Az irgalmas samaritánus

Csütörtök este kezdtük tanulmányozni Jézusnak ezt a jól ismert példázatát, és akkor láttuk néhány megrendítő illusztráción, milyen irgalmatlan világban élünk. Irgalmatlan a gazdasági élet, a politika, de irgalmatlanok egymáshoz már az óvodában a gyerekek, meg otthon a felnőttek, akiktől a gyerekek tanulják, meg a tv-ről olvassák le, hogyan lehet egyre irgalmatlanabbnak lennünk egymáshoz.
Olyan nagyon nem kell ezt tanulni sem, velünk születik, a vérünkben van az önzés, a kegyetlenség, az irgalmatlanság. Nehéz arra biztatni az embereket, hogy legyetek irgalmasak, mert megkérdezik: miért, meg-éri? Általában azt kell tapasztalnunk, hogy nem éri meg. Az irgalmassággal vissza lehet élni, és vissza is élnek sokan. Kockázatos vállalkozás az, ha valakinek az életstílusa, a szemlélete az irgalmasság lesz.
Fáradtak is vagyunk ahhoz, hogy irgalmasak legyünk — mondta a múltkor valaki nagyon találóan. Ahhoz energia kell, hogy az ember az irgalmasság cselekedeteit tudja végezni, és kevés az erőnk erre. Így aztán kevéssé neveljük is a gyerekeinket erre, hiszen szeretné minden szülő életre valóvá nevelni, és az irgalmasságot sokan egyfajta gyengeségnek tekintik. Nem vesszük komolyan, hogy a gyengédséghez milyen erő kell. Csak a lelkileg erős ember tud gyöngéd lenni. Lelkileg pedig egyre gyengébbek vagyunk.
Csendesheteken, konferenciákon gyermekek, fiatalok között forgolódva egyre szomorúbban kell látnunk, hogy alig-alig lehet találkozni gyöngéd gesztusokkal. Évekkel, egy-két évtizeddel ezelőtt is sokkal gyakoribb volt az, hogy a bajban levőhöz kedvesen odahajol, hogy a kicsit, a gyengét felkarolja. Valahogy ott van a gyermekszívben is az, hogy kész vagyok megszánni. A megszánás nem sajnálkozásból áll, hanem tényleges segítésből. Erre egyre ritkábban van példa. Egyre természetesebb a durvaság, az erőszakosság, az önzés. Nem tudnak játszani a gyerekeink csak, durvulni. Nem tudnak veszíteni, örülni a másik győzelmének. Most nem idézem a mondatot, amit egyszer egy tizenéves fiú mondott erre, milyen az, aki örül a másik sikerének. Az irgalmasságnak szinte minden változata egyre nagyobb hiánycikké válik.
Láttuk, hogy a bibliai szó rendkívül kifejező, szemléletes. Az irgalmasság kifejezés azt jelenti, amikor megmozdulnak valakinek a belső részei. Gyönyörű ez a magyar megfelelő: összeszorul a szívem. Látom valakinek a nyomorúságát, s összeszorul a szívem. Néha a szó szoros értelmében is. De nem akad el itt az irgalmasság, hanem a megmozdult belső részek mozgásba hozzák a külső tagjaimat is, és eljutok a kétkezi segítségig. Vagy a két lábam mozdul meg és megy oda. Vagy láttuk azt, hogy még ilyen „szörnyűségre” is vetemedik az irgalmas ember, hogy a pénztárcáját előveszi, és annak a csatját mozdítja meg a kezé-vel. Ott kezdődik, hogy belülről tud megrendülni, megindulni, szánakozni, de ebből mindig konkrét cselekedet is következik.
Eddig jutottunk, és lényegében a példázat közepével nem foglalkoztunk. Ma azt nézzük meg a példázat közepe alapján: mik az irgalmasság mozdulatai. Mit csinált ez a samaritánus, akit Jézus példaképpen állított oda már akkor is a kérdező elé, meg ma is mi elénk. Hiszen a végén azt mondja: menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.
Mit kell hát cselekednünk, ha mi Jézus irgalmasságával szeretnénk járni ebben az egyre irgalmatlanabb világban, vállalva ezért az áldozatot is, mert mi Jézus tanítványaiként akarunk élni, meg erre próbáljuk segíteni a gyermekeinket is?
Az irgalmasságnak öt egyszerű mozdulatát lehet leolvasni ennek a samáriainak a viselkedéséről. Egyszerű mozdulatok, de rendkívül sokat jelentenek.
1. Az első az, hogy megállt. Ezzel kezdődik az irgalmasság, hogy észrevette, és amikor észrevette azt a félholtra vert embert, megállt. Még nem csinál semmit, de az óriási dolog, ha valaki meg tud állni. Miért? Mert ő is úton levő ember volt. Egy meghatározott cél felé igyekezett, és nagyon igyekezett, mert veszélyes útszakasz volt az. Nyilván azért említette Jézus éppen ezt az utat, ami tele volt rablókkal, és amire egyedül nem igen indult el senki, hanem csak csoportban összeverődve.
Ez a samaritánus is egyedül ment. Éppúgy, mint az, akit félholtra vertek már. Valószínű szaporázta a kis csacsinak, vagy öszvérnek a lépteit, hogy legyünk túl minél előbb ezen a szakaszon, aztán majd utána kifújjuk magunkat. Szeretne idejében megérkezni valahova, ott valamit elintézni. Nem könnyű ilyenkor úgy határozni, hogy megállok. És ha később érek oda, és ha engem is összevernek, és ha… — ki nem fogyunk ilyenkor a mentegetőzésekből, de az irgalmasságot éppen az jellemzi, hogy nem félti magát. Nem magát félti, hanem azt a másikat, ha még életben van. Most még lehet, hogy segíthetünk rajta, egy óra múlva már nem biztos, holnap szinte biztos, hogy nem. Akkor most kell segíteni.
Nem könnyű megállni. Aki szokott gépkocsit vezetni, nézzen magába, sokszor már akkor felháborodnak emberek, amikor egy kicsit vissza kell venni a lábát a gázról, mert lassabban ment át előtte az, aki átment, mint ahogy ő gondolta. Vagy valaki előtte fékez. Hiszen mindannyiunknak sietős az utunk, minél előbb szeretnénk odaérni és mindenkinek rendkívül fontos intéznivalói vannak. Ne nehezítsék az ő érkezését, ne akadályozzák őt az úton.
Az irgalmas embernek van ideje a másik számára. Ilyen időszegény világban, mint mi élünk, ez egyáltalán nem kis dolog, ha valaki megáll egy vadidegennek, egy másiknak a nyomorúságát látva. Mindig magunktól kell elvenni az időt. Itt kezdődik már az áldozathozatal. Én leszek szegényebb, az én helyzetem válik nehezebbé azzal, hogy meg-állok. Félre kell tennem a magam intéznivalóit, mert váratlanul elém került valaki.
Csak zárójelben, de hangsúlyosan hadd jegyezzem meg, hogy a hívő ember soha nem tekinti az ilyesmit véletlennek. A hívő ember tudja, hogy az Efézusi levélben nem csak az van megírva, hogy kegyelemből van a mi üdvösségünk hit által, és ez Isten ajándéka, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék, hanem így folytatódik a mondat: „Isten jó cselekedetekre teremtett minket, hogy azokat elvégezzük, amiket Ő előre elkészített az övéinek.” (Ef 2,10)
A hívő emberen átfut egy pillanat alatt ilyenkor, hogy nem én kerestem ezt, hogy valakinek segíteni kelljen, de hátha Isten készítette el nekem. Ő tette elém ezt a nyomorultat, aki ismeri az irgalmasságot, az éppen ezért megáll.
Jevgenyij Jevtusenkónak egy verse, aminek a címe: A rohanás e kornak átka. Megdöbbentő képekkel szemlélteti, hogy a rohanás e kornak átka, az ember időzavart konstatál, és mint báb rohan tovább… tovább. Sokszor egymásra taposunk, meg falnak ütközünk ebben a nagy rohanásban, és a végén mondja: ha Isten nem kell semmiképpen, gondolj magadra legalább. Ne rohanj úgy, hogy lassú öngyilkosságot követsz el, és közben elfutsz azok mellett a lehetőségek mellett, miket elkészített Isten. Élhetnél vele, és hasznos lehetnél másoknak. Nem is kerülne ez olyan sokba, csak nem kellene így vágtatni, és mindig előzni egymást, és nem engedni, hogy megelőzzenek, mert akkor lemaradok.
Ez él ott az agyakban és betápláljuk már a gyerekeinkbe kiskorukban ezt. Végigrohanunk egy életet, és nincs időnk magunkra, nincs időnk egymásra, nincs időnk Istenre. Hányszor látom: nincs idő a hitvesre, hogy megkérdezzem és megvárjam a válaszát. Nincs idő a nagyothalló öregekre, hogy harmadszor is elmondjam neki, amit nem hallott meg, hanem jön a szólam: mama, hosszú. A mama így soha semmiről nem értesül, és egyre szűkebb lesz a világa, mi meg vágtatunk. Nincs időnk élvezni a munkánk gyümölcsét, nincs időnk élni, és nincs időnk felkészülni a halálra.
Akkor, tessék mondani: mire van időnk, ha erre a két legfontosabbra nincs? Sem élni nem tudunk, sem meghalni nem tudunk majd megfelelően, csak agyoncsap majd a vég készületlenül. Akkor mire volt jó ez a néhány évtizedig tartó rohanás?
Az irgalmasság ott kezdődik, hogy van időm arra, ami igazán fontos. Ezt pedig máshonnan kell elvennem, mert azt a huszonnégy órát kell beosztanunk mindennap. Isten minden nap ad huszonnégy órát, hogy azt lehetőleg azzal töltsük, ami igazán fontos. Ami megtanítana élni, és tudnánk mások életét is gazdagítani.
Jó lenne, ha úgy mennénk innen ma haza, hogy körülnézünk otthon, vagy már itt magunkba nézünk, hogy hol fekszenek a mi sebesültjeink, akikre nincs időnk. Csinálunk sok minden mást esetleg — életmentés helyett. Vagy ahelyett, hogy igazán kibontakozhatna, meggazdagodhatna valaki, ha csak egy kicsi időt is rászánnánk.
Ez a samaritánus megállt. Aki nem tud megállni, az biztos, hogy egyre irgalmatlanabb lesz.
2. A másik mozdulata: lehajol. Milyen egyszerű dolgok, de milyen beszédes ez is! Megáll és lehajol a bajban levőhöz. Nem leereszkedik hozzá. Aki leereszkedően közeledik a másikhoz, az a másikat alázza meg. Aki lehajol a másikhoz, az magát alázza meg. Azt tudjuk, hogy aki magát megalázza, azt Jézus felmagasztalja. Ezt az utat ajánlja Ő nekünk. Ő tehát lehajol hozzá, mert emberszámba veszi.
Ezt is jó lenne megtanulnunk, hogy ember az a másik akkor is, ha olyan kicsi, hogy még nem tud beszélni. Ember akkor is, amikor olyan megfáradt öreg, hogy már nem tud beszélni. Ember akkor is, ha ellenséges táborba tartozik — mert itt erről volt szó. Ez a két nép egymással ellenséges viszonyban volt.
Az tud lehajolni, aki nem tartja többre magát, mint a másik. Sőt, aki komolyan veszi, amit a Szentírás mond: egymást különbnek tartsátok ti magatoknál. Ebben a lehajlásban két nagy akadályunk szokott lenni: az egyik az elveink, a másik az igazunk. Itt az elv az volt, hogy ellenséges néphez tartozik a bajban levő. Már csak adok annyit magamra, hogy egy ilyenhez nem hajolok le! Majd jön valaki, a népéből való, ha még idejében ideér, segít, de ez nem rám tartozik. Az igazam az: ez a nép rengeteg bűnt követett el az én népem ellen. Persze, ez kölcsönös volt, mint ahogy általában úgy szokott lenni. Kész-e az elveit meg az igazát félretenni ez az ember? Az irgalmas ember kész félretenni. S ez nem azt jelenti, hogy elvtelenné válik, hanem azt jelenti, hogy az irgalmas embernek egyetlen rendező elv alá sorakozik minden egyéb. Ez pedig az, ami így hangzik a Bibliában: semmivel, senkinek ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymás szeressétek. Vagyis a rendező elv: én tartozom. Nem más tartozik nekem, én vagyok adós.
Ki tudja ezt átélni? Az, aki megkapta már azt a mérhetetlen kincset Jézus Krisztustól, amit az új élet, a bűnbocsánat, az örök élet jelent. Az annyira eladósodva érzi magát, hogy tudja, hogy neki nem tud törleszteni, próbál hálás lenni úgy, hogy akinek csak lehet, adja azt, amire az illetőnek szüksége van. Nem tudjuk a világ összes nyomorúságát megoldani, de nem is kell. Akit elénk tesz Isten, azon kell segíteni.
Az tud lehajolni, akinek az életében ez a rendező elv dönt el mindent: tartozom mindenkinek. Adósává lettem Istennek, és így úgy nézek mindenkire, hogy adósa vagyok. Nem várom, hogy előre köszönjön, nem tőle várok segítséget, hanem ha adhatok, akkor én adok, szívesen segítséget.
Mennyire másként tudnánk körülnézni otthon is, ha nem az elvárásaink, az igényeink diktálnák az indulatainkat, hanem ez a mélységes csöndes tudat: én tartozom nekik. S ha néha én is kapok valamit, az külön ajándék. Annak nagyon örülök, de én már megkaptam a legtöbbet. Minden újjászületett, Jézus Krisztusban igazán hívő embernek ez magától értetődik, csak frissen kell tartani.
Ha pedig ez még ismeretlen valakinek, akkor Jézus most is kínálja ezt a nagy ajándékot. Miután ezt valaki hittel megragadta, felszabadul arra, hogy irgalmas legyen és adjon másoknak.
Aki igazán le tud térdelni az ő mennyei Atyja előtt, az tud teljes készséggel letérdelni a sebesült felebarátja mellé. Egyébként meg lehet noszogatni, parancsolni, s utána háborogni, hogy már megint nem csinálta, meg kényszeredetten csinálja, nem is tudja addig belülről fakadóan és folyamatosan tenni.
3. A harmadik mozdulata ennek a samáriainak, hogy beköti a sebeket. Kimossa, olajat és bort tölt bele, és beköti a sebeket. Figyeljék meg a testvérek, hogy az irgalmatlanság mindig felfedi mások sebét. Roppant élvezettel tud beszélni mások hibáiról, mulasztásairól, bűneiről, gyengeségeiről. Az irgalmasság elfedezi, betakarja másoknak a sebeit.
Ez, hogy olajat és bort töltött bele, kü-lönösen sokat mond, mert ez a két dolog volt a legdrágább akkor, ami azt jelenti, hogy az irgalmasság áldozatot is jelent. A kincseit osztja meg ez az ember. Vitt magával valami kevés olajat és bort, nem tudni mi célból, de ez az ő kincse volt. Ez többet ért, mint a készpénz. A legdrágábbhoz nyúl, mert arra van szükség. Fertőtleníteni kell a sebeket, és aztán beköti.
Annyi mindent féltünk mi és azért nem leszünk irgalmasak. Olyan kedves volt egyszer egy kisgyerek. Kapott egy zacskó cukrot és éppen ott volt egy osztálytársa. Azt mondja az édesanyja: nem kínálod meg őt is, ő is szívesen szopogatna egyet? Némi gondolkozás után azt mondta a gyerek: adnék neki szívesen, de sajnálom. A szíve megmozdul az embernek, de a keze már nem megy el zacskóig. Adnék, de sajnálom… Ő legalább őszintén kimondta, mi meg hosszú magyarázkodásba kezdünk, hogy miért nem adunk.
Bekötözte a sebeit és kimosta azokat. Mindezt nem azért tette, hogy ő jó pontokat szerezzen magának. Itt nagyon éles Jézusnak a tanítása, mert az elején azt kérdezi ez az írástudó Jézustól: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? A végén pedig Jézus így válaszol neki: menj el, te is hasonlóképpen cselekedj. De nem teszi utána: akkor elnyered az örök életet. Mert az örök életet nem ilyen cselekedetekért adják. Az örök élet ajándék. Azt a maga rászorultsága tudatában, meg nem érdemelten, hittel elfogadhatja valaki, vagy büszkén visszautasíthatja. Aki elnyerte ajándékba az örök életet, az lesz képes ilyen jó cselekedeteket végezni. Nem a mi jó cselekedeteink fejében kapjuk az örök életet — ez a Szentírásnak több helyen is megszólaló határozott üzenete.
A sebek bekötözésénél még valamire fel kell figyelnünk. Aki kötözött már sebeket, az tudja, hogy az mindig fájdalomokozással jár. A seb kitisztítása és fertőtlenítése mindig fáj, de utána — ahogy mondani szoktuk — megnyugszik, és elkezd gyógyulni. Az irgalmas ember nem riad vissza attól sem, hogy a másik érdekében, a másiknak átmenetileg fájdalmat okozzon. Az irgalmasság nem mindennel egyetértő elvtelenség, nem mindent helyeslő gyávaság, nem mindent megengedő közömbösség, hanem az irgalmasság a másikat nagyon szerető szeretet. Ez a szeretet néha fájdalmat okoz a gyógyulás érdekében, a másik érdekében. Mindig csak átmenetileg és ezzel a határozott és tudatos céllal, de nem riad vissza ettől.
Ezt csak azért említettem meg, mert Isten szeretetével is sokszor együtt jár az, hogy fájdalmat okoz. Például, ha nem értünk a csendes szóból, akkor egy kicsit megszorongatja a nyakunkat, hogy figyeljünk már oda, mert az életünk függ attól, hogy komolyan vesszük-e, amit Ő mond, vagy nem. Vannak közöttünk, akik hálásak vagyunk azért amikor Isten keményen bánt velünk, vagy valakin keresztül megalázott, vagy valami olyat tett, ami átmenetileg fájt, de utólag hálát adtunk érte, és elmondtuk Ezékiással együtt: áldásul lett nékem a nagy nyomorúság.
4. A negyedik, ami feltűnik ebben a példázatban, hogy gondját viseli. Olyan kifejező ez is. Nemcsak elsősegélyben részesíti, látja azt, hogy ez az ember folyamatos támogatásra szorul. Rossz állapotban van. Akkor sietés ide, sietés oda, őt teszi fel a barmára — nem tudjuk, hogy az szamár vagy öszvér volt-e —, és ő gyalogol mellette. Elkutyagol a legközelebbi vendégfogadóig, s ott két napszámnyi összeget otthagy a vendégfogadósnak, s még a maga hitelét is kockára teszi és azt mondja: ha többet kell rákölteni, ne sajnáld, ha visszajövök megadom neked. Hosszú távon is gondoskodik róla.
Ez azért fontos, mert azok, akiknek a szívük megmozdul egy-egy nyomorúságról hallva vagy azt látva, és valamit tenni is készek, a legtöbbször csak egy-egy alkalommal készek. Hiányzik a hűség belőlünk. Hogy felvegyem valakinek a terhét és csendesen, tartósan hordozzam, megosszam vele úgy, hogy közben nem tapsol senki, nem köszöngetik meg, nem dicsérnek érte, senki nem tud róla, ilyen nagyon kevés van. Azok az emberek képesek erre, akik tudják: a te Atyád jól tudja, hogy mit cselekszel, és tőle várd a jutalmat és elismerést, mert az nem fog elmaradni. A legtöbbször alkalmi segítségre felbuzdulnak sokan, de a hűség hiányzik. A tartós gondoskodás. Erre is példát ad nekünk ez az ember.
5. Végül példát ad arra is, hogy amikor már nincs rá szükség, eltűnik. Nem erőszakoskodik. Amikor már nem kell segíteni, nem akar segíteni. Mennyi feszültség megszűnne a családokban, ha így tudnánk segíteni egymásnak. Csak, amikor szükség van rá, csak, amit igényelnek.
Aki nem így segít, az tulajdonképpen nem szolgálni akar, hanem szerepelni. Annak nem a másik, a bajbajutott a fontos, hanem ő akarja fontossá tenni magát. Be akarja bizonyítani, hogy nélküle nem megy tovább az élet. De az megy… Ennek a samaritánusnak az irgalmasságára csak egy ideig volt szükség, s amikor nem volt rá szükség, eltűnik. Többet nem is hallunk ró-la semmit.
Nem ez a segítés igazi célja, hogy feleslegessé tegyem magamat? Sokszor ez még a szülői szolgálatban is nehéz, amikor kiderül, hogy már nincs rám szükség. Vagy nem úgy van rám szükség, mint eddig. Nem, mert közben húsz vagy harminc év eltelt, s most már ők is megoldják. Még az is lehet: jobban, mint ahogy addig én oldottam meg. Ez nagyon sértő, de előfordulhat. S nem ennek kellene örülni? Nem csendesen ott maradni a háttérben, ha szükség van rám, van irgalmas szívem, s van még — ha reszkető is — irgalmas két kezem, és teszem, amit tudok. Ha pedig nincs rám szükség, nem akarok fontoskodni.
Ez az ember megállt a bajba jutott mellett, lehajolt hozzá, bekötözte a sebeit, áldozatot is hozva érte gondját viselte tartósan, s amikor nem volt szükség rá, akkor eltűnt.
Arra figyeljünk még fel, hogy Jézus megfordítja ennek az okoskodó írástudónak a kérdését. Ő igazolni akarván magát, ezt kérdezi: ki az én felebarátom? Jézus meg a végén azt kérdezi tőle: ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?
Aki azt kérdezi: ki az én felebarátom? — az arra kíváncsi: ki fog segíteni nekem, ha bajba jutok. Aki Jézus kérdését veszi komolyan, az meg azt nézi: kinek segíthetek én? Kinek lehetek én felebarátjává, ha szüksége van rám?
Olyan jellemző ez is: a mi gondolkozásunk az előbbi; Jézus erre akar megtanítani: én legyek felebarátjává másoknak.
Ki képes erre? Hogy juthatunk el oda, hogy nemcsak azt mondjuk: adnék én, de sajnálom, hanem nem sajnálunk áldozatot hozni, nem féltjük magunkat, szívesen hozunk áldozatot, az az örömünk, ha valakinek az élete kiteljesedik. Ha az a boldogság lesz a mienk, amiről Jézus a Hegyi beszédben szólt: boldogok az irgalmasak, mert ők irgalmasságot nyernek. (Mt 5,7)
Ki képes erre? Erre tulajdonképpen csak az az egy valaki volt igazán képes, akit egyszer szintén félholtra vertek és utána úgy, félholtra verve még keresztre is szögezték. Az Ő sebeit nem mosta ki senki, nem kötözte be senki, de a Biblia azt mondja: az Ő sebeivel gyógyultunk meg. Aki egyszer igazán megérti, hogy miért kellett Jézusnak ezeket a sebeket elszenvednie ártatlanul, úgy, hogy Ő mindig, mindenkihez irgalmas volt, akinek a számára világos lesz, hogy a mi irgalmatlanságunk juttatta Őt a keresztre, és az Ő irgalmasságát, bűnbocsátó szeretetét hittel megragadja, abban elkezd élni ez az irgalmas Jézus. Az tőle kap irgalmas természetet. És akármilyen hajszában élünk is, az meg fog tudni állni, és annál áll meg, akinek a javára Isten őt akarja használni. Az tud lehajolni, félretéve a maga igazát és kényelemszeretetét, az nem felfedi, hanem elfedezi másoknak a sebeit, és gyógyítgatja. Az tud hűséggel, tartósan is áldozatot hozni másokért keserűség nélkül, és az tud eltűnni, háttérben maradni, ha az a segítség.
Jézus a maga irgalmasságát kínálja nekünk. Nem biztat minket, hogy próbáljatok még is csak egy kicsit irgalmasabbak lenni, hanem önmagát kínálja. Ebben a példázatban már a keresztre mutat. Az igazi irgalom ott szenvedett ki, de így vált lehetővé, hogy mintegy szétossza az Ő irgalmas szívét mindnyájunknak, akik mégsem törődünk bele abba, hogy egyre irgalmatlanabb legyen a világ, abba meg végképp nem, hogy mi is irgalmatlanok legyünk. Ő kínálja nekünk önmagát, s vele együtt ezt az irgalmasságot. Ezzel együtt jár az a boldogság, amiről Ő az előbb idézett igében szól.
Boldogok az irgalmasok — lehet, hogy nem boldogulnak úgy, mint mások, de hogy boldogok, az biztos —, és ők irgalmasságot nyernek.

Úgy gondolom, nem kell bizonygatni a testvéreknek, milyen irgalmatlan korban élünk. Félelmes történeteket mondanak el már óvónők arról, hogy milyen irgalmatlanok a picik egymáshoz az óvodában, de ugyanilyen irgalmatlanok egymáshoz otthon is. Valószínűleg ezt látják a picik a nagyoktól. Irgalmatlan a levegő, amit beszívunk, irgalmatlan a gazdasági élet, irgalmatlan a politika. Ráadásul kicsiktől nagyokig naponta oly sok irgalmatlanságot látnak emberek a tévében, meg hallanak egymástól, hogy hozzászokunk. Olyan kifejező ez a jelzős szerkezet, amit valaki mondott a múltkor: cserzett szívűek lettünk. Cserzetté vált a szívünk, ami azt jelenti, hogy aminek lágynak, puhának kellene lennie, az megkeményedett.
Egyfajta lelki szklerózis (elmeszesedés) lett úrrá az emberiségen. Sokszor észre sem vesszük, és mi is ugyanolyan irgalmatlanok leszünk egymáshoz, mint amit hallunk másokról, meg látunk sokféle változatban. Észre sem veszi már sok ember, amikor irgalmatlan. Nem is tekinti már irgalmatlanságnak azt, amikor azt cselekszi. Nem is látják sokan ezt bűnnek. Sőt átkeresztelik ezt a rettenetes bűnt. Talpraesettségnek nevezik, életrevalóságnak, ügyességnek meg minden más egyébnek, ami valójában kegyetlenség és irgalmatlanság.
Ha pedig valaki irgalmas, azt gyengeségnek tekintik. Egyre kevesebb gyengéd gesztussal találkozunk, és egyre többször lehet látni, hogy gyengeségnek tartják az irgalmasságot. Pedig aki a dolgok mélyére néz, az látja, hogy sokszor éppen az irgalmatlanságaink mögött van gyengeség, fé-lelem, szorongás, és éppen a gyengéd emberek az erős emberek. Ahhoz, hogy valaki merjen, tudjon újra és újra gyengéd lenni, ahhoz nagy belső erőre van szükség.
De nem ezt akarom most elemezgetni. Ezt csak úgy megemlítettem, hogy lássuk, ma is milyen nagy szükség van Jézus Krisztus világos, tiszta gondolataira, és mennyire rászorulunk mindnyájann arra, hogy merjük vállalni azt a szemléletet, azt az életformát, amit Ő élt elénk, és ami maga volt az irgalom. Olyan szép ez a karácsonyi ének: „Irgalommal szánva minket, nagy jósága ránk tekintett.” És otthagyta a mennyei dicsőséget, és magára vette a mi nyomorult testünket, és kitette magát mindenféle támadásnak, kísértésnek, és engedelmes maradt egészen a kereszthalálig. Engedte, hogy ez az irgalmatlan világ széttépje őt, kiszívja a vérét, tönkretegye, halált kiáltson rá, és végre is hajtsa a kivégzést. Így tette lehetővé azt, hogy az Ő irgalmas szívét szétoszthassa, és kaphassunk belőle még mai késői utódok is. És ad nekünk erőt is ahhoz, hogy merjünk és tudjunk irgalmasak lenni, és az Ő irgalmasságával járni-kelni akkor is, ha ez mindig áldozatot jelent. Ára van annak, hogy ha valaki irgalmas mer lenni.
Ezért gondoltam arra, hogy mivel elénk került napi igeolvasásunk során ez a nagyon jól ismert példázat, időzzünk egy kicsit nála most megint. Ma este szeretnék ennek a példázatnak a kereteiről mondani valamit, és ha Isten éltet minket, vasárnap este majd a közepéről: miben is állt ennek a samáriainak az irgalmassága.
Azzal kezdődik, hogy egy törvénytudó lép oda Jézushoz, hogy megkísértse őt. Rettenetes lehetett az Úr Jézusnak állandóan ebben a légkörben élni: vagy szívták az erejét, még imádkozni sem hagyták, mindenütt a nyomában volt a nyomorúság és mindenki a maga nyomorúságának a megoldását követelte, várta, kérte tőle. Másrészt meg körülvette a rosszindulat. Olvassuk több helyen, hogy a jeruzsálemi központból besúgókat küldtek utána, amikor Galileában járt, vagy Júdeának a távolabbi részein, hogy megfogják őt a beszédben — fordítja Károli szemléletesen.
Úgy hallgatni Jézusnak az életet támasztó szavait, hogy hol köthetek bele, mi miatt jelenthetem fel, és akkor megy a feljelentés a központba, és strigulát húznak újra Jézus „bűnlajstromára”, mert előre elhatározták, hogy elteszik őt láb alól, de valami mondvacsinált okot keresni kell. Nos, nem számít semmi: pénz, paripa, fegyver, kövessük a nyomát, figyeljük, lessük. Tegyük nagyító alá minden gesztusát és mondatát: hol lehet belekötni? Nem rettenetes? Igét hallgatni ilyen szándékkal: hol lehet belekötni?
Ez vette Jézust körül, és Ő ezt pontosan tudta. Számos helyen olvassuk: És ő ismervén az ő gondolataikat, ezt kérdezte tőlük: — amikor már magukban örvendeztek, hogy na most megfogtuk őt, ezt lehet jelenteni. S akkor Jézus rákérdez: hogy is van ez? Például a szombatnapi gyó-gyításnál. Ha egy állatotok beleesik a kútba szombaton, megvárjátok a vasárnapot, azután megfulladva húzzátok ki? Vagy kihúzzátok szombaton élve? Egyértelmű volt a válasz, hogy kihúzzák még szombaton. Jézus hagyta őket gondolkozni, s azt mondja: én pedig ezt a nyomorult izraelitát, akit az ördög megkötözött, most szombaton szabadítom ki a kötelékeiből, s ezen vagyok felháborodva? Többet ér egy birka, mint egy ember — azért, mert az a ti birkátok?
Minden mondatában, minden szavában leleplezte ezt a sötétséget. Gondoljuk el azonban, hogy ilyen közegben mozogni, hogy tudom, körül vagyok véve rosszindulattal, és amibe csak lehet, bele akarnak kötni. Jézus — és éppen ez a nagy dolog — nem így válaszol azoknak, akik odamennek, hogy megkísértsék őt. Csapdát készítenek neki, agyafúrt kérdéseket tesznek fel neki, amikre csak rosszul lehet válaszolni (szabad-e a császárnak adót fizetni? mi lesz azzal, akinek hét házassága volt itt, a feltámadás után ki lesz a felesége?). Előre kitervelik, hogy ne lehessen rá jól válaszolni, Jézus azonban szelíden, kedvesen olyan válaszokat ad sorba, hogy szemükszájuk eláll. Olvassuk is több helyen: nem merték őt többé megkérdezni.
Nem olyan a „fogadj Isten”, mint az „adjon Isten”. Ezt meg kell tanulnunk Jézustól. Jön egy kötekedő, rosszindulatú ember, és Ő emberszámba veszi. Válaszol a kérdésére, foglalkozik a kö-tekedő problémával, és elmond egy csodálatos példázatot, ami 2000 év után is isteni üzenet azoknak, akik nem így hallgatják, mint ahogy ez az írástudó, hanem nyitott szívvel.
Ezt nem lehet megtanulni, és nem lehet elhatároznunk, hogy mostantól kezdve így lesz. Erre csak Ő képes, és csak Ő tesz képesekké minket is. Tőlünk ez telik: amilyen az „adjon Isten”, olyan a „fogadj Isten”. Még büszkék is vagyunk rá. Ahogyan te, úgy én… Sőt, még úgyabbul általában. Ez a jézusi indulat: te akárhogy kö-zeledsz hozzám, bennem ugyanazzal a szeretettel találkozol. És ez a szeretet fegyverzi le az ellenséget is, szégyeníti meg a rosszindulatot, és használja fel még ezt a lehetőséget is evangélium hirdetésére. Őt nem zavarja, hogy milyen indulattal kérdezték. Válaszol a kérdésre, sőt, sokkal többet is elmond, mint amit ez a szerencsétlen ember kérdezett.
Engedjük, hogy úgy növekedjék bennünk Jézus és formáljon bennünket, hogy egyenletes, megbízható, a megszólítástól független legyen a mi válaszunk mindig. Ne lehessen olyan indulatokat előhozni belőlünk, mint amilyen indulattal talán tisztátalan emberek közelednek hozzánk. Érdemes erre mindjárt az elején felfigyelni.
Nos, ez a törvénytudó azt kérdezi: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?” Ez maga már ellentmondás, mert az örökségért nem kell cselekedni semmit, az készen van, az vár rám. Azért nem én dolgoztam meg, apám, nagyapám dolgozott meg érte, én ajándékba fogom kapni. Hálás lehetek érte, szaporíthatom, megő-rizhetem, de nem kell cselekednem semmit. Ennyire nem veszik észre ezek a rosszindulatú kérdezők, hogy egyetlen mondaton belül ellentmondás van.
Jézus hol leleplezi ezt, hol nem. Mindenesetre most Ő is kérdez. Te törvénytudó vagy, mi van megírva a törvényben? Az ember idézi hibátlanul a nagy parancsolatot: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Mire Jézus azt mondja: akkor mi a probléma? Ezt kell elkezdeni cselekedni, és akkor rendben van minden. Itt van egy olyan kifejezés, aminél megint álljunk meg egy kicsit: „Ő azonban igazolni akarván magát…”
Mi mániákusan igazolni akarjuk magunkat. Elmagyarázzuk, miért nem vesszük komolyan azt, amit Jézus mond. Miért nem elég nekünk ez: ezt cselekedd, és élsz. Azért nem elég, mert nem akarjuk cselekedni. Ezt leplezi le Jézus, és jó lenne, ha magunkban is felismernénk ezt, amikor akadékoskodunk, meg késlekedünk az engedelmességgel. Egyszerű a helyzet, ő azonban igazolni akarja magát, meg akarja magyarázni, miért nem teszi azt, amit pedig most idézett ő maga a törvényből. Miért nem engedelmeskedik Isten igéjének? Jó lenne, ha tetten érnénk magunkat, amikor ezt magyarázzuk, amikor mentegetjük magunkat. Amikor ahelyett, hogy egyetlen őszinte mondattal beismernénk valamilyen bű-nünket, mulasztásunkat, hibánkat, erről még egy szót sem ejtünk, de a körülményeket már részletezzük: miért nem csináltuk meg azt, vagy miért viselkedünk ott úgy. Mert a többiek, meg a körülmények, meg fáradt vagyok, meg felidegesítettek, meg este későn volt, meg már nem először tették velem, stb. Előbb jön a mentegetőzés, a végén, esetleg megszépítve, lehalkítva, tompítva a bűnünk.
Isten ebből is ki akarja az övéit segíteni. A megszentelődés egyebek között azt is jelenti, hogy nem mesélek. A mese elmaradhat. A lényeget mondjam. Nem kell mentegetőznöm. Isten előtt úgyis hiába. „Te előled elrejtenem semmit nem lehet.” Viszont csodálatos ígéretei vannak azoknak a számára, akik készek megvallani az ő bűneiket. Ha ez az ember itt ezt mondja: Mester — mert ő véletlenül sem mondta volna, Uram, mert az írástudók nem ismerték el, hogy Ő Úr, de jó, legyen így — valóban pont ezt nem csinálom, amit most idéztem neked. Köszönöm, hogy rávilágítottál. Ennyi elég, és az ilyen ember kap erőt ahhoz, hogy megújuljon, hogy valami új kezdődjék el az életében. Aki igazolni akarja magát, az menthetetlen. Azon nem lehet segíteni.
A Római levél elején írja ezt Pál: Menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy, aki ítélkezel másokon, és nem veszed észre, hogy miközben mást elítélsz, önmagadat kárhoztatod, mert te is ugyanazt csinálod, ami miatt mást elítélsz. Isten őrizzen meg ettől az írástudói betegségtől és bűntől, hogy igazolni akarjuk magunkat! (Róm 2,1)
Miért akarja ő igazolni magát? Kiderül a kérdéséből: jó, jó, Uram. Ezzel mind egyetértünk, de ki az én felebarátom? Nincs vége a kérdezgetéseknek. Elvileg tisztázzuk a „problémákat” — szokták ezt mondani — ahelyett, hogy a megértett igét elkezdenénk cselekedni. Elvileg tisztázzuk… Fontos az elvi tisztázás, mert csak tiszta elméletre épülhet fel helyes gyakorlat, de akinek abból áll a keresztyénsége, hogy mindig elvileg tisztázni akar „problémákat", az a „problé-máiba” fog belefulladni, és nem az engedelmesség öröme élteti és viszi előre a hitnek az útján.
Ki az én felebarátom? Tisztázzuk. És mi húzódik meg e mögött a kérdés mögött? Kiderül a példázat végéből. Az, hogy ez az ember reméli: nem mindenki a felebarátja. Csak nem gondolod, Uram, hogy ebbe mindenki belefér? Remélem, minél kevesebben vannak. Mi az a minimum, amit a törvény betartása során nekem teljesítenem kell? Nehogy még azokat is szeressem, akiket nem muszáj! Tisztázzuk a határait a kötelező szeretetnek. Ki az én felebarátom? Ebben benne van az is: kik nem felebarátaim? Hadd lássam tisztán, nehogy véletlenül azokhoz is irgalmas legyek.
Az Isten határtalan irgalma mellett ez a kicsinyes, számolgató és számítgató gondolkozás megint olyan bűn, ami mindnyájunkat megkísért. Legyünk éberek, hogy ne menjünk bele ebbe a csapdába. Isten minket olyan irgalmassággal akar megajándékozni, amelyik határtalan. Ez a samá-riai az ő népének az ádáz ellenségei közül tett itt jót eggyel, és nem számítja fel, hogy az mivel tartozik. Nem számolgat. — Majd látni fogjuk ezt részleteiben is. Az igazi irgalmasság nem számol, és nem számít semmire — hogy mit kapok érte. Ha szükség van rá, akkor cselekszik, teljesen mindegy, kivel.
Határtalan az Isten irgalma, mindnyájan beleférünk, és ezzel a határtalan irgalmassággal akar megajándékozni minket is.
Szeretnék valamit mondani röviden a példázat helyszínéről, mert az a későbbiekben fontos lesz, aztán a szereplőkről, és egyetlen szót emeljünk majd ki. A végén meg néhány kérdést vigyünk el magunkkal.
A helyszínről ezt olvassuk: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba…” Jeruzsálem és Jerikó között a szintkülönbség ezer méter, és a távolság harminc kilométer. Ugyan úgy mint Kékes és Gyöngyös között a szintkülönbség és a távolság. Csak nem olyan kies erdők között vezetett és vezet ma is az út, hanem teljesen kopár hegyek között. Amikor Isten megajándékozott azzal, hogy végigmehettünk azon az úton fordított irányban, Jerikóból fel Jeruzsálembe, láthattuk, hogy milyen meredek, és eszembe jutott ez a példázat. Teljesen kietlen, kopár kőhegyek, tele kanyarral, a puha kőzetben sok barlang van. Az volt akkor a rablók paradicsoma. Nem is akármilyen rablók voltak ezek, hanem az úgynevezett zélóták, egy szélsőséges nacionalista csoport tagjai, akik azt tekintették céljuknak, hogy minél több rómait eltegyenek láb alól. Viszont, mint afféle szegénylegények, ők voltak a kornak a betyárjai, valamiből fenn kellett tartaniuk magukat, és a gazdagabb kereskedőnek látszó utasokat gyakran megtámadták. Néha válogatás nélkül is leütötték a járókelőket, és elvettek tőlük mindent, amit lehetett. Úgy, hogy Jézusnak a példázata valós képet rajzolt, és ilyen emlékeket ébreszthetett ott sokakban. Azt mondják: egyedül nem is indult el senki erre az útra, összevárták egymást, és kisebb csapatokba, vagy nagyobb karavánba verődbe mentek az emberek Jeruzsálemből Jerikóba, vagy Jerikóból felfelé Jeruzsálembe.
Kik a szereplők? Így kezdődik: „Egy ember”. Mégis, ki volt az? Egy ember, nem mindegy ki? Figyeljük meg, Jézus milyen csodálatos pedagógus. Az első szavakkal már megint leleplez és segít. Ha tőlünk valaki segítséget kér, akkor mit szoktuk először kérdezni? Kinek kell segítenem? Megfigyeltem az utóbbi időben, nem az az első kérdés: mire van szükség, azt tudom adni vagy nem, — kinek kell segítenem? Nem mindegy? — kérdezi Jézus. Annak kell segítened, aki segítségre szorul, s az legyen teljesen mindegy, hogy neked rokonszenves vagy ellenszenves. Na, de hát hogy lenne az mindegy? És elkezdünk tiltakozni. Annak szívesen megteszem, ennek semmiképpen nem!
A személyválogatásból is ki akar gyógyítani minket a mi Urunk. Isten nem személyválogató. Isten nem azt nézte, kik vagyunk, hanem azt: milyen nagy nyomorúságba estünk, és ebből akar kiszabadítani bennünket. Jézus sem válogatott. Olyan tanulságos végignézni, hogy a tizenkét tanítvány közt is mindenféle politikai gondolkozás, anyagi háttér, világnézet ott volt. Egymással szembenálló politikai pártok tagjai is ott voltak a tanítványok között. Például az egyik Júdás zélóta, Máté vámszedő volt, s ezek szemben álltak egymással. Valószínű tudatosan válogatta össze a Mester. Ott Ő körülötte mindenki tanítvánnyá és apostollá válhat, kivéve Júdást, aki mindvégig szembe állt vele.
Nem személyválogató az Isten. Ki kell gyógyulnunk a személyválogatásból! Nekem ő nem szimpatikus. És, kit érdekel ez? Bajban van, segítségre van szüksége, és neked Isten ezt az ajándékot adja, hogy segíthetsz valakin. Az ellenségemen? Ha éppen az, akkor azon. Ez tényleg furán hangzik. Lehet, hogy elméletben úgy gondoljuk, illik egy hívőnek erre késznek lennie, de azért vizsgáljuk meg a szívünket: valóban készek vagyunk-e? Nem tesznek-e különbséget sokszor szülők még a tulajdon gyermekeik között is? Fültanúja voltam egyszer ilyennek: Ez az én anyámra, arra a nagymamára hasonlít, ezt a gyereket jobban szeretem. Lélekgyilkosság ilyet mondani, és teljesen torz gondolkozás. Idegen az evangéliumtól.
Nos, egy ember ment itt alá, mégpedig egy könnyelmű ember. Miért? Mert egyedül ment. Nos, máris felujjonghatunk: akkor maga csinálta magának a bajt. Épeszű ember nem indult el egyedül azon a veszélyes útvonalon. Miért kockáztat ekkorát? Megérdemli, hogy félholtra verték. Tehát fel vagyok mentve az alól, hogy segítsek neki. Ő okozta magának, miért nem gondolta meg jobban. Ez már mentegetőzés. Igazolom magamat, igyekszem felmenteni magamat a segítés kötelessége alól.
Jó lenne ezt is felismerni, és leleplezni az életünkben: Ha ő okozta magának, akkor oldja meg valahogy, vagy majd megoldják mások. Né-hányszor tanúja voltam ennek. Egy megható jelenetre máig is emlékszem, amikor egy italos, idős asszonyt olyan gyengéden és szeretettel vett az ölébe egy idegen fiatalember (nem a fia vagy unokája) és vitt el a Trabantján egy kórházba. Mellettünk két asszony epésen megjegyezte: minek iszik annyit? Az ilyen pusztuljon el itt! Ő okozta magának a bajt, még majd én strapáljam magamat, s oldjam meg?
Isten ezt is leleplezi. Vajon mi nem magunknak okoztuk a bajt? Ki hagyta ott Istent? Mi, emberek fordítottunk hátat neki. Mi sértettük meg Őt, és most Ő jön utánunk, mielőtt még bocsánatot kértünk volna tőle. Ő hajolt le „irgalommal szánva minket” Jézus Krisztusban. Ez az irgalom, amikor azon is segítek, aki maga okozta magának a bajt. Nem azt méricskélem, hogy ő mit csinált magának, hanem, hogy én most segíthetek neki. — Ennyit a megvert emberről.
Aztán van a pap és lévita, akik elmentek mellette. Olyan hamar elítéljük őket, és nem is vesszük észre, hogy ezzel elítéljük magunkat. Pedig azért egyet-mást fel lehet hozni a mentségükre.
A papok és a léviták az egész országban szétszórtan laktak, de volt egy szigorú szolgálati rend: be voltak osztva a templomi szolgálatra. Olyankor szépen felbaktattak Jeruzsálembe. Ott azt a néhány hetet leszolgálták, s utána mentek haza és művelték a háztájit és végezték a maguk munkáját. Ezeknek letelt a szolgálat, természetesen sietnek haza. Lehet, hogy naplemente előtt szerettek volna hazaérni. Ki volt számítva az idő. Most elkezdjenek bíbelődni valakivel? Kiszámíthatatlan mennyi segítségre van szükség. Akkor nem érkeznek haza, s otthon nem tudják, miért nem érkeztek meg a megadott időre. Nem… — Úgy szokták mondani: macerás dolog ez. Siessünk csak minél előbb. Nem beszélve arról, hogy őket szigorú rituális vallási törvények kötötték. Nem érhettek például holttesthez. Vagy ha mégis, akkor utána bonyolult tisztulási szertartáson kellett keresztülmenniük. Ha történetesen az az ember már halott, és ők hozzáérnek, akkor mehetnek vissza Jeruzsálembe bemutatni az áldozatokat, kivárni az előírt napokat. Felborul az egész terv. Nem foglalkozunk mi most ezzel. Ilyen megkötöttségek között nem lehet.
Aztán volt olyan is: aki halottat fedez fel, köteles gondoskodni annak az eltemettetéséről. Na, még csak ez hiányzik! Hol van itt sírkamra, kikkel fogják odavinni, pénzbe is kerül az egész. Érthető, hogy vettek egy kis kanyart, és elkerülték ezt a nyomorult sebesültet. Mindenképpen áldozatot kellett volna hozniuk. Nekem még az is eszembe jutott — nincs a Bibliában, és az ilyen találgatások nem jók —, hogy félhettek: Lehet, hogy ők lesznek a következők. Azt mondják, a zélóták tettek olyat, hogy egy közülük kifeküdt az útra, mintha baj érte volna, és ha valaki elkezdett segíteni, akkor azt megrohanták a társai és ott ütötték le, és rabolták ki. Hátha ilyen trükk, ilyen csel van itt. Minden lehetséges ebben a gonosz világban. Menjünk innen minél előbb, hagyjuk a hátunk mögött ezt az embert.
Egyébként sem tudunk mindenkin segíteni — hallottam már többször ezt a jogos érvelést. A Biblia nem is mondja, hogy nekünk mindenkin segítenünk kell. Nekünk azokon kell segítenünk, akiket elénk hoz Isten. A gazdag és a Lázár történetében mondja Jézus ezt a kifejezést: volt egy koldus, Lázár, az ő kapuja elé vetve. Egy koldus volt a gazdag kapuja előtt, ez a Lázár. Neki nem az összes koldus nyomorúságát kellett megoldani, arról az egyről kellett volna gondoskodnia. Kérjük el Istentől: mutassa meg, ki a mi Lázárunk. Ki a mi sebesültünk. Nem tudjuk megoldani pillanatnyilag a munkanélküliség, a hajléktalanság, a sokféle nyomorúság problémáját, de nem is a mi feladatunk. De ha egy valakinek a nyomorúságát enyhíthetjük, akiért Isten valami módon minket tett felelőssé, akkor az irgalmasság cselekedetét tettük. Vagy, ha nem cselekesszük: aki tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak.
Nem mindenkin kell segíteni, azon az egyen, akiről nyilvánvaló, hogy a miénk. Lehet, hogy vérrokonunk, lehet, hogy egy fedél alatt élünk vele. Lehet, hogy a hozzánk legközelebb állók közül valaki, akihez módszeresen irgalmatlanok vagyunk. Lehet, hogy sokakhoz, másokhoz irgalmas valaki, csak éppen otthon nincs irgalmas, megbocsátó, elfogadó szíve és gyöngéd szeretete. Engedjük, hogy ma este Isten rendet teremtsen az életünkben e tekintetben is.
Mindenképpen vétkeztek azonban ezek az emberek, mert segíteniük kellett volna. Megértjük, hogy siettek, megértjük az összes többit is, de ez nem mentség, csak magyarázat. Jó lenne, ha éles különbséget tennénk a kettő között, amikor azt hisszük, hogy mentségeket hozunk fel, pedig csak magyarázatot mondtunk, és mentség arra a mulasztásra nincs, csak az Isten bűnbocsátó kegyelmében reménykedhetünk.
Aztán jön ez a samáriai, aki egy ellenséges nép közül való volt. Iszonyatos gyűlölet feszült a zsidók és a samáriaiak között abban az időben — most ennek a múltját, történetét nem részletezem. Az egyik bibliamagyarázó, aki kint élt sokáig Izráelben, elmondja: beleélte magát abba, amikor Jézus előadhatta ezt a példázatot. Amikor ideért, hogy ott fekszik félholtra verve egy zsidó és jön egy samáriai, akkor el tudja képzelni, hogy a hallgatóság lélegzet visszafojtva hallgatta: mit csinál a samáriai vele? Belerúg, leköpi — csak ez következhetett a két nép viszonyából. S akkor lehajol, s elkezdi kezelni. Elsősegélyben részesíti. Itt halk moraj futhatott végig az akkori hallgatóságon. Nem igaz! Ilyen nincs!
Éppen erre akart rámutatni Jézus, hogy van, lehetséges ilyen irgalom is, amelyik átlép mindenféle korláton, legyőz mindenféle akadályt, amelyik nem ismer előítéleteket, amelyiknél egyetlen oka van a segítésnek: szükség van rá. Mindegy, hogy kinek van rá szüksége, és még az is mindegy, hogy nekem az mibe kerül — mert sokba került neki —, a fontos az, ha nincs itt más, aki segítsen, én meg látom a bajt, akkor segítsek. Ilyen egyszerűen és természetesen. Ezt kellene elkérnünk Istentől, hogy ilyen reflexszé váljon bennünk az irgalmasság. Megláttam a bajt, esetleg körülnézek, van-e még valaki, akivel megoszthatnám, vagy aki esetleg majd elintézi, nincs, akkor lássunk munkához! Később fogok odaérni, pénzembe kerül és még veszélyben is vagyok, mert lehet, én vagyok a következő, akit leütnek, de akkor sem megyek el egy ilyen sebesült mellett. Ha ez a vérünkké válna, az lenne az igazi, ha Jézus Krisztus irgalma ennyire áthatna bennünket.
Az a kifejezés, amiről még néhány mondatot mondok, az tulajdonképpen egyetlen szó. Pontosabban két, egymást követő szó itt a Bibliában a 33. versben: „Amikor odaért, meglátta, és megszánta.” Irgalmasságra indult. Elgondolkoztam azon, milyen sokszor meg sem látjuk azokat, akiknek segítenünk kellene. Nem vesszük észre a bajt. Vagy azért, mert fáradtak vagyunk, vagy azért, mert valamire koncentrálunk, és se látunk, se hallunk — ahogy mondani szokták. Vagy azért, mert elég nekünk is a magunk baja, és az mozog állandóan a fejünkben, s elmegyünk süketen, vakon mások nyomorúsága mellett. Vagy azért, mert ravasz lélektani mechanizmusok vannak a szívünkben, hogy amit nem akar meglátni az ember, azt valóban nem is látja meg. Tényleg igaz, hogy nem vettem észre. De miért nem vette észre? Mert ott van a szíve mélyén, hogy ilyesmit nem is akarok észrevenni. Boldog ember az, aki tetten éri magát, ha ilyesmi előfordul vele, és kéri Istent, hogy azt a szívet, amelyikről Jeremiás azt mondta: csalárdabb mindennél, és kicsoda ismerheti meg ezt, teremtse valóban újjá, és új szívet adjon helyette, amelyikben nem működnek ilyen ravasz mechanizmusok.
Van aztán olyan is, hogy valaki nem akarja meglátni. A múltkor ért valakit egy kisebb baleset az utcán. Ment előttem egy igen jól öltözött hölgy a tagbaszakadt fiával és a fiú kezdte nézni, mi történik ott. Az anyja, mint egy kisgyereknek, megrántotta a karját, meg a kabátját, és hallhatóan azt mondta: ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell. Ez a mai lelkület. Ez az irgalmatlan lelkület, ami a csalárd szívünkből következik. Ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell!
A samaritánusnak az jutott eszébe, mivel megláttam, segítenem kell, és már segítek is. De ilyen is van: azért nem látja meg, mert nem akarja meglátni. Aztán vannak, akik szidják a körülményeket. Látják ők a bajt, de eszükbe sem jut, hogy ebből az következnék, hogy segítsek, hanem milyen a közbiztonság, milyen kormány ez, ahol ilyenek megtörténhetnek, milyen gonosz rablók vannak a világon. Mindenki rossz és hibás, csak azt nem veszik észre, hogy ők mulasztják el a segítséget eközben, és ez nem mentség erre.
Mit jelent: meglátta és megszánta? Nagyon kifejező szó van itt a Biblia eredeti szövegében. Azt jelenti: a belső részei mozgásba jönnek az embernek. A zsigerei megmozdulnak. Mi is szoktunk ilyeneket mondani: majd megszakad a szíve. Összeszorult a szívem. Láttam a nyomorúságát és… Néha ez fizikálisan is tényleg így van. De kifejez ez valamit: megrendültem, megmozdult bennem valami. Az irgalmasságnál nemcsak a szíve mozdul meg az embernek. Az irgalmas samaritánus nemcsak sajnálni kezdte a beteget, hanem megállította az állatát, leszállt róla, kicsomagolta a fertőtlenítőszert, letérdelt mellé és elsősegélyben részesítette. Utána nemcsak elsősegélyben, hanem tartósan is kezeltette. Tehát nemcsak a szíve mozdult meg, hanem a keze is, és ez az igazi irgalmasság. Meglátom, megmozdul a szívem, mert van még érző szívem, és még nem keményedett meg annyira, még a szklerózis nem rontotta el annyira, meg tud mozdulni. A szívem pedig mozdítja a kezemet meg az eszemet, hogy mit kellene tenni. És még a pénztárca csatján sem akad el a kezem, mert két dénár nagy pénz volt, és annyit adott a vendéglősnek.
A Mózes törvényei között is vannak parancsok az irgalmasságra nézve. Az egyik így hangzik: „ha valaki elszegényedik testvéreid közül abban az országban, amelyben laktok, ne légy kemény szívű és szűk markú a te szegény testvéreddel szemben.” Nemcsak azt mondja: ne légy kemény szívű, mert van olyan, hogy a szívem megindul, de a kezem a világért se húzná elő a bukszát a zsebből. Vagy elindul már, de visszahúzom, a csatot nem nyitom ki. Van olyan, hogy valaki szívtelenül vet oda valami ajándékot, segélyt a másiknak, a szíve azonban nincs benne. Isten azt mondja: a szíved is mozduljon meg, és az mozgassa mindjárt a kezedet. Ez az igazi.
Most nem mondom már azokat a példákat, talán magunktól is eszünkbe jut, hogy Jézus mennyire így járt-kelt itt a földön. Hányszor olvassuk: elnézte a sokaságot és megszánta őket. (Ezt az egy helyet kivéve minden esetben Isten vagy Jézus az alanya annak: megszánni. Ez sajátosan isteni tulajdonság, és Jézus adja azoknak, akiket az Ő Lelke újjászül. A tékozló fiú példázatában is ez van: az apja messziről meglátta és megszánta őt — Károli így fordítja: megesett rajta a szíve. Ugyanaz a szó van itt.)
Nos, erre akar Isten minket elsegíteni, hogy legyen érző, mozdítható szívünk. Azonnal mozduljon az a tagunk is, amire éppen szükségünk van. Ebből lesznek az irgalmasságnak a cselekedetei.
Jó lenne, ha néhány kérdésen, amit Isten kü-lönösen is a szívünkre helyezett, elgondolkoznánk. Ha valaki rosszindulattal közeledik hozzánk, azt is szabad szeretni. Nem kell úgy válaszolni, ahogyan ő elkezdte. Jó lenne, ha nem igazolnánk magunkat örökké, és nem azt keresnénk mi az a minimum, amit Isten kíván tőlünk — ki az én felebarátom, remélem nem sokan vannak —, hanem engednénk, hogy az Ő határtalan irgalmassága és szeretete a miénk lehessen. Jó lenne, ha megszabadulnánk mindenféle személyválogatástól: mindegy, hogy kinek kell segíteni, mozdulok és csinálom. Egy ember. Nincs neve. Nem tudjuk, kicsoda. Aki bajba került, annak kell segíteni. Jó lenne, ha nem azt keresgélnénk, mi ment fel a segítés alól. Nincs időm, erőm. Nekem sem segített senki. Ki tudja, mennyibe kerülhet az… Ne a mentségeket keressük, hanem ha az a mi Lázárunk és a mi félholtra vert emberünk, akkor merjünk segíteni neki. Ne kezdjük magyarázni: miért nem segítünk, mert itt egyszerűen azt történik: nem akarásnak ideológia a vége. Gyártunk egy ideológiát, miért nem segítünk.
Kérjük Istent: adjon nekünk irgalmas szemet (Példabeszédek könyvében van ez, nem olyan régen hangzott egy prédikáció). amelyik lát, észreveszi a másik szükségét, még akkor is, ha nem beszél róla. Sokszor a szeméből látjuk egymásnak, vagy az arcáról. Szomorú vagy izgatott. Adjon nekünk olyan szemet, amelyik lát, és ne is gondoljunk ilyet, hogy ne nézz oda, mert segítenünk kell. Ezért lennénk, hogy segítsünk egymásnak, amikor kell, amikor szükségben van a másik. Jó lenne, ha megtanulnánk: az irgalmasság nem alkalmi jócselekedetekből áll, hanem életstílus, mint amilyen Jézus élete volt.