Úr Jézus, magasztalunk, hogy elküldted a Szentlelkedet, aki mindnyájunknak lehetővé tette, hogy ezeket a csodákat megtapasztaljuk. Áldunk, hogy Szentlelked által érezhetővé válnak ma is parancsaid.
Köszönjük, Atyánk, hogy Szentlelked elvezérel a teljes igazságra. Köszönjük, hogy megtanít engedelmeskedni. Szeretnénk mindenben neki engedni és általa vezettetni.
Kérünk, segíts egyre közelebb magadhoz. Hadd legyen nagyon valóságos, nagyon élő, zavartalan, bensőséges a lelki kapcsolatunk veled. És hadd tudjunk egyre teljesebben bízni benned. Ez a bizalom legyen engedelmességünk alapja.
Olyan sok mindent elrontottunk és mindig mindent elrontunk, amit nélküled csinálunk. Szeretnénk végre komolyan venni, hogy nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk. Vezérelj Szentlelkeddel és így taníts meg boldogan munkálkodni, végezni mindent, amivel megbízol. Így taníts meg boldogan abbahagyni, ha majd azt parancsolod, és így tégy egészen bizonyosakká arról, hogy nekünk is helyet készítettél az atyai házban. A te véreddel megváltottál, és utat nyitottál oda. Taníts meg boldogan élni, és ha majd hazahívsz, boldogan meghalni.
Ámen.
Édesatyánk, magasztalunk, hogy ilyen sok szép dolgot énekelhettünk a te igédről. Áldunk, hogy beszélő Isten vagy, és nem olyan, mint a néma bálványok.
Köszönjük, hogy egészen személyes és egészen bizonyos tapasztalattá vált, hogy te egyszer először beszéltél az életünkbe, és azóta a te kedves vagy kemény igéddel nagy szeretettel formálsz és vezetsz.
Áldunk minden percért, amit azzal tölthetünk, hogy rád figyelünk. Köszönjük, hogy megérthetjük magasabb rendű, egészen más gondolataidat. Köszönjük, hogy csodák sorozata az életünk azóta, amióta beszédeddel pásztorolsz minket.
Könyörülj rajtunk, hogy senki ne maradjon közöttünk, akinek ez ismeretlen, bizonytalan információ. Kérünk, hogy ma este újra, vagy először hadd tapasztaljuk irántunk való jókedvedet, szeretetedet abban is, hogy megszólítsz minket. Tudjuk, hogy mindnyájunkat személy szerint ismersz. Köszönjük, hogy mindnyájan fontosak vagyunk neked. Tudjuk, hogy igéd ugyanaz az ige, az egyikünknek vigasztalás, a másikunknak kemény intés. Könyörülj rajtunk, és azzal ajándékozz meg mindnyájunkat, amire szükségünk van ahhoz, hogy életre támadjunk, hogy életben maradjunk, az új életben erősödjünk, és másokat is arra segítsünk.
Könyörülj meg rajtam is, és ígéreted szerint add igédet az én számba. Így kérünk újra, hogy add most Szentlelkedet, hogy ne hallgassuk hiába szent igédet.
Ámen.
A múlt héten kezdtük el tanulmányozni Elizeus próféta életét. Akkor, az ő elhívásának a történetén keresztül értettük meg Istennek mihozzánk szóló üzenetét is. Láttuk, hogy Isten ma is embereken keresztül akarja elvégezni az Ő áldott jó munkáját. Nem az emberek személyes kiválóságától függ, hogy ki alkalmas erre, neki engedelmes szolgák kellenek. Olyanok, akik bíznak benne és készek megtenni, amit parancsol. Láttuk azt, hogy Elizeus egyszerű parasztfiú volt, végezte a munkáját a szolgákkal együtt, s akkor érte utol Isten elhívó parancsa. Azonnal engedelmeskedett. Nem beszélték le a szülei sem erről a nehéz döntésről. Hazament, elbúcsúzott és beállt abba a szolgálatba, amit Isten rábízott. Ez a szolgálat egyáltalán nem volt látványos. Idéztük azt a mondatot a későbbi életéből, amikor kívülállók jellemzik őt. Ő az, aki vizet öntött Illés kezére. Valóban, szolgai munkát végzett a nagy próféta, Isten kiválasztottja, Illés mellett. Engedelmes volt Istennek, és csöndesen szolgált azzal, amire éppen szükség volt, akik mellé Isten odaállította. Engedelmesen fölfelé és alázatosan szolgálni a többieknek. Ez jellemzi azokat, akiket Isten használni tud. Ha megmarad a feltétlen engedelmesség Isten iránt, és ha semmilyen szolgálat nem rangon aluli, nem alantas nekünk, amit Isten bíz ránk, akkor csodálatos érlelődésen megy át a hívő ember.
Ez történt Elizeussal is. Három esztendő telt el így, és ez alatt Elizeus lelkileg megért, és Isten most már őt tette prófétává Illés helyett. Erről szól a mai történet. Arról, hogy hogyan búcsúzik el az öreg szolga, és hogyan állítja be Isten helyette a fiatalabbat.
Két személyre figyeljünk tehát, mert ezt a kettőt állítja ma az ige a szemünk elé: hogyan búcsúzik Illés a szolgálatból, az élettől, Elizeustól, és miből derül ki, hogy Elizeus most már érett arra, hogy tovább folytassa azt a munkát, amit Isten Illésen keresztül kezdett el.
Hogyan búcsúzik tehát Illés? Ez az első kérdés. Úgy, hogy készül az életből való kilépésre. Olyan különös tapasztalat az, hogy a legkisebb utazásra is általában készülni szoktak az emberek. Ha előző nap szólnak valakinek, hogy másnap vidékre kell mennie a munkájából kifolyólag, este összekészíti a legszükségesebb holmit. Ha nem ér haza másnap, a közlekedés miatt sose lehet tudni, egy pizsama, borotva, fogkefe, pénz, igazolvány stb. ott legyen. Készülünk még egynapos, még egy félnapos útra is. És amikor egy család megy valahová nyaralni, micsoda sokszor szükségtelen készülődés előzi meg. Az, hogy egyszer kivétel nélkül mindannyiunknak el kell menni ebből az életből az örökkévalóságba, az olyan út, amire olyan kevesen készülnek. Ijesztő a lelkészi munkában az, hogy milyen készületlenséggel kell találkozni egy-egy nagy beteg ágya mellett, vagy haldoklónál. Mintha nem tudnánk születésünk pillanatától fogva, hogy egyszer meg fogunk halni. És erre, a legtöbben mégsem gondolnak. Azért nem, mert félnek attól a pillanattól. Úgy tesznek, mintha az nem következne be. Az ilyen embereken nem lehet segíteni. Akiben van egy kis józanság, hajlandó a tényekkel számolni, aki felelősen gondolkozik és cselekszik, annak mégiscsak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy előbb-utóbb, nem lehet tudni, mikor, — lehet, hogy ma — meghalunk. És erre fel kell készülni.
Olyan szép példa erre a Biblia sok alakja, így Illés próféta is. Komolyan vette azt, hogy egyszer véget ér az idő, át kell lépni az örökkévalóságba. Megszűnik az itteniekkel való kapcsolata, és egy másfajta kapcsolat kezdődik. Egyszer abbahagyja azt a munkát, ami betöltötte az életét, és Isten magához veszi, Ő maga mondta így — és akkor mást fog csinálni. Sok minden elmarad, ami itt volt, sok minden tökéletessé válik ott: Isten dicsőítése, stb. Föl kell készülni! Találkozás vár reá. „Mielőtt az Úr magához vesz engem” — mondja Elizeusnak úgy, mintha egy szülő mondaná a gyerekének, hogy este 5 után jövök a munkából és találkozunk. Ugyanolyan biztos, vagy még bizonyosabb tény. Mielőtt magához vesz engem, beszéljünk meg egyet s mást. Rendezzük el a dolgainkat. Nem kell megijedni, ez nem valami rettenetes tény, hogy az Úr magához vesz engem. Egészen bizonyos, hogy bekövetkezik. Készüljünk fel! Ne találjon készületlenül az életünkben ez a nagyon fontos, a legfontosabb esemény! Erre derűsen, kiegyensúlyozottan, tudatosan és idejében fel kell készülni!
Úgy beszélgetnek itt ketten Illés haláláról, mintha nem ilyen szomorú, számunkra megterhelt, tragikus, rettenetes dologról lenne szó. Mert nekik nem az. Vele jár az élettel, de nem úgy jár vele, mint ahogy a sztoikusok próbáltak erről beszélni vagyis a hitetlen ember, belemenekül valami fölényes cinizmusba, mintha nem lenne probléma. Hát hogyne lenne! Annak is nagy feladat ez, aki kilép az életből, akinek meg sokat jelentet, szoknak nagy veszteség. Mindenkit érzékenyen érint. Annál inkább fel kell készülni rá. Tudni kell, hogy mi történik, s mi kell, hogy ezt megelőzze.
Különös, hogy Illés szeretne csöndben maradni egyedül, és úgy készülni. Elizeus nem hagyja. Ott van mindig a nyomában. Ennek is megvan az oka — majd erről is még beszélünk.
Azután végigjárja azokat a helyeket, ahol szolgált. Ugye, kedves emlékek kötik oda — mondanánk mindjárt. Még egyszer elmegy a kedves helyekre. Nem azért megy. Ez a mi óemberi gondolkozásunk, amiből kihagyjuk Istent. Azt mondja Illés, hogy lemegyek oda, mert szeretném még egyszer látni? Nem ezt mondja: elmegyek, mert az Úr küld oda. A halála pillanatáig küldetésben jár. Nem azt teszi, ami az eszébe jut, hanem amit az Ura parancsol. Csak az ilyen ember való prófétának. Csak az ilyeneket tudja használni Isten. Aki a halála percéig Isten küldetésében jár, odamegy, ahova küldik, és nem megy sehova, ahová nem küldik. Nagyon jó lenne, ha ezt megtanulnánk Illés prófétától.
Látom ezt idős testvérek életében, hogy azok a boldog és kiegyensúlyozott emberek, akik fogyó erejükkel, egyszer gyengébben is, az Úrra figyelnek és engedelmeskednek. Amikor valaki ilyeneket mond: édes öregem, te már ezt megengedheted magadnak, annyi munka, annyi fáradság után — elárulja, hogy Isten kimarad az életéből. Megengedhetnéd magadnak — mindent megengedhet magának az, aki Istentől függetlenül él. De aki neki engedelmeskedik, az nem enged meg magának dolgokat. Az nem enged meg magának semmit. Az figyel az Urára, és azt teszi, amit Ő parancsol. Ez nem valami zsarnoki rémuralom, ezt hívő emberek tudják a legjobban, ez a legbiztosabb élet. Az ilyen ember van bebiztosítva attól, hogy tévedjen, hogy zsákutcába fusson, hogy utána meg kelljen bánnia, hogy helyre kelljen hozni. Aki küldetésben jár, azt elkíséri a küldője, annak mindig értelmes útjai vannak. Annak cél lebeg a szeme előtt. Az nem cél nélkül lődörög az életben. És az nem fogja halálra rohanni magát, halálra hajszolni magát. Isten nem hajszolja agyon az övéit. Pontosan tudja, hogy mit bírnak, s amit ránk bíz, ahhoz erőt is ad, s ahová Ő küldött, ott áldást is ad.
Egyebek között itt is olyan világosan kitűnik a különbség azok között, akik gyakorlatilag Istentől függetlenül élik az életüket, vagyis istentelenül, és azok között, akik függenek Őtőle mindig mindenbe, öreg korukban is, fáradtan, betegen is. Nem úgy van, hogy ekkor igen, ekkor meg nem. Vagy tőle függ az életem vagy nem.
Illés nem azt mondja, hogy Jerikóba akarok menni, hogy hadd lássam azokat, akiknek egykor prédikáltam. Eszébe sem jut! Jerikóba megyek, mert az Úr küld oda engem. Ha nem küld, akkor veszteg maradok, szépen csöndben, imádkozva, elmélkedve, azután oda is elmegyek, ahová semmi kedvem sincs elmenni. Megszoktam, hogy tőle függ az életem. Ő az Úr, és én a szolgája vagyok. Ő parancsol, és én engedelmeskedem. Ez eddig mindig így volt jó. Életem utolsó éveit, vagy napjait sem szeretném elrontani azzal, hogy függetlenítem magam az Úrtól.
Csodálatosan szép vonása ez az öreg Illésnek, aki egyszer már úgy elkeseredett, hogy azt mondta Istennek: most mindjárt szeretnék meghalni, ne kelljen ezt a nehéz szolgálatot tovább folytatnom. De azért, amíg lehelet van benne Urára figyel, neki engedelmeskedik, és oda megy, ahová Isten küldi.
Készek vagyunk-e mi arra, hogy amíg Isten akarja, folytassuk azt, amit ránk bízott vagy ha akarja, abban a pillanatban abba hagyjuk? Nehogy azt gondoljuk, hogy bármelyikünk is nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Ő tudja, hogy meddig akar használni. Ha Ő nem akar használni, teljesen kár tovább bármit csinálnunk, azon nem lesz áldás, és ahhoz nem ad erőt, és abban nincsen öröm. Készek vagyunk-e így átadni a stafétabotot, ahogyan Illés? Nem mondta: Uram, csak egy kicsit hadd maradjak még. Ez az Elizeus még tapasztalatlan, mit fog tenni, ha kiveszel a szolgálatból? Ez Isten ügye, nem Illésé, és nem Elizeusé. Nem emberekre épül Isten ügye. Fontosak neki az Ő szolgái, de Ő tudja, hogy meddig fontosak. Azután neki gondja lesz rá. Ugyanakkor semmi félelem nincs Illésben: jaj, Uram, akkor mi lesz velem? Tudja, hogy nem eltűnik majd a semmibe, nem megsemmisül. — Az Úr magához vesz engem. Erre fel kell készülni.
A másik éppen ez, amit megtanulhatunk tőle, hogy ilyen világosan egyszerűen mondja, mit jelent meghalni: „Elragadtatom, és az Úr magához vesz.” Ezt jelenti: meghalni a hívő ember számára. A hitetlennek sok minden egyebet jelenthet. Próbál tapogatózni. Vagy fél tőle, fölényesen próbál föléje emelkedni. Vagy azt mondja, hogy megsemmisülök. Vagy azt, hogy nem lehet azt tudni… Mi tudhatjuk, hogy mi lesz velünk. Erről olyan határozottan nyilatkozott mindenki, akinek Isten ezt tudtul adta, és aki a Szentírásnak hisz, Jézusban hisz, az mind elmondhatja: bizonyosan tudom, mi lesz velem. Szinte szó szerint ezt mondja Pál apostol, pedig ő jóval Illés után élt. A Timóteushoz írt második levelében írja: „Hamarosan megáldoztatom — tudja, hogy kivégzik majd Jézusért — és az én elköltözésem ideje beállott.” Nem azt mondja: meghalok, megsemmisülök, eltűnők. Ezt mondja: elköltözöm. Elköltözni azt jelenti, hogy egy a meghatározott helyről egy másik meghatározott állapotba vagy helyre költözik az ember. Az a szó a görögben azt jelenti, amikor a hajót eloldják a kikötőben és elindul valahova. Nem körbe-körbe fog járni az Óceánon. Az egyik part egy meghatározott pontjáról megy a másik part egy meghatározott pontjára lehetőleg a legrövidebb úton. Ezt jelenti a hívő embernek meghalni. „Az elköltözésem ideje beállott, ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koszorúja, amit megad az Úr, az igaz Bíró mindazoknak, akik várva várják az Ő megjelenését.”
Valaki vár ott engem, egy egészen bizonyos helyen, ajándékokkal vár. Ott engem számon tartanak, számítanak rám, és ott nekem semmivel nem lesz rosszabb dolgom, mint itt. — írja Pál a Filippi levélben. Ezért egyenesen így mondja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ott nekem jobb” — nektek meg az jobb, ha még itt maradok. Jó, hogy ezt Isten dönti el, hogy megyek vagy maradok. Ennyire emelkedetten és szabadon tudnak gondolkozni Isten gyermekei az élet és halál végső kérdéseiről. Azokról a kérdésekről, amik sok ember előtt tabu kérdések, nem szabad róluk beszélni. Nyomasztó, most még ne… majd… Mikor? Amikor már késő lesz, akkor szeretnénk beszélni róla? Most kell felkészülni, szembenézni vele, és hálát adni Istennek, hogy Ő életnek és halálnak Ura. Hálát adni Jézusnak, hogy Ő megígérte: aki hisz Őbenne, az ha meghal is, él. Annyi változás történik az életében, hogy közelebb kerül hozzá, és ez a vele való közelség véglegessé válik.
Ez mindenki számára így igaz? Mindenki elragadtatik az Úrhoz? A Biblia nagyon határozottan és világosan mondja: nem! Az megy az Úrhoz, amikor meghal, aki az Úrral járt itt a meghalása előtt is. Aki nem az Úrral járt, még messzebb kerül tőle, és az a messzeség lesz végleges. Aki itt vele járt, az még közelebb kerül hozzá, amikor meghal, és az a közelség lesz véglegessé. Utána már nem lehet változtatni ezen az állapoton!
Ha már mostanában többször elmondtam, akkor sem vagyok rest újra elmondani, mert félelmetesen fertőzi a keresztyén gyülekezeteket is az az ismét felkapott — nem modern mert már a II. században is tanították— tévtanítás, hogy ez nem így van, mert előbb-utóbb mindnyájan az Úrhoz kerülünk. Isten szeretete olyan nagy, nekünk ragaszkodnunk kell Isten kijelentett igazságához, a Szentíráshoz. Itt arról van szó, hogy nekünk ez az élet adatott arra, hogy az életünket összekössük Jézus Krisztussal. Aki itt vele jár, az hozzá még közelebb kerül, amikor meghal, és mindörökre vele marad. Aki nem jár vele, az tőle még messzebb kerül, amikor meghal, és mindörökre nélküle marad. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől! Most van itt az ideje annak, hogy összekössük vele az életünket. Ővele, ami maga az élet. Ő maga mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet.”
A harmadik, amit Illés búcsúzásánál röviden meg kell említeni, hogy mit jelent az: elragadtatom tőled? Illésről tudjuk, hogy nem természetes halállal halt meg, hanem egyik pillanatról a másikra eltűnt Elizeus mellől. Így vette magához Isten. Még egy ószövetségi alakról, Énokról olvassuk ezt. De olyan jellemző, hogy itt is ezt olvassuk: Énok Istennel járt, és ezért az Úr magához vette, és elragadtatott.
Aki Istennel jár, az kerül hozzá, akár így, akár úgy. Megállapítják rólunk, hogy meghaltunk és eltemetnek. Az Úrhoz kerülünk. Róluk, kettőjükről említi ezt az Ószövetség, hogy ilyen különös módon egyik pillanatról a másikra magához vette őket Isten. Kicsit hasonlít ez ahhoz, ahogy Jézus Krisztus visszalépett a láthatatlan világba. Úgy szoktuk mondani, hogy fölment a mennybe. És hasonlít ahhoz, amit Pál apostolon keresztül jelent ki Isten, hogy akik akkor élni fognak, amikor Jézus Krisztus visszajön, és hisznek benne, egyik pillanatról a másikra átváltoznak, elragadtatnak, és dicsőséges testet kapnak. Pontosan ez hogyan történik? Szeretnék ezt sokan tudni. Ezek a „hogyan”-ok azok, amikre Isten nem ad olyan részletekbe menő tájékoztatást, amilyet szeretnénk. Hadd kérdezzem meg most komolyan: tényleg ez a fontos, hogy hogyan történik, vagy az, hogy ilyen hatalmas a mi Istenünk, és ilyen hűséges maradhat hozzá valaki, mint Illés is, és ilyen perspektíva, távlat van előttünk, hogy akár így, akár a meghaláson keresztül, de közvetlen Isten közelébe kerülünk, mert magához vesz Urunk, amikor majd meghalunk, ha hiszünk benne. Azt hiszem, ez az utóbbi a fontos, és nem az, hogy hogyan.
Mint ahogy nem tudjuk, hogyan teremtette Isten a világot, hiszünk kijelentett igéjének, hogy Ő alkotta, teremtette, és Ő a mi gazdánk. Végül is egzisztenciánkban ez határozhat meg bennünket, ha ezt hisszük. Isten gondoskodott róla, hogy sok titok legyen előttünk, így is olyan kaphatók vagyunk a büszkeségre és az elbizonytalanodásra. Kell látnunk, hogy a titkok az Úréi, a kijelentett dolgok a mieink. Sok titkot is kijelent azoknak, akik ezt hittel fogadják tőle.
Így búcsúzott Illés, s mindez Elizeus szeme láttára zajlott. Mindenre vele együtt készül el, mindezeket ő is hallotta és fültanúja volt. Megadatott neki az is, hogy látta, hogy személyesen átélje, hogy elragadja mellőle Isten mesterét, Illést.
Elizeus ezek alatt az évek alatt és ezek között az élmények között érlelődött prófétává. Jó tanítványa lett Illésnek. Egészen mást jelentett abban az időben — de még Jézus idejében is — egy mester tanítványnak lenni, mint ahogy ma mondjuk egy egyetemi tanár hallgatójának lenni. Abban az időben a mester és a tanítvány, mint Illés és Elizeus, vagy Jézus és a tanítványai együtt éltek éveken át folyamatosan. A tanítvány mindent látott és hallott, amit a mestere mondott és tett. Teljes sorsközösségben élt vele. Tanítványnak lenni azt jelentette, hogy mindenestől átvette a mestere koncepcióját. Ha valahova elküldték, ugyanazt mondta, amit a mestere mondott volna. Nem bírálta fölül. Ha nem tetszett neki, ha nem értett vele egyet, elment más mesterhez. De ha ennél a mesternél maradt, ezt tanította tovább, azt vallotta és úgy élt, mint ahogyan ő. Azonosak voltak a céljaik, az eszközeik. Teljes lelki azonosságban kellett, hogy éljen vele.
Egyszer egy idős egyetemi tanárhoz odament egy fiatalember, aki rövid idő alatt nagy karriert csinált, és egy kicsit helykén mondta: X. Y. vagyok, a professzor úr tanítványa voltam. Mire az öregúr, aki jól ismerte ennek a fiatalembernek az életét, és sok mindent nem helyeselt abban, ezt mondta: ez lehetetlen, kérem, legfeljebb hallgatta az előadásaimat. Ez két különböző dolog, valakinek a tanítványává lenni, vagy hallgatni az előadásait.
Itt a templomban mi is mindig két táborra oszlunk. Vannak, akik hallgatják Isten beszédét, és vannak, akik úgy vannak itt, mint az Ő tanítványai. Akik kritikátlanul azonosulnak belsőleg vele, akiknek a számára igaz az, amit Isten mond, s azt azzal pecsételik meg, hogy már itt elkezdik tenni azt, amit Ő mondott, és innen kilépve is neki engedelmeskednek, rájuk lehet ismerni, hogy hasonlítanak Mesterükhöz. Pál azt mondja, hogy Krisztus jó illata is megjelenik az ilyeneken, akik tanítványok. Ugyanazt mondják, ugyanúgy élnek, és vele folyamatosan közösségben vannak. Nemcsak itt 5-től 6-ig, vagy vasárnap 10-től 11-ig, hanem állandóan. Ezek Isten kezében az eszközök. Jézus azt mondja, hogy Isten munkatársává érlelődhetnek. De ehhez ez az belső azonosulás kell.
Hogy vagyunk mi itt jelen? Úgy, mint hallgatók, az is jó, mert a hallgatókból lesznek a tanítványok, vagy pedig már úgy, mint tanítványok? Csak ezt a kettőt ne tévesszük össze! A tanítványnak van igazi közössége a mesterével.
Miből derül ki, hogy Elizeus jó tanítvány volt, és most már prófétává érlelődött? Ma csak három tulajdonságára szeretnék rámutatni, azután, ha Isten éltet minket, két hét múlva majd a többire.
Az első az, hogy Elizeusnak most már közvetlen kapcsolata van Istennel, és tőle kap kijelentést. Tehát Elizeus sok mindent tud, amit éppen Illés nem mondott el neki, nem rágta a szájába. Nem Illésen keresztül értesül az isteni igazságról, hanem neki most már közvetlen kapcsolata van Illés Urával, a mindenhatóval, Istennel. Jönnek ezek a próféta tanítványok — akikkel majd legközelebb foglalkozunk, ha Isten éltet minket —, és a tudálékos bennfentesek, mindent tudók stílusában mondják: hallottad, hogy még ma elveszi tőled az Úr a te uradat? És Elizeus minden esetben nagy higgadtsággal, egy kicsit bosszúsan a pletykálkodásra hajlamos stílus miatt felel — tudom én is, hallgassatok! Isten neki kijelentette, hogy még aznap végleg el kell válnia Illéstől. Ő kap kijelentést az Úrtól. Érti már, hogy mi Isten szándéka vele, és mit mondott Ő neki. A tanítványt az jellemzi, hogy közvetítő nélkül is kapcsolata van az Úrral, és érti az Ő gondolatait. Olyan szépen mutatja ez, amikor valaki hit által közvetlen kapcsolatba kerül Istennel. Hitre jut. Kezébe veszi a Bibliát sokszor úgy, hogy addig még a kezében sem volt Biblia, és egyszerre érti. Vannak benne részek, amiket az ismeret híján nem ért. Bizonyos földrajzi ismeretek meg egyebek még hiányoznak, de a tartalmát érti. Az üzenetet, amit az Ura mond neki. Megelevenedik a kétezer éves betű, és azt mondja: ezt mondta nekem ma az Úr, és én engedelmeskedem, és boldog vagyok. Egy hete olvassa a Bibliát. Ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy most már kapcsolatba vannak az Úrral, tanítvány lett. Így is szükséges, hogy hallgassa a tanítást. Egyre jobban bele kell ásnia magát a Szentírásba, egyre jobban meg kell ismernie Isten gondolatait, de közvetlen kapcsolata van már hit által, Lélek által Jézus Krisztus kegyelméből.
Ismerős-e ez nekünk? Aki ezt már megízlelte, tudja, hogy milyen keserves dolog, ha ez a csatorna bedugul. Amikor olvasom, és nem mond semmit. Erre mondja Isten: a ti vétkeitek tartanak távol tőlem. Nem Isten hallgatott el, ti nem halljátok. S amikor kész a bűnbánatra az ember, akkor újra hallja. Azt mondja Jeremiás: „mikor hallottam a te szavadat, én élveztem a te szavadat". Elizeus tehát már hallja, érti Isten személyesen hozzá szóló üzenetét.
A másik, hogy egészen másként viselkedik. Isten akarata szerint viselkedik, mint a többiek. Annyira tipikusan viselkednek. Érdemes lesz majd elemezni ezeket a próféta tanítványokat is. Itt ülnek a gyülekezetben a mai képviselők: hallottad, hallottad? Borzasztó! És ha hallotta, mit visz ez előbbre? Ő is hallotta, ő is tudja. Szenzációnak tekintik Isten nagy tetteit, amiről egyenlőre hallgatniuk kell azoknak, akik értik, hogy miről van szó. Mivel ők nem értik, ezért fecsegnek. Éretlenek és értetlenek. Elizeus ott már a próféta hatalmával szól rájuk: hallgassatok! Itt most nem locsogni kell, hanem feszülten várni, hogy mit cselekszik az Úr. Most Ő cselekszik, és nekünk veszteg kell maradnunk. Aki most nyüzsög és buzgólkodik, az vétkezik. Ezt nem értik. Utána is különböző ötletekkel állnak elő, hogy most mit kellene csinálni, hova kell menni. Elizeus itt már olyan emelkedetten látja. Isten fölemelte őt, kiemelte a kicsinyes, susárlásra és pletykálkodásra mindig hajlamos zavarkeltésből. A próféta szólal meg belőle és mondja: tudom én is, hallgassatok! Ezek a próféták lelkesednek, Elizeust pedig Isten Lelke vezérli. És ő erre a vezetésre hallgat. Ez mutatja, hogy milyen éretlenek ezek, és milyen éretté formálta őt Isten ezek alatt az évek alatt.
A harmadik árulkodó jel az, hogy ellent mer mondani Illésnek. Vitatkozik a mesterrel. Nem fogad szót neki. Illés ezt mondja: Elizeus, maradj itt kérlek, mert engem az Úr ide, meg oda küld. És akkor a szokásos ószövetségi esküformát mondja? Él az Úr és a te lelked, megyek veled, és el nem szakadok tőled. Azt mondhatná az ember először, hogy nem eléggé engedelmes tanítvány, vagy máris fejébe szállt a dicsőség, és a nyugdíjba vonuló öregedő főnökkel vitába száll. Nem erről van szó. El van rejtve egy mondat, ami a kulcsa ennek, és nagyon érdekes vonás ebben a történetben. Kiderül, hogy Illés nem tudja bizonyosan, hogy Elizeusnak megengedi-e Isten, hogy végignézze az ő elragadtatását. Elizeus pedig tudja bizonyosan az Úrtól, hogy megadta neki azt a lehetőséget, és ő látni fogja Illés elragadtatását. Talán kicsi jeladás is ez Illésnek, hogy valóban Istentől hatalommal felruházott utóda Elizeus. Azt mondja Illés itt Elizeusnak: ha meglátod, amikor tőled én elragadtatom, akkor meglesz az, amit kértél, hogy Isten Lelkét kapjad. Ha nem látod meg, nem lesz meg, Illés tehát nem tudja, hogy meg fogja-e látni Elizeus vagy nem. Elizeus bizonyos abban, hogy meg fogja látni, mert Isten neki ezt megmondta: Ezért mer szembeszállni Illéssel.
És itt, anélkül, hogy kifejteném, hadd mutassak rá egy fontos igazságra. Nagyon vigyáznunk kell hívő embereknek arra, amikor hívőktől kapunk tanácsot. Az a tanács nem biztos, hogy Isten utasítása. Én nagyon sokszor kaptam már hívő testvérektől tanácsot, útmutatást, ami mögött fölismerhető volt Isten útmutatása, és áldom az Urat, hogy idejében segített másokon keresztül, hogy nem tévelyedtem el a ködben. De olyan is volt már, hogy egészen ostoba tanácsot adtak. Mikor ad ostoba tanácsot egy hívő ember? Ha a tanácsába belejátszik a maga emberi természete. A maga együttérzése, szánakozása, segíteni akarása, részvétele, bármilyen érzelme. Ha belejátszik, gellert kap az egész, ferde, rossz irányba megy tovább. Nem tudja Isten útmutatását közvetíteni. Nagy felelőssége a hívőknek, hogy egyedül Istenre figyeljenek, nemcsak a maguk dolgaiban, de ha megkérdeznek bennünket, és másokon kell segíteni. Mindegy, hogy milyen nemes az az óemberi tulajdonságunk, ami belejátszik — megzavarja.
Elizeust nem lehet megtéveszteni. Illés azt mondja, hogy itt maradsz, nem jöhetsz velem. Ő azt mondja: sajnálom, nekem az Úr mondta, hogy ott kell maradnom mindig melletted. El tudom képzelni, hogy Illés ezen nem bosszankodott. Már teljesen mindegy, hogy én mit tudok elképzelni és mit nem. — Isten gyermekei, Isten emberei érzékelik. És Illés ennek még örülhetett is. — Íme, ide érlelte Isten a „kicsit". Maradjon mindig nagyon kicsi, nagyon alázatos és figyeljen az Úrra, ne hallgasson senki másra. Akkor föl fogja ismerni, hogy valóban az Úr tanácsolja-e vagy pedig valami egészen nemes, de nem Istent szolgáló emberi indulat beszél a másikból. Ezért mer ellentmondani neki. Ilyen szoros kapcsolata volt itt már Elizeusnak Istennel és ilyen feltétel nélkül kész engedelmeskedni neki.
Számomra, egyénileg ez volt ennek az igének a végső kicsengése: ilyen szoros kapcsolatra szeretnék eljutni az én Urammal, és ilyen feltétel nélkül szeretnék mindig engedelmeskedni neki. Akkor tud minket használni, amíg használni akar. Akkor tudjuk boldogan abbahagyni a szeretetmunkát is, ha már nem akar tovább használni, akkor tudhatjuk bizonyosan, hogy őhozzá megyünk, hogy Ő magához vesz minket.