Cseri Kálmán

Ez a szakasz Jósáfát életének a végéről szól. Rajta keresztül még egyszer figyelmeztet bennünket Isten, hogy Őt csak teljes szívünkből érdemes szeretni. Vagyis minden helyzetben, következetesen és egyedül csak Őrá érdemes hallgatnunk. Aki nem ragaszkodik így az Úrhoz, és a neki való engedelmességben engedményeket tesz, az mindig sokféle bajt zúdít saját nyakába. Isten kegyelme azonban megőrzi az övéit. Erről szól ez a befejező rész.
Mottója lehetne az, amit Jézus az első és legnagyobb parancsnak nevezett: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” (Mk 12,30).
Olvassuk el alapigénket a Királyok könyvéből is, ott egy kicsit más szemszögből írja le a Szentírás ugyanezt:
„És Jósáfát, az Asa fia lett király Jú-dában, Akhábnak, az Izráel királyának negyedik esztendejében. Jósáfát harmincöt esztendős volt, amikor uralkodni kezdett, és huszonöt esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. És járt Asának, az ő atyjának minden útjában, és abból ki nem tért, azt cselekedvén, ami az Úr szemei előtt kedves. Csakhogy a magaslatokat nem rombolták le, és a nép még áldozott és tömjénezett a magaslatokon. És békességben élt Jósáfát az Izráel királyával. Jósáfátnak egyéb dolgai pedig és az ő ereje, amellyel cselekedett, és amellyel hadakozott, vajon nincsenek-e meg-írva a Júda királyainak krónika könyvében?
A férfi paráznákat is, akik még megmaradtak az ő atyjának, Asának idejéből, kiűzte az országból. Akkor nem volt király Edomban, hanem csak helyettes király. És Jósáfát Társis hajókat csináltatott, hogy aranyért mennének Ofirba, de nem mehettek el, mert a hajók összetörtek Esiongáberben. Akkor mondá Akházia, az Akháb fia, Jósá-fátnak: Hadd menjenek el az én szolgáim a te szolgáiddal e hajókon, de Jósáfát nem akarta. És elaludt Jósáfát az ő atyáival; és eltemették az ő atyjának, Dávidnak városában; és az ő fia, Jórám, uralkodott helyette.” (1Kir 22,41-51)
Két megállapítást szeretnék ma este kiemelni a felolvasott igékből.
1. Egyrészt ezt olvassuk: „Jósáfát az ő apjának, Asának az útjaiban járt és attól el nem tért, azt cselekedvén, ami az Úr szemei előtt kedves. A férfi paráznákat is, akik még megmaradtak az ő atyjának, Asá-nak idejéből, kiűzte az országból.” Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. — A másikban: „Csakhogy a magaslatokat nem rombolták le, és a nép még áldozott és tömjénezett a magaslatokon.”
Egyrészt azt cselekedte, ami kedves az Úrnak, amit már az ő apja is elkezdett több-kevesebb sikerrel, de azért újra és újra törekedve arra, hogy Isten rendelése szerint uralkodjék, másrészt van egy „csakhogy”. Csakhogy a pogány kultuszhelyek egy része még megmaradt, és a nép ott tömjénezett a bálványoknak. A bálványszobrokat ledöntögette. Láttuk, hogy mi mindent tett a nép lelki felébresztéséért, hogy a kevert vallásosságból eljussanak a tiszta, igazi, egy Isten hitre, hogy megismerjék Jahvét, aki ezt a világot teremtette, aki az ő atyáikat a rabszolgaságból kihozta, akinek annyi csodáját látták. Ő maga is járta az országot és evangélizált. Beállított egy csapatot, felkészítve arra, hogy igaz, helyes istenismeretre segítsék a népet, mert ez az alapja mindennek, még a gazdasági felvirágozásnak is. Láttuk, hogy erre az alapra valóban szép gazdasági, politikai, kulturális élet épült.
„Csakhogy.” Csakhogy nem volt elég radikális ezen a téren. Bálványszobor már nem állt, de itt-ott, amott kisebb kultuszhelyek még megmaradtak. Úgynevezett szent halmok, ahol egy-egy szent fa állt, és az alatt ki-ki ahogy jónak látta, a magacsinálta pogány vallásoskodást űzte. Miközben hittek ők az egy igaz Istenben, és nem tagadták meg, sőt Isten népének vallották magukat, de a környezethatás olyan nagy volt, hogy nem akartak egészen és mindenben má-sok lenni, mint a kánaánita népek ott körü-löttük, akik a maguk Baál, Asera és egyéb pogány szobrait imádták istenként.
Csakhogy: A durva bűnöktől megtisztí-totta az országot, de meghúzódtak meghúzódtak olyan bűnök, amik mérgezték belülről a népet, amik adott esetben, egy kritikus helyzetben rossz következményekkel jártak.
Érdemes erre felfigyelnünk. A legtöbben óvakodunk a durva bűnöktől. Nyilvánvalóan a Tízparancsolattal ellenkező dolgokat nem akarunk cselekedni. Becsúszik itt-ott, meg elbukik az ember, de elítéljük. Ha rajtakapjuk magunkat: megint hazudtunk, akkor szomorúvá tesz. Nem akarunk hazudni. Legyen a mi beszédünk igen-igen, vagy nem-nem, és tudjuk, hogy ami ezen felül van, a gonosztól van. Elítéljük, s nem akarjuk. És ellene is vagyunk a saját bűneinknek. De vajon mindent elítélünk-e, ami tisztátalan?
Szeretnék néhány olyan területet megnevezni, ahol a magam életéből is tudom, meg a lelkigondozói munka során is látom újra és újra, ahol meghúzódnak ilyen kis „áldozó halmok”. Bálványszobrok már nincsenek, de rejtett kultuszhelyei még maradnak a hitetlenségnek és az istentelenségnek. Ilyenek pl. a szokásaink. Az nem bűn, én már azt megszoktam. A következő mondatot már emelt hangon mondják sokan. Némelyek még az asztalra is rácsapnak: már ennyit sem engedhetek meg magamnak?! És lehet, nem is halljuk: miféle mondat ez? Én maradtam a magam ura, én engedem meg magamnak, mit szabad és mit nem. Én döntöm el, mi jó és mi nem? Ez volt az ősbűn, hogy az ember Isten helyett kezdte eldönteni, mi jó és mi nem jó. Újra és újra odafurakodunk az élő Isten helyére. A végén kiderül: én vagyok a bálvány, akit tisztelek. Ennyit sem engedhetek meg magamnak? Én semmit se engedjek meg magamnak! Kérdezzem az én Uramat: Ő mit akar, mire akar használni, mit enged meg, mit ajándékoz, s mire mondja azt: nem.
Jó lenne, ha sokkal élesebb lenne a lelki fülünk az ilyesmiknek a meghallására és a lelki szemünk az ilyesmiknek a meglátására. A szokások, amiket sokszor otthonról hozunk. Már a szüleim is így csinálták. És képesek vagyunk erényt csinálni valami bűnből. Hiszen az nem lehet bűn, hiszen az édesem is mindig ezt mondta, meg azt csinálta. Mindig lekopogta, ha valamitől félt és nem akarta, hogy bekövetkezzék. Miért, olyan nagy dolog, hogy lekopogom? Nem olyan nagy dolog, csak azt jelenti: megvontam a hitemet az élő Istentől, és az Ördögtől várok valamit — ezért kopogom le. Ha meg a Bibliának hiszek, akkor ne kopogjam le. De félek nem lekopogni — mondja valaki. Akkor bálványt imádsz. Na, nem, nem!
Nos ezekre a rejtett bűnökre akarja Isten felhívni a figyelmünket. Az öröklött szokásaink, az elvek, amikor valaki büszke is arra, hogy neki ez meg az az elve. Ez nem azt jelenti, hogy Isten gyermeke elvtelen legyen, hanem, hogy az elvünk sem lehet bálvánnyá. Azt is oda kell állítani az Isten ítélőszéke elé.
Büszke voltam arra, hogy vannak elveim. S a megtérésem után derült ki, hogy mennyi szeretetlenség, gyűlölködés, keserűség húzódik meg az elveim mögött. Isten adott helyettük mást.
Vagy a fantáziánk, amikor meglódul. Mennyi szenny van még abban! Boldog ember az, aki észre veszi és leleplezi. Vagy sérelmeink, amiket évek, évtizedek óta hordozunk magunkban. Általában nem beszélünk róluk, mert egy hívő embernek alázatosnak és elégedettnek kell lennie, és nem vádaskodik, nem rágalmaz senkit. Nem akarom azt mondani, hogy… de azért ugye megértitek, mennyire fáj az… s akkor elmond egy húsz évvel azelőtti sérelmet, ami azóta ott van, s ami azt jelenti: nem bocsátotta meg igazán, de naponta elmondjuk: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk…”
Isten nagy türelemmel és szeretettel neveli igényessé a benne hívőket, hogy ne legyen „csakhogy”… Dőljenek le a bálványok, szűnjenek meg az áldozóhalmok, és a nép ne tömjénezzék egyetlen helyen sem, meg az év egyetlen napján sem, meg csak egy kicsit sem, meg csak egyedül sem, meg csak magunk között sem — sehogy sem. Legyen az Úr az Úr! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, hogy oda ne férjen be más. Mert ha egészen az Ő szeretetével van tele a szívünk, akkor ott nincs helye semmiféle bálványnak, akkor magunkat sem fogjuk bálványozni.
Azért veszélyes, ha észrevétlenül meghúzódhat egy-egy bűn a hívő ember életében, mert az Ördög ezekbe kapaszkodik bele mindig. Ez olyan, mintha egy gömbből kiállnának kampók, vagy fogózók, és a gömböt magát nem lehet megfogni, de ha valami abból kiáll, vagy valahol az betört, eltört, akkor bele lehet kapaszkodni. És figyeljük meg, sokszor magunk is elképedünk, hogy most hogyan lehetett engem ilyen mélybe ráncigálni. Hogyan juthattam el a gondolkozásomban idáig? Vagy hogy mozdulhattak meg bennem ilyen indulatok? Én nem tudtam, hogy ilyen vagyok, és nem akarok ilyen lenni. Ez mind-mind egy-egy ilyen rejtett, megtűrt, kicsi engedetlenségnek, tisztátalanságnak a következménye.
Ahogy ezen gondolkoztam, eszembe jutott az Úr Jézusnak a csodálatos kijelentése, amikor a tanítványoktól búcsúzva ezt mondta nekik: „Már nem sokat beszélek veletek, mert jön e világ fejedelme, de énbennem nincs semmije.” (Jn 14,30) Bennünk sajnos van a világ fejedelmének valamije, mert a megromlott természetünket halálunk pillanatáig cipeljük magunkkal. Csak ne tápláljuk! Valaki egyszer így mondta találóan: ne legyünk cinkosává a bennünk lakozó gonosznak, akinek titokban, a háttérben besegítünk. Ne engedjük! Egyedül az Úr Jézus Krisztus legyen az Úr, és Ő érvényesüljön mindig, mi pedig álljunk félre az Ő útjából. Ne legyen „csakhogy”…
Olyan félelmes ez a kijelentés. Újra és újra elolvastam mind a két változatot. Ennyi szépet elmondani valakiről: azt csinálta, ami az apjának az életében jó volt, a jót követte, a rosszat pedig nem követte. Konkrétumok is jönnek. Csakhogy… és ott marad valami góc, valami gennygóc, ami egyszer csak belobban, és bajt csinál. Sokszor nem is tudja a hívő, hogy most mi az oka ennek, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe.
2. A másik megállapításnál szintén két dolgot kell egymással szembesítenünk. Olvassuk ezt a szép mondatot: „Békességben élt Jósáfát az Izráel királyával.” Ez szép dolog. De utána olvassuk ezt, és megint a másik serpenyőbe is kerül valami: „Azután Jósáfát, a Júda királya megbarátkozott Akháziával, az Izráel királyával, aki gonoszul cselekedett. Mindazáltal társult vele, hogy hajókat készítsenek, amelyeken majd elmennek Ofirba aranyért.”
A gondolat nagyszerű. Salamonnak, a bölcs, gazdag királynak a példáját akarja kö-vetni Jósáfát. A nagy csata után Isten győzelmet adott, megnyugodtak a kedélyek, újra elkezdődik a belső építés. Jósáfátnak eszé-be jut, hogy mitől lett olyan gazdag annak idején, a kezdetekkor ez a kis ország. Attól, hogy Salamon rendkívül jó kereskedő volt, és készíttetett olyan hajókat, amelyek hosszú távra el tudtak menni és komolyabb rakományt is tudtak szállítani. Ezek voltak az úgynevezett Társis típusú hajók. (Nem oda mentek, hanem olyan típusú, olyan márkájú hajók voltak.) Nem halászladik, nem kis csónak, hanem komolyabb, nagyobb teherhajó, amelyikkel hosszabb útra is el lehet menni.
Ez jó gondolat, bár itt is el kell gondolkozni: megismételhetők-e a dolgok? Salamonnak akkor az nagyszerűen sikerült. Vajon ugyanazt le lehet másolni ma? És vajon jó az, hogy megint az istentelen szomszéd királlyal társul? — ahogy olvastuk: Megbarátkozik, aztán társul.
A Királyok könyve ezt úgy írta le, hogy nem Jósáfát kezdeményezte, Akházia volt a kezdeményező. Jósáfát nem akarta, de úgy tűnik, nem volt elég határozott ebben. Nem mondta: nem! Ezért a hajóknak össze kell törniük. Néha Isten így őriz meg minket nagyobb bajoktól, hogy valami kisebb bajt reánk bocsát.
Egyszer egy barátomat úgy őrizte meg egy számára valószínűleg végzetessé váló úttól, hogy útközben súlyos karambolt szenvedett, és tetőtől talpig gipszben láttam, amikor meglátogattam a kórházban. Sose jutott el oda, ahova annyira vágtatott, de egy fél év múlva a fülem hallatára adott hálát Istennek azért, hogy sose juthatott el oda. Megköszönte, hogy még ha ilyen áron is, de megőrizte őt Isten egy vállalkozástól. (Ott is valami nagy pénz jött volna be.)
A nagy pénzt várta Jósáfát is itt. Ez lesz a nagy bevétel az államkincstárnak, a népnek, neki magának. Megyünk Ofirba aranyért, és itthon a többszöröséért eladjuk. Gyerünk, építsünk ilyen típusú hajókat. Ha a szomszéd is be akar kéredzkedni, jöjjön. Nem akarom, de nem mondom, hogy nem, — és ennek szomorú vége lett.
Mi itt az, ami szemben áll egymással? Az, hogy békességben élt a szomszéd királysággal, ez szép és fontos dolog volt. Ez Isten parancsa volt. Amikor először össze akartak ugrani, és egymással akartak háborúzni, Isten volt az, aki leállította ezt, és azt mondta: ne menjen már el az eszetek! Ha kétfelé szakadt ez a kicsi ország, legalább ne legyetek egymás ellenségei. Hogy képzeltek testvérháborút?! Nem szabad! Az akkori júdai király, aki hívő ember volt, visszalépett és nem támadta meg a testvér népet.
Tehát az fontos, hogy békességben legyenek. De hogy szövetségre is lépjenek és együtt csináljanak valamit egy istenfélő meg egy istentelen, ez már nem jó. Az meg végképp nem jó, hogy a szomszéd istentelen király lányát vette feleségül a saját fiának. Ez meg végképp nem jó, ezt ítélte el a próféta már előzőleg is, ezért küld Isten most is egy prófétát hozzá. Hogy nem tanult ebből Jósáfát? Egyszer már elhangzott Isten világos tiltása. Az ige azt mondta: ne! Hitetlenekkel ne lépj ilyen szoros közösségre, hogy rokoni kapcsolatba kerüljetek. Keress valahol másutt a fiadnak feleséget — akkor még a szülők intézték ezt nagyrészt. Ez tehát Jósáfátnak a bűne és felelőssége volt.
Na, de ez diplomáciai lépés is! Északról védve vagyunk, ha sógorság jön létre. Az apósát csak nem támadja meg az a fiatal király?! Nem ezt csinálta Salamon is? Így biztosított külpolitikailag nyugalmat, hogy a háremébe sorra elhozta a szomszéd pogány országok királylányait, vagy a király sógornőjét, feleségének a testvéreit. Mindenki rokon lett és nem is háborúzott soha. Gazdagodott az ország. De milyen árat fizetett érte? Mindegyik pogány hölgy hozta a maga pogány udvartartását, pogány papjait, pogány kultuszát, és megfertőzték Isten népét. A végén már fel sem lehetett sorolni, hányféle bálványt imádtak az élő Isten mellett. Salamonnak pedig súlyos ítélete volt emiatt. (1Kir 11)
Nos, erre hívja itt fel Isten a figyelmünket. Mi nem hajókázunk aranyért, hogy abból meggazdagodjunk, de nekünk is különféle ajánlatokat tesz ez a világ. Látjuk-e mindig, hogy minek mi az ára? Megéri-e ezt csinálni? Mert mindenért fizetni kell.
Több éves külföldi kiküldetés. A többszörösét kapná apuka ott kinn, mint itthon forintban. Mehet az egész család is. Megtanulják a gyerekek azt a nyelvet. Nagyszerű, gyerünk! És ott kinn mindenféle betegséget össze lehet szedni, és hány család esett már szét kinn, és úgy jöttek haza. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad kimenni vagy bűn kimenni. Nem mindenki így jön haza, és sokan úgy jöttek haza, hogy végre tudtak normális lakást venni itthon és boldogan élnek, míg meg nem halnak. De fenn-áll a veszély, és Isten gyermeke megkérdezi: Uram, tőled van ez az ajánlat, vagy pedig a világosság angyalától?
Sok ilyen ajánlatot kaphatunk mi is. Világosan látni kell, hogy megéri-e? Helyes-e, hogy csináljuk? Békességben lenni a szomszéddal nagyon fontos. Szövetségre lépni az istentelen szomszéddal nem szabad. Miért nem szabad? Mert Isten megmondta világosan a próféta által. Akkor mi dönti el, hogy hol vezet ez a keskeny út, hogy mi jó és mi nem? Isten igéje dönti el. Még így sem mindig könnyű. Keskeny az engedelmességnek ez az útja, és könnyű lelépni róla. De akinek mindennél fontosabb: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, akinek mindennap világít Isten igéje és megszokja, hogy azt mint egy lámpást maga előtt tartja, és ahhoz igazodik, azt Isten nem hagyja tanács nélkül, és nem hagyja eltévelyedni.
Jósáfátot sem hagyta. Jött a próféta. Most egy másik, a múltkor egy előző, és abban a pillanatban mondja: ne csináld, mert Istennek ez utálatos. Még idejében visszalépett, de már szükség volt Isten segítségére is, hogy ne legyen min elmenni aranyért. Viharos volt az a kikötő, és ott a kikötőben, ahol építették, összetörtek a hajók. Így védte meg valami nagyobb bajtól Jósáfátot.
Isten igéjére sokkal jobban kell figyelnünk. Mit mond az Írás? Mi van megírva? Amik megírattak, a mi tanulságunkra és vé-delmünkre írattak meg. Isten ezzel akar óvni minket attól, hogy a ránk jellemző bukásokat ismételjük. Mindnyájunknak vannak tipikusan reánk jellemző, gyenge pontjaink, és az Ördög ezt pontosan tudja. Ott jön mindig az ajánlat, és mindig be akarja bizonyítani, hogy ez most megéri, soha vissza nem térő alkalom. Ez teljesen tiszta ügylet, mitől félsz most? Ugyan már! Ha ilyen nyuszi vagy, soha nem boldogulsz. Ez a gyerekeidnek sem jó példa. Ezt nem szabad elszalasztani. Még valami igével is megfejeli sokszor. Valami kitekert igével.
Elég éberek vagyunk-e arra, hogy nem akarok belemenni semmibe, amit nem Isten kínál nekem? Olyan szép azt látni, ahogyan Isten segíti az övéit, akik komolyan akarják venni a neki való engedelmességet. Valóban megőriz minket attól, hogy bajba kerüljünk. Még attól is meg akar őrizni, hogy csak a hajók összetörése árán józanodjunk ki. Sose azzal kezdi, mindig az Ő igéjével kezdi.
Ez felveti azt a kérdést is, amiről az apostoli levelekben gyakran szó van. Isten gyermekei hogyan éljenek ebben az istentelen világban? Semmiképpen nem úgy, hogy nem szeretik az embereket. Semmiképpen nem úgy, hogy közömbösek a környezetükkel szemben. Sőt, láttuk, hogy sóvá kell lenni, világítani kell, mutatni az utat Jézushoz. Minden hívő mintegy útjelző tábla mutassa, hogy erre vezet a mennyországba az út. Az Úr Jézus engem is kihozott a sötétségből, téged is kihozhat, gyere! Mindenképpen ez a szeretet és ez a felelősség kell, hogy ott legyen bennünk. De közösséget vállalni a sötétség cselekedeteivel, semmi körülmények között nem!
Hadd olvassak néhány mondatot minden kommentár nélkül. Jakab levelében van ez a nagyon elgondolkoztató, kemény kijelentés: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (4,4)
Itt a világ nem a körülöttünk levő embereket jelenti, hanem az Isten nélküli szellemiséget. Azt a fajta gondolkozást, amikor valaki Istent kihagyja az életéből és úgy intézi a maga dolgait.
Néhány lappal később, a János levelében ezt olvassuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való dicsekedés, és ez nem az Atyától van, hanem a világból. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2,15)
Minden Jósáfátnak, a maiaknak is komoly figyelmeztetés ez. A világból jön ez az ajánlat, vagy Isten készített ajándékot neked? Ezt meg lehet vizsgálni. És Jósáfáté-nál több határozottságra van szükségünk.
Mondhatnánk, hogy kompromisszumok nélkül lehetetlen élni. Néha engedni kell, alkalmazkodni kell. Ez így van. Csak azt kell meggondolnunk: mi a különbség kompromisszum és megalkuvás között. Kompromisszum akkor jön létre, amikor közös fontos cél érdekében az ember a külső dolgokban enged. Nem ragaszkodik a szokásaihoz, a kényelméhez stb. Bizonyos lelki rugalmassággal enged, hogy az emberi együttélés mehessen. Megalkuvás akkor történik, amikor a hitbeli és erkölcsi kérdésekben teszek engedményt akárminek az érdekében. A békesség érdekében, az anyagi haszon érdekében, hogy ne lógjak ki a sorból, hogy ne maceráljanak már annyit amiatt, hogy hívő vagyok. Ez nagy különbség, bár nem mindig szembetűnő. Megint mondom: nagyon keskeny ez a keskeny út, ami a szükséges kompromisszumok és az Isten gyermekeinek meg nem engedhető megalkuvások között vezet. Isten azonban megőrzi az övéit, és vezeti előre őket.
Egy szép igével hadd fejezzem be. Ahogy ennek a részleteibe belegondoltam, átfutott rajtam: ennyire nehéz ez? Amíg nem tudatosítja az ember, addig éli a maga hívő életét úgy, ahogy éppen sikerül. Ilyen fokozott éberséget vár tőlünk a mi Urunk? És kicsoda képes erre? Hogyan tudunk így megmaradni a keskeny úton? Akkor jutott eszembe Péter első levele első részének ez a szép mondata: „Akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (1,5)
Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre. Nyugodtan odatehetjük az igekötőt is: Isten hatalma őriz meg hit által az üdvösségre. Mi itt bukdácsolunk, botladozunk, de nem mondunk le arról, hogy a csakhogyokat kiirtsuk az életünkből. Ne legyen „csakhogy”, egységes, egyértelmű, tiszta élettel akarjuk Istent szolgálni. És éberen igyekszünk arra figyelni: mit kínál a világ fejedelme, és mit kínál nekünk ajándékként a mi Urunk. Kompromisszumokra készek vagyunk, megalkuvásokra soha nem. Isten őriz meg minket, csak a hitünkkel kapaszkodjunk bele, akkor hit által visz erőről erőre, győzelemről győzelemre — ahogy a 84. Zsoltár mondja. Amíg megérkezünk majd oda, ahol nem lesz többé kísértés, nem éri semmi támadás a hitünket, ahol látomásunk dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül.
Ámen.

PAGE 4
PAGE 5

A szenvedés eredetét kutatva láttuk, hogy minden szenvedés, ami megnyomorítja az életünket, az Isten elleni lázadásunk, a bűn következtében tört be a világba. Nincs tehát mit számon kérnünk Istenen, hogy miért engedi meg…, mert mi vagyunk az okozói mindannak a nyomorúságnak, ami miatt nehéz élni. Sőt, ha már Isten nevét említi valaki, akkor csak csodálattal borulhatunk le előtte, hogy Ő még ezt a magunk okozta rosszat is hatalmas kezébe tudja venni, és javunkra formálja.
Láttuk legutóbb, hogy éppen a szenvedéseink során juthatunk el helyes önismeretre. Akkor derül ki, hogy kik vagyunk valójában. Eközben látjuk meg, mennyire rászorulunk Istenre, és közel kerülhetünk hozzá. A szenvedéssel formálja Isten a jellemünket, és ez életfontosságú dolog mindannyiunknak. Szenvedések során jut el valaki kipróbált hitre, vagyis oda, hogy igazi, helyes Isten-ismeret alapján úgy tud ragaszkodni Istenéhez, hogy semmi és senki tőle el nem szakítja, vagyis az élet forrásához, az élethez mindvégig közel marad.
Folytassuk ma is azt, hogy mit tanít a Szentírás erről a mindannyiunkat érintő nehéz kérdésről, a szenvedésről. Szeretnék elő-ször leleplezni egy hamis evangéliumot, amit ezzel kapcsolatban manapság gyakran prédikálnak, aztán nézzük meg, mit jelent Jézusért szenvedést vállalni, majd azt: mit jelent elfogadni a szenvedést, vagyis mi a hitnek a szerepe a szenvedő ember életében.
1. Mi a hamis evangélium? Egyre gyakrabban halljuk az úgynevezett siker-evangélium hirdetését. Ennek a lényege az: aki Jézusban hisz, az egészséges, gazdag, sikeres ember lesz. Főleg amerikai prédikátorok szeretik ezt hirdetni. Ezenkívül az úgynevezett karizmatikus gyülekezetekben hangzik gyakran ez a megtévelyítő tanítás.
Mintha a keresztyén élet célja az élvezet lenne. Holott mi a keresztyén élet célja a Biblia tanítása szerint? Egyáltalán mi az emberi élet Istentől adott célja? Isten dicsőítése. Arra adta Isten nekünk ezt az életet, hogy újjászületve újra képesekké váljunk Isten dicsőségére élni, az Ő akaratát cselekedni, Őróla hitelesen vallást tenni és minden körülmények között Őt dicsőíteni, úgy, mint Jób, aki súlyos vesztesége, rettenetes gyásza, szörnyű fizikai és lelki fájdalmai közepette is ki tudta mondani: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!
A Biblia azt tanítja és a tapasztalat ezt mutatja, hogy Isten gyermekei sem kerülik el a szenvedéseket. Sőt még több és többféle szenvedésben van részük, mint másoknak. Jézus egyenesen felkészítette az övéit erre. Nyíltan beszélt róla. Nem prédikált nekik siker-evangéliumot, mert nem akarta megtéveszteni őket. Azt mondta: elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Ez nem azonos azzal, hogy aki Őt követi és képviseli, az gazdag lesz, boldog lesz, egészséges lesz, sikeres lesz.
Azt mondja: ha a hatóság elé cipelnek titeket, és ott gyomroznak és kínoznak, akkor majd megadatik nektek, hogy mit mondjatok. Felkészíti őket arra, hogy gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. De ugyanakkor azt is mondja — mindjárt a Hegyi beszéd legelején bátorításul, biztatásul —: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek voltak.” (Mt 5,10-12)
Nem ebből áll a keresztyén élet, de Krisztus elkötelezett követőjének az élete nem mentes a szenvedéstől. Nem igaz tehát, hogy a Krisztus követésében jólét, egészség és siker vár a tanítványra, és hogy ha mégis beteg vagy szegény, akkor nem hisz eléggé — mert ezt is prédikálják ezek a tévtanítók. A Szentírás nem tud ilyenről.
2. Tud viszont arról — és ez a második fejezete a mai elmélkedésünknek —, amiről Pál apostol különösen utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levélben, részletesen ír lelki gyermekének és a szolgálatban utódának, hogy felkészítse őt arra, hogy diadalmasan megállja helyét a szolgálatban. Ezt olvassuk: „Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, (…) üldöztetéseimnek, szenvedéseimnek. (…) Milyen üldöztetéseket viseltem el, és mindegyikből megszabadított az Úr! De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják. A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve. De te maradj meg abban, amit tanultál…” (2Tim 3,10-14)
Majd később ezt írja neki: „Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (4,5) Mindvégig végezni a Krisztustól kapott szolgálatot, és azt betölteni, vagyis elvégezni, egyebek közt azt is jelenti, hogy szakadatlanul bajokat elszenvedni. Aki így is vállalja, az meg fogja tapasztalni azt, amiről itt Pál diadalmasan bizonyságot tesz: „mindegyikből megszabadí-tott engem az Úr!” Aki így nem vállalja, az jobb, ha nem szegődik Krisztus nyomába, mert szakadatlan csalódások érnék.
Amikor az apostoli munkáról, egyáltalán a lelki szolgálatról ír az apostol, akkor is azt írja Timóteusnak: „Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.” (2,3) Vele együtt vállalni a szenvedést. „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.” (l,8) Mint a szolgálat a legtermészetesebb velejárójáról beszél a Krisztusért vállalt szenvedésről. Ezt a levelet Pál a börtönből írja Timóteusnak. Azt olvashatjuk a sorok között, hogy számolj azzal, édes fiam, hogy rád is efféle vár. Ez ne rettentsen vissza, készülj fel rá. Ne lepődjél meg, ha különböző szenvedések jönnek. Ne tántorítson el soha a Krisztustól, ez vele jár a szolgálattal. Nem lehet más a tanítvány útja, mint a mesteréé.
A mi Mesterünk és Megváltónk földi élete egyetlen tömény szenvedés volt. Lépésről-lépésre ezt kellett vállalnia, és vállalta, de kimondhatatlan áldás fakadt minden csepp verítékéből és véréből. Vállald tehát te is ezt. Járd végig azt az utat, amit szenvedések szegélyeznek. Ne felejtsd el, amit a későbbi szent írók gyakran mondtak: per crucem ad lucem = kereszten át jutunk el a dicsőségbe, szenvedéseken át vezet az út oda. Sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutnunk — mondta Pál az őt vigasztaló barátainak, amikor éppen megkövezték az egyik helyen. A célt kell nézni, nem azt, hogy közben milyen inzultusok érnek.
A Thesszalonikaiakhoz írott levélben egyenesen arról szól az apostol, hogy erre hí-vott el minket Jézus. Ezt olvashatjuk: „senki meg ne tántorodjék a mostani megpróbáltatásokban. Hiszen ti is tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve” (Károli így fordítja: erre hívattattunk el) (1Tessz 3,3).
Aki ezt tudja, és akiben tudatos az, hogy a Krisztusért vállalt szenvedések során van éppen Krisztus-közelben, sőt ezek egyre közelebb viszik a szenvedő Megváltóhoz őt, azoknak az embereknek ez a tény a fontos, s nem az, hogy közben és őérte mit kell szenvedniük. Ezért képesek arra — amire enélkül senki nem képes —, hogy akár örömmel vállalják ezeket a szenvedéseket.
A Zsidókhoz ír levélnek a címzettjei sokat kellett, hogy szenvedjenek Jézusért. Mint keresztyének a hitükért kellett, hogy szenvedjenek. Ilyen különös dolgokat ír nekik a levél szerzője: „Emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet állottatok ki. Mert egyrészt gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társaikká lettetek azoknak, akikkel ugyanez történt. A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. (…) Az igaz ember hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,32-39)
Akár még a vagyona elrablását, vagy a Krisztusért vállalt fogságot is örömmel tudja szenvedni az, aki tudja, hogy ki van mind e mögött, kinek a szenvedésében részesedik ezáltal. Annak a Krisztusnak, aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk. Csak egy a fontos: ez a szenvedés valóban a Krisztusért vállalt szenvedés legyen, és ne a magunk bűnei miatt.
Erről ír Péter apostol az elején felolvasott alapigénkben, amikor ismerve azokat, akiknek ír, és ismerve a maga szenvedéseit is, és az eközben tapasztalható lelki állapotot, olyan kedvesen szólítja meg őket. Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, — mert az éget, az fáj —, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. — Ezt előre lehet tudni, ezzel számolhattok. — Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért,— szinte idézi a Hegyi beszédet —, csak senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent. (1Pét 4,12-16, 19)
Nem az minősíti valakinek a hitét, hogy mennyit szenved Krisztusért. De ha Krisztus elkötelezett tanítványa, biztos, hogy részese lesz a Krisztus szenvedésének.
Ennek sokféle megnyilatkozása van. Lehet, hogy az lesz a szenvedése, hogy egyedül kell hívő emberként élnie egy nem hívő családban. Egy ilyen szempontból vegyes házasságban hívő és nem hívő kénytelen együtt tervezni, más-más szempontokat állandóan egyeztetni. Hívő diák egy mai kollégiumban: Iszonyatos próbatétel. Nem merek konkrétumokat mondani innen, hogy mivel jár ez a hívő fiataljainknak. Egy hívő ember nem hívő munkatársak között — mindent másként ítélnek meg. Mindennek más a jelentősége, a súlya. Amin az egyik nevet, a másiknak azon sírni lenne kedve, és fordítva. Közös vállalkozásban nem hívőkkel: Néha kénytelen kilépni ebből a hívő fél, ha valóban Jézus tanítványa akar maradni. És akkor mit csináljon helyette, hova menjen, és mihez kezdjen?
Innen elkezdve egészen odáig, hogy Indonéziában élő keresztyén testvéreinkre ezekben a napokban is rájuk gyújtják a házaikat. Amikor összejönnek istentiszteletre, kö-rülveszik a kis templomot és felgyújtják, vagy felkoncolják őket. Kínában és más ázsiai országban válogatott hátratételekben és szenvedésekben van részük azoknak, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltó-juknak vallják. Lehet az ilyesmi ellen tiltakozni, fel lehet háborodni, vagy tehetetlenül, keserűen bele lehet törődni, vagy: el lehet fogadni. És ez a harmadik, amiről a mai igénk még szól.
3. Mit jelent az: elfogadni a szenvedéseinket? Vagyis mi a hitnek a szerepe a szenvedő ember életében? Ábrahámot nevezi az Újszövetség a hívők atyjának. Nézzük meg egészen röviden az ő példáján, mit jelentett az, hogy ő hitt az Úrnak, és ez igazságul tulajdoníttatott neki?
Ábrahám nem magától határozta el, hogy hinni fog Istennek, hanem Isten szólította meg őt, és az ő hite az Isten megszólítására adott válaszában mutatkozott meg. Az Isten megszólítására adott pozitív válasz: a hit. A hitnek a forrása tehát soha nem bennünk van, akiket megszólít Isten, hanem Őbenne, a megszólító Istenben. De az ő megszólítására adott pozitív válasz soha nem csupán valami kegyes érzület, hanem nagyon is konkrét engedelmesség. Ábrahám otthagyott mindent és elindult egy ismeretlen úton, amire őt Isten hívta. Ezt jelentette az, hogy ő hitt. Egészen gyakorlati mindig Isten megszólítása is és egészen gyakorlati módon viselkedik az is, aki arra pozitíven válaszol. Isten ehhez a megszólításhoz mindig csodálatos ígéreteket is mellékel. A továbbiakban hinni azt jelenti, hogy ezekről az ígéretekről nem feledkezik meg a hívő. Akkor sem, ha a tények, a tapasztalatok ellene mondanak annak, mint ahogy Ábrahám esetében is.
Mit jelentett tehát, hogy Ábrahám hitt? Azt, hogy döntött. Úgy döntött, hogy Isten szava igaz, neki szól, és ő annak megfelelően jár el. Elindult és ez egy új életformát jelentett a számára. A hit tehát azt jelenti: döntök egy életforma vállalására. Nem nekem jutott eszembe, nem a környezetem tanácsolta, sőt a jóakaróim mind lebeszélnének róla, de miközben Isten igéjét, megszólítását hallgattam, Ő engem bizonyossá tett arról, hogy ez az Ő megszólítása, munkálta bennem a hitet, én igent mondtam rá, és elindulok. Döntés egy életforma vállalására. A Krisztusban való hit: Krisztus mellett való döntés egy Krisztus-ellenes világban, a krisztusi életforma vállalására. Ami ma is ugyanolyan idegen ettől a világtól, mint volt akkor, amikor Megváltónk emberi testben itt járt a földön.
Márpedig a krisztusi életformával együtt jár mindig a szenvedés is. De együtt jár a többi szenvedő szenvedésének az enyhítésére való törekvés is. Ezt a szenvedést vele együtt, ahogy a Biblia mondja: Krisztussal együtt vállalja és hordozza a hívő. Érdekes módon a hangsúly a hívők esetében mindig ezen van. Nem azon, hogy szenvednem kell, hanem azon, hogy Krisztussal együtt kell vagy lehet szenvednem. Vele együtt részesülök a szenvedésben és az Ő szenvedéseinek a javaiban is.
Ezért képes az ember akár még örömmel is szenvedni, mert bízik abban, akivel együtt szenved, mert látja ennek az értelmét, látja a határát is — hiszen itt arról van szó, hogy vele együtt örvendeztek majd az Ő dicsőségében —, és mert az életét mégsem a szenvedés jellemzi vagy tölti ki, hanem Krisztus jelenti számára az életet. Úgy ahogy Pál írta: „Mivel nekem az élet Krisztus.” Ezért tudja elfogadni a vele járó szenvedéseket is a sokféle áldás és öröm mellett.
Egészen más elfogadni, mint beletörődni. Aki beletörődik, az tehetetlenül tudomá-sul veszi a változtathatatlant: szenvedni kell. Aki elfogadja, az személyes kapcsolatban van valakivel, akivel nagyon jó együtt lennie, akivel együtt még szenvedni is kész. Aki előbb elfogadott minket és úgy fogadhattuk el mi Őt, és vele együtt aztán bármit.
Látom azokat, akik hittel fogadják el Istentől az életük terheit, próbáit, szenvedé-seit, hogy mennyire másként hordozzák azokat. Annak is hordoznia kell, aki nem fogadja el, csak annak sokkal nehezebb. Mint amikor két embernek vinnie kell ugyanakkora súlyt, az egyik legszívesebben ledobná, állandóan tiltakozik ellene, mondjuk, ha a vállán van, rángatja alatta a vállát, keresi, hova lehetne ledobni, de tudja, hogy nem lehet. A másik meg aláigazítja a vállát, igyekszik minél kényelmesebben elhelyezni. Ugyanúgy izzad, ugyanúgy kapkodja a levegőt, de tudja, hogy meddig kell azt vinni, meg látja, hogy van értelme vinni. És főleg szereti azt, aki rátette ezt a súlyt. Egészen más ugyanaz a súly a hordozás közben.
Egészen másként ápolja a fogyatékos gyermekét egy életen át az, aki ezt megharcolja, és Istentől fogadja el. Másként gondozza a lebénult házastársát. Másként hordozza az öregséggel együtt járó tehetetlenséget és sokszor céltalanságot. Másként hordozza magában a gyógyíthatatlan betegséget. Egészen másként hordozza az egyedüllétnek a terhét. Másként hordozza a szerény anyagiakat, vagy azokat a körülményeket, amikről felismerte, hogy Isten tette őt azok közé. Még mosolyogva is képes hordozni. Nem úgy, hogy megjátssza magát, mert ez az öröm sokkal mélyebbről fakad: a Krisztussal való közösségből. Mert az ilyen ember a Krisztussal való közösségben hordozza ezeket a terheket is.
Ez az, amiről fogalma sincs a világnak, az Isten nélkül élő és gondolkozó embernek. Ezeknek a Krisztus-tanítványoknak is nehéz a szenvedés. Ők is azt mondják: jobb lenne, ha nem lenne. Ők is megtettek mindent azért, hogy megpróbáljanak változtatni rajta — nem mindenbe beletörődő, bólogató emberek ezek, de amikor felismerték vagy azt, hogy ez a Krisztusért vállalandó szenvedés, vagy azt, hogy ezzel Isten akar engem formálni és elfogadják tőle, onnantól kezdve egészen más lesz a súlya, mert hittel hordozzák. A hit pedig döntés egy életforma vállalására. Nemcsak alkalmi terhek elfogadására, egy életforma vállalására. E mögött a döntés mögött egy személy van. Előbb azt a drága személyt, a megváltó Krisztust vállalta a hívő, aki még ezt megelőzően vállalt bennünket.
Kívánom, hogy mindnyájan tapasztaljuk meg, hogyan minősülnek át a terheink, a szenvedéseink, a veszteségeink, a tartósan hordozandó próbák is, meg a hirtelen reánk szakadó megpróbáltatások is ebben a Krisztussal való közösségben. Ez a közösség nem akkor jön létre, ezért fontos, hogy már előtte igazán lelki, hitbeli közösségre jussunk Jézussal, hogy amikor jönnek ezek a próbák, terhek, veszteségek, akkor már készen legyünk ezeknek a fogadására és hordozására.
Pál apostol a Korinthusiakhoz írt második levélben a korinthusiak provokatív kényszerítésére felsorolja, hogy milyen súlyosabb szenvedéseket kellett Krisztusért és az evangéliumért elhordoznia. Ő maga is szégyelli magát, a végén azt mondja: bolond lettem, hogy ilyeneket írok, de hát ti kényszeríttettetek rá. Mindennek a szörnyű sorozatnak a végén azt mondja: „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4)
Egyszer valakinek idéztem ezt, aki akkor még távol állt Istentől és azt mondta: ne haragudjon, ez az ember vagy bolond volt, vagy hazudik. Mert ennyi szenvedés után nem lehet ezt leírni, hogy tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok és éppen örömmel. Mert az, hogy csordultig van, azt jelenti: másnak is jut belőle.
Vagy bolond, vagy hazudik, — vagy: ismeri Jézust, és a vele való szoros közösségben szenvedte el mindazt, amit elszenvedett, és ennek a közösségnek ezek a szenvedések nem ártottak, hanem még mélyí-tették és erősítették a Krisztushoz való tartozását, és így mindennek egészen más lett a súlya.
A Filippi levélben, amit Pál apostol a börtönből írt, betegen, mindenkitől elhagyottan, sokféle nélkülözés közepette, mintegy zenei téma vagy főtéma, végighúzódik ez: örülök az Úrban, ti is örüljetek az Úrban, örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek … De mivel kezdődik ez a levél? Amikor röviden tudomásukra hozza, hogy lehet, hogy hamarosan kivégzik, akkor azt mondja: „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség!” (Fil 1,21) Csak jól járok, ha kivégeznek, vége a szenvedésnek, s még közelebb kerülök Krisztushoz. De azért nem lesz öngyilkos, mert vállalja tovább. Azt mondja: ha kiengednek, megyek hozzátok és szolgálok közöttetek. De mivel nekem az élet Krisztus… ezért képes még a szenvedések között is örülni, másokat vigasztalni, mert tele volt vigasztalással. Nem akkor kapkodott egy kis vigaszért, amikor rázúdultak a szenvedések, hanem előtte már megtelt a szíve a Krisztusban kapott vigasztalással, bizonyossággal, reménységgel, tartással. Amikor éppen ezekre volt szükség, volt hova nyúlnia.
Ezért fontos, hogy folyamatos és folyamatosan megerősített kapcsolatunk legyen a mi Megváltónkkal. Egyáltalán létrejöjjön ez a kapcsolat, összekössük az életünket vele, és vele járjunk. Amikor jönnek a szenvedések akár Őérette, akár egyébként, akkor legyen hova nyúlnunk, és elmondhassuk: tele vagyok vigasztalódással. Nagy szükségem van most vigaszra, mert jobbról, balról rúgnak, ütnek, vágnak, elveszítek mindent és mindenkit… — azt írja az apostol a Timóteusi levélben: már csak Lukács van mellettem, mindenki más elpárolgott a bajból, és mégis öröm és reménység van a szívében.
Hadd fejezzem be néhány olyan mondattal, amit szintén a Korinthusiakhoz írt második levélben olvasunk: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” (2Kor 1,3-6)
Itt jut el a hívő oda, hogy már nem az harsog az ajkán örökké: miért, Uram, hanem az, amit Jézus mondott: igen, Atyám! Ez a hívő igazi Isten-ismerete. Ettől van messze mindaz, aki csak azt tudja mondani: miért engedi, miért nézi, miért éppen én, miért éppen ez a szenvedés, miért éppen most… és ki nem fogyunk belőle. Magunktól, a magunk harsogásától nem halljuk meg az Ő csendes válaszát. Aki eljut az Ő igazi megismerésére, így a benne való hitre, és tőle fogadja el, az ki tudja mondani Jézussal együtt: igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. Az a temérdek energiája, ami a miértekben elfolyik, így megmarad nemcsak a maga terhének derűs hordozására, hanem arra, hogy másokat is vigasztaljon ugyanazzal a vigasztalással, amivel Krisztus vigasztalt meg minket.
Próbáljuk ki, hogy minősülnek át a terheink, szenvedéseink ebben a Krisztusban való közösségben!

Két héttel ezelőtt arra a kérdésre kerestük a Szentírás válaszát, hogy miért van olyan sok nyomorúság és szenvedés a földön. Miért engedi és nézi Isten mindezt? Láttuk, hogy semmi alapunk nincs Őt felelősségre vonni ezért, hiszen mindez a sok baj, a mi ellene való lázadásunk egyenes következménye. Mi hagytuk ott Őt, és így Őnélküle csak ilyen világot tudunk létrehozni, amelyikben folyik a könny és a vér. Amelyikben az egyik ember a másik farkasává válhat. Mi magunk vagyunk az oka annak a sok bajnak, ami megkeseríti az életünket.
Éppen azon kezdtünk el csodálkozni, hogy Isten hatalma és irántunk való szeretete viszont olyan nagy, hogy még ezt a sok bajt is kezébe tudja venni, és javunkra tudja fordítani. Sokféle értelemben igaz az, amit József a testvéreinek mondott, akik eladták őt rabszolgának, sőt el akarták pusztítani: ti gonoszt gondoltatok ellenem, az Isten azonban jóra gondolta azt fordítani. Ő annyira Isten, hogy képes jóra fordítani még a gonoszságot is, ami miattunk jött be ebbe a világba. Nem Ő akarta a szenvedést, de a szenvedés is eszköz lehet az Ő kezében a mi javunkra.
Éppen ezért ha bármi rossz történik velünk, a hívő ember első kérdése: Uram, mi a célod ezzel, mit akarsz elérni így az életemben?
Ma erre az egyetlen kérdésre keressünk választ a Bibliából: mi mindenre használja fel Isten a szenvedéseket az életünkben. Négy olyan egyszerű tényt szeretnék említeni, amikről szól a Szentírás is, és amikkel találkozunk a hétköznapi gyakorlatunkban is.
1. Az első, amiről alapigénk is szól, hogy Isten a szenvedések során leplezi le leginkább, hogy mi lakik a szívünkben. Hogy kicsoda valójában egy ember, az mindig akkor derül ki a legegyértelműbben, amikor valami méltánytalanság érte, amikor megalázták, amikor valami fizikai vagy lelki fájdalmat kell elviselnie, vagy váratlanul egy nagy veszteségről kell értesülnie. Kicsit közönségesen nyugodtan mondhatjuk: hogy mi van a szívemben, az akkor derül ki, ha rálépnek a tyúkszememre.
Ezt ennél sokkal szebben így olvastuk alapigénkben: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben…”
Isten a pusztába viszi olykor az Ő népét. Kietlen, mostoha körülmények között kell járniuk Isten gyermekeinek, hogy kiderüljön: mi van valójában a szívükben? Mert olyan technikára tettünk szert a képmutatás terén, olyan sok álarcot függesztünk fel az előszobai fogasra, és a szükségnek megfelelően rakjuk azokat magunkra, hogy ha valóban el akarunk jutni igazi önismeretre, akkor ezeknek az álarcoknak le kell hullaniuk. Az igazi arca egy-egy megrázkódtatás során derül ki minden embernek. Az vagyok-e valójában, aki a szenvedéseim közepette vagyok. A szív mélyéről akkor jönnek fel az indulatok, amikor valami ütés éri az embert. Valóban úgy van: a mézes üvegből, ha összetörik is, édes méz folyik, mert az volt benne. Vajon mi folyik belőlünk, amikor törögetnek vagy összetör bennünket valami?
A lelki fejlődésünk miatt fontos tudnunk, mi van a szívünkben. Csak akkor tud továbblépni valaki, ha tudja, hol áll és miért áll még csak ott. Igaza van Jeremiásnak: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti meg azt? Mi sem ismerjük igazában a saját szívünket, de egy-egy megpróbáltatás felszínre hozza a rejtett vagy rejtegetett dolgokat is. Megszoktuk, hogy látszani akarunk, Isten pedig az akarja: legyünk. Először azok, akik valójában vagyunk, s váljunk egyre inkább olyanokká, akikké Ő akar formálni bennünket. A szenvedések tehát leleplezik, hogy mi van a szí-vünkben, és ez nagyon fontos.
Amikor az Úr asztalához készülünk jó lenne, ha ott lenne mindannyiunk szívében ez az imádság: Uram, igédben megígérted, hogy világosságra hozod a sötétség dolgait és megjelented a szívnek tanácsait. Hozd világosságra bennem is mindazt, ami még sötétben van, s segíts világosságban járni, sőt másoknak is világítani. Ha ez csak próbatételek árán megy, még akkor is.
2. A másik haszna a szenvedésnek az, hogy ilyenkor éli át az ember igazán, mennyire rászorulunk Istenre. Amikor viszonylag jól megy a dolgunk, nagy a kísértése annak, hogy elbizakodunk. Sok mindent természetesnek, magától értetődőnek tekintünk, vagy magunknak tulajdonítjuk azokat a dolgokat is, amik pedig Isten naponkénti ajándékai, amiket nem érdemlünk meg, de Ő mégis adja szeretetéből.
Az ember hozzászokik ahhoz, hogy tulajdonképpen viszonylag ügyes vagyok, jól használom a képességeimet, s eszünkbe sem jut: mindezt Istentől kaptuk ajándékba. Megszervezzük az életünket, még eredményeket is érünk el. Bírjuk a munkát, olykor má-sokat is meg tudunk előzni. Bizonyos előrehaladás, fejlődés, anyagi vagy egyéb növekedés van az életünkben. Megy itt minden a maga módján.
S elég egy kicsi baleset, vagy egy magas lázzal járó betegség, vagy az, hogy egy megszokott mozdulatnál becsípődik egy idegszál, és a magabiztos felnőtt olyan lesz, mint egy tehetetlen kisgyerek, aki még egy pohár vizet sem tud hozni magának, sőt még meginni sem tudja segítség nélkül.
A szenvedés mindig megaláz, kicsivé tesz, pontosabban: tudatosítja bennünk, milyen kicsik vagyunk. Milyen az, ha a nagy Isten megvonja tőlünk az Ő ajándékait, amiket nem tekintünk ajándéknak, hanem természetesnek vesszük. Ha csak átmenetileg vagy részlegesen is megvonja az egészséget, a fizikai erőt, a szellemi frissesé-get, vagy a mozgásunkban megszokott szabadságot. Kell ez nekünk, hogy lássuk, mennyire rá vagyunk utalva Istenünkre, hogy tudjunk egyre jobban benne bízni, és annak lássuk Őt is, aki, aki a világmindenség ura, aki a mi ajándékozó Atyánk és törődik velünk személy szerint külön-külön. Így tanuljuk meg, hogy erősen és egészségesen is tudjuk Őt dicsőíteni, és a nyomorúságban is tudjuk Őt dicsőíteni. Nem azért, mert nyomorúságot adott ránk, hanem azért, mert Ő attól függetlenül, hogy mi milyen helyzetben vagyunk, ugyanaz. Tanuljunk meg bízni benne, egyedül tőle várni, és egyedül neki megköszönni mindent.
A szenvedés tehát tudatosítja ezt a rászorultságunkat, és ennek sok haszna van.
3. A harmadik, ami egészen nyilvánvaló: a szenvedéseinknek jellemformáló erejük is van. Sokszor elfelejtjük, hogy a sorsunk sok tekintetben a jellemünktől függ. Az igazi gazdagsága egy embernek, ha megedződött, egyértelművé vált, tiszta, s folyamatosan izmosodó jellem. Lehet valakinek sokféle gazdagsága — az élet kritikus helyzeteiben esetleg az egésszel együttvéve sem megy semmire, ha nincs ilyen jelleme. Márpedig ez a jellem a nehézségek legyőzése által, és a mostoha körülményekben megmutatkozó kitartás, állhatatosság által erősödik. Aki tud tűrni, várni, lemondani, annak van igazi lelki gazdagsága.
Szomorú, hogy ez a minket körülvevő társadalom világszerte egyre inkább direkt küzd a jellemformáló hatások ellen. Megdöbbentem azon, hogy még az egyházakban is a fiatalok védve vannak sok olyan hatástól, ami igazán erős jellemű emberekké alakítaná őket. Olyan eszement módon felértékeltük a kényelem, a komfort-érzés értékét, hogy alárendelünk ezeknek mindent. Így nő fel aztán lelkileg, szellemileg kiskorú nemzedék, amelyik nem bírja a terhelést, amelynek tagjai könnyen feladják a harcot, megrémülnek a legkisebb kényelmetlenségtől is. Összeroppannak, ha egy közepes veszteség éri őket, és képtelenek tartósan terheket hordozni, egy bizonyos célért áldozatot hozni. Természetessé válik, hogy most akarom jól érezni magamat. Én akarom jól érezni magamat. Az ilyen emberek, ha egy kis kudarc éri is őket, vagy szerelmi csalódást kell megismerniük, vagy váratlan betegség jön, vagy történik a családban egy gyászeset — ahogy mondani szokták — padlóra kerülnek, megreccsennek, kiborulnak, sőt: az öngyilkosság gondolatával foglalkoznak. Nincs belső tartás, nincs edzett jellem. Nincsenek olyan értékek, amiknek alárendelnék mindazt, ami kiborítja őket.
Isten éppen a szenvedésekkel akarja az övéit ilyen edzett jellemű, teherbíró emberekké formálni, akik nemcsak a maguk terheit bírják derűsen, hanem mások terhét is képesek hordozni.
4. Végül azt szeretném megemlíteni, amit a másik, az elején olvasott igénk hozott elénk. Van abban egy csodálatos jelzős szerkezet. Azt írja Péter apostol a sokat szenvedő keresztyéneknek: titeket Isten hatalma őriz és most, ha megszomorodtatok is különféle kísértések, próbatételek között, a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor is méltónak bizonyul a dicséretre.
Lépten, nyomon látom, hogy a sokat szenvedett keresztyéneknek van kipróbált hitük. Sokféle hitről tud a Szentírás. Ez, hogy hiszek Istenben, még jóformán semmit nem jelent. Mert tisztázni kell ilyenkor, mit ért hiten az illető, ki az az Isten, akiben hisz. Tényleg az-e, aki nekünk magát kijelenti, és mi következik abból, hogy hisz Istenben. Ez nem elmélet, ez gyakorlat. A Szentírás beszél az úgynevezett észhitről, amikor valaki sok mindent tud, nagy feje van, de a szívéig nem szivárogtak le ezek a hitigazságok. Ezek csak elméleti igazságok, és semmit nem jelentenek a számára az élet kritikus helyzeteiben.
Jézus részletesen szól az ideig való hitről, amit hasonlít ahhoz a maghoz, amelyik a földbe hull, kikel, de nem tud gyökeret ereszteni, mert a pici humuszréteg alatt mindjárt kövek vannak, és elsül. Azt mondja: ezek azok, akik az igét hallgatják, — eljönnek ilyen helyekre, mint mi is mindnyájan, ahol hangzik az ige, még a Bibliát is előveszik néha —, örömmel fogadják, de nincs bennük maradandó helye, mert amikor megpróbáltatást kell szenvedni az igéért, elfordulnak. Egy ideig hisznek — olvassuk —, s megpróbáltatás idején elfordulnak. Van ideig való hit.
De van kipróbált hit is. Mi jellemzi ezt a kipróbált hitet? Az jellemzi, hogy soha semmi nem tudja elszakítani Istentől az ilyen embert. Soha semmi nem fordíthatja őt szembe szerető Istenével. Maga az Ördög sem tudja szembefordítani Istennel. Jóbbal megpróbálkozott az Ördög, és nem sikerült neki, mert kipróbált hite volt. Az ilyen ember minden körülmények között ragaszkodik ahhoz az Istenhez, akit már megismert. Ezért fontos az, amiről két héttel ezelőtt szó volt, hogy igaz, hiteles, helyes Isten-ismeret nélkül nincs olyan hit, amelyik az embernek egy életen át erőt ad és áldássá teszi mások számára is. Ismernünk kell Istent!
Nos, akik igazán megismerték Őt, azok tudják, hogy Isten szeretetének a bizonyítéka nem az lenne, ha a hívőket megőrizné minden bajtól. Mert ugye e mögött a keserűség mögött: hogyan engedheti ezt meg Isten, ez van. Isten szeretetének a bizonyítéka az, hogy elküldte hozzánk Jézust és meghalt helyettünk Jézus a kereszten. Ez egy életre meggyőzően bizonyítja a hívőnek, hogy Isten szeret minket.
Csak két mondatot hadd olvassak a Szentírásból ennek a szemléltetésére: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,8) „Abban nyilvánul meg az Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa.” (Jn 1. lev. 4,9)
Az, hogy Jézus eljött és a kereszthalált helyettünk elszenvedte, bizonyítja, hogy Isten szeret. Aki ebben bizonyos, az nem esik kétségbe akkor sem, amikor a szenvedések viharai megrázzák az életét. Lehet, hogy sokszor nem érti ő sem, miért kell szenvednie, hogy miért akkora veszteséget elszenvednie, miért éppen ő, miért éppen így, miért éppen akkor, és miért ennyire, és nyüszít a hívő is szenvedései között, és kiált Istenhez szabadulásért. Egy dologban azonban nem lehet megingatni a kipróbált hitű embert: meg van győződve arról, hogy Isten szeret, Isten jó, Isten tudja, hogy mit csinál, Isten tudja, milyen nehéz nekem a szenvedések között, Isten ismeri a teherbíró képességemet, és nála már készen van a szabadítás.
Ezt jelenti a kipróbált hit.
Aki nem így tudja a szenvedéseit hordozni és ebben a világban a temérdek nyomorúságot nézni és amin lehet, azon segíteni, annak még nincs kipróbált hite. Viszont Isten éppen szenvedéseink során edzi és tisztítja hitünket, hogy egyre inkább ilyenné váljék.
A kipróbált hitű ember egészen bizonyos abban, amiről Pál apostol így ír: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbálni, mint elszenvedhetitek, sőt a megpróbáltatással együtt a szabadulást is elkészítette, hogy elszenvedhessétek.” (1Kor 10,13)
Miközben a nyomorúság közepén vagyok és szenvedek, tudhatom, hogy ennek Isten már a végét is időzítette, nála készen van a szabadítás. Nem az Isten háta mögött szenvedek. Megvan a célja ennek, és jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. És mi lesz az Ő szabadítása? Nem tudom. És mikor következik be? Nem tudom. És hogyan fogja végrehajtani? Nem tudom. Akkor mit tudok? Azt tudom: hű az Isten. Szá-míthatok rá. A kipróbált hívőnek ez elég.
Érdemes mérlegre tenni a hitünket. Így tudjuk-e fogadni azokat a próbákat, amik érnek minket? Így tudjuk-e erősíteni egymást családon belül, ismeretségi körön belül? Így tudunk-e erőt közvetíteni szenvedő testvéreinknek? Az ilyen ember élete dicsőíti Istent. Mint ahogy Jóbnak, a nagy szenvedőnek is így dicsőítette. Az ilyeneket tudja Isten használni mások erősítésére is.
Pál apostolnak megígérte Jézus, hogy Rómában is hirdetni fogja a róla szóló örömhírt. Az a hajó, amelyiken fogolyként viszik az apostolt Rómába, viharba kerül, és minden jele megvan annak, hogy ott lelik halálukat az emberek a hullámsírban. Napok óta már nem is esznek, hiszen a halála előtt minek egyék az ember. S akkor Pál egy reggel előáll, és azt mondja: ide figyeljetek, hamarosan zátonyra futunk, és úgy kell kiúsznunk. Ehhez erő kell, úgyhogy egyetek. Jó példát adva mindjárt megtöri a kenyeret és ott a szemük láttára eszik. Elmondja, honnan veszi ezt. Az éjszaka mellém állt az Istennek egy angyala, akinek én szolgálok, és azt mondta: ne félj, Pál, neked Rómába kell jutnod, és teéretted mind a kétszázhetvenhat embert megmentem. A hajó összetörik, de ti életben maradtok, és előbb-utóbb megérkeztek oda. Ehhez tartsátok magatokat.
Egy ember, aki bilincsbe van verve, mégis ő a legszabadabb ott, mert ragaszkodik Istenéhez, mert ismeri Őt, érti Őt, beszédes kapcsolatban van vele, szereti azokat, akikkel össze van zárva, a halálukra készülnek, és tartja a lelket bennük. Az ilyeneket tudja használni Isten.
A 91. zsoltárban ennek a feltételét is elmondja a mi Urunk. Azt mondja: „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.” Mindezeknek az ígéreteknek a világos feltétele ez: ha ragaszkodik hozzám. S mivel ragaszkodik hozzám, ezért vele vagyok a nyomorúságban, kimentem abból, megdicsőítem magamat és megszabadítom őt.
Jó lenne, ha így néznénk ezentúl a bennünket ért mindenféle rosszra. Isten azokról tud, és fel akarja használni a mi lelki erősödésünkre.
Szabad imádkoznunk azért, hogy minél előbb érjen véget minden megpróbáltatás, de el ne felejtsük, hogy Isten a próbák között leplezi le igazán, mi van a szívünkben. A próbák között éljük át, mennyire rá vagyunk utalva az Ő kegyelmére, és mennyire nem természetes az a sok jó, amit ad nekünk folyamatosan. A próbák között edzi a jellemünket, hogy legyen elvehetetlen kincsünk, ami túlél és kibír mindenféle megpróbáltatást és változást. A próbák során lesz kipróbálttá a hitünk. Nem csak hiszékenység, meg hiedelem, meg olyan általános Isten-hit, ami semmit nem segít rajtunk, amiről senkinek sem merünk és tudunk bizonyságot tenni, senkit sem vezetünk Őhozzá, hanem kipróbált hit, amikor valaki elmondhatja: tudom, kinek hittem, és ezt meg is tudom fogalmazni és odaállok a nyomorúságban levők mellé és tartom bennük a lelket, Isten általam, vagy — mint Pál esetében — érettem másokat is megszabadít.
Ha a szenvedések hasznáról van szó, akkor semmiképpen nem feledkezhetünk el arról, aki itt járt ezen a földön, egyedül összehasonlíthatatlanul többet szenvedett, mint mi mindnyájan együttvéve. Mert vállalta mindannyiunk, minden Isten elleni lázadásának az igazságos büntetését, és testében-lelkében elszenvedte Istennek a bűn elleni igazságos haragját. Akit összevertek és keresztre szögeztek, de még ott a kereszten is azokat mentegette (minket), akik odajuttattuk.
Nem feledkezhetünk el Jézus Krisztus szenvedéséről annál is inkább, mert a megterített úrasztala is az Úrnak halálát hirdeti. Az Ő szenvedésének van ezen a világon a legnagyobb haszna. Mindannyian élhetünk ennek a gyümölcseiből.
Szeretném kérni, hogy vegyük elő még ma az Ézsaiás könyve 53. részét és nyugodtan olvassuk végig. Egy-két mondatot gyakran idézünk ebből. Jézus szenvedésének a hasznáról szól ez. Olvassuk el úgy, hogy minden szónál megállunk. Minden szót a maga udvarával együtt próbálunk megérteni, közben imádkozva azért, hogy a Szentlélek világosítsa meg az értelmünket. Mi is a haszna a mi Megváltónk szenvedésének. Mert a mi betegségeinket hordozta, és a mi fájdalmainkat viselte. A mi bűneinkért adatott halálra. Az Ő haláláért nyílt meg előttünk újra a mennyország kapuja. Egyedül az Ő halálos szenvedéséért kaphatunk minden bűnünkre bocsánatot és minden büntetés alól feloldozást. Egyedül az Ő szenvedése volt elég ahhoz, hogy Isten kiszabadítson minket a kárhozatból, és megajándékozzon az örök élettel. Az Ő szenvedésének a haszna bátorítson minket arra, hogy a mi ehhez képest sokkal kisebb szenvedéseinknek is van hasznuk. Engedjük, hogy Isten hasznunkra fordítsa azt.
Van egy szép énekünk, amelynek a szerzője nem beletörődik a szenvedéseibe, hanem ezzel a reménységgel fogadja el azokat Istentől, és kéri, fordítsa hasznára mindazt.

Mint Isten akarja, legyen, Szent az ő végezése.
Kész segítségükre megyen, Kik benne bíznak végre.
Inségekből, Kegyelméből Megsegít, sújt mértékkel:
Ki benne bízik, nem esik szégyenbe, és nem vész el.

Az Úr vígságom s reményem, Bizodalmam s életem,
Mint akarja, mind úgy légyen. Megnyugszik abban hitem.
Igaz szava: hajam szála Nála számba vétetett,
Vigyáz, őriz, sem tűz, sem víz Nékem hát kárt nem tehet.
(271,1-2)

Csütörtök este kezdtük tanulmányozni Jézusnak ezt a jól ismert példázatát, és akkor láttuk néhány megrendítő illusztráción, milyen irgalmatlan világban élünk. Irgalmatlan a gazdasági élet, a politika, de irgalmatlanok egymáshoz már az óvodában a gyerekek, meg otthon a felnőttek, akiktől a gyerekek tanulják, meg a tv-ről olvassák le, hogyan lehet egyre irgalmatlanabbnak lennünk egymáshoz.
Olyan nagyon nem kell ezt tanulni sem, velünk születik, a vérünkben van az önzés, a kegyetlenség, az irgalmatlanság. Nehéz arra biztatni az embereket, hogy legyetek irgalmasak, mert megkérdezik: miért, meg-éri? Általában azt kell tapasztalnunk, hogy nem éri meg. Az irgalmassággal vissza lehet élni, és vissza is élnek sokan. Kockázatos vállalkozás az, ha valakinek az életstílusa, a szemlélete az irgalmasság lesz.
Fáradtak is vagyunk ahhoz, hogy irgalmasak legyünk — mondta a múltkor valaki nagyon találóan. Ahhoz energia kell, hogy az ember az irgalmasság cselekedeteit tudja végezni, és kevés az erőnk erre. Így aztán kevéssé neveljük is a gyerekeinket erre, hiszen szeretné minden szülő életre valóvá nevelni, és az irgalmasságot sokan egyfajta gyengeségnek tekintik. Nem vesszük komolyan, hogy a gyengédséghez milyen erő kell. Csak a lelkileg erős ember tud gyöngéd lenni. Lelkileg pedig egyre gyengébbek vagyunk.
Csendesheteken, konferenciákon gyermekek, fiatalok között forgolódva egyre szomorúbban kell látnunk, hogy alig-alig lehet találkozni gyöngéd gesztusokkal. Évekkel, egy-két évtizeddel ezelőtt is sokkal gyakoribb volt az, hogy a bajban levőhöz kedvesen odahajol, hogy a kicsit, a gyengét felkarolja. Valahogy ott van a gyermekszívben is az, hogy kész vagyok megszánni. A megszánás nem sajnálkozásból áll, hanem tényleges segítésből. Erre egyre ritkábban van példa. Egyre természetesebb a durvaság, az erőszakosság, az önzés. Nem tudnak játszani a gyerekeink csak, durvulni. Nem tudnak veszíteni, örülni a másik győzelmének. Most nem idézem a mondatot, amit egyszer egy tizenéves fiú mondott erre, milyen az, aki örül a másik sikerének. Az irgalmasságnak szinte minden változata egyre nagyobb hiánycikké válik.
Láttuk, hogy a bibliai szó rendkívül kifejező, szemléletes. Az irgalmasság kifejezés azt jelenti, amikor megmozdulnak valakinek a belső részei. Gyönyörű ez a magyar megfelelő: összeszorul a szívem. Látom valakinek a nyomorúságát, s összeszorul a szívem. Néha a szó szoros értelmében is. De nem akad el itt az irgalmasság, hanem a megmozdult belső részek mozgásba hozzák a külső tagjaimat is, és eljutok a kétkezi segítségig. Vagy a két lábam mozdul meg és megy oda. Vagy láttuk azt, hogy még ilyen „szörnyűségre” is vetemedik az irgalmas ember, hogy a pénztárcáját előveszi, és annak a csatját mozdítja meg a kezé-vel. Ott kezdődik, hogy belülről tud megrendülni, megindulni, szánakozni, de ebből mindig konkrét cselekedet is következik.
Eddig jutottunk, és lényegében a példázat közepével nem foglalkoztunk. Ma azt nézzük meg a példázat közepe alapján: mik az irgalmasság mozdulatai. Mit csinált ez a samaritánus, akit Jézus példaképpen állított oda már akkor is a kérdező elé, meg ma is mi elénk. Hiszen a végén azt mondja: menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.
Mit kell hát cselekednünk, ha mi Jézus irgalmasságával szeretnénk járni ebben az egyre irgalmatlanabb világban, vállalva ezért az áldozatot is, mert mi Jézus tanítványaiként akarunk élni, meg erre próbáljuk segíteni a gyermekeinket is?
Az irgalmasságnak öt egyszerű mozdulatát lehet leolvasni ennek a samáriainak a viselkedéséről. Egyszerű mozdulatok, de rendkívül sokat jelentenek.
1. Az első az, hogy megállt. Ezzel kezdődik az irgalmasság, hogy észrevette, és amikor észrevette azt a félholtra vert embert, megállt. Még nem csinál semmit, de az óriási dolog, ha valaki meg tud állni. Miért? Mert ő is úton levő ember volt. Egy meghatározott cél felé igyekezett, és nagyon igyekezett, mert veszélyes útszakasz volt az. Nyilván azért említette Jézus éppen ezt az utat, ami tele volt rablókkal, és amire egyedül nem igen indult el senki, hanem csak csoportban összeverődve.
Ez a samaritánus is egyedül ment. Éppúgy, mint az, akit félholtra vertek már. Valószínű szaporázta a kis csacsinak, vagy öszvérnek a lépteit, hogy legyünk túl minél előbb ezen a szakaszon, aztán majd utána kifújjuk magunkat. Szeretne idejében megérkezni valahova, ott valamit elintézni. Nem könnyű ilyenkor úgy határozni, hogy megállok. És ha később érek oda, és ha engem is összevernek, és ha… — ki nem fogyunk ilyenkor a mentegetőzésekből, de az irgalmasságot éppen az jellemzi, hogy nem félti magát. Nem magát félti, hanem azt a másikat, ha még életben van. Most még lehet, hogy segíthetünk rajta, egy óra múlva már nem biztos, holnap szinte biztos, hogy nem. Akkor most kell segíteni.
Nem könnyű megállni. Aki szokott gépkocsit vezetni, nézzen magába, sokszor már akkor felháborodnak emberek, amikor egy kicsit vissza kell venni a lábát a gázról, mert lassabban ment át előtte az, aki átment, mint ahogy ő gondolta. Vagy valaki előtte fékez. Hiszen mindannyiunknak sietős az utunk, minél előbb szeretnénk odaérni és mindenkinek rendkívül fontos intéznivalói vannak. Ne nehezítsék az ő érkezését, ne akadályozzák őt az úton.
Az irgalmas embernek van ideje a másik számára. Ilyen időszegény világban, mint mi élünk, ez egyáltalán nem kis dolog, ha valaki megáll egy vadidegennek, egy másiknak a nyomorúságát látva. Mindig magunktól kell elvenni az időt. Itt kezdődik már az áldozathozatal. Én leszek szegényebb, az én helyzetem válik nehezebbé azzal, hogy meg-állok. Félre kell tennem a magam intéznivalóit, mert váratlanul elém került valaki.
Csak zárójelben, de hangsúlyosan hadd jegyezzem meg, hogy a hívő ember soha nem tekinti az ilyesmit véletlennek. A hívő ember tudja, hogy az Efézusi levélben nem csak az van megírva, hogy kegyelemből van a mi üdvösségünk hit által, és ez Isten ajándéka, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék, hanem így folytatódik a mondat: „Isten jó cselekedetekre teremtett minket, hogy azokat elvégezzük, amiket Ő előre elkészített az övéinek.” (Ef 2,10)
A hívő emberen átfut egy pillanat alatt ilyenkor, hogy nem én kerestem ezt, hogy valakinek segíteni kelljen, de hátha Isten készítette el nekem. Ő tette elém ezt a nyomorultat, aki ismeri az irgalmasságot, az éppen ezért megáll.
Jevgenyij Jevtusenkónak egy verse, aminek a címe: A rohanás e kornak átka. Megdöbbentő képekkel szemlélteti, hogy a rohanás e kornak átka, az ember időzavart konstatál, és mint báb rohan tovább… tovább. Sokszor egymásra taposunk, meg falnak ütközünk ebben a nagy rohanásban, és a végén mondja: ha Isten nem kell semmiképpen, gondolj magadra legalább. Ne rohanj úgy, hogy lassú öngyilkosságot követsz el, és közben elfutsz azok mellett a lehetőségek mellett, miket elkészített Isten. Élhetnél vele, és hasznos lehetnél másoknak. Nem is kerülne ez olyan sokba, csak nem kellene így vágtatni, és mindig előzni egymást, és nem engedni, hogy megelőzzenek, mert akkor lemaradok.
Ez él ott az agyakban és betápláljuk már a gyerekeinkbe kiskorukban ezt. Végigrohanunk egy életet, és nincs időnk magunkra, nincs időnk egymásra, nincs időnk Istenre. Hányszor látom: nincs idő a hitvesre, hogy megkérdezzem és megvárjam a válaszát. Nincs idő a nagyothalló öregekre, hogy harmadszor is elmondjam neki, amit nem hallott meg, hanem jön a szólam: mama, hosszú. A mama így soha semmiről nem értesül, és egyre szűkebb lesz a világa, mi meg vágtatunk. Nincs időnk élvezni a munkánk gyümölcsét, nincs időnk élni, és nincs időnk felkészülni a halálra.
Akkor, tessék mondani: mire van időnk, ha erre a két legfontosabbra nincs? Sem élni nem tudunk, sem meghalni nem tudunk majd megfelelően, csak agyoncsap majd a vég készületlenül. Akkor mire volt jó ez a néhány évtizedig tartó rohanás?
Az irgalmasság ott kezdődik, hogy van időm arra, ami igazán fontos. Ezt pedig máshonnan kell elvennem, mert azt a huszonnégy órát kell beosztanunk mindennap. Isten minden nap ad huszonnégy órát, hogy azt lehetőleg azzal töltsük, ami igazán fontos. Ami megtanítana élni, és tudnánk mások életét is gazdagítani.
Jó lenne, ha úgy mennénk innen ma haza, hogy körülnézünk otthon, vagy már itt magunkba nézünk, hogy hol fekszenek a mi sebesültjeink, akikre nincs időnk. Csinálunk sok minden mást esetleg — életmentés helyett. Vagy ahelyett, hogy igazán kibontakozhatna, meggazdagodhatna valaki, ha csak egy kicsi időt is rászánnánk.
Ez a samaritánus megállt. Aki nem tud megállni, az biztos, hogy egyre irgalmatlanabb lesz.
2. A másik mozdulata: lehajol. Milyen egyszerű dolgok, de milyen beszédes ez is! Megáll és lehajol a bajban levőhöz. Nem leereszkedik hozzá. Aki leereszkedően közeledik a másikhoz, az a másikat alázza meg. Aki lehajol a másikhoz, az magát alázza meg. Azt tudjuk, hogy aki magát megalázza, azt Jézus felmagasztalja. Ezt az utat ajánlja Ő nekünk. Ő tehát lehajol hozzá, mert emberszámba veszi.
Ezt is jó lenne megtanulnunk, hogy ember az a másik akkor is, ha olyan kicsi, hogy még nem tud beszélni. Ember akkor is, amikor olyan megfáradt öreg, hogy már nem tud beszélni. Ember akkor is, ha ellenséges táborba tartozik — mert itt erről volt szó. Ez a két nép egymással ellenséges viszonyban volt.
Az tud lehajolni, aki nem tartja többre magát, mint a másik. Sőt, aki komolyan veszi, amit a Szentírás mond: egymást különbnek tartsátok ti magatoknál. Ebben a lehajlásban két nagy akadályunk szokott lenni: az egyik az elveink, a másik az igazunk. Itt az elv az volt, hogy ellenséges néphez tartozik a bajban levő. Már csak adok annyit magamra, hogy egy ilyenhez nem hajolok le! Majd jön valaki, a népéből való, ha még idejében ideér, segít, de ez nem rám tartozik. Az igazam az: ez a nép rengeteg bűnt követett el az én népem ellen. Persze, ez kölcsönös volt, mint ahogy általában úgy szokott lenni. Kész-e az elveit meg az igazát félretenni ez az ember? Az irgalmas ember kész félretenni. S ez nem azt jelenti, hogy elvtelenné válik, hanem azt jelenti, hogy az irgalmas embernek egyetlen rendező elv alá sorakozik minden egyéb. Ez pedig az, ami így hangzik a Bibliában: semmivel, senkinek ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymás szeressétek. Vagyis a rendező elv: én tartozom. Nem más tartozik nekem, én vagyok adós.
Ki tudja ezt átélni? Az, aki megkapta már azt a mérhetetlen kincset Jézus Krisztustól, amit az új élet, a bűnbocsánat, az örök élet jelent. Az annyira eladósodva érzi magát, hogy tudja, hogy neki nem tud törleszteni, próbál hálás lenni úgy, hogy akinek csak lehet, adja azt, amire az illetőnek szüksége van. Nem tudjuk a világ összes nyomorúságát megoldani, de nem is kell. Akit elénk tesz Isten, azon kell segíteni.
Az tud lehajolni, akinek az életében ez a rendező elv dönt el mindent: tartozom mindenkinek. Adósává lettem Istennek, és így úgy nézek mindenkire, hogy adósa vagyok. Nem várom, hogy előre köszönjön, nem tőle várok segítséget, hanem ha adhatok, akkor én adok, szívesen segítséget.
Mennyire másként tudnánk körülnézni otthon is, ha nem az elvárásaink, az igényeink diktálnák az indulatainkat, hanem ez a mélységes csöndes tudat: én tartozom nekik. S ha néha én is kapok valamit, az külön ajándék. Annak nagyon örülök, de én már megkaptam a legtöbbet. Minden újjászületett, Jézus Krisztusban igazán hívő embernek ez magától értetődik, csak frissen kell tartani.
Ha pedig ez még ismeretlen valakinek, akkor Jézus most is kínálja ezt a nagy ajándékot. Miután ezt valaki hittel megragadta, felszabadul arra, hogy irgalmas legyen és adjon másoknak.
Aki igazán le tud térdelni az ő mennyei Atyja előtt, az tud teljes készséggel letérdelni a sebesült felebarátja mellé. Egyébként meg lehet noszogatni, parancsolni, s utána háborogni, hogy már megint nem csinálta, meg kényszeredetten csinálja, nem is tudja addig belülről fakadóan és folyamatosan tenni.
3. A harmadik mozdulata ennek a samáriainak, hogy beköti a sebeket. Kimossa, olajat és bort tölt bele, és beköti a sebeket. Figyeljék meg a testvérek, hogy az irgalmatlanság mindig felfedi mások sebét. Roppant élvezettel tud beszélni mások hibáiról, mulasztásairól, bűneiről, gyengeségeiről. Az irgalmasság elfedezi, betakarja másoknak a sebeit.
Ez, hogy olajat és bort töltött bele, kü-lönösen sokat mond, mert ez a két dolog volt a legdrágább akkor, ami azt jelenti, hogy az irgalmasság áldozatot is jelent. A kincseit osztja meg ez az ember. Vitt magával valami kevés olajat és bort, nem tudni mi célból, de ez az ő kincse volt. Ez többet ért, mint a készpénz. A legdrágábbhoz nyúl, mert arra van szükség. Fertőtleníteni kell a sebeket, és aztán beköti.
Annyi mindent féltünk mi és azért nem leszünk irgalmasak. Olyan kedves volt egyszer egy kisgyerek. Kapott egy zacskó cukrot és éppen ott volt egy osztálytársa. Azt mondja az édesanyja: nem kínálod meg őt is, ő is szívesen szopogatna egyet? Némi gondolkozás után azt mondta a gyerek: adnék neki szívesen, de sajnálom. A szíve megmozdul az embernek, de a keze már nem megy el zacskóig. Adnék, de sajnálom… Ő legalább őszintén kimondta, mi meg hosszú magyarázkodásba kezdünk, hogy miért nem adunk.
Bekötözte a sebeit és kimosta azokat. Mindezt nem azért tette, hogy ő jó pontokat szerezzen magának. Itt nagyon éles Jézusnak a tanítása, mert az elején azt kérdezi ez az írástudó Jézustól: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? A végén pedig Jézus így válaszol neki: menj el, te is hasonlóképpen cselekedj. De nem teszi utána: akkor elnyered az örök életet. Mert az örök életet nem ilyen cselekedetekért adják. Az örök élet ajándék. Azt a maga rászorultsága tudatában, meg nem érdemelten, hittel elfogadhatja valaki, vagy büszkén visszautasíthatja. Aki elnyerte ajándékba az örök életet, az lesz képes ilyen jó cselekedeteket végezni. Nem a mi jó cselekedeteink fejében kapjuk az örök életet — ez a Szentírásnak több helyen is megszólaló határozott üzenete.
A sebek bekötözésénél még valamire fel kell figyelnünk. Aki kötözött már sebeket, az tudja, hogy az mindig fájdalomokozással jár. A seb kitisztítása és fertőtlenítése mindig fáj, de utána — ahogy mondani szoktuk — megnyugszik, és elkezd gyógyulni. Az irgalmas ember nem riad vissza attól sem, hogy a másik érdekében, a másiknak átmenetileg fájdalmat okozzon. Az irgalmasság nem mindennel egyetértő elvtelenség, nem mindent helyeslő gyávaság, nem mindent megengedő közömbösség, hanem az irgalmasság a másikat nagyon szerető szeretet. Ez a szeretet néha fájdalmat okoz a gyógyulás érdekében, a másik érdekében. Mindig csak átmenetileg és ezzel a határozott és tudatos céllal, de nem riad vissza ettől.
Ezt csak azért említettem meg, mert Isten szeretetével is sokszor együtt jár az, hogy fájdalmat okoz. Például, ha nem értünk a csendes szóból, akkor egy kicsit megszorongatja a nyakunkat, hogy figyeljünk már oda, mert az életünk függ attól, hogy komolyan vesszük-e, amit Ő mond, vagy nem. Vannak közöttünk, akik hálásak vagyunk azért amikor Isten keményen bánt velünk, vagy valakin keresztül megalázott, vagy valami olyat tett, ami átmenetileg fájt, de utólag hálát adtunk érte, és elmondtuk Ezékiással együtt: áldásul lett nékem a nagy nyomorúság.
4. A negyedik, ami feltűnik ebben a példázatban, hogy gondját viseli. Olyan kifejező ez is. Nemcsak elsősegélyben részesíti, látja azt, hogy ez az ember folyamatos támogatásra szorul. Rossz állapotban van. Akkor sietés ide, sietés oda, őt teszi fel a barmára — nem tudjuk, hogy az szamár vagy öszvér volt-e —, és ő gyalogol mellette. Elkutyagol a legközelebbi vendégfogadóig, s ott két napszámnyi összeget otthagy a vendégfogadósnak, s még a maga hitelét is kockára teszi és azt mondja: ha többet kell rákölteni, ne sajnáld, ha visszajövök megadom neked. Hosszú távon is gondoskodik róla.
Ez azért fontos, mert azok, akiknek a szívük megmozdul egy-egy nyomorúságról hallva vagy azt látva, és valamit tenni is készek, a legtöbbször csak egy-egy alkalommal készek. Hiányzik a hűség belőlünk. Hogy felvegyem valakinek a terhét és csendesen, tartósan hordozzam, megosszam vele úgy, hogy közben nem tapsol senki, nem köszöngetik meg, nem dicsérnek érte, senki nem tud róla, ilyen nagyon kevés van. Azok az emberek képesek erre, akik tudják: a te Atyád jól tudja, hogy mit cselekszel, és tőle várd a jutalmat és elismerést, mert az nem fog elmaradni. A legtöbbször alkalmi segítségre felbuzdulnak sokan, de a hűség hiányzik. A tartós gondoskodás. Erre is példát ad nekünk ez az ember.
5. Végül példát ad arra is, hogy amikor már nincs rá szükség, eltűnik. Nem erőszakoskodik. Amikor már nem kell segíteni, nem akar segíteni. Mennyi feszültség megszűnne a családokban, ha így tudnánk segíteni egymásnak. Csak, amikor szükség van rá, csak, amit igényelnek.
Aki nem így segít, az tulajdonképpen nem szolgálni akar, hanem szerepelni. Annak nem a másik, a bajbajutott a fontos, hanem ő akarja fontossá tenni magát. Be akarja bizonyítani, hogy nélküle nem megy tovább az élet. De az megy… Ennek a samaritánusnak az irgalmasságára csak egy ideig volt szükség, s amikor nem volt rá szükség, eltűnik. Többet nem is hallunk ró-la semmit.
Nem ez a segítés igazi célja, hogy feleslegessé tegyem magamat? Sokszor ez még a szülői szolgálatban is nehéz, amikor kiderül, hogy már nincs rám szükség. Vagy nem úgy van rám szükség, mint eddig. Nem, mert közben húsz vagy harminc év eltelt, s most már ők is megoldják. Még az is lehet: jobban, mint ahogy addig én oldottam meg. Ez nagyon sértő, de előfordulhat. S nem ennek kellene örülni? Nem csendesen ott maradni a háttérben, ha szükség van rám, van irgalmas szívem, s van még — ha reszkető is — irgalmas két kezem, és teszem, amit tudok. Ha pedig nincs rám szükség, nem akarok fontoskodni.
Ez az ember megállt a bajba jutott mellett, lehajolt hozzá, bekötözte a sebeit, áldozatot is hozva érte gondját viselte tartósan, s amikor nem volt szükség rá, akkor eltűnt.
Arra figyeljünk még fel, hogy Jézus megfordítja ennek az okoskodó írástudónak a kérdését. Ő igazolni akarván magát, ezt kérdezi: ki az én felebarátom? Jézus meg a végén azt kérdezi tőle: ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?
Aki azt kérdezi: ki az én felebarátom? — az arra kíváncsi: ki fog segíteni nekem, ha bajba jutok. Aki Jézus kérdését veszi komolyan, az meg azt nézi: kinek segíthetek én? Kinek lehetek én felebarátjává, ha szüksége van rám?
Olyan jellemző ez is: a mi gondolkozásunk az előbbi; Jézus erre akar megtanítani: én legyek felebarátjává másoknak.
Ki képes erre? Hogy juthatunk el oda, hogy nemcsak azt mondjuk: adnék én, de sajnálom, hanem nem sajnálunk áldozatot hozni, nem féltjük magunkat, szívesen hozunk áldozatot, az az örömünk, ha valakinek az élete kiteljesedik. Ha az a boldogság lesz a mienk, amiről Jézus a Hegyi beszédben szólt: boldogok az irgalmasak, mert ők irgalmasságot nyernek. (Mt 5,7)
Ki képes erre? Erre tulajdonképpen csak az az egy valaki volt igazán képes, akit egyszer szintén félholtra vertek és utána úgy, félholtra verve még keresztre is szögezték. Az Ő sebeit nem mosta ki senki, nem kötözte be senki, de a Biblia azt mondja: az Ő sebeivel gyógyultunk meg. Aki egyszer igazán megérti, hogy miért kellett Jézusnak ezeket a sebeket elszenvednie ártatlanul, úgy, hogy Ő mindig, mindenkihez irgalmas volt, akinek a számára világos lesz, hogy a mi irgalmatlanságunk juttatta Őt a keresztre, és az Ő irgalmasságát, bűnbocsátó szeretetét hittel megragadja, abban elkezd élni ez az irgalmas Jézus. Az tőle kap irgalmas természetet. És akármilyen hajszában élünk is, az meg fog tudni állni, és annál áll meg, akinek a javára Isten őt akarja használni. Az tud lehajolni, félretéve a maga igazát és kényelemszeretetét, az nem felfedi, hanem elfedezi másoknak a sebeit, és gyógyítgatja. Az tud hűséggel, tartósan is áldozatot hozni másokért keserűség nélkül, és az tud eltűnni, háttérben maradni, ha az a segítség.
Jézus a maga irgalmasságát kínálja nekünk. Nem biztat minket, hogy próbáljatok még is csak egy kicsit irgalmasabbak lenni, hanem önmagát kínálja. Ebben a példázatban már a keresztre mutat. Az igazi irgalom ott szenvedett ki, de így vált lehetővé, hogy mintegy szétossza az Ő irgalmas szívét mindnyájunknak, akik mégsem törődünk bele abba, hogy egyre irgalmatlanabb legyen a világ, abba meg végképp nem, hogy mi is irgalmatlanok legyünk. Ő kínálja nekünk önmagát, s vele együtt ezt az irgalmasságot. Ezzel együtt jár az a boldogság, amiről Ő az előbb idézett igében szól.
Boldogok az irgalmasok — lehet, hogy nem boldogulnak úgy, mint mások, de hogy boldogok, az biztos —, és ők irgalmasságot nyernek.

Úgy gondolom, nem kell bizonygatni a testvéreknek, milyen irgalmatlan korban élünk. Félelmes történeteket mondanak el már óvónők arról, hogy milyen irgalmatlanok a picik egymáshoz az óvodában, de ugyanilyen irgalmatlanok egymáshoz otthon is. Valószínűleg ezt látják a picik a nagyoktól. Irgalmatlan a levegő, amit beszívunk, irgalmatlan a gazdasági élet, irgalmatlan a politika. Ráadásul kicsiktől nagyokig naponta oly sok irgalmatlanságot látnak emberek a tévében, meg hallanak egymástól, hogy hozzászokunk. Olyan kifejező ez a jelzős szerkezet, amit valaki mondott a múltkor: cserzett szívűek lettünk. Cserzetté vált a szívünk, ami azt jelenti, hogy aminek lágynak, puhának kellene lennie, az megkeményedett.
Egyfajta lelki szklerózis (elmeszesedés) lett úrrá az emberiségen. Sokszor észre sem vesszük, és mi is ugyanolyan irgalmatlanok leszünk egymáshoz, mint amit hallunk másokról, meg látunk sokféle változatban. Észre sem veszi már sok ember, amikor irgalmatlan. Nem is tekinti már irgalmatlanságnak azt, amikor azt cselekszi. Nem is látják sokan ezt bűnnek. Sőt átkeresztelik ezt a rettenetes bűnt. Talpraesettségnek nevezik, életrevalóságnak, ügyességnek meg minden más egyébnek, ami valójában kegyetlenség és irgalmatlanság.
Ha pedig valaki irgalmas, azt gyengeségnek tekintik. Egyre kevesebb gyengéd gesztussal találkozunk, és egyre többször lehet látni, hogy gyengeségnek tartják az irgalmasságot. Pedig aki a dolgok mélyére néz, az látja, hogy sokszor éppen az irgalmatlanságaink mögött van gyengeség, fé-lelem, szorongás, és éppen a gyengéd emberek az erős emberek. Ahhoz, hogy valaki merjen, tudjon újra és újra gyengéd lenni, ahhoz nagy belső erőre van szükség.
De nem ezt akarom most elemezgetni. Ezt csak úgy megemlítettem, hogy lássuk, ma is milyen nagy szükség van Jézus Krisztus világos, tiszta gondolataira, és mennyire rászorulunk mindnyájann arra, hogy merjük vállalni azt a szemléletet, azt az életformát, amit Ő élt elénk, és ami maga volt az irgalom. Olyan szép ez a karácsonyi ének: „Irgalommal szánva minket, nagy jósága ránk tekintett.” És otthagyta a mennyei dicsőséget, és magára vette a mi nyomorult testünket, és kitette magát mindenféle támadásnak, kísértésnek, és engedelmes maradt egészen a kereszthalálig. Engedte, hogy ez az irgalmatlan világ széttépje őt, kiszívja a vérét, tönkretegye, halált kiáltson rá, és végre is hajtsa a kivégzést. Így tette lehetővé azt, hogy az Ő irgalmas szívét szétoszthassa, és kaphassunk belőle még mai késői utódok is. És ad nekünk erőt is ahhoz, hogy merjünk és tudjunk irgalmasak lenni, és az Ő irgalmasságával járni-kelni akkor is, ha ez mindig áldozatot jelent. Ára van annak, hogy ha valaki irgalmas mer lenni.
Ezért gondoltam arra, hogy mivel elénk került napi igeolvasásunk során ez a nagyon jól ismert példázat, időzzünk egy kicsit nála most megint. Ma este szeretnék ennek a példázatnak a kereteiről mondani valamit, és ha Isten éltet minket, vasárnap este majd a közepéről: miben is állt ennek a samáriainak az irgalmassága.
Azzal kezdődik, hogy egy törvénytudó lép oda Jézushoz, hogy megkísértse őt. Rettenetes lehetett az Úr Jézusnak állandóan ebben a légkörben élni: vagy szívták az erejét, még imádkozni sem hagyták, mindenütt a nyomában volt a nyomorúság és mindenki a maga nyomorúságának a megoldását követelte, várta, kérte tőle. Másrészt meg körülvette a rosszindulat. Olvassuk több helyen, hogy a jeruzsálemi központból besúgókat küldtek utána, amikor Galileában járt, vagy Júdeának a távolabbi részein, hogy megfogják őt a beszédben — fordítja Károli szemléletesen.
Úgy hallgatni Jézusnak az életet támasztó szavait, hogy hol köthetek bele, mi miatt jelenthetem fel, és akkor megy a feljelentés a központba, és strigulát húznak újra Jézus „bűnlajstromára”, mert előre elhatározták, hogy elteszik őt láb alól, de valami mondvacsinált okot keresni kell. Nos, nem számít semmi: pénz, paripa, fegyver, kövessük a nyomát, figyeljük, lessük. Tegyük nagyító alá minden gesztusát és mondatát: hol lehet belekötni? Nem rettenetes? Igét hallgatni ilyen szándékkal: hol lehet belekötni?
Ez vette Jézust körül, és Ő ezt pontosan tudta. Számos helyen olvassuk: És ő ismervén az ő gondolataikat, ezt kérdezte tőlük: — amikor már magukban örvendeztek, hogy na most megfogtuk őt, ezt lehet jelenteni. S akkor Jézus rákérdez: hogy is van ez? Például a szombatnapi gyó-gyításnál. Ha egy állatotok beleesik a kútba szombaton, megvárjátok a vasárnapot, azután megfulladva húzzátok ki? Vagy kihúzzátok szombaton élve? Egyértelmű volt a válasz, hogy kihúzzák még szombaton. Jézus hagyta őket gondolkozni, s azt mondja: én pedig ezt a nyomorult izraelitát, akit az ördög megkötözött, most szombaton szabadítom ki a kötelékeiből, s ezen vagyok felháborodva? Többet ér egy birka, mint egy ember — azért, mert az a ti birkátok?
Minden mondatában, minden szavában leleplezte ezt a sötétséget. Gondoljuk el azonban, hogy ilyen közegben mozogni, hogy tudom, körül vagyok véve rosszindulattal, és amibe csak lehet, bele akarnak kötni. Jézus — és éppen ez a nagy dolog — nem így válaszol azoknak, akik odamennek, hogy megkísértsék őt. Csapdát készítenek neki, agyafúrt kérdéseket tesznek fel neki, amikre csak rosszul lehet válaszolni (szabad-e a császárnak adót fizetni? mi lesz azzal, akinek hét házassága volt itt, a feltámadás után ki lesz a felesége?). Előre kitervelik, hogy ne lehessen rá jól válaszolni, Jézus azonban szelíden, kedvesen olyan válaszokat ad sorba, hogy szemükszájuk eláll. Olvassuk is több helyen: nem merték őt többé megkérdezni.
Nem olyan a „fogadj Isten”, mint az „adjon Isten”. Ezt meg kell tanulnunk Jézustól. Jön egy kötekedő, rosszindulatú ember, és Ő emberszámba veszi. Válaszol a kérdésére, foglalkozik a kö-tekedő problémával, és elmond egy csodálatos példázatot, ami 2000 év után is isteni üzenet azoknak, akik nem így hallgatják, mint ahogy ez az írástudó, hanem nyitott szívvel.
Ezt nem lehet megtanulni, és nem lehet elhatároznunk, hogy mostantól kezdve így lesz. Erre csak Ő képes, és csak Ő tesz képesekké minket is. Tőlünk ez telik: amilyen az „adjon Isten”, olyan a „fogadj Isten”. Még büszkék is vagyunk rá. Ahogyan te, úgy én… Sőt, még úgyabbul általában. Ez a jézusi indulat: te akárhogy kö-zeledsz hozzám, bennem ugyanazzal a szeretettel találkozol. És ez a szeretet fegyverzi le az ellenséget is, szégyeníti meg a rosszindulatot, és használja fel még ezt a lehetőséget is evangélium hirdetésére. Őt nem zavarja, hogy milyen indulattal kérdezték. Válaszol a kérdésre, sőt, sokkal többet is elmond, mint amit ez a szerencsétlen ember kérdezett.
Engedjük, hogy úgy növekedjék bennünk Jézus és formáljon bennünket, hogy egyenletes, megbízható, a megszólítástól független legyen a mi válaszunk mindig. Ne lehessen olyan indulatokat előhozni belőlünk, mint amilyen indulattal talán tisztátalan emberek közelednek hozzánk. Érdemes erre mindjárt az elején felfigyelni.
Nos, ez a törvénytudó azt kérdezi: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?” Ez maga már ellentmondás, mert az örökségért nem kell cselekedni semmit, az készen van, az vár rám. Azért nem én dolgoztam meg, apám, nagyapám dolgozott meg érte, én ajándékba fogom kapni. Hálás lehetek érte, szaporíthatom, megő-rizhetem, de nem kell cselekednem semmit. Ennyire nem veszik észre ezek a rosszindulatú kérdezők, hogy egyetlen mondaton belül ellentmondás van.
Jézus hol leleplezi ezt, hol nem. Mindenesetre most Ő is kérdez. Te törvénytudó vagy, mi van megírva a törvényben? Az ember idézi hibátlanul a nagy parancsolatot: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Mire Jézus azt mondja: akkor mi a probléma? Ezt kell elkezdeni cselekedni, és akkor rendben van minden. Itt van egy olyan kifejezés, aminél megint álljunk meg egy kicsit: „Ő azonban igazolni akarván magát…”
Mi mániákusan igazolni akarjuk magunkat. Elmagyarázzuk, miért nem vesszük komolyan azt, amit Jézus mond. Miért nem elég nekünk ez: ezt cselekedd, és élsz. Azért nem elég, mert nem akarjuk cselekedni. Ezt leplezi le Jézus, és jó lenne, ha magunkban is felismernénk ezt, amikor akadékoskodunk, meg késlekedünk az engedelmességgel. Egyszerű a helyzet, ő azonban igazolni akarja magát, meg akarja magyarázni, miért nem teszi azt, amit pedig most idézett ő maga a törvényből. Miért nem engedelmeskedik Isten igéjének? Jó lenne, ha tetten érnénk magunkat, amikor ezt magyarázzuk, amikor mentegetjük magunkat. Amikor ahelyett, hogy egyetlen őszinte mondattal beismernénk valamilyen bű-nünket, mulasztásunkat, hibánkat, erről még egy szót sem ejtünk, de a körülményeket már részletezzük: miért nem csináltuk meg azt, vagy miért viselkedünk ott úgy. Mert a többiek, meg a körülmények, meg fáradt vagyok, meg felidegesítettek, meg este későn volt, meg már nem először tették velem, stb. Előbb jön a mentegetőzés, a végén, esetleg megszépítve, lehalkítva, tompítva a bűnünk.
Isten ebből is ki akarja az övéit segíteni. A megszentelődés egyebek között azt is jelenti, hogy nem mesélek. A mese elmaradhat. A lényeget mondjam. Nem kell mentegetőznöm. Isten előtt úgyis hiába. „Te előled elrejtenem semmit nem lehet.” Viszont csodálatos ígéretei vannak azoknak a számára, akik készek megvallani az ő bűneiket. Ha ez az ember itt ezt mondja: Mester — mert ő véletlenül sem mondta volna, Uram, mert az írástudók nem ismerték el, hogy Ő Úr, de jó, legyen így — valóban pont ezt nem csinálom, amit most idéztem neked. Köszönöm, hogy rávilágítottál. Ennyi elég, és az ilyen ember kap erőt ahhoz, hogy megújuljon, hogy valami új kezdődjék el az életében. Aki igazolni akarja magát, az menthetetlen. Azon nem lehet segíteni.
A Római levél elején írja ezt Pál: Menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy, aki ítélkezel másokon, és nem veszed észre, hogy miközben mást elítélsz, önmagadat kárhoztatod, mert te is ugyanazt csinálod, ami miatt mást elítélsz. Isten őrizzen meg ettől az írástudói betegségtől és bűntől, hogy igazolni akarjuk magunkat! (Róm 2,1)
Miért akarja ő igazolni magát? Kiderül a kérdéséből: jó, jó, Uram. Ezzel mind egyetértünk, de ki az én felebarátom? Nincs vége a kérdezgetéseknek. Elvileg tisztázzuk a „problémákat” — szokták ezt mondani — ahelyett, hogy a megértett igét elkezdenénk cselekedni. Elvileg tisztázzuk… Fontos az elvi tisztázás, mert csak tiszta elméletre épülhet fel helyes gyakorlat, de akinek abból áll a keresztyénsége, hogy mindig elvileg tisztázni akar „problémákat", az a „problé-máiba” fog belefulladni, és nem az engedelmesség öröme élteti és viszi előre a hitnek az útján.
Ki az én felebarátom? Tisztázzuk. És mi húzódik meg e mögött a kérdés mögött? Kiderül a példázat végéből. Az, hogy ez az ember reméli: nem mindenki a felebarátja. Csak nem gondolod, Uram, hogy ebbe mindenki belefér? Remélem, minél kevesebben vannak. Mi az a minimum, amit a törvény betartása során nekem teljesítenem kell? Nehogy még azokat is szeressem, akiket nem muszáj! Tisztázzuk a határait a kötelező szeretetnek. Ki az én felebarátom? Ebben benne van az is: kik nem felebarátaim? Hadd lássam tisztán, nehogy véletlenül azokhoz is irgalmas legyek.
Az Isten határtalan irgalma mellett ez a kicsinyes, számolgató és számítgató gondolkozás megint olyan bűn, ami mindnyájunkat megkísért. Legyünk éberek, hogy ne menjünk bele ebbe a csapdába. Isten minket olyan irgalmassággal akar megajándékozni, amelyik határtalan. Ez a samá-riai az ő népének az ádáz ellenségei közül tett itt jót eggyel, és nem számítja fel, hogy az mivel tartozik. Nem számolgat. — Majd látni fogjuk ezt részleteiben is. Az igazi irgalmasság nem számol, és nem számít semmire — hogy mit kapok érte. Ha szükség van rá, akkor cselekszik, teljesen mindegy, kivel.
Határtalan az Isten irgalma, mindnyájan beleférünk, és ezzel a határtalan irgalmassággal akar megajándékozni minket is.
Szeretnék valamit mondani röviden a példázat helyszínéről, mert az a későbbiekben fontos lesz, aztán a szereplőkről, és egyetlen szót emeljünk majd ki. A végén meg néhány kérdést vigyünk el magunkkal.
A helyszínről ezt olvassuk: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba…” Jeruzsálem és Jerikó között a szintkülönbség ezer méter, és a távolság harminc kilométer. Ugyan úgy mint Kékes és Gyöngyös között a szintkülönbség és a távolság. Csak nem olyan kies erdők között vezetett és vezet ma is az út, hanem teljesen kopár hegyek között. Amikor Isten megajándékozott azzal, hogy végigmehettünk azon az úton fordított irányban, Jerikóból fel Jeruzsálembe, láthattuk, hogy milyen meredek, és eszembe jutott ez a példázat. Teljesen kietlen, kopár kőhegyek, tele kanyarral, a puha kőzetben sok barlang van. Az volt akkor a rablók paradicsoma. Nem is akármilyen rablók voltak ezek, hanem az úgynevezett zélóták, egy szélsőséges nacionalista csoport tagjai, akik azt tekintették céljuknak, hogy minél több rómait eltegyenek láb alól. Viszont, mint afféle szegénylegények, ők voltak a kornak a betyárjai, valamiből fenn kellett tartaniuk magukat, és a gazdagabb kereskedőnek látszó utasokat gyakran megtámadták. Néha válogatás nélkül is leütötték a járókelőket, és elvettek tőlük mindent, amit lehetett. Úgy, hogy Jézusnak a példázata valós képet rajzolt, és ilyen emlékeket ébreszthetett ott sokakban. Azt mondják: egyedül nem is indult el senki erre az útra, összevárták egymást, és kisebb csapatokba, vagy nagyobb karavánba verődbe mentek az emberek Jeruzsálemből Jerikóba, vagy Jerikóból felfelé Jeruzsálembe.
Kik a szereplők? Így kezdődik: „Egy ember”. Mégis, ki volt az? Egy ember, nem mindegy ki? Figyeljük meg, Jézus milyen csodálatos pedagógus. Az első szavakkal már megint leleplez és segít. Ha tőlünk valaki segítséget kér, akkor mit szoktuk először kérdezni? Kinek kell segítenem? Megfigyeltem az utóbbi időben, nem az az első kérdés: mire van szükség, azt tudom adni vagy nem, — kinek kell segítenem? Nem mindegy? — kérdezi Jézus. Annak kell segítened, aki segítségre szorul, s az legyen teljesen mindegy, hogy neked rokonszenves vagy ellenszenves. Na, de hát hogy lenne az mindegy? És elkezdünk tiltakozni. Annak szívesen megteszem, ennek semmiképpen nem!
A személyválogatásból is ki akar gyógyítani minket a mi Urunk. Isten nem személyválogató. Isten nem azt nézte, kik vagyunk, hanem azt: milyen nagy nyomorúságba estünk, és ebből akar kiszabadítani bennünket. Jézus sem válogatott. Olyan tanulságos végignézni, hogy a tizenkét tanítvány közt is mindenféle politikai gondolkozás, anyagi háttér, világnézet ott volt. Egymással szembenálló politikai pártok tagjai is ott voltak a tanítványok között. Például az egyik Júdás zélóta, Máté vámszedő volt, s ezek szemben álltak egymással. Valószínű tudatosan válogatta össze a Mester. Ott Ő körülötte mindenki tanítvánnyá és apostollá válhat, kivéve Júdást, aki mindvégig szembe állt vele.
Nem személyválogató az Isten. Ki kell gyógyulnunk a személyválogatásból! Nekem ő nem szimpatikus. És, kit érdekel ez? Bajban van, segítségre van szüksége, és neked Isten ezt az ajándékot adja, hogy segíthetsz valakin. Az ellenségemen? Ha éppen az, akkor azon. Ez tényleg furán hangzik. Lehet, hogy elméletben úgy gondoljuk, illik egy hívőnek erre késznek lennie, de azért vizsgáljuk meg a szívünket: valóban készek vagyunk-e? Nem tesznek-e különbséget sokszor szülők még a tulajdon gyermekeik között is? Fültanúja voltam egyszer ilyennek: Ez az én anyámra, arra a nagymamára hasonlít, ezt a gyereket jobban szeretem. Lélekgyilkosság ilyet mondani, és teljesen torz gondolkozás. Idegen az evangéliumtól.
Nos, egy ember ment itt alá, mégpedig egy könnyelmű ember. Miért? Mert egyedül ment. Nos, máris felujjonghatunk: akkor maga csinálta magának a bajt. Épeszű ember nem indult el egyedül azon a veszélyes útvonalon. Miért kockáztat ekkorát? Megérdemli, hogy félholtra verték. Tehát fel vagyok mentve az alól, hogy segítsek neki. Ő okozta magának, miért nem gondolta meg jobban. Ez már mentegetőzés. Igazolom magamat, igyekszem felmenteni magamat a segítés kötelessége alól.
Jó lenne ezt is felismerni, és leleplezni az életünkben: Ha ő okozta magának, akkor oldja meg valahogy, vagy majd megoldják mások. Né-hányszor tanúja voltam ennek. Egy megható jelenetre máig is emlékszem, amikor egy italos, idős asszonyt olyan gyengéden és szeretettel vett az ölébe egy idegen fiatalember (nem a fia vagy unokája) és vitt el a Trabantján egy kórházba. Mellettünk két asszony epésen megjegyezte: minek iszik annyit? Az ilyen pusztuljon el itt! Ő okozta magának a bajt, még majd én strapáljam magamat, s oldjam meg?
Isten ezt is leleplezi. Vajon mi nem magunknak okoztuk a bajt? Ki hagyta ott Istent? Mi, emberek fordítottunk hátat neki. Mi sértettük meg Őt, és most Ő jön utánunk, mielőtt még bocsánatot kértünk volna tőle. Ő hajolt le „irgalommal szánva minket” Jézus Krisztusban. Ez az irgalom, amikor azon is segítek, aki maga okozta magának a bajt. Nem azt méricskélem, hogy ő mit csinált magának, hanem, hogy én most segíthetek neki. — Ennyit a megvert emberről.
Aztán van a pap és lévita, akik elmentek mellette. Olyan hamar elítéljük őket, és nem is vesszük észre, hogy ezzel elítéljük magunkat. Pedig azért egyet-mást fel lehet hozni a mentségükre.
A papok és a léviták az egész országban szétszórtan laktak, de volt egy szigorú szolgálati rend: be voltak osztva a templomi szolgálatra. Olyankor szépen felbaktattak Jeruzsálembe. Ott azt a néhány hetet leszolgálták, s utána mentek haza és művelték a háztájit és végezték a maguk munkáját. Ezeknek letelt a szolgálat, természetesen sietnek haza. Lehet, hogy naplemente előtt szerettek volna hazaérni. Ki volt számítva az idő. Most elkezdjenek bíbelődni valakivel? Kiszámíthatatlan mennyi segítségre van szükség. Akkor nem érkeznek haza, s otthon nem tudják, miért nem érkeztek meg a megadott időre. Nem… — Úgy szokták mondani: macerás dolog ez. Siessünk csak minél előbb. Nem beszélve arról, hogy őket szigorú rituális vallási törvények kötötték. Nem érhettek például holttesthez. Vagy ha mégis, akkor utána bonyolult tisztulási szertartáson kellett keresztülmenniük. Ha történetesen az az ember már halott, és ők hozzáérnek, akkor mehetnek vissza Jeruzsálembe bemutatni az áldozatokat, kivárni az előírt napokat. Felborul az egész terv. Nem foglalkozunk mi most ezzel. Ilyen megkötöttségek között nem lehet.
Aztán volt olyan is: aki halottat fedez fel, köteles gondoskodni annak az eltemettetéséről. Na, még csak ez hiányzik! Hol van itt sírkamra, kikkel fogják odavinni, pénzbe is kerül az egész. Érthető, hogy vettek egy kis kanyart, és elkerülték ezt a nyomorult sebesültet. Mindenképpen áldozatot kellett volna hozniuk. Nekem még az is eszembe jutott — nincs a Bibliában, és az ilyen találgatások nem jók —, hogy félhettek: Lehet, hogy ők lesznek a következők. Azt mondják, a zélóták tettek olyat, hogy egy közülük kifeküdt az útra, mintha baj érte volna, és ha valaki elkezdett segíteni, akkor azt megrohanták a társai és ott ütötték le, és rabolták ki. Hátha ilyen trükk, ilyen csel van itt. Minden lehetséges ebben a gonosz világban. Menjünk innen minél előbb, hagyjuk a hátunk mögött ezt az embert.
Egyébként sem tudunk mindenkin segíteni — hallottam már többször ezt a jogos érvelést. A Biblia nem is mondja, hogy nekünk mindenkin segítenünk kell. Nekünk azokon kell segítenünk, akiket elénk hoz Isten. A gazdag és a Lázár történetében mondja Jézus ezt a kifejezést: volt egy koldus, Lázár, az ő kapuja elé vetve. Egy koldus volt a gazdag kapuja előtt, ez a Lázár. Neki nem az összes koldus nyomorúságát kellett megoldani, arról az egyről kellett volna gondoskodnia. Kérjük el Istentől: mutassa meg, ki a mi Lázárunk. Ki a mi sebesültünk. Nem tudjuk megoldani pillanatnyilag a munkanélküliség, a hajléktalanság, a sokféle nyomorúság problémáját, de nem is a mi feladatunk. De ha egy valakinek a nyomorúságát enyhíthetjük, akiért Isten valami módon minket tett felelőssé, akkor az irgalmasság cselekedetét tettük. Vagy, ha nem cselekesszük: aki tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak.
Nem mindenkin kell segíteni, azon az egyen, akiről nyilvánvaló, hogy a miénk. Lehet, hogy vérrokonunk, lehet, hogy egy fedél alatt élünk vele. Lehet, hogy a hozzánk legközelebb állók közül valaki, akihez módszeresen irgalmatlanok vagyunk. Lehet, hogy sokakhoz, másokhoz irgalmas valaki, csak éppen otthon nincs irgalmas, megbocsátó, elfogadó szíve és gyöngéd szeretete. Engedjük, hogy ma este Isten rendet teremtsen az életünkben e tekintetben is.
Mindenképpen vétkeztek azonban ezek az emberek, mert segíteniük kellett volna. Megértjük, hogy siettek, megértjük az összes többit is, de ez nem mentség, csak magyarázat. Jó lenne, ha éles különbséget tennénk a kettő között, amikor azt hisszük, hogy mentségeket hozunk fel, pedig csak magyarázatot mondtunk, és mentség arra a mulasztásra nincs, csak az Isten bűnbocsátó kegyelmében reménykedhetünk.
Aztán jön ez a samáriai, aki egy ellenséges nép közül való volt. Iszonyatos gyűlölet feszült a zsidók és a samáriaiak között abban az időben — most ennek a múltját, történetét nem részletezem. Az egyik bibliamagyarázó, aki kint élt sokáig Izráelben, elmondja: beleélte magát abba, amikor Jézus előadhatta ezt a példázatot. Amikor ideért, hogy ott fekszik félholtra verve egy zsidó és jön egy samáriai, akkor el tudja képzelni, hogy a hallgatóság lélegzet visszafojtva hallgatta: mit csinál a samáriai vele? Belerúg, leköpi — csak ez következhetett a két nép viszonyából. S akkor lehajol, s elkezdi kezelni. Elsősegélyben részesíti. Itt halk moraj futhatott végig az akkori hallgatóságon. Nem igaz! Ilyen nincs!
Éppen erre akart rámutatni Jézus, hogy van, lehetséges ilyen irgalom is, amelyik átlép mindenféle korláton, legyőz mindenféle akadályt, amelyik nem ismer előítéleteket, amelyiknél egyetlen oka van a segítésnek: szükség van rá. Mindegy, hogy kinek van rá szüksége, és még az is mindegy, hogy nekem az mibe kerül — mert sokba került neki —, a fontos az, ha nincs itt más, aki segítsen, én meg látom a bajt, akkor segítsek. Ilyen egyszerűen és természetesen. Ezt kellene elkérnünk Istentől, hogy ilyen reflexszé váljon bennünk az irgalmasság. Megláttam a bajt, esetleg körülnézek, van-e még valaki, akivel megoszthatnám, vagy aki esetleg majd elintézi, nincs, akkor lássunk munkához! Később fogok odaérni, pénzembe kerül és még veszélyben is vagyok, mert lehet, én vagyok a következő, akit leütnek, de akkor sem megyek el egy ilyen sebesült mellett. Ha ez a vérünkké válna, az lenne az igazi, ha Jézus Krisztus irgalma ennyire áthatna bennünket.
Az a kifejezés, amiről még néhány mondatot mondok, az tulajdonképpen egyetlen szó. Pontosabban két, egymást követő szó itt a Bibliában a 33. versben: „Amikor odaért, meglátta, és megszánta.” Irgalmasságra indult. Elgondolkoztam azon, milyen sokszor meg sem látjuk azokat, akiknek segítenünk kellene. Nem vesszük észre a bajt. Vagy azért, mert fáradtak vagyunk, vagy azért, mert valamire koncentrálunk, és se látunk, se hallunk — ahogy mondani szokták. Vagy azért, mert elég nekünk is a magunk baja, és az mozog állandóan a fejünkben, s elmegyünk süketen, vakon mások nyomorúsága mellett. Vagy azért, mert ravasz lélektani mechanizmusok vannak a szívünkben, hogy amit nem akar meglátni az ember, azt valóban nem is látja meg. Tényleg igaz, hogy nem vettem észre. De miért nem vette észre? Mert ott van a szíve mélyén, hogy ilyesmit nem is akarok észrevenni. Boldog ember az, aki tetten éri magát, ha ilyesmi előfordul vele, és kéri Istent, hogy azt a szívet, amelyikről Jeremiás azt mondta: csalárdabb mindennél, és kicsoda ismerheti meg ezt, teremtse valóban újjá, és új szívet adjon helyette, amelyikben nem működnek ilyen ravasz mechanizmusok.
Van aztán olyan is, hogy valaki nem akarja meglátni. A múltkor ért valakit egy kisebb baleset az utcán. Ment előttem egy igen jól öltözött hölgy a tagbaszakadt fiával és a fiú kezdte nézni, mi történik ott. Az anyja, mint egy kisgyereknek, megrántotta a karját, meg a kabátját, és hallhatóan azt mondta: ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell. Ez a mai lelkület. Ez az irgalmatlan lelkület, ami a csalárd szívünkből következik. Ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell!
A samaritánusnak az jutott eszébe, mivel megláttam, segítenem kell, és már segítek is. De ilyen is van: azért nem látja meg, mert nem akarja meglátni. Aztán vannak, akik szidják a körülményeket. Látják ők a bajt, de eszükbe sem jut, hogy ebből az következnék, hogy segítsek, hanem milyen a közbiztonság, milyen kormány ez, ahol ilyenek megtörténhetnek, milyen gonosz rablók vannak a világon. Mindenki rossz és hibás, csak azt nem veszik észre, hogy ők mulasztják el a segítséget eközben, és ez nem mentség erre.
Mit jelent: meglátta és megszánta? Nagyon kifejező szó van itt a Biblia eredeti szövegében. Azt jelenti: a belső részei mozgásba jönnek az embernek. A zsigerei megmozdulnak. Mi is szoktunk ilyeneket mondani: majd megszakad a szíve. Összeszorult a szívem. Láttam a nyomorúságát és… Néha ez fizikálisan is tényleg így van. De kifejez ez valamit: megrendültem, megmozdult bennem valami. Az irgalmasságnál nemcsak a szíve mozdul meg az embernek. Az irgalmas samaritánus nemcsak sajnálni kezdte a beteget, hanem megállította az állatát, leszállt róla, kicsomagolta a fertőtlenítőszert, letérdelt mellé és elsősegélyben részesítette. Utána nemcsak elsősegélyben, hanem tartósan is kezeltette. Tehát nemcsak a szíve mozdult meg, hanem a keze is, és ez az igazi irgalmasság. Meglátom, megmozdul a szívem, mert van még érző szívem, és még nem keményedett meg annyira, még a szklerózis nem rontotta el annyira, meg tud mozdulni. A szívem pedig mozdítja a kezemet meg az eszemet, hogy mit kellene tenni. És még a pénztárca csatján sem akad el a kezem, mert két dénár nagy pénz volt, és annyit adott a vendéglősnek.
A Mózes törvényei között is vannak parancsok az irgalmasságra nézve. Az egyik így hangzik: „ha valaki elszegényedik testvéreid közül abban az országban, amelyben laktok, ne légy kemény szívű és szűk markú a te szegény testvéreddel szemben.” Nemcsak azt mondja: ne légy kemény szívű, mert van olyan, hogy a szívem megindul, de a kezem a világért se húzná elő a bukszát a zsebből. Vagy elindul már, de visszahúzom, a csatot nem nyitom ki. Van olyan, hogy valaki szívtelenül vet oda valami ajándékot, segélyt a másiknak, a szíve azonban nincs benne. Isten azt mondja: a szíved is mozduljon meg, és az mozgassa mindjárt a kezedet. Ez az igazi.
Most nem mondom már azokat a példákat, talán magunktól is eszünkbe jut, hogy Jézus mennyire így járt-kelt itt a földön. Hányszor olvassuk: elnézte a sokaságot és megszánta őket. (Ezt az egy helyet kivéve minden esetben Isten vagy Jézus az alanya annak: megszánni. Ez sajátosan isteni tulajdonság, és Jézus adja azoknak, akiket az Ő Lelke újjászül. A tékozló fiú példázatában is ez van: az apja messziről meglátta és megszánta őt — Károli így fordítja: megesett rajta a szíve. Ugyanaz a szó van itt.)
Nos, erre akar Isten minket elsegíteni, hogy legyen érző, mozdítható szívünk. Azonnal mozduljon az a tagunk is, amire éppen szükségünk van. Ebből lesznek az irgalmasságnak a cselekedetei.
Jó lenne, ha néhány kérdésen, amit Isten kü-lönösen is a szívünkre helyezett, elgondolkoznánk. Ha valaki rosszindulattal közeledik hozzánk, azt is szabad szeretni. Nem kell úgy válaszolni, ahogyan ő elkezdte. Jó lenne, ha nem igazolnánk magunkat örökké, és nem azt keresnénk mi az a minimum, amit Isten kíván tőlünk — ki az én felebarátom, remélem nem sokan vannak —, hanem engednénk, hogy az Ő határtalan irgalmassága és szeretete a miénk lehessen. Jó lenne, ha megszabadulnánk mindenféle személyválogatástól: mindegy, hogy kinek kell segíteni, mozdulok és csinálom. Egy ember. Nincs neve. Nem tudjuk, kicsoda. Aki bajba került, annak kell segíteni. Jó lenne, ha nem azt keresgélnénk, mi ment fel a segítés alól. Nincs időm, erőm. Nekem sem segített senki. Ki tudja, mennyibe kerülhet az… Ne a mentségeket keressük, hanem ha az a mi Lázárunk és a mi félholtra vert emberünk, akkor merjünk segíteni neki. Ne kezdjük magyarázni: miért nem segítünk, mert itt egyszerűen azt történik: nem akarásnak ideológia a vége. Gyártunk egy ideológiát, miért nem segítünk.
Kérjük Istent: adjon nekünk irgalmas szemet (Példabeszédek könyvében van ez, nem olyan régen hangzott egy prédikáció). amelyik lát, észreveszi a másik szükségét, még akkor is, ha nem beszél róla. Sokszor a szeméből látjuk egymásnak, vagy az arcáról. Szomorú vagy izgatott. Adjon nekünk olyan szemet, amelyik lát, és ne is gondoljunk ilyet, hogy ne nézz oda, mert segítenünk kell. Ezért lennénk, hogy segítsünk egymásnak, amikor kell, amikor szükségben van a másik. Jó lenne, ha megtanulnánk: az irgalmasság nem alkalmi jócselekedetekből áll, hanem életstílus, mint amilyen Jézus élete volt.

Gyakran kérdezik az emberek: miért van annyi gyűlölködés, nélkülözés, háború ezen a világon? Miért történhet ilyesmi, amiről itt is olvastunk, hogy valaki vérfürdőt rendez, népirtást rendez, hogy egy torony vagy bármi más rádől ártatlan emberekre, s azok elpusztulnak? Aztán élesedik a hang, és így változik a kérdés: miért engedi az Isten, hogy annyian éhezzenek ezen a világon, hogy gyermekek betegen szülessenek, hogy olyan sok tragédia és természeti katasztrófa történjék? Miért lehetséges, hogy tizennégy évesek különös kegyetlenséggel megölik a kortársukat, hogy egy nagy folyóból minden életet ki lehet pusztítani, hogy emberek százai veszítik életüket folyamatosan a csodálatos technika és a büszke tudomány világában repülőgép szerencsétlenségekben, hogy élő csecsemőket találnak kukában és WC-ben?
Hol van Isten, amikor ilyenek történnek? Miért nézi, vagy miért engedi? Vagy bizonyos helyzetekben Ő is tehetetlen? Vagy talán nincs is? Mit tanít a Szentírás erről?
Három bibliai igazságot szeretnék ma elmondani, és megérkezünk majd Jé-zus Krisztus most hallott szavaihoz.
1. Az első: aki ilyeneket kérdez, az nem ismeri Istent. Mert e mögött a kérdés mögött nem ártatlan kételkedés van, hanem tudatlanság. Ezek az emberek önmagukhoz hasonlónak képzelik el Istent, és ezért megpróbálják Őt felelősségre vonni. Ilyen Isten pedig nincs, akit mi felelősségre vonhatunk. A magát kijelentő, a valóban létező, az egyedül élő, mindenható Istent az ember soha nem ültetheti a vádlottak padjára, és nem kezdhet el ítélkezni felette. Mihelyt ezt megkísérli, azonnal ő válik vádlottá, rajta kér számon Isten sok mindent, és őt ítéli el az Ő igazsága szerint.
A valóban létező Isten, aki nem a mi fantáziánk szüleménye, ennek a világnak teljhatalmú, szuverén ura, aki mindent úgy cselekszik, ahogyan jónak látja, és Ő mindig mindent jól cselekszik, mert mindent az Ő legkedvesebb teremtményének, az embernek a javára tesz. S minél jobban megismeri Őt valaki, annál világosabban látja ezt, s annál jobban meg lesz győződve erről.
Egy sokat szenvedett ember, akinek az imádságából most énekeltünk néhány mondatot, nagy erővel tett bizonyságot erről.
Wilhelm Busch a német igehirdető írja le egy helyen, hogy a két háború közti viharos években becseppent egyszer egy gyűlésre. Kicsit elkésett, már elkezdődött a gyűlés. Az előadó felismerte őt, és megszakítva előadását, lecsapott rá. Íme, itt egy pap. Na, jöjjön csak ide elő-re! Maga nyilván azt hiszi: van Isten. Hát, ha van, akkor nekem is meg kell majd állnom előtte. És ha én megállok előtte, akkor jól beolvasok neki, és megkérdezem tőle: hol voltál te, amikor ez meg ez — és sorolta a szörnyűségeket — történt a földön. Nem kellesz nekünk, menj el innen!
Mire Wilhelm Busch azt mondta: teljesen egyetértek. Ennek az istennek én is ezt mondanám. Csakhogy annak az Istennek, aki valóban létezik, ilyet nem lehet mondani. Mert ha maga megáll majd ez előtt az Isten előtt, akkor torkán akad a szó, és lehet, hogy Ő mondja magának: menj el innen! Döbbent csend lett a teremben.
Nos, az az Isten, akin mi számon kérhetünk bármit, akit mi felelősségre vonhatunk, az nem létezik. Az az Isten, aki valóban létezik, aki magát nekünk kijelenti, akit Jézus Krisztusban megismerhetünk, egészen más. És amikor valaki valóban megismeri ezt a valóban létező Istent, akkor nem ilyen kérdéseket tesz fel neki.
E mögött a kérdéssor mögött tehát hamis istenképzet van, ami nem felel meg a valóságnak. Márpedig nem Isten igazodik a mi elképzeléseinkhez, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk az Ő valóságához. Ez azonban még nem válasz az előbb feltett kérdések.
2. Miért történik ilyen sok szörnyűség ezen a világon, ha egyszer Isten jó, és állítólag Ő jónak teremtette a világot?
Akkor jutunk közelebb a helyes válaszhoz, ha megkérdezzük: mióta történnek ezek a szörnyűségek a világon? Hol kezdődött el ezeknek a sora? A Szent-írás szól arról, hogy nem így volt kezdetben. A teremtő Isten kezéből kikerült világban tökéletes harmónia volt, és jellemezte azt a világot ez a három B-betűs szó, amiről nem olyan régen hallottunk itt egy igehirdetést: békesség, biztonság, bőség volt. Ma éppen ez a három hiányzik leginkább a személyes életünkből is, a családból is, meg a nemzetközi színttérről is.
Isten ezt a gyönyörű világot az emberre bízta, akinek szabadságot ajándékozott. Az ember azonban visszaélt a szabadságával, szembeszállt teremtő Istené-vel és ő maga akart istenné válni. Ezzel mintegy felhúzott egy zsilipet, és reánk zúdult az önzés, a gyűlölködés, a kegyetlenség, és ennek következtében a nélkülözés, a betegségek, a könny, a vér, a gyász, a halál és a sokféle tragédia. Ezzel kezdődött a dolog, és mi már ebbe a világba születünk bele. Ez a világ nem tud másmilyen lenni. Isten nélkül az ember képtelen igazán szeretni. Csak félni tud és gyűlölködni, és emiatt sokféleképpen ölni. Nem Isten vert meg minket ezekkel a szörnyűségekkel, s főleg nem Ő tervezte ilyennek az életünket. Ő megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy szabadon dönthessen mellette vagy vele szemben.
Olyan félelmesen erőteljes az az ige az Ószövetségben, Isten ezt mondja az embernek: „Eléd adtam az életet és a halált, válaszd azért az életet.” Az ember a halált választotta. Vagy amikor az éden-kertben azt mondta:„Erről az egyetlen fáról ne egyél, ha mégis eszel, meghalsz” és itt a halál az Istentől való elszakadást jelentette. Az ember mégis evett, és most fel van háborodva, hogy beengedte a világba a halált, annak mindenféle velejárójával együtt. Pedig csupán annyi történt: érvényesült egy törvény. A bűn törvénye ugyanolyan, mint a nehézkedés törvénye. A sok baj nem Istennek a büntetése, Isten verése, hanem a mi lázadásunk következménye. Mint ahogy ha kilép valaki a nyolcadik emeleti ablakon az utcára, akkor lezuhan és összetöri magát. Ez nem Isten verése, ez egy törvénynek az érvényesülése, amely törvényt előre ismerhetett, még ha nem járt volna is iskolába, akkor is tapasztalhatta, hogy a tárgyak lefelé esnek valami miatt. Ez a törvény reá is érvényes, ha mégis kilép. Azt hitte, hogy őreá nem érvényes, vagy ebben az esetben nem érvényesül? Nem lehet mást felelősségre vonni, mint őt magát.
Ha szülők gondosan kioktatják gyermekeiket: ne menjetek ki a házból, mert veszély leselkedik rátok (és Jugoszláviában a közelmúltban sokszor volt erre példa, mert mindenütt akna lehet), és ha a szülők távollétében a gyerekek mégis megszöknek és kipróbálják, hogy hátha nincs akna, és felrobbannak, — nehéz a szülőt felelősségre vonni. Bezárhatta volna a gyerekeket, Isten azonban nem olyan atya, aki kényszert alkalmaz velünk szemben.
A tékozló fiú rettenetes nehéz helyzetbe került. Sok nyomorúságon kellett átmennie, az éhhalál szélén volt — ezt ő maga mondja. S ki volt ennek az oka? Nem az apja zavarta el otthonról. Ő akart elmenni, mégpedig minél messzebb. Ez volt az „értelmes” célkitűzése: minél messzebb otthonról. Elmehetett — és most ki az oka, hogy majdnem éhen hal? Az apja, vagy az ottani idegenek? A haverjai, akik csak addig voltak mellette, amíg fizette az italt? Ő maga az oka. Ki akart elmenni otthonról?
Igen ám, de az apja útját állhatta volna! Ad neki két nagy pofont és azt mondja: fiam, nem mész sehova, itthon maradsz, mert itt jó neked. Csakhogy Isten nem pofozkodik, és azt akarja, hogy mi önként válasszuk Őt. Vagy, ha nem, akkor érvényesül egy másik törvény: nélküle lejtőre lép az ember, és lejtőn a tárgyak egyenletesen gyorsulva lefelé mozognak, s a végén elpusztul az Isten nélküli állapot kiteljesedésében, a kárhozatban.
Amit azonban megfigyelhetünk éppen a tékozló fiú példázatában, hogy noha ő csinálta magának a bajt, mint ahogy az egész emberiség is, noha ő hagyta ott az Atyát, ahol életlehetősége volt, mégis az Atya szeretete utána nyúl. Oda is elkíséri, ahova nélküle megy, és olyan erős a vonzása, hogy hazahozza onnan, mielőtt még elpusztulna.
3. Itt szólal meg a harmadik gondolat, amit már Jézus mond a felolvasott igében, és ami nagy örömhír: Noha mindazt a temérdek bajt, ami miatt szenvedünk, magunk okoztuk magunknak, Isten mégsem hagyott magunkra minket. Nem mondja azt, amit mi szoktunk olykor közönségesen egymás fejéhez vágni, hogy: amit főztél, edd meg, — hanem kegyelmesen utánunk nyúlt. Jézus Krisztusban ide eljött a bajok közé, hogy innen minket kiszabadítson, és lehetőséget adjon arra, hogy újra hazatérjünk. És ebben az Ő hívogató munkájában felhasználja még ezeket a bajokat is.
Egyebek közt ez is mutatja az Ő hatalmát. Ő ura maradt annak a helyzetnek is, amit nem Ő akart, hogy előálljon. Amit a lázadásunk teremtett. Ő így is Úr e fölött a világ fölött. Megtörténhet sok gonoszság, de Ő még a gonoszt is javukra tudja fordítani azoknak, akik Ő-benne bíznak, és neki engednek.
A pásztorok azért használnak kutyákat, hogy ha egy bárány vagy tehén elkóborol a csordától, a nyájtól — és főleg a bárányok egyáltalán nem tudnak tájékozódni, szinte biztos, hogy elpusztulna, — akkor visszaterelje a nyájba a bárány érdekében. Ezek a kis tűhegyes fogú pulik néha bele is eresztik a fogukat az állatnak a hátsó lábába. Nem azért, hogy megsebesítsék, vagy ijesztgessék, hanem hogy megmentsék attól, hogy elvesszen és bajba kerüljön. A nehézségek, bajok, tragédiák Isten kezében ilyen terelő kutyákká válhatnak. Fel tudja használni még ezeket is a mi javunkra.
Jézus itt erről beszél, amikor ilyen furcsa módon értékeli ezt a két tragédiát. Jönnek hozzá felháborodva emberek, amikor egyszer Jeruzsálemben volt, és elmondják, hogy egy galileai csoport összeütközésbe került a római helyőrséggel. Pilátus erre vérfürdőt rendezett, a vérüket az áldozataik vérével elegyítette. Mi ennek a magyarázata?
Ezek az emberek gonoszabbak voltak a többinél? Isten csapása sújtotta őket valami miatt? Vagy miért engedi Isten, hogy ilyen Pilátusok diktátorkodjanak, és kegyetlenül vért ontsanak? És mi Jézus válasza? „Mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” Az ember egyelőre nem érti. Hol itt az összefüggés, és mennyiben válasz ez a feltett kérdésre?
Azután Jézus folytatja, és azt mondja: Vagy mit gondoltok, amikor a múltkor Siloámban ledőlt az a torony, tizennyolc embert maga alá temetett és ott lelték halálukat, azok gonoszabbak voltak a többinél, vagy ez Isten csapása volt? „Nem! Sőt, mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.”
Nem Isten akarja, hogy ilyen szörnyűségek történjenek. Az ember Isten nélkül csak ilyen világot tud teremteni. Isten szeretete azonban abban áll, hogy mint egy vészcsengőt, még ezeket a tragédiákat is felhasználja arra, hogy ha a szép szóra nem ébredünk fel halálos álmunkból, hátha felráz egy-egy tragédia, egy-egy katasztrófa. És ha nem ráz fel, akkor egyszer eljön az életünkben az a pillanat, amikor mi is ugyanúgy pusztulunk el.
Jézus tehát nem magyarázza meg az ilyen nyomorúságok okát, hanem rámutat ezeknek a céljára. Nem mentegeti Istent, de figyelmezteti az Isten nélkül élő embert, aki ezeket a szörnyűségeket okozza. Ha valaki erre a figyelmeztetésre odafigyel, az ébresztésre felébred, akkor fokozatosan eljut a helyes Isten-ismeretre, és helyesen fogja tudni értékelni még ezeket a szörnyűségeket is.
Egy lelkipásztor egy munkásgyülekezetben szolgált, ahol az egyik üzemben súlyos baleset történt. Egy szép szál erős férfire úgy zuhant rá valami súly, hogy eltörött a gerince, s megbénult. Amikor meglátogatta a lelkész, rettenetes ká-romkodásokba tört ki az az ember. Elzavarta őt durván magától. Hol volt a maga Istene, amikor velem ezt történt…?
Aztán voltak ott élő hitű munkások is, akik hűségesen látogatták ezt a megnyomorodott társukat, és lassan Jézushoz vezették őt. Ez az ember átadta a szívét az Úr Jézusnak, és békességet talált. Amikor ilyen állapotban meglátogatta a lelkész, éppen kint ült az udvaron a házuk előtt. Leült mellé a lépcsőre, és a beteg azonnal beszélni kezdett: úgy érzem, nem sokáig leszek már ezen a földön. Bizonyos vagyok abban, hogy az én Uram Jézus Krisztus, aki nekem bocsánatot adott minden bűnömre, vár engem az atyai házban. És ha én meglátom majd Őt, leborulok előtte, és megköszönöm, hogy eltörte a gerincemet. A lelkész óhatatlanul felszisszent, és megkérdezte: mit kö-szön meg neki? És akkor ő megismételte. Mert jobb nekem törött gerinccel bemenni a mennyországba, mint egészségesen mentem volna a pokolba.
Ide is el lehet jutni. Nem azért hálás, hogy ilyen baleset érte, hanem azért há-lás, amire ezzel is figyelmeztette őt az ő Megváltója. Őt, aki egyébként a halk szó-ra teljesen süket és érzéketlen volt, de ez a kemény vészcsengő felriasztotta a halálos álmából. Hol van ez a megdöbbentő mondat: „hálát adok majd neki azért, hogy eltörte a gerincemet” onnan, hogy: „milyen Isten az, aki ezt megengedi, vagy aki ezt teszi velünk, emberekkel?” Ez utóbbi mögött nincs igazi Isten-ismeret.
Aki ezt a furcsa mondatot, hitvallást el tudja mondani, az már tudja, hogy kicsoda Isten. Az megismerte a Jézus Krisztusban hozzánk lehajló Istent. Az megismerte azt a Jézust, aki eljött utánunk, kitette magát minden nyomorúságnak, ami miatt szenvedünk. A mienknél összehasonlíthatatlanul szörnyűbb szenvedést viselt el a kereszten, hiszen mind- annyiunk minden bűnének az ítéletét magára vette. Mi ezt el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett ez egy bűntelennek, aki soha bűnt nem cselekedett. Ő aztán igazán szenvedő volt. Azért, hogy amíg ebben az Istentől elfordult világban élünk, már itt is másként tudjuk hordozni a szenvedéseinket, és azok Istenhez vigyenek közelebb, és figyelmeztessenek sok fontos dologra. Meg azért is, hogy visszakerülhessünk az atyai házba, ahol az jellemző, amit a Jelenések könyvében így olvasunk: Letöröl az Isten az ő szemükről minden könnyet. Ahol nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, megaláztatás, nélkülözés, gyűlölködés, betegség, ahol az Isten tölt be mindent teljesen.
Addig pedig bűnbánattal tudomásul vesszük, hogy a magunk lázadása miatt ebben a világban sok szörnyűség történik. Fontos, hogy miattunk ne történjék, hogy mi ne okozzunk egymásnak véletlenül se szenvedést. De így is lesz részünk sok szenvedésben, meg tehetetlenül kell néznünk sokszor mások szenvedését. Isten azt a feladatot adta nekünk, hogy enyhítsük a kínokat, töröljük a könnyeket már itt is, — akkor is, ha tudjuk, hogy újabb és újabb könny fog fakadni azután is, ha letöröltük, mert ennyire tönkretettük ezt a világot.
Aki azonban tudja, hogy ki van az események mögött, hogy ki maradt ennek a világnak az ura, hogy ki az, aki mérhetetlenül szereti ezt a saját maga miatt szenvedő világot is, az másként szenved, másként tud könnyet törölni. Az túllát mindezen, és nem valami olcsó vigasz számára a mennyország, hogy majd egyszer mindez nem lesz…, hanem ez valóságos tartást, reménységet, békességet ad az embernek már most. Nemcsak ez a tudat, hogy majd egyszer eljön az, amikor mindez a rossz nem lesz, hanem az, hogy itt már együtt járhatunk azzal a Jézus Krisztussal, akit majd egyszer valóban úgy — ahogy ez a munkás mondta — színről színre megláthatunk, és megköszönhetjük neki még azt is, amivel talán kemény kézzel figyelmeztetett.
Jézus szavai szerint mindennek a gyökere a helyes Isten-ismeret. Azt az Istent kell egyre pontosabban megismernünk, aki valóban van, aki létezik, aki szeret minket, és aki megismerhető. Aki kijelenti magát a Szentírásban, aki egészen közel hajolt hozzánk Jézusban. Jézus mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát.” A helyes Isten-ismeretből helyes értékítéletek születnek majd. A helyes értékelés pedig megtanítja az embert másként hordozni a terheit, és hordozni sokszor még mások terhét is.
Gondolkozzunk ezeken a talán meglepő bibliai gondolatokon. Olvassuk el otthon még egyszer figyelmesen ezt a néhány verset is a Lukács 13-ból. És ha egyet lapozunk, ott kezdődik a Lukács 15, és a tékozló fiú példázatát ebből a szempontból végigolvashatnánk ma délután. Valóban, ki az oka annak, hogy az a gyerek majdnem éhen halt. Ki okozta ezt, az apja? Vagy mégis ő? És mégis az apja adott rá megoldást?
Engedjük, hogy kibontsa Isten Szentlelke ezeket az igéket. És ha szükséges valami korrekciót végrehajtani a gondolkozásunkon, engedjük, hogy Isten Lelke tanítson minket ebben a kényes kérdéskörben is igeszerűen gondolkozni.

Tegnap fiatalokkal beszélgettünk a napi igéről, és ez volt az aznapi igénk. Isten ennek a jól ismert történetnek olyan részleteit is megnyitotta, ami mindannyiunkat meggazdagított. Hadd adjam ezt most tovább a gyülekezetnek.
Azzal kezdtük, hogy számba vettük, kik a szereplői ennek a történetnek: Jézus, a tanítványok és a sokaság. És mit tudunk meg Jézusról, a tanítványokról és a sokaságról? Mindegyikről három-három fontos igazság ragyogott fel.
1.
a) Jézusról mindenekelőtt azt mondja ez a leírás, hogy az imádságból érkezett ebbe a csodába, és mihelyt vége volt, újra visszavonult imádkozni. „A tanítványokat maga mellé vévén, elvonult magányosan a Betsaida nevű városnak puszta helyére.” A történetünk után következő mondat így hangzik: „Amikor pedig Jézus magában imádkozott, vele voltak a tanítványok és megkérdezte őket.”
Az imádságból érkezett ehhez a feladathoz, ahol sok ezer embert jól tartott a nagyon kevésből, és utána azonnal az imádságba sietett. Ez keretezi be Jézusnak ezt a páratlan nagy csodáját, hogy az Atyával való beszélgetésből az Atyával való beszélgetésbe ment. Jézus sokszor kereste a magányt, hogy egyedül lehessen az Atyával. Az erőforrás az Atyával való közösség volt a számára. A tevékenysége abból táplálkozott, amikor nem tevékenykedett.
Jó lenne, ha ezt a — közhely számba menő — bibliai igazságot igazán a szívünkig engednénk, és minden nap újra megharcolnánk azért, hogy ez valóság legyen az életünkben.
Amikor Jézus Názáretben volt, csodálkoztak az Ő bölcsességén és az erőkön, amik belőle áradtak. Mióta a Lukács evangéliumát olvassuk most a kalauz szerint, itt is szinte minden oldalon találkozunk azzal, hogy erő származott belőle. Tanít az egyik zsinagógában, és az egész sokaság igyekezett hozzáérni, mert erő származott belőle.
Siet Jézus — már amennyire a sokaság engedi — Jairus házához, és útközben egyszer csak megáll, mert észrevette, hogy erő származott ki belőle — amikor a vérfolyásos asszony hittel megérintette a ruháját.
Itt is ez az isteni erő árad Jézusból. Öt lángos nagyságú lepényt adnak a kezébe meg két szárított halacskát, és ebből legalább tízezer embert jól tart, mert csak férfiak voltak ötezren. (Amikor nyilvánosan hallgattak valakit, akkor mindig elkülönültek a férfiak és az asszonyok a gyerekekkel.) De, ha ezren vagy akárhányan, — ennyi egy vagy két embernek, ha elég. Az Ő kezében csodálatosan megsokasodott. Senki nem tudta megfigyelni, hogyan. Őbenne a teremtő Isten munkálkodott ez alkalommal is. Mint ahogy a teremtésnek nem volta tanúja, és mint ahogy azt sem figyelhette meg senki, hogy Ő hogyan jött ki a sírból húsvétkor és pontosan mikor, csak azt lehetett megfigyelni (de azt sokan látták), hogy valóban meghalt, eltemették és a harmadik napon találkoztak vele többen az úton. De a feltámadását magát, nem tudták megfigyelni. Amikor Isten mint teremtő cselekszik, az titok marad az ember szeme előtt, csak a gyümölcsét, az eredményét láthatja.
Itt sem lehetett tetten érni, nem lehetett volna lefilmezni, hogyan csinálja, csak azt láthatták mindnyájan, mi történt. Hogy a szinte semmiből, az alig valamiből óriási sokaságnak, több falunyi tömegnek elegendő táplálék volt. Árad belőle az erő. Ennek a feltétele azonban ez volt, hogy csend előtte és csend utána. Az Atyára figyelés előtte, és az Atyára figyelés utána, és kapja az erőt, s amikor egy váratlan helyzetben szükség van nagy erőre, akkor árad belőle.
Azért fontos ennél a bibliai igazságnál újra és újra megállnunk, mert olyan korban élünk, amikor minden ez ellen dolgozik. A legtöbben alig tudjuk az időt félretenni arra, hogy nyugodtan figyeljünk Istenre. Sokan alig tudják megtalálni a csendet, mert ehhez csend kell. Mellesleg Jézusnak is ki kellett mennie a pusztába, hogy igazán elmélyedve imádkozhassék az Atyához.
Azonkívül belénk injekciózza ez a kor a teljesítményközpontúságot: tenni valamit, mindig valamit. Az a hasznos ember, aki tevékenykedik. Azonkívül a mi bűnös természetünk is sokkal inkább hajlamos arra, hogy én alkossak valamit, mint arra, hogy leboruljak a Mindenható előtt és engedjem, hogy Ő munkálkodjék bennem. Sokkal nyugodtabbak vagyunk, ha kézbe veszünk valamit és elintézzük, mint ha valamit rá kell bíznunk hittel Istenre: Uram, én ott úgy is tehetetlen vagyok, el sem ér a kezem odáig, de nagy békességgel várom, hogy te, ahogy ígérted, elvégzed.
Észre sem vesszük, hogy önmagunk így nagyobbra növünk a magunk szemében, mint amekkorának Istent látjuk. Az olyan bizonytalan, amit Ő ígért, és amit Ő magára vállalt. Az a biztos, amit én megcsinálok. — ez van a szívünk mélyén. Aztán mindenféle vallásossággal ez le van öntve. Belekeveredik egy kis hit is olykor, de ez az eltökéltség, ami Jézust jellemzi, hogy félretenni mindent, leborulni az Atya előtt, és csak reá figyelni… És ott mit csinálok? Figyelek rá, és engedem, hogy Ő elvégezze bennem azt, amit akar. Adjon jó gondolatokat, amiket sehonnan máshonnan nem lehet beszerezni. Adjon olyan békességet, ami megmarad akkor is, ha puskaporos lesz a levegő körülöttem. Adjon olyan bizonyosságot, belső stabilitást, ami ennek a kornak a szellemi viharai között biztos megállást biztosít az embernek. Felkészítsen olyan feladatokra, amik előtt enélkül teljesen tehetetlenül toporgok és használhatatlan vagyok. Az igazán nagy dolgok ebben a csendben történnek, vagy történnének, ha lenne bátorságunk újra és újra félretenni mindent.
Küszködünk ezzel sokan, és sok áldást is kapunk Istentől ebben a csendben, de a legtöbbünknek naponta meg kell harcolnunk ezért: valóban leboruljak Isten előtt, valóban Őreá figyeljek. Ott se én mondjam a magamét, hanem engedjem, hogy Ő beszéljen velem és cselekedjék bennem. Az Isten-dicsőítésnek az egyik formája ez. Maga ez a tény, ha valaki olyan nagynak látja Istent, és olyan őszintén tiszteli, hogy ennek érdekében elhagy valamit, félre tesz mást, biztosít erre időt, megkeresi erre az alkalmas helyet és eljut odáig, hogy valóban lecsendesedik belsőleg is: Ebből a csendből táplálkozik az erő.
Nos, ez az első, amit feltétlenül figyeljünk itt meg. Olyan szép ez a ritmus is, amit mutat ez a történet. Jézus elcsendesedik az Atya előtt, utána ad nagyon sokat az embereknek, aztán megint elcsendesedik az Atya előtt — mint a szívverés: összehúzódik, elernyed, összehúzódik, elernyed, és élteti az egész szervezetet. Mi aritmiás életet élünk. Csak összehúzódni tudunk, görcsölünk sokan, és ebbe megyünk tönkre. Isten újra és újra nagy türelemmel és szeretettel bátorít arra, hogy merjünk elcsendesedni.
b) A második, ami feltűnik Jézus tulajdonságai közül, hogy amikor megzavarja Őt a sokaság ebben a csendben — mert kilesték hova ment és utána mentek sokan —, akkor azt olvassuk: örömmel fogadta őket. Nem zavarja el őket, nem háborodik fel, hogy már magánélete sem lehet itt az embernek, nem panaszkodik, hogy ennyit sem engedhetek meg magamnak. Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért. Örömmel fogadja még azokat is, akik, meg kell mondani, tapintatlanul zavarják meg Őt az Atyával való csendben. De hát sok bajuk volt, sok nyomorúságuk volt. Hozták oda a betegeiket is, hozták a kérdéseiket is, és Ő örömmel fogadta őket.
Jó lenne, ha ebbe is, mint egy tükörbe belenéznénk, hogy hányszor felháborodunk, hogy éppen most szól a gyerek. Éppen akkor van neki ideje, meg gondja. Most kell becsöngetnie a szomszédnak, és éppen akkor szólal meg a telefon. Ez gyakran szokott lenni, hogy alkalmatlan időben, rossz helyzetben keresnek. Lehet, hogy akkor éppen nem tudunk rendelkezésére állni valakinek, de akkor is jó lenne ezzel a jézusi indulattal fogadni. Nem felháborodva, nem keserűen, hanem örömmel. Isten tudja, hogy nekem alkalmatlan, hogy ő most jött, és Ő sokszor így nevel bennünket, és így teszi pró-bára hitünket, meg a szeretetünket, hogy rosszkor is készek vagyunk-e segíteni.
c) A harmadik, amit megtudunk itt Jézusról, és ami ragyog ebben az egész történetben, hogy Ő minden tekintetben ura marad a helyzeteknek. Ez itt háromszor is ismétlődik. Először is jönnek a tanítványok és megmondják neki, hogy mit csináljon. Elcsodálkoztam a Megváltónak az alázatán. Türelmesen végighallgatja, hogy tanácsokat adnak neki, mit kellene ebben a helyzetben tennie. Ő már akkor tudja, hogy egészen más lesz a megoldás, és az nem megoldás, amit a tanítványok javasolnak, hogy küldd el őket, hogy gondoskodjanak magukról. Hol gondoskodjanak este a pusztában? Hol vegyenek kenyeret? Csak ők akarnak szabadulni ennek a nyomasztó terhétől. Mindenesetre részletesen elmagyarázzák Jézusnak, hogy mit kellene most tenni. Nem az lesz, amit ők mondanak, de nagy szeretettel végighallgatja őket, és nevelni kezdi őket, tanítani a tanítványait. Azt mondja: adjatok nekik ti enniük.
Aztán ura marad a helyzetnek akkor is, amikor előállnak a készlettel: van itt öt lepényke, meg két szárított hal. Egyikük hozzá is teszi mindjárt: de mi az ennyinek?! Ez igaz volt. Jézus azonban nem esik kétségbe. Nem legyint, hogy az semmi, hanem hálát ad Istennek és elkezdi osztani.
Elgondolkoztam: hogy is lehetett ez? Ötvenesével leültette az embereket. Csak az ötezer férfi száz csoport volt. Gondoljuk el, mekkora területen! A tanítványok felsorakoztak Jézus előtt. Nem tudom mit csináltak, talán tartották a kezüket, aztán megrakta a kezüket: egy oszlop lepény ott volt, te már mehetsz, vidd az egyes csoportnak. Jön a következő, azt is megrakja. Jön a harmadik, negyedik … Amikor az első visszatér, folytatódik. Egyre többen már esznek, de egy lepény kevés. Nem baj, jön az utánpótlás, van elég. S amikor már mindenki torkig van és jóllakott, még mindig van, de köszönjük, már nem kérünk. Akkor szedjétek össze a maradékot.
Ura a helyzetnek. Olyan kevés volt, s a maradék több lett, mint a kiindulási mennyiség. Itt a teremtő Isten cselekedett. Nemcsak a lelkükről gondoskodott, mert egész nap tanította őket, hanem a testükről is. Nemcsak egy keveset kaptak, hanem bőségesen kaptak. Ez Jézus.
A harmadik figyelmeztetés, hogy mennyire ura maradt mindig a helyzetnek: János leírja, hogy ennek a nagy lakomának a végén megindul a susmus: ilyen király kellene nekünk. Ez ad kenyeret ingyen, meg bőven, amennyi csak kell. Tegyük királlyá, ez ama próféta, akit megígért az Írás. Ő a Messiás. Ez eddig igaz volt, — de tegyük királlyá. Maga a gondolat is egészen furcsa, a megvalósíthatósága is vitatható. Mindenesetre indul az akció. És azt olvassuk: Jézus kiment közülük, elment ismét egy puszta helyre és ott imádkozott.
Azt gondolja az ember, hogy kézbe veheti Őt. Majd én királyt csinálok belőle. Nem kell csinálni, mert Ő az, Ő a királyok királya, csak nem úgy, és nem olyan király, mint ahogy mi gondoljuk, vagy mi szeretnénk. Ő nem fogja azt tenni soha, amit neki utasításként adni akarnak. Ő felette áll ennek a tömegnek és fölötte áll mindig mindenkinek és mindennek. Mindenki csalódik benne, aki azt gondolja, hogy ő tehet Jézusból akárkit vagy akármit.
Bekeretezi tehát Jézus munkáját az Atyá-val való mély közösség, onnan van az ereje. Amikor ebben megzavarják, örömmel fogadja őket. És ura marad minden helyzetnek. A szükségnek is, a kísértésnek is, hogy legyél király, a körülötte levők hitetlenségé-nek meg okoskodásának is. Mindent türelmesen meghallgat, végignéz és aztán isteni hatalommal oldja meg a nyomorúságot.
2.
Mit tudunk meg a tanítványokról? A tanítványoknak azt kell megtanulniuk, hogyan lehet megoldani a nyomorúságokat. Olyan szép az a folyamat, ahogy három lépcsőn végigvezeti őket Jézus. A kiindulásuk az: bocsásd el a sokaságot, hogy megszálljanak, és eledelt találjanak, mert itt puszta helyen vagyunk. Vagyis küldd el őket, hogy oldják meg ők a problémájukat. Kinek-kinek a saját gyomra korog, gondoskodjék valahogyan magáról. Küldd el őket, majd ők megoldják. Erre Jézus azt mondja: nem. Adjatok nekik ti enniük.
Akkor elkezd gondolkozni az ember. Szintén a János evangéliumában olvassuk, hogy Filep tanítvány számolni kezd, és azt mondja: körülbelül kétszáz dénár van a kasszában, de az semmi ennyinek. Ha mindért kenyeret vennénk, akkor sem kapnak egy keveset sem mindnyájan. Elindul emberi, horizontális, vízszintes síkon a tervezés, de áttevődött már őreájuk a teher. Jézus azt mondta: ti adjatok nekik enni. Nem küldjük el, hogy ők gondoskodjanak magukról. Mire a tanítványok gondolkozni kezdenek. Jó, akkor gyerünk neki, akkor a mi akciónk majd talán megoldja.
Hamar kiderül, hogy nem tudnák megoldani, és akkor segíti el őket Jézus a harmadik lépcsőre: miután vette az öt kenyeret és a két halat, a mennybe emelvén szemeit, megáldotta azokat, megtörte, a tanítványoknak adta, ők pedig a sokaságnak vitték. Ő oldja meg a nyomorúságot. Veszi azt a keveset, ami van, de azt oda kell adni neki. Hálát ad érte — ez mintegy ebéd vagy vacsora előtti imádság is —, és Ő adja aztán vissza a tanítványoknak. A tanítványok pedig elkezdik ezt az áldott ingajáratot. Üresen oda Jézushoz, megpakolva az éhesekhez. Üresen vissza Jézushoz, gazdagon megrakodva vissza az éhesekhez és így tovább. A tanítvány legfeljebb erre képes, többre nem. De erre képes. Ez csodálatosan szép szolgálat.
Jó lenne, ha mi is eljutnánk idáig. Minket is kísért sokszor az, ha valakinek a nyomorúságáról hallunk, hogy oldja meg valahogy. Az ő problémája. Vagy ha megmozdul az ember szíve, akkor elkezd gondolkozni: összeköttetések, mibe kerülne, mennyi időmet kell rászánni, kinek szóljak? Kétszáz dénár kevés erre. Megpróbáljuk megoldani mi, de már látjuk is, hogy nem tudjuk. Eljutunk-e oda, hogy odavisszük Jézus elé? S ezzel kezdjük: Uram, nem tudjuk megoldani, de hisszük, hogy van megoldás, és várjuk tőled. Tartjuk a kezünket, s ha adsz nekünk, akkor azt továbbadjuk másoknak.
Jó lenne, ha mások nyomorúságáról hallva, a gyerekeink jövőjére gondolva, az egyházunknak a sorsán elmélkedve, az országnak a jövendőjéért aggódva, mindjárt itt a harmadiknál kezdenénk. Onnan mindenképpen el kell jutnia egy hívő embernek, hogy menjen és oldja meg ő. Nem ez a jézusi lelkület. De azt is meg kell tanulnunk, hogy hiába gyürkőzünk neki: majd mi, — sokszor tehetetlenek vagyunk. Hinni azt jelenti: odaviszem Jézushoz azt a keveset, ami van, azt a problémát, ami van, és várom a megoldást. Aztán ami az én feladatom, azt én csinálom. Nem azt várták, hogy Jézus vigye oda mindenkihez. Ő használja a tanítványokat és boldog az a tanítvány, aki ilyen ingajáratban éli le az életét, hogy közvetít a mindenható gazdag Jézus és a segítségre szoruló nyomorultak között.
A tanítványokról tehát ezt tudjuk meg, hogy onnan indultak el: oldják meg az éhesek; és azon keresztül, hogy majd mi, de nem tudjuk, eljutottak oda, hogy majd Jézus. Mi pedig tesszük azt, amit mond nekünk.
3.
És mit tudunk meg a sokaságról? Nem sok szépet. Önző ez a sokaság. Tapintatlanok, figyelmetlenek. Eszükbe sem jut, hogy hagyni kellene a Mestert vagy a Megváltót, ki minek hitte Jézust, az Ő csendjében, az Atyával való beszélgetésben. Az az ő dolga, az magánügy, oldja meg, ahogy akarja. Most mi vagyunk itt. Hozzuk a betegeinket, a gondjainkat. Hozzuk a szomjas szívünket. Tanítson és gyógyítson. József Attila verse jutott eszembe: hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra. Mindenki mindent hagyjon abba, itt én vagyok a fontos. Velem foglalkozzanak, én most megérkeztem. Korán reggel a másik imádkozik, rászorulunk mindnyájan, de ki lehetne várni. Hát befejezi egyszer az imádságot. Annyira sürgős? Annyira! Az én dolgom mindig nagyon sürgős. Rajtam segítsen elsőnek!
Jó lenne, ha lelepleznénk magunkban ezt is, vagy ennek a maradványait, ha még vannak a szívünkben ilyen önző, figyelmetlen, tapintatlan törekvések. A magunk előtérbe helyezése, amikor nyomul az ember és nincs tekintettel a másikra. Sok családban egészen más lenne a légkör, ha megtanulnánk egymásra tekintettel tenni vagy nem tenni valamit.
Neki ma egy kicsit korábban le kellett feküdnie, mert holnap korán kell kelnie, akkor ne most este tegyem azt, ami hangossággal jár. Most kell azt feltétlenül megbeszélni, mikor neki is nagyon nagy baja van? Nem kellene inkább nekem is azzal foglalkoznom? Nem, mert nekem az én bajom a legnagyobb!
Jó lenne, ha engednénk, hogy Jézus kiemeljen ebből, hogy föléje emeljen a problémáinknak, s onnan magasabbról, az Ő szemével lássuk a többieket is, és tudjunk néha visszavonulni, magunkat visszafogni, várni, lemondani valamiről, ha a másik iránti szeretet úgy kívánja. Mikor minek van az ideje? Az egész nap ott volt még. Majd tanít Jézus, és majd meggyógyítja a betegeket, hagyjuk imádkozni. Nem! Megzavarják, körülveszik, követelik a magukét.
A másik, amit megtudunk a sokaságról, hogy csak élvezni akarnak. Hallgatni Jézust és gyógyulást kapni a betegeknek, utána megenni azt, amit a tanítványok odatesznek az ölükbe. Kapni, kapni, kapni, élvezni. Sehol nincs szó arról, hogy megköszönnék. Itt még arról sincs szó, hogy dicsőítenék az Istent, mint ahogy egy-egy gyógyulás után némelyeknek elállt szemeszája és akkor dicsőítették az Istent. Itt semmiről nincs szó. Jöhet minden, amit Ő adni akar. Ő azért van, hogy adjon, én meg azért, hogy elfogadjam. Ennek a maradványai is fel-fel bukkannak az életünkben. Jó lenne ettől megszabadulni.
Ott van az a harmadik is, amit megtudunk a sokaságról: akkor tegyük királlyá Őt. A mi királyunkká. És mi tesszük királlyá, tehát Ő el van kötelezve nekünk. Majd mi a háttérből próbáljuk irányítani. Micsoda istentelen gondolat ez! Mennyire nem ismeri Jézust az, aki ilyenre egyáltalán gondol. És mennyire nem ismeri el annak, aki Ő valójában. Mennyire más volt az, amikor valaki leborult előtte és Uramnak szólította, ahogyan csak az élő Istent szólították a hívő izraeliták. Aki felismerte benne az Istent és úgy tisztelte. Talán nem is volt különösebb mondanivalója a számára. Nem olvassuk arról a tizedik leprásról sem, aki visszament hozzá, hogy mondott volna valamit. Illetve azt olvassuk, hogy leborult és hálákat adott neki. Talán csak annyit mondott: köszönöm. És ez elég. Ez köti össze igazán a hívőt Jézussal. És a hit szeme előtt ragyog fel igazán az Ő nagysága, és utána másként folytatódik az élet. Ezek az emberek jóllaktak és hazamentek. Egy kis csoport meg csalódott, hogy nem sikerült királlyá tenniük Őt.
Isten őrizzen meg minket, hogy a sokaságban vegyüljünk el, amelyik önző, tapintatlan. Csak kapni akar, és irányítani akarja Jézust. Isten segítsen minket, hogy meghajoljunk előtte, és az Ő lelkülete irányíthasson minket. Legyünk mi is olyanok, mint Ő: a másikra tekintettel élni, adni, a másikért szívesen áldozatot hozni, alkalmatlan időben is örömmel fogadni, és bár csak tenne Isten mindnyájunkat egyre gazdagabbakká, hogy legyen mit adni. Ez a gazdagság a csendben születik.
Szeretném javasolni: gondoljuk végig, hogyan lehetne változtatnunk azon, hogy csak úgy egyszer-egyszer van igazán csendességünk, többnyire csak vágy marad az, hogy majd elkezdem valamikor. Hogyan lehetne megvalósítani, hogy az napi gyakorlat legyen? Hogy egészen közel juthassunk a mi Urunkhoz. Újra és újra felismerjük az Ő nagyságát, megerősödjünk a hitünkben, és legyen mit vinnünk az éhezőknek.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint ez az igeszakasz következik a mai napon. Ez a rész az, amiről sokan nem hiszik, hogy megtörtént, és nem hiszik, hogy így történt. Bizonyára itt közöttünk is vannak ilyenek. Bevallom, én hiszem azt, hogy ez is szó szerint a valóságot írja le és adja elénk, úgy, ahogy az megtörtént. Ezt nemcsak azért hiszem, mert ehhez hasonló történetek ma is megesnek sokféle formában, hanem azért, mert a Szentírást Isten igaz igéjének tekintem.
Miről van itt szó? Pusztán a tényekre hagyatkozzunk. Jézus átevez tanítványaival a Galileai tó keleti partvidékére, és a bárkából kiszállva egy ember jön elé. Az ember meztelen. Nem tűrt meg magán semmi ruhát már régóta. A teste csupa seb és sebhely. A másik két evangélium leírja, hogy éles kövekkel vagdosta magát időnként. Miért? Ez az ember rettegésben tartotta az egész környéket. Ön- és közveszélyes volt. Próbálták megfékezni, láncokkal megbéklyózni, de olyan emberfeletti ereje volt, hogy széttépte ezeket a bilincseket, láncokat és tovább rohangált a pusztában ordítozva. Éjszaka pedig nem házban lakott, hanem a sírboltokban húzta meg magát.
Jézus mindjárt látja, hogy ez az ember nem a maga ura. Az ördög rabságában van, démoni lélek tartja fogva. Azonnal parancsolja is ennek az őt megkötöző léleknek, hogy menjen ki belőle. Erre az ember leborul Jézus előtt, és ezt mondja: „Mi közöm hozzád Jézus, a magasságos Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!” Ki mondja ezt, ez az ember, vagy valaki más? Egészen nyilvánvaló, hogy nem ő mondja, csak nem tud már különbséget tenni sem a saját énje és az őt megszállva tartó démoni lélek között. A démoni lélek beszél belőle, beszélteti ezt az embert.
Aztán kiderül, hogy több démon is megkötözve, megszállva tartja ezt az embert, akiknek a számára egy pillanatig sem kétséges, hogy Jézus egyetlen szavára azt kell tenniük, amit akar. Ezért elkezdenek könyörögni és alkudozni. Mivel az az első pillanatban elhangzott, hogy Jézus kiűzi ezeket az emberből, nem is kérik, hogy hadd maradhassanak benne, mert Jézussal szembeszegülniük reménytelen. Azért könyörögnek, hogy ne kelljen elmenniük arról a vidékről. Ott legelészik egy nagy disznónyáj, engedje meg nekik Jézus, hogy belemenjenek a disznókba.
Valóban békésen legelészett ott egy nagy konda. Több falunak a malacait őrizték ott a pásztorok. Ezen a napon is ugyanolyan nyugodtak voltak, mint minden más napon. Egyszer azonban hirtelen megbolydul az egész konda, eszeveszett rohanásba kezdenek, futnak egyenesen a Galileai tó partja felé, és a magas fennsíkról belehullanak a vízbe és megfulladnak. A pásztorok mindent elkövetnek, hogy megfékezzék őket, de éppen úgy fékezhetetlenek voltak, mint ahogy az az ember is fékezhetetlen volt, akit próbáltak megkötözni.
Amikor híre ment ennek az eseménynek, és a kárvallott emberek körülállták Jézust, csodálkozva látták, hogy a rettegett vadember ott ül Jézussal szemben felöltözve. Tiszta a tekintete, és maga a megtestesült nyugalom. Mi történt itt?
A Biblia világosan leírja, hogy mi történt, csak komolyan kellene vennünk a Szent-írásnak azokat a leírásait is, amik meghaladják képzelőerőnket. A Biblia helyesebb megértése érdekében félre kellene tennünk végre a magunk téves elképzeléseit, hiányos ismereteinkből fakadó kételyeinket, korlátolt materializmusunkat. Komolyan kellene számolnunk a valóságnak azzal a másik nagy tartományával is, amit a Szentírás így nevez: láthatatlanok, amiket csak a hité-vel érzékel realitásnak, valóságnak az ember.
Mi történt itt? Pusztán a tényeket figyeljük meg. Egy ember szokatlan módon és hirtelen megváltozott pozitív irányba. Ugyanakkor egy csomó ott levő állat szokatlan módon és hirtelen megváltozott negatív irányba, és rájuk nem jellemző dolgokat cselekedtek, öngyilkosok lettek. Mi lehetett ennek az oka? Valami oka kell, hogy legyen. Különösen annak, hogy ez így egyidejűleg történt.
A Szentírás magyarázata ez: mivel az embert fogva tartó démoni lelkeknek szabadon kellett engedniük áldozatukat, Jézus engedélyével beköltöztek, áttették a székhelyüket ezekbe az állatokba, és azért viselkedtek így. Na de erre, egy pusztán termé-szettudományosan művelt, de a szellemiekben műveletlen ember azt mondja: ki látta ezt? Hol röpködtek ki micsodák az emberből és mentek át a disznókba? És ugyebár, amit nem lát az ember, az nincs. — Vajon ki látja azt, hogy mondjuk egy épület egyik részét feszültségmentesítik, és egy másik részét feszültség alá helyezik? Hol röpködött ki az áram az egyik vezetékből és repült bele a másikba? Senki nem lát semmit, csak az látszik, hogy amott a lámpák elaludtak, emitt meg hirtelen felgyulladtak. Mitől? Attól, hogy feszültség alá helyezték.
Ugyanez történt ebben az esetben is. Az embert kénytelenek voltak szabadon engedni, elhagyni az őt fogva tartó démoni lelkek, a disznókat meg hatalmuk alá kerítették, és ezért viselkedtek úgy, ahogy maguktól soha nem cselekedtek volna. Itt valóságos erők működtek, amik valóságos cselekedetekre kényszerítették azokat, akik a hatásuk alá kerültek. Az, hogy ezt sokan nem hiszik, nem változtat azon, hogy ezek az erők és személyek léteznek és működnek ma is.
Aki figyelemmel kíséri a külmisszióban zajló eseményeket, és szokott olvasni beszámolókat a misszióban dolgozóktól, az tudja, hogy a vaskosan pogány környezetben, ahol démontisztelet, vagy a démonoktól való rettegés uralkodik, ott ugyanilyen történetek ismétlődnek ma is. Jézusnak a szabadító hatalma is ugyanígy lesz nyilvánvalóvá. Az ördög nem változik, sem az ő szándékai, csak a csomagolást változtatja, hogy mindig a kornak megfelelően tudja álcázni a csalétkeit, a rontását, és így tudjon minél többeket becsapni. A célja mindig ugyanaz marad: emberek elpusztítása, az élet rombolása, értékek megsemmisítése, közösségek felbomlasztása a házasságoktól a nemzetközi szövetségekig mindenféle szinten.
Az sem változik, hogy ma is ugyanilyen tehetetlenek vagyunk ezekkel a démoni erőkkel szemben, mint amilyen tehetetlenek voltak azok, akik meg akarták kötözni ezt a gadarai megszállottat, vagy meg akarták menteni a pásztorok a megvadult kondát. Tudniillik fizikai eszközökkel próbálunk megfékezni szellemi erőket és lényeket, és ez mindig nevetséges kudarcra van kárhoztatva.
Egyedül Jézusnak van fölényes hatalma ezek felett. Még alig jelent meg, már elkezdenek könyörögni ezek a tisztátalan lelkek. Csak annyit mondott: menj ki az emberből! — és már térdre borulnak előtte. Tudják, ki előtt borulnak le: „Mi közöm hozzád Jézus, a magasságos Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!” Világos Jézusnak az erőfölénye, és az, hogy Ő szabadítanak jött. Jézus ma is ugyanilyen szabadító.
Tudom, hogy sokan vagyunk itt, akik elmondhatjuk a magunk szabadulására gondolva Pál apostol szavait: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétségnek hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneink bocsánata.” [Tanuljuk meg mindnyájan könyv nélkül, s kívánom, legyen mindannyiunknak személyes tapasztalatunk is (Kol 1,13-14)]
Ezek a sötét erők ma is működnek, ügyesen álcázva magukat. Az áldozataikkal nap mint nap találkozunk, talán mi is közéjük tartozunk. Megpróbáljuk minden mó-don titkolni vagy megmagyarázni, vagy elfelejteni, de gyötörnek bennünket, és aki engedi, hogy Jézus mint Szabadító lépjen be az életébe, az boldogan megtapasztalja, hogy neki ma is van hatalma ezek felett.
A nagyon sok történetből, amit sajnos el tudnék mondani, egyet hadd említsek csak példaképpen. Egy fiatalasszonyt a barátnői elhívtak egy spiritiszta összejövetelre. Néhány alkalommal ott volt velük. Hitte is, meg nem is, aztán nem látta értelmét, és elmaradt. Az egyik délután azonban különös félelem fogta el. Alig várta, hogy hazajöjjön a férje a munkából. Szinte alig tudott megmaradni egyedül a lakásban. Aztán néhány nappal később úgy látta, sötét alakok ugrálnak estéként az udvarukon, és egyszer-egyszer mintha az elhunyt édesanyja nézne be az ablakon egy pillanatra. Az őrület határáig jutott. A férje türelmes ember, szereti őt. Mentek orvostól orvosig. Sokféle kezelést megpróbáltak, a helyzet azonban nem javult. S akkor valaki elhívta őt egy keresztyén gyülekezetbe. Ott hallgatta az igét, és a lelkigondozó elmondta neki, mit tanít erről a Szentírás, és mi ennek a megoldása. Lassan kinyílt a szeme, megnyílt a szíve, és egy alkalommal hittel behívta Jézus Krisztust az életébe, tőle kérve bocsánatot minden bűnére, és tőle kérve szabadulást ebből a megkötözöttségből. A félelem megszűnt, azóta sem jött vissza, és minden gyötrő jelenségnek vége szakadt.
Ez a történet nem az orvostudomány kritikája és nem az orvosokat akarja sértegetni. Pusztán arra figyelmeztet, hogy komolyan kellene vennünk, hogy vannak olyan félelmek, fóbiák és kényszerességek, amiknek testi okai vannak, és vannak olyanok, amiknek démoni okai vannak. És ez utóbbira nem hatnak a gyógyszerek. Ez utóbbiból csak szabadulni lehet, a szabadító Jézus Krisztusnak van hatalma erre. De neki van! Abban az esetben, ha valaki nem csupán a tüneteinek a kellemetlenségeitől szeretne szabadulni, hanem teljes szívével odafordul a szabadító Jézushoz, megalázza magát előtte, a többi bűnét is megvallja, és tő-le kér bocsánatot, megtagad minden olyan hatást, ami őt az ördög részéről érhette, és elkötelezi magát Jézus mellett. Ezzel elvágta azokat a kötelékeket, amik a rabtartóhoz fűzték láthatatlanul, de valóságosan, és elkötelezte magát Jézus mellett önként és hittel, aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa.
Ez azonban nem játék. Ezzel nem lehet kísérletezgetni, hogy megpróbálom. Ez a mindenható és minket szerető Úr Jézus Krisztusnak a csodája, az Ő hatalmának a tette, amit ráadásul egyedül sem lehet általában elvégezni — mint ahogy a legjobb sebész sem operálja meg saját magát, sok esetben fizikálisan is képtelenség lenne, hanem kell hozzá valaki —, ehhez kell egy hozzáértő lelkigondozó és kell az a bizalom Jézusban, hogy Ő tud megoldást adni.
Ez nem ördögűzés, ez Jézus segítségének az igénybevétele. Itt nem az ördöggel foglalkozik sem a lelkigondozó, sem az, aki szabadulni vágyik. Itt végre Jézus előtt borul le egy ember, és tőle kér megoldást, új kezdést, új életet.
Sok példát lehetne még elmondani, erre azonban most nincs időnk. Itt a megterített úrasztalánál ma különös becsületességgel meg kellene vizsgálnunk, hogy vajon nem szorulunk-e mi is ugyanilyen szabadításra. Kevesen lehetnek közöttünk, akik teljesen mentesek minden ilyen hatástól, hiszen ez a bűn az, amikor valami módon az ördöggel kapcsolatba kerül egy ember, ami három-négy nemzedéken keresztül is éreztetheti a hatását. Valaki más került vele kapcsolatba, de mivel ez azt jelenti, hogy gyűlöli az ilyen az Istent, Isten azt mondja: három és négy nemzedéken keresztül megérzi az illető ennek a következményeit. Ez a bűn az, amit már nem tekint bűnnek a közgondolkozás. Amit egyenesen reklámoznak az újságok, a televízió, a rádió. Amit árulnak minden utcasarkon, amit ártatlan szórakozásnak tüntet fel ma az ördög, és a műveltségére oly igen büszke ember nem veszi észre, hogy tudatlanságból az ördög rabságába kerül, hiszen mindenféle babonaság, ezoterika, az ún. paranormális képességekkel való foglalkozás, az ún. alternatív gyógymódok többsége ilyen rabságba kergetheti az embert. Csak akkor veszi észre, amikor már a következményei miatt szenved. A következményeivel azután szaladgál fűhöz-fához, és ezekre sem talál sokszor gyógyszert. Az okot magát meg végképp nem tudja megszüntetni, különösen, ha nem is látja, vagy nem akarja látni azt.
Visszatérve a történethez, azt olvastuk, hogy ennek az embernek rendkívüli ereje volt. Emberfeletti erővel tudta széttépni még a láncokat is, amikkel megkötözték. Ó hány példa van erre ma is! Hányan vannak, akik egyenesen büszkék arra, hogy van valami emberfeletti képességük. Ez soha nem Istentől van. Senki örüljön neki, hogy előre megérez mindent, hogy mi fog történni.
Ismertem valakit, aki pontosan megmondta előre, hogy ki fog érkezni hozzájuk és miért jön. Amikor megtért ez az ember, elveszítette ezt a képességét. Fényes bizonyítéka annak, hogy nem Istentől kapott ajándék volt az, hanem valami ördögi adomány, amitől Isten megszabadította őt.
Olvasunk a Bibliában is egy jóstehetséggel megvert kislányról, aki Filippiben, mikor Pál apostolék megérkeztek oda, elkezdte kiabálni, hogy ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, és az üdvösség útját hirdetik nektek. Színtiszta igaz volt, amit mondott, ráadásul még reklám is lehetett volna Páléknak, és Pál mégis elhallgattatta, mert nem az Isten Szentlelke mondatta vele ezt, hanem ördögi adománya volt, és attól meg kellett szabadulnia.
Ne sajnálja soha senki, ha ilyesmit azért veszít el, mert Istennel kapcsolatba került. Minden életellenes erő mögött bizonyosak lehetünk abban, hogy ma is ez a láthatatlan hatalmasság, az ördög áll. Oly sokszor tapasztaljuk a lelkigondozásban, hogy ma is ugyanazt teszi, ami itt le van írva: embereket arra késztet, hogy valami módon kínozzák magukat, vagy egymást. A pusztába kergeti az embert a szó mindenféle értelmében. Elszigeteli másoktól, elmagányosodik, szembefordítja a többiekkel, a kétségbeesésbe hajszolja, és csakugyan csupán a szabadító Krisztus tud kimenekedést adni ebből.
Ebben viszont mi egészen bizonyosak lehetünk, hogy Jézus ma is hatalmasabb. Ő sokkal erősebb, és boldog ember az, aki Őhozzá tud folyamodni.
Még arra a kérdésre keressünk választ, miért engedte meg Jézus, hogy elpusztítsák a kondát ezek a tisztátalan lelkek? Két magyarázata is van ennek.
Az egyik, hogy egészen nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy a hitetlenek is kénytelenek legyenek látni, hogy itt valami történt: az egyik megszabadult és ott ül felöltözve, értelmesen, józanul, a másikat meg tönkretette — kicsoda, micsoda? Miért őrültek meg a malacok, mikor ez nekik nem szokásuk, hogy ilyet tegyenek? Valami mégis csak történt, és a hitetlen ember látni akar, hát akkor — lássa! Ha látni akarja, hogy mit pusztít az ördög, akkor Isten néha engedi látnunk, hogy ezt tudja csinálni.
A másik magyarázat pedig az, hogy Jézusnak az ember mindennél drágább. Egyetlen ember szabadulása és üdvössége fontosabb neki, mint több falu malacai együttvéve. Az is nagy érték, és azoknak az embereknek az sokat jelentett, de mi annyira beszűkülten materialisták vagyunk, hogy csak malacokban tudunk gondolkozni. Jézus azonban emberben gondolkozik. Néha drasztikusan a lelkiekre irányítja a figyelmünket, amely figyelem megkötözötten a testiekre koncentrál mindig. Itt látványos volt, hogy neki milyen fontos az ember. Egyetlen ember is. Egy ilyen reménytelen helyzetbe sodródott ember is, akiről már mindenki lemondott, talán ő maga is magáról.
Ha valahol, itt a megterített úrasztalánál különösen időszerű említeni, hogy ennyire fontos volt Jézusnak minden ember. Te személy szerint is, meg én is, hogy még az életét is odaadta azért, hogy mi megszabadulhassunk abból a sokféle kötelékből, amiben nélküle vergődünk. Ez a falat kenyér és korty bor az Úrnak halálát hirdeti. Olyan komoly dolog ez, hogy Jézusnak bele kellett halnia abba, hogy legyen szabadulás a számunkra. Viszont, mivel Ő elszenvedte Isten ellenünk való igazságos ítéletét, ezért készen van a szabadulás mindannyiunk szá-mára. Készen van a bocsánat, és valóban csak a hit kezét kell kinyújtanunk, hogy az egészen a mienk lehessen.
Az előbb a Kolosséi levél első részéből idéztem, most hadd fejezzem be a második részből vett idézettel: „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalt aratott rajtuk.” (Kol 2,14-15)
Az ördögnek és minden seregének a veressége és Jézusnak a győzelme a golgotai kereszten hirdettetett ki. Véglegesen legyőzte ezeket a sötét erőket. Őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk. Nem nekünk kell ezek ellen hadakoznunk. Nekünk a győztes Jézus Krisztusba kell kapaszkodnunk, az Ő közelében védve leszünk, csak hozzá kell ragaszkodni.
Végig lehet járni az életet úgy is, hogy az ember becsukja a szemét, aztán vagy belelép egy gödörbe, vagy nem. Vagy kificamodik a bokája, vagy megúszta. Lehet úgy is, hogy kinyitja a szemét, komolyan veszi a láthatókat, de komolyan veszi a valóság másik nagy tartományát, a láthatatlanokat is. Meri hinni mindazt, amit Isten nekünk világosan elmond azért, hogy minél kevesebb balesettel járjuk végig az utat, és végül megérkezzünk a célba.
Boldog ember az, aki az erősebb Jézusba, a szabadító, a győztes Jézusba kapaszkodva, Őt követve jár.

Közös tapasztalatunk, hogy egyre többet kell szenvednünk a közöny különféle megnyilvánulásai miatt. Egyre gyakrabban hallunk szomorú történeteket arról, hogyan hagyják teljesen magukra gyermekeiket szü-lők, hogyan fordulnak szembe kegyetlenül egymással házastársak, akik valamikor szerelmet vallottak egymásnak, hogyan hagyják rideg közönnyel magukra a család öregjeit. Egyáltalán a hétköznapokban is rohamosan nő az egymással szembeni érzéketlenség, sőt olykor tudatos kegyetlenség. Egyre több a cserbenhagyásos baleset is. Mi az oka ennek?
Aki mentegetni akarja magát és a társadalmat, azt mondja: fáradtság. A túlterhelt és agyonhajszolt embernek nem marad energiája észrevenni a másik baját, és mivel mindig siet, nincs ideje foglalkozni vele. Mások azt mondják, hogy éretlenek vagyunk lelkileg, és egyszerűen észre sem vesszük, hogy a másiknak mi a problémája.
Valóban, sokan vannak, akik nem tudnak olvasni a másiknak az arcáról vagy a szeméből. Fogalmuk sincs, hogy mikor mi zajlik le egy embernek a lelkében. Fel sem fogják, hogy ott mellettük valaki most kényes vagy nehéz helyzetben van, és éppen ők sokszor egész kicsi áldozattal is, segíthetnének rajta.
Ez önmagában is nagy baj, hogy sok ilyen lelkileg éretlen felnőtt van, de talán még ennél is nagyobb baj, amikor nem akarjuk észrevenni. Amikor merőn néz kifelé a villamos ablakán az, akinek át lehetne, vagy át kellene adnia a helyét. Amikor elfordítja a fejét az, aki egy pillanat alatt észreveszi, hogy ott most neki kellene segítenie. Ez az utálatos képmutatás, gyáva lustaság, önzés, nagyon sokszor oka a közönynek és az amiatti mulasztásainknak.
Van azonban egy olyan jelenség is, ami miatt az utóbbi időben egyre többen közönyössé válnak, ez pedig az: cserzetté válik a lelkünk. Olyan sok erőszakot, hazugságot, élet elleni kegyetlenséget látnak sokan már gyermekkoruktól kezdve, hogy megszokják a tragédiákat. A televízió, a videók, sok számítógépes játék cserzetté durvítja a lelket már gyermekkortól kezdve.
Ezek a szörnyűségek feltesznek egy torzító szemüveget az emberekre, és lelkiképpen színvakokká válnak. Nem látják pirosnak a vért, nem látják feketének a gyilkos kezet. Egyáltalán nem látják azt, ami történik, csak valami színjátékot szemlélnek. Aztán a való élet tragédiái is játéknak tűnnek a számukra, aminek ők csak nézői, és nem kell, hogy segítő résztvevőivé váljanak. Kü-lönös, ha aztán velük történik valami hasonló, akkor meg mértéktelenül fel vannak háborodva, és nem értik, hogy ez hogyan eshetett meg.
Van tehát egy ilyen jelenség, hogy a bajba jutottnak nézőivé válunk, és nem segítőivé. Ebből következik, vagy ezzel rokon az is, amikor sokszor a gyilkosnak drukkol a néző, és nem az áldozatnak. Ez aztán oda vezet, hogy már nem rendíti meg a szívünket semmi, már nem tud meghatódni, elérzékenyülni az ember semmin, már nem ismeri, hogy összeszorul a szívem valaminek a láttán, mert kőszívű emberekké váltunk.
Az élet pedig végzetesen intézményesedett körülöttünk, ami egyebek között azt is jelenti, hogy bármi baj történik, majd elintézik a mentők, a rendőrség, az illetékesek, mindenesetre mások. Elvégre ezért fizetjük az adót, nem? — ez a jelszó, és a személyes felelősség alól felmenti sok ilyen ember magát még akkor is, ha miatta és mellette a házastársa szenved, a gyermekei mennek tönkre, és az öreg szülei pusztulnak bele. Nem is látja sokszor, hogy ennek ő lenne az oka. Egyáltalán nem lát, csak magát érzékeli. Nincs irgalmas szeme.
Itt a fasorban történt meg egyszer, hogy egy idős néni elesett. Sáros, csúszós volt az út. A kis szatyorkájából szétgurult az a néhány alma. Utána ment egy anyuka a kisfiával. A kisfiú tágra nyílt szemekkel szemlélte az eseményeket. Azt mondja az anyukának: nézd, milyen érdekes, fel akar kelni a néni. Azt mondja az anyuka: gyere onnan gyorsan, még sáros lesz a ruhád. A gyerek nem értette, mitől lenne sáros a ruhája, végig is nézett magán, de szót fogadott és mentek tovább.
Még a gondolatát is elhessegeti az anya, hogy netalán eszébe jut a kicsinek, hogy segít, és az a fontos, hogy ne legyen sáros a ruhája. Az nem számít, hogy valaki elterült a sárban.
Lerobbant valakinek az autója. Egy ideig küszködött vele, aztán segélykérően ott állt mellette. Néha bátortalanul még intett is, hátha megállna valaki. Jött egy ugyanolyan márkájú autós. Észrevette már messziről, hogy a kollega áll, és elkezdett gondolkozni. Megálljon, ne álljon, segítsen, ne segítsen? De vezetés közben túl sokáig nem lehet spekulálni. Végül is úgy döntött, nem áll meg. Kikerülte, mentek tovább.
Azt mondja a felesége: apa, ez a gyerek matektanára volt, meg kellett volna állni. És akkor sajnálta, hogy nem állt meg, mert milyen jól jött volna ez a következő dolgozatírásnál.
Figyeljük, nem azért akar segíteni, mert segítségre szorul a másik, hanem akkor segít, ha megéri. Egyfajta zsarolás lett volna ebből.
Az előbbi történet szép folytatása az volt, hogy a gyerekes anyuka után jött egy négygyerekes család ott a járdán. S mielőtt még mi a néninek segíthettünk volna, a két nagyobb gyerek, mondás nélkül kezdte összeszedni a szétgurult almákat. A legnagyobb a sártól le is mosta a vizes fűben az almát. Az apuka a karján ülő kicsikét letette, felemelte a nénit, rendbe tették a ruháját. Megkérdezte, hol fáj, hol ütötte meg, nem tört-e el valami, és szépen elkezdték kísérni. Valószínű, hazakísérték.
Erről beszél alapigénk. Irgalmas szem. Különös jelzős szerkezet ez. Olyanról szoktunk hallani, hogy valakinek sóvár szeme, parázna szeme, irigy szeme van, de mi az, hogy irgalmas szem? Az, amiről itt olvastunk. Az irgalmas szemű ember észre veszi a másikat, meglátja a másik szükségét, pl. itt azt, hogy éhes, és azonnal ad neki a kenyeréből. Ez az irgalmas szem. A látvánnyal kezdődik, de jellemző, hogy lát, és azt látja meg, ahol szükség van segítségre. A látvány megmozdítja a szívét, mert neki nem kőszíve van, hanem mozdítható, érzékeny szíve, a szíve meg mozdítja azonnal a kezét. Megteszi azt, amit kell, és ezzel be is van fejezve. Nem vár érte ellenszolgáltatást, nem vár elismerést és dicséretet sem. Az irgalmas szemű emberek azonnal el szoktak tűnni, mihelyt megtették azt, amit ott meg kellett tenniük. És miért éppen ő ad a kenyeréből? Mert ő vette észre, hogy a másiknak nincs, neki meg van. Ilyen egyszerű!
Nem rokona, nem fizet érte, nem éri meg neki, de ilyen ostobaságok eszébe sem jutnak annak, akinek Isten irgalmas szemet ad. Ide egyszerűsödik a dolog: meglátom a másik baját, segítek, ha tudok, és megyek tovább a dolgomra. A Szentírásban sok szép példa van erre.
Az irgalmasságnak mindig az a rugója, hogy szüksége van rá valakinek, s ennyi neki elég. Az irgalmas samaritánusról mondott örök szép jézusi példázat pontosan erről beszél. Nem mérlegeli, hogy ellenséges néphez tartozik, meg nem kerülök-e én is bajba, miközben segítek. Én leszek a következő, akit félig agyonvernek, hogyha ott leguggolok. Menjünk innen minél gyorsabban! Egyet lát: itt valaki nagy bajban van. Rajtam kívül nincs itt senki, aki segíthetne. Akkor álljak meg, kerül, amibe kerül, — nem véletlenül említi Jézus, hogy olajat és bort töltött a sebeibe. A legdrágább dolgokat használja ott fel. De semmi nem számít, csak az, hogy segítsünk azon, aki segítségre szorul.
Aztán mivel őt nem hagyhatta ott, még elviszi a vendégfogadóba. Még pénzt is ad a fogadósnak, pedig se rokona, se ismerőse az, akin segíteni akar, s utána szépen elmegy. De még hosszabb távon is gondoskodik. Azt mondja: ne sajnáld tőle, azon ne múljon, hogy ez a pénz kevés lesz, visszafelé megadom neked. Csodálatos, hogy Jézus ezt a képet elénk rajzolja. Ilyen az irgalmas lelkület. Azt olvassuk itt, hogy az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek.
Miért van kevés irgalmas szemű ember? Valószínűleg azért, mert kevesen kapnak irgalmasságot. Aki egyszer megtapasztalja, mit jelent egyedül ott állni egy nagy baj kellős közepén, amikor egyszer csak mellé lép valaki, megoldja a problémát, és mosolyogva távozik, annak az embernek könnyebb lesz irgalmasnak lennie. Hát még, aki az Isten irgalmasságát tapasztalja meg! Aki átéli, mit jelent egy egész elrontott élet minden bűnére bocsánatot kapni Istentől, a teljes lelki tehetetlenségből mit jelent kiemelkedni úgy, hogy egy hatalmas kéz az ember hóna alá nyúl, és közben lelket is önt belé, sőt az Ő Szentlelkét önti belé, és talpra állítja, célt ad neki, és kíséri. Aztán megtanítja önállóan járni, de előtte megy és vezeti. Az ilyen embernek sokkal könnyebb lesz irgalmasnak lennie.
Tulajdonképpen nem is az ilyen ember lesz irgalmas, hanem ez az Istentől kapott mérhetetlen mennyiségű és minőségű irgalom egyszerűen átárad rajta. Megtanul úgy nézni másokra, ahogyan őreá nézett a mindenható, irgalmas Isten. És telik neki. Bőven lesz irgalom a szívében, és könnyű lesz továbbadnia.
Jézus Krisztust pontosan ez jellemezte és jellemzi ma is. Csak két ismert jelenetre hadd emlékeztessem a testvéreket. Egyszer szintén egész nap dolgozott, tanított, gyógyított, démonokkal harcolt, még este is fáradtan, és ahogy nem szűnt meg hozzá seregleni a nép, hozták a betegeiket, ezt olvassuk: „Amikor látta ezt a nagy sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mt 9.)
Már igazán magával törődhetne. Elfáradt. Enni sem volt idejük, és jönnek, nem szűnik meg a nyomorúság áradata, Ő azonban nem szűnik meg segíteni, sőt egyre jobban összeszorul a szíve — ez a kifejezés van itt —, megmozdulnak a belső részei (betű szerint lefordítva az irgalmas szót a Bibliában), mert nemcsak azt a nyomorúságot látja, ami ott van a szeme előtt, hanem látja ezeknek az embereknek a végzetes elesettségét, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét. Azt az erőtlenséget és jövő nélküliséget, ahova az ember Isten nélkül került, összeszorul a szíve, és annál inkább megerősödik küldetésében, hogy ezen az emberiségen segíteni kell: kerül, amibe kerül, még ha az Ő tiszta, bűn nélküli életébe kerül is, és iszonyatos lelki és fizikai szenvedések árát kell is fizetni. Semmi ár nem nagy azért, hogy ezen az elesett emberiségen segíthessen. Ez az irgalmasság.
Vagy egy másik esetben. Olyan jellemző, mert egymás mellett van az emberi és jézusi. Egész nap tanítja a sokaságot étlen, szomjan. Estefelé már nagyon megéheznek és jönnek a jószívű tanítványok egy egészen irgalmasnak látszó ötlettel, hogy: küldd el az embereket, hogy vegyenek maguknak kenyeret. Hol? A pusztában voltak. És mikor? Este van. Miből? Jézus azt mondja: nem, adjatok nekik ti enni. Ezen meglepődnek, és meg is ijednek. Az egyikük azonnal elkezd számolni, hogy hányan is vannak, mennyi kenyér kellene, mennyibe kerülne. Hát annak a töredéke sincs itt nálunk! És akkor szaporítja meg Jézus azt a néhány kenyeret és halat, és sok ezer embert jól tart belőle.
Ez a jézusi szemlélet: ti vettétek észre mások nyomorúságát, akkor ti segítsetek rajta! Na de nem tudunk! Az ember erre képtelen és tehetetlen, ezért hárít: küldd el őket, hogy vegyenek. Jézus pedig képes, és ezért vállal. Figyeljük meg, milyen sokszor hárítunk, ha valami segítésről vagy feladatról lenne szó, gyorsan keresünk valami magyarázatot, hogy miért nem fogjuk ezt most megtenni, vagy miért nem a mi dolgunk ez. Jézus pedig csendesen vállal, még azt is, amit nem kérnek tőle. Ezek az emberek nem mondták: adjál vacsorát. Azt is adja, amit nem kérnek. Miért? Mert szükségük van rá, és ez elég ahhoz, hogy az irgalmasság megmozduljon.
Az ember hárít, Jézus vállal. Az ember próbálja lerázni magáról az irgalmasság cselekedeteit, Jézus pedig magára veszi. Magára vállalja, még azt is, ami nem lenne a kötelessége, amit nem is várnak tőle, amire nem is gondolt senki, de amire szükségünk van. Ilyen a mi Urunk, és így adott Ő példát az igazi irgalmasságra is. Ez csalt az Ő szemébe könnyeket virágvasárnap, amikor azok miatt sírt, akik Őt elvetették, megvetették, és a halálát készítették elő. Mert az irgalmasság mindenkire árad, még a rosszakaróra és az ellenségre is.
Jézus Krisztus ma is ilyen. Akik Őt ismerjük, elmondhatjuk: ebből élünk. Akinek van irgalmas szeme, abban ez a Jézus Krisztus él. És minél inkább megerősödik és kibontakozik egy újjászületett emberben Jézus természete, annál inkább nyitva lesz a szeme mások bajának a meglátására. Annál készebb arra, hogy segítsen vagy közbenjárjon, ha ő nem tud segíteni, és szerezzen segítséget.
Olyan sok szép példát látunk erre a csendesheteinken, amikor valakinek kinyílik a szeme, és nemcsak a megváltó Krisztust látja meg és hívja be hittel az életébe, hanem abban a pillanatban kezdi észrevenni a segítségre szoruló embertársait is. Ott mindjárt lesz szeme észrevenni egy másik szomorú arcút, lesz szeme észrevenni az el nem végzett feladatokat, örömmel végzi a hálátlan feladatokat is. Belül történt valami változás. Jézus irgalma beáradt a szívébe, és a bűnbocsánatot nyert ember irgalmas lesz másokhoz. És ezt nem „csinálja”, ez nem program, amit teljesíteni akar, ez a természete lesz, és egyre inkább a természetévé válik.
Nyilvánvalóan nem tudunk a világ minden nyomorúságán segíteni, de akikért Isten felelősekké tett, legalább ott kérjünk tő-le irgalmas szemet azok iránt, akikkel egy fedél alatt élünk, akikkel nap mint nap találkozunk. Kérjük el az irgalmas szemet a családunk tagjai iránt, akárhogyan viszonyultak is eddig hozzánk. A közvetlen munkatársak iránt, a házban lakók iránt. Adjon Isten nekünk irgalmas szemet egy-egy váratlan alkalmi találkozásnál, vagy egy-egy hír hallatán. Kérdezzük Őt: Uram, az én dolgom az, hogy itt tegyek valamit? Az én dolgom, hogy keressek segítséget, vagy hagyjam ezt másra, nem kell fontoskodnom? Az irgalmasság nem fontoskodás, az irgalmasság meggyőződéses, csendes és áldozatos szolgálat.
Az áldásról is beszél itt az ige. „Az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek.” — Ez a jutalma. Jutalma az áldás. Mi az áldás? Valami olyan érték, amit Isten a mi munkánk nélkül ad. Áldás az, amikor az eredményeink nemcsak az erőfeszítéseinktől függnek. Végzem a munkámat, végzek erőfeszítést, és annak meglesz valamilyen eredménye. De végső soron annál sokkal többem lesz. Miért? „Mert szerelmesének álmában ád eleget.” — Ez az áldás.
Azért nem hagyom abba a munkát, mert azt nekem végeznem kell, de Isten is végzi a maga ajándékozó munkáját, és néha meglepetés-csomagokat tesz le az út szélére, rajta az én nevem. Nem érdemeltem, nem tettem érte semmit, de meggazdagít. Érezteti velem az Ő gazdagságát és gyengéd szeretetét. Aztán figyeli, mit csinálok vele. Ráülök-e és elrejtem, vagy pedig egy részét továbbadom másoknak. Minél többet adunk tovább, annál több utánpótlást kapunk. Így lesz egyre gazdagabb az irgalmas szemű ember. Így árad át egyre nagyobb keresztmetszeten az életén az isteni áldás, így lesz áldássá mások számára is. Ábrahámnak mondta ezt először az Úr: „Megáldalak téged, és áldás leszel.” És az irgalmasság tekintetében is ezt akarja velünk. Az irgalmatlan embernek pedig rettenetes sorsa és jövője lesz. Sokszor már itt is, egyre sivárabb, szegényesebb lesz a lelki élete, és az örökkévalóságban is.
Nem igen szoktam itt felolvasni hosszabb írásokat, legfeljebb rövid idézeteket, de hadd olvassam el most Gyökössy Bandi bácsinak egy kis novelláját, amelyik erről szól, és aminek a mondanivalóját, ha komolyan vesszük, akkor lehet, hogy még a gyülekezetünk képe is megváltozik a jövőben. Az irgalmasságról szól.
„Fél év is elmúlt a temetés után, amíg Dani rá tudta szánni magát, hogy édesanyja holmiját rendezgesse és ruháit szétosztogassa a nőrokonok között. Meghatva matatott anyja éjjeliszekrény-fiókjának jól ismert személyes tárgyai között. A Donnál elesett apja katonaképe is előkerült, s az ő diákigazolványába készült gyorsfotó is. Akkor még nem volt kövér, csak pufók. Később nőtt meg — valami hormonzavar miatt — széltében-hosszában akkorára, hogy mindenki Daginak szólítja azóta is. Egyetlen lány nevezte Dagikának, de amikor megkérte a kezét, az gyorsan férjhez ment máshoz. Csak édesanyjának maradt Danikám.
A fiókból egy, a Reformátusok Lapjából kivágott „Istentiszteleti rend” is előkerült. Néhány templom címe s az istentiszteletek kezdési ideje alá volt húzva benne. Emlékezett, ezekbe a templomokba járt édesanyja, aszerint, hogyan volt érkezése korábban vagy későbben elindulni, mert mindig előre megfőzte kettőjük ebédjét.
Szombat lévén, úgy határozott, hogy másnap elzarándokol az egyik templomba, ahol korábban kezdődik az istentisztelet, és bibliás édesanyja emlékére nagyobb összeget tesz a perselybe. Ő maga nem volt templomos ember.
Autóbuszra szállt, ahol két hely is akadt volna, de csak belül, az ablak mellett. Hogy odaférhessen, át kellett volna a külső ülésen terpeszkedőn lépnie. Ismerve saját térfogatát, erről inkább lemondott, pedig túlsúlya miatt szüntelen fájt a gerince, nem tudott sokáig állni.
Milyen önző! — gondolta a farmernadrágos ifjoncról, aki fölött kérően, szinte könyörögve tornyosult, hátha beljebb csúszik, de az oda se nézett. Így jutott el sajgó derékkal a templomig; amikor belépett, már jócskán tele volt, hátul néhányan álltak is. Dereka egyre jobban fájt, érezte, hogy nem tudja végigállni az istentiszteletet, ezért beljebb ment és úgy nézelődött. Észrevette, hogy jó néhány sorban van még hely, csak nem a szélső üléseken, ugyanúgy, mint az autóbuszon. Míg hely után kutatott, a lelkész felment a szószékre, s a gyülekezet felállva énekelni kezdett. Ezt a lehetőséget használta fel, hogy megálljon egy házaspárnak látszó férfi és nő mellett, azt remélve, hogy azok két hellyel arrébb mennek, és akkor majd ő is leülhet. Futólag valóban ránéztek, majd valamelyest hátrább húzódtak, hogy őelőttük átcsúszva leülhessen a harmadik, üres ülőhelyre. Dani tudta, ha megtenné, elsodorná őket. Néhány pillanatig mellettük topogott, szinte segélykérően nézve rájuk és az üres helyre, de azok áhítatosan maguk elé meredtek, majd leülve belekezdtek a főénekbe.
Dani előbbre ment, s még néhányszor próbálkozott, ahol a második, a harmadik vagy a negyedik hely volt üres. Amikor e sorok végén kérdően megállt, a legszélén ülők behúzták a lábukat, némelyik félig fel is állt, hogy Dani beszuszakolhassa magát, de senki sem ült beljebb. Az arcokon — a szent igére készülve — várakozó áhítat tükröződött.
Már a bibliaolvasás is elhangzott, s ő már a másik oldalon jött visszafelé, de a szélső ülések birtokosai úgy belemerültek az igehirdetés első mondataiba, hogy észre sem vették őt. Egyre zavartabban téblábolt, hogy leülhessen. Már csak a sorok közepén volt néhány hely. Végül kiért újra az előcsarnokba. Az egyik oszlopnak dőlve hallgatta egy ideig az önátadásról, önzetlenségről, samaritánusi irgalmasságról szóló prédikációt, de sajgó gerince nem bírta tovább. Hirtelen eszébe jutott, hogy az édesanyja másik templomában egy órával később kezdődik az istentisztelet. Kilépett a templomból, és egy éppen beforduló taxit leintve — amoda vitette magát. De ez a templom is igencsak tele volt már, és kezdődött minden elölről.
Hiába álldogált fél percig, egy percig, könyörgően nézve a szélen ülőkre, azok nem adták át a nagytermetű férfinek szélső ülőhelyüket. Már-már feltűnést keltett próbálkozá-saival. Mintha néhány másodpercre a lelkész is abbahagyta volna a prédikációt, ezért aztán zavartan kisomfordált a templomból.
Odakint hirtelen magányosságot érzett és éhséget. A Metró felé ballagtában egy önkiszolgáló bisztróból kellemes ételszag párolgott ki az ajtón. Belépett. Vette a tálcát, kiválasztotta a megkívánt ételt, kifizette és helyet keresett. Mindenütt ült már valaki. Az egyik sarokasztalnál söröskancsójába fogódzkodó, csapzott hajú férfi könyökölt. Meredten nézett a poharába. Ám amikor Dani megállt mellette, révetegen végignézte, felmérte a helyzetet: gyorsan behúzódott a falig, és ezt mondta.
— Ülj ide, komám, csak elférünk valahogy! Dani lezökkent, kezébe vette kanalát. A sarokba préselődött ember leszívta söréről a habot és odaszólt Daninak:
— Jó étvágyat, testvér! Csuda jó a babgulyásuk!
Dani belekóstolt. Csakugyan jó volt, mégsem tudta lenyelni. Percekig fújta, mintha hűtené, pedig csak a torkát szorongatta valami, és arra gondolt, hogy legalább ebbe a bisztróba minden vasárnap betér, úgysem várja őt sehol senki, és legközelebb talán már enni is tud majd.”
Nem lehetne megtenni, hogy esetleg inkább itt érezze magát valaki jól? Itt találkozzék olyan irgalmas lelkülettel, hogy inkább odébbülök, csak a másiknak is legyen hely? Inkább odatartom a könyvet, még ha én nem látom is, csak ő örüljön neki. Rámosolygok akkor is, ha esetleg sírni lenne kedvem. Egyáltalán irgalmas szemmel észre vesszük egymást? Embernek, testvérnek tekintjük egymást? Lesz egy emberi, testvéri szavunk egymáshoz, s valami kicsit tudunk adni? Egy kicsi helyet ebben a hideg nagyvilágban, valakinek, jézusi lelkülettel.

Szeretném folytatni az újévi igehirdetést, ahogy ígértem is akkor. Először egy rövid, de fontos kiegészítést hadd mondjak, utána az igeolvasásunk eredményességéről lesz majd szó.
I.
Az újévi igehirdetés vége arról szólt, hogy Jézus fölényesen győzött a sátán minden támadásával szemben. Egy pillanatra sem ingott meg, egy picit sem engedett az Atyának való engedelmességből. Azt kutattuk, hogy mi volt az Ő győzelmének a titka. Láttuk, hogy egyszerűen az a tény, hogy erősebb, mint az ördög. Ő az erősebb fegyveres. Ugyanakkor két gyakorlati mozzanatra is felfigyeltünk: nagy erőt adott neki, hogy rendíthetetlenül ragaszkodott az Atyához, az Atyától kapott küldetéséhez, és szilárdan állt az írott igének, a Szentírásnak a talaján. Mind a három kísértésre adott válasza így kezdődött: Meg van írva… — és akkor elhangzott egy odaillő bibliai idézet úgy, ahogy az valóban meg van írva.
Láttuk, hogy ez az a kard, amiről Pál apostol az Isten fegyverei között ír: „Öltsétek magatokra a Lélek kardját, amely az Isten beszéde.” Az ott felsorolt fegyverek közül ez az egyetlen támadó fegyver. Isten nekünk az Ő igéjét adta ahhoz, hogy a kísértővel szemben vívott harcainkban is használjuk ezt győzelmes fegyverként.
Láttuk azt is, hogy milyen fontos az eltökéltség. Az a belső elhatározás, hogy bármit kínál az ördög, tőle semmi nem kell. Hogy tudjunk minden ajánlatára az első pillanatban már nemet mondani, és a második menetben is nemet mondani. És akárhányszor próbálkozik, akkor is egyre határozottabb nemet mondani. Még akkor is, ha jónak tűnik, amit felajánl.
Mert az ördög mindig „segíteni” akar. Az első embert is így támadta meg az Éden-kertben. Ráajánl arra, amit Isten nekünk kí-nált, aztán megláthatja az áldozat mit kapott helyette. Ezért fontos ez az eltökéltség: semmi nem kell! Ha egészséget kínál, az se kell. Tőle nem kell az egészség. Tőle nem kell a pénz, bármilyen szorult helyzetben vagyunk is, mert nagyon-nagy ára van annak, ha valaki tőle fogad el bármit.
Jézusnak is ajánlatokat tett a kísértésnél, láttuk ezt a múltkor. Ő azonban határozott nemet mondott mindig.
Nem beszéltünk azonban arról, hogy mi történik, ha mégis elbukik valaki a kísértésben? Ha a kísértésből bűn lesz? Ha mégis hallgat valaki a sátán csábítására? Ha él az általa felkínált lehetőséggel, vagyis ha vétkezik Isten ellen? Akkor végképp elveszítette a hívő ember is az élő Istennel való kapcsolatát? Eljátszotta azt a nagy ajándékot, hogy Isten gyermekévé lehetett? Visszakaparintotta őt mint újabb áldozatot az ellenség? Jó tudnunk, hogy a Biblia válasza erre határozott nem.
Ezért olvastam ezt a néhány mondatot a Mikeás könyvéből, aztán olvasom majd ugyanezt újszövetségi hangszerelésben is.
Mit olvastunk Mikeásnál? Már ahogy kezdődik, az figyelemre méltó. Egy ellentétes kötőszóval kezd egy fontos szakaszt: de. Ez az ember harcol, ez nem íróasztalra könyökölve találta ki, amit itt leír, hanem vívja a hitnek a néha nagyon kemény harcát. Ebben a küzdelemben jelenti ki szent daccal: de. Sok minden történik körülöttem, „de én az Úrra nézek. Várom az én szabadításom Istenét. Meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj én ellenségem.” Neveti az ellensége, aki elbuktatta. „Ne örülj én ellenségem, elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom. Az Úr haragját kell hordoznom, mert vétkeztem ellene. Mindaddig, amíg leperli peremet és meghozza ítéletemet. De kivisz engem a világosságra, meglátom az Ő igazságát.”
És akkor himnikus magasságokba lép az imádsága: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban! Hozzánk térvén, könyörül rajtunk: eltapossa álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnüket! Hűséget mutatsz Jákóbnak, irgalmasságot Ábrahámnak, amint megesküdtél atyáiknak még az ősidőkben.”
Érdemes lenne minden szavát elemezni ennek a csodálatos prófétai szakasznak. A hit harca közben valaki szégyenletesen elbukott. De nem akar ott maradni a földön, mert tudja, hogy van, aki felemeli. Számíthat arra az Istenre, akit most megbántott. Az fog rajta segíteni, aki ellen vétkezett. Senki másra nem számíthat. A saját ereje kevés, az ellensége kacag rajta. Akkor felemeli a tekintetét, és azt mondja: De én az Úrra nézek, akit éppen most bántottam meg. Mert Ő bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátod a vétket, aki nem tartasz haragot örökké, aki leperled peremet, mert mindennek van következménye, ezt alázatosan vállalom, de tudom, hogy nem haragszol örökké. A te kegyelmedben reménykedem, és tudom, hogy mindazt, ami történt, örökre el fogod felejteni. A tenger mélységébe veted a mi bű-neinket. Mert egyszer megígérted, hogy ilyen leszel, és állod az ígéretedet. Megesküdtél az őseinknek, és mi számítunk a te igazmondásodra.
Ez a bűnös embernek a hite. A bűnbocsánatot nyert embernek az öröme követi ezt. Ugyanezt az idős János apostol így írja le: „Fiacskáim — olyan kedves ez a megszó-lítás — ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.”
A cél a győzelmes élet, és a múltkor láttuk, hogy lehet győzni a kísértésen, mert Jézus legyőzte a kísértőt. De ha mégis vétkezik valaki, ezzel számolni kell, akkor mi lesz? Nincs vége mindennek, mert van szószólónk, védőügyvédünk a mindenható Isten előtt. És Ő odaáll velünk együtt, mert Ő már elszenvedte a mi vétkezésünknek a büntetését. Ő engesztelő áldozat lett a mi vétkeinkért. És Őreá való tekintettel van kegyelem és lehet továbbmenni.
Nem tudom, hogy ki tapasztalta már azt, hogy amikor elbukott, amikor egy kísértésbe gyalázatosan belegyalogoltunk és bűn lett belőle, és ott voltunk összetörve, szégyenkezve — én többször átéltem ezt —, az ember abban is kételkedik: vajon erre is van-e bocsánat? Vajon ezek után még egyszer lehet-e képem odajárulni Isten elé, kegyelemért könyörögni, vajon elég-e nekem is az Ő kegyelme? És aki ilyenkor belefogózik abba, hogy ez nem kérdő mondat a Bibliában, hanem ígéret: elég néked az én kegyelmem, az tapasztalja, hogy Isten megvigasztalja, megerősíti, felemeli és lehet újra kezdeni.
Szeretném minden ilyen bukdácsoló testvéremnek hirdetni az örömhírt: van tovább. Elég nékünk az Ő kegyelme. A Bibliának ezek a mondatai is igazak, amiket most olvastunk. Csak vissza ne éljünk ezzel a kegyelemmel!
II.
Ez volt a kiegészítés. És azt ígértem, egészen gyakorlati módon fogunk arról beszélni, ha Jézus ilyen fontosnak tartja, hogy az Ő igéjével mint mindennapi kenyérrel éljünk, akkor hogyan lehet jobb hatásfoka a bibliaolvasásunknak? Hogyan lehet eredményesebben olvasnunk a Szentírást úgy, hogy az valóban győzelemre segítő fegyver lehessen az életünkben?
Sok ember úgy olvassa a Bibliát, még ha naponta előveszi is, hogy megnézi, mi következik arra a napra, kikeresi, elolvassa. Talán egy kicsit gondolkozik rajta, becsukja és megy a dolgára. Aztán vagy megértette, vagy nem. Egy részét talán értette, a másikról le is mond. Vagy emlékszik rá még délután, vagy nem. Azt hiszi, hogy tett valamit.
Meggyesi Pálnak vagy egy 300 évvel ezelőtt megjelent csodálatos könyve — néhányszor idéztem már belőle —: A kegyesség gyakorlása (Praxis pietatis). Ebben részletesen ír arról, hogyan lehetne olvasnunk úgy a Szentírást, hogy az valóban tápláló kenyérré váljék. Azt mondja, aki így olvassa a Bibliát, ahogy az előbb elmondtam, az az ember „olyatén módon cselekeszik, mintha az finom fehér kenyeret megfogván az szája mellé rakná.” Soha nem lesz belőle táplálék. Adva van a finom fehér kenyér, Isten igéje, kinyújtom a kezemet utána, szánok rá időt, hogy elolvasom, de a szám mellé rakom. Csodálkozom, hogy nem erő-sített. Meg kellett volna rágni, le kellett volna nyelni, meg kellett volna emészteni, s úgy lett volna belőle erő.
Nos, mit tehetnénk annak érdekében, hogy a szánkba rakjuk a kenyeret? Hogy Isten igéjét megtanuljuk úgy olvasni, hogy az valóban tápláló erővé váljék a számunkra. Mert Jézus ezt akarja. Nem véletlenül idézi a kísértőnek az Ószövetségből ezt a mondatot: Meg van írva: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Ez azt jelenti, hogy ha valaki ember akar lenni, akkor nemcsak a testét táplálja, hanem a lelkét is. Ha a testét nem táplálja, mindenki tudja, hogy bizonyos idő után menthetetlenül elpusztul. És ha a lelkét nem táplálja? Az is elpusztul! És lesz lélektelen, lelketlen társadalom, amilyenben élünk. Ezért fontos, hogy kapjon megfelelő táplálékot rendszeresen a lélek is. És ez ugyanúgy történik, mint a kenyérrel való táplálkozás.
Jézus hasonlatai a maguk egyszerűségében zseniálisak. A kenyér az, amit minden nap eszünk. Sok mindent nem eszünk egy-egy nap, de kenyeret, azt hiszem, minden nap eszünk. Legyen áldott Isten, hogy ehetünk! Aztán hogy eszi az ember? Nem úgy, hogy itt belecsíp, ott belecsíp, hanem szeleteli sorba, s ahol este abbahagytam, reggel ott folytatom. Aztán megrágom — jó esetben, és nem kapkodva nyelem le. Aztán innentől kezdve nem én irányítom. Elindul egy csodálatos folyamat, és lesz a kenyérből fizikai erő, gondolat, ötlet, békesség, öröm. Átalakul energiává.
És ugyanez történik az igével is. Isten igéjét is minden nap ennünk, olvasnunk kell. Azt se csipegetjük, nem mazsolázzuk! Addig lapozgatok, amíg valami nekem tetszőt találok. Vagy becsukom a szemem, kinyitom a Bibliát, odabökök és az az ige. Nem, hanem szeletelem: sorba. Tegnap a 10. versig olvastam, akkor ma a 11-kel kezdem. És elfogadom azt Isten üzenetének, ami éppen következik. Mindegy, hogy milyen rend szerint, de rend szerint olvassuk! Aztán megrágom, gondolkozom rajta, és ez is csodálatosan átalakul. Lesz belőle szeretet, derű, megbocsátás, Istentől való jó gondolat. Tudok csendben maradni, amikor máskor már ideges voltam. S mindezt a bennem munkálkodó ige teszi lehetővé.
Nos, ezért kérném, hogy ne vegyük rossznéven, ha ma egészen egyszerű és gyakorlati módon szólok arról, hogyan tudnánk így táplálkozni Isten igéjével. Persze hiába tudjuk ezt, ha nem kezdjük el. Abból még nem lesz táplálék, még a szánk mellé sem rakjuk akkor, ha meg sem fogjuk a kenyeret. Aki azonban elkezdi, sok erőt kap belőle.
Valaki le is rajzolta kis képekben, hogyan lehet ezt csinálni. Elnézést, ha ma illusztrációk is megjelennek a falon. Hátha így még jobban belénk vésődik és segíteni fog abban, hogy jobban olvassuk Isten igéjét.
1. Látunk ott egy kis emberkét, aki egyelőre nem Bibliát olvas, hanem úgy látszik, imádkozik. Ezzel kezdődik a jó bibliaolvasás. Egy-két mondatos imádság, amelyik talán így hangzik: Istenem, köszönöm, hogy van szavad hozzám. Segíts, hogy meg-értsem. Ámen. De ez fontos, hogy nemcsak felütöm a Bibliát és elkezdem olvasni, hiszen az csoda, hogy Isten hajlandó szólni hozzánk, és mi megérthetjük az Ő nagyságos gondolatait. Csodára vár az, aki a Bibliát kinyitja, és Isten gondolatait akarja meg-érteni. Mert nem a ti gondolataitok az én gondolataim — mondja Isten. Ez újra és újra ismétlődő nagy ajándék. Vételre kell állítani a szívünket, s legalább ennyit mondani: Uram, szeretnék tisztában lenni azzal, hogy ki előtt állok most. Köszönöm, hogy szóba állsz velem, de én nem értem meg a te nagy gondolataidat, segíts ebben! Ez az első lépés.
2. Aztán kinyitja a Bibliáját a kis emberke, kikeresi, mi következik most, és elolvassa. Nem tudom, hogy a testvérek mennyire kritikusak önmagukkal szemben. Szé-gyellem bevallani, de többször előfordult velem, hogy a szemem ment a sorokon, de az eszem közben azon járt, mit csinálok bibliaolvasás után. Elszégyelltem magam: milyen gyalázatos viselkedés ez! A mindenható Isten elé járulok, úgy teszek, mintha Őreá figyelnék, és közben az eszem nincs is ott. Attól tartok, ez mással is előfordulhat. Vagy előfordulhat az is, hogy ott van az eszünk, de mégsem koncentráltunk egészen, és amikor elolvasván a szöveget, felteszem magamnak a kérdést: miről van itt szó? — el tudom mondani, vagy nem? Ha nem tudom elmondani, akkor elolvasom még egyszer sokkal lassabban, minden szónál megállva. Aki tud valamilyen idegen nyelven, jól teszi, ha azon a nyelven is elolvassa azt a bibliai szakaszt. Mert idegen nyelven nem futunk át a jól ismert fordulatokon, esetleg még a szótárt is elő kell venni, s rászorítjuk magunkat arra, hogy jobban figyeljünk oda a szövegre.
3. Amikor már nagyjából érti az ember, miről van ott szó, akkor elkezd gondolkozni. Ez jelenti azt, hogy megrágja a kenyeret az ember. Kérdéseket kell feltenni az elolvasott bibliai részhez. Ilyen kérdéseket például: Kik ennek a szereplői? Milyen kapcsolatban vannak egymással? Miről is volt szó a megelőző részben — mert ez valaminek a folytatása esetleg?
Többnyire fel szoktam tenni azt a kérdést: mit mond ez a rész Istenről, mit az emberekről, s vajon mit akar mondani Isten most nekem? Ezt a kérdést a végén tegyük fel. Sokan ezzel kezdik, és meg sem értették, hogy ott miről van szó, de már alkalmazzák magukra, szükségképpen félreértik, amiről ott szó van, és esetleg hamisan értelmeznek valamit. Vegyük a fáradságot, hogy értsük meg, mit jelent az a néhány mondat, amit elolvastunk aznap. Ott, akkor, mi volt annak a jelentése?
Többször tapasztaltam már, hogy az első kérdésemre, hogy mit mond Istenről, a felületes válaszom az volt: semmit. Itt mondjuk két király veszekszik egymással, itt nem mond semmit Istenről. És amikor a szövegbe mélyedtem, kiderült, hogy dehogynem! Az egész felett ott áll Isten, Ő mozgatja az eseményeket. Ő tervezte el, mi lesz a következménye ennek, amit ezek az emberek itt csinálnak. Az egyikük tudja is ezt, a másik nem tudja. Én szoktam-e tudni, hogy mi miért történik az életemben? Már ott van az ember, hogy vajon engem most mire akar tanítani Isten. De előbb azt kellett megérteni: itt miről van szó? És hogy Ő mennyire benne van mindenben, mennyire felette áll mindennek…!
Néhány kérdést tehát tegyünk fel mindig. Ez nem kerül órákba. Ettől félnek sokan, hogy kinek van erre ideje? Nyilván két perc az kevés, de egy félóra alatt már nagyon bele lehet mélyedni egy bibliai szakaszba. Közben kinyílik az ember lelki füle, és akkor azt fogja meghallani, amit Isten akar neki mondani azon keresztül, és nem ő magyaráz bele valamit, amit szeretne meghallani tőle. Megőriz bennünket sok félreértéstől. A részletek is kinyílnak. Kezdjük sejteni, hogy milyen gazdag az Isten igéje. Sokszor egy-egy szó megvilágosodik, hát még ha kikeressük esetleg a párhuzamos részeket is! A Károli Bibliában a versek alá van írva apró betűkkel, számokkal. Az új fordításban pedig a lap alján találjuk meg azt az egy-két másik részt, ami ugyanerről szól, de azt megvilágítja, kiegészíti. És rácsodálkozunk arra, milyen gazdag az Isten gondolattára, és hogyan emel minket ki a magunk földhöz ragadtságából. Kitágul a horizont, és olyasmiket is észreveszünk, amit addig nem. Magunkban, magunk körül, másokban, Istenben, és az igazi lelki gazdagodás így történik. A sok kicsi összeadódik, egymásra rakódik, és egyre gazdagabb lesz az ember Isten-ismerete, életismerete, önismerete. Ne hagyjuk ki ezt a részét, ami a kenyér megrágásához hasonlít. Szánjunk erre, ha rövid időt is!
4. Mivel az ember legtöbbször eljut valami felismerésre, jó azt leírni. Előveszi a kis ember a füzetét is. Csak egy-két mondatot. Látom a fiatalok között azokat, akik láthatóan növekednek a hitben: Mindegyiknek van valamilyen igenaplója. Ha megértett valamit az igéből, azt leírja, mert egy hét múlva nem biztos, hogy emlékszik rá. Viszont az a füzet kincsesbánya lesz. A mai napig elő szoktam venni azokat a füzeteimet, amiket még gimnazista koromban, meg a teológián kezdtem így írni. Egy-egy megértett ige, és néha elcsodálkozom: mennyi világosságot adott Isten. Vagy mennyi mindent értettem meg azóta ugyanarról az igéről, és az mind benne van. Isten adagolja nekünk mindig azt, amire szükségünk van.
Tanuljuk meg a kis Sámueltől, akiről azt olvassuk: Amikor hallotta Isten igéjét, „semmit az Ő igéjéből a földre nem hagyott esni.” (1Sám 3,19) Mint drága kincset szorította és elraktározta, hogy a földre semmi ne essék. Mindig nagy ajándék, ha megértünk valamit. Vagy ugyanilyen fontos: ha végképp nem értünk valamit abban a szakaszban, azt meg a füzetem hátuljára szoktam felírni, és megkérdezek valakit, aki járatos a Szentírásnak abban a részében, vagy utána nézek megfelelő könyvekben. Minél kevesebb fehér folt maradjon a Biblia-ismeretünkben. Fogyjanak a fehér foltok, a meg nem értett igék.
Ha már leír az ember egy-egy mondatot, akkor jól teszi, ha meg is tanul egy-egy mondatot a Bibliából. Mondjuk, a legfontosabb mondatot abból a szakaszból, ami az aznapi ige volt. Ha minden nap megtanul valaki egy bibliai verset, az nem biztos, hogy azt jelenti, hogy óesztendő napján háromszázhatvanötöt fel tud mondani. De ha csak százra, vagy húszra emlékszik, az óriási segítség lesz neki a másoknak való bizonyságtételben, a saját gondjaival való küszködésben. Egy váratlan kritikus helyzetben Jézus megígérte, hogy a Szentlélek eszetekbe juttatja azt, amit tőlem tanultatok. Na, de az jut az eszembe, ami bement az eszembe egyszer. Egyszer meg kellett tanulni, aztán félig-meddig elfelejtettem, de amikor arra van szükség, Isten Lelke előhozza, és nagy erő lesz a számomra.
Azt hiszem: nem lenne helytálló, ha azt mondanám Jézus is ezért tudta idézni pontosan az igéket. Ő, az Ő isteni mindent tudásával tudta a Szentírást, nekünk meg meg kell tanulnunk. De aki így tanulgatja, az meg fogja tapasztalni, hogy milyen nagy örömöt és segítséget jelent ez.
5. Itt következik az utolsó szakasza a csendességünknek. Be lehet csukni a füzetkét. Be lehet csukni a Bibliát, és bele lehet feledkezni az imádságba. Itt már ne egy mondatot mondjon az ember, hiszen ha Isten szólt hozzá eddig, arra már csak illemből is valamit válaszolni kell, de itt többről van szó minthogy illedelmesen viselkedünk. A Biblia azt mondja, aki imádkozik, az mit is csinál? Az kiönti a szívét az Úrnak. Ami éppen benne van. Ha gondok, aggodalmak, indulatok, félelmek vannak benne, azt is. Ha öröm, hála azt is. De itt is segít, ha nem össze-vissza mondjuk. Ha valami rend van az imádságunkban. És ha a bibliaolvasáshoz ezt az öt kis mozzanatot javasoltam, akkor az imádsághoz másik ötöt javasolnék. Hiszen így egyhangúak és üresek sokszor imádságaink. Valaki a múltkor őszintén mondta, hogy azt hittem, szabadon, kötetlenül imádkozom, s rájöttem: kötött imákat mondok. Minden nap ugyanazt mondom el Istennek. Ugyanúgy elsorolom a gyerekeket, az egészséget, a magunk gondjait, és semmi több nem jut eszembe.
Mitől lehetne sokkal gazdagabb és mé-lyebb az imádságunk?
a) Először is hálát adunk. Tudatosan megköszönni mindazt, amit kaptunk Istentől. Rá-jönnek a testvérek, milyen sok mindent lehet és kell megköszönnünk. Azonnal nyomakodnak oda a kéréseink. Mi szépen hátraszorítjuk őket, mert még nem azok jönnek,
b) hanem dicsőítjük Istent. A hálaadás és dicsőítés között az a különbség, hogy a hálaadásban megköszönjük, amit kaptunk, a dicsőítésben pedig elmondjuk, kinek tartjuk Őt. Erre nem neki van szüksége, mert egyedül Ő tudja, kicsoda, nekünk van szükségünk, hogy úgy imádkozzunk, hogy tudjuk, kihez beszélünk.
Tessék megnézni a bibliai imádságokat: A legtöbb dicsőítéssel kezdődik: Te, aki teremtetted a mennyet és a földet, te, aki ilyen meg olyan csodákat tettél velünk. Erről az alapról egészen másként fogom a jövőmet is rábízni, és a kéréseimet elmondani. Tudatosítanom kell magamban, hogy kihez beszélek én, mikor imádkozom. Dicsőítsem Őt! Elvégre Isten erre teremtett minket.
c) Aztán még mindig ne engedjek a kéréseknek, hanem valljam meg a bűneimet. Sajnos minden alkalommal van szükség arra, hogy valamit bűnbánattal elmondjunk és kérjünk rá bocsánatot.
d) Most már jöhetnek a kérések, de még mindig ne a magunkéi, hanem mások nyomorúságát vigyük oda, a közbenjárás óriási lehetőség. Annyi ember bajáról tudunk a környezetünkben, olyan sok nyomorúságról hallunk az országban, a világban. A hívő ember életében mindenből imádság lesz. Ha a szomszéd meggyógyult, megköszönöm Istennek. Ha hallom, hogy összevesztek és válófélben vannak, ha nem rokonaim, akkor is könyörgök Istenhez: ne engedd, Uram, újítsd meg a szeretetüket. Mindenből imádság lehet, ha valakinek igazán van kapcsolata Istennel. Rendkívül gazdag az ilyen ember.
Ismerek olyan ágyhoz kötött, súlyos beteg imádkozókat, akiknek az imádságaikban valóban az egész világ benne van, amit Isten a szívükre helyezett. S valahol valami csoda történik, és az lehet, hogy egy csendes, hűséges imádság meghallgatása. Nem szeretnénk ilyen csodákat hallani?
e) A végén azután jöjjenek a mi kéréseink. A legkisebb dolgunk is fontos Istennek. Mondjuk el bizalommal, de merjünk tőle nagy csodákat is kérni, mert neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ez sem tart órákig, csak megszoktuk, hogy másodpercekig imádkozunk, még csak nem is percekig.
Meddig tartson az egész? Nincs a Bibli-ában. Mindenesetre néhány perc az kevés. Ha egy félórát rászánunk, az alatt már nagyon sok mindent lehet végezni. De nem vé-letlenül szoktak a komolyan szolgáló hívők csendesóráról beszélni. Kinek mennyire van lehetősége. Aki megtapasztalja ennek az áldásait, úgyis növelni fogja az időt, mert nagy örömöt jelent a számára. És mikor kell mindezt tenni? Ez sincs a Bibliában parancsként. De benne van bizonyságtételként az, hogy a nagy imádkozók Isten komoly szolgái reggel, sőt sokszor olvassuk ezt: jókor reggel, korán reggel álltak oda Isten elé.
Olyan szép az Ézsaiás könyvében az: Isten minden reggel felserkenti fülemet, hogy úgy hallgassak rá, mint egy tanítvány, akit Ő taníthat. Utána tapasztalja meg, hogy bölcs nyelvet adott nekem, és tudom erősíteni a megfáradtakat beszéddel. De ez ott kezdődik, hogy minden reggel odatartom a fülemet, s amikor szükség lesz rá, használ engem mások javára. Lehet ezt együtt, mással is, ha van még hívő ember a családban, de azért tanuljon meg mindenki külön-külön is Bibliát tanulmányozni és Istenhez tartalmasabban, mélyebben imádkozni.
Isten nagy ajándéka, hogy ha elesünk is, felemel minket, és lehet továbbmenni az Ő útján. Isten nagy ajándéka, hogy újra és újra kész szólni hozzánk az Ő igéjén keresztül, és minden jót el tud végezni bennünk az Ő igéjével. Isten csodálatos ajándéka, hogy kis, nyomorult emberkék hozzá, a Mindenhatóhoz, úgy beszélhetünk, mint egy kisgyerek az apjához: bizalommal, egyszerűen, és megtapasztalhatjuk ennek a csodáit. Mindez az Ő nagy ajándéka, de nekünk kell kézbe venni a Bibliát, nekünk kell felhúzni a vekkert, hogy annyival korábban keljünk. Nekünk kell elkezdeni az imádságot, aztán majd Ő elsegít oda, hogy a Lélek által tudjuk folytatni, és minket, magunkat is megerősít a vele való találkozás.
Próbáljuk ki így vagy másként. Ez nem kötelező, ez lehetőség, inkább csak szemlélteti azt, hogy jobban is lehetne, mint ahogy tesszük. Boldog, aki elkezdi, és állhatatos marad, mert egészen bizonyos, hogy jó lelki kondíciója lesz, és győzni fog a kísértésekben.