Cseri Kálmán

Az előadás a székesfehérvári

Református Egyházi Napok Dunántúl (REND)
fesztivál keretében hangzott el.

Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, köszönöm az üdvözlő szavakat, és köszönöm az egyházkerület elnökségének a testvéri meghívását.

Izgalmas és időszerű gondolatot választottak a rendezők ennek a néhány napnak a főtémájául, Jézus Krisztus Hegyi beszédéből ezt a rövid, tömör mondatot: Ti vagytok a föld sója. Némely bibliafordítás így adja vissza: ti vagytok a só a föld számára. Jézus itt a közönséges konyhasó képét használja arra, hogy mi a benne hívők feladata a világban, mit adhat az egyház a társadalomnak. Ha élesebben fogalmazzuk: mi az, amit csak Isten újjáteremtett, újjászületett gyermekei adhatnak az emberiségnek.
Különös az az összefüggés, amelyikben Jézus ezt mondotta. Olyan jó volt az előbb egyben hallani ezt a szakaszt a Máté evangéliuma 5. részéből, mert közvetlenül előtte arról beszél Jézus, hogy a világ mindig üldözni fogja a benne hívőket. És ezután mondja azt, hogy a benne hívőknek mégis a világban kell maradniuk, és a világért kell szolgálniuk.

Mit jelent ez: Ti vagytok a só a föld számára?

Az ókori keleten a sót elsősorban nem ízesítésre, hanem tartósításra használták. Nem volt hűtőgép még akkor, sőt azon a vidéken jeget sem tudtak előállítani. A húst, a halat valahogy tartósítani kellett, és ha sóval megfelelően kezelték, akkor ez sikerült. A só gátolta a bomlasztó baktériumok szaporodását, megnehezítette az élelem megromlását, megakadályozta a pusztulást, és így közvetve az emberek táplálkozását, az életet segítette elő. Ez a só feladata: akadályozni a pusztulást és segíteni, gazdagítani az életet.
A Biblia arról beszél, hogy mióta mi, emberek, hátat fordítottunk Istennek, ebben a világban romboló, pusztító, bomlasztó erők léptek működésbe. A mi hűtlenségünk után Isten beépített olyan intézményeket, amelyek ezeket gátolnák. Ilyen az állam, a házasság, a család. De olyan nagy a pusztítás, hogy ezeket is kikezdte a gonoszság, és nem tudják megakadályozni a rombolást.

Ezen a romboláson egyedül Istennek van hatalma, és Ő ezt a hatalmát a benne hívőkön, az általa újjáteremtett embereken keresztül árasztja ebbe a világba. Így érti Jézus azt: Ti vagytok a föld sója. A társadalom erkölcsi romlását fékezni, akadályozni, gátolni, és mindazt, ami az életet segíti, gazdagítja, azt belesugározni a környezetbe: ez a benne hívőknek a feladata.

Tudom, hogy mindkét tétel bizonyításra szorul. Mi bizonyítja azt, hogy valóban bomlasztó, romboló erők működnek a társadalomban, és hogyan tudja Isten a hívőkön keresztül ezeket fékezni és gátolni? Csak néhány számot mondok, aztán ki-ki döntse el, hogy igazak-e ezek a tételek.

Ezen a világon pillanatnyilag hét milliárdan élünk, és egy milliárd ember folyamatosan éhezik. Naponta huszonötezer embertársunk hal éhen. Nem azért, mert aznap nem lakott jól, hanem azért, mert napok óta semmit sem evett vagy ivott. A huszonötezerből tizennégyezer gyermek. Percenként tíz kisgyermek hal éhen vagy szomjan. Tehát, míg a másodperc-mutató körbemegy és ismét a tizenkettesre ér, addig tíz kicsi gyerek éhen- vagy szomjan hal, miközben a megtermelt élelmiszer harminc százaléka a szemétbe kerül. És ezt nem tudjuk megszüntetni. A nagy tudományunk, technikánk, Isten nélküli gőgünk képtelen megszüntetni. Nem maga a rothadás ez? Hét milliárdból egy milliárd éhezik.
A múlt héten ért véget Rio de Janeiroban az ENSZ Környezetvédelmi Világkonferenciája. A szakemberek a résztvevőknek ijesztő adatokat mondtak el. Csak egyet-kettőt említek.

Ha így folytatjuk tovább a rablógazdálkodást, és azt, hogy csak a haszon számít, mégpedig a pillanatnyi haszon, akkor néhány éven belül újabb húszezer növény- és állatfajt pusztítunk ki végleg. Ez azt jelenti, hogy az ökoszisztéma úgy károsodik, hogy azt kijavítani már nem tudjuk.

Kevesen gondolnak ilyesmire, hogy percenként egy futballpálya nagyságú erdőt írtunk ki, és abból nem szántóföld lesz, hanem néhány év alatt az erózió tönkreteszi, és csak növeli a föld terméketlen területeinek a számát.
Tíz év múlva az emberiség kétharmadának nem tudunk megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvizet biztosítani. És erre a konferenciára az Európai Unió sok államának a vezetői és a két szuperhatalom vezetői el sem mentek. Százharminc ország képviseltette magát, ők meg semmi érdemlegesben nem tudtak megegyezni. Hát ez nem maga a rothadás? Tyúkperekre meg tyúkketrec perekre szánnak időt és figyelmet tekintélyes nemzetközi testületek. De emberek millióit az éhhaláltól megőrizni — erre nem érünk rá. És ez még sokaknak nem is fáj. Nem az erkölcsi pusztulás maga ez? Isten nélkül, istentelenül csak embertelenné válhat a társadalom.
És vajon azok a népvezérek, diktátorok, akik a saját népüket irtják, pusztítják — és most egymás után több ilyen van — azok nem ezt mutatják, hogy hova jutottunk Isten nélkül?
A világban az a természetes, hogy ha sok az eszkimó és kevés a fóka, előveszik a bunkósbotot, és megritkítják az éhes szájakat. A világban az folyik, amit a történelem során folyamatosan láttunk, hogy a korai kapitalizmus idején a tőkefelhalmozás győzött az emberi élet felett. Minden népirtás során a gyűlölet győz az élet tisztelete felett. A diktatúrákban az eszme diadalmaskodik az értelem felett, és a társadalom legértékesebb részét ki szokták irtani. És a válóperek során az önzés győz a szeretet felett. Oda jutottunk, hogy nemek, nemzedékek, nemzetek folyamatos harcává vált a történelem.
Ezzel a romlott, ú. n. kultúrával szemben a keresztyénség, az igazi Krisztus-követés egy sajátos ellenkultúra. Mert az igaz keresztyénségben a megbocsátás győz a bosszú felett. A szeretet győz az önzés és a gyűlölet felett. Ha kell, önfeláldozás árán is. Az élet erői győznek a halál erői felett. Ezért mondja Jézus a benne hívőknek, hogy el ne felejtsék: ti vagytok a só a föld számára. Ezt a nyilvánvaló pusztulást, rombolást, rothadást fékezni, gátolni, ahol lehet, megakadályozni, és ezzel szemben az életet gazdagítani, gyarapítani — ez a benne hívőknek a feladata.

Ahol megjelenik ez az ellenkultúra akár csak egyetlen hívőnek az életében is, kiderül, hogy az hat, a sónak valóban hatása van: védi, gazdagítja az életet. Sőt azokat, akiket egészen átjárhat, olyan életre segíti el, ami megmarad a biológiai halálunk után is, és az ilyen emberek nem a kiteljesedett gyűlöletben, vagyis az Isten nélküli kárhozatban töltik el az örökkévalóságot, hanem a kiteljesedett szeretetben és békességben: az üdvösségben.

Mondok erre egy mai és egy ókori példát.

A mai példa egy kisvárosban történik, ahol minden fontosabb utcasarkon kocsma van. Elképesztő tragédiákat, mérhetetlen sok kárt, keserűséget okoz abban a városban, meg sok más helyen is, az alkoholizmus. Házasságok bomlanak fel, családok mennek tönkre, gyerekek szenvednek iszonyatosan, és gyerekek lesznek alkoholistává, látva a példát. Tele vannak a rendelőintézetek ennek a következményei miatt, és költjük a rengeteg pénzt az alkoholizmus következményeinek az orvoslására.

Húsz évvel ezelőtt ebben a városban megjelent a Keresztyén Iszákosmentő Misszió. Egy hétköznap este, egy csendes helyiségben igét magyarázott valaki. Erre hívták az alkoholistákat és a családtagjaikat. És jöttek. Először kevesen, azután egyre többen. Először egy, aztán egyre több alkoholbeteg — ahogy finoman mondjuk —, szenvedély rabja befogadta szívébe a hallott igét, elhitte, hogy Isten az ilyeneket is szereti. Elhitte, hogy kutyából lesz szalonna, sőt egyikük ezt mondta: az Isten országában minden szalonna kutyából lett. Elhitte, hogy másként lehet folytatni. Ami neki addig nem sikerült, még az elvonó után is visszaesett többször, az Jézus Krisztussal sikerülni fog.
És láss csodát! Egyre többen megszabadultak. Helyreálltak házasságok, békesség lett az otthonokban. A szétvert bútorok helyére épek kerültek. A gyerekek arca kisimult, éjjel tudtak aludni, nappal tudtak tanulni. Sok ember élete megváltozott. Bekerült a só a bomló húsba, és gátolni kezdte a bomlást. Minden nyavalyás kocsma a mai napig megvan és nyitva van, de egyre többen vannak, akik szabadok.

Nem felejtem el, amikor az első szabadult alkoholista azt mondta: Uram, szabad nem innom! Ez furcsán hangzott a fülemnek, de amikor közelebbről megismertem a helyzetet, áldottam az Istent ezért a szabadságért.
És hogy kezdődött? Úgy, hogy valaki igét kezdett hirdetni, Bibliát magyaráztak. Mert Isten az Ő igéjével formál át minket, és tesz sóvá a társadalom számára. Az Ő igéjének van olyan ereje, hogy aki annak igazat ad, azt befogadja, az ige újjáteremti az embert. Mert itt teremtés történt. Ezek nem „leszoktak a piáról”, hanem új életet kaptak Jézus Krisztustól, és így lettek szabadok. Ti vagytok a föld sója — valami effélét jelent.

Az ókori példa egy izgalmas hajóútnak a leírása. Krisztus után 60-ban történt. Azt mondják a hajózás történetének a kutatói, hogy ez a legpontosabb és legrészletesebb leírás egy akkori hajóútról. Nem véletlen, hogy orvos vezette a hajónaplót. Úgy hívták: Lukács. Pál apostol útitársa és munkatársa volt, aki elkísérte őt, amikor fogolyként Rómába szállították. A Bibliában a Cselekedetek könyvének a végén olvasható. (ApCsel 27. rész).
Elindultak, aztán hajóztak egy ideig a mai Görögország déli partjainál. Partközelben akartak maradni továbbra is. Ott azonban átszálltak egy másik hajóra, amelyik gabonát szállított Itáliába, de utasokat is. Tudjuk szám szerint, mert pontos a napló, 276 ember volt még a hajón.

Pál apostol azt mondta nekik, hogy most már nem kellene elindulni ilyen későn, mert novemberben jönnek a veszélyes viharok. (Ő rengeteget utazott, nagy tapasztalata volt). Azt mondta: maradjunk veszteg, mert a tengerben leljük a halálunkat. Várjátok meg, amíg a viharok elmúlnak.

Olyan jellemző, hogy mi történik: a hatóság szakvéleményt kér az illetékesektől. Az illetékes a hajótulajdonos és kormányosa. Nekik anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy minél előbb Rómában legyenek a szállítmánnyal, ezért a profit manipulálja a szakvéleményt. Vagyis azt mondják: el lehet indulni. Menjük csak, mert zsebre megy a dolog. Minél előbb oda akarunk érni. A haszon fontosabb, mint az emberélet. — Nincs semmi új a nap alatt. Ugyanúgy, mint ahogy ma is sokan teszik.
Elindultak. Megjöttek a viharok. A hajót kisodorták a nyílt tengerre. Két héten át se csillagokat, se napot nem láttak. S mivel iránytű még nem volt akkor, a hajósok az égitestekhez tájékozódtak. Fogalmuk sem volt, hol vannak. Viszont a hajó recsegett, ropogott. Kötelekkel megpróbálják megerősíteni, hogy ne törjön ketté. Aztán a rakomány egy részét, ami miatt elindultak, beledobálják a tengerbe, hogy könnyítsenek. Lukács, mint valami tragédiát írja le, hogy saját kezünkkel dobáltuk be a hajó felszerelésének egy részét is. De a vihar tovább tombolt, az emberek már nem is ettek. A hullámsírban lelik mindnyájan halálukat. És bekerül a hajónaplóba egy ilyen sötét mondat: „Mivel pedig sem nap, sem csillagok nem látszottak továbbra sem, és erős vihar tombolt, végül elveszett életben maradásunk minden reménye.” Itt halunk meg, nem tudunk segíteni magunkon.
S akkor előáll Pál. Gondoljuk meg, hogy nagy láncokkal meg van bilincselve, hozzá van kötve egy római katonához. Fogoly. Ki tudja, milyen gazemberséget csinálhatott, mert súlyos fogoly lehet, hogy Rómába viszik - az emberek találgattak. Azt mondja: emberek, fel a fejjel! Mindnyájan életben maradunk, csak a hajó fog elpusztulni. — Na ez megbolondult, agyára ment a halálfélelem. Honnan veszi ezt? Megmondja, honnan veszi: „Az éjjel mellém állt az Istennek egy angyala, akié vagyok, akinek szolgálok, és azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell kerülnöd, és veled együtt megmenekül mind a 276 ember. Csak a hajó fog összetörni.” És Pál hozzáteszi: én hiszek az Istennek, hogy pontosan úgy lesz, ahogy megmondta.
Van, aki elhiszi, van, aki nem. Mindesetre éledezik a remény az emberekben — miután minden reményünket elveszítettük életben maradásunk felől.
Aztán Pál észreveszi, hogy a hajósok szedelőzködnek, és a mentőcsónakon el akarnak menni, mondván, hogy a hajó orrából is leengednek egy horgonyt. Szól a századosnak — az sokkal nagyobb rang volt akkor, mint ma —, hogy vigyázz, mert ha ezek meglógnak, akkor ti sem maradtok életben. Itt már engedett Pál szavának a százados, és nem engedi megszökni a hajósokat.
Aztán megszólal Pál, és azt mondja: emberek, hamarosan úszni kell, úgy fogunk megmenekülni. Napok óta nem ettetek. Egyetek, hogy legyen egy kis erőtök! És akkor elmondja az asztali imádságot. Tessék ezt elképzelni! Ott egy csomó pogány előtt. Összeteszi a kezét, a láncok csörögnek rajta. Elmondja az asztali imát, és valami száraz kenyeret meg gabonát, ami még ott volt, elkezdi enni. A jó példa hat. Mások is elkezdenek enni. Aztán egyszer csak nagyot rázkódik a hajó, az orra belefúródik egy homokzátonyba, a farát meg csapkodja a hullám. Innen már ki lehet úszni a partra.
Megérkeztek Málta szigetére. A római katonák azt javasolják a parancsnoknak, hogy öljék meg a foglyokat, mert minden katona személyében volt felelős a fogolyért. Ha megszöknek, őt végzik ki helyette. Akkor egyszerűbb a foglyokat kivégezni. Pálra való tekintettel azonban ezt nem engedi meg a százados. Aztán kimennek a partra, mint az ázott verebek, ott tüzet kell rakni, szárítkoznak, melegednek. Pál is az elsők között hordja a venyigét, rakja a tüzet. Kiderül, hogy a sziget egyik gazdag emberének az édesapja súlyos beteg. Az Úr Jézus erejével Pál meggyógyítja. Ettől akkora tekintélye lesz, hogy hozzák a többi beteget is. Jézus használja ott Pált, és a többieket is meggyógyítja. Hálából a három téli hónapon át 276 embert etetnek ott a szigeten — Pálra való tekintettel.

Ti vagytok a föld sója: ez ilyeneket jelent. Pál nem „tett” ott semmit. Ő egyszerűen úgy volt jelen, mint Jézus Krisztus tanítványa. És mint egy csatornán, áradt rajta keresztül Krisztusnak ereje. Mindjárt az elején, hogy ne induljunk el, mert baj lesz. Nem hallgattak rá. Nem sértődik meg. Legközelebb is szól. Egyszer csak rájönnek, hogy ez igazat beszél. Nem agyalágyult, amikor ilyeneket mond, komolyan kell venni.

De Pál is először kijelentést kapott, és az Isten kijelentését csak az képes érteni, akinek van vevőkészüléke. Aki újjászületett ember. Akiben Isten Szentlelke van. A 276 emberből senki más nem értette meg. Komolyan veszi a kijelentést. Amit Isten mond, az igaz. Nem tudom, hogy valósul meg, de igaz. Továbbadja a kijelentést, nem szégyelli a Krisztus evangéliumát. Vállalja mindenestől azt az Istent, akinek a szolgálatába szegődött. Akivel neki ott a vihar közben is közvetlen kapcsolata van, s aki Pálon keresztül azt tesz, amit akar, mert van egy élő hitű, engedelmes szolgája. Hiába van megbilincselve, mégis ő dirigálja az egész társaságot, és őreá való tekintettel menekülnek meg.
„Ti vagytok a föld sója.” Azok vagyunk-e? Akár a magunk kicsi helyén, akár nagyobb körben is.

Erre a világra ezt a „só-erőt”, ezt a megtartó erőt Jézus Krisztus hozta el. Kozmikus méretekben Őbenne érkezett meg az élet. Olyan szép az a karácsonyi énekünk: „Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, s boldogságban örvendjetek.” Jézusban jött el az az élet, amit mi elveszítettünk, mikor az élet forrását, Istent, otthagytuk. Ez az emberiség Isten nélkül nagy gőgösen masírozik a végső tragédia, a pusztulás felé. Jézus azért jött, hogy ebből a halálmenetből ki lehessen állni. Van egy másik menet is! És akik Őt követik, azok az egyre teljesebb életbe jutnak el. Sőt már itt, a halál világában az élet erőit áraszthatják.

Megszüntetni nem tudjuk azt, amit a bűn rombolt. Azt majd az új teremtés szünteti meg. De tudjuk fékezni a gonoszt, tudjuk gazdagítani az életet, tudunk szolgálni másoknak ezekkel az erőkkel. Jézus ezt úgy tette lehetővé, hogy átvállalta a mi bűneinket, és azoknak a büntetését. És aki hiszi, hogy Jézus Krisztus valóban őhelyette, az én hazugságaim, az én tolvajságaim, az én paráznaságaim büntetését szenvedte el a Golgotán, annak az embernek Isten nem tulajdonítja a bűneit, az az ember szabad. Az Jézus közelében, aki az igazi só, szintén sóvá válik, és így tud szolgálni a továbbiakban.
Ezzel a képpel is — amit Jézus a sóról mond — az a helyzet, amit közvetlenül utána a világosságról mond. Sokan említik, hogy ellentmondás a Bibliában: A János 8,12-ben Jézus azt mondja: „Én vagyok a világ világossága”, a Máté 5,14-ben pedig ezt: „Ti vagytok a világ világossága”. Akkor ki a világ világossága? Jézus a világ világossága, de aki Ővele kapcsolatba kerül a hit által, annak az élete fényt fog tőle. — Mint amikor egy gyertyával meggyújtjuk a másikat — és ő is a világ világossága lesz.
Jézus az életet megmentő só, de aki Ővele a hit által közösségbe kerül, az a föld sójává válik, és így szolgálhat azután másoknak.

Van akinek megadatik, hogy nagy hatósugarú körön belül szolgáljon így. Nem tudom, elgondolkoztunk-e már azon, hogy Erdély aranykorában olyan fejedelmek uralkodtak, akik naponta tanulmányozták a Szentírást. I. Rákóczi György 32-szer olvasta végig. Mindig beírta a dátumot: most fejeztem be. Aztán kezdte előlröl. És Isten igéje átjárta a gondolkozásukat, és ennek az egész társadalomra kiható gazdasági, politikai, katonai, kulturális hatása volt. „Ti vagytok a föld sója” ezt is jelenti.

Az amerikai alkotmány első szövegét mélyen hívő, puritán atyák fogalmazták meg, s a mai napig, sok rontás ellenére, ennek az előnyei még érezhetők.

De nem mindenkinek ilyen nagy hatókörben kell sóvá válnia. Van egy nem hívő családban egyetlen hívő ember. Ismerek egy családot, ahol először egy 15 éves kislány jutott élő hitre. A konfirmációja után egy csendeshéten rácsodálkozott Isten szeretetére. Azt mondta: Úr Jézus, mostantól kezdve minden úgy legyen, ahogy te akarod. Megváltozott az élete, bekerült a só a családba. És gyönyörűség volt nézni, ahogy a családtagok egymás után elkezdtek járogatni a gyülekezetbe. Először csak körülnézni, hogy mi van ott, miért jár ez a gyerek oda olyan szívesen, és ma már a család többsége az Úr Jézus tanítványa. És mások számára is sóvá lesznek.
Mondok erre is két példát, ami engem is nagyon megbátorított e tekintetben. Van egy kedves vasesztergályos jó barátom, aki elmondta, hogy egyszer az ebédszünetben, miután megették az elemózsiát, körben álltak a műhelyben, és beszélgettek. Miről beszélgettek? Nőkről. Köztük a feleségükről is. Ezt az én barátomat, aki hívő ember volt, egyre jobban bántotta: hogy lehet ilyen tiszteletlenül beszélni valakinek a feleségéről és általában a nőkről is. Az édesanyám is nő, a lányom is nő… Miért nem tudunk emberi módon beszélni róluk? Gondolkozott, hogy szóljon-e, ne szóljon. Elég hallgatag ember. Mit okoskodjon itt. Végül is nem tudta megállni és annyit mondott: gyerekek, én a mai napig szerelmes vagyok a feleségembe. — Nahát, ne mondd! Hány éves házasok vagytok? Huszonhét. Ugyan már! Más nővel nem is volt dolgod? Nem. És nekem az nem is hiányzik. Aztán egy-két kérdésre még válaszolt, majd a művezető leállította, mondván: elég a szövegből, vissza a munkapadokhoz. Ennyi volt.

Néhány nap múlva késő este csöngetnek a barátomnál. Megjelent az egyik munkatársa a feleségével. — Bocsánat, hogy ilyen későn, de hát olyan érdekes volt, amit mondtál a házasságotokról. Mi meg balhézunk egyfolytában, már arra gondoltunk, hogy elválunk. Nem beszélgethetnék egyszer ilyesmiről? Dehogynem! Mikor? Hát most. — Gyertek be! Beszélgettek, majd másodszor is beszélgettek, és rendbe jött a házasságuk. Aztán más munkatársak is jöttek. Ezek után jött el hozzám és mondta el ezt az egészet. Azt mondta: segíts már rajtam, nem vagyok én házassági tanácsadó, én vasesztergályos vagyok. Mondtam neki: nem is előadást kértek tőled. Azt kérdezték: ti hogyan éltek. Ti elmondtátok hogyan, és azért, mert Jézus Krisztus is közöttetek van. Ezt kell elmondani, semmi többet. Ha kérdeznek, és tudsz rá válaszolni, válaszoljál. — Sóvá vált. Kialakult egy házasságápoló szolgálat, amire ő soha nem gondolt. De Isten használta őket.
Még egy történetet mondok, ami nemrég esett meg.

Gyülekezetünkben volt egy asszony, aki akkor, amikor a negyedik gyermekét várta, elveszítette a férjét egy baleset következtében. Felnevelte egyedül a négy gyereket. Kitaníttatta őket. Sokat imádkozott, sokat dolgozott, a gyerekei nagyon szerették. Idős korában beteg lett. Elég sokáig volt kórházban. Többször meglátogattam. Amikor utoljára mentem hozzá, üres volt az ágya. Sírt az egész kórterem, sírtak a nővérek. Az egyik azt mondta: én nem vagyok hívő ember, de ez a néni a mennyországot hozta ide közénk. És nem is sejtette, mennyire, igazat mondott. Mert az a néni egész életét az Úr Jézus Krisztussal szoros lelki közösségben élte le. Jézus életerői áradtak rajta keresztül elsősorban a négy gyerekére, de nagyon sokakra a gyülekezetünkben is. Sok özvegyet ő tudott igazán megvigasztalni, és miután odakerült, a kórteremben is ez a Jézus áradt rajta keresztül. Sóvá vált ott, ahol mindenki retteg a haláltól, ki sem meri ezt a szót ejteni…
„Ti vagytok a föld sója.” Jézus erről úgy beszél, mint ami az övéinek a küldetése kell, hogy legyen.

Két dolgot szeretnék még megemlíteni:

Az egyik, hogy valami miatt ez a világ nehezen viseli el a só jelenlétét. A világosság sötétségnél még jobban előjön, a sötétség nem szereti a világosságot.

A szülővárosomban volt egy fiatal tanárember. Rendkívül művelt, finom lelkű, segítőkész fiú. Sokan szerették. Én azt hittem, mindenki szereti, de kiderült, hogy néhányan nagyon haragudtak rá. Egyszer gyerekfejjel akaratlanul fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Róla beszélgettek a felnőttek. Azt mondja az egyik: te, miért van az, hogy sokan nem szeretik ezt a Sanyit? Azt mondja a másik: azért, mert világít a feje, és ahova bedugja, ott kiderül, hogy sötét volt.
És ez tényleg így van. A légynek sem ártott, sőt akinek lehetett, segített. De az egész jelenléte olyan jellemet, olyan magasrendű gondolkozást, olyan igényes erkölcsiséget sugárzott, hogy az azonnal leleplezte, ha nem az volt körülötte. És ezt senki nem szereti.

Jézus tanítványai nem értették ezt, és Ő elmagyarázta nekik. A János evangélium 15. részében részletesen elmondja: Ne csodálkozzatok, ha gyűlöl titeket a világ. Engem — mondja Jézus — előbb gyűlölt. Tudjátok, miért? Mert ami a világból van, azt szereti a világ. De ami onnan felülről jött, mennyei, (és az újjászületett ember onnan felülről születik újonnan), azt nem viseli el. Ezzel nekünk számolnunk kell, és ennek ellenére szeretnünk kell azt a világot, amelyik minket nem szeret.

A másik: ez után a mondat után: ti vagytok a föld sója, Jézus azt mondja a Máté evangélium 5,13-ban: ha a só ízét veszti, semmire sem való, kidobják az utcára, legfeljebb töltésnek lehet használni. Na de a só miért veszti el az ízét? Azt mondják a vegyészek: a nátriumklorid nagyon szilárd vegyület, és eredeti tulajdonságait nem veszíti el soha! Hacsak nem szennyeződik olyan anyagokkal, amely szennyeződésnek ez lesz a következménye. És Jézus erre figyelmeztet: a só csak addig képviseli és erősíti az életet ebben a megbomlott világban, amíg só marad. Amíg mer más lenni, mint a világ. Ez nem gőg, és az igazán újjászületett ember soha nem büszke, mert az ajándék, hogy új életet kapott és szolgálni akar vele — de ez ténykérdés: más.
Ha nem marad más, ha szennyeződik, elvilágiasodik, asszimilálódik: semmire sem való. Ki lehet dobni. Nekünk erre nagyon vigyáznunk kell. Isten mai gyermekeinek különösen ébereknek kell lenniük, hogy ne szennyeződjünk semmivel. Mert ez a világ mindenféle másságot tolerál, eltűr, — csak a hitelesen krisztusit nem.

Van abban igazság, amit Napóleonnak tulajdonítanak, hogy ő mondta volna: az emberek bármit elhisznek, csak ne legyen benne a Bibliában. A sötétség nem fogadja be a világosságot. Jézust sem fogadta be. Likvidálta, kilökte magából. De nekünk akkor is sónak kell maradnunk, hitelesen krisztusi tanítványoknak, mert csak így tudunk segíteni másoknak.

Nem tudom, feltűnt-e valakinek, hogy tegnapelőtt az EB futballmeccs előtt mit olvastattak fel a két csapatkapitánnyal? Mert azt nem ők fogalmazták. Egy az egyben azonos is volt mind a kettő: a másság dicsőítése. Mindenféle másságot mi elfogadunk. — Ez lenne ma az európaiság. Utána kell tenni: kivéve a krisztusi jellemet és gondolkozást. Mert az nem kell, ezt már deklarálta is Európa az utóbbi években. Attól elhatárolódik.
Nekünk ennek ellenére szeretnünk kell a világot, és meg kell maradni sónak. Meg kell maradni annál és csak annál, amit nekünk Jézus Krisztus hozott, aki Ő maga. Mert egyedül Jézus halt meg helyettünk a kereszten, senki más ezt nem tette meg. Egyedül az Ő halálát fogadta el a mindenható Isten érvényes helyettes elégtételnek, senki másét nem. Egyedül az erről szóló örömhír változtatja meg az embereket — mint abban a városban az alkoholistákat. Egyedül a Szentírás ad nekünk erről hiteles információt. Egyedül Isten az Ő kegyelméből végzi el mindezt ma is emberek életében, minden hozzájárulásunk nélkül. És ezt mi egyedül a benne vetett hittel tudjuk komolyan venni. Ha ez az „egyedül” sérül, ha lecsípünk belőle, vagy megpróbáljuk kiegészíteni valamivel, a só elveszíti ízét.
Eddig arról volt szó, hogy Jézus kijelenti az övéről: ti vagytok a föld sója. Ebben azonban benne van az is, hogy akik még nem azok, ti lehettek a föld sója: és akár felszólítássá is kiegyenesedhet, hogy legyetek a föld sójává!
Ezen a megbomlott világon egyre nagyobb szükség van Isten gyermekeire, akik a föld sója. Azzá csak újjászületett ember válhat. Újjászülni pedig Isten az Ő igéjével szül minket újjá. Ezért legyen nekünk nagyon fontos olvasni, tanulmányozni, megtanulni, megélni a Bibliát. Úgy hallgatni minden igehirdetést, hogy most mit mond nekem az én Uram. Mindegy, hogy ki áll a szószéken, és én azt már most elkezdem csinálni, hogy valóban ízét megtartó, az életet gazdagító sóvá válhassunk.

Amikor a közelmúltban ezt a szakaszt olvastam a Szentírásból, először ennek a három történetnek a sorrendje gondolkoztatott el, utána pedig az, hogyan viselkedett itt Jézus és hogyan viselkedtek a tanítványai.
Mi a feltűnő ebben a sorrendben? Miről van itt szó?
Amikor maguk maradtak — így olvassuk —, akkor Jézus közelebb hívta magához a tanítványokat és valami fontos információt közölt velük. Beavatta őket küldetésének a titkába. „Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.” A tanítványok erre nem reagáltak, hanem azt olvassuk, hogy közvetlenül ez után jönnek az adószedők, és rosszhiszeműen meggyanúsítják Jézust azzal, hogy nem fizeti az adót. Aztán Jézus ezt a kérdést elrendezi. És még abban az órában előállnak a tanítványai és megkérdezik: „Ki nagyobb a mennyek országában?”
Érezzük ezt az aránytévesztést? A világ legnagyobb hírét hallják első kézből a tanítványok, s erre nem reagálnak egyáltalán. Közvetlenül utána van képük előállni egy ilyen kérdéssel, hogy melyikünk lesz nagyobb a mennyek országában.
Mintha Jézus semmit sem mondott volna. Mintha nem az történt volna, hogy elhúzta a függönyt, és tanítványai bepillanthattak a kárpit mögé, a szentélybe. Bepillanthattak az Isten örök tervébe. A megváltás menetrendjét tárja eléjük Jézus. A Megváltó személyének és munkájának a lényegét jelenti itt ki nekik. „Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.” A tanítványok hétköznapjai között egy ünnepi pillanat érkezett el. Amikor Jézus felülemeli őket önmagukon és a legnagyszerűbb titkokról beszél nekik.
Ők ezt egyrészt nem értik, ez kiderül, másrészt mégsem kérdeznek. Ha az ember arra gondol, hogy van egy meghitt tanítványi kör, amely becsüli és tiszteli a Mesterét, és a Mester most érezhetően a legfontosabbról beszél nekik, de azt nem egészen értik, akkor döbbent csend után a kérdések özönének kellene záporozni. Mit mondtál, Uram? Az Emberfia? Akkor te vagy az Emberfia? Az, akiről Dániel prófétált? Akkor te vagy az Isten Fia! Akkor hogyan ölhetnek meg téged az emberek, és miért ölnének meg, mikor mindenkivel csak jót teszel? Mit jelent feltámadni? És miért éppen a harmadik napon? Mi ennek az egésznek a célja és értelme, amiről beszéltél? És mi ennek a jelentősége ránk nézve?
Akinek fontos az, ami elhangzott, és nem érti, és tudja, hogy kérdezhet, mert válaszolni fog a Mester, mert többször volt már erre példa: A példázatokat sem értették. Megkérdezték és Jézus elmondta a csodálatos magyarázatát annak, amit előzőleg tömören közölt velük. De itt semmi. Az érdeklődésnek nyoma sem látszik.
Háromszor közölte Jézus ezt a tanítványokkal. Egyik esetben sem kérdeztek rá. Először már a közepén félbeszakítja Péter és kioktatja Őt, a harmadik esetben pedig alig hogy elhangzik, Zebedeus felesége jön és protekciót kér a gyerekei számára. Nem érzékelik, hogy miről van itt szó, hogy ki beszél hozzájuk, hogy mi készül itt? Hogy minek a részesei lesznek, lehetnek ők is? Mi az, hogy váltság? Ki az Emberfia? Ki az Isten Fia? Hogy ez ugyanaz, hogy Ő beszél most hozzánk. Semmi.
Megdöbbentően mutatja ezeknek a történeteknek a puszta sorrendje, hogy milyen aránytévesztésben vagyunk sokszor. Mennyire nem érzékeljük a jelentőségét, hogy az igazán fontosakat milyen könnyen megelőzik azok a személyes apró dolgok, amik minket éppen foglalkoztatnak. Nem engedjük, hogy felülemeljen minket a mi Urunk önmagunkon, a napi problémáinkon és szükségeinken.
Mellesleg, ha felülemel, akkor a napi problémáink és szükségeink is az őket megillető jelentőséget kapják, és sok minden a helyére kerül az ember életében.
Milyen beszélgetés alakulhatott volna ki Jézusnak ebből a közléséből, ha a tanítványok azonnal „fogják”, amit mond, reagálnak arra, és igazán meg akarják érteni! Mert kiderül, hogy a tudatukig sem hatolt el igazán az, ami elhangzott. Pontosabban: nem ment át az egész üzenet. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy Jézus mondata után „igen elszomorodtak.”
Mi miatt? Amiatt, hogy fel fog támadni? Nyilván nem. Elakadtak a közepén. Amikor arról szólt, hogy Őt megölik, megszólalt bennük a tiltakozás vagy az ettől való félelem, és tovább már nem is figyeltek. Erre az első felére reagálnak, de csak érzelmileg: elszomorodnak. Érteni nem értik, végig nem hallgatták. Az egésznek a jelentősége távol áll tőlük. Elszomorodnak és a továbbiakban nem foglalkoznak azzal, amit Jézus mondott. Miért nem? Mert nagyon foglalkoztak egy másik kérdéssel: ki lesz nagyobb közöttük.
A tanítványoknak sem a fejében, sem a szívében nincs hely Jézus kijelentése számára. Önmagukkal vannak tele, és az öntelt ember taníthatatlan.
Nem ismerős ez nekünk? Néha Isten megengedi az övéinek, hogy egy-egy ilyen ünnepi pillanatban különösen közel kerülhetünk a mi Urunkhoz. Amikor egészen kinyílik egy ige. Az átlagosnál többet, mélyebben értünk meg belőle. Amikor egészen kinyílik a szívünk egy csendes, zavartalan imádságban. Amikor egyszerre megvilágosodik valami, hogy egy konkrét kérdésben mi vajon Isten akarata? Megvilágosodik: hol a helyünk, mi a feladatunk és mi nem a mi feladatunk. Amikor Isten szeretettel rámutat valamire, ami elválaszt tőle bennünket. Egyszerre világossá lesz valami olyan, amiről nem is gondoltuk, hogy bűn az életünkben és meg akar szabadítani tőle. De vajon ilyenkor fontosabb lesz-e ez minden másnál?
Volt-e már olyan, hogy félretettük azonnal azt, amit csinálni akartunk, mert érzékeltük, hogy ezek ritkán ismétlődő pillanatok? Itt most Isten valami nagyot akar elvégezni az életünkben. Itt most nagyon rá kell figyelni, komolyan venni, amit mond, és mindjárt tenni is, amit parancsolt. Vagy pedig futunk tovább, sürgetnek a feladataink, mondjuk a magunkét, mint itt a tanítványok, zárva marad a lelkünk és nem változik az életünk.
Mindnyájan tapasztaljuk, hogy az ilyen adóügyek, pénzügyek, napi megélhetési ügyek és intéznivalók töltik ki az időnket és a gondolatainkat. Ezek húznak lefelé. Emiatt állandóan lefelé nézünk és nincs hely a kijelentés számára. Nincs idő igazán odafigyelni és elcsendesedni a mi Urunk előtt.
Mint ahogy karácsonykor sem volt hely a megszülető Messiás számára. A karácsonyi történet legsötétebb szavai ezek: nem volt számukra hely. És mivel nincs hely az Ő számára az életünkben, ezért teszünk olyan sok helytelen dolgot, és ezért nem találják sokan a helyüket.
Olyan találóan írja le a lelki mondanivalóra nézve is Ady Endre „A magyar Ugaron”-ban: Elvadult tájon gázolok: nincs sehol virág, és az utolsó versszakban azt mondja:

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Az adóügyek, a pénzügyek, a megélhetés, az egészségünk meg a versengés, hogy ki lesz a nagyobb, ki érvényesül jobban, ez lehúz, altat, befed, és a Sátán kacaja suhan el ugaros életünk felett, amelyikben emiatt nincs virág, mert sikerült minket röghöz kötötté, földhöz tapadttá tenni. Csak lefelé nézünk, és nem lehet felülemelni bennünket.
Ki emel fel minket? Azt meg József Attila írta. „Nem emel fel már senki sem, belenehezültem a sárba.” Lehúznak minket a napi gondjaink. „Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.” Aki Isten gyermekévé lesz, azt Ő felülemeli az adóügyeken, a pénzügyeken, a megélhetésen. Ezek is elnyerik az őket megillető jelentőséget. Ezek is a helyükre kerülnek. Magasabbról messzebbre lát az ember. Nem nehezülünk bele a sárba. Nem a gyomok között telik el az életünk, hanem lesz rálátásunk az egészre, önmagunkra is. Eljutunk helyes önismeretre és túllátunk még a láthatókon is, és az örökkévalóság nézőpontjából tudjuk vizsgálni az életünket.
Isten az övéit ide akarja elsegíteni. A tanítványok példája szomorúan mutatja, hogy mennyire belenehezülünk a sárba. Jézusnak ez után a kijelentése után ez a legfontosabb, hogy melyikük lesz a nagyobb a mennyországban, meg itt is — máskor meg amiatt versengtek. Nem érzik az arányokat, nincs fülük a hallásra, nem érdekli őket igazán, hogy kicsoda Jézus, és éppen most mit mondott nekik. Ezt a harcot mindnyájunknak meg kell vívnunk, de érdemes megvívni.
Valamelyik reggel szokásom szerint elővettem a Bibliát, hogy elolvassam az aznapra következő igét. És arra lettem figyelmes, hogy jobb kezemben ott van a Szentírás, bal kezemben meg szorongatok egy csomó cetlit, amiket előző este írtam össze, a másnapi feladatok, telefonszámok, intéznivalók, gondolatfoszlányok, az esti bibliaóra vázlata, és nem tudom kinyitni a Bibliát, mert ahhoz két kéz kellene. No, most melyiket fogom letenni: a centlikéimet vagy Isten igéjét? Melyiknek biztosítok elsőbbséget? És egyáltalán: hogyan kelhet versenyre ez a kettő egymással? Miért szorongatom a cetliket addig, amíg nem mélyedtem el Isten igéjében, ahonnan olyan sok világosságot kaptam már és oly sokszor tapasztaltam, hogy a cetlik is akkor kerülnek a helyükre, ha Isten igéjéből világosság árad és ennek a fényében kérdezem meg Őt: mi lesz a mai feladatom? Mert nem egyedül akarok indulni…
Ez az egyszerű jelenet tanulságos volt számomra. Mi kap elsőbbséget, és egyáltalán azonos súllyal esnek-e latba, a mi nagyon fontos és sürgős tennivalóink, és az, amit Isten akar elvégezni bennünk, meg ajándékozni nekünk? És ha mindenekelőtt az Ő ajándékát kérnénk (és ez nemcsak a reggeli Bibliaolvasásra vonatkozik most, az egész életszemléletünkre és hitéletünkre), akkor a helyes arányok érvényesülnének, és a feladatainkat is egészen másként tudnánk elvégezni.
Ebben a feszültségben zajlik minden hívő ember élete. Jézus mondani akar valamit — mint itt a tanítványoknak —, de közben bennünk zakatol mindaz, ami számunkra sürgős. Jézus Isten tetteire irányítja a figyelmünket, mi pedig el vagyunk foglalva a magunk tennivalóival. Ő valami fontos, életmentő kijelentést akar közölni, de mivel tele vagyunk önmagunkkal, nem figyelünk oda, nem értjük meg, nem járunk utána, nincs hely annak a számára.
Akinek van bátorsága belenézni az ige tükrébe, az tetten érheti magát olykor itt a templomban is. Hangzik az igehirdetés, és hisszük, hogy azt jó esetben maga Isten mondja mindnyájunknak, igehirdetőnek és igehallgatóknak egyaránt, s valamelyik mondatáról eszünkbe jut valami, és a szabad asszociáció útján elindulunk, és már egészen messze vagyunk attól, amit Isten igéjéből nekünk mondani akar, mert tele vagyunk még itt is a magunk gondolataival, gondjaival, terveivel, sérelmeivel.
Vajon meghallották-e Jézus tanítványai azt, amit később így mondott nekik, mert nekik mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.”
Készek vagyunk-e észrevenni és elítélni ezt az örökös futásban megnyilvánuló önteltséget, megcsendesedni, leborulni Isten előtt? Akkor kezdenénk igazán megérteni az Ő igéjét. Akkor lenne igazán öröm, a nap csúcsa mindig az, amit előtte töltünk imádságban. Akkor áradna világosság az életünkbe, hogy lássuk mindennek a valódi jelentőségét. Akkor áradna mennyei erő a mi erőtlen életünkbe, és tudnánk másokat is ilyen felülről kapott erővel segíteni: könnyet törölni, sebet kötözni — úgy, ahogy az Úr Jézus. Ő ilyenekké akar minket formálni. —
És még arról valamit, hogyan viselkedett Jézus ezekben az egymást követő helyzetekben? Amikor ezt felismertem, megtelt a szívem csodálattal és a mi megváltó Krisztusunk magasztalásával.
Mert mit csinál itt Jézus? Mond valami nagyon fontosat, ami láthatóan nem érdekli vagy egyelőre nem érinti a tanítványokat. Mindenesetre semmi választ nem vált ki belőlük. Jézus azonban nem keseredik el, nem sértődik meg, nem zavarja el őket.
Nem adja fel az ő nevelésüket és tanításukat, hanem a hirtelen támadt egészen más szituációban is feltalálja magát. Valami hallatlan rugalmasságról tesz tanúságot. Azonnal beleilleszkedik a megváltozott helyzetbe, és ott is tanít, nevel. Neveli ezt a neveletlen tanítványt, Pétert; pedig közben más miatt is megsértődhetne, mert e mögött a gonosz kérdés mögött, hogy „a ti mesteretek nem fizet templomadót?” vád van, gyanúsítás, rosszindulat, rágalmazás — elengedi a füle mellett. Pétertől azért megkérdezi: tulajdonképpen kinek kell vámot és adót fizetnie, a hazaiaknak vagy az idegeneknek? Az idegeneknek. Mi hazaiak vagyunk, de hogy ne botránkoztassuk meg őket, mégis tegyünk eleget a kérésüknek.
Még a tanításra is van ereje. Meg arra is, hogy nem adja oda Péternek a pénzt, hogy fizesd ki nekik (azt is megtehette volna), hanem bevonja őt is ebbe az akcióba. Legyen Péter is tevékeny részese a csodának. Ráadásul a szakmájának megfelelő módon. Fogjál egy horgot, te a halász, és fogd ki az első halat, és találsz a szájában egy pénzt. Biztos, hogy Péter egész életében nem felejtette el, hogy ilyen fogása még nem volt. És honnan tudta azt Jézus előre? Ő a halaknak is parancsol? Hogy került a hal szájába ez a pénz? Éppen annyi, amennyi kettőjük adója? Egy csomó kérdés, amire csak az a válasz: csodálattal leborul a Mester előtt, az Emberfia, az Isten Fia előtt és dicsőíti Őt.
A történet végén ott van egy kicsi szócska, ami számomra mindennél szemléletesebben mutatta Jézus utolérhetetlen szeretetét, figyelmességét, kedvességét, gyöngédségét, gondoskodását. Ezt mondja Péternek: „Amikor felnyitod a hal száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.”
Jézus nem önmagával van tele. Ő mindig az Atya iránti engedelmességgel és az irántunk való szeretettel volt és van tele. Ő nem tudja úgy elintézni a saját ügyét, hogy a másikét ne intézze el. Ez együtt jár, akármilyen értetlen, akármilyen rossz tanúbizonyságot tett arról, hogy milyen tanítvány. „Add oda nekik értem és érted.” Ő ezzel is példát adott nekünk. Ilyen a mi Megváltónk és ilyenekké akar minket is formálni.
Szeretném ezeket az egyszerű, bátorító üzeneteket megismételni: Figyeljünk sokkal jobban Őreá. Vegyük észre életünknek ezeket az ünnepi pillanatait, amikor Isten valami különös ajándékot akar adni. Becsüljük meg az egyszerű hétköznapi ajándékokat is. Minden percet, amit vele tölthetünk. Minden igét, amit olvashatunk és meggondolhatunk.
Bízzuk rá magunkat nyugodtan. Az adóügyeinket is, a pénzügyeinket is, a hétköznapi gondokat és terheket is, és ne ez a buta versengés jellemezzen minket, hogy ki a nagyobb, hanem legyen bátorságunk a szó ilyen értelmében, ahogy azt Jézus használja itt, kisgyermekké lenni. Az Atya előtt gyermekké, aki engedi magát vezetni, aki kérdez, aki odafigyel a válaszra, aki tartja a kezét és meg lehet ajándékozni. Aki nem magának tulajdonítja az ajándékot, hanem dicsőíti az Ajándékozót, és akiben ugyanez a szeretet van, mint Jézusban, hogy az Atyától kapott ajándékait szívesen megosztja másokkal és továbbadja azt, amit ő is úgy kapott.

Mostanában többször tapasztaltam, hogy sokan nem tudnak dolgokat elengedni. Nem tudnak veszíteni. Görcsösen ragaszkodnak tárgyakhoz, egymáshoz, címekhez, dédelgetett vágyaikhoz, álmaikhoz, és ha mégis le kell mondaniuk valamiről, belebetegszenek.
Ismerek többeket, akik egyszerűen nem tudták elviselni, ha valamit el kellett engedniük. Egyszer egy asszony mondta a férje temetése után: az ő életének most már semmi tartalma és értelme nincs. Ápolta sokáig a beteget, legszívesebben ő is utána menne. Az életét veszítette így el, tehát nincs értelme tovább élnie.
Ismertem egy nyugdíjas férfit, akit rövid úton és durván küldtek nyugdíjba, s még hetek múlva is minden reggel ott sétálgatott a volt munkahelye bejárata körül, és nézte azt a kaput, amelyiken ő már nem mehet be.
Valakit csak áthelyeztek egy másik részlegbe, de a címét ezzel elveszítette, és nem tudta elviselni, hogy nem igazgató úrnak szólítják többé, hanem csak Pali bácsinak.
De ennél súlyosabb tapasztalataink is vannak. Amikor a magyar gazdákat bekényszerítették a termelőszövetkezetbe és egyik napról a másikra elveszítették azt a földet, amiért nemzedékeken át szorgalmasan dolgoztak, többen öngyilkosok lettek.
De még olyasmit is nehezen dolgoznak fel, vagy nem tudnak feldolgozni emberek, ami nem tragédia. Amikor például kirepülnek a gyerekek otthonról és önálló családot alapítanak. Ez azért mégse tragédia, és mégis elviselhetetlen veszteségként élik át sokan, és nem tudják elengedni őket.
Többször vagyok tanúja és tehetetlen szemlélője vagy próbálkozó orvosa azoknak a házasságoknak, amiket ezek az anyukák tesznek tönkre, akik nem tudják elengedni azt, aki már máshoz tartozik, és nem veszik tudomásul, hogy csak egy időre kapjuk a gyerekeinket.
Szóval nem tudunk elengedni. És az az igazság, hogy sokszor már nem is mi ragaszkodunk a tárgyainkhoz meg az álmainkhoz, hanem azok ejtenek rabul minket. Sokan úgy járnak, mint az egyszeri emberről jegyezték fel, aki megsokallta azt, hogy a róka lopkodta a tyúkjait, ezért megfigyelte, hova viszi, utána bújt az odújába, és hamarosan diadalmas kiáltás hallatszott bentről: megfogtam, megfogtam. Néhány másodperc múlva azonban visítás jött ki: megfogott, megfogott.
Így vagyunk a tárgyainkkal, a kapcsolatainkkal, a dédelgetett terveinkkel, hogy egy ideig mi szorongatjuk azokat, s nem vesszük észre, hogy rabul ejtenek, és nem vagyunk többé szabadok. Az értékek, amiket nagy munkával összegyűjtöttünk, s amiknek egy részét sose használjuk, a kapcsolataink, amik sokat jelentenek, sokszor embereknek a sérelmei, amiket szintén dédelgetnek, s hordoznak éveken, évtizedeken át, nem tudják elengedni. Vagy azok nem engedik el őket.
Mivel az utóbbi időben nekem is sok mindent el kellett engednem (egy költözködés kiváló iskola ennek a gyakorlására), s mivel látom, hogy sokan nem tudják feldolgozni ezeket a helyzeteket és feladatokat, szóljunk most arról, hogy Isten igéje mit tanít az elengedésről. Szeretnék három egyszerű, de fontos bibliai igazságot elmondani. Az első kettőre magától is rájöhet egy józanul gondolkozó ember, de a harmadik, a Bibliának a specifikuma.
Az első: számoljunk józanul azzal, hogy ezen a világon minden ideiglenes és mulandó.
A második: készüljünk tudatosan arra, hogy bármikor, bármit el tudjunk engedni.
A harmadik: ez csak annak megy könnyen, akinek az életében vannak viszont örökkévaló, soha el nem múló értékek és kapcsolatok is, mert vannak ilyenek. Isten ezeket kínálja a tőle elszakad embernek, akit hívogat magához vissza, és meg akarja ajándékozni.
Vegyük sorra röviden ezt a három tanítást.
1. Ezen a világon minden mulandó és ideiglenes. A mi örök lakásunk nem itt szerezhető be.
Milyen gyönyörű a természet tavasszal, amikor virágpompában díszeleg minden! s a díszes virágok néhány nap múlva szemétté válnak.
Milyen sokat ért valamikor száz forint. Ötven évvel ezelőtt a kezdő fizetésem ötszáz forint volt. Találtam most a költözés során egy piros százast a papírok között és nem kellett senkinek. Valaki azt mondta, ha 1949-ben adták ki, tehát az első széria, akkor nekem adhatod. De nem akkor adták ki, nem kellett.
Megtaláltuk a pakolás során a gyerekek érettségi tételeit gyönyörűen kidolgozva, felcímkézve, bedossziézva. Kérdezem a tulajdonosokat: mit tegyünk vele? A rövid és kemény válasz: kuka. Valamikor nagy munka volt mögötte, sokat ért, azon múlik minden, s eltelik néhány év — és felesleges, teher, szemét.
Ez mindennel így van. Így megy tönkre lassan, folyamatosan az egészségünk. Így fogynak el a legszorosabb kapcsolataink, kapjuk egyre gyakrabban a gyászjelentéseket, el kell engednünk a kezüket azoknak, akik hozzánk a legközelebb álltak.
Jézus világosan tanít arról, hogy az az emberi kapcsolat, ami ezen a földön a legszentebb, a legmélyebb, a legkomolyabb: a házasság sem örök. Csak a sírig tart. Mi nem örök hűséget fogadunk egymásnak, hanem amíg mind a ketten élünk, addig feltétel nélkül hűségesen akarunk ragaszkodni egymáshoz.
Jézus beszél arról is, hogy egyszer elmúlik ez az egész világ, és Isten majd újat teremt.
Sokkal komolyabban kellene vennünk a Zsidókhoz írt levél 13,14 mondatát is: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.”
„Elhull a virág, eliramlik az élet” és ezzel sokszor nem számolunk. Minden érték egyszer feleslegessé válik, minden emberi kapcsolat megszakad, és a halálban ott állunk nincstelenül és magányosan.
2. Mindez azonban nem azért van, hogy rettegésben tartson minket, vagy hogy fejünket a homokba dugva úgy meneküljünk az igazság elől, hogy nem gondolunk rá, hanem tudatosan készüljünk fel arra, hogy egyszer minden véget ér. Komolyan vesszük a Bibliának ezt a mondatát is: mindennek megszabott ideje van.
Az egyik festés során került elő egy ládában sok pénztárbizonylat a negyvenes évek elejéről. Ezt néhány évig meg kellett őrizni, addig fontos okmány volt. De most, hatvan év után: szemét. Ment a kazánba. Megvan az ideje a megőrzésnek (olvastuk), és megvan az ideje az eldobásnak.
Az tehát fontos a számunkra, hogy világosan lássuk, mikor, minek az ideje van. Mindent, amit Istentől kapunk, örömmel használjunk, de arra használjuk, amire adta. Számoljunk azzal, hogy csak addig használhatjuk, amíg annak az ideje tart. Egyszer a tulajdonos, a mindenható Isten, visszaveszi, és el kell számolnunk azzal, hogyan éltünk vele. Ez mindenre érvényes. Az időnkre is. Nem a mienk az időnk, ma is kaptunk újabb huszonnégy órát ajándékba. Ez ajándék, ez nem magától értetődik, és nem a mi produktumunk.
Így sorolhatnánk az egészségünket. Hány ember sok pénzt költ arra, hogy tönkretegye az egészségét, aztán mindent megfizetne, hogy valahogy helyre állítsa. És úgy helyreállítani, amilyen volt, soha nem lehet. El kell számolnunk a testünkkel, az időnkkel, a képességeinkkel, egymással… Isten nem arra adott minket egymásnak, hogy tönkremenjen mellettünk a másik, hanem hogy kiviruljon, és igazán azzá váljék, akinek Isten teremtette.
Fontos mondat a prédikátor könyvéből nem csak ez, amit most olvastunk, hanem az utolsó fejezet első mondata is, ahol Isten azt mondja: „Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért az Isten megítél téged!”
Tehát nem az következik az eddigiekből, hogy mintha ravatalozóban vagy siralomházban élnénk, várjuk mindennek az elmúlását, egyszer majd az életünkét is. Egyáltalán nem! Akik ezt komolyan veszik, akik valóban hívő emberek, azok örömteli és alkotó emberek. Azok arra használják ezt a néhány évtizedet, amit Istentől kapunk, amire adta. Éppen ezért kibontakoznak benne, és másokat is meggazdagítanak. Élvezik hálásan mindazt, amit Istentől kapnak.
De tudd meg, hogy el kell számolnod! Ez nem borzasztó, mert akitől kapjuk az élet ajándékait, az ad mindehhez használati utasítást is, hogy segítsen jól élni vele. És ha úgy élek vele, el fogok tudni számolni. Még meg is dicsér, hiszen a hűséges szolgának azt mondja: jól van, jó és hű szolgám, hű voltál a kevésen, még többet kapsz ezután. Nem rettegésben akar minket tartani ezzel, hogy tudatosítja: minden elmúlik, hanem megtanít élni. Felszabadultan, boldogan, és másokat is boldogítóan.
Nem hisztériázni kell tehát, amikor valamit visszavesz a Gazda a kezünkből, hanem örömmel visszaadni neki. Lehet, hogy kicsordul a könnyünk, mert szoros volt az a kapcsolat, mert drága volt nekünk az, amit addig adott. De ha arra használtuk, amire adta, akkor hálás szívvel visszaadjuk a tulajdonosnak, hiszen Ő nem a mienket veszi el, hanem a magáéval tesz azt, amit akar. Ez hiányzik az Istent nem ismerő ember tudatából. Nem látjuk Őt annak, aki: A világmindenség alkotója és tulajdonosa. Mi is az Övéi vagyunk. (Pál apostol erről többször szemléletesen ír.) És hogyha valamit visszavesz, azt hálával és bizalommal adjuk neki.
Ez érvényes egy gyülekezet és egy lelkipásztor kapcsolatára is. Mi is ajándékba kaptuk egymást Istentől — egy időre. Megvan az ideje a kezdetnek és megvan az ideje annak, hogy elengedjük egymás kezét. És ha elengedtük, akkor tapasztaljuk, hogy Isten valami mást ad az így üresen marad kézbe. Vagy azt akarja, hogy még inkább Őt ragadjuk meg és Ővele legyen szorosabb kapcsolatunk.
Mindennek megszabott ideje van, és az értelmes ember, ha ráadásul még hívő is, és komolyan veszi Istent, az Ő nagyságát és uralmát, akkor kész bármikor, bármit visszaadni Őneki.
3. És akkor valóban az lesz, amit az előbb így mondtam: nincstelenül és magányosan állunk a halálban? Így lesz, ha semmi maradandó érték nem volt az életünkben. Isten azonban pontosan ezt kínálja a benne hívőknek. Valami olyat, ami felett nem száll el az idő, ami elvehetetlen, ami mindig kincs. Kínál nekünk egy olyan kapcsolatot, aminek nincs vége a halállal: az Önmagával való kapcsolatot.
Itt megint a Zsidókhoz írt levélből hadd idézzek egy mondatot: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (13,8). Jézus soha nem változik. És akinek a hit által vele valóságos, élő kapcsolata, közössége van, annak van egy olyan barátja, aki megmarad neki a halálban is, megmarad a halál után is. Akivel való barátság bearanyozza már ezt a földi életet is, akármilyen nehéz is az sokszor, és nem múlik el az örökkévalóságban sem.
Jézus a vele való közösségre hívogat minket, akik messze sodródtunk Istentől. És akiknek vele ez a lelki kapcsolatuk megvan, erősödik, működik, azok minden körülmények között gazdagok maradnak, és soha nem maradnak egyedül.
Gondoljunk Pál apostolra. Amikor a római börtönbe csukták, és több mint két évet ott sínylődött, mindenét elveszítette. Elveszítette a munkáját, amit pedig maga Jézus bízott rá, elveszítette a gyülekezeteket, a barátait, a munkatársainak egy része is eltávolodott, sőt szembe fordult vele (olvassuk a Filippi levél elején), egy idő után elveszítette az egészségét, és kilátásban volt, hogy a puszta életét is elveszti, mert kivégzik.
És miket ír ennek ellenére is a Filippi levélben? (Örülök, hogy ennek a magyarázatát hallhatjuk most több alkalommal egyik lelkésztársam szolgálata során.) Tele van ez a levél örömmel. Azt mondja: örüljetek ti is az Úrban. Köszönöm, hogy küldtetek egy kis szeretetcsomagot, de én megelégedett vagyok itt is. Megtanultam, hogy mindenre lehet erőm a Krisztusban.
És mit tesz a börtönben az, aki tömeg-evangelizációkon sokaknak hirdette az evangéliumot: annak az egy embernek hirdeti, akivel a csuklója össze volt láncolva mindig, mert hat óránként váltották egymást a római katonák, azok voltak abban az időben a börtönőrök is.
És mit ír a levél végén a Filippieknek? Üdvözölnek titeket a pretoriánusok házából valók. Vagyis: üdvözölnek titeket a keresztyénekké lett smasszerek. Egy kis keresztyén gyülekezet alakult, mert ugyanazt tette ott is, amit kinn, amíg szabadlábon volt. Hirdette az evangéliumot. Kinn sokaknak, itt egynek. De ugyanazzal a hittel, derűvel, meggyőződéssel és áldással.
És nem ugyanezt élték át azok a lelkipásztorok, akiket az elmúlt században gyűjtöttek össze és vittek Szibériába, a Duna-deltába különböző börtönökbe? Akik életben maradtak és haza jöhettek, egymástól függetlenül leírták, hogy mit jelentett nekik ott az élő Krisztussal való lelki közösség. És hogy ők ugyanazt folytatták ott is, mint kinn, amíg gyülekezeti lelkészként szolgálhattak: Hirdették az evangéliumot azoknak, akik közé sose mentek volna el, ha Jézus nem küldi el oda őket. És nem volt ott más, aki hirdesse az evangéliumot, tehát nagy lehetőség volt ez, és nagy szükség volt rá. Ez tartotta őket életben, és így tudták másokban is tartani a lelket.
Akinek Jézussal kapcsolata van, annak örökkévaló barátja van — ezt nem mi mondjuk, ezt Ő mondta: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit én mondok nektek. És az olyan gazdagságot kap, amit a rozsda nem emészt meg, a molyok nem rágják meg, és a tolvajok soha nem lophatják el.
Még két ilyen örökkévaló dolgot említek, arról már csak rövidebben.
Több helyen olvassuk a Szentírásban, hogy minden elmúlik. Jézus egyszer azt mondja: elmúlik az ég és a föld is, de az Isten beszéde soha el nem múlik. Amit mi Isten igéjéből megértettünk, komolyan vettünk, megtanultunk, ami életté vált a gyakorlatunkban, az örökké megmarad, és az minket is az örökkévalóságra megtart.
És az ézsaiási ige, amit tudatosan szoktam gyakran idézni az istentisztelet elején. Isten mondja: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg — ezt mondja könyörülő Urad.” (Ézs 54,10)
Még a masszív hegyek is, akár az erózió által kopnak, akár egy földrengés által egészen más alakot vesznek fel, egyszer pedig elmúlnak, mintha nem lettek volna, de Isten hűsége és az Ő velünk kötött szövetsége nem változik, nem gyengül, nem múlik el. Az örökké megmarad.
Akinek Jézussal igazi kapcsolata van, és Ő erre hív minket mindig újra, és ez a lelki közösség folyamatosan erősödik, mélyül, az be van biztosítva, az nem veszíthet el mindent soha. Sok mindent elveszíthet, de az elmondhatja: e földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait, megmarad mellettem a te szereteted és a hozzád fűző hit.
Éppen ezért, arról a sok mindenről, amit igyekszünk összegyűjteni, konzerválni, tárolni, biztosítani… emeljük fel ma tekintetünket az örökkévalóra. Fontosak az ideig valók is. El kell végezni a munkánkat, teljesítenünk kell ma is, holnap is a kötelességünket… de ne merüljön ki ebben az életünk, mert több az élet, mint ez. Az élet maga Jézus. Egyedül Ő mondhatta el: Én vagyok az élet. És élete, ráadásul el nem múló, örök élete csak annak van, aki vele ebben a földi életben igazi közösségre jutott. Az kap tőle olyan kincseket, amik gazdagokká tesznek minket már itt is, amik a helyükre teszik a múlandó, ideig való dolgokat is, és amik megmaradnak a halálunk után az örökkévalóságban is.
Így érthetjük meg azt, amit Jézus Mártának és Máriának mondott Bethá-niában, amikor utoljára látogatta meg őket. Márta nagy vendégszeretettel elkezdte készíteni a vacsorát, Mária pedig felismerte, hogy most minek van az ideje. Jézus most beszél, akkor most nekem figyelnem kell Őreá. Jézus most hozzánk beszél, akkor most nekem félre kell tennem mindent és hallgatni, amit mond. Majd utána készítünk vacsorát. De most Jézus szerint ennek van az ideje. És mivel mindennek megszabott ideje van, ennek az ideje is elmúlik, és egy óra múlva már nem lehet Őreá figyelni, mert akkor nem beszél.
Amikor Márta háborog, milyen lusta a testvére és nem segít neki, akkor Jézus ezt mondja: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”
Sok mindent el kell végeznünk, de ki ne merüljön aktivitásunk a múló és ideiglenes dolgokkal való foglalkozásban. Ne az utolsó helyre kerüljön újra és újra az örökkévalókkal való foglalkozás. A legfontosabb legyen a legfontosabb. Kerüljön az első helyre, és akkor meglátjuk, hogy minden más is az azt megillető helyre kerül. A mi életünk is, mert Jézussal el nem múló közösségünk lesz, és benne elvehetetlen gazdagságot kapunk.
Mielőtt ezért hálát adunk, énekeljük a 276,3. versét.

A földön, ha elvesztem
Szerelmem tárgyait,
Maradjon meg mellettem
Szerelmed és a hit;
Csak azt el ne veszítsem,
Mi benned, ó Úr Isten,
Remélni megtanít!

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Hálás vagyok Istennek, hogy együtt tölthetjük ezt a néhány órát, és mindannyiunk közös vágyából valami teljesülhet, hogy még jobb legyen a házasságunk. Örülök, hogy vannak olyanok is, akiknek tavaly volt az esküvőjük, s vannak köztünk olyanok is, akiknek még a múlt században. A miénk kicsi híján 42 évvel ezelőtt volt, de hálásak vagyunk Istennek, hogy annak idején egymáshoz vezetett bennünket.

A mostani témánkat így jelölte meg a program: a házastársam elfogadása. Ha Isten elfogadott engem annak ellenére, hogy ilyen vagyok, amilyen, akkor fogadjam el én is a páromat olyannak, amilyen.

Amelyik házasságból ez hiányzik, ott bajok sokasága jelentkezik. Ott az ember nem sokkal az esküvője után megállapítja, hogy nem ilyet akartam, nem erre számítottam. Aztán szaporodik a panasz, hogy nem kapom meg tőle… nem értjük egymást, nem értünk egyet sok mindenben. Egyszerűen nem lehet vele élni. Beindul egy láncreakció, ami elégedetlenséggel kezdődik, aztán csalódással folytatódik, és lesz belőle keserűség, önsajnálat, vádaskodás. Aztán az ember találkozik olyannal, aki megérti őt, folytatódik házasságtöréssel, és sokszor válás lesz a vége.

Vagy pedig beletörődnek: ilyen a másik. Én vele nehezen tudok együtt élni, de akármi miatt mégis egyszerűbb az, ha együtt maradunk, és kialakul az úgynevezett páros magány.

Ehelyett Isten nekünk azt az utat kínálja, hogy tudatosan tanuljuk meg egymást: megismerni, elfogadni és örülni egymásnak. Annak is, hogy olyan, amilyen, és azzal a reménységgel nézni előre, hogy holnap egy kicsit másmilyen lehetek én is, meg ő is.

Nem könnyű elfogadni egymást, nem könnyű megérteni sem egymást. Ebben a templomban hallottam valakitől — aki ma még előadó lesz — a következő anekdotát, hogy milyen nehéz megérteni egymást.

Egy jó szellem megszólít egy férjet, hogy pillanatnyilag tudnám teljesíteni minden kívánságodat, kívánj valamit. Mire azt mondja: szeretnék egyszer eljutni a Kanári-szigetekre, de rettegek repülőre szállni. Készíts egy autópályát innen oda. Kicsit gondolkozik a szellem, és azt mondja: ez elég nehéz feladat, meg most sok dolgom is van. Nincs valami más kívánságod? Lehet más is: segíts abban, hogy mindenben megértsem a feleségemet. Mire a szellem: hány sávos legyen az autópálya?

Ez valóban így van. Nehéz megérteni, még nehezebb elfogadni. Miért? Három részre szeretném osztani a mondandómat.

— Először röviden arról, hogy lehetőleg a házasságkötés előtt kell megismernünk egymást annyira, hogy a lényeges dolgokban egyet tudjunk érteni. Megtanulni, hogy miről hogyan gondolkozik a másik, s abban egyet tudunk-e érteni. Ha a lényegesekben nem tudunk egyetérteni, nem szabad összeházasodni.

— A második részben arról, hogy így is marad sokféle különbség, amit egyrészt boldogan fel lehet használni arra, hogy kiegészítjük egymást, másrészt, ha az, ami bánt az ő viselkedésében, meg kell próbálni csökkenteni, erőtleníteni, attól megszabadulni.

— Harmadszor: még így is marad sok különbség, amitől nem tudunk megszabadulni. Azt pedig meg kell tanulni megbocsátani, elhordozni, elszenvedni. Az elfogadás igazán ott vizsgázik.

Miért kell megtanulni egymást elfogadni? Azért, mert más a másik. Ezzel egészen józanul és egyszerűen kellene számolnunk: más a másik, mint én. Az, hogy más, nem feltétlenül azt jelenti, hogy rossz vagy rosszabb. Alapvetően azért más, mert ő nő, én meg férfi vagyok. Szinte mindent másképpen látunk, és milyen nagyszerű ez: én innen nézem, ő onnan nézi, és így majdnem körbe látjuk. Ha ő is innen nézné, csak egy szeletét látnánk továbbra is.

Nem olyan régen ment előttem egy házaspár, azt mondja a férfi: hallottad ezt a gyönyörű hangot? Ez egy ezerkétszázas bokszermotor. Ilyet csak a bogarakba helyeztek annak idején. Milyen hangot? — kérdezi a felesége. — Most jöttünk el mellette. — Ja, az az autó. Olyan szép piros színe volt. Mindig ilyen meleg-piros pulóverre vágytam.

Ha ezt mondaná az asszony: ez bolond, csak a hangját hallja a motornak, mikor a színe olyan szép. A férfi meg azt mondja: ilyenek a nők, csak a színét látja, nincs füle meghallani az autónak a lelkét. Akkor vége van, akkor örök feszültség és veszekedés forrása lehet ez a szemlélet. Ha meg mind a ketten azt mondják: milyen jó, hogy mást vett észre benne, így meggazdagíthatjuk egymást. Én elmondom neki, ő elmondja nekem, de mind a ketten komolyan vesszük a másikat és befogadjuk azt, amit ő mond. Netalán még olyan gyümölcse is lehet, hogy ha ez a meleg-piros szín tetszik neki, és ilyen pulóverre vágyott, karácsonyra megpróbálok egy olyat venni. (Bár ezt mi ritkán találjuk el, jobb, ha rábízzuk az asszonyokra.)

Más a másik azért is, mert alapvetően meghatározza mindannyiunknak az ízlését, értékrendjét a gyerekkor, a neveltetés, a minta, amit láttunk otthon, vagy ha nem láttunk mintát, az még inkább. És ezt tudomásul kell venni, és ebből megint nagyon sok jó jöhet ki, ugyanakkor sok feladatot és gondot is jelenthet, csak nem mindegy, hogyan fogadjuk ezt.

1. Az első, hogy meg kell ismerni egymást. Lehetőleg a házasság előtt. De nem úgy, ahogy azt sokan gondolják, hogy mindjárt ágyba bújnak, hogy meglássuk: összeillünk-e? A múltkor mondta ezt valaki, és ott állt egy kedves ismerős, és megkérdezte: te, mondd meg, hogy mi nem illhet össze? Erre nem hangzott el válasz.

Azt kellene megtanulni, hogy miről, hogyan gondolkozik. A munkáról, a pénzről, a gyerekkérdésről... Mert alapvető különbségek lehetnek közöttünk.

Az egyikük felnőtt egy olyan családban, ahol élére rakták a filléreket, takarékosak voltak, csak ha valami közmegegyezéssel jelentősnek minősített dolgot vásároltak, akkor nyúltak a pénzhez. A másik helyen úgy gondolkoztak, hogy a fizetés arra való, hogy a következő fizetésig elköltsük. Ez magától értetődik. Ezt valahogy össze kell hozni. Mindenki lép egyet és középen találkozunk. Utólag kölcsönösen hálásak lehetnek egymásnak, hogy kiegészült az addig hiányos gondolkozás. Vagy az egyik helyen poroszos nevelés folyt, a másik helyen kicsit lazább. Most akkor melyik fog érvényesülni, ha lesznek gyermekeik?

Ismerek egy házaspárt, ahol rivális focicsapatnak drukkol a két ember. Az asszony is nagy focidrukker. Ez megint sok felesleges vitának a forrása; nem beszélve arról, ha egymással szembenálló politikai pártokkal rokonszenveznek.

Az alapvető kérdésekben mindenképpen egységre kell jutni. Ehhez meg kell ismerni a másikat, beszélgetni kell, kérdezni kell. Meg kell jegyezni, hogy miről mit mondott, és öt év után ne kérdezzem meg már, ki tudja hányadszor, hogy ki az a Babi néni, akiről beszélsz, mert az a feleségem keresztanyja, és ezt már sokszor elmondta. Nem figyeltem oda. Miért nem? Mert nekem nem fontos, hogy ő mit mond. Miért nem? Mert nekem nem fontos ő. Ez derülne ki sokszor, ha becsületesek lennénk, ahelyett, hogy az egymástól eltérő különbségek miatt elégedetlenkedünk, meg vádoljuk egymást.

Alapvető kérdésekben egységre kell jutni. Pálhegyi Ferenc mondta itt egyszer azt, hogy egy vegetáriánus lány lehetőleg ne menjen hozzá egy henteshez. Mert ebből megint sokféle probléma lesz. Az elvi, hitbeli, szellemi kérdésekben pedig a lényegeseket illetően valami módon egységre kell jutni. Mert minden konzervált különbség, különösen, ha ahhoz még büszkeség is tapad, későbbi veszekedések forrása lehet, vagy ürügy arra, hogy egyéb dolgokban nem értünk egyet.

Ma reggel gyanútlanul kinyitom a rádiót és némi idegen kiejtéssel beszél egy asszony arról, hogy az ő vágya mindig az volt, hogy magyarmagyar legyen a férje. Furcsa kifejezés, hogy magyarmagyar, de kiderült, hogy ő amerikai magyar. Ott született, ott tanult. Nyelvtanilag hibátlanul szépen beszélt magyarul, de egyebek közt azért jött ide tanulni, hogy magyarmagyar férje legyen. Lett. Most már gyerekeik is vannak, és a mai napig sok mindenben nem értenek egyet.

Ő nem gondolta volna, hogy ilyen sok gond származik abból, hogy ők ott kint megszokták, hogy sokféle politikai párt van. Az egyik ehhez tartozik, a másik ahhoz. Így gondolkozik, úgy gondolkozik, de attól mi még szerethetjük egymást, és teljes békességben elbeszélgethetünk bármiről. Itt meg ez nem így van. Itt mindent túlpolitizálunk, polarizálódik az élet — mondta ő.

Még ha mind a kettő magyar, még ebből is lehetnek gondok, hogy az egyik magyarmagyar, a másik meg amerikai-magyar.

Nem jó, ha az egyik enged mindig, és a békesség kedvéért tudomásul veszi, hogy ő marad alul és mindig a másiknak a véleménye érvényesül. Fontos ezt higgadtan megbeszélni, megismerni egymást, és egységre jutni.

2. De így is maradnak különbségek, mert az egyikük lassú víz partot mos, a másik meg hirtelen elintézi a dolgokat. Az egyikük — többnyire a férfiak — ötször körbejárja a dolgot, mire nagy nehezen eldönti, és még akkor is korrigálja magát. A másik spontán, azonnal tudja: itt és most ez a helyes megoldás. Most mi a helyes a házasságot illetően? Az, hogy egyik sem hülye (bocsánat a csúnya szóért). Ő nem hülye, mert olyan alaposan végig gondolja, ő meg nem hülye és felszínes azért, mert nő létére a spontaneitás jellemzi, és általában ösztönösen ráhibázik a jó megoldásra. De nem mindig a jót mondja, és amaz meg hiába járja körbe nyolcadszor is, akkor sem biztos, hogy a jót mondja. De jó, hogy ott a másik!

Megint csak szépen ki lehet egészíteni egymást, ha ez a törekvés van, hogy elfogadom őt olyannak, komolyan veszem őt, és engedem, hogy kisegítsen engem.

Hadd mondjak egy példát, ami számomra nagyon kedvessé lett. Van egy asszony, aki nagyon fél a kutyáktól. A férje sokáig nem értette, hogy mi ez a gyerekes rettegés benne. Amikor megértette, attól kezdve minden megváltozott.

Mert négy éves kislány lehetett, amikor egy derékig érő kutya megtámadta, a földre rántotta, és ott a földön fekve látta, hogy magasodik fölötte egy vadállat. És ez kitörölhetetlen emlék és élmény az ösztöneiből, az idegrendszeréből. És ha jön egy derékig érő, vagy akármeddig érő, őbenne ez elevenedik fel. Ebből kialakult az, hogy ha együtt mennek az utcán és jön szembe egy kutya, akkor a férfi arra az oldalra megy, amelyikről a kutya jön. Kedvesen, szó nélkül. Nem azt mondja: micsoda gyáva nyúl vagy, és főleg nem szégyeníti meg mások előtt.

Szerintem az egyik legsúlyosabb bűn, ha a párunkat égetjük mások előtt. Nem szégyeníti meg és nem is téma. Ezt megbeszélték, tudja, hogy miért lett olyan, amilyen. Nemcsak azt fogadja el, hogy ő olyan, hanem tudja, hogy miért olyan. Ez a kettőjük titka, és egy ilyen csendes helycsere felér egy szerelmi vallomással, mert ez azt jelenti: én a szíveddel gondolkozom, számíthatsz rám, te nekem fontos vagy. Soha nem foglak cikizni emiatt sem, és más miatt sem.

Nincs erről ilyen hosszú tárgyalás, mint ahogy én most ezt itt bőbeszédűen előadom, csak azért mondtam így, hogy lássuk: mennyire az apróságokban is benne van az, hogy elfogadtalak téged. Úgy, ahogy vagy. Ugyanakkor lehet gyógyítgatni ebből a gyengeségből. És ha nem derékig érő jön, hanem csak bokáig érő, akkor a fülébe súgom: maradj most ott, meglátod, elmegy melletted, hozzád sem ér. Akkora, mint egy macska. És elmegy mellette, és egy kicsit megbátorodik, s legközelebb lehet, hogy bátrabb lesz.

Így lehet kiszeretnünk egymást jellemző hibákból, gyengeségekből, fogyatkozásokból. Ez nem kerül pénzbe. Csak mibe kerül? Mondok itt három szót, amit hiányolok a legtöbb házasságról szóló könyvből. Valahogy nem fedezték fel a szakemberek azt, hogy tapasztalatunk szerint ez a titka annak, hogy elfogadni egymást és kiegészíteni egymást:

— figyelmesség,
— tapintat,
— gyengédség.

Ez a három nagyon sok emberből hiányzik, főleg a férfiakból, de az asszonyokból is. Ahol figyelmesség, tapintat és gyengédség van, ott megtörtént, hogy elfogadtuk egymást, és képesek vagyunk elfogadni egymást akármilyen régi sérülésével, hibájával, rossz szokásával…

Ez nem azt jelenti, hogy egymás rigolyáit, bolondériáit támogatjuk vagy helyeseljük. Azt jelenti, hogy egymás gyengeségeit elhordozzuk, vállaljuk, és igyekszünk kiszeretni őt abból a hibájából és gyengeségéből.

Mert nemcsak arra valók ezek a különbségek, hogy kiegészíthetjük egymást, hanem sokszor ki kell nevelnünk ebből egymást. A házasság kölcsönös nevelése is a másiknak. Már hogyha valaki hagyja, hogy neveljék. Mert ehhez múlhatatlanul szükséges az őszinte alázat. Tehát az, hogy ne verjem az asztalt, ne mondjam az érveimet: mert otthon ezt mindig így csináltuk, az apám is, a nagyapám is. Ez így jó, ezt így szoktam, meg így kell csinálni. Ebből annyi igaz, hogy ezt mi otthon így csináltuk, ők meg másképp csinálták, és az is lehet jó, sőt, az lehet, hogy jobb, mint ahogy mi gyakoroltuk. — Ezt azért fel kellene tételeznünk egymásról.

És ha ott van ez az alázat, akkor ebből egészséges önkritika születik. Ha ráadásul még egy kis humorral is párosul, akkor az ember nevelhetővé válik. Akkor nem védőbeszédet tart a maga hibái mellett, ami miatt nehéz elfogadnia őt a párjának, hanem akkor a saját maga ügyészévé válik olykor, és azt mondja: igazad van, ilyen nem szeretnék lenni. Otthonról hoztam, sajnálom, ettől még változatlanul tisztelem a szüleimet, vagy az emléküket. De ez tényleg nem jó. Kösz, hogy mondtad.

Ahhoz viszont türelem kell, hogy valaki egy ilyen régi beidegződéstől, ami megkeseríti a házasságukat, megszabaduljon. Ez huszonnégy óra alatt ritkán történik. Viszont a türelemmel nem szabad visszaélni.

Ismerek egy házaspárt, a férfi építész. Éveken keresztül minden áldott nyáron a szabadságuk idején el kellett mennie a feleségének is vele abba a vidéki városba, ahol ő mint kezdő mérnök, néhány épületet tervezett. Minden évben újra végig tanulmányozta az épületeket. Neki hosszasan és szakszerűen elmagyarázta, hogy mit miért tervezett olyanra, és milyen szörnyű, hogy ma már nem úgy tervezik.

Ezt az asszony türelmesen végighallgatta, és miután néhányszor elmondta, hogy örülne, ha valahova máshova is elmennének, vagy maradjanak inkább otthon, mert ő már fel tudja mondani a leckét, amit hallott éveken keresztül, ezt a férje elengedte a füle mellett, és újra és újra menni kellett. Egyszer robbant a bomba. És a szelíd asszony, aki addig mindenhova engedelmesen kísérte őt, és jó hallgatóságnak bizonyult, begurult és csúnyákat mondott neki. Nagy válság következett, majdnem válásig fajult a helyzet.

Nem szabad visszaélni a türelemmel. Ugyanakkor türelmesnek kell lenni.

Azt is itt hallottam egyszer az előbb említett előadótól, hogy amikor egyszer szidtak egy hernyót, hogy az milyen csúnya, s mutogatták, hogy milyen szépek a lepkék, akkor ő azt mondta: várjatok még egy kicsit, Isten még nem fejezett be. Majd én is olyan lepke leszek, most még csak hernyó vagyok.

Itt csak az a fontos, hogy azt mondjuk: most még csak, és nem azt, hogy én ilyen vagyok, fogadjatok el így. Én még mindig csak ilyen vagyok, de én szeretnék leginkább változni. Kész vagyok a változásra. És itt akármennyi idős valaki, halálunk pillanatáig kész kell lenni arra, hogy változtathasson minket elsősorban Isten, aki Jézus Krisztus képére akar újjáteremteni, és hadd formáljon minket szeretettel a párunk is. Itt csak az a fontos: szeretettel. Ha erőszakkal akarjuk nevelni egymást vagy szellemeskedő trükkökkel, az nem vezet eredményre.

Egy fényképész egyszer azt mondta: az igazi szeretet a házasságban olyan, mint a hívó, a régi fajta technikában a hívó folyadék, amibe, ha beleteszem a filmet, addig rajta nem látható dolgok is láthatókká válnak.

Az igazi szeretettel előszerethetünk egymásból benne rejtve meglevő, látens értékeket is. Nem kell erőszakoskodni, nem kell ügyeskedni, és főleg nem kell ugyanazt a lemezt naponta feltenni, mert akkor elveszíti hatását. Tulajdonképpen elég lenne egymást igazán szeretni. Ahogy Péter levelében van: tiszta szívből, buzgón szeretni. És változna a másik.

De azért az is igaz, hogy szóból ért az ember, úgy hogy jó azt megmondani, szeretettel a kellő pillanatban, nem akkor, amikor éppen paprikás a hangulat. Kivárni az alkalmas időt, és jó komolyan venni azt, amit a párom mond, mert hátha nemcsak a maga érdekében mondja, hanem az én érdekemben is. Mert ez a bunkóság ismétlődik a viselkedésemben újra és újra. Ki akar szeretni belőle. Hagyjam magam szeretni, és szeretettel formálni.

Ha készek vagyunk elfogadni egymást, akkor kialakul az a finom érzék az emberben, hogy egyre inkább látom: mi fontos neki. Sokszor ebben van különbség. Számomra jelentéktelen dolgok neki valami miatt fontosak és fordítva. Akkor ne mondjam, hogy ennek semmi jelentősége nincs, ezzel ne foglalkozzunk, mert ha neki az fontos, nekem meg ő fontos, akkor jobban odafigyelek arra, amit ő jelentősnek tart.

Egy asszony egyszer nagytakarítás alkalmával leszedte a falról és kidobta azokat a képeket, amiket a férje hozott még magával otthonról. Nem voltak értékesek, de a férfinek az otthont, a gyerekkort juttatták eszébe mindig. Még idős korában is fájt neki ez az eset. Megbocsátotta, de ott maradt egy heg, egy sebhely. Neki az fontos volt, az asszonynak nem volt jelentősége, meg sem kérdezte, ki vele! Nem érték, forintban kifejezhetetlen. De az egész gyerekkor, és ő ezt mondta egyszer… Az egész gyerekkorát nem dobom ki, akármilyen giccs is. Maradjon ott. Még csak nem is nevezem giccsnek, nem akarom őt megbántani ezzel. Ha elfogadom őt, ha ő nekem fontos, akkor fontosak azok az apróságok is, amik esetleg az ő számára jelentősek.

Itt azonban az fontos, hogy legyünk őszinték egymáshoz. Ez is olyan borzasztó, hogy azért nem tudja sokszor elfogadni egymást két ember, mert nem tudják, mit kellene elfogadni. Tulajdonképpen ki is ő, mi van benne, miért ilyen, amilyen, mert nem adjuk ki magunkat.

Kénytelen vagyok sok házasságba belelátni. Néha több évtizedes házasság után sem ismerik még igazán egymást az emberek, mert nem könnyítette meg valamelyik fél, hogy megismerhesse a másik. Soha nem tárulkozott fel igazán, soha nem volt egészen őszinte. Ez sokszor a szexuális életet is megmérgezi.

Egy olyan házaspár jött egyszer panaszkodni és bejelenteni, hogy abbahagyják, ahol az egyikük orvos volt. Nekik erről nem beszéltem, úgy voltam vele, hogy ő taníthatna engem, hogyan segíthetnék másoknak a szexuális tudnivalókban. Kiderült, hogy soha erről nem beszéltek. Az egyik úgy tett mindig, mintha jó lenne, s közben szenvedett. Nem mondta meg, hogy mi jó neki, s mi nem. Szóból ért az ember. Ezt a hamis zárkózottságot szemérmességnek szokták nevezni. Egymás előtt ne legyünk szemérmesek! Legyünk szemérmesek mások előtt. Az egyetlen ember, aki előtt testileg is meztelenre vetkőzöm, az előtt lelkileg is tárulkozzam ki. Láss a szívembe! És talán én is akkor tudom meg, hogy mi van ott, amikor végre elmondhatom valakinek, aki azt nagy érdeklődéssel és szeretettel hallgatja, és akire rábízom minden titkomat, mert rábíztam magamat, az egész életemet.

Sokkal bátrabbnak kell lennünk egymás előtt az őszinteségben. De ezzel a kitárulkozással soha, semmi körülmények között, nem szabad visszaélni. Az súlyos bűn.

A különbségek tehát egyrészt arra valók, hogy kiegészítsük egymást, másrészt, hogy kineveljük egymásból, ha az bántó és fájdalma. De legyünk nevelhetők.

3. Mégis marad sok minden, ami elválaszt, ami különbözik, aminek nem örülök. Jó lenne, ha másként lenne, de hát sokféle összefüggésben igaz az a mondás: senki sem tudja átugorni az árnyékát. Maradnak olyan hibáink, amin nem tudunk változtatni. Miért? Mert nem vagyunk tökéletesek. Még én sem vagyok tökéletes — ezt jó lenne, ha sok ember felfedezné, és ki merné mondani. És a párom sem tökéletes, de én kész vagyok őt elfogadni a tökéletlenségeivel együtt, mivel ő is kénytelen engem elfogadni a megmaradt tökéletlenségeimmel együtt.

Butaságnak tartom — megmondom őszintén —, amit Ady Endre így énekel: Szeretem hibáit jóságánál jobban. Nem szeretem a feleségem hibáit a jóságánál jobban. De őt szeretem, a jóságával meg a hibáival együtt. Vagy ha tetszik: a hibái ellenére is. Mivel Isten is így szeret minket: annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk.

Az Efézusi levél 5. részéből többször szokták idézni azt a szakaszt, ahol Pál apostol a házasságról beszél. A férfiaknak azt mondja: „Ti férfiak úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.”

Vagyis, hogy szerette Krisztus az egyházat? Úgy, hogy belehalt. Úgy kell szeretnem a feleségemet, hogy belehaljak? Igen. Az a régi természet, amit a Biblia óembernek nevez, haljon meg. Pusztuljon el minden önzésem, hiúságom, kényelemszeretetem, lustaságom, mert ezzel megyek az idegeire és keserítem meg a közösségünket, pedig azt szeretném, hogy ő boldog legyen mellettem. Ez mind haljon bele abba, hogy szeretem őt. Nem a hibáit szeretem, és nem csak a jóságát szeretem, hanem őt magát, úgy ahogy Isten szeret engem.

Közelről ismertem egy idős házaspárt, akik szerették egymást, de volt a néninek egy rossz szokása, amit a bácsi ki nem állhatott. A bácsi ezt többször szelíden szóvá tette, de semmi változás nem következett be. Egyszer szemtanúja voltam a következő jelenetnek. A néni megint annak a rossz szokásának hódolt, a bácsi oda lépett mellé, átkarolta a vállát és azt mondta: csináld, anyu, legalább még húsz évig. Nyolcvan évesek voltak akkor. Utána megpuszilta a homlokát. Ez a bácsi az édesapám volt.

Ez a minta egy életre hat. Van, amitől nem tud megszabadulni. Akkor szeressem azzal együtt, ha tetszik, annak ellenére. Ő is kénytelen engem sok minden ellenére szeretni. Lehetőleg tegyek meg mindent, hogy minél kevesebb ilyen legyen, és tudjak változni, tisztulni.

Ha pedig ezekkel a megmaradt hibákkal vagy bármi mással mégis vétünk egymás ellen, akkor nincs más lehetőségünk, mint a megbocsátás. Itt megint csak meg kellene tanulnunk őszintén bocsánatot kérni, mert az: „bocsi”, ez nem bocsánatkérés. Az, hogy ne haragudj, hogy már megint ilyen utálatos voltam — és akkor elmondom, miben voltam utálatos —, szeretném, ha ez soha többé nem ismétlődne. Ez bocsánatkérés.

Tanuljunk meg őszintén megbocsátani is. Tehát ne vágjam a fejéhez örökké: mert te a múltkor is, mert te mindig olyan vagy. Az nem is igaz, nem mindig olyan. Különösen, ha tudom róla, hogy nem akar olyan lenni, de most megint ismétlődött. Mert ez a mindig… nyomja le a víz alá. Ha meg sikerül neki szabadulni a reá jellemző hibáktól, akkor emelhetem a víz fölé és kisegíthetem abból a nyomorúságából.

A megbocsátásnak a mértéke pedig szintén az Efézusi levélben van. A 4. rész utolsó versében olvassuk: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak. Bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”

Ahogyan Isten megbocsátott a Krisztusban. Ő hogy bocsát meg? Úgy, hogy soha többé nem említi föl. Nem tudom törölni a memóriából, lehet, hogy eszembe jut, de nem emlegetem, és nem választ el minket egymástól.

Ha arról kell gondolkoznunk, hogy a házastársam elfogadása, akkor hadd olvassak fel egy klasszikus igeverset a Római levélből. Ez a vers nem a házasságra vonatkozik, hanem a gyülekezeti tagok egymással való közösségére, de nagyon találó a házasságunkra is. Ez így hangzik: „Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. (Róm 15,7).

És Krisztus hogyan fogadott be? Feltétel nélkül, és egyszer és mindenkorra. Feltétel nélkül. Nem azt mondta: szeretlek, ha megváltozol, hanem azt mondta: szeretlek, így ahogy vagy, és majd úgyis megváltozol. Megbékélsz Istennel, és majd át fogod ölelni a testvéredet, akire haragudtál.

Tehát feltétel nélkül fogadd el, és végérvényesen, visszavonhatatlanul egyszer és mindenkorra. Holtomig-holtáig. Jó lenne, ha ez nem üres szöveg lenne, hanem a házasságunk egyik pillére. Ki képes erre: ahogyan Krisztus is befogadott minket. Csak Krisztus képes rá. Én nem vagyok képes olyanra, amit Ő tett. Itt szólal meg az, amiről az előbb volt szó: ha eljutunk oda, amit Pál apostol a Galata levélben így mond: „élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, akkor mi fogunk leginkább csodálkozni, hogy tényleg szívből meg tudtam bocsátani. Valóban őszintén tudtam bocsánatot kérni. Csakugyan nem akarok ilyen maradni, amilyen most voltam, és engedem, hogy Ő növekedjék bennem, én meg legyek egyre kisebbé. Az az új természet, amit Ő az újjászületés által ad a benne hívőnek, az domináljon. Azzal hadd találkozzék a párom mindig, én pedig legyek egyre kisebb. Sajnos megmarad a régi természetünk is, de nem mindegy, melyik van előtérben és melyik uralkodik.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus befogadott minket az Isten dicsőségére.”

Sokan olvassuk most kalauzunk szerint az Ószövetségből a Józsefről szóló jól ismert történeteket. Most nem egy részletét szeretném elemezni ennek a gazdag történetsornak, hanem az egészet szemünk előtt tartva egy jellemző vonását szeretném kiemelni. Ez pedig az, ami négyszer is ismétlődött a felolvasott igében: de az Úr Józseffel volt.
József Isten jelenlétében élt. Tudatosan Isten jelenlétében is akart maradni mindig, minden élethelyzetben. Hinni ezt is jelenti: valaki Isten jelenlétében akar élni, és nem felejti el, hogy élete minden pillanatában az Ő jelenlétében van.
Az élő Istennel való lelki közösségről sok mindent hallottunk már. Sokak számára ez megfoghatatlan. Hogy lehetek én, egy nyomorult, testben élő ember a láthatatlan mindenható lélekIstennel közösségben?
De a Biblia beszél erről, sőt Jézus Krisztus egyenesen azt mondja, hogy amilyen közösségben Ő élt az Atyával, olyan lelki közösségbe kerülhetnek a benne hívők vele. A főpapi imában gyönyörűen fejtegeti ennek a részleteit is.
Mit jelent az, ha valaki Isten jelenlétében él? Hogy juthat el egy magunkfajta hívő ember oda, ahova József is, hogy bármiről volt szó, mindig Istenre mutatott. Mindig kiderült, hogy tudatában van annak, hogy Isten jelenlétében él. Akár ismerik ezt a láthatatlan Istent a többiek, akár nem. Akár hisznek benne, akár nem. Akár megmosolyogják őt emiatt, akár nem, ez teljesen mindegy. Majd meglátják mindnyájan, hogy a jelenlevő Isten életjeleket ad magáról nekik is.
Ezért mondta József a fáraónak is, aki azt mondta: hallottam, te meg tudod fejteni az álmokat, azonnal a szavába vágott: nem én, hanem az Isten.
Mit jelent Isten jelenlétében élni? Mit jelent egy ilyen magányos embernek Isten jelenlétében élni, mert ő aztán tényleg egyedül volt sokszor. Magányos volt otthon is. Egy ideig ő is őrizte a juhokat, aztán utána apuka otthon tartotta, kényeztette. A testvérek menjenek, dolgozzanak, ő hétköznap is az ünneplő ruhában otthon maradt egyedül. Aztán olyan magányos az a lelki állapot, ahogy bolyong a pusztában és keresi a testvéreit.
Aztán bedobják egy száraz kútba, eladják rabszolgának, idegen országba viszik, ahol az emberek nyelvét sem érti. Teljesen egyedül. Bálványszobrok mindenfelé, ő meg a láthatatlan Istenben bízik.
Aztán börtönbe vetik. Majd át kell élnie a vezetők magányosságát, amikor hirtelen magas pozícióba kerül. A fáraó után ő lesz a birodalom második embere, és a sokféle gonddal, nehézséggel, intrikával megint csak egyedül — de Isten jelenlétében, Istennel szoros szövetségben.
Mit jelent Isten jelenlétében élni?
Jelenti-e azt, amit a házi áldás utolsó mondata szokott mondani nekünk: Hol Isten, ott szükség nincsen. Igaz ez? A Biblia alapján nem igaz. Aki Isten jelenlétében él, az is megtapasztal sokféle szükséget. Sehol sem ígéri Isten, hogy akik vele lelki közösségben élnek, azok messze elkerülnek minden nehézséget, ínséget, szükséget, gondot.
Az Ézsaiás 43. részét gyakran szoktuk idézni. Isten ígérete ez: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” Nem mondja azt, hogy soha nem kell átkelned nagy sodrású folyón. Nem mondja, hogy soha nem lesznek az életedben meleg, sőt forró helyzetek. Lesznek. De Isten jelenléte azt jelenti, hogy kibír, túlél mindent az, aki az Ő jelenlétében van. A nagy sodrású folyó közepén is tudhatja, hogy Isten átviszi a túlsó partra. Lángok között is tudhatja, mint Dánielék, hogy nem ég meg.
Mit jelent hát a József-történetek alapján az, hogy valaki Isten jelenlété-ben él? Szeretnék sok mindent felsorolni, aztán ha ezek közül egy eltalál minket és az lesz számunkra ma este Isten üzenete, akkor érjük be azzal, örüljünk annak, és véssük a szívünkbe.
1. József történetében kiderül, hogy akivel vele van Isten, és aki ragaszkodik Istenhez, az elpusztíthatatlan. Az nincs kiszolgáltatva senkinek és semminek. Azzal nem lehet azt csinálni, amit akarnak vele tenni. Azzal csak az történhet, amit az ő gazdája, Istene megenged és jónak lát.
Hányan törtek az ő életére is, még az édestestvérei is. Ártott neki a tulajdon apja akaratlanul. Jót akart. Hányszor van az, hogy a szülő jót akar, aztán azzal árt a gyerekének, mert kiemelte a testvéri közösségből és otthon kényeztette. Ezzel haragította rá az összes testvérét. Ártottak a testvérei, meg akarják ölni, aztán kútba dobják, aztán rabszolgának adják el. Ártott neki Potifár felesége, mert megrágalmazta, hamis vádakkal. Ártott neki Potifár, mert igazságtalanul börtönbe csukta. Ártott neki a pohárnok, aki megígérte, hogy majd közbenjár érte, de elfelejtette. Két év múlva jutott eszébe, hogy mit ígért. De nem tudták elpusztítani. Aki Isten jelenlétében él, azzal végzetes dolog már nem történik.
És ha meghal? Az sem végzetes. Pál apostol józanul számolt ezzel a börtönben. Írja a filippibelieknek: lehet, hogy kivégeznek, és akkor jól járok, az Úrhoz megyek. Vége lesz mindannak, ami most rossz. Kiteljesedik mindaz, ami már most is jó az életemben. Ha nem végeznek ki, megyek hozzátok és segítek nektek. Nem történhet végzetes rossz azzal, aki Isten jelenlétében él.
2. A másik, ami kiderül József történetéből, hogy aki Istennel szoros közösségben él, az mindig áldásul lesz a környezetének, függetlenül attól, hogy a környezete pogány vagy Isten-félő, szereti őt vagy nem szereti. Minden mindegy. Aki Isten közelében, vele közösségben él, annak Ő olyan sok lelki áldást ad, hogy túlcsordul az ilyen ember és áldássá lesz mások számára is.
Mind a két részletben ezt olvastuk most. Odakerül Potifár házába egy ismeretlen pogány emberhez. Tele van a lakás pogány bálványszobrokkal. Egyelőre még a beszédüket sem érti, de elkezdi végezni a munkáját. Teszi a dolgát, amit rábíznak. Egyszer csak felfigyel ez az ember: akármihez nyúl ez az új rabszolga, minden eredményes lesz. Gyarapodni kezd. Ez valahogy másként végzi a munkáját, mint a többiek. Ez az egész ember más, mint a többiek. És ő maga is megállapítja: az ő Istene van vele, mert mindent eredményessé tesz.
Nem sokkal azután ugyanez az ember igazságtalanul börtönbe veti a legmegbízhatóbb házfelügyelőjét. Akkor meg ott a börtönben lesz áldássá. Ugyanez ismétlődik a börtönparancsnokkal. Kiderül, hogy egy szolgálatkész, értelmes, használható, kiegyensúlyozott ember. Rá lehet bízni feladatokat, mert azokat megbízhatóan elvégzi. Akkor jutalmazzuk azzal, hogy még több feladatot bízzunk rá. A végén már semmi dolga nem volt, mindent elvégzett József. Áldássá lett ott is. És a végén áldássá lesz nemcsak egész Egyiptomnak, hanem a környéknek is az éhínség idején.
Mit tett József azért, hogy áldássá legyen?
Ő nem akart áldássá lenni. Nem magából csiholta, préselte ki azt, hogy eredményes lett a keze munkája. Ő végezte a kötelességét, és közben ragaszkodott Istenhez, és Isten áldássá tette őt.
Ismerek ilyen akarnok hívő embereket, hogy ő ilyen meg olyan nagy dolgokat akar véghezvinni. Jó és szép dolgokat másokért. Ez nem így működik. Én csak végezzem csendesen, alázatosan a mindennapi feladataimat, és közben ragaszkodjam feltétel nélkül Istenhez, és ha vele van tele a szívem, az majd kicsordul. Mert amivel tele van a szív — mondta Jézus —, az jön ki a szájon is. Ha drága igéddel telve a lelkem, akkor igét fogok mondani. És ha valami egyszerű mondatot mondok, azt is igévé teszi Isten. Lehet, hogy meg sem tudom. Miért kell azt nekem tudnom, hogy Ő áldássá tett engem? Nekem azt kell tudnom, hogy mi a napi kötelességem, meg a tőle kapott feladatom, azt végezzem el, és ragaszkodjam hozzá. Aztán majd Ő áldássá tesz.
Az ígéret is így hangzott már Ábrahámnak is: megáldalak téged és áldássá leszel. Vagy egy másik helyen: áldássá teszlek.
Jó, hogy ha ezektől az ószövetségi igazságoktól meghúzzuk a vonalat az Újszövetséghez. Amit az Újszövet az újjászületésről mondott, pontosan erről van szó. Akinek a szíve tele van Jézus Krisztussal, annak — remélem, jól fogjuk érteni — a szemén ez a Jézus néz ki. Az Jézus szemével fogja észrevenni a nyomorultat, az elesettet, a neki elkészített feladatot, a bűnt. Ha tele van Jézussal, Jézus szelídsége jelenik meg a magatartásában. Jézustól kapott mondanivalója lesz mások számára, és tud adott esetben vigasztalni vagy bátorítani. Pál apostol így írja gyönyörű képpel: A Krisztus jó illata árad az ilyen emberből. Árad-e ez belőlünk mindenféle erőlködés és akarnokoskodás nélkül? Egyszerűen éli a maga életét a hívő, Isten pedig áldássá teszi. Illatozik, a Krisztus jó illata árad.
3. Amit szintén megtudunk Józsefről az, hogy aki Istennel közösségben él, az titkokat tud és a titkok megfejtését el tudja mondani másoknak. Józsefnek ez is megadatott. Éppen a mai napi igénk az, amikor megfejti a fáraó álmát és József is hangsúlyozza, a fáraó is elismeri: ez nem emberi teljesítmény. Isteni lélek van benne — mondja a fáraó, éppen ezért komolyan kell venni, amit mondott.
Hogy olvassuk ezt az Újszövetségben? Amit szem nem látott, fül nem hallott, és az ember fantáziája el sem gondolja, azt Isten kijelenti azoknak, akik kapták az Ő Szentlelkét. És ezek az emberek ezt továbbmondhatják másoknak.
Pál apostol többször használja ezt a birtokviszonyt, hogy a Krisztus titka, az evangélium titka… Titkokat mondhat el az Istennel közösségben élő ember másoknak. Olyan titkokat, amiket Isten kijelent. Amiket Isten a nem hívőknek is szán, de azok nem érthetik, mert nincs bennük Isten Szentlelke. Az 1Korinthus 2. rész végig erről szól: akiben Isten Szentlelke van, az érti az Isten gondolatait, és már mondja is másoknak, hogy ők is hitre jussanak.
4. Aztán, aki Istennel közösségben él, az tud várni. Józsefnek sokszor volt erre szüksége. Ahogy a lélektan mondja frusztrált helyzetben is teljesen kiegyensúlyozott maradt. Frusztrált helyzet az, amikor nagyon sietnem kellene valahova, mégpedig időre, és nem engednek. Nem tudok menni, valami akadály van. Nézi az ember idegesen az óráját, látja, hogy elkésik, nem fogja tudni megmagyarázni. Ott meg várnak rá, és ebből nagy baj lesz. Hát akkor menjen! De annyi akadály van, hogy nem tud menni. Ez a frusztrált helyzet.
Hányszor került József ilyen helyzetbe! Hányszor került Pál apostol ilyen helyzetbe! Beindul az evangélizáció, gomba módra nőnek ki a gyülekezetek a földből, és akkor börtönbe zárják. És egy tökéletlen római helytartó két évig otthagyja. Két évig. Egy energiával teli evangelizátort, aki az alatt ki tudja, hány gyülekezetet alapíthatott volna. És nem veri a börtön falába a fejét az apostol. Nem tépi a haját, és nem mondja: miért engedi meg ezt az Isten? Elkezd ott apostolkodni, és a Filippi levél, a börtönből írt levél végén az van: üdvözölnek titeket a pretoriánusok házából való testvéreitek. Vagyis azok közül a római katonák közül, akik a börtönőrök szerepét is betöltötték, többen hitre jutottak, egy kis házi gyülekezet alakult a laktanyában, és ezek üdvözlik szeretettel a filippi keresztyéneket, akik meg szeretik Pál és szeretetcsomagot küldtek neki. Ha a világot járta volna, ott a laktanyában nem jön létre gyülekezet. Isten most így látta jónak.
Isten látta jónak? Nem az a gonosz prokurátor záratta be oda Pált? Nem. Vele nem történhet semmi az ő gazdája nélkül, és ő ott is Istennel közösségben él. Isten jelenlétében, az élő Krisztus jelenlétében, ott a dohos börtöncellában is. Ezért tudja, hogy mi ott a feladata. Ezért írja onnan, mégpedig betegen, hogy örülök és örülni is fogok, és örüljetek az Úrban ti is mindenkor. Ismét mondom: örüljetek. Mert Isten jelenlétében van. Ez a közeg, ami őt körülveszi, ez a mikroklíma, ez nem változik. Ez állandó. Akár hirdeti az evangéliumot, akár bezárják több évre ok nélkül, igazságtalanul, és azt sem tudja, hogy kikerül-e onnan. És nem gyötri magát, teljesen kiegyensúlyozott marad, mert ott is az élő Krisztussal közösségben van.
Ugyanezt mondhatjuk el Józsefről, de most nem sorolom az ő életének az epizódjait, hiszen a legtöbben olvassuk azokat mostanában.
Elmondhatjuk-e önmagunkról? Olyan sokakkal előfordul hívő emberekkel is, hogy támad valami váratlan baj, jön valami szokatlan nehézség, és akkor vagy pánikba esik az ember, vagy elkezd fűhöz-fához kapkodni, mintha megváltozott volna az, hogy Istennel közösségben él. Vagy addig sem élt igazán abban? Vagy ez nem tudatos? Vagy nem hisszük, hogy Ő mindenütt jelenvaló Isten? A hitünk hiányosságaira mutat rá mindig az ilyen kétségbeesés, elcsüggedés, pánik. Isten azért mutat rá erre, hogy meggyógyítson ezekből a hitbetegségekből. Engedjük, hogy meggyógyítson!
Lehetséges a nehézségek között is ugyanolyan kiegyensúlyozottnak maradni, mint amikor jól megy a dolgunk. Lehetséges a sikerek között is ugyanolyan csendesnek és alázatosnak maradni, mint amikor nem voltak olyan nagy sikerek. Erre is gyönyörű példa József élete. Egyik napról, egyik óráról a másikra egy rabszolga, aki börtönben volt beláthatatlan ideig, a birodalom második embere lesz, és ahogy ma szokták mondani: nem száll el. Ott is Isten jelenlétében van, és arra figyel: Uram, ha most ezt a feladatot adtad nekem, akkor hogyan lehet azt megoldani? A kiegyensúlyozottság ezeknek az embereknek az egyik legfőbb jellemvonásuk, és ez ma nagyon hiányzik sokakból.
5. Aztán, aki Isten jelenlétében él, az a legnagyobb kísértések között is megáll. Azért az nagyon erős kísértés volt, amibe Potifár felesége vitte Józsefet. És mit mond? Először azt: nem tehetem meg ezt a te férjeddel szemben, de a döntő érv: hogyan vétkezhetnék az Isten ellen? Én Isten jelenlétében élek. Nem az Isten háta mögött bújnánk az ágyba, ha bebújunk. Ő lát és hall mindent, amit teszek. Ez a felelősségemnek a legbiztosabb fundamentuma is. De ez a legerősebb erőforrásom is. Ő ad erőt megállni a kísértések között, és győzelemről győzelemre vezeti az övéit.
De nemcsak az ilyen kísértések között, akkor is, amikor az embert a nagy szíve vinné olyan útra, ahova nem Isten küldi. Az megint gyönyörű jelenet, majd olvassuk holnap vagy holnapután. Amikor József már nagyon szeretne a testvérei nyakába ugrani, megpuszilni őket, átölelni és elmondani: én vagyok József, a ti testvéretek, és nem bántalak titeket, nem állok bosszút. Már majdnem, már be kell menni a másik terembe, és ott sír egyedül. De Isten még nem engedi, mert ezeknek a bitangoknak még meg kell tanulniuk egyet-mást. Még iskolába kell járniuk, és József nem leplezheti le magát. Ott küzd magával, ha rajta múlna, mondaná, de még nem lehet. És itt is engedelmes Istennek. Itt is az Ő jelenlétében él. Miért? Mert ő nem a maga ura, ő nem azt teszi, amit szeretne, ami eszébe jut, hanem azt teszi, amit az Ő Ura parancsol, megenged neki.
Mindenféle kísértés között az tarthatja meg a hívőt, ha nagyon szoros közösségben marad Istennel.
6. Még egyet említek: az ilyen ember tud megbocsátani. Ma is, holnap is, holnapután is.
Többnyire csak arra szoktunk gondolni, hogy József nem állt bosszút a testvérein. Na de azért mások is vétkeztek ellene, nem? Amikor az ország második embere lesz, lehet, hogy Potifárnak volt egy-két álmatlan éjszakája, hogy most mekkorát fog ütni rajta, hogyan fog visszaütni. József abszolút felettesévé vált Potifárnak. És Potifár hebehurgya módon, egy hazug rágalom alapján csukatta őt börtönbe. Na, most megkapja a magáét. Nem kapta meg. Arról sem olvasunk, hogy Potifár feleségének a galádságát kibeszélte volna. Arról sem, hogy a pohárnokon bosszút állt volna, aki megígérte, hogy segít és nem segített. Aki Istennel szoros közösségben él, annak nem azon jár az esze, hogyan üthetne vissza, hanem annak telik elengedni, megbocsátani, háta mögé vetni, és az előtte levő feladatokkal foglalkozni, amikkel Isten bízta meg.
Józsefet sokszor szokták úgy emlegetni, mint a megváltó Jézus Krisztus ószövetségi előképét. Nem szabad az ilyesmit túlzásba vinni, de van ebben valami bibliai igazság. Valami kevés megjelent az Ő jellemében, életútjában, szenvedéseiben abból, amit tökéletes formában Jézus Krisztus élt elénk. Mert Jézusra is jellemző, hogy elpusztíthatatlan volt. Názáretben, ahol felnevelkedett, ott akarták először letaszítani egy szakadékba és elpusztítani. Aztán hányszor leselkedtek, ólálkodtak utána. Készen volt az elfogató parancs, örökké azon törték a fejüket némely hivatalosok, hogy mibe köthetnek bele. Elhatározták: Jézust meg kell ölni. De azt csak akkor lehetett, amikor Ő kijelentette: most jött el a sötétség órája. De akkor sem tudták elpusztítani. Et resurrexit tertia die: a harmadik napon dicsőségesen feltámadott. Nem lehet Őt elpusztítani.
És ha valakiben, benne áldattak meg a föld minden népei és mindannyian mi is egyen-egyenként. És ha valaki kijelentette nekünk Isten titkát, éppen a most olvasott Zsidó levél kezdődik ezzel, akkor Ő jelentett ki nekünk mindent, amit tudhatunk Istenről és tudhatunk önmagunkról. És ha valakire jellemző volt, hogy akármi történik körülötte, valami érthetetlen, csodálatos békesség nemcsak van benne, hanem árad ki belőle. Tombol a vihar, Ő alszik a hajó farában. Nem lehetett kihozni a béketűrésből. És ez a békesség sokszor átárad másokra is.
Ő aztán ellenállt minden ördögi és egyéb kísértésnek győzelmesen. És ha valakinek telt arra, hogy megbocsásson, akkor az Ő. A kereszten is azokért imádkozott, akik Őt odajuttatták. Ő mondta azt: amilyen közösségben Ő élt az Atyával, olyan közösségben élhetünk mi, benne hívők, vele. Lehet az élő, dicsőséges Jézus Krisztus szüntelen jelenlétében élnünk. Éjjel és nappal, magányosan és közösségben. Hívők közösségében és hitetlenek társaságában. Csendben vagy tomboló hangorkán közepette.
Mindig Isten jelenlétében maradhat az, aki ragaszkodik hozzá, és végül is nem a mi ragaszkodásunk tart meg ott minket, hanem az Ő hűsége. Mert az Ő hűsége valóban végtelen. Ő tette rendbe a múltunkat, bocsánatot adván a bűneinkre, aztán azt énekeltük: erőt adsz mára, a holnapra meg reményt. Az Ő hűségén nem változtat semmi. Vegyük ezt sokkal komolyabban, és tanuljunk meg örülni ennek akkor is, ha bajok jönnek, akkor is, ha a magányt át kell élni, akkor is, ha a hitünk megrendül valami miatt. Az Ő hozzánk való hűsége nem rendül meg soha.

Ez az imádság csaknem háromezer évvel ezelőtt, a Kr. e. 9. században hangzott el. Jósafát volt akkor a kis Júda országának a királya. Istenfélő ember volt, fontosnak tartotta az élő Istennel való személyes lelki kapcsolatot, tanítókat küldött ki a néphez, hogy tanítsák az embereket Isten igéjének az ismeretére, és a közéletet is Isten törvénye szerint igyekezett berendezni.
Pedig vallási szempontból nehéz időket éltek. A tiszta Jahve-hittel pogány elemeket is kevertek némelyek, modernnek az számított, ha a hitüket nemcsak Isten kijelentésére építették, ebből erkölcsi szabatosság, liberalizmus származott, és sokan igyekeztek türelmesek, vagyis nyitottak lenni a környező pogány népek szokásai előtt. Tehát mai kifejezésekkel: vallási szinkretizmus, hitbeli pluralizmus, erkölcsi relativizmus, és bizonyos hamis tolerancia veszélyeztette állandóan a hitéletet. Mint a mi korunkban is. Jósafát azonban erősen tartotta magát ezzel szemben, atyái Istenét kereste, s az Úr törvénye szerint igyekezett élni bízva abban, hogy ha komolyan veszik azt, ami a Bibliában meg van írva, az kihat a házassági erkölcsre, a gazdaságra, sőt a politikára is.

Egy alkalommal azonban nagyon nehéz helyzet állt elő. Alattomban létrejött egy népszövetség Júda ellen, és egyszerre három irányból indított támadást az ellenség. Ráadásul későn vették észre a veszélyt, és semmi lehetőség nem volt már megszervezni a védekezést az óriási túlerővel szemben.

Ekkor került sor arra, amiről olvastunk. Először Jósafát is megijedt — a Biblia őszintén leírja ezt. Utána azonban azonnal Istent kereste: arra fordította az arcát. Országos böjtöt hirdetett, és aki tehette, feljött a templomba, hogy együtt is keressék Istent. Ott ő, a legfőbb közjogi méltóság, a nyilvánosság előtt leborult és imádkozott. Imádságában megvallotta kinek hiszi Istent, elsorolta Isten nagy tetteit, emlékeztette ígéreteire, és megvallotta: „Nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk.” Ekkor Isten egy addig ismeretlen profétán keresztül szólt a néphez, az emberek — a király vezetésével — komolyan vették az igét, másnap szinte fegyvertelenül kivonultak az ellenség ellen, Istent magasztaló éneket énekelve, Isten pedig egyenetlenséget támasztott az ellenség soraiban, egymást kaszabolták le. Nagy szabadítást adott a népnek, ők pedig hálát adtak az Úrnak.

Testvérek, a mi helyzetünk sok mindenben hasonlít Jósafáté-hoz. Ma is sok ellenség támadja népünket és egyházunkat. Tegnap már az hangzott el, hogy minden második munkavállalót fenyeget az elbocsátás veszedelme — hogyan lehet ilyen feszültségben élni és dolgozni? Több a válás, mint a házasságkötés, többen halnak meg, mint ahányan születnek, egymillió alkoholistával kell megküzdenünk, rohamosan nő a fiatalkorú bűnözés száma és kegyetlensége, egyházi intézményeink napi harcot folytatnak a fennmaradásért, de bejött a halál a mi ablakaink alá is: ezer ülőhelyes templomokban harminc-negyven ember hallgatja a prédikációt vasárnap, sok presbiter sem jár istentiszteletre, válságba került sok lelkipásztor hitélete és házassága is, ha valaki vallja, hogy a Szentírás Isten igéje, azt maradinak bélyegzik, ha valaki komolyan veszi, amit Jézus mondott: „Szükséges újjászületnetek”, az szektás túlzás, mindent elkövetünk, hogy az épületeket fenntartsuk, de az a néhány konfirmandus is eltűnik a semmiben, akiket sikerül összegyűjtögetni, s akikkel néhány hónapos tanfolyam után elmondatunk egy olyan komoly fogadalmat, amit csak egy újjászületett lenne szabad — hogy csak néhány problémát említsek.
Köztünk is vannak hatalmi harcok és tisztátalan pénzügyek, de képtelenek vagyunk egy igényes, korszerű gyülekezeti énekeskönyvet kiadni, miközben minden protestáns felekezet már a másodikat, vagy harmadikat használja a háború óta. A közéletben pedig teljes jogot nyert és széles körben jellemző lett a hazugság, csalás, lopás, s az állam közben a csőd szakadékának szélén tántorog. S a mi gyülekezeteink is ebben az államban élnek.
Mit akarunk tenni ebben a helyzetben? Hova, kire, mire nézünk? Ha a sok ellenségre, méltán kétségbeesünk. Ha önmagunkra, vérmérséklettől és világnézettől függően elbizakodunk vagy elcsüggedünk. Ha a dicső múltra, lehet nosztalgiázni. Jósafát és a vele imádkozó hívők az Úrra néztek. „Csak rád tekintünk.”

Mit jelent ez? Komolyan vették az evidenciákat. Evidencia az az igazság, ami nem szorul bizonyításra. Amiben egész bizonyos az, aki ismeri. Kétség nem fér hozzá, lehet rá építeni. Nekik evidens volt, hogy Isten létezi, az Úr uralkodik, Ő a történelem Ura, minden népnek Ura, teljhatalmú és irgalmas Isten. Ígéretei igazak, igéje megáll, azt kell cselekedni, akkor maradnak meg. De akkor megmaradnak minden ellenséges túlerővel szemben is. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben is komolyan vették: van jövő, van megoldás (bár még nem tudták mi az), mert van Isten. Hozzá kell fordulni. Magukat megalázva, őszintén bevallva, hogy tehetetlenek és tanácstalanok, de azt is, hogy bíznak Istenben. Nemcsak elvileg, ki is mondták ezt. A király nem szégyellt leborulni az emberek szemeláttára ez előtt a hatalmas Isten előtt. És kiderült, hogy a hit nem magánügy, az imádság nem lustálkodás, közügy mind a kettő, társadalmi jelentősége van. Az egész közösségre kihatott a hittel elmondott imádság.

Nagyon furcsa lenne az, ha a Zsinat tagjai, akik — mutatis mutandis — az akkori király feladatához hasonló feladatot látnak el egyházunkban, egyszer így elmondanák itt őszinte hittel: „Istenünk, nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad, nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk.”? Nagyon furcsa lenne, ha egy-egy zsinati ülés után egy imalistával mennénk haza, amire felírtuk azokat az ügyeket, problémákat, gondokat, amikről itt szó volt, hogy aztán naponta Isten elé tárjuk? És ha egyszer itt együtt tudnánk ilyen hittel imádkozni az Úrhoz? Bárcsak evidens lenne számunka, hogy Isten nélkül semmit sem cselekedhetünk, ezért kérdezzük: Urunk, mit akarsz, hogy cselekedjünk? S bárcsak egymást bátorítva készek lennénk mindig neki engedelmeskedni. Vállalva az ezzel járó kockázatot is. Mert nem arra nézünk, hogy ki mit szól hozzá, hanem hogy Isten mit mond nekünk. Hiszen az imádságból nem semmittevés következik, hanem a neki való engedelmeskedés.
És akkor Ő megmutatná, hogyan szabadít meg. Mert ebben az esetben csak engedelmeskedniük kellett Jósafátéknak, nem ők harcolták ki a győzelmet. Aki magában bízik, magának kell megküzdenie mindennel. Aki az Úrban bízik, annak Ő ezt mondja: „Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Holnap induljatok ellenük!” (15. v.). S mi erre a hívők válasza: „Ekkor Jósafát arccal a földig hajolt, és Júda meg Jeruzsálem lakói mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat.” (18. v.).

A megterített úrasztala arra emlékeztet, hogy a világ legnagyobb győzelmét is egyedül vívta ki nekünk a mi Urunk. A kereszten eltépte az ellenünk szóló adóslevelet, lefegyverezte a fejedelemseregeket és hatalmasságokat, diadalt aratott rajtuk. Mi boldogan valljuk: Jézus benne bízva bízom, elpusztulnom ó ne hagyj, te ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy. Aki Őbenne hisz, ajándékba kapja az Ő győzelmét. Ez a halálon is diadalmas Jézus Krisztus vezesse az új Zsinatot minden körülmények között! Ámen.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet és kedves vendégeinket. Szeretnénk a mai estét is a hálaadás jegyében eltölteni. Úgy szeretnénk visszatekinteni a gyülekezet elmúlt 70 évére, hogy abban elsősorban Isten munkáját akarjuk észrevenni és mindazért, amit Ő eddig tett itt a gyülekezetben, Őt magasztalni.

***

A megelőző fejezetek arról szólnak, hogy Jézus milyen erővel tanította az embereket, és milyen isteni hatalommal tette egyik csodát a másik után. A 38 éve beteg pillanatok alatt meggyógyult, talpra állt, hazavitte a hordágyát. A vakon született ember látott és mindenki csodálkozott rajta. Több mint ötezer embert jóltartott néhány lángosforma kenyérkéből meg szárított halból. Lázárt feltámasztotta, sokak szemeláttára kihívta a sírból, és így tovább. Közben hangzott az Istenhez visszahívó szó, az örömhír, az evangélium, mégpedig olyan erővel, ahogyan azt csak Jézus tudta azt hirdetni.
Ezek után jönnek ezek a különös megállapítások. Először, hogy mégsem hittek benne, azután, hogy voltak a vezetők között is, akik hittek benne, de nem merték bevallani. És ha továbbolvasnánk, meg erről többször is van szó a Bibliában, olyanok is voltak, hogy hittek benne, és ezt be merték vallani, vállalták, sőt másoknak is továbbmondták, amit bennük Jézus Krisztus elvégzett.

És ez azóta is így van. Vannak, akiknek mondhat és mutathat, amit akar, ők nem hisznek benne. Vannak, akik hisznek, de megpróbálják ezt titokban tartani. És vannak, akik örülnek, hogy hihetnek benne, és ez az öröm kiül az arcukra és megszólal a bizonyságtételükben. Az örömhírt továbbadják másoknak, és rajtuk keresztül maga Jézus Krisztus másokat is elhív az üdvösségbe.

Ebben a gyülekezetben kezdettől fogva ez a hívás hangzik, és így jutottak hitre sokan talán azok közül is, akik itt vannak. Így kaptam Istentől mérhetetlenül sok áldást én is, amikor teológus koromban a karzaton ültem, és ittam magamba az igét, ami itt hangzott. És talán sokan elmondhatjuk Isten iránti hálával és alázatosan, hogy amit így kaptunk Istentől, azt továbbadtuk másoknak is. És sokszor csodálkozunk azon, hogy maga Isten mit végez el azoknak az életében, akiknek mi csak azt mondtuk, hogy… Éppen a héten beszéltem egy ilyen kedves bizonyságtevő idős hívő testvérünkkel, aki szinte szabadkozott: én nem csináltam vele semmit, és csak azt mondtam, hogy… De igét mondott, és az igén keresztül maga az élő Jézus Krisztus nyitotta meg másoknak a szívét.

Szomorú, hogy vannak ilyenek, akik mégsem hisznek benne, noha ennyi csodát tett előttük. Vannak emberek, akik a fülüknek sem hisznek, a szemüknek sem hisznek és még Jézusnak sem hisznek. Megkeményítik a szívüket, és a büntetésük az lesz, hogy megkeményedik a szívük. Sok embernek a bűne lesz a büntetése.

A fáraóról olvassuk ezt az Ószövetségben: nem akarta komolyan venni azt, amit Mózesen keresztül Isten üzent neki, ezért egy idő után már nem tudta komolyan venni. Isten őrizzen meg ettől minket. Ezek az emberek azok, akikről Jézus ennek a fejezetnek a végén, a következő mondatokban mondja: én nem ítélek el senkit, a beszédek, amiket mondtam nektek, és nem vettetek komolyan, azok kárhoztatnak majd titeket az ítélet napján.

Isten őrizzen meg minket attól, hogy olvassuk, és hallgatjuk akár itt is az igét, de kemény szívvel hallgatjuk azt, nem megy mélyre, nem formál át minket, nem is akarjuk, hogy átformáljon, és az ítélet napján az itt hallott ige ítél majd el bennünket. Ez az, amit komolyan vehettél volna, s mivel nem vetted komolyan, elkárhozol.

De Isten őrizzen meg minket ettől a gyávaságtól is, hogy hallom, egyetértek vele, igaznak tartom, hiszem is, csak ki ne derüljön rólam, hogy komolyan veszem. Ez veszélyes állapot, mert két dolog szokott ebből következni: vagy előbb-utóbb olyan helyzetbe kerül az ilyen ember, ahol meg fogja tagadni Jézust, vagy előbb-utóbb kiderül róla, hogy hisz, és akkor amiatt lesz baja, de erre nincs felkészülve, és nincs igazi kapcsolata az élő Krisztussal és nehezen viseli az érette szenvedett próbatételt.

Az igazi az: hallom, lehet, hogy először van bennem ellenállás, szembenállás, tiltakozom ellene, aztán ambivalens magatartás alakul ki sokakban, hogy szeretnék is megváltozni valahogy így, ahogy Jézus mondja, de félek is ettől a változástól. Vágyom is rá, meg ódzkodom is tőle, de egyszer csak áttör az ige az ember szívén és azt mondja: ez hiányzott nekem. Most legszívesebben mindenkinek elmondanám, mert én már össze tudom hasonlítani milyen volt az Jézus nélkül, és milyen most vele. És akik még csak nélküle élnek, nem tudják, ki hiányzik az életükből. Gyertek ti is Jézushoz!

Ilyen volt a samáriai asszony. Róla is itt olvasunk néhány fejezettel korábban. Ő sem hitte először, hogy Jézus az, akinek sejtette. Aztán először elkezdi oktatni, hogy nincs is vödröd, köteled, hogy húznál vizet a kútból? Talán te nagyobb vagy mint Jákób? Nagyobb mint Jákób… Fogalma sem volt, hogy kivel beszél. Aztán, amikor Jézus mindent elmondott neki az életéről, akkor meghökken, és azt mondja: ez próféta. De még mindig nem tudja, hogy ki beszél vele.

És amikor kijelenti magát neki, hogy én vagyok az a Messiás, akik te vársz, akiről most beszéltél. Ezt elhiszi az asszony. Otthagyja a korsóját, a kötelet, a vizet, mindent, és fut a faluba és hívja Jézushoz a többieket. Azonnal átárad rajta az az élő víz, ami őt is életre keltette. Éppen neki mondja Jézus ezt a nagy lehetőséget, aki ebből a vízből iszik, amit én adok neki, az egyrészt soha többé meg nem szomjazik, mert az életszomját oltja ez el, másrészt átárad rajta, átfolyik rajta másokhoz is ez az élő víz. Élő víznek folyamai ömlenek a belsejéből. Akkor is, ha olyan ember, mint amilyen ez az asszony volt, akinek semmi hitele nem volt a faluban, s mégis hisznek neki.

Kicsődül a falu, kitódulnak Jézust hallgatni, és egy néhány napos evangélizáció eredménye az, hogy azt mondják az asszonynak: most már nem is neked hiszünk, magunk láttuk, hogy ez a világ üdvözítője, a Messiás.

Erre hív el minket a mi Urunk. Nem arra, hogy keményen visszapattanjon a szívünkről az evangélium. Nem is arra, hogy megpróbáljuk titokban tartani azt, amit úgy sem lehet titokban tartani, ha valóban bekövetkezett, hogy valakinek új élete van, hanem azt, hogy vállaljuk. Elsősorban Őt magát, aztán azt, amit hallottunk tőle, és már igaznak tartjuk, és vállaljuk új önmagunkat, amivé formált, ami még csak a kezdete az újjáteremtésnek, de az Ő igéjével majd folytatni fogja, és folyjék át rajtunk az élő víz.

Mondjuk tovább azt, amit tőle hallottunk. Még akkor is, ha emiatt esetleg kellemetlensége lesz az embernek, mert erre is van példa a János evangéliumában. A vakon született (itt kellett a kazettát megfordítani) felismeri, hogy kicsoda Jézus, meg is vallja Őt ott, leborul előtte és imádja úgy, ahogy egy zsidó ember csak az Istent imádta. Felismeri benne az élő Istent. Aztán ki is közösítik Izráel vallási és népi közösségéből, és ez életveszélyes állapotot jelentett. Ha ez jár vele, vállalja.

A samáriai asszonyt nem közösítették ki, ezt az embert kiközösítették. Az egyiknek nem lesz baja, a másiknak lesznek kellemetlenségei a hite megvallása miatt. Az egyiket csak kigúnyolják. Elhúzzák a szájukat, amikor beszél nekik Isten szeretetéről. A másikat bebörtönzik, vagy talán ki is végzik miatta, mint ahogy napjainkban is. Évente átlagosan kétszázezer keresztyén testvérünk hal vértanúhalált csak azért, mert megvallja Jézust, de akkor sem tagadják meg Őt.

Isten formáljon minket ilyenekké, akik nyitott szívvel, nemcsak befogadjuk, hanem várjuk, kérjük: mondjad Uram… Hadd ismerjelek meg téged egyre jobban. Ilyeneket csak az Isten Fia tud cselekedni. Én vallom, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.

A pasaréti református gyülekezet első pecsétjébe ez az ige volt beleírva szépen félkörbe, majdnem körbe: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Késői utódok, hisszük-e mi ezt? Ennek minden konzekvenciájával együtt. Mert ha Ő az Isten Fia, akkor én neki akarok engedelmeskedni. Kicsi dolgokban és jelentős döntésekben. Lelki, anyagi, emberi kapcsolatokat érintő, mindenféle dologban. Vallom, nem szégyellem. Ő nem szégyellt vállalni engem, én sem szégyellem megvallani, hogy ismerem, szeretem, elfogadott, hozzátartozom. Gyertek ti is hozzá! Próbáljátok ki milyen az Jézussal járni a sokszor rögös életutat, és másoknak is továbbadni az örömhírt.

Azért gondoltunk arra, hogy jó lenne néhány képen is szemlélni Isten munkáját, mert azok, akikben személyes emlékeket ébresztenek ezek a képek, azért fogják tudni magasztalni Istent, azok pedig, akiknek semmi ismerős nem lesz benne, közelebb jön a gyülekezet múltja, és nemcsak a jelenét ismerik, hanem a régebbi éveket is.

Mielőtt azonban erre kerül sor, hallgassuk meg az énekkar szolgálatát. Két kórusművet hallunk majd. Az egyik visszafelé tekint, és ezért tele van hálával, a másik előre tekint és ezért tele van bizalommal. A hálát zengő ének így kezdődik:

Ó hogy megáldottál

Gondviselő Isten,
Mily bőkezű voltál,

Bár érdemünk nincsen.

Így nézünk vissza. A gyülekezet jövőjére meg úgy szeretnénk nézni, hogy

Hagyjad az Úr Istenre

Te minden útadat.

Hallgassuk meg ezt a két kórusművet.

75 évvel ezelőtt, ezen a helyen, ahol most a templom áll, a gyülekezeti termek vannak, és köztük a szép kert, téglagyári gödör tátongott. Innen bányászták ki azt az anyagot, amiből aztán téglát gyártottak. Tetszett az Istennek, hogy ennek a gödörnek, illetve a feltöltött gödörnek a helyén 70 évvel ezelőtt megépüljön ez a templom, és itt, ami akkor a város szélének számított, és nagyon ritkán beépített terület volt, élő gyülekezet keletkezzék.
Valóban Isten csodája, hogy 1-2 év alatt itt minden volt. Volt nagy adósság még az építkezés miatt, de volt vasárnapiskola, serdülőkör, ifjúsági kör, asszonykör, férfikör, volt a gyülekezetnek később egy kicsi árvaháza, és beindult az élet Istentől kapott sok áldással. Ezeket az áldásokat is láthatjuk majd ezeken a fényképeken. Ezek a képek 50, 60, 70 évvel ezelőtt készültek akkori technikával, s azóta egy albumban sárgulnak. Ha egyik-másik egy kicsit ilyen minőségű, akkor azt kérjük elnézni, de azért sok mindent láthatunk valóban Isten munkájából ezeken a képeken.
Szeretném megköszönni Viczián István és Viczián Miklós presbiter testvéreinknek, hogy összeválogatták, elrendezték, feliratozták a képeket, és egyikük majd egészen rövid kommentárral kíséri amit látunk, hogy mindenki számára érthető legyen. Sajnos az idővel való gazdálkodás miatt nincs lehetőség arra, hogy részletesen elmagyarázzuk mit látunk, de azért egyértelmű lesz az.

Azt szeretném kérni, ha egyik-másik csoportképen valaki felismeri 50 évvel ezelőtti önmagát, és megállapítja, hogy azóta szinte semmit nem változott, akkor ne igényelje azt, hogy mindenkit próbáljunk azonosítani, mert a tényleg sokáig tartana, viszont van lehetőség erre. Kérem bejönni a lelkészi hivatalba, és ott az azonosítások megtörténhetnek. Ezzel át is adom a szót és utána majd hangzik egy rövid igehirdetés.
Viczián István:
Kedves testvérek, ez a 70 év a gyülekezet történetét fogja át, és ha meggondoljuk, hogy ez alatt mi-minden történt a világban, azaz elég sok borzalom történt és elég viharos idők voltak. Számomra az volt a meglepő, amikor átnéztem a képeket, hogy ez mennyire nem látszik ezeken a képeken. Ezt egy igével tudnám alátámasztani. A Zsidókhoz írt levél 10. rész végén van egy olyan ige, hogy „… vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy nektek becsesebb kincsetek van a mennyben.” Azt hiszem, a világban általában a vagyonotok elrablása folyt durvább vagy finomabb módszerekkel. Itt mindig erről a becsesebb kincsről volt szó. Ezért mondja az ige: örömmel fogadtátok. Ezeken a képeken valahogy átsüt az, hogy a becsesebb kincsről van szó, a mennyei kincsről, és az öröm is látszik.

Annyit szeretnék még megjegyzésül mondani, hogy ezek a gyülekezet irodájában található képek, de lehet, hogy sok jó kép van még szerte mindannyiunknál, érdemes lenne ezt folytatni. Ha valami mégis hiányzik belőle, azt tudják be a testvérek annak, hogy ez egy szűk gyűjteménynek az anyaga.
Ezzel elkezdődött a képek vetítése.
Cseri Kálmán:

Ha Isten még ad időt, és időt a gyülekezetnek, akkor 30 év múlva majd minket mutogatnak ilyen képeken. Ez csak egy kicsi ízelítő, hogy Istennek soksok csodája sorjázott itt a gyülekezet tulajdonképpen nem olyan hosszú története alapján, mert több száz éves gyülekezetek is vannak. Mi még csak 70 évesek vagyunk. Legyen áldott Isten mindazért, amit eddig tett. Mi pedig imádkozzunk azért, hogy cselekedjen tovább is.

Az advent szó a latin adventus rövidülése. Azt jelenti: aki eljön. Arra a Jézus Krisztusra vonatkozik, aki eljött egyszer karácsonykor, és megígérte, hogy még egyszer megjelenik majd nagy dicsőségben. Mindenki meglátja, véget vet minden nyomorúságnak és gonoszságnak, és magához veszi a benne hívőket. Mi Őt várjuk hívő reménységgel és ez a karácsony előtti négy hét mindig különösen is emlékeztet minket erre az elkövetkező jeles eseményre.

Ennek az előadásnak a témája: A tökéletes szeretet. Ez a mondat több kérdést vet fel. Mit értünk szereteten? Mitől lesz tökéletes a szeretet? És ki képes arra?

Ha becsületesek vagyunk és ismerjük önmagunkat, be kell vallanunk, hogy elsősorban várjuk másoktól a szeretetet. És ha valaki késznek mutatkozik is arra, hogy megpróbáljon szeretni másokat, válogat. Könnyű szeretnünk a nekünk rokonszenves embereket. Könnyű szeretnünk a rokonszenves tulajdonságokat másokban. Sőt több hamis azonosításnak is áldozatai leszünk. Sokszor mondják nagymamák: imádom a kis unokámat. Imádni könnyebb, mint szeretni, az sokkal fárasztóbb lenne, holott ahhoz bölcsesség is kellene.

Valaki leplezetlenül mondta a múltkor: szeretem azt, akit megér szeretni. Megpróbálja a szeretetet az üzlettel azonosítani, holott a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz.

Az bizonyos, hogy mindnyájunkban van egy jó adag szeretetéhség. Van, aki ezt bevallja, van, aki nem. Ady Endre becsületes volt, ő kertelés nélkül leírta: Szeretném, hogy ha szeretnének, mert olyan jó szeretettnek lenni. És valóban jó, ebben nyilván mindannyian egyetértünk. De vajon ez-e a tökéletes szeretet?

Egy tudománytörténész azt állítja, hogy a XX. században lesántult az emberiség. A tudományos lába egyre hosszabbra nő, az erkölcsi lába pedig zsugorodik, egyre rövidebb lesz, ezért biceg, kiegyensúlyozatlan. És valóban: egyre több ismeret birtokában úgy tűnik egyre szívtelenebb, lelketlenebb lesz a közélet. Fáj-e ez nekünk? Akarunk-e ezen változtatni? És ha igen, hol keressük a megoldást?

Hadd említsem ismét Ady Endre nevét. Az egyik költeményében elgondolkoztató őszinteséggel ír erről, és a végén megmutatja a forrást is, ahonnan a gyógyulást várja ebből a betegségéből.

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sose volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szívemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált.
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjúság,

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kelletek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.
Beteg vagyok, beteg.

(Ady Endre)

Van-e tökéletes szeretet? Amikor az Újszövetség írói jellemezni akarták Isten szeretetét, nem találtak rá megfelelő görög szót. Az egyik általában az emberi szeretetre vonatkozott, a másik használatos kifejezés a nemek egymás iránti vonzódását, a szerelmet jellemezte, de nem volt megfelelő szó az Isten szeretetének a leírására.

Mi jellemzi Isten szeretetét?

Az, hogy feltétel nélkül szeret. Nem azt mondja: szeretlek, ha megváltozol, hanem: szeretlek így, ahogy vagy, aztán majd úgyis megváltozol ennek a szeretetnek a melegében. Személyválogatás nélkül mindenkit szeret. Ha van különbség aközt, hogy az egyiket jobban, a másikat kevésbé, az attól függ, hogy az egyiknek még jobban szüksége van rá, a másiknak most talán kevésbé. Érdek nélkül szeret. Sőt kész áldozatot hozni azért, akit szeret.

Isten szeretetét jellemzi az, hogy egyoldalúan is kész szeretni, viszonzás nélkül. És ez a szeretet nem köti magához a másikat, hanem meghagyja őt szabadságában.

Kellett találni egy új szót, ami ezt legalább hozzávetőlegesen kifejezi, és ez lett az agapé görög szó. Az agapé a tökéletes szeretet, az isteni szeretet. Mit jelent ez? Érzelmet is jelent, de alapvetően azt, hogy aki így szereti a másikat, az mindig kész megadni neki azt, amire szüksége van. Az igazi szeretet arra törekszik, hogy megadja a másiknak, amire szüksége van. Nem várja a szeretetet, mint ami ránk általában jellemző. És telik neki. Bármennyit tud adni az igazi agapé.

Ehhez jó szem kell. Észrevenni, hogy mire van szüksége a másiknak. Ehhez érző szív kell, hogy az nem hagy engem hidegen, nem maradok közönyös, nem mondom, hogy nekem is van épp elég bajom, és nem azt emlegetem, hogy rajtam sem segítettek, amikor bajban voltam. Nemcsak a jó szem, érző szív, hanem a cselekvő kéz is beletartozik az agapéba.

A gyerekeinket nem akkor szeretjük igazán, ha elkészítjük helyettük a házi feladatot, hanem ha rávezetjük őket arra, hogyan tudják ők megoldani. Ez sokkal időigényesebb vállalkozás. Fárasztóbb és több türelem kell hozzá, de aki igazán szereti a gyerekét, az így segít neki. Innen érthető az is, hogy ez az igazi szeretet olykor fenyít is, ha arra van szüksége a másiknak. Nem azért fenyít, mert dühös esetleg valaki másra, hanem mert szereti azt, akinek most fenyítésre van szüksége. Az Isten dorgálása és szeretete közti összefüggést éppen ebből lehet megérteni.

Nos erről a tökéletes szeretetről szólt Jézus, amikor a Biblia talán legismertebb mondatát így fogalmazta meg: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Ebben a mondatban az a meglepő, hogy Isten ezt a világot szerette és szereti. Ezt az ellene fellázadt világot. Azt a világot, amelyiknek egy része gőgösen tagadja Őt, más része udvariasan negligálja, semmibe veszi, kihagyja az életéből, és nem ettől függ, hogy Isten szereti-e. Isten szeretetének a feltétele önmagában van. A tökéletes szeretetet ez is jellemzi.

És úgy szerette, hogy ad. Mégpedig nagy áldozatot hozott ezért a világért, amelyik nem érdemli meg, de rászorul erre a szeretetre. Az Ő egyszülött Fiát adta. Azt akarja adni, amire szükségünk van: az elveszített életet, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez jellemzi a tökéletes szeretetet. E nélkül a szeretet nélkül elviselhetetlen lenne az emberi élet.

„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeret pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1Kor 13,1-8)

Karácsony a tökéletes szeretetnek az ünnepe. Tudniillik Isten szeretete egy személyben öltött testet. Neve van. Úgy hívják: Jézus. Az idős János apostol így írja ezt: „Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten irántunk való szeretete, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte Isten e világra, hogy éljünk általa.” Ennek az ünnepe karácsony. Ez történt karácsonykor, Jézus emberré lételekor.

És ez az ünnep torzult el. Karácsony nem úgy általában a szeretet ünnepe. Karácsony egész konkrétan az Isten szeretetének az ünnepe. Ha bővítjük a mondatot: az Isten irántunk való szeretetének az ünnepe. Ha még tovább bővítjük: az Isten irántunk való meg nem érdemelt szeretetének az ünnepe.

És mi lett ebből? Magunkat ünnepeljük karácsonykor. A napokban megkérdeztem valakit: mi kell ahhoz, hogy boldog karácsonyuk legyen? Azonnal sorolta: szép fenyőfa, sok ajándék, töltött káposzta, beigli, és egy kis borocska. Ha lesz egy kis hó, attól még szebb lesz az ünnep. Ide zsugorodtak az igényeink? Magunkat ünnepeljük.

Az ünnepelt az az Isten, aki úgy szerette ezt a világot, amely nem érdemelte meg a szeretetét, hogy az Ő egyszülött Fiát adta.

Mivel Isten szeretete Jézus személyében öltött testet, ezért, aki Jézust befogadja az életébe, ebből az isteni szeretetből kap valamit. Hogyan lehet Őt befogadni? Nagyon egyszerű, de sokat mondó képpel így mondta el a mi Megváltónk: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20).

Az ókori keleten az együtt étkezés a legteljesebb közösség kifejezése volt. Vagyis Jézus ezzel a mondattal arra figyelmeztet minket, hogy a mi elég zárt, és szűkős materiális világunkon kívül még van valami. Sőt van ott valaki, akinek személy szerint velünk van terve. Az ajtónk előtt zörget. Aki kinyitja az ajtót, ahhoz bejön és mindenét megosztja vele.

Mik ezek a jeladások, amikkel Jézus zörget? Olyan sokféleképpen lehet ezt tapasztalni. Valakinek adnak egy Bibliát és elkezdi lapozgatni. Más valakinek beszél egy munkatársa Isten szeretetéről. Egy temetés után elgondolkozik az ember, hogy mi az életünk értelme. Vagy, ha önkritikus, egy alkalommal rájön arra, hogy még azokat sem tudjuk igazán szeretni, akiket pedig igazán akarunk szeretni. Hogy a legtisztább szeretetgesztusba is belekeveredik valami kis önzés, számítás, vagy legalább a szeretet viszonzásának a várása, és ha nem kapjuk, mérgesek vagyunk, keserűek, elégedetlenek. Innen el lehet jutni oda, hogy mindegy, hogy ki segít, csak segítsen, gyere Úr Jézus és segíts. Eddig gyakorlatilag nélküled éltem, mostantól veled szeretnék járni. Eddig azt hittem én vagyok az életem ura, átadom a trónt neked, te uralkodj, és taníts meg engem szeretni. Szeretném az életem hátralevő idejét szeretetben eltölteni.

Akinek az életébe így belép Jézus, hogy ez valóság, azt onnan fogja megtapasztalni, hogy jelentős változások következnek be. Egyebek között szeretni is tud. Csodálkozhat azon, hogy szereti azokat, akiket eddig nem tudott szívből szeretni. Hogy mindezt örömmel, önként teszi, hogy áldozatot is tud hozni másokért, hogy csakugyan fontosabb lett neki a másik ember, mint maga. És megtapasztalja azt a furcsa törvényszerűséget, hogy ha felveszed a másik terhét, a magadé is könnyebb lesz. Az Isten országa törvényeit kezdi megtanulni. Az Isten tökéletes szeretetéből valami kicsi sajátjává lett.

„Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet az Istentől van, és aki szeret, az Istentől született és ismeri az Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad és az Ő szeretete teljessé lett bennünk.” (1Jn 4,7-12)

Ez a bibliai szakasz különös módon összeköti karácsonyt nagypéntekkel, Jézus testté lételét Jézus kereszthalálával. Ebben a kettőben egyszerre bizonyul igaznak és jelenik meg az Isten tökéletes szeretete. Hogyan? Ehhez világosan kell látnunk a következőket. A Biblia azt mondja: Isten igazságos. A bűnt gyűlöli, és az ellene való lázadást megbünteti. Ezen kívül vannak a világban ilyen törvényszerűségek, hogy a hazugság, a házasságtörés, a lopás, a csalás, egymás becsapása stb. önmagukban hordozzák az ítéletüket. Ezeket büntetés követi. Ez a büntetés az Isten igazságos ítélete, az, amikor valakinek az életében az Isten nélküli állapot véglegessé válik — ezt nevezi a Biblia halálnak, kárhozatnak.

Isten viszont nagyon szereti az embert, és éppen a haláltól akarja megmenteni. Nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. Hogyan lehet feloldani az Isten ítélete és az Isten szeretete közti feszültséget? Erről szól a Szentírás. Isten az Ő ítéletét végrehajtja, de nem a bűnösön, hanem valaki máson. Itt lép be a képbe Jézus. Isten végrehajtotta az ellenünk való igazságos ítéletet az Ő bűn nélküli Fián, Jézuson. Így a bűnös ember bocsánatot nyerhet, szabad. Érvényesült az Isten igazsága, és érvényesült az Isten szeretete is, az Ő bűnbocsátó kegyelme, a tökéletes szeretet.

Amikor Jézus a kereszten azt mondta: elvégeztetett, akkor elvégeztetett a mi igazságos ítéletünk, de elvégeztetett a bűnös felmentése is. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, ahhoz Isten Fiának emberré kellett lennie, mert az ember büntetését csak ember szenvedheti el. Ugyanakkor bűn nélkülinek kellett lennie, mert mások bűneit csak az vállalhatja magára, akinek nincs saját bűne. Ezért volt szükség karácsonyra, Jézus emberré lételére, és ezért volt szükség nagypéntekre, Jézus helyettünk elszenvedett kínhalálára. Ez a tökéletes szeretet. És aki ezt hiszi, vagyis önmagára nézve érvényesnek tekinti, az szabad, azt Isten feloldotta a büntetés alól.

Egyébként Jézus erre gondolt, amikor egy alkalommal azt mondta: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” Amikor Ő meghalt a kereszten, mintegy szétosztotta önmagát, hogy jusson minden benne hívőnek. És mivel az Isten tökéletes szeretete benne testesült meg, ezt a szeretetet osztotta szét és teszi hozzáférhetővé.

Az Isten tökéletes szeretetének bennünk végzett munkáját egy egyszerű, de számomra emlékezetes tapasztalatom során értettem meg. A 61-es villamoson utaztam egy ködös, sötét téli reggelen, és feltűnt, ahogy néztem ki az ablakon, hogy a Sas-hegy oldalán kis narancssárga fényfoltok vibrálnak. Mi lehet az? Hamar rájöttem, hogy előbújt a nap, a köd felett megvilágítja a domboldalon levő házak ablakait, és azok az ablakok, amik jó szögben állnak, visszaverik a fény egy részét. Az jutott eszembe, hogy a fény más része meg áthatol az ablakokon, s azokban a szobákban ott nyilván sokkal világosabb van, mint itt a völgyben, a ködben, a villamoson. Ez az Isten szeretetének a munkája.

Isten szeretete ragyog ránk, mint a nap, és aki jó szögben áll (erre mondja a Biblia: aki hisz benne), az a fény egy részét visszaveri, más részét átengedi magán. Az, hogy visszaverjük, azt jelenti: szeretjük Istent. Az, hogy az Isten szeretete áthatol rajtunk, azt jelenti: szeretjük egymást. De egyik szeretet sem a mi termékünk, nem mi produkáljuk. Ha nem sütne a nap, nem ragyognának az ablakok. Ha nem ragyogna ránk Isten szeretete, nem tudnánk sem Őt, sem egymást szeretni. Ez az Isten igazi karácsonyi ajándéka, amikor az Ő szeretetét, végső soron önmagát adja a benne hívőknek.

Jó lenne, ha jó szögben állna az életünk. Ha mernénk hinni benne és így megvalósulna az a program, amit Ady Endre Karácsony c. versében fogalmaz meg:

Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...

Legyen mindannyiunk kérése Assisi Ferenc szép imádsága:

Uram, tégy a te békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölködnek,
hogy megbocsássak ott, ahol sértegetnek,
hogy összekössek ott, ahol viszály van,

hogy reményt ébresszek ott, ahol kétség kínoz,
hogy fényt gyújtsak ott, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet vigyek oda, ahol bánat tanyázik.

Uram engedd:
ne arra törekedjem, hogy engem vigasztaljanak,
hanem, hogy én vigasztaljak;
ne arra, hogy engem megértsenek,
hanem, hogy én értsek meg másokat;
ne arra, hogy engem szeressenek,
hanem, hogy én szeressek;

mert aki ad, az nyer,
aki elfeledkezik magáról, az talál,
aki megbocsát, az bocsánatot kap,
és aki meghal, örök életre ébred. Ámen.

Mózes életét kezdtük el tanulmányozni. A láthatók színterén születésének ideje, szülei nemzedékének sorsa Izrael népe egyik legkilátástalanabb helyzete, nyomorúsága. A láthatatlan valóság oldaláról szemlélve azonban az ígéreteket beteljesíteni akaró mindenható Isten terve, cselekedete volt a láthatók tekintetében, hátterében. Még a gyilkos, gonosz hatalom sem lehetett emiatt akadálya annak, hogy ez az isteni üdvözítő terv, amelynek vége Izrael népének szabadulása, végbemehessen.

A láthatók és a láthatatlanok színtere nézőpontját figyelve megnéztük, hogy Mózes szülei hogyan kötöttek házasságot, családi életük hogyan alakult a kicsi érkezésével, hogyan tekintettek a kicsi Mózesre ugyanúgy, mint a mindenható Isten, kedves, ékes, szép a gyermek. Mit tettek akkor, amikor három hónapig rejtegették és hogyan helyezték bele a kosárba. Összehasonlítottuk Nóé történetével, mert a kosár ugyanaz a szó, amit Nóé történetében a bárkára használ a kijelentés. Mózes kosara ugyanazt a védelmet jelentette, mint amit Nóé átélt családjával az özönvíz idején.

Szülei tehát ennek a bárkának a védelmében tudták a gyermeket. Bizonytalan volt, hogy mi fog vele történni, azonban egyben biztosak voltak, hogy ki fog majd bármit is cselekedni, ami a történések hátterében ott lesz. Most innen folytatjuk.

Mózes nővére távolról megállt és figyelte, hogy mi fog történni a kicsi testvérrel. A láthatók színterén az történik, hogy jön az ellenség, a fáraó családtagja. Ebből az következik, hogyha valakinek, őneki igazán szívből követnie kell apja kegyetlen parancsát. Az ő könyörülete a gyermeken érzékelteti, hogy valószínű a fáraó lánya azt is tette volna. Csakhogy a dolgok az Úr irányítása alatt vannak a láthatatlanok színterét figyelve. Az Úr Jézus maga is nem véletlenül hangsúlyozta tanítványainak, hogy még a pokol kapui sem vehetnek diadalmat azokon, akik Isten védelmében vannak.

A teljhatalmú isteni gondviselés ereje pontosan abban látszik, hogy éppen az ellenséges fáraó lánya érkezik, hiszen egy másik izraeli család nem segíthetett volna Mózes szülein, egy egyiptomi rabszolgán. A fáraó lánya biztos védelem volt. Nagyon beszédes az a történetben, hogy nem a parton járkáló szolgálók vették észre a bárkát, hanem a lány maga. Az is valószínű, hogy ő maga nyitotta ki miután kihozták neki a nád közül. Az is nagyon érdekes, hogy a lány szíve nem akkor dobbant meg irgalommal, könyörülettel, amikor a kisgyermeket meglátta, hanem akkor — amit a Károli fordítás így hangsúlyoz — ímé egy síró fiú. Tehát nem a látvány, hanem az, amit hallott ragadta meg a fiatal lányt. Ne felejtsük el, hogy az egyiptomi katonák nagyon sok síró kisfiút dobtak a Nílus vizébe, és nagyon sok síró édesanyától szakították el a kisfiúkat. Valószínű, hogy a fáraó lánya is hasonlóan gyűlölhette az izraelieket, hiszen otthon élt apja családjában. Meglátva azonban a síró gyermeket, hallva a kicsi sírását, — azt olvassuk — irgalomra indult, a mindenható isteni gondviselés könyörületre indította. Tehát ennek az irgalomnak le kellett győznie azt a lojalitást, amivel az apjának tartozott, és ha esetleg gyűlölte Izrael népét, mindenképpen megkönyörült egy izraeli kisfiún. Ő egyből tudta, hogy a gyermek Izrael népéből való.

A Példabeszédek könyvében olvassuk: „Mint a vizeknek folyása, olyan a király szíve az Úrnak kezében. Ahová akarja, oda hajtja azt.” illetve azt is: „Mikor jó akarattal van az Úr valakinek az útjaihoz, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi.”

Milyen öröm lehetett volna otthon akkor is, amikor Mózes nővére megy haza, és örömmel újságolja a családnak, hogy a fáraó lánya talált rá a kisfiúra és úgy látja, nem bántotta, nem dobták vissza a vízbe, hanem viszi magával, biztosan föl akarja nevelni. Nagy öröm lehetett volna, hiszen a kicsi életben maradt. Csakhogy itt sokkal többről van szó, hiszen Mózes története nem arról beszél, hogy bizonyos emberi érzéseknek megfelelően, vagy emberileg is esetleg lehetségesnek tűnő dolgoknak a végbemenete által talán majd valami lesz a gyermekkel. Amikor az a kérdés, hogy mi fog vele történni, az Úrnak, aki valamit eldöntött és a tervét végbe akarja hajtani, semmi sem lehetetlen. Ő olyan dolgokra képes, amely még a hívő embereket is csodálatra indítja.

A lány azért szaladt haza, hogy vissza mehessen gyorsan az édesanyjával, mert segítenie kell. Még kimondani is megrendítő, hogy tulajdonképpen Isten úgy munkálkodott, hogy a kisgyermek haza kerülhetett a családjához. Még mélyebb kifejezéssel: a család visszakapta a gyermeket.

Tudom, hogy a gyülekezetben is vannak olyan családok, ahol nem kis kérdés volt, hogy életben marad-e az újszülött, vagy a kicsit baleset érte, vagy nagy bajba került és tulajdonképpen a szó szoros értelmében véve is visszakapták a gyermeket, mert hazakerült a kórházból, vagy Isten megőrizte a súlyos balesetben. Mi, akik nem éltük ezt át közvetlenül, nem tudjuk igazán átérezni, de a hívő ember hittel át tudja gondolni, hogy Isten ma is nagy csodákra képes, akár egy kisgyermek életénél is.

Az édesanya, az édesapa, a testvérek visszakapták a kicsit, nem is akárhogy, uralkodói paranccsal. Az édesanya megbízást kapott, ráadásul még fizetséget is azért, hogy elvégzi azt a legszentebb szolgálatot, amit a gyermek szoptatása jelent. A védelemről nem is beszélve. Így már az egyiptomi fáraó lánya védelmében volt a gyermek, fiává fogadta. Ilyen az Úr gondviselése, a láthatatlan Isten mindenható ereje, amikor az ő tervét végbe akarja vinni. Hallhattuk a Cselekedetek könyvében: Amikor eljött az ígéret beteljesedésének az ideje, sok minden történt és akkor született Mózes.

Bízunk-e mi ebben az Istenben? Az első gondolatban azt tekintettük meg, hogy Isten hogyan válaszolt arra a kérdésre, amit a család valószínűleg föl is tett neki, hogy most mi fog történni, hiszen a bárka védelmébe tettük a gyermeket, és a többi a te részed Istenünk.

A mi életünkre vonatkoztatva néhány gondolatot szeretnék megemlíteni. Tulajdonképpen Mózessel az történt, hogy a család Isten kezébe helyezte a kisgyermeket. Aki ezt teszi, a szeretettjét meri a mindenható Isten kezébe tenni, az tudja igazán átélni, mit jelent azután az Isten kezéből venni, visszakapni. Milyen nagy ajándék — idősebb családtagunkra, betegünkre gondolva, olyanra, aki lehet, hogy már átlépett az élet másik oldalán jelentkező gyermekkorba, akire már nagyon kell figyelni, vagy a mi gyermekeinkre, unokáinkra, vagy szüleinkre. Vagy amikor felmerül a kérdés — többször történt ilyen, fiatalok mondták el, hogy az, akit megszerettek még nem volt hívő, templomba járó — mit csináljunk most, merjük-e az Isten kezébe tenni, hogy azután az Isten kezéből vegyük el azokat, akiket a bárka védelmében akarunk tudni?

Mózes tehát visszakerült a szülői házba, ott van a szüleinél, testvéreinél. A második és a harmadik gondolat Mózes neveltetését szeretné tisztázni. Először megnézzük, hogyan nevelték otthon, majd azt, hogyan nevelték a fáraó udvarában. Ne felejtsük el sosem, láthatók és láthatatlanok színterét figyelve, mindkét nézőpontból látva, ami történik ezzel a kicsi, három hónapos csecsemővel.

Isten tervében nemcsak arról volt szó, hogy nagy nehezen maradjon életben egy nem régen megszületett kicsi gyermek és ebben az életveszélyes helyzetben se történjen vele nagyobb baj, hanem nagy kérdés az volt, hogy hol nő fel ez a gyermek. Amit kisgyermekként tapasztal az ember, az meghatározza egész életét. Két helyszínen történt Mózes felnevelése, a szülői házban és a fáraó udvarában. Érdekes, hogy Mózes II. könyvében a szülői ház a hangsúlyosabb, a Cselekedetek könyvében a fáraó udvara. Két igen eltérő helyszín, eltérő lelkületű emberek, eltérő hiten lévő emberek. Az isteni terv szempontjából mindkét helyszín hangsúlyos, hiszen a mindenható Isten ígéreteket akar beteljesíteni.

Először nézzük meg, mi történt a szülői házban. Nagyon keveset tudósít a Szentírás, kevés adatot közöl a tekintetben, hogy otthon mi is történt a gyermekkel. Talán azért van ez így, mert a Szentírást olvasó emberek számára ez nem is kérdés. Aki ismeri a Bibliát, az tudja, hogy nevel egy istenfélő szülői pár, hogyan élnek otthon az istenfélő gyermekek. Mindaz, amit a Szentírás tanít az Istenbe vetett hitből élő családi életről, jellemző volt Mózes otthonában. Néhány dolgot azonban húzzunk alá, hogyha valaki nem ismeri Isten igéjét, akkor is láthassa, milyen fontos dolgokat vitt végbe otthon az Úr.

Biztos, hogy a kisgyermek — a kevés adatból és a történelemből is tudható — körülbelül két-három évet töltött otthon, esetleg többet is, talán, akkor legfeljebb pár évet. Ami azonban ez alatt a néhány év alatt történt otthon a gyermeknevelés kapcsán — Mózes későbbi jelleme, felnőttkori viselkedése alapján elmondható — meghatározta egész életét. A Mózes második könyvében a gyermeknevelés egyetlen mozzanatát említi csupán az Írás, ezt ráadásul többször is, hogy szoptatták.

Most jobb lenne, ha egy édesanya szólna erről és elmondaná, hogy mit jelent a szoptatás. Mert nem csupán annyi, amire a fáraó lánya gondolt; táplálni, hogy erősödjön egy kicsit, aztán, majd ha elválasztható, s vigyék oda hozzá. A szoptatás a testi tápláláson túl nagyon mély lelki értékeket hordoz, meg minden bizonnyal szellemieket is. Az, hogy én olyan hitben élhetek, ahogy, annak is köszönhető, hogy engem is szoptatott az édesanyám. A szoptatás során tapasztalja a kisgyermek az édesanya ölelését, érintését, az édesapa is ott van, ő is megérinti talán, vagy hallja a hangját, de még a testvérek gondoskodó csendje, szeretete, érdeklődése is kihat a szopós kisgyermek életére. Az istenfélő ember tudja, hogy a szoptatás a gyermek lelki nevelése szempontjából mérhetetlenül fontos. Néha ehhez is Isten gondviselése és kegyelme szükséges.

Izraeli család szeretett légkörében nőhetett fel ez a kicsi gyermek, amikor szoptatták. Anyanyelvet tanult, ami azért is fontos, mert később Isten ezen az anyanyelven akart az ő népéhez szólni és Mózes volt a közvetítő. Hazaszeretetet is tanult. Az ő igazi hazája nem Egyiptom, hanem az Ígéret földje. Megtanulta, hogy kik a szülei, kik a vérszerinti rokonai, és kik a testvérei. Az, hogy melyik néphez tartozik, döntővé vált akkor, amikor az a nép még Mózes halálát is kívánta, hányszor akarták elpusztítani a pusztában, többször zúgolódtak ellene, Mózes testvérei — Miriám és Áron — is sok kellemetlenséget okoztak neki. Ő azonban mindig féltő szeretettel gondolt rájuk, imádkozott értük.

A kicsi Mózes otthon ismerhette meg ősei történeteit, hitét. Megismerhette azt az Urat, azt az Istent, akiben szülei is bíztak, aki megtartotta az ő életét. Valószínűleg a szüleitől tudhatta meg azt is, hogy ők várták, hogy ez az Úr szabadítót küldjön. A Cselekedetek könyvéből hallottuk, hogy Mózes otthon még azt is megtudta, hogy ez a szabadító talán ő lesz.

Természetesen lehet, hogy Mózes a fáraó udvarában ismerhette meg Izrael Istenét, olvashatott róla az egyiptomi leírásokban, vagy hallhatott róla történeteket. Azonban valószínűbb, hogy nem a fáraó udvarában tudta meg mindazt, amiről otthon hallhatott. Mózes öntudata, istenfélelme, hite kisgyerekkorából indult.

Ne felejtsük el, hogy még az Úr Jézus is családban nőtt fel. Őt is nevelőapa és édesanya nevelte föl. Lukács evangéliuma 2. részében olvashatunk arról, hogy neki is fizikailag, testileg, szellemileg, lelkileg is növekednie kellett, Isten és emberek előtt való kedvességben, mert neki is így kellett Mesiássá válnia, így lett Izraelnek és nekünk is a szabadítónk. Ő azért lehetett az a Megváltó személyében és munkájában, mert kisgyerekként őt is nevelte egy család. Nagyon fontos — most hadd mondjam azoknak, akik szülők —, hogy Mária és József nem volt tökéletes szülő, hiszen tudunk hibáikról is, és Isten mégis rájuk bízta a Megváltót, mert kegyelemből éltek.

Ha most — ennek a gondolatnak a fényében — a gyermekéveinkre gondolunk, akárhány évesek vagyunk is, elmondhatjuk hálaadással, hogy igen, köszönöm Uram, hogy én is családban nőhettem fel, ahogy Mózes. De az is lehet, hogy nem, hogy már régóta azon gondolkodott valaki, hogy bárcsak hallhatott volna otthon Istenről, és akkor másképp alakulhatott volna minden. Az is lehet, hogy valaki azt mondja, hogy bárcsak ne lettek volna hívő szüleim — ilyennel is lehet találkozni —, mert nem volt példamutató, ahogyan éltek, amit látott köztük, Istentől távolította el őket.

Gyermeknevelésünkkor akár pozitív, akár negatív élményben volt részünk, ne felejtsük el, hogy szüleinknek, a családnak mindég Isten kegyelméből kellett élnie. Bármit is tettek, bármit is éltek meg előttünk az életben, a mi gyermekkori élményeink az Isten gondviselő kegyelme szempontjából Isten gondoskodása miatt lehettek. Lehet, hogy azért volt annyi baj, hogy végre odafordulhassunk hozzá.

Én mindenképpen otthon tanultam meg szüleimtől — ők sem voltak tökéletesek, de nagyon jó szülők voltak —, hogy milyen az, amikor Isten kegyelméből nevelnek. Ezért vagyok nagyon hálás értük Istennek.

Ha szülőként, nagyszülőként, vagy dédszülőként vagyunk itt, előttünk Mózes élete arra példa, hogy teljesen mindegy, hogy a felnövekedett gyermekem hogyan él, amit otthon kapott, meghatározza felnőttkori életét. Ha hitben jár, hálásak lehetünk. Ha még nem, majd az Úr elhordozza, munkálkodni fog. Helyezzük a bárka védelmébe őket.

Szeretnék az idősebb és a fiatalabb testvérekhez is szólni. Mózes nővére viselkedése, talpraesettsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hazakerülhetett a kicsi Mózes. Isten gondviselésében ő is eszköz volt. Nemcsak a fáraó lánya, hanem a nővére is. Ha ő nem megy oda a folyópartra, majd a fáraó lányához, akkor nem édesanyja neveli föl, szoptatja. Aki olyan, amilyen, de idősebb testvérként felelősséggel tartozott érte, felelősen gondolkodott és gondoskodott a kicsiről.

Tudom mit jelent az, amikor megkeserítem a testvéreim életét, kicsi koromban nagyon gonosz tudtam lenni. De azt is tudom, hogy mit jelent segíteni a bátyáimnak. Te áldás vagy a testvéreid számára, vagy keserűség? Lehet áldássá is lenni, ha eddig nem az volt a jellemző. A legnagyobb ajándék, ha még Istenhez is oda vezethetem a testvéremet. András ezt élte át, hiszen Pétert ő vezette oda Jézushoz. Utána Péter lett a vezető, ő kapta a megbízásokat, de nem olvasunk arról, hogy András irigykedett volna. Neki akkor testvére Jézushoz vezetése volt a feladata, a többi az Úrra tartozott.

A családi otthonunk légkörében — a családra most, mint házaspárra gondolva, gyermekeket nevelő szülők, nagyszülők — ott van az a szeretet légkör, ami Mózes idejében az ő gyermekkori élményeit jellemezte? Ha ott van az Úr, ha a bárka védelme jellemzi a családi élet minden részletét, akkor Isten hatalmas dolgokat hajt végre.

Nézzük meg még, hogy mit tapasztalt Mózes a fáraó udvarában. Majd a felnőtté vált Mózes élethelyzetét vizsgálva még fogunk további gondolatokat hallani. Most a gyerekkori élményeket fogjuk látni.

Mózes tehát a fáraó udvarába került, ami azt jelentette, hogy elkerült otthonról. Nem egyszerű a hívő családban annak a felismerése, elismerése, hogy a gyermek már kikerül a nagybetűs ÉLETBE, a VILÁGBA, s mi lesz ott majd vele. A kicsik már a bölcsödéből, óvodából is úgy szoktak hazajönni, hogy olyan szavakat mormognak, sőt hangosan is mondanak, amit otthon nem tanultak, amely szavakkal fájdalmat okoznak a környezetüknek, s még sem hagyják abba. Mi lesz, ha nagyobb lesz, elfordul attól az erkölcstől, értékrendtől, amit gyermekkorában nagy örömmel és szeretettel gyakorolt, ahogy gondolkodott? Mi lesz, ha tékozló fiú, vagy tékozló lány lesz belőle, mert világba került, elvilágiasodott?

De ez a történet példa arra is, amikor valakinek nem a saját családjában kellett felnőnie. Mózes sem sokáig lehetett otthon, idegen családba került el. Mégis Isten kezében volt mindaz, ami vele történt. A hívő szülőnek, istenfélő embernek rá kell tudnia bízni gyermekét, taníttatását arra a gondviselő Úrra, aki a világban is gondoskodik majd róla.

Isten tervének része volt az is, amit tanulhatott a fáraónál: nyelvet, retorikát, írást, olvasást, hadvezetési tudományokat, egy ország vezetésével kapcsolatos feladatokat, és így tovább. Történeti tanulmányainkból tudhatjuk, hogy milyen magas szintű tudományos képzés zajlott Egyiptomban. Hogy Mózesnek milyen rendkívüli képességei lehettek, az kitűnik abból, hogy hatalmas volt beszédben és tettekben. Nagyon jó tanuló lehetett, hatalmas karriert futhatott be a fáraó lányának fiaként. Úgy tűnik, hogy be is futotta. Majd csak negyven éves korában gondolkodik el újra arról, hogy mit jelent az Isten-hit, és Izrael népe.

Itt feltételes mondatban kifejezett gondolatot mondtam el, mert a Bibliából nem derül ki egyértelműen, hogy Mózes kicsi korától fogva megmaradt-e istenfélőnek a fáraó udvarában is. Dánielék megmaradtak. Mózes viselkedése negyven évesen azt érzékelteti, hogy valószínűleg hatott rá a világ, de amikor eljött a 40. születésnapja, akkor már tudta, hogy kik a testvérei, ki a népe, hazája, Istene.

Merjük-e mi a gyermekeinket, utódainkat Isten kegyelmére, gondviselésére bízni akkor, amikor ki kell ereszteni az otthon védelméből, amikor el kell engedni, amikor már nem nevelhetjük úgy, mint kicsi korában tehettük? Azok, akik küzdünk a tanulással, ne felejtsük el, hogy a tanulás is az isteni terv része. Akár siker, akár sikertelenség ér egy hívő fiatalt, tudhatja, hogy áldássá lesz, mert Isten így készít fel a munkára, a neki való életre.

Az Úr Jézus nem azt kérte az Atyától, hogy vegye ki őket a világból, hanem hogy a világban őrizze meg a gonosztól. Ez igaz a gyermekekre is. Lehet, hogy elvilágiasodnak, de az Úr majd megtartja őket kegyelméből. Itt is igaz, hogy a bárka védelmében tudhatjuk őket. Nagy kérdőjelek lehetnek, hogy mi fog velük történni, sok sírás talán, mert tékozló fiúvá, vagy leánnyá lett, de Isten bármikor helyre állíthatja, ahogyan Mózes életében is látható.

Ilyen szempontból fontos arra emlékezni, hogy még az Úr Jézus is járt Egyiptomban. Mózes élete ebben is párhuzamban áll Jézuséval. Heródes miatt Isten Egyiptomban védte meg az egyszülött fiút. A nevelő apja József és Mária azért mentek Egyiptomba, mert ott volt menedék. Mózes a fáraó udvarában sok áldást kapott, ami a későbbi ígéretek beteljesedése miatt fontos volt. Jézus pedig azért lett és úgy lett Megváltó, hogy még Egyiptomban is élt kicsi gyerekkorában. Ha megnézzük az evangéliumi történeteket, láthatjuk milyen ígéreteket teljesített be az Úr a messiási ígéretekből Jézussal kapcsolatban, amikor Egyiptomban volt, mert minderre szükség volt.

Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert Mózes bennünket nem tud megtartani, de az Úr Jézus igen, hiszen ő Megváltó és Szabadító lett, azzal is, ahogyan Egyiptomban élt. Ő hozzá lehet fohászkodnunk, hogyha a mai üzenet fényében kérdés, hogy a mi családunkban mi jellemző, a mi gyermekeink milyen nevelést kapnak otthon, és hogyan tudjuk Istenre bízni őket akkor is, ha esetleg kikerülnek a családból. Így helyezzük őket az isten védő oltalmába, a bárka védelmébe, megtartó Urunk irgalmas, kegyelmes gondviselésébe.

Múlt vasárnap említettem, hogy holnap lesz 30 éve annak, hogy Isten hazahívta magához a gyülekezet első lelkipásztorát dr. Joó Sándort, és ilyenkor oly módon is szoktunk Isten iránti hálával emlékezni az ő itt végzett áldott szolgá-latára, hogy egyet az ő igehirdetései közül hallgatunk meg.

Az volt a tervünk, hogy azt a magnetofonszalagot hallgassuk meg, amin az ő hangja szól, de ilyen régi felvételeket nem lehet annyira kitisztítani, hogy ilyen nagy helyiségben is jól lehessen érteni. Így sajnos ez műszakilag nem sikerült, ezért megint az lesz, mint az előző években, hogy elolvasom az ő egyik igehirdetését, aminek ez a textusa.

Egyetlen szót emel ki ebből a gazdag igéből, amit most hallottunk, és annyira időszerű, ma is érvényes ennek az üzenete. Hallgassuk ezt is úgy, mint Isten hozzánk szóló üzenetét. Legyen a szívünkben az az imádság, hogy: az, aki olvassa s hallja itt az igét, adja néki szívét.
* * *
Dr. Joó Sándor igehirdetése
(elhangzott 1964-ben)

„Az igében van egy kicsiny szó, amelynek a jelentősége mégis igen nagy. Így hangzik: mostan. A mostan csak egy egészen rövid pillanat, mégis, mi minden függhet tőle egy ember életében! Ezen a mostanon múlhat egy embernek az örök élete! Tudniillik azon, hogy most mit tesz, hogy ezt a mostant miként használja fel. Ez a mostan talán egy végleges döntés alkalma lehet. Olyan pillanat, amelytől kezdve egy ember élete vagy fölfelé emelkedik a fénylő magasságok felé, vagy lefelé, valami sötét mélységbe süllyed, ahonnét bizony nincs felemelkedés. Félix és Druzilla számára ez a mostan azt jelenti, hogy a következő néhány percnek vékony drótján függ számukra az üdvösség vagy kárhozat. Az, hogy megtartatnak-e az örökkévalóság számára, vagy elvesznek? Az a kérdés, melyiket választják?

Mostan! — Minden embernek megvan a mostanja. Néha többször is egy é-let folyamán. Neked is megvan, nekem is. Félix és Druzilla számára akkor volt ez a mostan, amikor Pált hallgatták. Ez a két fiatal lélek ott áll az életük nagy, döntő választóvonalán. Micsoda hatalmas mostant ad nekik itt Isten. Tele kegyelemmel, figyelmeztetéssel, életlehetőséggel. De sajnos… elmulasztják a döntő pillanatot, kiejtik a kezükből és elszalasztják életük nagy mostanját. Félix azt mondja Pálnak: Mostan… eredj el! Majd amikor alkalmam lesz, magamhoz hívatlak.

Hogy jobban megértsük a helyzetet, hadd mondjam el röviden, ki volt ez a két ember.

Félix rabszolgasorból emelkedett egyre magasabb pozícióba. Történetünk idején Júdea helytartója volt, mint annak idején Pilátus. Nagy pompával élt Heródesnek Cézáreában levő királyi palotájában. Kegyetlen, önző, kicsapongó természet lévén, valóságos ostora volt sok éven át a szerencsétlen országnak. Druzilla, aki zsidó asszony volt, harmadik felesége volt Félixnek. Királyi vérből származott. Nagy Heródes unokája és Heródes Agrippa királynak a leánya. Történetünk idején 17-18 éves lehetett, de már nagy élet volt mögötte. Hírhedt szépség volt. A fiatal zsidó királyleány most a helytartó feleségeként élt apja palotájában, népe nagy botránkozása közepette.

Az egyik tehát pogány volt, a másik vallásos, de valójában nem istenfélő — alapjában véve mindketten olyan emberek, akik vajmi keveset törődtek azzal, amit Isten mond, akik számára sokkal inkább a szemek kívánsága, a testi vágyak, meg az élet kérkedése volt a minden. Ez a két ember kapta itt az Isten kegyelmének a mostanját.

Különös az, ahogyan néha egy-egy embernek az útjába kerül Isten. Az ember csak él, éldegél a saját feje szerint, legjobb belátása szerint, nem is gondol semmire. Nem zavartatja magát, megy a maga útján tovább… tovább… És egyszer csak ott áll az útján Isten! Íme, itt is így történik.

Egy bizonyos napon 70 római lovas katona vonul be Cézáreába. Jeruzsálemből jöttek. Egy megkötözött foglyot hoztak magukkal. Semmi különös nem volt ebben. Gyakran előfordult ott ilyesmi. Mit törődött Félix egy fogoly zsidóval? És mégis, ez a különös fogoly nemcsak Félix kaszárnyájába kerül be, hanem valahogyan Félix lelkiismeretét is foglalkoztatni kezdi. Annyira, hogy egy szép napon azt mondja feleségének: — Figyelj csak ide. Ma reggel egy Pál nevű foglyot hoztak Jeruzsálemből, ahol már olyan sok zavargás volt. Ez egy egészen különös ember. Meg kell mondanom ő-szintén, hogy értetlenül állok vele szemben. Folyton csak arról a názáreti Jézusról beszél, akit — tudod — Pilátus idejében keresztre feszítettek. Az emberek Jeruzsálemben azt mondják, hogy meghalt, ez a Pál meg azt állítja, hogy él.

Erre még az élvezeteknek élő Druzilla is fölfigyel. Ő is ott akar lenni a fogoly Pál kihallgatásánál. Hogy miért? Ki tudná ezt megmondani? Talán Isten keresése ez, talán a régi vallásos emlékek mozdultak meg benne. Tehát mégse tudott, úgy látszik, elszakadni attól, amit hazulról hozott, még ha akármilyen kevés is volt az. A gyermekkori vallásos emlékek néha föltámadnak, és szót kérnek. Nem hiábavaló ám az imádság, az a bibliai történet, amit gyermekkorában tanult valaki. Íme, Druzilla is meg akarta hallani ennek a különös fogolynak a szavait, akiről olyan sokat beszéltek. Milyen furcsa hit lehet az ezzel a názáreti Jézussal kapcsolatban? Érdekes lehet.

Így olvastuk a leírást: Néhány nap múlva azután meg is történt ez a dolog. Hívatják Pált. Nem bírói tárgyalásra, hanem csak olyan magánbeszélgetésre. Hármasban vannak Félixék magánlakosztályában. Druzilla talán kényelmesen végigdől egy heverőn és hallgatja Pált. Pál pedig ennek a gőgös, rideg, római helytartónak és élveteg királyleánynak beszél. Jézusról beszél. Szó szerint így olvastuk: „a Krisztus Jézusban való hitről beszél nekik.” És itt következik el Félix és Druzilla számára ez a sorsdöntő „mostan”.

Hogy Pál mit mondhatott el ennek a két embernek a „Krisztusban való hitről”, azt sejtetik ezek a szavak: igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélt. Elég veszélyes téma, kü-lönösen ebben a helyzetben. Miért nem inkább az Isten bűnbocsátó kegyelméről, szeretetéről, könyörületéről szólt? Hiszen Pál sorsa, emberileg szólva, Félix kezében van. Igen ám, de Pál tudja azt, amit ez a két ember nem tud. Azt, hogy az ő sorsuk meg a Sátán kezében van.

Amikor Pál ott áll előttük és végiggondolja az életüket, látja, hogy ez a két szerencsétlen ember minden pompával, luxussal és élvhajhászással együtt a pusztulás felé rohan. Akkor nem tud hallgatni. Elfelejti, hogy földi bírája előtt áll, csak azt látja, hogy ez a két ember a vesztébe rohan. Igyekszik őket megfékezni, segíteni rajtuk, mint elszabadult paripákat megállítani, még akkor is, ha közben őt magát talán elgázolják.

Megpróbálja őket keményen fölrázni. Mélyen belemártja az ige kését e két ember életének a fekélyébe, csak úgy spriccel belőle a genny. Mielőtt Isten bűnbocsátó kegyelméről, szeretetéről beszélne, kemény szavakkal szól az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről. Mert addig soha nincs kegyelem, amíg az ember nem tudja, hogy kegyelemre szorul. Addig nincs bűnbocsánat senki számára, amíg nem válik tudatossá benne, hogy mit bocsát meg neki Isten.

És akkor következik el Félix és Druzilla esetében ez a sorsdöntő „mostan”. Mert most végre meghallják, amit még soha, senkitől nem hallottak, amit soha, senki nem mert megmondani nekik: az igazságot. Az igazságot önmagukról és Istenről. Most végre az történik, ami még soha eddig: meglátják saját életüket és mögötte Isten ítéletét.

Milyen különös, megcserélődnek a szerepek: A fogoly Pál a vádló, és a bíró Félix ott ül a vádlottak padján, mellette a remegő Druzilla. Mintha azt mondaná Pál: Félix és Druzilla, ti azt tesztek velem, amit akartok, de ne felejtsétek, hogy él az Isten, és megítéli a földet, mert „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután jön az ítélet.” (Zsid 9,27)

Milyen hatalmas prédikáció lehetett az ott Félixék szobájában! Micsoda halálos csend támadhatott, amikor az ítélet fenyegetése elhangzott, mielőtt a kegyelmet kihirdethette volna Pál! Mi minden mehetett végbe ennek a két embernek a lelkében, amikor Pál, a tőle megszokott szenvedélyes szavakkal mondhatta nekik: — Félix és Druzilla, a Krisztusért kérlek, mintha Isten kérne általam, béküljetek meg az Istennel! Higgyetek Jézusban, bízzátok rá magatokat, és akkor másként folytatódik az életetek! Gyertek ti is oda a Megváltóhoz, mert az Ő vérében bocsánat és szabadulás van a ti számotokra is!

Itt már csak az a kérdés: Félix és Druzilla mit kezdtek ezzel a „mostan”-nal? Ezzel az kimondhatatlanul nagy kegyelemmel, amit számukra ez a pillanat jelentett?

Így olvassuk az erről szóló tudósítást: Megrémülve ezt mondta Félix… Druzilla pedig hallgat. Talán azt jelenti ez, hogy Pál szívbe markoló szavai nem hatottak erre a szépasszonyra? Lehet. Nem tudjuk. Ma is megtörténik, hogy ketten ülnek egymás mellett a templomban, mindketten ugyanazt az igehirdetést hallgatják és az egyik a lelke mélyéig találva érzi magát, a másikat pedig hidegen hagyja. Nem jelent a számára semmit.

Félix tehát nem tudta olyan könnyen túltenni magát az igén, amit hallott. Megrémült Félix. Nemcsak egy érdekes prédikációt kapott, hanem áldást is kapott belőle. A sokknak az áldását, szent nyugtalanságot. A félelemnek az áldását. Megmozdult benne valami. Végre hallotta Isten igaz igéjét, és Isten igéjének a villáma becsapott ennek az embernek a kemény, hideg szívébe. Megrémült. Ez a jó, amikor valaki így ül a templomban is, hogy magára veszi az igehirdetést, találva érzi magát. Ez jó, kezdetnek…

És tovább? Mi történik tovább? Sajnos semmi. Sajnos nem az történt, hogy a megrémült Félix térdre borult és fölkiáltott: Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Vagy ezt mondta volna: mit cselekedjek, hogy üdvözüljek? (mint a filippi börtönőr). Bár ezt tette volna! Bár megragadta volna most azt a mentőkötelet, amit Isten mostan odadobott neki. Mostan itt a pillanat, hogy Félixből igazán ember legyen, Isten gyermeke! Megváltott élet. Sajnos, a megrendülésből csak egy zavart mentegetőzés lett. Mostan eredj el — mondja Pálnak.

Tehát nem utasítja vissza cinikusan Pál szavait. Nem csap öklével az asztalra, nem hallgattatja el, nem tiltakozik az „igazságról, önmegtartóztatásról és ítéletről” szóló szavak ellen. Csak egy, egyetlen egy kifogása van: a „mostan” ellen van kifogása. Isten, meg a Jézusban való hit, meg a bűnből való megtérés „mostan” alkalmatlan időben jött neki. Nem, majd holnap, vagy talán holnapután. Amikor alkalmatosságom lesz — mondja — magamhoz hívlak téged.

Eközben valaki nevet. Tudjátok ki? A Sátán. Ennél jobban be se csaphatja az emberi lelket. Ez tetszik neki. Sokkal jobban, mint egy kemény elutasítás. Ez a legjobb módja annak, hogy a „legveszélyesebb” prédikáció is ártalmatlanná váljék. Mert ezzel, hogy „majd holnap, ha alkalmatosságom lesz” — a fölbuzdult lelkiismeret is megcsendesedik. Az ember így be tudja beszélni magának, hogy mégse vagyok én azért olyan közömbös lélek. Igen, igen, abban a megtérésben van valami igazság… csak mostan még nem. Isten, légy még egy kis türelemmel hozzám. Én igazán komolyan akarom venni, amit mondtál, csak nem most, majd…

Óh, de sok emberrel történik ez! Nem akarunk mi a vallásunktól elszakadni, se az egyházunktól. Jól is esik néha egy-egy jó prédikációt hallgatni, és annak a hatása alatt elérzékenyedni. De… Utána nem történik semmi. Marad minden a régiben, mert mi magunk a régiek maradunk. Amikor Isten az Ő „mostan”-jával sürget, nem mozdulunk. Amikor azt mondja: most dönts végre, kit akarsz szolgálni, kihez akarsz tartozni? Most szánd rá magad, hogy leteszed végre azt a bűnödet, akkor mi visszahőkölünk. Belátjuk, hogy nem jó irányba fut az életünk vonata, s ebből egyszer még baj lesz, valami végzetes összeütközés, szerencsétlenség, ezen változtatni kell, de nem most. Majd…

Pedig, atyámfiai, ez a történet éppen azt mutatja, hogy a „most még nem” mindig azt jelenti: soha sem. Mert Félix hívatta ugyan Pált még azután többször is, de a nagy „mostan”, ez a belső megrendülése, a kegyelem nagy felkínálása elmúlt a számára. Úgy tűnik: örökre! Ez után az Istentől elkészített mostan után újra bezárult a szíve. Jobban, mint azelőtt. És ez mással is így szokott történni. Aki élete nagy „mostan”-ját elszalasztja, talán sohasem kapja vissza többé. Istennek az a szava, amelynek hatása alatt a szívünk nem törik meg, a szívünket még jobban megkeményíti. Isten igéjét hallgatni veszedelmes dolog. Ezért figyelmeztet már az Ótestamentumban is Isten: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!” — Ma, most!

Atyámfiai! Mindent el lehet halasztani, csak az Istenhez való térésünket, a vele való kapcsolatunk rendezését, a bűneinkkel való leszámolást, azt nem! Betömni azt a szörnyű léket, amitől süllyed az élet hajója, eltávolítani azt a borzalmas időzített bombát, amelyik minden pillanatban robbanhat, ezt nem lehet halogatni!

Miért ne lehetnél te most rögtön boldog? Miért ne lehetne a te szívedben is békesség, a lelkiismeretedben nyugalom, a szívedben öröm? Neked se kellene tovább egyetlen lépést sem tenned Isten ítételével a fejed fölött. Ne mondd, hogy majd, amikor alkalmatosságom lesz! Honnan tudod, hogy lesz még? És ha Isten most készítette az alkalmat, azt most kell megragadnod! Több és jobb alkalmad úgy sem lesz, mint amit most kínál Isten. Vagy legalábbis nem tudhatod, hogy lesz-e még valaha. Olyan csak egyszer van, ami felől biztos lehetsz, ez pedig a ”most”. És a mostot kitolni máskorra, játék az örökkévalósággal.

Isten igéje tehát arra bátorít, hogy akár ebben a pillanatban is itt van számunkra ez a most. Micsoda lehetőség van ebben! Olyan ez most, mint egy nyitott ajtó, amelyen át az Atya kitárt karokkal siet a közelgő tékozló fia elé.

Ne halogassátok! Amit Isten most tett időszerűvé az életetekben, azt most végezzétek el. Ma. Ragadjátok meg az általa felkínált alkalmat. Félixek és Druzillák, pogányok és vallásosak, gyertek mind! Mind oda Jézushoz! Hadd legyen ez a nap a számotokra az a nagy „most”, ami után végre igazán új élet kezdődik, hasznos, áldott, győzelmes, keresztyén élet. Krisztusi élet!”

* * *

Úgy legyen! Ámen.