit az Atya nekem ad, és aki hozzám jön, azt én semmiképpen el nem küldöm.” Jézus kizárólagossági igénye egyben azt jelenti, hogy mivel kizárólag Ő tudta ezt elvégezni, mindannyiunk előtt kinyitotta a mennyország kapuját, megnyitotta az Istenhez visszavezető utat, vagyis az igazi emberséghez, az elveszített élethez visszavezető utat is.
Mi a Szentírás kijelentése alapján valljuk, hogy Jézus egyenlő az Istennel (Fil 2,6). És valljuk azt, amit szintén Ő tanít: „Az Atya nem ítél el senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki Őt elküldte” (Jn 5,22-23).
3. Mit tanít a Biblia az Istenről és a mi Megváltónkról, Jézusról való vallástételről?
Először is azt: ez kötelesség. Az Ő tanítványainak ez az egyik fontos feladatuk. Ez volt az utolsó parancsa mennybemenetelekor a benne hívőkhöz: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Mert aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,15-16).
Az emberiség megmentésének az egyik feltétele ez, hogy a megmentő Krisztusról szóló jó hírt hirdessék minden teremtménynek. Ez parancs. De nemcsak parancs, mert így rideg lenne — ezzel küldi Jézus az övéit. És mi vonzza az övéit? Az emberek iránt érzett felelős szeretet, mégpedig a személyválogatás nélküli felelős szeretet. Mert ha itt van a zsebemben a gyógyszer, és találkozom olyannal, akiről tudom, hogy erre lenne szüksége, de nem tudja beszerezni, és nem adok neki: gazember vagyok. És ha amiatt hal meg: a gyilkosa vagyok. Ez a Biblia tanítása, és ezt nem kell nagyon bizonygatni, érezzük, hogy így van.
Jézus a benne hívőkre bízta az életmentő evangéliumot, ezért nemcsak kötelességük azt hirdetni minden teremtménynek, hanem mivel az övéinek a szívébe beoltja a mások iránti szeretetet is, ezért a szeretet is indítja őket arra, hogy mondják azt el másoknak.
Ebben semmiféle fölényérzet nincs. Nincs ott a másik megvetése, hiszen éppen azért akarok segíteni rajta, mert szeretem, dehogy vetem meg! Az ilyen ember nem tartja magát többnek, mert tudja, hogy ki emelte ki a mélységből és hogyan emelte ki, és mindent az ő Megváltójának köszönhet. Egyszerűen csak olyan fontos információk birtokába jutott, amiknek az igazságáról meg van győződve, hogy ezt nem titkolja el mások előtt, hanem továbbadja nekik, az ő érdekükben. Olyan tényekre hívjuk fel mások figyelmét, amiktől függ az életünk és az örök életünk.
Egyébként a Szentírás annyira gondol még arra is, hogy a módja megfelelő legyen a hitvallástételnek, hogy például ilyet olvasunk a Bibliában: „… legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek…” (1Péter 3,15-16).
Nemcsak arra nézve kapunk eligazítást, hogy mit mondjunk, kiről beszéljünk, hanem még arra is, hogyan. Nem fölényesen és kioktatóan, de mondjuk szelíden és tisztelettudóan.
Mi tehát, akik ezt hisszük, az úgynevezett posztmodern gondolkozás érték-relativizációjával szemben, az újkor (idegen szóval: New Age) vallásokat összemosó szinkretizmusával szemben, és egyáltalán mindenféle tudatlansággal és hitetlenséggel szemben valljuk azt, amit alapigénkben olvastunk: „Van ugyan sok isten és sok úr, de nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” És ez az egyetlen Isten senkivel nem azonosítható, mert csak önmagával azonos. De önmagával minden esetben azonos, mert „Őbenne nincsen változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása”, ahogy a Bibliában olvassuk (Jak 1,17).
Tisztában vagyunk azzal is, hogy ez a hitvallás nem korszerű, nem diplomatikus, és nem illik bele ebbe pluralista világba, amiben élünk. S miközben ez a világ hirdeti a toleranciát, éppen ezzel a hitvallással szemben lesz egyre kevésbé toleráns. Ezzel teljesen tisztában vagyunk, de Ravasz László szavaival élve: emiatt azért nem kívánjuk felszámolni magunkat pusztán udvariasságból. És főleg semmiképpen nem kívánjuk megtagadni az élő Istent, akit valamennyire már megismertünk, és azt a Jézus Krisztust, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk. Nem kívánjuk megtagadni a Szentírás egyetlen igazságát sem, sőt szeretnénk azokat egyre mélyebben, összefüggésükben, konzekvenciáikkal együtt megismerni és vallani.
Egyébként az Istenről való hitvallástétel az üdvösség kérdése is. Ezt olvassuk a Bibliában: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz” (Róm 1o,9). Maga Jézus pedig ezt mondta: „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom azt az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). Ez nekünk létkérdés, hogy Ő megvalljon minket az Atya előtt.
Összefoglalva: az egyetlen igaz Istenről és a megváltó Jézus Krisztusról való vallástételért gyakran volt üldözésben részük Krisztus tanítványainak. Az első keresztyének közül sokan vállalták a vértanúhalált is azért, mert Jézust vallották Úrnak, és nem a császárt. És úgy látszik, hogy ahogy közeledünk a mi Urunk dicsőséges második eljöveteléhez, ismét élesedik a helyzet, és egyre többet kell szenvedniük azoknak, akik Őt annak hiszik, akinek kijelentette magát, és ezt meg is vallják mások előtt. Krisztus elkötelezett tanítványainak azonban ezt vállalniuk kell. Mi nem sodródhatunk az Istent nem ismerő és az Ő uralmát el nem ismerő világgal. Mi szeretnénk mindvégig hűek maradni ahhoz, aki hű volt és engedelmes volt érettünk a kereszthalálig. Ő ígérte nekünk: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 24,13).
Szeretnénk majd elénekelni egy gyönyörű hitvallás-éneket Jézus Krisztusról, ennek most csak az első versét énekeljük imádság előtt.

Jer, dicsérjük az Istennek Fiát,
A szép szűznek áldott szent magzatját,
E világnak édes Megváltóját,
Bűnösöknek kegyes szószólóját.
(286,1 dicséret)