Urunk, mi olyan sokszor lefelé nézünk, nem is látjuk azt, ami vezethetne, bátoríthatna. Olyan sokszor magunkra nézünk, mintha mi szereztük volna az üdvösségünket, vagy tõlünk függne az, hogy gyõzelmesen érkezünk-e meg az út végére.
Köszönjük, hogy ma fölemelted a tekintetünket! Kérünk, hogy sose ragadjon le a tekintetünk. Könyörülj meg rajtunk, hogy ne a bûneinket, ne önmagunkat, ne egymást, ne a nehézségeket, a bukásokat, vagy a várható vereségeket nézzük, hanem a Te ígéreteidet, a Te nagy tetteidet, Téged Magadat. Köszönjük, hogy Te tökéletesen eleget tettél minden bûnünkért, és Te kiszabadítottál az ördögnek minden rabságából.
Segíts ebben a szabadságban járnunk! Kérünk Urunk, hogy minél kevesebb bukással hozzunk szégyent a Te nevedre, de bátoríts minket, hogyha mégis engedetlenek vagyunk, merjünk bízni abban, hogy elég nekünk is a Te kegyelmed.
Könyörgünk azokért, akik harcolják ezt a harcot. Könyörgünk azokért, akiknek nehéz terheket kell hordozniuk. Kérünk Te adj békességet a világban! Könyörgünk az éhezõkért. Azokért, akik még nem hallották az evangéliumot; azokért, akik háborúságot szenvednek, mert hirdetik és vallják ezt az örömhírt.
Könyörgünk hozzád országunk és egyházunk vezetõiért, gyülekezetünk növekedéséért. Könyörgünk állíts mindnyájunkat szolgálatba, hogy a lelki munkát is azzal a bizonyossággal tudjuk végezni, hogy annak az alanya végsõ soron Te Magad vagy, Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Emelj fel minket a padlóról, ahol talán vagyunk, adj nekünk gyõzelmet, örömöt, formálj minket harcképessé, odaszánt életû szolgáiddá, a lelki harcban katonáiddá, hogy lehessünk dicsõségedre és sokak üdvösségére!
Ámen.
Mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy nem csak a tenger, a folyóvizek és a teremtett világ örvendezhet Elõtted és magasztalhat Téged, hanem bekapcsolódhatunk mi is a Téged dicsõítõ himnuszba.
Megvalljuk Urunk, sokszor úgy érezzük, hogy egyáltalán semmi okunk nincs az örvendezésre és arra, hogy magasztaljunk Téged. Olyan sok vér folyik itt körülöttünk most is. Olyan sok nyomorúság van a legszûkebb környezetünkben is, olyan sok beteg jut eszünkbe most, amikor elcsöndesedünk Elõtted és könyörgünk is Hozzád otthon és a kórházakban fekvõ beteginkért. Olyan sokan ezen a héten veszítették el szerettüket, vagy álltak meg ravatal mellett, és szinte kegyeletsértésnek tekintik, hogy örvendezzenek Tebenned. Örülünk sokszor, ha a könnyeinket letöröljük, Urunk, hogy lássunk tõlük, nem hogy ujjongjunk és tapsoljunk ennyi nyomorúság között. És köszönjük, hogy mégis láthatjuk, hogy minden okunk megvan arra, hogy hálát adjunk Neked, mert még a nyomorúságokat, a veszteségeket is úgy hordozhatjuk, hogy Veled és Benned elrejtve. Köszönjük, hogy Veled közösségben mindennek a súlya egészen más.
Köszönjük, hogy a bûneink súlya is egészen más, mert Te levetted rólunk bûneinknek terhét. Köszönjük, hogy éppen a csüggedés idején adsz nekünk reménységet, amikor a lábunk kiszalad alólunk, éppen akkor támogatsz meg minket kegyelmeddel. Amikor minden bizonytalanná válik, akkor erõsítesz meg bennünket ígéreteidben.
Kérünk, hogy így vedd kezelésbe az életünket most is. Te tudod, hogy melyikünknek hol fáj, kinek mi hiányzik, melyikünk miben szeretne tisztán látni és mi sokan szeretnénk már õszintén, mindenben a Te akaratod szerint dönteni és eljárni, de olyan sokszor nem találjuk a helyes utat. Olyan sok minden elhomályosítja a látásunkat...
Kérünk, jöjj segítségünkre! Te, Aki lehajoltál hozzánk Jézusban, emelj föl Magadhoz, és így szólíts meg most Igéddel, hiszen a Te szavaddal Te minden jót el tudsz végezni, és minden szükségünket ki tudod elégíteni.
Könyörülj rajtunk, hogy itt legyen most a szívünk is, az értelmünk is, egész valónkkal minden ellenállás nélkül készek vagyunk elfogadni, befogadni, cselekedni azt, amit Te mondasz. Tudjuk Urunk, hogy a Te akaratod mindig jobb, mint a mienk, mert a Te akaratod egyedül jó akarat.
Erre taníts most bennünket Szentlelked meggyõzõ erejével!
Ámen.
Kedves Testvérek! Az evangélizáción egy héten át foglalkoztunk Gedeon történetével. Ma egy hete láttuk, hogy Istennek ez a kiválasztott embere, aki mindig mindenben engedelmeskedett Urának, élete végén mégis elbukott. Az, aki nagy lendülettel és félve is engedelmesen nekilátott a bálványok kiírtásának, maga készíttetett a házába bálványt. Csodálkozva vettük azonban észre, hogy nem ez az utolsó adat a Bibliában Gedeonról, hanem a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete az õ nevét is feljegyezte a hit hõsei között. Ebbõl ezt az igazságot állapítottuk meg, hogy Isten kegyelme nagyobb minden mi bûnünknél. És igaz, érvényes ma is, ránk is, amit Jézus Pál apostolnak mondott: "Elég néked az én kegyelmem!"
Ebbõl a bibliai megállapításból ma egy általános érvényû igazságot szeretnék hangsúlyozni: a keresztyén élet nem bûn�-központú, hanem kegyelem-központú. A keresztyén ember gondolkozásának a középpontjában nem a bûn áll, hanem Isten végtelen nagy kegyelme. Jó lenne, ha megpróbálnánk most együtt végighaladni egy gondolatmeneten, amit a Szentírás ad elénk. Adja Isten Lelke, hogy közben kiderüljön sok tévedésünk - ha van olyan ezzel kapcsolatban, - mert ez rendkívül fontos, alapvetõen meghatározza az életünket, ha ezt a gyakorlatban is komolyan tudjuk venni, hogy nekünk nem bűnközpontú, hanem kegyelem-központú életet készített Isten.
Kezdjük azzal, hogy az Istenhez közel kerülõ ember elõször mindig a bûneit veszi észre. Az tûnik fel neki, ami elválasztja Istentõl. Zavarni kezdi az, ami eddig semmi gondot nem okozott. Fájni kezd neki az, amit eddig nem is látott, vagy nem tekintett fájdalmasnak, és szeretné félretenni az útból, és megszabadulni tõle.
Két közismert példát hadd említsek, amikor Péter a nagy halászatnál nézi a halakkal teli hajóját, akkor mit mond Jézusnak: Eredj el tõlem Uram, mert én bûnös ember vagyok! Senki nem beszélt ott bûnrõl! Jézus egy szót sem szólt ilyen teológiai kérdésekrõl: megtöltötte a két hajót hallal. Péter csodálkozhatna: Uram, Te nagyszerû Úr vagy! Üresen mentünk volna, így meg van mit vinni haza a családnak! Vagy: Uram, ez szenzációs! Szakmailag nem értem, hogyan lehetett most, ilyen nagy fogás! De nem a halaknál akad el, még csak nem is Jézus nagyságát csodálja elõször.
Látva Jézus szeretetét, kegyelmének gazdagságát, azt mondja: Uram, én bûnös ember vagyok! És Te, a Szent, menj el tõlem, mert nem vagyok méltó arra, hogy a közeledben tartózkodjam. Ez nagyon jellemzõ, és mindannyiunkkal ez ismétlõdik. Vagy: ez a Péter pünkösdkor Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentõségérõl prédikál, többezer ember hallgatja az utcán, és amikor befejezi, mit mondanak az emberek: "Szívükben megkeseredvén ezt kérdezték egymástól: Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?" ( ApCsel 2, 37.) Megkeserednek a szívükben! Az elsõ, ami az Isten közelébe kerülõ ember élménye lesz, hogy rádöbben a bûneire. Mégpedig rádöbben arra, hogy így, ahogy van, reménytelen. Nem tud magán segíteni, nincs aki segítsen rajta - elveszett ember. Világossá lesz az, hogy a bûn zsoldja a halál; érvényes halálos ítéletet mondanak ki rám. Bármikor végrehajtható! Ez az elsõ döbbenetes tapasztalata annak, aki Isten közelébe kerül. Isten Igéje mint reflektor bevilágít az életünk rejtett, sötét zugaiba, és kiderül, hogy mennyi szenny van ott, ami Istennek utálatos. És ettõl szabadulni akar az ember.
Ma is sokakkal ismétlõdik ez. Én is pontosan emlékszem rá, hogy amikor Isten kezébe vett, és elindultam a hit útján, az elsõ kétségbeejtõ élményem ez volt: elveszett ember vagyok, mert átitatott a bûn.
Itt azonban azonnal elhangzik az evangélium is: "megbocsáttattak a te bûneid!" Sõt elhangzik az, amin mindnyájan csodálkoztunk, amikor elõször hallottuk. Én azt hittem, hogy rosszul mondja a lelkészünk otthon, hogy mielõtt én még rádöbbentem, hogy elveszett bûnös vagyok, Isten már megbocsátott nekem! Mert Õ mindannyiunknak tökéletes bocsánatot adott akkor, amikor Jézus a kereszten kimondta ezt: "Elvégeztetett! és lehajtván fejét, kibocsátá lelkét." Akkor, ott mindannyiunk minden bûnére tökéletes bocsánatot adott Isten. Ezért a bocsánatért hittel jelentkeznünk kell mindannyiunknak késõbb, de a bocsánat megvan. Mielõtt nekem fájni kezd a bûn, Isten már megoldást adott arra. Mielõtt én félni kezdtem attól, hogy ezért halál jár, már Valaki meghalt az én bûneimért. Mielõtt én rettegni kezdtem az ítélettõl, aminek igazságosan be kell következnie azok után, hogy én ilyen vagyok: ezt az ítéletet Valaki már elszenvedte, és kimondták az én felmentõ ítéletemet! Amnesztiát kaptam! Aki ezt hiszi, annak az életében ténylegesen érvénybe lép az amnesztia, és az az Isten gyermekeinek a szabadságában örömmel élheti tovább az életét.
Csakugyan úgy van, ahogy az apostol írja: "Kegyelembõl van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tõletek van. Isten ajándéka ez, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék" (Ef. 2:8-9.). És mindez még az örökkévalóságban megtörtént.
Van a Jelenések könyvében egy sokak számára érthetetlen mondat, ami éppen ebben az összefüggésben kap fényt, amikor Jézus haláláról van szó, és arról, hogy kinek a neve van beírva az élet könyvébe, és kié nincs; "az élet könyvébe, amely a Bárányé, Aki megöletett a világ alapítása óta" (Jel. 13:8.) - így is lehet fordítani: a világ alapítása elõtt. Mielõtt még Isten a világot megteremtette, már elrendezte az én bûneim következményeit.
Ki érti ezt? Senki! Nem fér bele a mi szûk értelmünkbe. Nagy titok ez, de tény. Olyan üdvtény, amit biztosra vehetünk, és aminek az erejébõl sokan élhetünk. Aki ezt hittel komolyan veszi, annak új helyzete van Isten elõtt, új státust kapott és új életet: ez az újjászületés.
Ennek az igazságnak mind a két felét kell hangsúlyozni. Egy sor fölösleges teológiai vita adódik abból, hogy hol az egyik, hol a másik felét hangsúlyozzuk a másik rovására. Az egyik fele az, hogy csak az becsüli meg Isten kegyelmét, aki egyszer már eljutott oda, ahova Péter: Uram, eredj el tõlem, mert én bûnös ember vagyok! Vagy oda, ahova Péter nagypéntek hajnalán, hogy azon, aki én vagyok csak sírni lehet - és kimenvén onnan, keservesen sírt. Reménytelen eset vagyok, Uram! Aki komolyan veszi azt, hogy halálra ítélték, és ez a ítélet bármikor végrehajtható, és ha nem változik semmi, végre fogják hajtani. Az ilyen ember komolyan veszi a bûnös voltát, és azt, hogy ezért halál jár, az becsüli meg a kegyelmet. Ez az egyik fele az igazságnak.
A másik fele pedig az, hogy aki viszont meghallotta az örömhírt: megbocsáttattak a bûneid, az nem a megbocsátott bûneivel bajlódik többé, és az nem bánkódik azon, hogy jaj milyen voltam, hanem örül annak, hogy szabad. Kimegy a börtönbõl, és élvezi az új életformát, azt a szabadságot, amit ajándékból, kegyelemként kapott. A keresztyén embereket ez a felszabadultság, és örvendezés jellemzi; az igazán hitben járó emberekre ez jellemzõ.
És nekünk tudnunk kell azt, hogy éppen így, egy evangélizációs hét után, amikor olyan sokszor elhangzott az igazságnak mind a két fele, s remélem, hogy harmóniában és arányosan zeng ez ott a szívünkben, - tudnunk kell, hogy az ördög minden elkövet azért, hogy bûneinkre irányítsa a figyelmet. Amíg azokkal nem foglakozunk, addig annak örül, addig nem is kell a bûnt bûnnek nevezni. De ha már valakinek világossá lett az elveszett állapota, akkor maradjon meg lehetõleg ebben az állapotban - ez az ördög célja.
Ezért mond mindig ilyeneket: te ne álmodozzál! Hát nézz végig magadon, milyen vagy! Gondolod, hogy ilyen egy hívõ ember?! Gondolod, hogy ilyenek bemehetnek a mennyországba csak úgy, minden további nélkül?! S ne is csak azt nézd, hogy milyen vagy, emlékezzél arra, hogy milyen voltál!! Hogy-hogy téged Isten kihozott abból? Hát mit képzelsz te, csak úgy egyik pillanatról a másikra el lehet azt engedni?! Majd meglátod te, hogy ismétlõdni fog! Nem szabadultál meg minden bûnödtõl! - Vagy, ha elõre nézünk, akkor aggodalommal tölt el, hogy úgyse fog ez sikerülni, bukás bukást fog követni ... És mivel néha vannak bukások, igyekszik meggyõzni bennünket, hogy na látod... Minket sose az vezessen, hogy na látod! - hanem az, hogy na hiszed-e? Mert mi hitben járunk és nem látásban. Az ördög bűnközpontúvá akarja tenni a hívõ ember életét. Amíg nem hívõ, addig ne akarjon a bûnnel foglalkozni. Ha már ide eljutott, hogy Uram, eredj el tõlem, mert én bûnös ember vagyok - akkor viszont magával foglalkozzék. Nézzen csak magára, keresse a bûneit mindig és gyötrõdjön miatta, hogy õ ilyen lehetetlen és tehetetlen alak. Sok hívõ ember ezen vérzik el!
Ezért van olyan sok örömtelen, erõtlen, bukdácsoló keresztyén, akik magukra néznek, a bûneikkel foglalkoznak, és azt hiszem, hogy ezért van olyan sok harcképtelen és lelkibeteg hívõ ember is.
Vannak hívõk, akiknek egyenesen gyanús az, ha a másik felszabadultan, örvendezve, Isten iránti hálával számol be arról, hogyan munkálkodik az életében, vagy hogyan munkálkodik általa Isten, mert illene mindig a bûneirõl beszélni. No de bûnbocsánatot kaptam! Persze, hogy komolyan veszem. Ha valaki, akkor a hívõ ember komolyan veszi a bûneit, de ugyanolyan komolyan veszi, hogy megbocsáttattak a bûnei, és ami megbocsáttatott, az Isten számontartásában nincs! Az nem választ el Tõle többé, annak az örökkévaló következményeitõl teljesen megszabadultam! Ezt kell nekünk komolyan vennünk, és ezért mondja itt az Ige, hogy Jézusra nézzetek! "Félretéve minden akadályt és megkörnyékezõ bûnt, kitartással fussuk meg az elõttünk lévõ küzdõteret, nézvén a hit elkezdõjére és bevégzõjére: Jézusra!"
Rendkívül kifejezõ ez: megkörnyékezõ. Azt jelenti, hogy behálózó. Mint amikor pókhálóba kerül egy legyecske, és onnan nemigen van szabadulás. Az lefogja a szárnyait, akárhova dugja a kis vékony lábait, mindenütt akadályba ütközik, onnan nincs kiút, ráadásul ott leskelõdik rá egy pók, - kap egy halálos döfést, és vége. Ezt akarja az ördög velünk, hogy belegabalyodjunk a bûneinkbe. Most már tudod, hogy mi a bûn? Hát ez elég baj, de még mindig van egy lehetõsége az ördögnek, hogy ennél tovább ne jussunk, és itt azt mondja az ige, hogy félretéve minden ilyen behálózó bûnt, ne magunkra nézzünk, hanem Jézusra. Ne magamra, hogy mi sikerült eddig és mi nem. Miért, az vajon nekem sikerült? Ami igazán új, azt én valósítottam meg? - Mindenestõl ajándék volt. Még több ajándékot fogadjak el, és egyre növekedni fog bennem az új élet. És ne másokra sandítsak, hogy õk hogy csinálják, - az is elbukik-e, az miben bukik el, hogy mászott ki belõle ...? Hát nem õ mászik ki belõle! Kiemeli az a Jézus, Aki kiemelte egyáltalán az istentelenségbõl és a bûnbõl. Még itt is Jézusra kell nézni! És ne a múlt bukásaira, a jelen állapotára, amikor valaki mai nyelven azt mondja, hogy megint a padlón vagyok, - és ne a jövõ miatti szorongással beszéljek a hívõ életemrõl, mert ez azt jelenti, hogy megint csak horizontálisan, földszintesen, vízszintesen gondolkozom. A keresztyén élet alapvetõen vertikális kötöttségû. Fölfelé nézek arra, Aki elkezdte bennem a hitet, és el is fogja végezni. A hitnek elkezdõjére és befejezõjére: Jézusra nézzek! Arra, Aki megszólított, akinek a közelében leleplezõdtek a bûneim, Aki fölragyogtatta elõttem ezt a távlatot. Akire való tekintettel Isten elfogadott engem, és akivel együtt - óh csodák csodája! - mennyei polgárjogot kaptam. Nem énrám való tekintettel, és nem a teljesítményeimért, - egyedül Jézusra való tekintettel.! A mennyország kapujában Õt keresik, és aki Õvele megy, az bemehet. Senki nem vizsgálja a múltját, zsebeit, szívét, gondolatait, hiszen aki Jézussal összekötötte az életét, az minden szennytõl megtisztulást kapott, és az Õrá való tekintettel mehet. Akkor én se arra gondoljak, hogy mi volt, hogyan rontottam el, hogyan fogom elrontani...
Ne magamra nézzek, ne másokra, ne a bûnre, mert megigéz, hanem "nézvén a hitnek elkezdõjére és bevégzõjére: Jézusra"!
Baedeckernek tulajdonítják ezt a mondást: Ne foglalkozzál sokat nehézségeiddel, foglalkozzál sokat dicsõséges Megváltóddal!
Ez a hívõ ember egyik jelszava. Persze, hogy vannak nehézségeim, és persze, hogy meg kell oldanom a problémákat, el kell végeznem a kötelességemet - világos! Mégpedig nagyon jól kell elvégeznem a leghétköznapibbat is, mivel hogy Isten gyermeke lettem. De ne a nehézségeim igézetében próbáljam ezt elvégezni, mert az megbénít, hanem az Õ dicsõséges gyõzelmére gondoljak! Ne a saját vereségeimtõl féljek, hogy hátha megint bekövetkezik ez meg az, hanem arra gondoljak, hogy Õ tökéletes gyõzelmet szerzett a kereszten. Ne a saját erõtlenségemtõl tegyem függõvé azt, hogy most milyen kedven van, mekkora lendülettel fogok hozzá - egyáltalán hozzákezdek-e Isten parancsainak teljesítéséhez, - hanem nézvén a hitnek elkezdõjére! Aki elkezdte bennem, az fogja adni a hitet ehhez is, én csak csináljam! Engedjem, hogy vigyen, és majd "vitetek". Többször elõfordul ez a kifejezés a Bibliában. Vitetem... Átélem azt, hogy hinni sokszor azt jelenti, hogy ráfekszem a folyóra és az visz. Nem is kell tempózni, éppen csak fenntartom magamat. A folyónak sodrása van. Sokkal nagyobb erõ van benne, mint amit én a két gyenge karommal ki tudnék fejteni... Nem azon múlik a gyõzelem, hogy én meddig bírom... Amíg a tengerbe be nem fut, addig sodor, csak engedjem, hogy vigyen. Ez a hit. Mondjak le arról menet közben, amirõl az indulásnál lemondtam, hogy majd én megoldom az életemet. A megoldást Tõle fogadtam el! Hát akkor a maira is lesz nála megoldás, meg a holnapira is, meg a holnaputánira is. S lehet, hogy holnapután sokkal nagyobb gondjaim és nehézségeim lesznek, mint tegnap voltak... Talán magam sem veszem észre, hogy közben nõ a hitem, de ne magamra nézzek, hanem a hitnek elkezdõjére és bevégzõjére: Jézusra!
Mi az oka annak, hogy olyan sok bűnközpontú hívõ ember van? Egyebek között az, hogy nem tudjuk, mit jelent az újjászületés. Két véglet között hánykódik az ember évezredek óta. Vannak, akik azt gondolják, sõt állítják is, hogy aki újjászületett, az bûntelenné válik. És vannak, aki azt mondják, hogy az újjászületés is egy olyan próbálkozás, ami javít valamit az emberen. Ez a tévtanítás a második század óta újra és újra felhangzik, és ma újra felerõsödött itt Magyarországon is, hogy el lehet jutni a bûntelenségig.
Spurgeon írja, hogy amikor tizenévesen hívõ emberré lett, nagyon kereste azt, hogy hogy lehet növekedni a hitben, és bántotta õt, hogy vissza-visszaesik a régi bûneibe. Legalábbis a kívánság megmarad, és akkor kemény harc következik. És akkor jött a falujukba egy igehirdetõ, aki arról beszélt, hogy el lehet jutni a bûntelenség fokára. Lehet olyan, hogy a hívõ emberbõl már a kívánság is kivész... S a végén szerényen megjegyezte, hogy õ pl. már eljutott ide. Spurgeon még fiatal volt és tapasztalatlan, de érezte, hogy ez nem lehet igaz. Hiányos Biblia-ismerete alapján is azt mondta, hogy a Bibliából ilyen nem olvasható ki. És elhatározta, hogy kipróbálja, hogy igaz-e a prédikátor esetében. Másnap óvatosan mögéje lopózott, és egy kanna tejet e fejére öntött.
Pillanatok alatt kiderült, hogy megvan még a régi természete neki is, és igenis él ott az ún. ó-ember, amelyik szóhoz is jutott azonnal.
Nem igaz az, hogy bûntelenné válik az ember! Ezt nem igéri az ige. De az sem igaz, ami a világ részérõl jön, mégpedig elismerésnek szánják, hogy Isten munkája besorolható a különféle emberi fáradozások közé, ami próbálja megjobbítani, javítani egy kicsit azt, ami elromlott. Eltorzult a gondolatunk, ferde a jellemünk, különféle ferde hajlamaink vannak, ami aztán vagy kiderül vagy nem... Vagy elviselhetõ még, vagy már nehezen elviselhetõ fokon jelentkezik és így tovább - hát javítsunk ezen valamit. Ilyen lenne az újjászületés is. Hányszor mondják azt, hogy nem árt az, ha tanul egy kis hit- és erkölcstant, attól másképp fog élni... Vagy: nem árt, ha egy kis vallásos nevelést kap.
Valaki egyszer azt mondta: foglalkozzanak a fiammal, és legalább azt érjék el, hogy többet ne törjön be! A többi maradhat - mondta az anyuka. Nem ez az újjászületés! Az nagy dolog, ha többet nem fog betörni, de nem ez az újjászületés!
Két nagyon fontos tényt említ a Biblia, ami az újjászületéskor bekövetkezik, és ha ezt világosan látjuk, akkor talán könnyebben kijutunk a bűnközpontú szemléletbõl, és eljutunk egy egészséges, örvendezõ, szabad, kegyelem-központú életre.
Ez a két tény a következõ: Új helyzete lesz az újjászületett embernek Isten elõtt; a másik: új természetet kap Istentõl. Új helyzete, ez azt jelenti, hogy eddig Isten ellensége volt, szemben állt Istennel, akkor is, ha direkt nem lázadt, vagy nem gyalázta, nem tagadta Õt, de örökké vitatkozunk a szívünk mélyén Istennel.
Még az imádságaink is sokszor Istennel való gyõzködések, hogy rá akarom venni valamire. Szembeállok Vele, nem tételezem fel róla, hogy Õ nekem a legjobbat akarja, és nem nekem kell tanácsot adni Neki, hogy mit csináljon velem, mert Õ jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam. De ez a bizalom hiányzik belõlünk alapvetõen. Ellensége az ember Istennek. Az újjászületésben pedig Isten befogadja õt a családjába, és Isten gyermekévé lesz. Hozzátartozója lesz. Hozzá tartozik végérvényesen. Mennyei polgárjogot kap. Mivel befogadta egy ember Jézust, Jézusra való tekintettel befogja õt Isten az Õ országába, és ez nem változik meg késõbb! Isten igazzá nyilvánítja az ilyen embert, és úgy kezeli.
A másik tény pedig az, hogy új természetet kap: Jézus Krisztus természetét. Sõt Péter apostol így írja: "isteni természet részeseivé leszünk". A Szentlélek, akit kap ilyenkor az ember, képessé teszi arra, hogy engedelmeskedjék Istennek, és az önmagában minden jóra tehetetlen, nyomorult, elesett ember Isten akarata szerint tud élni örömmel és felszabadultan.
Tehát megváltozik az Isten elõtti helyzete új státust kap, és új természetet. Akkor miért vétkezik mégis? Azért, mert megmarad a régi természete is. Éppen itt derül ki, hogy nem azt jobbítja meg Isten, hanem a mellé kapjuk Krisztus természetét is, hogy az az indulat, az a motiváció legyen bennünk, ami Jézus Krisztusban volt. És bizony néha elõfordul, hogy megszólal a régi és újra az érvényesül, és ezzel megszomoríthatjuk Istent, - de ezzel nem estünk ki a kegyelembõl! Itt téved sok hívõ ember. Az nem bizonytalan állapot, hogy Isten gyermeke vagyok-e vagy nem!
És az, hogy Isten engem szeret vagy nem, az nem a pillanatnyi teljesítményemtõl függ! Tehát Isten nem függ senkitõl és semmitõl! Nem az én viselkedésem függvényében dönt felõlem, hanem Õ döntött. Azt olvastuk, hogy a világ megalapítása elõtt, és ezt Õ nem gondolja meg utólag. Ha a hívõ ember vétkezik, azzal megszomorítja mennyei Atyját, és megszomorítja a benne lakozó Szentlelket, de ezzel nem esett ki a kegyelembõl!
Nem szabadít ez fel vajon a könnyelmû vétkezésre? Nem! Mert az újjászületett embernek a szíve már Istené. Õ egyszer s mindenkorra odaállt Isten mellé, és nem is akar onnan többé elsodródni, csak pillanatnyilag megbántotta Õt. Engedett valamiben a régi természetének, de a szíve, az akarata, az egész lénye odatartozik Istenhez. És menet közben is csak azt teheti, amit az út elején tett: leborulva megvallja, és bocsánatot kér, és mint megigazított bûnös mégis csak örömmel megy tovább a maga útján.
Ezt kell komolyan vennünk, nem csak azt, hogy a bûn zsoldja a halál. Aki ezt nem veszi komolyan az úgysem jut tovább, az sose jut el erre az örömre. Tehát nem csak azt, - azt is, - de azt is, hogyha megbocsátattak a bûnei, és Isten gyermekévé fogadott, akkor Isten gyermeke vagyok! És ha éppen képmutatóskodtam? Akkor éppen az Isten hitvány gyermeke vagyok és szégyelljem magam emiatt, és vegyem komolyan, hogy erre is ad nekem bocsánatot.
Aki ezt komolyan veszi, azt ez nem arra szabadítja fel, hogy bármit csinálhat, mert Isten úgyis megbocsát, hanem az ilyen embert éppen az jellemzi, hogy semmivel sem akarja Õt megbántani! Ekkora szeretetet, ennyire meg nem érdemelt kegyelmet én hálás és engedelmes élettel akarok fogadni (nem viszonozni, mert azt nem tudom), de így szeretném tudomásul venni, és ebben szeretnék maradni. Erre szabadítja fel, az engedelmességre szabadítja fel az Isten jósága és kegyelme a bûnös embert.
Tehát nagyon fontos, hogy Isten nem a mi pillanatnyi viselkedésünk és lelki állapotunk szerint minõsít minket. Õ adoptált, gyermekévé fogadott, és ezt nem gondolja meg! Ezért kell kitartással megfutnunk az elõttünk lévõ küzdõteret.
A Galata levél sokszor idézett mondata utal erre, hogy itt küzdelemrõl van szó a bennünk megmaradt régi természet és az újjászületésben kapott új természet között. "Mondom pedig, hogy Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát véghez ne vigyétek, mert a test a Lélek ellen törekedik, s a Lélek meg a test ellen. Ezek egymással ellenkeznek, hogy ne azt cselekedjétek, amit akartok." (Galata 5, 16-17.)
Az újjászületett ember már azt akarja, amit Isten. Az ördög mindent megtesz, hogy ez meg ne valósuljon. Isten tehát minket bûntelenekké tesz, de nem is csak kisebb-nagyobb javítást végzett rajtunk az újjászületésben, hanem új helyzetbe kerültünk, és ez állandó; s új természetet kaptunk, és az elvehetetlen. Ebben kell kitartással harcolnunk, nézvén közben soha nem magunkra, meg a múltunkra, meg egymásra, meg a lehetséges veszélyekre, hanem arra a Jézusra, Aki elhívott, Aki elkezdte bennünk a hitet, és Aki be is fogja fejezni.
És Akirõl azt olvastuk még itt a Zsidó levélben, hogy "keresztet szenvedett, és tökéletes váltságot szerzett nekünk."
A mi gyõzelmes életünknek a feltétele és forrása ez a bizonyosság, hogy Jézus váltsága tökéletes.
Hadd fejezzem be azzal, amit nagy szeretettel kérek, hogy mindenki tanuljon meg könyv nélkül. Az énekes könyvünkben van egy ötlapos függelék a végén, és ott néhány nagyon hasznos, szép olvasmány. Ott van a Heidelbergi Káté elsõ két kérdése és felelete is. Az elsõ kérdés mindazt, ami a gyõzelmes életünkrõl szól a Bibliában, összefoglalja, amikor azt mondja:
- "Mi a te egyetlen vigasztalásod életedben és halálodban?
- Az, hogy mind életemben, mind halálomban, mind testestõl mind lelkestõl nem a magamé vagyok, hanem az én hûséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Õ drága vérével minden bûnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megõriz, hogy az én Mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemrõl, sõt inkább minden az én üdvösségemet kell, hogy szolgálja. Ezért Szentlelke által bizonyossá tesz engem az örök élet felõl, és szív szerint késszé tesz arra, hogy ezentúl Neki éljek."
Benne van az egész keresztyén élet, annak legfõképpen az alapja, hogy nézvén a hit elkezdõjére és bevégzõjére, Jézusra.
Isten segítsen minket bártan megfogózni Isten ígéreteiben, és bátorítson minket, hogy ténynek kezeljük azt, amirõl a Biblia tényként számol be: Jézus tökéletes váltsága a mi gyõzelmes életünknek az alapja.