Cseri Kálmán

Az elmúlt vasárnapokon Nehémiás könyvéből vettük az igét, annál inkább, mert azokban a hetekben azt olvastuk bibliaolvasó kalauzunk szerint. Még ma is időzzünk ennél a könyvnél. Az elmúlt héten egy lelkész-konferencián kellett szolgálnom, és ott is ezt tanulmányoztuk, legalább egy kis ízelítőt tudok hozni abból is, hogy miről volt ott szó.
Röviden emlékeztetek arra, hogy mikor történtek ezek az események, és utána egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni a felolvasott igeszakaszból.
Krisztus előtt 445-ben volt az, amikor a babiloni fogságból már újra hazatértek egy küldöttsége visszament a fogságban levőkhőz, és segítséget kért tőlük. Nehémiás már a fogságban született és magas pozícióba került: a perzsa király személyi titkára volt. A pohárnok volt a legbizalmasabb, aki előbb ivott a pohárból, mint a király, hogy ha esetleg abba valami mérget tettek, az előbb derüljön ki, minthogy az uralkodót elpusztítja.
A király közvetlen közelében végezte tehát a maga munkáját, és ekkor értesült arról, hogy nagy baj van otthon. Hazamehettek ugyan sokan, de nem halad az újjáépítés. Nincs, aki összefogja az embereket, nincs koncepció, nincs építőanyag, nincs munkakedv, nincs életkedv. Semmi sincs, ami ahhoz kellene, hogy talpra álljon az a megnyomorított nép, és újra felépítse a hazáját.
Nehémiás hallva ezt a sok rossz hírt, imádkozni kezdett. Emlékszünk arra, hogy az első fejezet a rövid információ után, hogy baj van otthon, egy megrendítő bűnvalló imádság. Nehémiás életében mindenből imádság lett. Amint meghallotta ezt, azonnal imádkozni kezdett. Sőt azt olvastuk, hogy több napig sírt, böjtölt és könyörgött. Elsorolta Istennek mindazt, amivel vétkeztek ellene. Ő ugyan nem volt részes azokban a bűnökben, de mégis többes szám első személyben vallott: mi hogyan bántottunk meg téged…
És miközben imádkozott és azért is könyörgött, hogy adjon segítséget Isten az ő népének, egyre inkább befészkelte magát a fejébe a gondolat: neki kellene segíteni ezen a népen. Na de hogyan? Innen? Nem innen, menjen ő is haza. Az lehetetlen! Egy királyi főtisztviselő nem hagyhatta el az uralkodó környezetét. Hiszen a legfőbb boldogság az volt, ha valaki láthatta az uralkodót. Ha elkívánkozik a közeléből, az durva felségsértés. Ilyet nem tehet. De mégis haza kellene menni…
Olyan szép az, ahogy kirajzolódik a rö-vid utalásokból ez a belső harca. Isten küld engem haza. Na, de lehetetlen innen elszabadulni. Mi lesz ennek a megoldása? Mivel azonban egyre világosabb lett számára, hogy Isten őt valóban haza akarja küldeni, ha csak egy időre is, és az otthoni nehéz munka vezetésével bízza meg, azon kezdett gondolkozni: hogyan lehet ezt kivitelezni? Hogy és mikor lehet ezt előhozni a királynak úgy, hogy lehetőleg egyben maradjon, és ne vá-lassza el a király a fejét a törzsétől, — mert ez képtelenség volt: el akarok menni. Miért? Nem jó neked itt? Lehet ennél nagyobb boldogság? Ott volt az ügy Isten előtt.
Várta a kínálkozó alkalmat, amikor ezt elő lehet hozni, de az alkalom késett. Eltelt egy nap, két nap, egy hét, két hét, már egy hónap… és még mindig nem volt lehetőség arra, hogy valahogyan előadja ezt a királynak. Akkor került sor erre a lakomára, amiről itt olvastunk, hogy a király szólította meg őt: miért vagy szomorú? Nem szoktál szomorú lenni. Őfelsége jelenlétében szomorúnak lenni szintén otromba sértés őfelsége ellen.
Nagyon megijedtem — olvassuk itt. Ezt a kérdés bármi rossz követhette: miért vagy te szomorú? Ez azt jelenti: hogy mersz te szomorú lenni itt? Ez provokálás! Mit mondjon erre? Az igazat. Elmondta azt, és egyszer csak felfigyelt rá: hiszen itt Isten munkálkodik. A király már érdemben tárgyalt arról, hogy Nehémiás hazamegy. Csak az volt a kérdése: meddig fogsz maradni? Mikor jössz vissza? Közben-közben olvassuk ezt a megállapítást: én pedig imádkoztam a menny Istenéhez. Amikor nemcsak a távozásra kap engedélyt, hanem még ingyenes építőanyag kiutalást is kap a király erdőinek őréhez, meg mindenféle levelet, ami biztosítja az áthaladását, akkor állapítja meg a végén ezt: „A király megadta ezt nekem, Istenemnek hozzám való jóakarata folytán.”
Ennek a mondatnak a jó ízét szeretném most ha ízlelgetnénk, és ha mindnyájan eljuthatnánk erre a fajta szemléletre, erre a világlátásra, életszemléletre. Az eseményeknek ilyetén való értékelésére, ami Nehémi-ást jellemezte, és ami azóta is minden Istenben igazán hívő embernek a nagy kiváltsága.
Mit jelentett a hétköznapokban ennek az embernek a számára: hinni? Mit jelentett neki az Istennel való közössége? Hogyan működött az ő életében az imádkozás? Ezekre a kérdésekre kapunk választ itt, s nemcsak választ akar adni Isten ilyen kérdésekre, hanem mindnyájunkat el akar segíteni ide, a hitnek erre a gyakorlására, hogy valóság legyen a számunkra az élő Istennel való közösség. A vele való közösségbe legyen beágyazva minden, ami velünk történik: a gondjaink, a feladataink, a kudarcaink, az eredményeink, az emberi kapcsolataink. Minden, minden, amin keresztül kell mennünk, és így tapasztaljuk meg, hogy Istennel közösségben mindennek más a súlya, más a jelentősége. Csak, aki vele közösségben él, az ismeri a valóságot, hiszen maga a teremtő Isten a legfőbb valóság. Aki Őt ismeri, az tud a realitás talaján tájékozódni és járni. Aki Őt nem ismeri, az a valóságnak egy töredékét ismeri csak, és abból próbál levonni következtetéseket, meg eljutni nagy megállapításokra, és ezek mindig tévesek, mert hiányos információkra é-pültek.
Nehémiás a teljes valóságot látta, ezért tudott ő olyan hasznos lenni népének, és olyan használható eszköz lenni Isten kezében. Nos, mi a jellemzője ennek a fajta világlátásnak, ami a teljes valóságon tájékozódik? Amit itt olvastunk, többféleképpen el lehet mondani. Kicsit eljátszottam a gondolattal.
El lehet mondani rövid tárgyilagossággal valahogy így: Egy lakoma alkalmával feltűnt a királynak Nehémiás kedélyváltozása. Megkérdezte, mi ennek az oka. Nehé-miás megmondta, és egyúttal kérvényt nyújtott be fizetés nélküli szabadságért. A király teljesítette a kérését. Röviden a tények körülbelül ezek.
Ugyanezt el lehet mondani emberközpontúan, ahogy mi szoktuk sokszor a hőstetteinket elmesélni: Nehémiás bámulatos diplomáciai érzékkel időzítette a probléma felvezetését — ahogy ezt ma mondják iszonyatosan csúnyán. Jól fogalmazta meg a dolgot. Mivel a királynak jó kedve volt, egy kicsit alkoholos állapotban is volt már, meg szerencséje volt Nehémiásnak, ezért teljesítette a kívánságát. Utána jöttek még nehézségek, de ő talpraesett ember lévén megoldott minden nehézséget.
Így is el lehet mondani. Kérdés, hogy ez igaz-e? Vagy csak igazságmozzanatokat tartalmaz. Ugyanakkor hogy élte át Nehé-miás ezt az eseménysort, és hogyan írja le a Szentírás?
Amikor meghallotta Nehémiás, hogy baj van, elkezdett imádkozni. Olyan ember volt, akinek az életében mindenből imádság lett, mégpedig azonnal. Elmondja Istennek. Miért? Isten nem tudta, hogy milyen baj otthon, most rászorult, hogy Nehémiás tájékoztassa? Nem! Nehémiás nem tudta, hogy mit kell kezdeni ezzel a bajjal. Az imádkozó ember, a komolyan imádkozók tapasztalják sokszor, hogy miközben elmondjuk Istennek azt, ami a szívünkben van, s amit Ő pontosan tud nálunk sokkal jobban, aközben kezd derengeni, hogy mi is a mi dolgunk ezen a téren. Vajon mi lehet az Ő szándéka? Vajon van-e nekünk valami szerepünk? Akar-e használni minket? Miközben kiönti a szívét az ember Istennek, Isten színe elé kerülve világosságra kerülnek a dolgai, és kezd egyre világosabban látni.
Így kezdte látni Nehémiás azt, hogy Isten őt akarja felhasználni e bajok megoldására. Na, de ez lehetetlen! Ha Isten őt akarja, akkor valahogy meg fogja oldani. De hogyan fogja megoldani? Nem tudja Nehé-miás. És mikor fogja megoldani? Nem tudja. Akkor mit tud? Azt, hogy ez az egész Isten kezében van. Meg ő is Isten kezében van, és tőle vár mindent a továbbiakra nézve is. De ez szörnyű nehéz, feszült állapotot eredményez. Ennyi bizonytalanság. Ez nagyon is nagy békességet eredményez, mert teljes a bizonyosság abban, hogy Isten kézbe vette, Ő jól intéz mindent, Ő nem szokott elkésni. Neki egy dolga van: Őreá figyeljen nagyon, és bízzék benne feltétel nélkül.
A királlyal azonban mindenképpen beszélni kell. Mikor? Majd azt Isten valahogy megmutatja. Hogy mutatja meg? Hogyan fogja azt ő megérteni? Mindez a hitnek a feladata. Ezt jelenti hitben járni. Ezt jelenti számolni Istennel és számítani rá. Ezt jelenti az, hogy be van ágyazva a hívő embernek minden ügyebaja, dolga, feladata az Istennel való közösségbe. Nem ő akar ügyködni, hanem engedelmeskedni akar. Így figyel az ő Istenére. Minden, ami ennél kevesebb, nem érdemli meg ezt a megjelölést: hit. A hit lényege az, hogy számolok Istennel és számítok rá a hétköznapok szürkeségében meg hajszájában, könnyű és nehéz feladataim között, meg a lehetetleneknek látszó feladatok között is mindig, minden tekintetben.
Erre nagyon szép példa éppen ez a jelenet ott a királyi nagyteremben. Egyszer eljött az ideje annak, hogy Nehémiás ezt előhozza. Pontosabban nem is neki kellett előhozni, mert Isten általában leegyszerűsíti ezeket a számunkra lehetetlennek tűnő dolgokat. Igaz, hogy megvárakoztatta, mert hinni azt is jelenti: megtanulok várni.
Az első fejezetben azt olvastuk, hogy a huszadik esztendő Kiszlév havában jött a delegáció otthonról, hogy nagy baj van. Most meg azt olvastuk ma, hogy a huszadik esztendő Niszán hónapjában került sor erre, hogy megbeszélhette a királlyal. Négy hónapot kellett várnia. Az egyik a decembernek, a másik az áprilisnak felel meg. Négy hónapi várakozás. Elfelejtette Isten? Vagy mégis rosszul értette Nehémiás, nem őneki kell hazamennie? — Nem. Nem felejtette el Isten. Jól értette Nehémiás, csak várni kell. Isten nem késik és nem kapkod. Mi kapkodnánk sokszor, mert ha már világos, hogy menni kell, és nagy baj van, akkor gyorsan, minél előbb. De ki kell várni azt, amikor Isten mondja: most.
Jézus Krisztus élete gyönyörű példa arra, bármire akarták rábeszélni, először mindig az Isten órájára nézett. Elfogy a bor a kánai lakodalomban. Mária megsúgja neki: nincs boruk. Jézus bólint, és azt mondja: nem jött még el az én órám. Na de mikor jön el? Majd eljön. És akkor mit fogsz csinálni? Majd meglátjátok. Majd, ha az Atya int. Ez nem elutasítás, hogy nem jött még el az én órám. Ez a Fiúnak az Atya iránti tökéletes engedelmessége. A teljes függés a megbízó akaratától. A magam teljes kiszolgáltatása, és erre akar elsegíteni mindnyájunkat a mi Urunk.
Eljön tehát az idő, és a király azt kérdezi: miért vagy te szomorú? Nagyon megijedtem — azt mondja Nehémiás, mert ez veszedelmes kérdés volt. És mit csinál ijedtében? „Imádkoztam a menny Istenéhez.” Akármi történik: hallok egy rossz hírt: imádkozom; hallok egy jó hírt: hálát adok. Váratlan helyzetbe kerülök, kényes kérdést szögeznek nekem: imádkozom. S mit mondjak erre? Mivel hívő ember, csak az igazat mondhatja. Na de azt úgy kell mondani, hogy érthető legyen a királynak. Megadja hozzá a bölcsességet Isten Lelke, mert ő imádkozott, és ez azt jelenti, hogy nyitva van Isten előtt, vezethető, tanácsolható állapotban van. Nem pánikba esik, nem a saját gondolatai kezdik el kergetni egymást, hanem tanácstalanul ott áll Isten előtt. Isten tanácsot ad annak, aki tőle várja.
Azt mondja: hogyne lennék szomorú, amikor az a város, ahol őseim sírja van, romokban áll. A perzsák tisztelték az ősök emlékét. Volt bizonyos temetőkultusz náluk. Perzsa nyelven mondja el Nehémiás. Ezt meg fogja érteni a király. Az ősök sírja romokban van. Mire a király: az egészen más, az nem maradhat úgy. Mi a terved? Haza kellene menni. S már érdemben tárgyalnak, hogy mennyi ideig akar távol maradni. Utána jön az építőanyag, az engedélyek, meg minden.
Ami lehetetlennek tűnt, azt Isten ilyen egyszerűvé teszi. Nehémiás ámul-bámul, és amikor kiértékeli mindazt, ami történt, ezt mondja: „A király megadta ezt nekem, Istenemnek hozzám való jóakarata folytán.” A mondat közepére is lehetne pontot tenni: „A király megadta ezt nekem.” De nem ez az igazság, ez csak egy része. Miért adta meg, ki indította erre a királyt? Ki időzítette ezt az egész tárgyalást? Ki adott bölcsességet Nehémiásnak, hogy úgy fogalmazzon, hogy az igaz legyen, és érthető legyen a pogánynak? Ki akarja, hogy felépüljön Jeruzsálem fala? Mindezt a mindenható Isten.
A hitetlenek ezt nem látják. A hívő embernek ez a nagy kiváltsága, hogy a cselekvő, a ténylegesen uralkodó Istennel szá-mol, és Őreá számít. Sokszor ilyen tanácstalanul, mint Nehémiás, aztán majd kap tanácsot. Sokszor úgy, hogy fogalma sincs, milyen megoldás lesz ennek a végén, de bizonyos, hogy Istennél már kész van a megoldás. Az Ő dolga az, hogy Istenre figyeljen, neki engedelmeskedjen, és engedje, hogy lépésről-lépésre vezesse. Amikor megvárakoztatja, akkor várjon, és amikor feladatot kap, akkor lásson hozzá. Amikor veszteg kell maradnia, mert az Úr azt mondja, hogy most én cselekszem, ti pedig veszteg legyetek, akkor legyen ereje veszteg maradni, és ne kanalásszon bele az Isten dolgába. Amit viszont rábíz, azt felelősen oldja meg.
Egyebek között ezt jelenti hívőnek lenni, és nemcsak azt, hogy: nem tagadom az Istent. Számolok vele és számítok rá. Mindig közösségben maradok vele, mindenből imádság lesz az életemben, hogy az imádság nem vallásos póz, nem liturgikus cselekmény csupán. Az is, mert itt a liturgia keretében is imádkozunk.
Az imádság nem kapkodás végszükség esetén, amikor a hajóskapitány azt mondja: süllyedünk, itt már csak az imádság segít, de azt senki nem veszi komolyan, hogy az segít. A hívőnek az imádság olyan, mint a lélegzetvétel. Amikor oda sem figyel, akkor is gyakorolja, mert ez élteti. Enélkül nem létezhet, enélkül nem hívő. Ha elveszíti a kapcsolatot Istennel, nincs aki tanácsot adjon neki. Ha nem számít Őreá, tudja, hogy magára mennyire számíthat és mire képes. Ezt érti Pál apostol azon: szüntelen imádkozzatok.
Ugyanakkor az ilyen hívő nem rajongó és nem fanatikus. Nehémiás józanul felméri a helyzetet, amikor megérkezik Jeruzsálembe. Fegyelmezetten elosztják a munkát. Ezen a falszakaszon ti dolgoztok, ezen emezek. Ellenőrzi azt, miközben ő maga is végzi. Átgondoltan megszervezi a védekezést, amikor jön az ellenséges fenyegetés, ahogy azt hallottuk két héttel ezelőtt. Józan ember az imádkozó hívő. Csakhogy annyira józan, hogy számol a világmindenség Urával is, és komolyan veszi azt az Istent, aki minden eseményt és minden embert képes irányítani. Ennyire józan. Ez a józanság hiányzik a hitetlenekből. Meg hiányzik sokszor belőlünk is, amikor elvileg sok mindent igaznak tartunk, de egy hirtelen támadt kényes helyzetben, mint az ott Nehémiás számára lehetett, elkezdünk kapkodni, csak magunkra nézünk, csak a bajokra, csak az ellenségre, csak éppen arra az Istenre nem, akinek van hatalma minden és mindenki felett.
Isten kimondhatatlan nagy ajándéka az, hogy a hitben való növekedésünk során elsegít minket ide, hogy valóban számoljunk Ővele, hogy túl lássunk a láthatókon, hogy ne csak annyit mondjunk: a király engedélyt adott nekem. Miért? Mert Isten arra indította. Miért indította? Mert Isten úgy időzítette a tárgyalást. Milyen tárgyalást? Amit nem mertem elkezdeni, azt Isten elkezdte ővele, és így tovább, vissza lehet menni a gyökerekig, meg előre lehet menni a szabadításig, a megoldásig. Mindenütt fel lehet ismerni a hatalmasan cselekvő, és minket szerető Istent.
A hívő ember hitének, biztonságérzetének, békességének is ez az alapja. De ez az alapja a felelősségének is. Mert aki így ismeri Istent, és így számol vele, az tudja, hogy soha nincs Isten háta mögött. Isten színe előtt zajlik az élete. Ez jelent védettséget is, nem tehetnek vele azt, amit akarnak, csak amit Isten megenged, de jelent felelősséget is, hogy én sem tehetek semmit, amiről Ő nem tud. Én pedig Őt nem akarom megszomorítani semmivel.
Gondoljunk egy pillanatra Józsefre, aki ugyanilyen hívő ember volt; és amikor Potifár felesége megkörnyékezte, mi Józsefnek a végső érve egy erős kísértéshelyzetben? Azt mondja: hogyan vétkezhetnék az Isten ellen? Potifárt sem akarja megbántani, s a bizalmával sem akar visszaélni — ezt is mondja, de a végső nagy érv: hogyan vétkeznék az Isten ellen! Na de hát ott csak ketten vannak: a csábító asszony, meg a csinos fiú. Soha senki nem fogja megtudni! Nem ketten vannak! József biztosan tudja, hogy ott van a mindenható Isten. Az ő élete Isten szeme előtt zajlik és maradjon is csak mindig Isten színe előtt, és ő ezért nem tesz meg ilyet. A felelősségünk alapja is ez lehet. Isten színe előtt folyik az életünk.
Aki ezt komolyan veszi, annak az életében mindennek egészen más lesz a súlya. Így egészen másként értékel valaki egy sikert, amit elért. Nem kezdi a vállát veregetni, hanem hálát ad Istennek. Örül neki, és örüljön is, csak a láthatók mögé is lát. Egészen másként értékel egy kudarcot, egy megaláztatást. Nem arra dühös, aki megalázta, hanem azonnal imádság lesz ebből is. Uram, miért láttad jónak, hogy engem most megalázzanak? Szükségem van erre, úgy látszik. Bármi történik vele, túllátni a láthatókon, túllátni még a halálon is.
Most olvassuk a Filippibeliekhez írott levelet. Ami ott Pál apostol lelki világából tükröződik, az tipikus példája ennek. Ő is ugyanilyen hívő volt, ő is így számolt Istennel és számított rá. Ő is ebben az Istennel való szoros közösségben maradt a börtön mélyén is, meg amikor nagy sokaságnak prédikálhatott, akkor is. Betegen is, meg egészségesen is. Csalódások közepette is. Le kell írnia az utolsó levelében — amit szintén börtönből írt, a Timóteushoz írt má-sodikban —, hogy mindenki elhagyott, már csak Lukács van velem. És nem a keserűség jellemzi, hanem az Isten iránti hála, az emberek iránti szeretet és a jövőbe vetett reménység. Tudja, hogy semmi nem történhet vele Isten nélkül.
Most olvastuk a Filippi levélből éppen: „nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség”. Ott a börtönben is Jézushoz vezeti azokat az őröket, akik vigyáznak rá. Nem a lázadás szólal meg a szívében, pedig két évig börtönben felejtettek egy aktív embert. Mit evangélizálhatott volna az alatt a két év alatt! És nem veri a fejét a falba emiatt, hanem beszél Jézusról annak, akivel összeláncolták: hatóránként váltották az őrök egymást, és hatóránként másiknak beszélhetett a szabadulásról. Sokan hívők lesznek közülük, és a levél utolsó előtti versében azt írja a Filippi gyülekezetnek, hogy „üdvözölnek titeket az itteni testvérek, kiváltképpen a pretoriánusok házából valók” — a börtönőrök, a római katonák. Keresztyénekké lettek többen, s egy kis gyülekezet alakult Pál szolgálata nyomán. Így szoktunk mondani: meglátta a fantáziát az ottani helyzetében. Tudta, hogy ott is Isten kezében van, és oda sem kerülhetett Ő nélküle, és ő mindenütt az Ő engedelmes szolgája akar maradni.
Ez a lehetőség mindannyiunk lehetősége ám. Ez nem magától jön létre, nem belenő az ember ebbe, hanem egyszer össze kell költöznie az élő Jézus Krisztussal, aki az ajtó előtt áll és zörget, és aki meghallja, kinyitja neki az ajtót, bemegy ahhoz — ezzel kezdődik. Ha ez megtörtént, akkor folyamatosan erősödnie, mélyülnie kell ennek a vele való hitbeli közösségnek úgy, hogy mindenből imádság lesz, úgy, hogy szüntelen imádkozunk, miközben józanul végezzük a leghétköznapibb kötelességünket. De áthatja, bearanyozza az egész gondolkozásunkat és életünket, még a szenvedéseinket is ez a vele való közösség. Ebben a közösségben nem jelent törést a biológiai halál. Ezért írja az apostol: mivel nekem az élet maga Krisztus — és ez elveszíthetetlen —, még a meghalás is nyereség, mert ugyanúgy az övé maradok, csak még közelebb kerülök hozzá. Itt hitben járok, ott pedig majd színről színre fogom látni.
Ezzel az igazi hittel akar minket megajándékozni a mi Urunk. Ami megtanít látni azt, hogy mindent Ő végez az életünkben, és ha valami, a megterített úrasztala erről prédikál: egyedül Jézus tette lehetővé, hogy nekünk bocsánatunk és üdvösségünk legyen. Egyedül az Ő szenvedése volt elég ahhoz, hogy Isten igazságos ítéletének eleget tegyen. Mi semmit nem tudunk hozzátenni az Ő áldozatához. Hittel elfogadhatjuk, és hálásan örülhetünk neki.
Jó lenne, ha többet tudnánk imádkozni ezért az igazi hitért, és engednénk, hogy erősítse azt Isten. Legyen most a mi közös imádságunk a jól ismert ének:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet, Buzduljon fel neked
Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!
(479,1)

Sokan olvassuk a Szentírást bibliaolvasó vezérfonal szerint, és ennek alapján most a Nehémiás könyvéből olvasunk naponta egy-egy fejezetet. A könyv vége felé járunk, és ezekre a napokra esik éppen az a rész is, amit olvastam.
Izgalmas kor volt az a babiloni fogságból való hazatérés után, amiről ez a könyv szól. Rendszerváltozás történt. Összeomlott a babiloni világbirodalom, és felváltotta a perzsa uralom. A perzsák sokkal humánusabban kormányoztak, és először is hazaküldték a deportált népeket eredeti otthonukba. Így adott engedélyt Cirus perzsa király is, hogy a Nabukodonozor által Babilonba hurcolt zsidók menjenek haza, építsék fel újra városaikat, építsék fel a templomot, és kérjék meg az ő Istenüket, hogy adjon sok jót a perzsa uralkodóknak is.
Hazamentek sokan, munkához láttak, de nehéz körülmények között kezdődött az újjáépítés. Itt részletesen leírja a könyv. Akik ezt most olvasták, újra láthattuk napról-napra, milyen küzdelmes volt az. Nagy lendületet adott az építésnek, amikor ez a bizonyos Nehémiás hazaérkezett a fogságból, és mint megbízott helytartó, kezébe vette az újjáépítés vezetését.
Ő legfontosabbnak azt tartotta, hogy Jeruzsálemet (bár nagyrészt még romokban feküdt a város), kerítsék körül kőfallal. Az fog tekintélyt adni a népnek, meg a városnak, attól város egy város, hogy várfallal veszik körül. Kevesen voltak, nehéz volt az építőanyagot odaszállítani. Rengeteg volt a sitt, amit el kellett szállítani — részletesen le van itt írva —, de valami heroikus, hősies elszántsággal összefogott az a kis csoport, amelyik már otthon volt, és felépült Jeruzsálem kőfala.
Közben az ellenség gúnyolta, gáncsolta, most azonban megszeppentek: Mire képesek ezek az emberek? Áll a fal, és ez már város. Nyilván újjá fog épülni a többi is.
A nagy erőfeszítés kifárasztotta Isten népét, és ilyenkor szokott az lenni, hogy elengedi magát az ember. Egy kicsit pihenjünk, üljünk a babérainkon. Vagy jobb helyeken ilyenkor szoktak kitüntetéseket osztogatni. Vagy készítsünk egy márványtáblát a főbejárat mellé, s véssük bele azoknak a nevét, akik elől jártak az építkezésben. Közben tele volt az emberek szíve sokféle félelemmel, szorongással, csüggedéssel: jó, jó, felépítettük ezt a falat, de mi lesz tovább? Ez még ettől nem város, ezt mi tudjuk a legjobban. Alig laktak benne, inkább a környező falvakba húzódtak, ott mégis együtt volt néhány család és bátorították egymást. Üres város volt Jeruzsálem. Mikor lesz itt megint a régi dicsőség, mikor áll majd a templom, és mikor kezdődnek el az istentiszteletek? Talán soha? Sok csüggedés volt ott a szívek mélyén.
Akkor Nehémiás azt mondta: nem ünnepeljük magunkat, de nem is esünk kétségbe. Kétségtelenül nagy szakaszon túl vagyunk, jöjjünk össze egy hálaadó istentiszteletre, aminek a programja: Isten dicsőítése. Adjunk hálát mindazért, amit eddig kaptunk tőle, és dicsőítsük őt.
Templom nélkül is lehet hálát adni. Itt a puszta mezőn is lehet Őt dicsőíteni, és teljes szívvel tartsunk egy nagy istentiszteletet. Ezen pedig igen fontos szerepük van az énekes lévitáknak meg a hangszeres zenészeknek. Ők nemcsak egy-egy istentiszteleten, hanem az istentiszteletek között is hivatalból magasztalták Istent, és hálát adtak neki. Jöjjenek hát ők, és vezessék ezt az istentiszteletet.
Két nagy kórust alakítottak ki. Olvastuk, hogy az egyik kórus a főbejárattól balra vonult a falakon, a másik jobbra, és aztán szépen, reszponzórikusan, egymásnak válaszolgatva, felelgetve énekelték a hálaadó és Istent dicsőítő énekeket. Hangozzék ez nyilvánosan, hallják pogányok és nem pogányok, hogy vállaljuk a mi Istenünket, és kinek valljuk Őt.
Hálát adni és dicsőíteni Istent. Mit jelent hálát adni? Azt, hogy megköszönöm, amit már kaptam tőle, — és ők sok mindent kaptak Istentől. Nehémiás azt akarta, hogy ezt ne felejtsék el. Kaptak engedélyt, hogy hazajöhessenek. Kaptak bátorságot, hogy hazajöjjenek a valamelyest konszolidált körülmények közül a semmibe, a romok közé, ahol sakálok és kígyók tanyáztak — ezt olvassuk. Kaptak ingyenes építőanyagot, mert Isten jóindulatra indította a perzsa uralkodót. Kaptak, kaptak, kaptak — fel sem lehet sorolni, ha belekezdenek, hogy mi mindent. Soroljuk csak fel, adjunk hálát. Há-lát adni azt jelenti: megköszönöm, amit kaptam.
S mit jelent Istent dicsőíteni? Azt jelenti, megvallom, kinek ismertem meg Őt. Itt már nem azt sorolom, mit kaptam, hanem azt sorolom, kicsoda Ő. Itt az Ő személye lesz fontos. Fontosak az ajándékai is, de az ajándékozó maga sokkal több, mint ajándékainak az összessé-ge. Isten népének megadatott az a kiváltság, hogy az ajándékozót ismerje. Vele legyen közösségben, hitbeli kapcsolatban.
Akkor mondjuk el, kinek ismertük meg Őt. Erre nem Istennek van szüksége, Ő tudja, hogy kicsoda. Erre nekünk van szükségünk mindig, mert mi nem tudjuk, meg nem vesszük komolyan. Kisebbnek gondoljuk Őt, mint aki valójában. Elfelejtjük az Ő csodatetteit, magunknak tulajdonítjuk sokszor azt, amire Ő segített el.
Nehémiás igen fontosnak tartotta a nép jövője szempontjából, hogy vegyék csak sorra mindazt, amit eddig kaptak, és sorolják el hálás szívvel, és vegyék csak számba, kinek ismerték meg eddig Istent. Sokkal bátrabban rá fogják bízni magukat ezentúl.
Miért olyan fontos a hálaadás és a dicsőítés? Három gyümölcse derül ki ebből a történetből, ha az egész fejezetet felolvastam volna.
A hálaadás és Isten dicsőítése először is megőriz a csüggedéstől. A múlt béní-tólag telepedett rá itt erre a népre akkor. Mindig összehasonlítgatták a szegényes jelent a dicső múlttal: milyen volt a salamoni templom?! Ez meg, amit felépítünk, ki tudja, milyen lesz? Biztosan kisebb, meg szegényesebb. Micsoda kőfalai voltak Jeruzsálemnek, mielőtt Nabukodonozor idejött. Ez meg, amit mi épí-tettünk, amolyan falacska ahhoz képest. Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Most ez sincs, az sincs, amaz sincs. Ez bénítólag hat az emberre. Nem volt helyén a múlt. Rosszul hatott a múlt a jelenre. De ha elsorolják, mi mindent kaptak már eddig Istentől, meg fognak bátorodni. Sőt, ha az ajándékokról feltekintenek az ajándékozóra, s azt mondják: aki akkor olyan sok szépet adott a mi népünknek, nem tudna még annál többet is adni ezután? Megerősödött a hitük és a bizalmuk. Hálát kell adni, és el kell kezdeni dicsőíteni Istent, mert másként csüggeszti őket az összehasonlítgatás.
A másik gyümölcse a hálaadásnak és a dicsőítésnek, hogy megőriz az elbizakodástól. Mert akkor is voltak olyan hangok, hogy azért nem vagyunk mi akárkik. Nézzétek meg ezt a kőfalat. A két kezünkkel raktuk össze, és nem akármilyen munka ez. Nem is volt semmiség ötvenkét nap alatt akkora munkát elvégezni viszonylag csekély létszámmal. Bizony nagy dolog volt az. Némelyek kezdték dicsérni magukat, hogy micsoda összetartás volt itt, micsoda kitartás, — pedig micsoda betartás volt az ellenségek részéről! Egyik vasárnap éppen erről volt itt szó. Ahol csak lehetett, gáncsolták ő-ket. Nem vagyunk mi akárkik!
Nehémiás látja ennek a veszedelmét. Minél inkább elbízzák magukat, annál kisebbnek látják Istent, és annál jobban ki lesznek szolgáltatva az ellenségnek. Ezt nem szabad engedni! Adjunk hálát és dicsőítsük Istent. Soroljuk el, mit kaptunk tőle, s egyszerre kisebbek leszünk a magunk szemében, és dicsőítsük Őt, és ne mi dicsekedjünk azzal, amit Ő végzett el. Mert igenis volt összetartás, de ez Isten csodája és ajándéka volt. Aki a körülmé-nyeket ismeri, tudja. Igenis volt bennünk kitartás, és nem hagytuk abba akkor sem, amikor már mindenünk fájt, de ezt is tő-le kaptuk, ezt az állhatatosságot.
Ha jól megnézzük: mindenért egyedül Őt illeti a dicsőség.
A harmadik, hogy a hála és dicsőítés megőrzi az embert az aggodalmaskodástól, ha a jövőre néz. Mert azért nagy volt ám a bizonytalanság. Mit tudunk mi még felépíteni? Jó, itt van ez a fal, nem kis dolog, de ebből még nem lehet megélni. Tetőket is kell építeni a fejünk fölé. És a templom… Mikor fog felépülni? Jönnek-e haza a fogságból még többen is? Kevesen vagyunk itthon. És, és, és — lehet ilyenkor sorolni. Elég csak elkezdenünk az aggodalmaskodást a gyerekeink miatt, az egészségünk miatt, a jövő miatt, a né-pünk miatt, azután ki nem fogyunk a szempontokból és meggyőzzük magunkat: minden okunk megvan arra, hogy kétségbeessünk.
Nehémiás azt mondta: minden okunk megvan arra, hogy reménységgel nézzünk előre, mert az az Isten, aki eddig ennyi mindent adott, még sokkal többet fog. Ez csak előleg abból, ami el van ké-szítve. Az az Isten, aki olyan szép múltat adott a mi népünknek, meg most a jelenben is már velünk volt, az Ő jelenlétét a jövőre is ígéri. Mi reménységgel nézhetünk előre.
A hálaadás és a dicsőítés így teszi helyére a múltat, a jelent és a jövőt. Nem csüggeszt a múlt, sőt inkább bátorít. Nem ejtenek kétségbe a jelen bajai, gondjai, veszedelmei, mert tudjuk, hogy Isten jelen van, és nem aggódva gondolunk a jövőre, hanem reménykedve. Isten holnap is Isten lesz. Nem lesz kisebb az ereje, mint tegnap volt, és mint ahogy ma megtapasztaljuk.
Úgy tapasztalom emberekkel beszélgetve, hogy mindnyájunkat kísért felváltva ez a három dolog — meg még sok minden más is. Hol a csüggedés lesz úrrá rajtunk, hol egy kicsit elbizakodunk, vagy nagyon is, hol meg az aggodalmaskodás telepszik ránk és szívja el az erőnket, az örömünket, és be tudjuk bizonyí-tani magunknak és másoknak is, hogy minden okunk megvan a csüggedésre vagy esetleg az elbizakodásra. Vagy átlendülünk a másik végletbe, az aggodalmaskodásba és nincs kiegyensúlyozottság, stabilitás, derű, békesség a szívünkben, mert rágja ez a három ellenség.
Isten igéje azt mondja, hogy a hála és az Isten dicsőítése kigyógyít ebből vagy megőriz ettől. De kinek a szívében fakad fel, kinek a szívéből árad újra és újra gazdagon ez a hála és Isten dicsőítése? Csak azokéból, akik már tudják, mit kaptunk tőle, és akik már ismerjük Őt valamennyire, hogy kicsoda Ő, és ezt meg is tudjuk vallani. Akik tudjuk, mit kaptunk, és akik tudjuk, ki Ő.
Éppen, hogy sok minden elválasztja az embert Istentől. Éppen ezt nem látjuk meg, hogy mit ad nekünk folyamatosan. Éppen Őt nem látjuk, hogy ki Ő, aki dicséretre méltó. Ezért nagy evangélium a Bibliának a központi evangéliuma. Ezt most szeretném formailag szembeállítani a Nehémiás könyve evangéliumával.
Nehémiás könyvében a nagy örömhír az, hogy felépült egy fontos fal, és ez biztosíték a jövőre is.
A mi számunkra pedig az a nagy ö-römhír, hogy leomlott egy bizonyos fal, ami minket, embereket elválasztott Istentől, mégpedig végérvényesen és végzetesen elválasztott. Amely falat akkor emeltünk, amikor hátat fordítottunk Istennek, és azt mondtuk: majd mi, egyedül, Őnélküle is. Ekkor emelkedett lassan egy fal, a Biblia úgy nevezi, hogy a bűn, ami elválasztja az embert Istentől, és azóta nem látjuk Őt, nem érzékeljük, és nem tudjuk dicsőíteni sem.
A Szentírás arról szól, hogy nagypénteken, amikor Jézus Krisztus a Golgotán ott a kereszten meghalt, és elhangzott az Ő utolsó szava: elvégeztetett, akkor valami különös dolog történt a jeruzsálemi templomban. Az a vastag függöny, ami elválasztotta a templom emberek által is járható részét a szentek szentjétől, az Isten jelképes lakóhelyétől, tetejétől az aljáig kettéhasadt. Csak úgy magától. Ez azt hirdette az embereknek, hogy újra mehetünk Istenhez, nem választ el tőle semmi: sem fal, sem függöny, sem bűn, sem a mi sok nyomorúságunk. Isten ajtót nyitott az ember előtt. Aki Őt őszintén keresi, odatalálhat hozzá. Isten nem haragszik többé ránk, noha mi haragra ingereltük, mert Jézus Krisztus halála kiengesztelte az Ő igazságát. Jézus halála mindannyiunk helyett bemutatott elégtétel volt, és az igazságos Isten az Ő meghalt Fiára néz, és rajtunk könyörül, akik Őbenne hiszünk.
Jézus az ajtó. Ő maga ezt mondta is: Én vagyok az ajtó. Őrajta keresztül léphetünk be újra Istenhez. Leomlott egy fal, ami elválaszt tőle. Aki belép ezen az ajtón, vagyis, aki mindezt elhiszi, magára nézve is érvényesnek tekinti, és azt mondja: akkor elkezdek hálát adni Istennek mindazért, amit kaptam, és elkezdem dicsőíteni Őt, az csodálkozva tapasztalja, hogy tényleg tudja Őt dicsőíteni. Egyszerre helyére zökken a múltja. Nem vádolja már a múlt, mert bocsánatot kapott rá. Helyére kerül a jelene, sem el nem bizakodik, sem kétségbe nem esik, mert Isten jelenlétében él minden pillanatban. Helyé-re kerül a jövője, mert tudja, hogy az Ő kegyelmes Istene, aki kinyitotta előtte az örök élet, az igazi élet kapuját, holnap, meg holnapután is, meg egy örökkévalóságon át szerető és hűséges Istene lesz.
Ma szeretnék egy nyitott ajtóra rámutatni, és bátorítani mindnyájatokat, hogy lépjetek be. Mi soha nem tudtuk volna kinyitni ezt az ajtót. Ez csak Jézus kereszthalálára nyílt meg, de arra megnyílt. Szabad az út Istenhez mindannyiunk számára. Sokan el tudnánk itt mondani, hogyan jött rendbe ettől az Istennel való valóságos találkozástól az életünk. Mit jelentett az, hogy bocsánatot kaptunk a múltunkra, hogy Isten jelenlétében élhetünk minden pillanatban, és hogy nemcsak ebből a földi életből hátralevő néhány esztendőnket, hanem a halálunkat, meg a halálunk után az örök életünket is az Ő kegyelmes kezében tudhatjuk.
Csüggedés, elbizakodás és aggodalmaskodás helyett Jézus Krisztus ad a benne hívőnek békességet, biztonságot és reménységet.
Ezt a hitet fejezi ki az az öt zenemű, amit itt majd hallani fogunk, és ezt a hitet erősíti meg bennünk szinte minden sora és minden szava, ami majd elhangzik.

Sokan olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint most napról-napra Nehémiásnak a könyvét. Ennek a könyvnek a 8. fejezete van kijelölve a mai napunkra. Az előzőkből arról értesültünk, hogy Cirus perzsa király engedélyt adott arra, hogy a Babilonba hurcolt izraeliták hazamehessenek, újra felépítsék a templomot, a fővárost, az országot. Viszonylag kevesen indultak el az első csoporttal. Azután valamivel később egy másik csoport is ment, de nehezen indult be otthon a munka
Vasárnap láttuk, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük. Akkor indította Isten Nehémiást, aki igen magas pozícióban volt a perzsa udvarban, hogy menjen és segítsen a fogságból hazatért zsidóknak. Nehémiás úgy látta, hogy mindenekelőtt Jeruzsálem falait kell újra felépíteni. Akkor lesz tekintélyük a környező pogány és félpogány népek előtt, hogy ha fallal körülvett városban fognak lakni.
Láttuk, hogy milyen sok nehézség között folyt ez a nehéz munka. Gúnyolódás, életveszélyes fenyegetések. Félkezűkben fegyver volt, csak a másikkal tudták végezni a mindennapi munkát. Feljelentgetés a királyi udvarba. Ravasz fondorlattal igyekeztek tőrbe csalni Nehémiást és a nép lelki vezetőit. Belső ellenség is támadt. Ennek ellenére Nehémiás újra és újra azt mondta: a nagy és hatalmas Istenre nézzetek. Nem mi kezdtük el ezt az építést. Ő parancsolta ezt nekünk, be is fogjuk fejezni.
Innen kezdődik a mai történet. Befejeződött a falépítés. Álltak Jeruzsálem kőfalai. Megszégyenült az ellenség. Lefagyott a mosoly a kajánoknak a képéről, visszavonulót fújtak azok, akik fenyegetőztek. Isten népe pedig egy kicsit megbátorodott. Kellett az ő hitüknek is az, hogy lássák is, hogy valóban ilyen hatalmas az ő Istenük. Amit Isten ígér, azt megtartja. Az Ő beszéde igaz, nyugodtan rábízhatják magukat. Vele szövetségben védve vannak akármit mond is akárkicsoda, és akármivel fenyegetőzik. Megerősítette ez a hitüket is és előálltak az emberek egy különös kívánsággal.
Ezzel kezdődik a mai fejezetünk, nem tudom, hogy letette-e valaki az első mondat után a Bibliát és elgondolkozott azon: ejnye, de furcsa kívánság ez. A nagy erőfeszítés után, a nagy építkezés után, a sok izgalom után, a nagy stress után egymástól függetlenül nagy vágyakozás ébred az emberek szívében Isten után. Ki is Ő voltaképpen? Ki az, aki megvédett minket? Ki az, aki erőt és kedvet adott nekünk napról napra újra? Ki az, aki vezeti ezt az egész újjáépítést? Ki az, akiről mi csak hallottunk hívő eleinktől meg a lelki vezetőinktől, aztán hittük is, meg nem is? Ennyire működik ez a dolog? Ennyire él az élő Isten, ahogyan azt az ő életükben láttuk? Ahogy ők arról nekünk bizonyságot tettek? Így lehet számítanunk rá? Akkor oda kell figyelnünk Őreá. Van neki szava mihozzánk? Mi az Isten üzenete, ha Ő élő Úr, akkor beszélni is tud, nem úgy, mint a néma bálványok. Akkor nemcsak a lelki vezetőink mondják, hogy ezt meg azt mondta az Úr… Akkor mit mond Ő nekünk most?
Összegyűlt a nép egy emberként és azt mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr adott Izráelnek. Szeretnénk megismerni a Bibliát.
Tudnunk kell, hogy ezek az emberek nem értették már egészen a régi héber nyelvet amin a Mózes könyveit eredetileg is írták. El arámosodott az ő nyelvük, ezért kellettek olyan sokan, meg a léviták egész serege, akik megmagyarázták, értelmezték, vagyis lefordították a Mózes öt könyvének a klasszikus nyelvét arra a, kissé már keverék nyelvre, amit a fogság után ezek az emberek beszéltek. Még ha tudtak volna is olvasni, vagy lett volna több példány, de nem volt a Mózes könyveiből, akkor sem értették volna, vagy nem értették volna pontosan.
Feltámad a nagy vágy az emberek szívében, szinte elemi erővel tör ki, hogy egy emberként odaállnak. Nem érdekel bennünket semmi, most nem a munka fáradalmait akarjuk kipihenni, nem magunkat akarjuk ünnepelni, hogy lám, áll a fal, most nem akarunk szétszéledni, együtt vagyunk itt a munka után, olvasd fel nekünk a Bibliát! Ők is tudták, hogy ez nem néhány perc és nem néhány órás foglalkozás lesz. Nem baj, áldozatot is hozunk érte szívesen. Magyarázzátok meg nekünk, hogy jól értsük. Szeretnénk megismerni jobban Istent. Fontos nekünk az Isten igéje.
Ez mindig a Szentlélek munkája. Erre ők nem úgy jöttek rá, hogy ketten-hárman összebeszéltek aztán elterjesztették, aztán tegyünk úgy, mintha érdekelne minket… Egy emberként csak akkor tud odaállni egy sokféle emberből álló tömeg olyan kívánsággal, amire eddig soha nem is gondoltak, hogy arra az Isten Lelke indítja őket. Ez a fejezet noha arról szól, hogy mit csinált Ezsdrás, mit csinált Nehémiás, hogy hallgatták az emberek, hogy jöttek össze másnap is, mégis végig arról szól, mit csinál Isten. Hogyan cselekszik a mi hatalmas Istenünk, aki az Ő népét kiválasztotta, aki nem ejtette el őket engedetlenségükben sem, aki most a fogság után lelkileg is megerősíti őket, aki lehetővé tette, hogy felépítsék a kőfalat, aki, aki, aki … Akinek még szép terve van ezekkel az emberekkel, akik jószerével nem is ismerik Őt.
Ez azzal kezdődik, hogy Isten támaszt a szívükben szomjúságot az Ő igéje után. Olvasd fel, álljunk meg szakaszonként, magyarázzák el azok, akik értik, meg akik a nyelvünket is jól beszélik, aztán menjünk tovább, azután megint álljunk meg. Alapos munkát végezzünk. Azután másnap reggel összejönnek a csoportvezetők Ezsdrásnál, hogy szeretnénk a mélyére menni annak, amit tegnap hallottunk. Most akkor pontosan mit is kell csinálnunk, ha engedelmeskedni akarunk Isten igéjének? Ilyen magától nem jut eszébe senkinek, hogy Isten igéjéhez akarom igazítani az életemet. Mert egyre inkább látom, hogy nem a szerint megy, és ez így nem jó, mert az minden bajnak az oka. A bajok kiküszöbölése ott kezdődik, hogy mit mond az Úr, és azzal folytatódik: hogyan lehet ezt megvalósítanunk.
Isten tehát csodálatosan munkálkodni kezd ezeknek az embereknek az életében. Mi kellett ahhoz, hogy ebből azután megváltozott élet is legyen? Azokat a kellékeket szeretném most elsorolni, amikről ebben a fejezetben értesültünk. Félve mondtam ezt az ügyetlen szót, mert itt nem tárgyi kellékekről lesz szó elsősorban, hanem személyekről. Ki kellett ahhoz, hogy ez a lelkileg elesett nép újra magára találjon, egy emberré váljék, egy akaratra jusson és felépülhessen a fogság anyagi és erkölcsi rombolása után az ország.
Mindenekelőtt maga az élő Isten kellett. Mint ahogy már említettem, itt mindennek Ő az alanya. Az emberek kérték Ezsdrásd, hogy olvassa fel és utána Ezsdrás olvasta fel, de Isten indította az embereket, hogy kérjék, Isten adta a kezébe a törvénykönyvet, Isten csudája volt, hogy egyáltalán megmaradt annyi idő után — itt már a Nabukodonozor-féle elhurcoltatásnak több mint 100 éve — a törvénykönyv. Azt valaki elrejtette, azt valaki a kellő pillanatban elő tudta venni. Voltak még, akik azt értették. Voltak, akik helyesen meg tudták magyarázni. Mindennek Isten az alanya itt. És annak mindig Isten az alanya, amikor valaki úgy hallgatja az Ő igéjét, hogy egy kérdése marad: hogy tudom ezt megvalósítani. Vagyis: elkezd annak engedelmeskedni. Igazat ad Istennek.
Jó lenne most, ha elmondhatnák a mi testvéreink, akiknek a keresztelőjére most készülünk, hogy őket hogy szólította meg először Isten. Csupa csoda ennek a három fiatalnak az eddigi rövid hívő élete. Ahogy Isten utánuk nyúlt, ahogyan a kezükbe adta a Bibliát, ahogy küldött hozzájuk olyanokat, akik már ismerték Istent, és beszéltek Istenről nekik nem erőszakosan, nem agitálva. Egyszerűen elmondták kinek ismerték meg Istent, hogy vágy ébredt a szívükben, hogy ők is megismerhessék. Egyikük azt mondta ma délután: nem lehetne megváltoztatni a születésnapom időpontját? Mert arra a napra kellene változtatni, amit ott Neszmélyen azon a csendeshéten átéltem. Vagy esetleg a mai napra, amikor az Istennel való szövetségemet formálisan is rendezem.
A születésnapot nem lehet és nem is kell megváltoztatni, de azzal egyenrangúnak tekinti az, aki megismerte Istent és rádöbbent arra, hogy befogadott engem az Ő szeretetébe. Velem is terve van és kezdem érteni mi a terve velem. Látom, hogy az sokkal értelmesebb terv, amit Ő készített számomra, mint amit én akartam megvalósítani tűzzel-vassal. Egy kérdésem marad: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Egy életen át a hála és az Isten dicsőítése fakad az ilyen szívből azért, hogy örökkévaló szeretettel szeretett minket és ezért terjesztette ki reánk is az Ő irgalmasságát.
Ennek az eseménysorozatnak, amiről itt olvastunk, a végső alanya Isten. Az Ő szeretete előzi meg azt, hogy vágyakozni kezdünk utána, és Ő mindent megtett már azért, hogy a mi egész gondolkozásunk, jellemünk megváltozzék, és ne hiábavaló életünk legyen, hanem értelmes életünk, és örök életet kapjunk tőle, ami elkezdődik már itt, ezen a földön. Mennyi nyomorúság vette még körül Isten népét ott, abban a helyzetben, és mégis a végén láttuk, hogy tele lett a szívük örömmel, mert felfedezték újra az ő szövetségesüket. Kezdték megismerni azt az Istent, akiről addig csak hallottak. Primér (elsődleges) tapasztalataik lettek Őróla, akiről eddig csak másodlagosan, közvetve értesültek. A maguk életében látták, hogy Isten él. Isten szeret engem, Isten jót akar nekem, rábízom magamat egészen erre a hatalmas Istenre.
Mindenekelőtt tehát Ő kellett itt is, ahhoz, hogy megváltozzék az élet. Aztán kellett az Isten beszéde, az írott Szentírás. A Mózes törvénykönyvét kérik Ezsdrástól. Ő azt olvassa fel, a léviták azt magyarázzák, és utána annak igyekszik engedelmeskedni ez a nép.
Az Isten írott igéjét, ami olyan, mint egy transzformátor, amiben az Isten számunkra felfoghatatlan magasságos gondolatai transzformálódtak, redukálódtak a próféták írásai nyomán, meg az apostolok munkája nyomán úgy, hogy számunkra is fogható, felfogható, követhető gondolatok legyenek. Aztán mikor valaki olvassa ezeket vagy hallja ezeknek a magyarázatát, akkor megint feltranszformálja Isten és úgy érkezik meg az írott betű meg az elmondott emberi beszéd egy-egy ember szívéhez, hogy az illető azt mondja: értem már mit mond az Isten. Nem xy, nem Ezsdrás, meg Nehémiás, meg akárki, hanem az Isten, mert az írott igén keresztül Ő maga szólít meg ma is bennünket.
Nem véletlen az, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelmek húszszor, harmincszor, Bethlen Gábor harminckétszer olvasta végig a Szentírást úgy, hogy mindennap olvasott belőle és azon elmélkedett, és a szerint gondolkozott. Az Egyesült Államok első elnökeit is ez jellemezte. A legnagyobb Nobeldíjas tudósok közül is sokaknak mindennapi kenyere volt és némelyiknek, aki él, még ma is a Szentírás. Innentől kezdve, ilyen középszerűeken keresztül, ahova én magamat is sorolom, vagy talán közülünk is többeket, egészen odáig a Tóth néniig, aki abban a faluban élt, akinél először szolgáltam, és aki azért tanult meg írni-olvasni, hogy olvashassa a Szentírást. Úgy nőtt fel kilenc testvér közül a legidősebbként — édesanyjukat korán elveszítve —, hogy nem járhatott iskolába. Dolgozni kellett már kicsi leányka korában. Férjhez ment, gyerekeket szült úgy, hogy nem tudott írni-olvasni. Egyszer részt vett egy konferencián, rácsodálkozott az őt szerető Istenre, átadta az életét ennek az Istennek, s majdnem 90 éves volt akkor, amikor ott szolgáltam és a gyülekezet világító szövétneke volt. Azért tanult meg idősödő fejjel írni-olvasni, hogy Isten igéjét olvashassa. És minden nap olvasta. Szó szerint érvényes volt rá a Kolossé 3,16, amit Pál apostol ír: a Krisztus beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, hogy tudjátok egymást inteni, vigasztalni … Tele volt az Isten beszédével. Nemcsak úgy, hogy tudott idézni mondatokat egymás után szó szerint, hanem úgy, hogy a szíve is rádobbant és az élete is ahhoz igazodott. Akárkivel beszélt, akármikor, valami módon mindig igét tudott továbbadni. Máig emlékszem egy-egy bölcs mondására vagy egy-egy helyén idézett igére, amin keresztül akkor maga Isten vigasztalt meg engem is, vagy őrzött meg valami rossz lépéstől, de minden esetre beszélt hozzám.
Isten csodája volt, hogy megmaradt a Biblia ebben az időben Nehémiáséknál. Isten csodája az is, hogy itt van a Szentírás ma is a mi kezünkben. Hányszor rendeztek Biblia-égetéseket már abban az időben is, meg azóta is. Hányan akarták meghamisítani a Szentírást különböző indokokkal, Istennek azonban gondja volt az Ő beszédére. Sokan el tudnánk most mondani, hogy mi mindent végzett el eddig az életünkben Isten a Biblia olvasása, tanulmányozása és az igemagyarázatok hallgatása közben.
A másik fontos kellék tehát Isten szava volt.
A harmadik az, hogy kellett valaki, aki tudta azt olvasni és helyesen, hitelesen tudta azt magyarázni. Ebben az esetben ez Ezsdrás volt. Ezsdrás tizenhárom évvel korábban ment haza a fogságból, mint Nehémiás és csapata. Ő részt vett a Nehémiásénál is nehezebb munkákban, és nem féltette magát a fizikai munkától sem. Ezt tudjuk a Bibliából. Közben mindig gondja volt a nép lelkére is. Ő volt szinte a nép élő lelkiismerete. Betéve tudta a Mózes könyveinek nagy részét. Talán munka közben is idézgette az embereknek Isten igéjét, de minden esetre igeszerűen gondolkozott. Látták hogy hoz döntéseket, hogyan él, és ez is mind Isten igéjét hitelesítette az emberek számára. Volt valaki, aki tele volt Isten igéjével, aki helyesen tudta azt alkalmazni, aki maga is a szerint élt.
Ezsdrásról azt olvassuk pap volt. És mit olvasunk a mai hívőkről? A Péter 1. levele 2,9 része így hangzik: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket…”
Az Újszövetség minősítése szerint mindenkinek megvan az a papi hivatása, ami itt Ezsdrásé volt, aki Jézus Krisztust megismerte. Hiszen mindannyiunknak nagy lehetőségünk és kötelességünk, hogy azokkal, akik még nem ismerik Őt, megismertessük, mert rajtunk is Ő segített, és ha szeretjük az embereket, akkor igyekszünk őket segítséghez juttatni, és ha valaki megtapasztalta, hogy milyen segítséget adott a mi Megváltónk, az pusztán a többiek iránti szeretetből bemutatja Őt nekik. Amit már tudok róla, amit eddig elvégzett az életemben. Hirdessétek annak a dolgait, aki a sötétségből kihívott titeket.
Ilyen volt itt Ezsdrás és ezzel a szép feladattal bíz meg minket is mindnyájunkat a mi Urunk.
A negyedik feltétel az volt, hogy kellettek, akik úgy hallgatják Isten szavát, mint Isten szavát és nem akadnak el ott, hogy jaj eltévesztett egy magánhangzót Ezsdrás. Meg hogy jaj, milyen beszédhibával magyarázza az egyik lévita. Nem ezek voltak a fontosak, hanem, hogy Isten mit mond nekünk most az Ő igéjén keresztül. Sokféleképpen lehet hallgatni Isten beszédét. Lehet, hogy visszapattan a keménységünkről, mint a labda a falról, lehet úgy, hogy előre beveszünk valami védekező szert, lehúzzuk a redőnyöket, bele ne jusson Isten beszéde a gondolatainkba, lehet úgy, hogy másra érti az ember: de kár, hogy ő nem volt itt, neki kellett volna ezt hallania, pedig én ezért voltam ott Isten kegyelméből, mert nekem akart mondani valamit. Ma egyre többen azt mondják, hogy ez akkor érvényes volt, ma már más időket élünk. S lehet úgy hallgatni, ahogyan ez a nép hallgatta ott.
Amikor befejezte Ezsdrás, és áldani kezdte Istent, aki szólt hozzájuk, a nép megint egy emberként azt mondta: Ámen! Ámen! Egyetértettek Istennel. Jézus így mondja egy helyen: igazat adtak az Istennek. Aztán leborulnak az Úr előtt. Most már jobban tudják, hogy ki előtt borulnak le, mint mielőtt hallották az igét. Miután hallották azt, szinte önkéntelenül erre a mozdulatra indítja őket: leborulni, mert ez az Isten sokkal nagyobb, mint ahogy elképzeltük, és sokkal bűnösebbek vagyunk, mint ahogy gondoltuk. Annyira bűnösek, hogy sírva fakadnak, mint Péter nagypéntek hajnalán. Sír az egész nép, úgy kell őket vigasztalni. Háromszor egymás után olvastuk, hogy különböző kísérleteket tesznek a léviták arra, hogy megvigasztalják őket. Mert végre Isten igéjének a fényénél igazi önismeretre jutottak és ez ma is így van.
Sok példát tudnék erre mondani, amikor emberek, akik rutinosan félrevezetik már saját magukat is, mert hallatlan rutinra tudunk ebben szert tenni, egyszer csak odaállnak, mint tükör elé az ige elé és meglátják a maguk igazi képét, hogy miket csinálok én, hogy beszélek én. Miket gondolok, amikről azt hittem senki sem tudja, és az Isten tudja. És mit érdemlek én mindezért? Az Isten igazságos és Ő ítél. És ezen csak sírni lehet. De aki ide eljut, az meghallja az ítéletes ige folytatását is: ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minket minden hamisságtól. Éppen ezért örvendezzetek, vigadjatok — mondják itt nekik. Aki őszintén tudott sírni a bűnein, az egy életen át fog tudni örvendezni a bocsánaton. Az tudja mit jelent az Isten feloldozása, irgalma és kegyelme.
És mindezt maga Isten végezte el bennük. Semmi más nem történt, csak hallgatták a Biblia felolvasását és annak rövid értelmezését. És megváltozott a nép, lelkileg talpra álltak. Kezdett létrejönni a teljes szétszórtság után az egység, aminek aztán a későbbiekben sok áldása lett.
Szeretném ebből a hosszú szakaszból ezt az egy mondatot külön hangsúlyozni itt a végén, amivel vigasztalják Ezsdrásék az embereket. Azt mondják: Az Úrnak, a ti Isteneteknek a szent napja ez. Ne gyászoljatok, és ne sírjatok! Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!” Így is fordíthatjuk: az Úrban megtalált öröm lesz a ti erőforrásotok. Mindenki vágyakozik erőre a szó különböző értelmében, de ahhoz ez az út vezet: felismerni, hogy az Úr az Úr, eljutni oda, hogy nekem is Ő legyen az Uram, ezért leborulok előtte, ezért még utána is összejövünk, hogy tanulmányozzuk mi is az Ő akarata, hogy az megvalósuljon az életünkben. Egyszerre érezzük, hogy erő támad a lelkünkben.
A zsoltáros mondja ezt: lelkemben erő támadt, mert tudok az Úrban örülni. Megtaláltam a vele való közösségben azt az örömet, amit sehol másutt nem lehet, és ez a vele való közösség állandóan táplálja az erőmet.
Isten segítsen mindnyájunk, hogy végigjárjuk ezt az utat. Vegyük elő otthon a Bibliát, olvassuk azt naponta valamilyen rend szerint. Tanuljuk meg úgy olvasni, ahogy ez a nép hallgatta, hogy mit mond ezen keresztül az Úr, és azt én most mindjárt cselekedni akarom. Együtt is tanulmányozzuk azt összefogva másokkal. Merjünk sírni, ha eltalálta és leleplezte valamelyik bűnünket. Merjünk hálával örvendezni, hogy megbocsátattak a mi vétkeink.

Jövel, Szentlélek Úr Isten,
Lelkünknek vígassága,
Szívüknek bátorsága,
Adjad minden híveidnek
Te szent ajándékodat; Jővel,
vígasztaló Szentlélek Isten!
(369,1

Bibliaolvasó kalauzunk szerint a Nehé-miás könyvét olvassuk most napról-napra, és éppen a mai napra ajánlja ezt a fejezetet a kalauz. Izgalmas olvasmány ez, s tele van egészen mai problémákkal, és az azokra adott világos isteni válasszal. Már csak ezért is érdemes naponta tanulmányoznunk a Szentírást, Isten igéjét.
Ma ebből a gazdag történetből egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni, ez pedig az: hogyan vált lehetségessé Nehémiás és társai számára, hogy olyan sok támadás kereszttüzében mégis befejezzék azt, amit Isten parancsára elkezdtek? Miért nem hagyták abba? Miért nem adták fel? Ennél kisebb nehézségek között is ma olyan sok ember meghátrál, feladja, megmagyarázza, hogy miért nem lehet folytatni, — ahelyett folytatná ilyen elszántan, ilyen szent helytállással, igazán Istenben bízva.
Mindannyiunknak szükségünk van ilyen jellegű bátorításra, de ahogy az igét tanulmányoztam, arra gondoltam, hogy különösen nagy bíztatást adhat ez a mi érettségire készülő testvéreinknek, meg annak az öt kedves családnak, akik ma hozzák ide a gyermeküket megkereszteltetni. De ne az ő számukra hallgassuk az igét, hanem mindannyian a magunk számára.
Miről is van itt szó?
Krisztus előtt 445-ben a perzsa királyi udvarban magas pozícióba emelkedett egy zsidó fiatalember, úgy hívták: Nehémiás. Ő már ott született a fogságban. Őt nem Nabukodonozor hurcolta el otthonról, a szüleit vitte el. Ő már csak szüleitől, az öregektől hallott arról, hogy milyen volt a szent város, milyen volt a templom, hogyan zajlott le egy istentisztelet. De hallott erről. És a hit mindig hallásból van. A szülői elbeszélés pedig hitet támasztott ennek a kisfiúnak a szívében. Ez a hit folyamatosan erősödött, annyira, hogy Nehémiásnak templom nélkül, kultusz nélkül, írott Szentírás nélkül, hitoktatás nélkül is, pogány környezetben tiszta, átgondolt, élő hite lett. És ezzel a hitével mindvégig ragaszkodott Istenhez. Tulajdonképpen végigimádkozta az egész életét. Akármi történt vele, abból imádság lett, és ezekben az imádságos csendekben értette meg azt, hogy mi Isten szándéka vele, és mire akarja őt használni, mások javára is.
Fontos üzenet ez (de erről most nem akarok részletesen szólni), hogy ne a környezetet okoljuk azért, ha a gyerekeink pogányok. A legpogányabb környezetben, az otthonuktól távol, a népükből kiszakítva, a vallásgyakorlást lehetetlenné téve éltek ott a zsidók Babilonban, de így is nőttek fel hívő gyerekek, mert voltak hívő szüleik. A szüleiknek szent volt Isten igéje, és ha nem tudták az irattekercset odaadni a kezükbe, ott élt a fejükben, meg a szívükben az ige, meg ők éltek az ige szerint, és ez életnek beszédévé vált a felnövekvő nemzedék szá-mára, és hívő emberek is lettek közöttük. Ilyen volt Nehémiás is.
Közben uralomváltás történt. A babiloniakat felváltották a perzsák. A perzsák pedig kiadták a parancsot, hogy minden deportált nép hazamehet. Építse fel az otthonát, dolgozzék otthon, aztán fizessen majd annyi adót, amennyi nem teszi szegénnyé, hogy tartósan tudja ezt teljesíteni. Így hazament egy csoport zsidó is, hogy felépítsék Jeruzsálemet meg a régi városokat. Otthon azonban nehéz körülmények voltak, s nem haladt az építés. Közülük néhányan visszajöttek segítséget kérni.
Nehémiás egy szép napon ezzel a küldöttséggel találkozott. Mikor megkérdezte: hogy vagytok otthon, akkor ők csupa kétségbeejtő adatot mondtak. Nincs otthon vezető, nincs lelki vezető, nincs egység, nincs koncepció, nincs pénz, nincs életkedv, nincs munkakedv… Semmi nincs, ami ahhoz kell, hogy talpra álljon egy nép és felépítse a romokban levő hazáját.
Nehémiást annyira elszomorította ez, hogy sírva fakadt. De nemcsak sírva fakadt, hanem néhány napra elvonult, böjtölt és imádkozott. Imádságos csendben kérdezte Istent: mit csináljak, Uram? Hogyan segíthetnék rajtuk? Eközben erősödött meg benne az a gondolat, hogy menjen haza. És ha ott nincs vezető, átmenetileg vegye ő kezébe a dolgok intézését, fogja össze a széthullott népet, és végezze el azt, amit Isten a legfontosabbnak tart.
De ez nem olyan egyszerű. Egy királyi főtisztviselő nem hagyhatja el az uralkodót. Isten ezt is egyszerűvé tette. Most ezeket a részleteket nem mondom. Mindenesetre hazament, és otthon — mivel ő mindig imádkozni szokott, úton-útfélen, éjjel-nappal — sokat imádkozva az a gondolat erősödött meg benne, hogy legelőször fel kell építeni Jeruzsálem kőfalát. Attól város egy város, ha körül van véve várfallal. Ez az első. Addig nincs tekintélyük a környék népei előtt.
Na, de ki fog ezért lelkesedni? Hogy tudja ezt a népnek bebizonyítani, hogy ez az első és legfontosabb feladat? Isten ezt is egyszerűvé tette. Nagy lelkesedés volt. Kiadták a jelszót: gyertek, építsük meg!
A harmadik fejezetet olvastuk tegnap, és ezeket a részeket szokták átlapozni a felszínes bibliaolvasók, mert ott csak egy névsor van, és abból én úgy sem kapok üzenetet. De ha valaki elolvassa azt a névsort, meg közben-közben azokat a mondatokat, amik nemcsak neveket tartalmaznak, akkor elcsodálkozhatunk, milyen rendkívüli szervezettséggel folyt ez a munka. A falszakaszokat felosztották: egy-egy iparos csoport vállalt egy-egy szakaszt, és mindenki ott serénykedett. Árulkodók az ilyen kifejezések: ott építette a falat XY fejedelem is a lányaival. Mellette serénykedtek az ötvösök, a finom kezűek, akiknek vigyázni is kell arra, hogy finom maradjon a kezük. Lapátolták a sittet, és bányászták ki belőle a még használható köveket. Mindenki a fedélzeten volt, teljes egységben, jól szervezetten elindult a munka.
Csodálatos indulás, biztosan csodálatos befejezése is lesz. Az is lett, de közben adódott sok nehézség is és erről a középső szakaszról szól a mai igénk.
A csodálatos indulás után megindult az ellentámadás. Ezzel nekünk józanul számolnunk kell mindig. Ha valaki valami szépet, jót, igazat szeretne megvalósítani, biztos, hogy azt megnehezíti az Ördög. Meghiúsítani nem tudja, ha az Istentől való akció, de megnehezíteni tudja. Emiatt nem kell bosszankodni, nem kell elkeseredni, legfőképpen nem szabad abbahagyni. Ez volt a nagy erényük Nehémiáséknak. Csinálhatott az ellenség, amit akart, ők akkor is végigvitték azt, amivel Isten megbízta őket.
Ez egyébként életünk minden területén így van. Valakit végre felvesznek az áhított iskolába. Nagy lendülettel elkezdi a tanulást. Azután becsúszik egy rossz jegy, aztán még egy, aztán váratlanul van dolgozat. Azután sokáig beteg volt és nem pótolja be. Aztán igazságtalan a tanár, s megállapítja, hogy ő tök — ahogy mondani szokták a gyerekek. Legjobb abbahagyni.
A nehézségek arra vannak, hogy legyőzzük őket. Ha van kivel összefogni — és Nehémiáséknál ez is nagy erény volt —, akkor fogjunk össze, és úgy győzzük le őket. Nehézségeink mindig lesznek. Minél jobb és igazabb ügyet képviselünk, minél inkább Isten parancsainak akar engedelmeskedni valaki, annál nagyobb szembeszéllel kell mennie, de mennie kell!
A múlt héten beszélgettünk erről valakivel, és az illető búcsúzóul azt mondta: szembeszél mindig fújni fog, csak vigyázz, nehogy a hátadat érje. Ez tényleg fontos. Nehémiáséknak a hátát nem érte. Szembe mentek vele mindig.
Jézust is megpróbálta az Ördög letéríteni az engedelmesség útjáról az első perctől az utolsóig. Már a kereszten függött és haldokolt, még mindig adták az ajánlatokat neki: ha Isten Fia vagy, szállj le, és majd hiszünk neked! Ő azonban nem szállt le, és így aratta a világtörténelem legnagyobb győ-zelmét. Minden nehézségen keresztül az Isten által megjelölt cél felé, az Isten által kitűzött úton, tőle kapva újra és újra erőt ahhoz, hogy továbbmenjünk.
Ebben a szakaszban a mindenkori ellenség két jellemző fegyveréről szól a Szentírás.
1. Az egyik a gúny.
„Amikor meghallotta Szanballat, hogy építjük a várfalat, méregbe jött, és nagy bosszúságában gúnyolni kezdte a júdaiakat. Ezt mondta: Mit csinálnak ezek a nyomorult júdaiak? Hát megengedik ezt nekik? Talán már áldozni is akarnak, mert még ma befejezik? Életre kelthetik-e ezt a halom követ, amely porrá égett? Mellette állt az ammóni Tóbiás, ő meg így szólt: Bármit építsenek is, ha ráugrik egy róka, az is ledönti a kőfalukat!"
Ha mai kifejezéseket használnánk: folyik a munka lelkesen, vízhólyagos már mindenkinek a tenyere, de rakják a falat. Erre odajön valaki, zsebre dugja a kezét, megáll abban a jellegzetes nyegle állásban, és „okos” megjegyzéseket mond: hogy kellett volna, meg: így nem jó, meg minek, úgy sem fogjátok befejezni. Fal ez? Ezt egy erősebb szél feldönti. Ha egy róka végigmegy rajta, ledől. — Mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Ebből semmi sem igaz. A szél sem dönti le, a róka sem — öt róka sem dönti le. De azért dolgozni kezd az emberben: tényleg, érdemes ezt csinálni? Nincs ezeknek igazuk? Mikor fogjuk ezt befejezni? Nem is látjuk a végét. Csináljuk, csináljuk, fogy az erőnk. Meddig lesz anyag, meddig lesz pénz? Érdemes egyáltalán?
El lehet ám így ültetni a csüggedésnek, majd az elkeseredésnek és a kétségbeesésnek a magvait az emberek szívében. Ezt a lélektani hadviselést kezdték itt el ezek az emberek, ez a bizonyos Szanballat és Tóbiás nevű léhűtő.
Nehémiás azonban tudta, hogy jöhet ide még több léhűtő is, jöhet ide akárhány róka, s még ha eleven ördögök ugrálnának a falon, mi akkor sem hagyjuk abba. Nem azért, mert ez a rögeszménk, hanem mert ezt a feladatot Isten bízta ránk. A gúnyolódás fáj. Ha az ember komolyan veszi, elkezdi szívni az energiáit, legyengíti, esetleg el is csüggesztheti, de aki arra néz, hogy mi a dolgom, ki bízott meg ezzel, az keresztüllép ezen az akadályon; mint amikor gödrök meg árkok vannak egy úton: próbálom kikerülni, ha mégis belementem, talán ép kerékkel kijövök belőle, és megyek tovább, mert a célt nézem. Nem azon bosszankodom: mennyi gödör van, hanem szeretnék a célba megérkezni.
Van itt két rövid szócska, ami kétszer is ismétlődik a mai szakaszban: de mi… Azok itt gúnyolódnak, de mi tovább építettük a kőfalat.
Mivel Nehémiás munka közben is imádkozni szokott, a gúnyolódást is odaviszi Isten elé: Uram, ezek gúnyolnak minket, rosszul esik. Én túlteszem magam rajta, de vannak itt erőtlenebbek is. Könyörülj rajtunk, nehogy abbahagyják és föladják. Miközben imádkozik, rájön valamire. Arra, hogy tulajdonképpen kit gúnyolnak ezek? Itt olvastuk: „Mert ők téged gúnyolnak, amikor az építőket gúnyolják.” — Hát persze. Ezt nem szabad elfelejteni.
Nehémiásék Istennel szövetségben élnek. A gúnyolódók őket veszik célba. De nemcsak velük találják magukat szembe, hanem a hatalmas Istennel. E mögé a fölismerés mögé, mint egy pajzs mögé odabújik. Majdnem azt mondja — a szavaiból ez derül ki — akkor ez nem a mi dolgunk. Majd Isten elintézi velük, hogy Őt kigúnyolták. Mi meg nyeljünk egy nagyot és építsük tovább a falat, mert azt bízta ránk.
Könnyű erről így beszélni, és nehéz, amikor az ember benne van egy ilyen éles helyzetben. Pontosan ezekben a helyzetekben ez segíthet rajtunk. Ez a bizonyosság, ha ez valóban megfelel az igazságnak, hogy Istennel szövetségben élek, Ő engem befogadott Jézus érdeméért a vele való szövetségbe, és nem egyedül lődörgök a nagyvilágban, hanem vele együtt akarom végezni azt, amivel Ő bízott meg. Ha pedig azt végzem, akkor mindig számíthatok rá. Őt nem látják a hitetlenek, engem gúnyolnak. Tegyem túl magam rajta, és az egésznek az elintézését hagyjam az igazán ítélőre. „Magatokért bosszút ne álljatok” — írja Pál apostol. „Hagyjátok az igazán ítélőre.” Őt gúnyolják tulajdonképpen, s majd Ő elrendezi.
Az én dolgom az: De mi építsük tovább a falat. De én tanuljak tovább, ha az a dolgom. De én végezzem a munkámat. De én szeressem a feleségemet és a férjemet, akármennyi akadálya van is ennek. De én reménységgel nézzek a jövő elé. De én becsülettel álljak helyt, és járjak világosságban továbbra is. Akármit ajánlgatnak, akármivel fenyegetnek, ismerem a célt, ismerem az utat, s legfőképpen ismerem azt az Istent, aki ezen az úton járatni akar engem.
Tönkre tud tenni embereket a gúnyolódás. De mérhetetlen erőt ad az igazán hívőnek az, hogy ha e mögé a biztos pajzs mögé bújik. Istennel szövetségben továbbra is azt akarom tenni, amivel Ő bízott meg.
Valaki egyszer azt mondta: a hívők életében nagyobb próba az, hogy bohócsipkát nyomnak a fejükbe, mint ha töviskoszorút. Ebben nagy igazság van. Jézussal is megpróbálták, hogy bohócot csináltak belőle.
Amikor a római korbács a hátáról a húst is lemarta már, akkor rádobtak erre a csupa seb hátra egy katonaköpenyt, — bíborköpenybe öltöztették, így olvassuk — nádszálat tettek a kezébe királyi jogar gyanánt, és elkezdtek előtte a katonák röhögve hajbókolni: üdvözlégy, zsidók királya! Mi más ez, mint a gúnynak, a megalázásnak, a meggyalázásnak az egyik súlyos formája.
Jézus mit csinált? Azt olvassuk: „Mint bárány az őt nyírők előtt néma, száját nem nyitotta meg.” Egyszer nyitotta meg a száját, amikor elkezdett imádkozni ezekért. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Ez a krisztusi indulat. Ő végigjárta azt az utat, aminek a végén a világtörténelem legnagyobb győzelmét aratta ott a kereszten, és a számunkra is lehetővé tette az életbe való bejutást.
Az egyik fegyvere tehát az ellenségnek a gúny.
2. A másik a nyílt fenyegetés. Az életveszélyes megfenyegetés. „Mindnyájan összeesküdtek és elhatározták, hogy harcot indítanak Jeruzsálem ellen, s ezt mondták: észre sem fogják venni, hogy rajtuk ütünk, legyilkoljuk őket, és ezzel véget vetünk a munkának.”
Ez a célja az ellenségnek mindig. Véget vetni annak a munkának, amit Isten gyermekei Isten megbízásából végeznek. Ha a gúny fegyvere visszapattan a pajzsukról, mert ilyen közösségben élnek Istennel, akkor majd a fenyegetéstől megijednek. Nehémiás úgy volt, hogy ezt tényleg komolyan kell venni. Lehet, hogy csak a szájuk nagy és fenyegetnek, de lehet, hogy tényleg rajtunk ütnek. Felelősek vagyunk a családért, a gyerekekért, az öregekért, mindnyá-junkért — egymásért.
Mit csinál most? Nem lenne a legjobb abbahagyni a munkát? Akkor megszűnne a fenyegetés és a fenyegetettség. Isten azonban azt mondta: építsük meg, akkor nem hagyjuk abba. Akkor talán bölcs dolog lenne szünetet elrendelni. Ez azt jelenti mindig: abbahagytuk. Az ilyen szünetek után vajmi ritkán folytatódik tovább a munka. Ez az, ami Nehémiásnak eszébe sem jut.
Azt mondja: Isten bízott meg ezzel a feladattal minket. Most életveszélyesen megfenyegettek, és azért fel kell készülnünk a védekezésre. Akkor a férfiemberek fogjanak az egyik kezükbe valamilyen fegyvert, hogy ha rajtaütés lesz, azonnal tudjunk védekezni, a másik kezünkkel meg folytatjuk a falak építését. Kétszer annyi ideig fog tartani, mert csak fél kézzel tudjuk csinálni, de akkor is végezzük tovább! Egyik kezünkben a dárda vagy a kard, a másikban a fándli, és folytatjuk tovább a munkát, de akkor is folytatjuk.
Ez az Isten gyermekeinek a magatartása és szemlélete. Nem azért, mert rögeszmések, hanem mert ezzel bízta meg őket Isten. Akkor ott ez volt az Istentől kapott feladat. Mindenki megérthetné, ha abbahagyják, olyan sok nehézség van. De mondta Isten, hogy hagyják abba? Nem! Akkor tessék megoldani másként. Így sokkal nehezebb! Az biztos. Sokkal könnyebb lenne két kézzel. De akkor is folytatjuk azt, amivel Isten megbízott.
Érdemes ennek a fejezetnek a részletein is elgondolkozni, és ajánlom ezt a testvéreknek a figyelmébe. Mert itt is elhangzik: de mi… „Összeesküdtek ellenünk, hogy egy akarattal nekünk rohannak, de mi imádkoztunk Istenünkhöz, és őrséget állítottunk ellenük védelmül éjjel-nappal.” Mind a kettőt, de ebben a sorrendben. Azonnal imádkoztunk Istenünkhöz és azonnal megtesszük, amit magunkért megtehetünk, miközben tudjuk, hogy ha támadásra kerülne a sor, nem tudjuk megvédeni magunkat. Isten azonban meg tud védeni bennünket. Benne bízunk elsősorban, aztán mi is készek vagyunk arra, amit meg kell tenni magunkért.
Gúnyolnak, de mi az Isten hűsége mögé rejtőzünk és továbbfolytatjuk az építést. Megfenyegetnek, de mi imádkozunk Istenünkhöz, és őrséget állítunk ellenük éjjel-nappal.
Isten ma minket erre bátorít, hogy a magunk helyén, a magunk feladatai közt és nehézségei közt újra és újra el tudjuk mondani ezt a harcos, és mégis szelíd kijelentést: de mi…
Ez az ellentétes kötőszó sejteti azt, hogy itt harc van, küzdelem van, valami szent dac van mögötte. Nem hagyom magam eltántorítani az Istennek való engedelmességtől. De az néha elképzelhetetlenül nehéz. Az. De éppen ezek között a nehézségek kö-zött fogja megdicsőíteni magát a hatalmas Isten, mint ahogy tette itt is. Az én dolgom, hogy ragaszkodjam hozzá és engedjem Őt munkálkodni az életemben, én meg végezzem a magamét. A sittből nekem kell kibányászni a köveket, nekünk kell megkeresni a régi falnak az alapvonalát, arra kell felépíteni az újat. Közben röpködnek a szitkok, a gúnyszavak, az élcek, meg fenyegetnek is bennünket, meg már néha elegünk is van ebből a munkából, meg magunk is megkérdezzük: érdemes-e, mikor lesz vége? — de egymást bátorítva akkor is mindvégig állhatatosak maradunk abban, amivel Isten bízott meg, akármilyen kicsi vagy akármilyen jelentős dolog is az.
Hadd kérdezzem meg: hogyan nézünk azokra a feladatokra, amik éppen most tornyosulnak előttünk? Hogyan nézünk a bizonytalan jövőbe, mert mindannyiunké bizonytalan, azt sem tudjuk, megérjük-e a mai estét, és hogyan érjük meg? Hogyan nézünk azokra a nehézségekre, amik minduntalan, újra és újra elénk jönnek, miközben szeretnénk nyugodtan végezni a magunk munkáját? Fontos, hogy mindez ne szívjon el energiákat tőlünk. Tanuljunk meg úgy élni, hogy nem a nehézségekre nézünk. Legalább is nem engedjük, hogy azoknak az igézetébe kerüljünk, nem engedjük, hogy az ellenség szuggeráljon minket, hanem a nagy és hatalmas Istenre nézünk, és csendesen kimondjuk: elég baj, hogy ilyen sok gond között kell végeznünk a munkánkat, de mi ragaszkodunk Istenhez, ragaszkodunk az Ő igéjéhez, amivel megmondta, mit csináljunk, és feltétel nélkül bízunk benne. Az Istenben való bizalom pedig a nehézségeket lehetőségekké változtatja.
Isten kegyelméből tegnaptól elkezdődve egész nyár végéig minden szombaton fognak indulni fiatal párok innen az úrasztalától. A napokban beszélgettem az egyikkel, és olyan sok szorongással voltak tele: jaj, mit hoz a holnap? Szeretik egymást, van egy pici kis lakás is, ahol elkezdhetik. Megvan minden, ami a legszükségesebb. De vajon mit hoz a holnap? Jó volt az ő tekintetüket is feljebb irányítani. Ahogy itt Nehémiás mondja — csak nem olvastam végig a fejezetet —, hogy a nagy és hatalmas Úrra nézzetek, ne a Tóbiásokra, ne magatokra, s ne a sok nehézségre. Az Úrra, és Ő majd ad reménységet és erőt.
A diákoknak most egymást követi majd vizsga, érettségi, felvételi, pályaválasztás, a végzősöknek pályakezdés. Mindegyik nehéz feladat. Ha egyszerre az egészet látja valaki, azt mondja: legjobb, ha visszafordulok. Vagy ahogy a napokban valaki mondta, aki előtt most különösen tornyosulnak ezek a feladatok: legjobb lenne most meghalni.
Azonban mégis csak előre kell menni. Holnap meg kell írni az első írásbelit, aztán a másodikat és így tovább… A nagy és hatalmas Úrra nézzetek! Persze, hogy ilyenkor szakad ránk az erőtlenségünknek a tudata — bár mindig tudatában lennénk! —, de az Ő hatalmas erejének is a tudatában lehetünk. Talán senki sincs közöttünk, aki valami miatt ne szorongana: hogyan birkózom meg ezzel vagy azzal a feladattal? Van-e megoldás erre a kérdésre? Tud-e Isten kiutat mutatni ebből a helyzetből? Idejében fog-e segíteni? Egyáltalán, eljutott-e hozzá az imádságom? Honnan tudom meg, ha arra válaszol? Van-e gyógyulás ebből a betegségből? Elvégezetlen feladatok tömege van körülöttem. Mindenki vár tőlem valamit: apám, anyám, gyermekem, testvérem, főnököm, beosztottam, szomszéd, ellenség — mindenki. Nem bírom tovább! Mindnyájan eljuthatunk ebbe a helyzetbe.
Isten itt csendesen felemeli a tekintetünket, és azt mondja: Ne a nehézségekre nézzetek! Azokkal is számolni kell józanul, a hívő ember magatartása nem strucc-politika, de nem engedi, hogy azoknak az igézetébe kerüljön. Szabad marad, felettük van, mert felülemeli őt a mindenható Isten, ha Őt igazán ismerjük, és hozzá ragaszkodunk.
Egyszer egy nehéz helyzetben, kétségbeesett állapotba kerültem, s kaptam valakitől postán egy levelezőlapot. Nem színes fénykép volt a másik oldalán, hanem egy idézet. Beedekernek egy mondata, ami így hangzott: „Ne foglalkozz sokat nehézségeiddel, foglalkozzál sokat dicsőséges Megváltóddal.” Ez akkor telitalálat volt nekem. Akkor éppen a nehézségeimmel foglalkoztam, és csak azokkal. Ebből nem az következett, hogy behunytam a szememet, nem érdekel, milyen körülmények között vagyok, majd csak lesz valahogy. Nem valahogy lesz, hanem úgy legyen, ahogy Ő jónak látja. Na, de nem is kérdeztem tőle, hogy Ő mit akar?! S elkezdtem foglalkozni dicsőséges Megváltómmal. Ő meg elkezdett foglalkozni velem, és nemcsak megvigasztalt, hanem csodálatos módon hozott ki abból a csüggedésből és segített győzelemről győzelemre.
Ezt kellene megtanulnunk Nehémiástól és legfőképpen a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ő is mindig az Atyára nézett. Akármit csináltak vele, akármit mondtak neki, akárhogy tettek keresztbe azok, akiken segíteni akart, Ő mindig az Atyára nézett, és az Atya átsegítette Őt, és győzelemre vitte.
Hadd kérjem ma is: tegyünk félre egy kis csendet délután arra, hogy végiggondoljuk ezt: merünk-e igazán bízni ebbe a nagy Istenben, s ha nem, miért nem. Mi gyógyíthatna ki ebből a bizalmatlanságból? Mondjuk ki mi is bátran: de mi Őbenne akarunk bízni, neki akarunk engedelmeskedni. Nem adjuk fel, nem hátrálunk meg. Vele együtt egészen más továbbmenni és célba érni.

Sokak tapasztalata, hogy az utóbbi időben egyre több bizonytalankodó, hatá-rozatlan emberrel lehet találkozni. Olyanokkal, akik nem mernek dönteni, akik óvakodnak visszavonhatatlan ígéreteket tenni, de még attól is félnek, hogy vállaljanak hosszabb távon valakit vagy valamit. Sokan vannak, akik pillanatnyi érzéseik alapján rögtönöznek, és kevesen vannak, akik alaposan, megfontolva kitűznek egy célt maguk elé, és igyekeznek a felé a cél felé nehézségeken át is, ha kell, áldozatok árán is.
Sokan félnek vállalni a házastársukat feltétel nélkül egy életre. Egyre aggasztóbbak azok a beszélgetések, amiket jegyespárokkal az esküvő előtt folytatunk. Egyre többen vannak, akiknek a tudatából is hiányzik az, hogy egy életre kötünk szövetséget, akkor is, ha akármi történik közben. Vannak, akik feleslegesnek tartják a hazánkhoz való hűséges ragaszkodást, vagy kockázatosnak tekintik egy hivatás melletti kitartást egy életen át akkor is, ha annak hátrányai és nehézségei is vannak.
Ebből a határozatlanságból aztán sok gyengeség származik. Egyik oka ennek nyilvánvalóan az a pluralista szemlélet, amelyik kétségbe vonja, hogy létezik abszolút igazság és egyedül helyes életvitel.
Lehet azonban látni szép példákat arra, amikor valaki kitart a felismert igazság mellett, amikor hűséges marad egy elvállalt közösséghez, kisebb vagy nagyobb közösséghez, amikor megvallja a hitét a nyilvánosság előtt is, akkor is, ha emiatt nem dicsérik meg, amikor egy életen át hűséggel szereti a párját, ha kell, elszenvedi szeretetben.
Isten minket erre a magatartásra bá-torít. Ebben erő van, és ebből erő származik másokra is. Éppen ezért ebből az igéből egyetlen kifejezést szeretnék mindannyiótok, de különösen a most konfirmáló testvéreink szívébe és emlékezetébe vésni, ez pedig az, amit Dánielről mond: „Dániel azonban eltökélte az ő szívében, hogy nem szennyezi be magát a király ételével.”
Dániel, aki ekkor annyi idős lehetett, mint ezek a fiatalok, akik itt ülnek most elöl, tizenéves ifjú volt, mikor deportálta Nabukodonozor Babilonba, és ez a tizenéves fiú eltökélt valamit a szívében. Hozott egy döntést, amely döntésre Isten igéje indította, ehhez a döntéshez tűzönvízen át ragaszkodott képtelen körülmények között is, és Isten megáldotta ezt a hűségét. Ebből pedig haszna lett egy nagyobb közösségnek. A saját népének, meg még az ellenségének is a javára felhasználta őt Isten.
A konfirmáció mindenképpen döntés. Úgy döntött valaki, hogy a világ által felkínált és az emberek által kitalált sokféle istenséget megvetve az egy igaz, valóban élő Istenben akar hinni. Úgy döntött valaki, hogy ő az érettünk is meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztust akarja követni. Úgy döntött, hogy a Szentírást tekinti egyedül az élő Isten önmagáról szóló kijelentésének. Ezt a hitét egy adott lelki közösségen belül akarja megélni, amit a mi esetünkben így hívnak: keresztyén református egyház.
Érdekes, hogy ez utóbbitól is idegenkednek némelyek. Majdnem minden évben elhangzik az a kérdés: miért van benne a konfirmációi fogadalomban ez? Nem elég, hogy valaki csak keresztyén és Jézus Krisztus követője akar lenni? Ha arra gondolunk, hogy amikor egy férfi megnősül, akkor nem általában a női nemmel köt szövetséget, hanem egy adott személlyel, akinek vannak sajátos erényei és hibái is. Amikor valaki hívő lesz, nem általában lesz keresztyén, hanem egy adott közösségben kezd el szolgálni, és kezdi követni Jézus Krisztust, amely közösségnek vannak sajátos erényei és hibái is. Azon a közösségen belül kerülve igyekszik folyamatosan a hibákat javítani, de a munkáját, a szolgálatát, a Krisztus-követést abban éli meg.
A bizonytalankodásból tehát gyengeség származik, az eltökéltségből mindig erő.
Korunk nagy fizikusa és gondolkozója, Heisenberg írja: „Életünk legtöbb gyengeségének az az oka, hogy a cselekedeteink mögött nincsenek döntések.” Ma tömegével sodródnak az emberek, mint bábok hajolnak meg az újabb és újabb divatok előtt, gondolkozás, szempontok, értékrend, döntések nélkül. Isten igéje minket arra bátorít, hogy merjünk dönteni. Legyenek szempontjaink, mégpedig olyanok, mint a kis Dánielnek volt: Isten igéjétől ihletett szempontjaink. Azokat próbáljuk érvényesíteni a gyakorlatban is. Ne hátráljunk meg már az első nehézségnél. Ne abból álljon az életünk, hogy megmagyarázzuk: miért nem tudunk a meggyőződésünk szerint cselekedni, hanem minden lehetőt próbáljunk meg tisztességesen, becsületesen — úgy, mint ő —, de ilyen eltökélt határozottsággal. Isten ezt mindig csodálatosan megáldja.
Azért is olvastam fel ezt a történetet most, mert egyrészt ő kortársatok volt, másrészt pedig szép példa ez arra, hogy aki valóban Isten parancsának engedelmeskedve határozza el magát, tehát nem makacs, meg nem rögeszmés, hanem olyan döntést hozott, amit a Szentírás ihletett, az nem marad egyedül. Annak Isten egyengeti az útját, lehetővé teszi szá-mára a lehetetlent is, azt megáldja, és áldássá teszi másoknak is. Kedves konfirmáló testvérek, hogy akik bárkit is közü-letek ismerünk és szeretünk, ezt kívánjuk nektek. Isten egyengesse a ti utatokat, tegye lehetővé a lehetetlent is — mert Ő ezt ma is gyakran teszi —, áldjon meg titeket minden jóval, azzal is, amivel a szüleitek nem tudnak, a lelkészeitek nem tudnak, amit ti tíz körömmel sem tudtok kikaparni az élet során, — az áldás az a többlet, amit csak Istentől lehet ajándékba kapni —, és tegyen titeket áldássá mások számára is. A legszűkebb közösségetek, a család számára, népünk számára, akiknek a javára Ő akar, mindenkinek.
Izráel életében az volt Mohács, amikor ez a kis Dániel Babilonba került. Idő-számításunk előtt 587-ben Nabukodonozor lerohanta ezt a kis országot. A földdel egyenlővé tette Jeruzsálemet, benne a templomot is. Mivel a Nabukodonozorok mindig az ifjúságot akarták megkaparintani, ezért kiválogatott a nép fiataljai közül, — a tinédzserek közül —, értelmes, jóvágású és lehetőleg jó családból származó fiúkat.
Ami később a janicsárképzés volt, azt Babilonban is ismerték már. Következett hároméves agymosás. Először meg kellett tanulni a hódító nyelvét, s lehetőleg elfelejtetni az anyanyelvet. (Anyanyelvünk elfelejtetéséért ma is mindent megtesznek itt a sokféle anglicizmussal.) Azután meg kellett tanulni az illető nép a vallását, beleértve az ott elterjedt okkult gyakorlatokat is. Dánielékkel is elkezdték ezt. Új nevet kaptak, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy teljes függőségben vannak. Aki új nevet adhat a másiknak, az rendelkezik felette korlátlanul. Kárpótlásul megengedték nekik, hogy a királyi menüből étkezzenek, és a király asztaláról kaptak ők is enni, inni. Időnként pedig szigorú vizsgák voltak, ahol megnézték, hogyan haladtak előre.
Akkor előáll egy tizenéves, és azt mondja Dániel: tessék nekünk megengedni, hogy mi ne ezt az ételt meg italt fogyasszuk, hanem valami mást. Hogy képzeli ezt? Örüljön, hogy él! Örüljön, hogy kap enni, ráadásul a király asztaláról. Ez egyfajta megvesztegetés, hízelgés is volt. A beolvasztásnak, az asszimilálásnak bevált módszere. Örüljön, hogy az elit alakulathoz tartozik, akiket iskoláznak, kiképeznek, és a jövendő magas értelmiség alakul majd belőlük. Hogy jut ilyen eszébe?! Szegény, naiv gyerek. Ilyen képtelen ötlettel előállni! Még baja lesz miatta, meg a többieknek is. Még a főudvarmester is megijed: ne mondj ilyet hangosan, még én is bajba kerülhetek, ez a király parancsa.
De ő ragaszkodik hozzá, ő eltökélte a szívében. Miért tökélte el a szívében? Mert a Biblia tiltja, hogy olyat egyen. Biblia? Kit érdekel a Biblia? Fogságban vagyunk, pogányok között. Tartsa meg magában. Higgyen titkon az ő Istenében. Nem kell azt ilyen nagy dobra ütni! Kü-lönösen annak a következményeit is levonni!
Ő azonban eltökélte a szívében, hogy nem szennyezi be magát a király eledelével. Miért szennyezte volna be magát?
Két okból is: egyrészt mert Mózes törvényei megkülönböztetnek tiszta és tisztátalan állatokat, és Babilonban a tisztátalanokból is fogyasztottak, másrészt azért, mert minden ételt, amit a király asztalára vittek, előbb valamelyik bálványtemplomban bemutattak, mintegy annak a bálványnak bemutatott áldozat részeként. Aki abból evett, az közvetve szintén annak a bálványnak a tisztelőjévé vált. Ezt nem akarta Dániel.
Dániel és három barátja nem vegetáriánusok voltak, hanem mivel a babiloniak megvetették a gyümölcs és zöldségféléket, azokat sosem mutatták be a bálványaiknak. Ezért ők garantáltan olyat akartak enni, ami nem járta meg a bálványtisztelet útját. Mert ő ragaszkodott ott is Istenükhöz, mert ő megpróbált ott is a Szentírás szerint élni, ami képtelenségnek tűnt minden épeszű embernek, de ő eltökélte a szívében, hogy Istennek akar engedelmeskedni, akár otthon, akár a fogságban, legalább is meg kell próbálni, tegyünk meg ennek érdekében mindent.
Lássunk csodát: a nagyfőnök nem ad engedélyt rá, de a helyettese igen. Isten meg ad Dánielnek olyan gondolatot, amit az megvalósíthatónak tart. Jó, rendben van, tudom, hogy ez neked kockázatos, de tegyél próbát. Tíz napig próbáld ki, ezen nem olyan sok múlik. Azután hasonlíts össze minket amazokkal, és cselekedjél úgy, ahogy jónak látod. Ennél nagyobb tisztelettel nem lehetett volna elő-adni ezt a különleges óhajt. Ebbe beleegyezik az illető.
Tíz nap múlva vizsgát tesznek, és Dánielék pirospozsgásabbak, kövérebbek — akkor ez számított erénynek —, mint amazok. Aztán jön a vizsga — nem olvastam végig a fejezetet, ott azt olvassuk: tízszerte okosabbaknak találtattak, mint a többiek. Erre a helyettes főnök azt mondta: mindenki jól jár, a király asztaláról az eledel megmarad nekünk (akkor is tudták már, hogyan kell az ilyet felhasználni), ezek meg egyenek, amit akarnak. Fő az, hogy engem dicsérnek meg, mert okosabbak, szebbek, mint a többi.
Hogyan volt ez lehetséges? Ebben a fejezetben háromszor egymás után ismétlődik ez a kedves kifejezés: adott az Isten ennek a négy gyermeknek. Mit adott az Isten ennek a négy gyermeknek? Először is bátorságot, hogy ragaszkodjanak a pogány környezetben is az élő Istenhez. Adott nekik eltökéltséget, hogy ott se felejtsék el, mit tanultak a Bibliából, és ragaszkodjanak ahhoz. Adott nekik jó-indulatú embereket az ellenség soraiból is. Adott nekik megvalósítható ötleteket, hogy csak tíz napig próbáljuk ki. Adott nekik eközben sok örömet. Adott nekik eredményt, mert eredményesebb lett a munkájuk, mint a többieké. Adott nekik áldást, és ha végigolvastam volna a fejezetet, az utolsó vers arról szól, hogy Dá-niel még hetven év múlva is ott volt egy vezető pozícióban, és Isten rajta keresztül sok jót adott az ő népének is, meg az őket fogva tartó népnek is.
„Adott az Isten.” Aki eltökélte a szí-vében, hogy Istenhez minden körülmények között hű marad egy bálványimádó, okkultizmustól elöntött, egyre hitetlenebb, bizonytalankodó világban is, ahol mindenki több vasat tart a tűzben és mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti, aki eltökélte a szívében, hogy ott is ragaszkodik Istenhez, és megpróbál a Biblia szerint élni, annak ad az Isten. Ad neki támogatókat még az ellenség soraiból is — azok is emberek, ad neki eredményt, áldást, előmenetelt. Világítani kezdenek a sötétben, és világít egyaránt hívőnek és hitetlennek, Isten népének, meg azoknak is, akik nem tartoznak Istenhez.
Ez a három az, amit Isten általában adni szokott. a) Egyengeti az útját annak, aki így rábízza magát. Ez nem azt jelenti, hogy minden kívánsága teljesül az illetőnek, hanem hogy előrehaladhat azon az úton, amelyiken Isten őt járatni és használni akarja. b) Van haladás, növekedés, fejlődés az életében. Áldást ad Isten — az imént láttuk, mi az, és c) áldássá teszi mások számára is.
Honnan tudta a kis Dániel, hogy mi van megírva a Mózes törvényében, meg mi tiszta és mi tisztátalan? Honnan tudta azonnal, hogy ebben a menüben tisztátalan dolgok is vannak, és ebből nem eszem? Onnan, hogy megtanulta a Bibliából. Na, de ő hitetlen korban élt. Az egy ateista, pluralista, szinkretista kor volt. Azokról a királyokról, akik akkor uralkodtak, mikor Dániel otthon gyerek volt, csupa rosszat olvasunk a Bibliában. Úgy látszik, hívő szülei lehettek. Honnan máshonnan ismerte volna így a Bibliát? Úgy látszik, otthon is Istenfélelem volt. Úgy látszik, megtaníttattak vele igé-ket. Abban a kritikus helyzetben, amire senki se gondolt, hogy a kis Dániel majd Nabukodonozor rettegett diktátor udvarába fog kerülni, egyszer csak beugrik: aha, ezt tanultam a Szentírásból. Meg azt tanultam: a Szentíráshoz ragaszkodni kell. Egyedül úgy érdemes élni. Hát, akkor próbáljuk meg!
Óriási dolog ám az, ha gyerekkorban valaki megtanulja a Szentírást. Lehet, hogy a kis Dániel sem örült annak, hogy könyv nélkül meg kellett tanulnia az igéket, meg ti sem, még a felnőtt konfirmálók is bevallották, hogy kezdetben nem szívesen tették, de életünk egy-egy helyzetében Isten Lelke előhoz egy igét, amiről azt gondoltuk, el is felejtettük, és az az ige megtartó erő lesz. Előjön egy ígéret, vagy egy isteni óvás, és megkapaszkodik benne az ember, mikor reng a föld a lába alatt, — szellemi földrengések idejét éljük most —, és megtartja őt az az ige. Ehhez azonban olyan szülői ház is kellett, ahol az ige tekintély volt, ahol az Istenhez való ragaszkodást másoktól is láthatta. Életének ebben a kritikus szakaszában ez életmentő erővé vált a számára.
Ó, de sok példát tudnék sorolni arra, hogy ma hogyan válik egy-egy ige emberek számára megtartó erővé. Hányan elmondták személy szerint (tudnék most neveket említeni a ti nagyszüleitek közül, akik megjárták a hadifogságot) mit jelentett az, hogy élt a fejükben egy-egy ige. Például összeállították a Filippi levelet emlékezetből. az egyik erre, a másik arra a részletre emlékezett, és amikor leírták WC papírra meg cementes zsák papírra, az volt az első Bibliájuk. S micsoda kincs volt az, olvasni Isten igé-jét! És milyen megtartó erő!
Elmondta valaki, akinek hirtelen meredeken emelkedett a közelmúltban a karrierje, hogy kezdett megszédülni a dicső-ségtől, hogy neki most már minden sikerül, van pénz. Eddig nagy szegénységben éltek otthon a szüleinél. De azért a Bibliát nem tette le, és egyik reggel olvassa ezt az igét: Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Azt mondja: majdnem kiesett a kezéből a Biblia. Aznapra ígért meg valamit, ahol ő nagyon kevélykedni akart, és elhatározta: nem megy el oda, és nem kevélykedik. Ettől kezdve komolyan vette: maradjon csak így, magas pozícióban, és pillanatnyilag magas jövedelemmel is alázatos gyermeke Istennek. És Isten a mai napig használja sokaknak a javára őt ott ebben a pozícióban. Megszédülhetett volna, mint ahogy sokakkal megtörtént, és tragédia lett volna belőle. Megtartotta az ige.
Elmondta egyszer valaki, hogy az volt egyik reggel az ige a Példabeszédek könyvéből: „Megvesztegető ajándékot ne fogadj el, mert az részrehajlóvá teszi az embert.” Mosolygott rajta, ez neki sose volt probléma. Aznap azonban kapott a munkahelyén egy ilyen ajánlatot. Bejött valaki, hogy ha velük köttet üzletet a vállalatával, akkor mi mindent fog kapni. Nagy volt a kísértés, mindenkinek jól jön egy kis mellékes, de eszébe jutott az ige. Végül is ezt mondta: Isten engem ma reggel erre figyelmeztetett. Ő előre tudta, akkor én ehhez ragaszkodom. Egy kollegája elfogadta az ajándékot és megkötötte az üzletet. Néhány nap múlva vizsgálat indult, és kiderült: majdnem minden kollegát el lehet marasztalni bizonyítékok birtokában, hogy ajándékokat elfogadnak. Őt nem. Utána a munkatársak megvádolták: te tudtad előre, hogy jön a vizsgálat, azért nem fogadtad el. Pedig nem. Isten tudta előre, és figyelmeztette, és ő mert engedelmeskedni.
Nem sorolom tovább a példákat. Isten megajándékozott titeket azzal, hogy hónapok óta az Ő igéjét tanulmányozzuk. A Szentírás legfontosabb igazságait végigvettük. Próbáltam személyesen rá-tok is alkalmazni. Egyedül Isten tudja, meg valamennyire ti, hogy mit próbáltatok a szívetekbe meg az emlékezetetekbe vésni. Mindenesetre Bibliátok van. Isten adta ezt a gyülekezetet, ahol a közösségben is lehet erősödni. Dánieléknek is sokat jelentett, hogy négyen voltak, és nem egyedül kellett harcolnia, és egymást erősítették. Hallottatok az igéről, megvan a lehetősége, hogy egyre jobban megismerjétek. Mi pedig azt szeretnénk, hogy Isten egyengesse a ti utatokat is, áldjon meg titeket sok jóval, és tegyen áldássá mások számára is. Az eltökéltséget azonban csak ti hozhatjátok meg. Az, hogy a ti szívetek eltökélt szív lesz-e, amiben erő van, amiből döntések születnek, amiket aztán vállaltok, ahhoz ti is kelletek.
Mindenesetre nemcsak ti — és ez nagy dolog —, mert van valaki, aki erre nektek is példát ad, és nemcsak példát, hanem erőt is. Jézus Krisztust nagyon jellemzi az, hogy eltökélte az Ő szívében, hogy csak az Atya akaratát cselekszi, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért ülhetünk mi most itt. Csak ezért van lehetőség arra, hogy mi is hozhassunk jó döntéseket. Csak Ő adhat nekünk erőt ahhoz, hogy minden körülmények között ragaszkodjunk hozzá, és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyzetben az Ő igéje szerint akarjunk élni.
Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása az az erőforrás, ami titeket is olyanokká formálhat, mint Dániel volt, aki eltökélte a szívében, hogy nem szennyezi be magát a király ételével. Jézust is le akarta téríteni az Ördög erről az útról ígérgetéssel és fenyegetéssel is, Ő azonban rendíthetetlen maradt.
Adja Isten, hogy valóban konfirmálódjék, (magyarul: megerősödjék) a ti hitetek, és tudjatok ilyen rendíthetetlenül ragaszkodni hozzá, és így legyetek mások számára is áldássá.

Az izgalmas fordulatokban bővölkö-dő húsvéti történetből ma egyetlen jelenetre szeretném irányítani a figyelmeteket, és ennek alapján hirdetni Jézus feltámadásának az örömhírét és mindazt, ami abból következik.
Ez a jelenet pedig az, amikor a Jézus sírjához igyekvő asszonyok aggodalmaskodva kérdezgetik egymást meg magukat: ki hengeríti el nekünk a követ a sír bejáratáról? Ők tudták, milyen nagy követ hengerítettek oda, mert pénteken délután végignézték, hogy arimátiai József hova és hogyan temette el Jézus holttestét. Jól megjegyezték a helyet, mert az volt a tervük, hogy a szombat elmúlta után vasárnap, mihelyt lehet, pótolják még a kegyeletes temetésnek azt a mozzanatát, amire pénteken már nem volt lehetőségük, hogy a holttestet illatos szerekkel megkenik.
Abban az időben a sírokat nem a földbe ásták, hanem a puha kőzetű domboldalakba vájták. Kis sírkamrácskák voltak ezek, amiknek a bejáratát gondosan lezárták, hogy oda se ember, se gyerek, se állat ne mehessen be. Korong alakú nagy kőlapokat hengerítettek oda, kétoldalt be-ékelték, hiszen a következő temetésig senkinek nem kell oda bemennie.
A nagytanács másnap, szombaton — ők, akik a szombatra úgy ügyeltek — még elintézte Pilátusnál, hogy őrséget is rendeljen ki Jézus sírjához, sőt le is pecsételték ezt a nagy követ, nehogy valaki ellopja Jézus holttestét, és azután azt híresztelje, hogy feltámadt.
Nos, ide igyekezett a három asszony, mihelyt látni lehetett a hét első napján, vasárnap hajnalban. Útközben jutott eszükbe a nagy kő. Ki hengeríti el a nagy követ? Olyan nagy, hogy hárman sem bírnak vele. Akkor hiába jöttek ki, hogyan hatolnak be a sírba? A tehetetlenség, a reménytelenség érzése csak súlyosabb lett ezzel rajtuk.
Érdekes, hogy mégis továbbmentek azért. Az asszonyok kitartására jellemző ez, hogy nem tudjuk, hogyan fogjuk megoldani, de valahogy majd csak lesz, menjünk csak tovább. Majdnem földbe gyökerezett a lábuk, amikor látták, hogy a sír nyitva van. A nagy kő ott van szépen mellette — valaki elhengerítette. Azonnal támadnak ötleteik, hogy mi történhetett, mert a kérdés ez volt: ki tette ezt, hogyan és mikor tette, miért tette? Az jut eszükbe, hogy másról nem lehet szó, mint hogy valaki elvitte Jézus holttestét. „Holtában sem hagyják nyugodni a Mestert!”
Mária Magdaléna annyira biztosra veszi ezt a saját gondolatát, hogy amikor találkozik a feltámadott Krisztussal, és azt gondolja, hogy ő ott a kertész, akkor ezt kérdezi tőle: ha te vitted el Őt, mondd meg nekem: hová tetted? Ennyire bele vagyunk ragadva a magunk szűkös elképzeléseibe, mert nem értjük és sokszor nem is akarjuk érteni Isten egészen más gondolatait. Teljesen érthetetlen volt nekik, hogyan tűnt el onnan a kő. Még érthetetlenebb volt, hogyan tűnt el Jézus teste a sírból. Az pedig egyenesen sokkolta őket, amikor megpillantják ott az angyalt, aki rövid, majdnem pattogó információkat és utasításokat ad nekik: Ne féljetek, ti Jézust keresitek. Nincs itt, feltámadt. Menjetek el, mondjátok meg az övéinek is. Előttetek megy majd Galileába, és meg fogjátok őt látni úgy, ahogy megmondta nektek.
Hirtelen fel sem tudja fogni az ember a sok meglepő hírt, nemhogy fel tudná dolgozni. Ijedten szaladnak ki a sírkamrából, és amíg a lélegzetük bírja, futnak. Azt olvassuk: nem mondanak senkinek semmit. Ezzel a jó hírrel egyelőre nem futnak a tanítványokhoz.
Két fontos igazságot szeretnék kiemelni ebből a roppant gazdag történetből, s majd ezeknek a reánk vonatkozó konzekvenciáját.
Az egyik: Jézust nem lehet bebalzsamozni. Nem lehet mumifikálni, nem lehet bezárni őt semmiféle sírba. Sem a múltba, sem könyvekbe nem lehet beszorítani, sem a történelem nagyjainak a sorába, de még a vallásalapítók közé sem. Jézus isteni természete szétfeszíti ezeket a szűkös kereteket. Egészen nevetséges próbálkozás volt ez, hogy pecséttel és őrséggel próbálják őt a sírjában marasztalni. Az a hatósági pecsét azon a nagy kövön körülbelül annyit ért, mint papírzacskón egy lakat. Nevetséges, szánalmas erőlködés az ember részéről mindig, ha Jézust a múltba akarja visszaszorítani.
Ezek a kedves asszonyok terveztek, vásároltak, készültek, hajnalok hajnalán felkeltek, elindultak. A vélt akadály ellenére is mentek a sírhoz. Teljesen feleslegesen. Egyáltalán senkinek, semmi szüksége nem volt arra, amit ők csinálni akartak, mert a halott Jézussal akartak foglalkozni. Ő azonban már feltámadott és élt.
Nem ismerték, kicsoda Jézus. Nem vették komolyan az Isten tervét, amiről pedig hallottak Jézustól. Nem hitték el az Ő szavát, amiben világosan megmondta előre, hogy a harmadik napon feltámad. Nem számoltak azzal, hogy Ő teljhatalmú Isten. Az Ő holtteste nem olyan, mint mindannyiunké: ott marad, ahova teszik. Ő azért vállalta a halált, hogy minket megszabadítson az örök haláltól. De Ő nem maradhat a sírban, mert Ő Isten.
Ma divatos újra Jézussal „foglalkozni”, ahelyett, hogy engednénk, Ő foglalkozzék velünk. Illik ismerni valamennyire az evangéliumok cselekményét, mert hozzá tartozik az általános műveltséghez. Sokkal könnyebb keresztrejtvényt fejteni úgy — mondta a múltkor valaki — ha nagyjából ismerem a Biblia sokat emlegetett történeteit. Ez kétségtelen. De ha valaki csak ilyen szinten akarja megismerni Jézust, ugyanúgy fog csalódni, mint ezek az asszonyok. Ez ugyanolyan szánalmas kisigényűség, mint ahogy be akarták balzsamozni az Ő holttestét, ami már nem volt holt, hanem Ő már dicsőséges testben járt az övéi között.
Ma sem találkozhat Jézussal senki, aki a múltban, a nagyok közt, könyvekben keresi Őt, de mindenkinek eléje jön, aki az élő Úrral akar találkozni, aki kész alárendelni az életét az Ő hatalmának. Mi sem egy halottnak az emlékét ápoljuk most, hanem az élő Urat ünnepeljük. Őt dicsőítjük. Az Ő hozzánk szóló szavát akarjuk meghallani és jó esetben neki engedelmeskedve akarunk innen továbbmenni.
Jézust tehát nem lehet bezárni a sírba. Ha megfeszülnek, ha akármit csinálnak, jöhet a hadsereg, a hatalom, a hatóság, a pecsét, vagy a gyengéd szeretetnek a jelei, mind szánalmas, nevetséges, felesleges próbálkozás. Jézus mindenkit megelőzően feltámadott és hatalmasan él és uralkodik ma is.
A másik fontos igazság ebben a történetben az, hogy a Jézushoz vezető útról minden akadályt maga a feltámadott Jézus távolít el. Ki hengeríti el a követ? Nagy tanakodás, szorongás, aggodalmaskodás... Azért mégis menjünk, de érdemes-e menni? Ismerős ez a lelkiállapot nekünk. Teljesen felesleges, mert a kő már nincs ott. Valaki elhengerítette. Ő vette el a követ az útból, szabadon bemehettek a sírkamrába. Az Ő holtteste már nem volt ott, nyugodtan visszajöhettek a sírkamrából. Az úton meg szembe jött velük és Ő adott nekik bizonyosságot arról, hogy Ő valóban él.
Olyan kedves ezeknek az asszonyoknak a nagy készülődése. Sok tiszteletre-méltó cselekedetre készültek ők fel, és azok közül semmire nem volt szükség ahhoz, hogy találkozzanak Jézussal. Mindent Jézus készített el és tett lehetővé. Még az is az Ő érdeme volt, hogy vonzotta őket és nem fordultak vissza félútról, azt gondolván, hogy úgy sem tudna a kő miatt behatolni. Az Ő szeretete vonz ma is minden embert.
A mi üdvösségünkért is egyedül Ő tett meg mindent. És csak azért üdvözülhetsz te is, mert Jézus mindent elkészített a számodra. Teljesen kár erőlködnünk, hogy bármivel ezt megkönnyítsük vagy kiegészítsük, nincs rá szükség. Ő hengerítette el az útból a bűnnek mozdíthatatlan nagy kövét. Ő tett eleget Isten igazságának, Ő engesztelte ki Őt. Ő szenvedte el a mi bűneink büntetését. Ő gondoskodott arról, hogy az erről szóló jó hír eljusson hozzánk.
Ha valaki soha nem hallotta, ma hallhatja, hogy Isten szeret minket is, Isten hatalmas, Isten mindent elkészített a feltámadott Krisztus személyében a mi szá-munkra is. Ő nyitotta ki a mennynek bezárt kapuját. Egyedül az Ő szavára állt félre az útból az a kérub, az az őrző angyal, akit a bűneset után Isten odaállított, hogy ne engedjen bennünket az örök életnek a fájához. Egyedül Jézus képes arra is, hogy a mi hitetlen, kételkedő, kemény szívünkben igazi hitet ébresszen, és bizonyosakká tegyen minket arról, hogy amit Ő mondott, igaz, amit Ő cselekedett, az valóban megtörtént: megbocsáttattak a mi vétkeink az Ő nevéért. Örök életet adott nekünk az Atya és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, Jézus, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.
Az embert az élő Istentől elválasztó nagy kárpit, a jeruzsálemi templom szentek szentjének a kárpitja ezt jelképezte: csak akkor hasadhatott meg, amikor Jézus Krisztus kilehelte lelkét és kimondta: elvégeztetett. De akkor meghasadt. Azóta Őreá való tekintettel minden benne hívő akadály nélkül járulhat a kegyelmes Isten elé.
Jó lenne, ha felragyogna előttünk ez az egyszerű tény, hogy ezek az asszonyok semmit, de egyáltalán semmit nem tettek és nem tehettek azért, hogy Jézussal találkozzanak és az Ő feltámadásának az öröme betöltse a szívüket. Hiszen maga Jézus indította őket erre az útra, Ő várta őket, Ő tette félre a követ, Ő küldte az angyalt, Ő adott nekik igét, feladatot, szárnyakat, hogy így repüljenek vissza most már ezzel az örömhírrel.
Ugyanez a Jézus készített el nekünk is mindent, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben. Kár erőlködnünk lelki áldásokért, ajándékokért, mert ez mind ajándék.
Az Ő feltámadásáról szóló örömhír egyebek között ezt is tartalmazza: gyertek, mert immár minden kész. Ő készítette el a mi új életünket is. Ő kínál nekünk ma reggel megalapozott reménységet, elvehetetlen békességet, összetörhetetlen örömet. Ő kínálja nekünk önmagát. Az Ő Szentlelkét, hogy aztán Ő vezessen minket.
Nem lehetett tehát Jézust semmi mó-don bezárni a sírba, és nem lehet ma sem a múltban felejteni. S minden akadályt, ami előttünk tornyosul, hogy vele találkozzunk, Ő maga távolít el az útból, és ahogy a Zsoltárok könyvében olvassuk: Elénk jön a mi Megváltónk az úton.
Egyetlen kérdés marad, amire válaszolnunk kell: Hisszük-e azt, hogy Ő ma is ugyanez a hatalmas, mindenható Isten? Aki minket annyira szeret, hogy önmagát adta értünk, s akire mi ma is minden nyomorúságunk között számíthatunk.
Azt hiszem, kevesen vannak köztünk, akik még nem tapasztalták a reménytelenségnek, csüggedésnek, tehetetlenségnek azt az állapotát, amiben ezek az asszonyok voltak ott az első húsvét reggelén. Olyan sok nagy kő van a mi utunkban is. Nehéz emberek családon belül meg kívül. Megoldhatatlan vagy annak látszó problémák. Teljesen összekuszáló-dott helyzetek, végzetesen elromlott kapcsolatok. Betegség, pénztelenség, magány, csalódások kísérnek bennünket. A gyerek rossz társaságba keveredett és nem hallgat ránk. Ijesztő adatok vannak a diagnózisban. Elveszítette munkáját és keresetét a családfő. Csak néhány centiméterrel magasabbak a gátak, mint a sok méteres iszonyatos víztömeg.
Mit hoz a jövő? Mit hoz a holnap? Lesz-e egyáltalán holnap? Holnapja a né-pünknek, egyházunknak, családunknak, nekünk magunknak. Bizony sokszor megvan minden okunk arra, hogy szorongva kérdezzük egymástól meg magunktól, vá-laszt sem várva: kicsoda hengeríti el nekünk ezt a nagy követ? Nem bírunk az előttünk tornyosuló feladatokkal.
Ó, de sokszor hall a lelkigondozó ilyen mondatokat: nem bírom tovább. Képtelen vagyok rá. Feladom. Legjobb lenne most mindjárt meghalni, — vagy ennek az ellenkezője: jaj, még semmiképpen nem akarok meghalni. Olyan kö-vekkel kellene megbirkóznunk, amiket tényleg nem tudunk elhengeríteni az útból. Életkérdés mindannyiunk számára: hisszük-e azt, hogy az a Jézus, akivel az első húsvét reggelén ezek a csüggedt, tehetetlen asszonyok találkoztak, ma is él. Nem maradt a sírban. Előttünk megy — ahogy itt az angyal mondja nekik, és nem mögöttünk kullog. Ha mi utána megyünk és követjük Őt, akkor tapasztalni fogjuk: számíthatunk rá.
Ő az, aki minden követ megmozgatott azért, hogy segítsen rajtunk, és aki ma is bármilyen nagy követ el tud hengeríteni az útból, ha nekünk azon az úton kell továbbhaladnunk. Neki erre van hatalma. Nála van elég bocsánat minden rettenetes bűnünkre is. Nála készen van a megoldás, a kiút, az igazi szabadítás, amit csak tőle kaphatunk mindnyájan.
Érdemes hozzá imádkozni. Nem biztos, hogy minden kívánságunkat teljesíti, de minden imádságunkra válaszol. Sokszor még akkor is, ha az ilyen — imádságnak alig nevezhető — felkiáltás: jaj, kicsoda hengeríti el nekünk a követ? Ha meg hit is van mögötte: Uram, kérlek te hengerítsd el ezt a követ, akkor még inkább meg fogjuk tapasztalni az Ő hatalmát.
Ma Ő nekünk mondja: ne féljetek, feltámadott. Ma is él. Számíthattok rá. Előttetek megy, menjetek utána.
Hadd kérjelek és bátorítsalak titeket: merjetek bízni ebben az élő Jézusban. Amit az angyal itt mondott: majd, ha előttetek megy, meglátjátok őt, ez érvényes reánk úgy, hogy meglátjuk Őt a hitnek a szemével, és ha mindvégig követjük, meglátjuk Őt egyszer majd színről színre is.
Az egyik szép húsvéti énekük ilyen bátorítással akar segíteni a hívőkön. Énekeljük el válaszképpen ezt:

Bátorságban légyetek: Jézus hordoz, mint övéit.
Hát ne keseregjetek: Krisztus újonnan megépít.
Angyalának szavára Felkeltek nemsokára.

Emeld fel hát lelkedet, Hagyj el minden földi vágyat.
Bízd rá arra szívedet, Kiből idvességed árad.
Jézusnál tartsd kincsedet, Légyen Jézusé szíved!
(357,6-7 ének)

Nagypénteki kereszthalála előtt Jézus Krisztus többször is beszélt tanítványainak arról, hogy neki sokat kell szenvednie, meg kell öletnie, és a harmadik napon fel kell támadnia. Az evangéliumok feljegyzése alapján három különböző alkalommal is nyilvánvalóan beszélt erről nekik.
Az, hogy sokat kell szenvednie, anynyira jellemző volt Őreá, hogy az Apostoli hitvallás Jézus harminc esztendős földi szolgálatát ebbe az egyetlen szóba tömöríti: szenvedett. Nem tudom, feltűnt-e már nekünk, amikor elmondjuk, hogy „született Szűz Máriától, azután az jön: „szenvedett Poncius Pilátus alatt”; s így folytatódik: „megfeszítették, meghalt és eltemették.” Ami az Ő emberré létele és kereszthalála között volt, azt egyetlen szóval lehet jellemezni: szenvedett.
Mivel ennyire jellemző volt az Ő földi szolgálatára, hogy szenvedett, az Ő kínszenvedésének az ünnepén, ezen a nagypénteken most erre az egyetlen bibliai kifejezésre összpontosítsuk a figyelmünket: mit jelent az, amikor itt is így szólt az övéihez: sokat kell szenvednie?
Miért kellett Jézusnak szenvednie? Miért kellett sokat szenvednie? Miért kellett bűntelenül is szenvednie? Mit szenvedett Ő el egyáltalán? És — ahogy kissé nyersen kérdezte a minap valaki — mi közünk nekünk ehhez? Miféle kapcsolatunk van nekünk azzal, hogy közel 2000 évvel ezelőtt Jézus sokat szenvedett a Golgotán?
Szépen énekeltük most is: Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje? Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam. Fejedre hoztam. — Tényleg így gondoljuk ezt? És ha így, akkor ez mit jelent valójában, és mi következik ebből, ha ez igaz?
Nos, mi miatt kellett Jézusnak szenvednie?
Jézus Krisztus iszonyatos szenvedéssorozata az Ő emberré lételével kezdődött. Karácsonnyal. Van egy híres festmény. Egy német mesternek a műve, amelyik a betlehemi jászolistállót ábrázolja, és olyan ügyesen oldja meg a fény és árnyék játékot, pontosabban a képnek a megvilágítását, hogy a mestergerenda, meg az egyik tartópillér árnyéka egy keresztet alkot és rávetül a jászolbölcsőre. Az újszülött kisbaba a két vonal metszéspontjában van éppen. A kereszt előre vetette árnyékát már karácsonyra is.
El sem tudjuk képzelni azt, mit jelenthetett Jézusnak otthagyni a mennyei dicsőséget, és az Ő örök isteni természete mellé magára venni a mi nyomorult emberi természetünket is. Nem tudunk összehasonlítani, és fogalmunk sincs arról, hogy milyen szenvedést jelenthetett az, amit egyik énekük így mond: Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette. Micsoda belső kínokkal járhatott az, hogy Ő, aki az Istennel egyenlő volt, nem tekintette azt zsákmánynak, hanem megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor mindenestül olyan állapotban találtatott, mint ember, még megalázta magát és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. (Fil 2,5-10)
Szenvedett Jézus a környezete miatt is. A környezetének az értetlensége, nehézkessége, hitetlensége, makacs vagy közömbös ellenállása, ellenséges gyűlölködése miatt. A családja nem értette meg, gyakorlatilag kitaszította magából. A legszűkebb körben, a tanítványok között is akadt valaki, aki pénzért elárulta, egy másik meg, a legbuzgóbb, pénz nélkül megtagadta.
Ismerte a nélkülözéssel járó szenvedést is, a hajléktalanok kiszolgáltatottságát. Azt mondja egyszer egy lelkesedő embernek: gondold meg, hogy jössz-e utánam, mert még a rókának is van egy lyuk, ahova bebújik, meg a madárnak fészke, de az Emberfiának nincs fejét hová lehajtania. Virágvasárnap már sír amiatt, hogy nem kell az övéinek az a segítség, amit hozott nekik. És Ő, aki bűn nélkül élt, megint csak nem tudjuk elképzelni, milyen kínokat állhatott ki amiatt, hogy minden lépésével a bűn rettenetes rombolásába kellett ütköznie, és látta a mi bűnnel szembeni tehetetlenségünket.
Szenvedést jelentett Jézusnak az, hogy hihetetlen finom érzékenysége volt a má-sok szenvedésére, és Ő együtt szenvedett minden szenvedővel. Ahogy sűrűsödött a szenvedés, nagycsütörtök éjszaka a Gecsemáne kertben — azt olvassuk — remegett és gyötrődött, és így készült a kereszthalálra. Másnap pedig rázúdult minden elképzelhető fizikai és lelki szenvedés. Megalázták, szembe köpdösték. Bekötötték a szemét, és úgy pofozták és ütötték a fejét. Római korbáccsal a lemeztelenített hátát összeverték, ez a korbács valósággal lenyúzta az áldozatokról nemcsak a bőrt, a húst is. Utána az eleven húsba, a csuklójába nagyméretű kovácsoltvas szegeket vertek, és ott függött a hőségben a többi keresztre feszítettel együtt légszomjjal küzdve, iszonyatos fizikai kínok között.
Ami azonban a legnagyobb szenvedés volt Jézusnak, és amiről megint fogalmunk sincs és el sem tudjuk képzelni, az az volt, hogy Ő a kereszten minden ember minden bűnének az Isten igazsága szerinti ítéletét szenvedte el úgy, hogy Ő maga soha semmi bűnt nem követett el.
Az történt nagypénteken a Golgotán, amit Pál apostol így ír: „Ő bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” (2Kor 5,21) Aki ezt megérti, aki ez előtt a csodálatos tény előtt térdre tud borulni, és mindazt, amit ez nekünk személyesen jelenthet, hittel megragadja, az érti a nagypéntek titkát, és annak az embernek van üdvössége. Tudniillik Jézus pontosan azért vállalt minden szenvedést, hogy ti meg én visszatalálhassunk Istenhez, hogy az Isten igazságos haragja ne zúduljon le ránk, hogy újra nyitva legyen a haza vezető út az értelmes életre, az elveszített isteni élethez, az örök élethez, a mennyországba vezető út.
Világosan, és a Biblia szellemében írja ezt ősi hitvallásunk a Heidelbergi Ká-té: „Mit hiszel, amikor ezt mondod: szenvedett?
Azt, hogy Ő földi életének egész idejében, különösen pedig kereszthalálakor, Istennek az egész emberi nemzet bűnei ellen való haragját testében-lelkében elhordozta, hogy szenvedésével mint egyetlenegy engesztelő áldozattal a mi testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa, és számunkra Istennek kegyelmét, a megigazulást és az örök életet megszerezze.” (37. kérdés)
Érdemes lenne minden szónál megállni és végiggondolni. Jézus nem a maga bűnei miatt szenvedett, és ezért volt különösen gyötrelmes az Ő szenvedése. Jézus nemcsak ártatlan volt, hanem bűn nélküli. Ezt megint nem tudjuk elképzelni, hogy milyen ez, mert rajta kívül senki más nem volt ezen a földön ilyen. Világosan látta ezt azonban az egyik gonosztevő, akit vele együtt feszítettek meg, s aki rendreutasította a másikat: legalább itt ne káromold az Istent, hiszen mi a cselekedeteink méltó büntetését vesszük, Ő azonban — mondja Jézusról — semmi rosszat nem cselekedett.
Akkor miért kellett szenvednie? Minden magyarázat nélkül gyönyörű választ ad erre Ézsaiás próféta, hiszen ez a prófécia teljesedett be nagypénteken a Golgotán. Ezt olvassuk: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs 53,4-6)
Mit jelent ez? Hadd próbáljam elmondani egészen konkrétan és gyakorlati mó-don. Ez azt jelenti, hogy Jézus nem az Atya nélkül élt. Semmit sem gondolt és tett Isten ellen, vagy Isten akarata nélkül. Következésképpen Jézus soha nem lopott. Mindenkinek csak adott, és mindenkinek tudta, hogy mit kell adnia. Soha nem káromolta Istent, soha nem hazudott — ezt még az ellenségei is elismerték: az Isten útját igazán tanítod. Senkire nem volt irigy, nem ítélkezett mások felett, hanem mentegette az embereket — még Isten előtt is. Utolsó leheletével a kereszten is azokért könyörgött, akik odajuttatták: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Soha rosszat másokról nem mondott, hanem védte az embereket. Azt mondja róla Péter apostol: „szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott.”
Mi viszont sok mindent csinálunk Isten nélkül, akár a mai napon is. Sok mindent teszünk Isten akarata ellenére. Sok mindent lopunk, ha mást nem, egymás idejét például. Ennek ellenére is oly sok minden tapad a kezünkhöz, a gondolatainkhoz, a lelkiismeretünkhöz, és sokszor már nem érezzük ezt bűnnek. Oly sokszor káromoljuk Istent, ha csak gondolatban is. Nem mondjuk ki hangosan, trágár módon, de átfutnak rajtunk ezek a káromlások. És mennyit ítélkezünk egymás felett! Hányszor különbnek tartjuk magunkat másoknál? Milyen sokszor a rosszra rosszal válaszolunk. Olyan távol áll tőlünk sokszor, hogy azokért imádkozzunk, akik bántanak, azokról mondjunk jót, akik rólunk vagy nekünk rosszat mondtak.
Mivel Isten országában rend van, ezeket a bűnöket Ő megbünteti. A bűn büntetést von maga után. Mégpedig ezeknek a bűnöknek a büntetése halál. Az örök halál, az Istentől való végleges elszakítottság, a kárhozat. Isten igazságos, és a bűnt megbünteti. Ugyanakkor Isten mérhetetlenül szereti a bűnöst, bennünket, és meg akarja menteni. Hogy lehet ezt összehozni? A bűnt meg kell büntetni, mégpedig a büntetés halál, de nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Ennek egyetlen megoldása van, hogy a bűnt megbünteti, mégpedig az örök halállal, a kárhozattal, de nem a bűnösön. Ha van valaki, aki átvállalja, akkor erre Isten kész, és ez volt Jézus.
Nagypénteken a kereszten ez az átvállalás történt. Az, hogy Jézus odaállt a mi helyünkre, ahol nekünk kellene elszenvednünk az általunk elkövetett bűnök igaz büntetését, és azt mondta: Atyám, ne őket sújtsa a te ítéleted. Itt vagyok én. Ez a pont az, ahol valóban megáll az ész, mert innentől nem tudjuk elképzelni, hogy mit jelent az egész emberiség minden egyedének minden istentelensége és embertelensége büntetését elszenvedni testében-lelkében. Ezt szenvedte el Jézus nagypénteken a kereszten. Aki ezt hiszi, hogy ez érvényes őreá is, azt nevezi a Biblia hívőnek. Minden egyéb hit — mert sokféle hit van — hasznos lehet, (vagy sok hiedelem haszontalan inkább), de nem üdvözítő hit. Ez az egyetlen hit, amelyik üdvözít. Amikor eljut valaki oda: én soha nem tudtam volna eleget tenni a bűneimért, a biztos halál várt rám, de valaki szeretett engem és odaállt a helyemre. Ezt nem lehet megérteni, nem lehet meghálálni, ezért csak dicsőíteni lehet Őt.
Amikor tehát Jézus azt mondta a kereszten: elvégeztetett, akkor elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete. Végrehajtotta Isten Őrajta, és még egyszer nem hajtja végre rajtunk. Ugyanakkor elvégeztetett mindannyiunk felmentése is. Amíg ezt valaki nem hiszi, addig hiába végeztetett el. Ennek az erejét, örö-mét, áldását nem tudja hasznosítani. Amikor valaki ezt hittel elfogadja, megragadja, komolyan veszi, megköszöni, akkor lesz az övé, s akkor éli át, micsoda ereje van a Krisztus halálának és feltámadásának.
Ezért mondja itt Jézus egy mondaton belül háromszor is: kell. Ezért kellett neki sokat szenvednie, ezért kellett megöletnie, és ezért kellett feltámadnia, mert nincs más megoldása a bűnnek. Mert egyedül Ő volt képes erre. Szintén a Heidelbergi Káté mondja ezt tömören és világosan: „Miért kellett Krisztusnak a halált elszenvednie? Azért, mert Isten igazságának semmi más módon a mi bűneinkért megfizetni nem lehetett volna, csakis Isten Fiának halála által.” (40. kérdés) Ebben különbözik Jézus keresztje az összes többi akkor, meg a történelem során felállított kereszttől.
Egyszer valaki azt kérdezte: miért más a Jézus keresztre feszítése, mint Spartacus keresztre feszítése volt? Hiszen a római birodalomban megszokott kivégzési mód volt a keresztre feszítés. A lázadó rabszolgák százait és ezreit pusztították el ezen a szörnyű módon. Miért más az a kereszt, amelyik a Golgotán állt, ott is a középső a három közül? Azért, mert egyedül azon halt meg olyan, aki bűn nélküli volt, mert egyedül azon halt meg olyan, aki mások helyett, mégpedig az összes ember helyett halt meg, és azért, mert egyedül az Ő áldozata volt olyan, ami Isten előtt érvényes, helyettes elégtétel. Hiába jelentkezett volna bárki más, az egész emberiségért csak a bűn nélküli Isten Fia tehetett eleget. Nem volt más megoldás, ezért „kellett”.
És Jézusnak csak a halála volt igazi elégtétel. A testté létele még nem volt elégtétel, a tanítása is kevés. Ezért nincs üdvösségük azoknak, akik Jézusnak csak a tanításaival, gondolataival, a Hegyi beszéd fennkölt eszméivel foglalkoznak. Jézus halála szerzett nekünk üdvösséget. Aki az Ő halálát hiszi úgy, mint helyette bemutatott áldozatot, az lépett be az Isten országába, a mennyek országába.
Miért kellett neki éppen a kereszten meghalnia? Erről is beszél a Biblia, és ezért beszél róla a Káté is: „Nagyobb dolog-e az, hogy Ő megfeszíttetett, mint ha másnemű halállal halt volna meg? „Nagyobb: mert ebből vagyok bizonyos, hogy Ő azt az átkot, melynek terhe rajtam volt, magára vette; mert Isten a kereszthalált megátkozta, mert ezt mondta: átkozott mindenki, aki fán függ.” (39. kérdés és Gal 3,13)
Mi következik mindebből? Három egyszerű, egymásból következő gondolatot hadd mondjak el.
1. Aki ezt hiszi, az örüljön annak, hogy bocsánatot kapott. Legalább nagypénteken gondoljuk végig: Ha nincs nagypéntek, soha semmi módon nem tudtuk volna kiengesztelni Istent. Egyszerűen megoldhatatlan a helyzetünk. Soha semmivel nem tudjuk kiegyenlíteni azt a sok Isten elleni lázadást, tisztátalan gondolatot … ami terhel bennünket. Egyedül Isten Fia volt erre képes, az Ő bűn nélküli életének a feláldozása által. Ez megtörtént, akkor örvendezzünk, vigadjunk. Ez furcsa nagypénteki ellentmondás. Az Ő szenvedéséből fakad a mi véget nem érő és kimondhatatlan örömünk. Az Ő látszólagos veresége lett a mi győzelmünknek a forrása. Az Ő gyalázatából származik a mi vele együtt élvezendő nagy dicsőségünk. Az Ő halála szerzett nekünk életet. Akkor örüljünk ennek. Örüljünk annak, hogy Ő még ezt is vállalta, és mindez a mienk.
2. Ha valaki ennek örül, akkor azt meg is köszöni. Mert a hálaadás, a köszönet személyes kapcsolatba visz vele. Nemcsak annak örülök, amit kaptam, hanem annak vagyok hálás, aki megszerezte ezt nekem. Mégpedig kimondhatatlan hálás lesz az ilyen ember. A mai napig nem győzőm csodálni, amikor egy-egy csendeshéten, vagy akár egy csendes istentiszteleten Isten kinyitja egy-egy testvérünknek a szemét, és eldől benne, hogy megragadja ezt a kegyelmet, hiszen mindez valóban őérette és helyette történt. Vagyis, amikor valaki hitetlenből hívővé lesz, micsoda hála szabadul fel az ilyen ember szívében! Mindenre kész lenne azért a Jézusért, aki mindenre kész volt érte. Semmi sem drága, hogy valahogy megmutassa a háláját. Miközben tudjuk, hogy Őneki nem hálálhatjuk meg, mert mit adhatunk mi Őneki? De Ő is azt mondta: az egymás iránti szeretet legyen az iránta való hálánknak a megmutatása. Milyen szeretetenergiák szabadulnak fel egy addig önző, kicsinyes, magának élő emberben, ezt Isten teremtő csodájaként láthatjuk minden esetben.
Amikor valaki a kereszt titkát megérti, amikor valakinek ez az összefüggés nyilvánvaló lesz, hogy Ő helyettem szenvedte el Isten ítéletét, az én halálos ítéletem miatt halt meg a kereszten, és ezért nekem nem kell meghalnom, örök életem van, be vagyok biztosítva egy örökkévalóságra, akkor nemcsak az öröm szó-lal meg az ember szívében, hanem a kimondhatatlan hála is.
Pontosan úgy, ahogyan Pál apostol írja: „Azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) Ez nem parancs lesz, hanem lehetőségként éli meg minden hitre jutott ember.
3. Ebből következik a harmadik, magától, szervesen: éppen ezért megváltozik az élete. Aki addig félelmek közt élt, mert átélte, hogy magára van utalva, és magára van hagyatva, éppen ezért mohó volt vagy agresszív, akit a becsvágy, az önzés, az érzékiség, a maga indulatai, a kényelem szeretete stb. jellemzett, egyszerre kezd hasonlítani Jézushoz. Ahhoz a Jézushoz, akiről Pál röviden így vall: szeretett engem, és önmagát adta érettem. (Gal 2,20) Felszabadul az ilyen ember arra, hogy csendesen, szintén önmagát adja másoknak. Ezt a váltsághalált, amiről nagypéntek szól, csak Jézus szenvedhette el értünk, de hálaáldozatként mi is odaadhatjuk az életünket. Az ilyen embereknek egyszerre könnyebb lesz áldozniuk az idejükből. Félre teszik a kényelmüket és vállalnak sok kényelmetlenséget és kellemetlen feladatot ö-römmel. Tudnak szolgálni és adni úgy, hogy nem várnak érte semmit, és még csak az sem jut eszükbe: igazán mondhatta volna legalább, hogy köszönöm, mert ő mondja szakadatlanul Jézusnak: köszönöm. Nem győzi meghálálni azt, amit tőle kapott.
Aki azt a kincset, amit Jézus nekünk nagypénteki kereszthalálával szerzett, hittel megragadja, az gazdag lesz, és tud ennek örülni, tud ezért szüntelenül hálát adni, és közben egyre jobban átalakul az élete és hasonlítani kezd Jézushoz.
Ezt bárki elkezdheti már ma is. Vagy ha elkezdte korábban, akkor vizsgálja meg becsületesen: ott van-e ez az öröm a szívünkben sokféle gondunk, terhünk, csalódásunk, nyomorúságunk, betegségünk, gyászunk közepette is? Ennek az a tulajdonsága, hogy megmarad minden körülmények között. Jellemez-e minket ez a hála akár úgy, hogy naponta nem unjuk meg megköszönni neki ezt a kegyelmet? Tetten érhetjük-e magunkban Istennek ezt az újjáformáló munkáját: tényleg más vagyok most, mint félévvel ezelőtt, meg egy évvel ezelőtt? Eszembe sem jut, hogy magamnak tulajdonítsam a dicsőséget. Ez nem dicsőség, hanem ajándék. Ez az Ő munkája bennem. Tudok imádkozni az ellenségeimért. Valóban jót tudtam mondani a múltkor valakiről, aki mindig rágalmaz engem. Sokkal nagyobb örömet jelent imádkozni, és minden időt megragadok arra, hogy az Ő gondolataival foglalkozzam.
Öröm, hála és az életnek a megújulása fakad abból, ha valaki a kereszt titkárt megérti. Isten segítsen minket, hogy semmiképpen ne menjünk úgy haza, mint ahogy eljöttünk otthonról, hanem az, ami nagypénteken a Golgotán történt, forgassa fel a szívünket, s teremtsen ott rendet. Segítsen megszabadulni sok mindentől, ami megterhel, lehúz, beárnyékolja az életünket, és töltsön meg minket ezzel az örömmel, ezzel az élettel, ami a Krisztus halálából fakad.

Virágvasárnap Jézus Krisztus Jeruzsálembe való bevonulásának az ünnepe. Keresztre feszítése előtt öt nappal a Megváltó hozatott egy szamarat, amelyiken még senki sem ült. Felült rá és a nagy páskaünnepre igyekvő sok zarándokkal együtt ő is felment a szent városba, Jeruzsálembe.
Nagyon mozgalmas nap volt a. Óriási tömeg fordult meg ilyenkor Jeruzsálemben. Egy hétig tartott a nagy ünnep, és hetekig, hónapokig készültek rá. Útközben felszínre jön az emberekben az a nagy várakozás, amit tápláltak magukban: ha eljön majd a Messiás, remélik tőle, hogy a rómaiak közé csap, megszabadítja az Ő népét minden elnyomástól, kiszabadítja minden nyomorúságból és a többi nép fölé helyezi.
Egyenesen királyként kezdik éltetni Jézust. „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” A farizeusok megijednek ettől, mert ők nem akartak szembe kerülni a római hatósággal, s kérik Jézust, csendesítse le, sőt hallgattassa el a sokaságot, és ilyen gyanús, veszedelmes kijelentéseket ne mondjanak. Erre válaszolja Jézus: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
Amikor beérnek a városba, még több emberrel találkoznak. Ember ember hátán, különösen a piacon, és megdöbbenve kell tapasztalni, hogy a templom egy részéből is piacot csináltak. A pogányok udvarán, ahol a csendes imádságnak és a Mózes törvényei hallgatásának a helye lett volna, ugyanúgy nyüzsög a nép, csörög a pénz, és adják-veszik a portékát, különösen az áldozati állatokat.
Aki az Olajfák hegye felől érkezik Jeruzsálembe, az elérkezik egy ponthoz, ahonnan az egész várost lehet látni. Csodálatos panoráma az ma is az arra látogatónak. Amikor Jézus ide ért, megállította a kis csacsit, és hangosan zokogni kezdett. Mindenki ujjong, tele vannak az emberek tervekkel. Családi, baráti találkozók helye és ideje is volt egy-egy ilyen nagy ünnep. Felhangzanak a zarándokok dicsőítő énekei, amikor meglátják a templom messze világító fehér falait. Csupa hála és dicsőítés mindenkinek a szíve — Jézus pedig hangosan sír.
Megrendítő az a kifejezés, amit itt olvasunk, mert nem az a szó van itt a Biblia ősi szövegében, amelyik a csendes sírdogálást jelzi. Amikor például Lázár sírjánál könnyekre fakadt Jézus, akkor ez a csendes sírdogálás van ott. Itt másik szó van, ami a hangos zokogást jelöli. Amikor egy fegyelmezett férfiember igyekszik elfojtani a sírá-sát, de végül is nem bír vele, és kitör belőle és rázza a zokogás — ez a szó van itt.
Jézus, aki mindig nyugodt és derűs volt, látva a szent várost, sírva fakadt rajta. Vajon miért? Ennek valami nagyon komoly oka kellett, hogy legyen. Mi lehetett az oka, hogy miközben mindenki örül, Ő sír? Az volt az oka, hogy Ő nemcsak a felszínt látta, hanem a valóságot. Az volt az oka, hogy Ő a népének a múltját, jelenét és a jövőjét egyben látta itt virágvasárnap. Az volt az oka, hogy Ő mérhetetlenül szerette ezt a népet, és tudta, hogy mi vár rá. Ezen az ünnepen egészen nyilvánvalóvá lett, hogy ez a nép megásta a saját sírját. Mivel?
Mit látott Jézus, ha a múltat figyelte? Mondja is itt, hogy mit látott. „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket Isten hozzád küldött, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéket, de te nem akartad.”
Megölöd a prófétákat. Isten csak ezt a népet ajándékozta meg azzal, hogy közvetlenül beszélt vele, hogy kijelentette magát neki, hogy megismertette népével való tervét is, hogy beavatta az Ő népét a titkaiba, hogy munkatársává tette, és azzá akarta formálni, hogy szabadítása a föld széléig érjen, és éppen ez a nép is munkálja ezt. Ez a nép azonban oda sem figyelt arra, amit Isten mondott neki. S mivel Istent nem tudta elhallgattatni, elnémította az Isten követeit, a prófétákat. Megölt sok prófétát és megkövezte azokat, akiket Isten hozzá küldött.
„Hányszor akartam, és te nem akartad.” Az utolsó nagy próféta, a próféta, Jézus is erre a sorsra jutott. Nem kellett az Isten szava az Isten népének. Nem akart az Isten népe egyet az ő szerető és szabadító Istenével. Isten akarta, de ők nem akarták. Most lassan letelik az az idő, amikor még meghallhatják az isteni üzenetet, és egyet akarhatnak Ővele.
És mit mutat a jelen? Azt, hogy harsog a hozsanna. Hosianna azt jelenti: Uram, segíts! Segíts most! Mintha valóban tőle várnák a segítséget. Még ez a kritikus mondat is elhangzik: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! De ki veszi komolyan azt, amit mond? A saját kiabálásukat nem veszik komolyan. Ki viselkedik itt úgy, mint szolga az ő királya előtt? Ki veszi komolyan azt, hogy arra a segítségre van szükségük, amit Ő hozott? Ők akarják megmondani, hogy miben segítsen, azt adja nekik, amit ők kérnek. Ezt várják tőle, s miután nem kapták, a hozsánna után öt nappal elhangzik ugyanilyen kórusban: feszítsd meg! Mert egyáltalán nem vették komolyan, amit mondtak: Ő a király, Ő szabja a törvényt, és Ő csinál rendet, Ő utasít, én meg engedelmeskedem. Dehogyis! Eszük ágában sem volt.
Abban az időben teljesen formális, külsőleges vallásos élet folyt. Áldozati állatok ezreinek a vére folyt ki az oltároknál, papok sokasága nyüzsgött, különösen egy ilyen nagy ünnepen. Több százezer ember megfordult az egy hetes páskaünnepen. Jézus azonban a szívekbe látott. A szívekben semmi változás. Úgy jöttek ki a templomból, ahogy bementek. Nem is akartak változni. Ismerjük a próféták prédikációit erről. Nem is akartak változni. Ezért átkozza meg Jézus virágvasárnapon azt a fügefát, amelyiken semmilyen gyümölcsöt nem talált. Valamilyen gyümölcsnek minden fügefán lenni kell, mert nem egyszerre érik a gyümölcse. Előbb bújik ki a rügyből a gyü-mölcskezdemény, mint a levél. S ha már levél van rajta, lenni kell valamilyen gyümölcsnek. Egészen picinek, félérettnek, ké-sőbb egészen érettnek. Egyidejűleg mind a háromfélének. Ezen semmi nem volt, egy szem sem. Jézus megátkozza. Miért?
A fügefa volt akkor Izráel szimbóluma. Jézus virágvasárnapon azt mondja: gyümölcstelen fügefa. Milyen gyümölcsfa az, amelyiken nincs gyümölcs? A gyümölcsfát nem a leveléért, az árnyékáért tartják, hanem a terméséért. Ha nincs rajta, tavaly sem volt, idén sincs, nincs létjogosultsága. Ez a nép olyan lett, mint a gyümölcstelen fügefa. Szép, nagy lombú, s sehol semmi rajta. Senkinek semmi haszna belőle.
A pogányok sem ismerhetik meg az egy igaz élő Istent. Hiába jönnek oda, nem tudnak imádkozni a pogányok udvarán, nem hangzik ott a Mózes törvénye, hanem üzletelés folyik ott is. Ez a jelen.
És mi lesz a jövő? Az, ami ennek a múltnak és jelennek az egyenes következménye. Mert mindennek következménye van. És minden meg nem bánt bűn halált von maga után. Amikor ez a nép visszautasította azt a szabadítást, amit Jézus kínált fel, a saját sírját ásta meg. „Jönnek napok — mondja Jézus —, amikor sáncot vonnak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged, és kő kövön nem marad, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”
És 40 évvel az első virágvasárnap után mindez szó szerint bekövetkezett, mint ahogy minden bekövetkezik, amit Isten nekünk előre megmond. Ő világosan megmondja az Ő igéjében, hogy minden igaz, tiszta, csendes, segítő, jó gondolatnak, szónak és cselekedetnek gyümölcse van. Következménye van. És minden hitvány, gonosz, önző, tisztátalan gondolatnak, szónak és cselekedetnek következménye van. Minden mag kikel előbb-utóbb, és mindenből az kel ki, amit elvetett az ember.
A virágvasárnapi ujjongó sokaság erre nem gondol. A tisztázatlan múltnak következménye lesz. Ezt egy ideig el lehet fedni a hozsannázással, de aki ismeri az Isten igé-jét, amit ők elhallgattattak, amikor a prófétákat megkövezték, az tudja, hogy feltartóztathatatlanul jön az ítélet. Jézus itt ezt hirdeti meg virágvasárnapon. És mivel ezt meg sem hallja az Ő népe, ezért sír.
Vajon, ahogy ma itt körülnéz, nem kell-e rajtunk is sírnia? Milyen a múltunk? Isten kimondhatatlan kegyelme, hogy a múltat tisztázni lehet. Kimondhatatlan ajándéka neki a bűnbánat és a bűnvallás. Az, hogy akármit tettem, eljuthatok oda, hogy megvallom neki mint bűnt, elhagyom, és a bocsánat örömével megyek tovább. Áldom Őt, aki eltörölte minden álnokságomat, aki megtisztított a múlttól. Ha megvalljuk bűneinket… De aki nem akarja hallani az igét, vagy csak úgy tesz, mint aki hallgatja, de sose hallja meg, soha nem végezheti el benne az ige a megváltoztató munkát, annak rendezetlen a múltja.
És vajon milyen a jelenünk? Olyan szé-pen ülünk itt, Isten házában, ünnepélyes arccal, Jézus azonban a gondolatainkat is látja. Azokat is, amiket itt egymásról gondoltunk. Ő a szívünkbe lát, s azt is látja, hogy mi minden kergeti ott egymást. Sokszor úgy teszünk, mint aki igét hallgat, és közben egészen máson jár az eszünk is, és másé a szívünk. Meghallgattuk, és innen kilépve ugyanúgy cselekszünk, mint addig. Talán nem is akarunk változni!
Legyen áldott Ő, hogy vannak, akik nem így hallgatják. Nekik szakadatlanul változik, tisztul, mélyül, gazdagodik az életük. S ha bukdácsolva is, de haladunk előre azon az úton, amelyik az életre visz. Ez a célja a gyülekezetnek, az ünnepnek, az igehallgatásnak. Ő az életre akar elsegíteni minket már most.
Itt vagyunk az ünnepek küszöbén. Jó lenne pár pillanat alatt leltárt készíteni: mi mindent akarunk még ezen a héten elvégezni? Figyeljétek meg: szinte csak külsőleges dolgokat. Nem lehetne egy héttel előbb elvégezni ilyenkor a nagytakarítást? Muszáj a nagypénteki ünnepre úgy beesni, hogy holt fáradt az ember? Csak az ennivaló fontos egy ilyen többnapos ünnepen? Az, hogy az ember a szívét ünneplőbe öltöztetné, hogy egy héten át imádkozna azért, hogy adjon Isten mindnyájunknak olyan igét, amikor itt sok istentisztelet lesz majd, amin keresztül Ő maga formál, és boldoggá tesz minket? Hogy már most elkezdenénk az úrvacsorára készülni?
Az ünnepek alatt hétszer is megterítjük az úrasztalát. Hogyan fogunk idejönni? Készülünk-e egyáltalán ide? S hogy akarunk elmenni innen? Ő ezt nézi ám! S ha erre nincs idő, nincs gondolat, nincs erő, csak az utolsó pillanatokban valami kapkodás, de minden egyéb rendkívül fontos, akkor ugyanazt tesszük, mint virágvasárnap a jeruzsálemi templomban. A pogányok menjenek, ahova akarnak, a pogányok udvarán is birkát árulunk, mert abból jön a pénz. Misszió nincs! Ezért sírt Jézus virágvasárnap.
A többségnek nem fontos a pogányok üdvössége, csak a maguk egyéni haszna. Neked mennyire fontos a pogányaid üdvössége? A pogány családtagoké, szomszédoké? Vagy csak fölényes és bántó megjegyzéseket tudunk mondani, mintha nem ugyanolyan pogányok lettünk volna mi is a megtérésünk előtt? Vagy nem ugyanolyan pogányok lennénk most is, csak vallásos mázzal bevont pogányok? Ezért sírt Jézus virágvasárnap.
Őt nem lehet megtéveszteni hozsánnázással. Ő a szíveket vizsgálja, mert Ő új szívet akar ajándékozni nekünk. Hogyne sírt volna, amikor körülnézve csak erőszakot, csak hazugságot, csak képmutatást látott? Amikor egy szép ünnepet is úgy tönkretehetett az üres vallásoskodás? Amikor ennyire nem figyeltek oda Őreá sem. Amikor a legszűkebb tizenkettes tanítványi körben is akadt egy, aki pénzért elárulta, és akadt egy másik — a legbuzgóbb —, aki pénz nélkül megtagadta. Hogyne sírt volna Jézus?
Hogyne sírna ma is a mi soksok közönyünk, lelki megfáradásunk, ürességünk, vele szembeni bizalmatlanságunk láttán? Hogyne sírna, amikor ott porosodhat a Bibliánk hónapszám, de mi keresztyénnek tartjuk magunkat. Csak éppen az nem érdekel, hogy Ő mit akar, hogy cselekedjünk. Amikor sokan csak akkor — úgy mond — imádkoznak, ha bajban vannak, és oda akarják idézni az Istent, s megmondják azt is mit csináljon.
A Biblia Istene nem ilyen! Őt nem lehet rángatni, neki utasításokat adni. Vele lehet gyermeki kapcsolatban élni, szüntelen beszélgetni baj esetén is, meg amikor nincs baj, akkor is. Ugyanolyan buzgón és ugyanolyan hittel.
Hogyne sírna Jézus, amikor ha körülnéz, ugyanazt látja ma is, mint akkor. Sokan hallgatták Őt, és kevesen vették komolyan, amit mondott. Telezsúfolták az életüket olyasmivel, amiket Jézusnak ki kellett kergetni onnan. Soha nem tett ilyet, mint virágvasárnap: kötélből ostort font, és úgy tisztította meg az Isten templomát. Mert sok minden nem volt a helyén. Mi mindent kellene kidobálnia az életünkből, ha mindazt, ami nincs a helyén, a helyére akarná tenni?
Mit jelent ez a kifejezés: nem ismerted fel meglátogatásod idejét? Ez bibliai szakkifejezés. Az Isten meglátogatása azt jelenti, amikor kegyelmesen közel hajol ahhoz, aki neki hátat fordított, aki ellene fellázadt. Amikor Ő, a sértett fél megy utána annak, aki Őt megsértette és elhagyta. Ez az Isten meglátogatása. Vannak különös alkalmai annak, amikor Ő ilyen közel hajol hozzánk.
Sokunknak van ilyen tapasztalatunk, hogy néha egy-egy ige különösen is megnyílik. Egy-egy istentiszteleten különösen is személyesen szól hozzánk. Szinte megfeledkezünk mindenről és mindenkiről, csak azt éljük át, hogy van szava hozzám, akar még velem valamit, nem mondott le rólam. Különösen, ha azt is megértjük, hogy mit akar velem, és indul az ember örömmel engedelmeskedni. Amikor megajándékoz a bűnbánat könnyeivel, amikor végre bűnnek látja az ember azt, amit csak a kívülvalók láttak annak, meg leginkább az igazlátó Isten, és végre nekünk is fáj, és el akarjuk hagyni. Ez az Isten meglátogatásának az ideje. Amikor vágyakozni kezd az ember a feloldozás, a bocsánat, az új kezdés után, és amikor megérti: ez lehetséges, s meg is ragadja. Ez az Isten meglátogatásának az ideje. Amikor Isten békejobbot nyújt a vele szemben ellenségessé vált embernek.
Mi tudjuk a Bibliából, hogy az Isten békejobbja Jézus Krisztus személyében öltött testet. Jézus az Isten keze, akiben utánunk nyúlt olyan mélyre, ahova estünk. Akiben nem azt sorolja nekünk, hogy mit vétettünk, hanem azt kínálja fel: milyen gazdag az Ő bocsánata. Jézus ezt hirdette meg: az Isten jókedvének esztendejét. Van bocsánat, vissza lehet találni hozzá. Jézus kinyitotta a mennyország kapuját, amit becsaptunk nagy büszkén magunk mögött és nem tudtuk utána kinyitni sehogy. Azt mondta: én vagyok az ajtó, aki hisz bennem, az beléphet oda. Én vagyok az út, aki velem jár, az megérkezik oda. És Ő az Isten egyszülöttje, aki a fogadott gyerekeknek is ugyanolyan örökséget ad. A Krisztus örököstársai és Isten örökösei lesznek azok, akik hisznek benne. Mindezt a gazdagságot és lehetőséget felkínálta. És Isten népe ezt utasította vissza. Ezért sír Jézus.
Hányszor kínálta már fel nekünk is ezt vagy ennek egy részét, mindig azt, amire éppen szükségünk volt? És hányszor kellett talán miattunk sírnia?
Valami hasonló ehhez az, ahogy egy édesanya sírt egyszer. A fia hosszabb ideig külföldön volt. Aztán hazajött. Hihetetlen nyeglén és nagyképűen közölte, hogy milyen sok anyagi jóra tett szert. Hebehurgyán bemutatott egy szőke szépséget: ez a barátnője. Közölte: összeköltöznek. Kivett valahol egy lakosztályt. Ha akarja a mama, megnézheti a csoda autót, ott áll a kapu előtt. Egyet-mást összepakolt még, s durván elkö-szönt. Az édesanyja próbált segíteni, és odanyújtotta neki a konfirmációjára kapott Bibliát is. A Bibliát a szó szoros értelmében visszadobta a fiatalember és elviharzott.
Az édesanyja leborult az asztalra és sírt. Megkérdeztem miért? Sejtettem, hogy sok oka is lehet rá, meg egy ok is elég ezek közül. Kíváncsi voltam azonban, hogyan éli ezt át. Érdekes volt, hogy ez a hívő asszony mit mondott. Azt mondta: azért sírok legfőképpen, mert előre látom, hogyan fog visszajönni.
Két év múlva megjelent egy nyúzott férfi. A szőke szépség otthagyta. A lakosztályból albérlet lett, de a sok csalás miatt bajba kerülve már azt sem tudta fizetni. Ezt kérdezte: lakhatna-e újra otthon.
Ezt előre ki lehet számítani. Isten világában rend van, és mindennek következménye van, ha csak a bűnbánat és a bűnbocsánat megragadása el nem fordítja a következményt. Olyan világos ez a Tízparancsolatban is, amikor például azt mondja Isten: Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi. Erre mit sem gondolva, lehet, hogy a káromkodás trágár formáit nem, de ezt a nyafogó városias formát, amit ti is szoktatok mondani, s amit most hadd ne idézzek, amelyikben szerepel Isten neve, meg Jézus szent neve — sokan használják. Ennek következménye lesz. Meg van írva. Előre ki lehet számítani.
Ezért sírt Jézus virágvasárnap, mert elő-re ki lehetett számítani mi lesz a következménye annak, hogy az Ő népe nem ismerte fel az ő meglátogatásának idejét.
Bárcsak megrendítenének bennünket Jé-zus könnyei! Bár világossá lenne az, hogy mi miatt kell neki ma is sírnia, ha reánk néz, meg körülnéz ebben az országban, ebben a városban, vagy ebben a gyülekezetben! Jézus sokszor azért sír, mivel mi már nem tudunk sírni a bűneinken. Nagy ajándék az, ha valaki eljut oda, hogy tud sírni a bűnein.
Mi történik akkor, ha egy ember sír a bűnein? Azt mondja Jézus: örvendezés lesz az Isten angyalai között egyetlen bűnös megtérésén. Amíg hozsannázunk úgy, hogy közben a szívünk érintetlen, addig Jézus sír. Mihelyt tudunk sírni a magunk képmutatásán, ürességén, és változni akarunk, felharsan az örömének még az angyalok között is.
Mi hangzik, ha Jézus ránk néz: az ő sírása, vagy az angyalok éneke? Jó lenne, ha ma délután elcsendesednénk, félretennénk, kikapcsolnánk mindent, és megkérdeznénk a virágvasárnap királyát: Uram, a te szemeddel nézve milyen az életem? Mi az, ami nincs a helyén? Kérlek, csinálj rendet! Pakolj ki mindent, ami nem odavaló, ajándékozz meg mindazzal, ami nélkül szűkölködöm, és mostantól kezdve komolyan akarom venni, hogy te király vagy, én meg a te alázatos és engedelmes szolgád. Tudom, hogy így leszek igazán emberré. Szabad és gazdag emberré.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a befejező versét a megkezdett éneknek. Jó lenne, ha ez most valóban kérésünk, imádságunk lenne:

Hogy csak a Jézus és az Ő szent Atyja
Törvénye legyen, és szent akaratja
Cselekedetink zsinórmértéke:
Áldott királyunk királyi széke
Hű szíveinkben legyen felemelve,
És hűségére életünk szentelve;
Tegyen méltóvá a Jézus vére
A boldog lelkek lakóhelyére.
(331,5 ének)

Kéthetente visszatérünk ahhoz a problémához, aminek a boncolgatását elkezdtük, hogy mit is tanít a Szentírás a szenvedésről. Mindnyájan szenvedő emberek vagyunk. Először arra a kérdésre kerestük a Szentírás válaszát: miért engedi Isten, hogy ilyen sok nyomorúság érjen bennünket? Aztán láttuk, hogy a szenvedéseknek sok hasznuk is van, és próbáltuk ezt összegyűjteni. Volt szó arról is, hogy mi van akkor, ha valaki, mint keresztyén szenved, csak azért, mert keresztyén.
Most pedig valaki azt kérdezte, hogy nemcsak az a nehéz kérdés, hogy a jóknak is szenvedniük kell, hanem az, hogy a gonoszok, az istentelenek és embertelenek sokkal jobban boldogulnak általában, mint az istenfélők vagy a becsületesek, a tisztakezűek. Ráadásul még büszkélkednek is azzal, hogy gazemberkednek, és még a közvélemény is melléjük áll. Hogyan kell ezt értékelni, és hogyan lehet ezt feldolgozniuk azoknak, akik eljutnak talán oda, ahova a zsoltáríró is: már-már elhatároztam, hogy én is hazudok, lopok, csalok, ha így lehetek csak gazdag, de aztán megijedt saját magá-tól, és azt mondja: nem. Ilyen áron mégsem kell. De csak ilyen áron lehet hirtelen meggazdagodni, gyorsan előre jutni? Mit mond erről Isten igéje?
Talán minden külön kommentár nélkül is érzékeltük, hogy ennek a zsoltárnak az írója is erre a kérdésre keresett választ, és szenvedélyesen keresi a választ. Körbejárja, újabb és újabb kérdéseket tesz fel. Megtanácskozza másokkal, gondolkozik erősen. Tanulságos látnunk, hogy mire jut. Őt is bosszantotta már az, hogy vannak, akik nem válogatnak az eszközökben, akik szépen félreteszik a lelkiismeretüket és rohamosan gazdagodnak.
Az akkori embereszmény a kövér ember volt. A kövérség a jólétnek, a békességnek, a boldogságnak a szimbóluma volt. Azt mondja: kövér a nyakuk, hurkákban áll a háj a nyakukon — Károly így fordítja: „A kövérségtől kinn ülnek a szemeik” —, pedig mindenki tudja, hogy úgy lettek magasabbak, hogy ráálltak másokra. Letapostak másokat. Úgy gyarapodtak, hogy elvették másoktól. Nem tiszta a kezük, nem tiszták a gondolataik, nem tiszta a lelkiismeretük — de ezt már nem is érzik. Ügyesen elaltatják a lelkiismeretüket, egyáltalán nem lelkiznek. Nincsenek különösebb problémá-ik. A cél, hogy minél többet gyűjtsenek maguknak.
Nem látja ezt Isten? Ők azt mondják: nem látja. „Van-e a Magasságosnak értelme? Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek?” Még Istennel szemben is ilyen durva, káromló gondolataik vannak. És mindezt lehet csinálni büntetlenül? Meddig? Vég nélkül?
Valóban nem látja Isten? Hol van az isteni igazságszolgáltatás? S miközben én — mondja nem dicsekedve, talán csak tényt állapít meg — próbálok tiszta kézzel, tiszta nyelvvel, tiszta lelkiismerettel élni, szegényebb vagyok. És most erre tanítsam a gyerekeimet is? Édes fiam, egész életedben szegényebb leszel, mint amazok, akiknek a körvérségtől kinn ülnek a szemeik, de te akkor is vállald ezt, mert többet ér, hogy becsületes maradj. Nem minden gyereknek meggyőző érvek ezek. Szeretnének még más, megerősítő érvelést is hallani.
Bevallja a zsoltáros, hogy bizony ez a látvány keserűséget szül benne, sőt iriggyé teszi. Olyan őszinte, amikor azt mondja: oda jutottam, hogy már én is így csinálom akkor, de aztán megijedtem magamtól és azt mondtam: Uram, nem! Mégsem! De legalább ne gúnyolnának, mert azt, aki becsü-letes, maflának tekintik. Nem életre való. Ráadásul még gúnyolják is, és gúnyolják azt az Istent, akiben ezek az emberek bíznak.
„Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok vannak. Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen. Az ég ellen is feltátják szájukat, nyelvükkel megszólják a földet. Én pedig — mondja — hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába maradt ártatlan a kezem, mert engem csapások érnek mindennap, fenyítések minden reggel. Gondolkoztam ezen, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt ez nekem.”
Milyen őszinte és becsületes. Nincs vá-lasz erre a kérdésre — erre az eredményre jut.
Itt van egy nagyon éles fordulat a zsoltárban és a zsoltárosnak a gondolatmenetében. Valami történik. Miután kikesergi magát Istennek, és kiönti a szívét ilyen maximális őszinteséggel, semmit nem szépítve, egyszer csak derengeni kezd az igazság. S mint amikor napfelkelte van, hamarosan tisztán lát mindent.
Városi ember ritkán él át napkeltét, az külön esemény, hogy menjünk ki valahova. Gyerekkoromban sokszor volt szerencsém látni, mert korán keltünk a munkához. Amikor felkel az ember, teljesen sötét van. Lassan megszokja a szeme, valamennyire tájékozódik a sötétben is. Egyszer csak szürkül, pirkad, hajnalodik, és tíz-tizenöt perc leforgása alatt mindent világosan lehet látni. Nos, ezt éli át a zsoltáros lelkiképpen. Végül — mondja — elmentem az Isten szent helyére. És ott mi történt? „Megértettem, hogy milyen végük lesz.”
Amíg magában hányta-vetette a dolgot, nem értette. Egyre újabb kérdések támadtak. Amíg a barátaival tanácskozott, nem értették, csak növelték egymás keserűségét, mert mindenki tud újabb sztorikat mondani arra, hogy milyen borzasztó, hogy ez így van. De akkor úgy döntött: hagyjuk abba ezt. Elmegyek az Isten szent helyébe, és elmondta mindezt az Istennek. Miközben mondta, elkezdett hajnalodni. Szürkül, pirkad, és egyszer csak világos lesz. Megértettem!
Amíg magával tanácskozott, azt mondta: meg akartam érteni és gondolkoztam, de nem értettem meg. Amikor elmondja Istennek, mindez a benne kavargó sok érzés, keserűség, irigység, bizonytalanság az Isten világosságába kerül. Megért valamit, amire nem is gondolt. Egy olyan nagyobb összefüggésbe kerülnek ezek a részkérdések, amikre addig már csak a keserűsége miatt sem tudott gondolni.
Mit értett meg? Megértette, milyen végük lesz. Megértette azt, hogy ez a gőgös dicsekvés, a becsületeseknek a gúnyolása, az Istennel szembeni büszke káromlás csak ehhez a pillanathoz tartozik, mint ahogy az a gazdagság is, amit így összegyűjtöttek maguknak. Roppant mulandó dolog ez, és nem ennyi az élet! Ez csak egy kicsi szelete, egy rövid szakasza az egésznek, de ők, szegények nem látnak ennél többet. Csak azt látják: gyerünk, akármilyen áron, szerezzük meg magunknak. Sokszor még élvezni sincs idejük — tessék megfigyelni az újgazdagokat —, vagy legfeljebb ebben a földi életben tudják élvezni.
Na de nem ennyi az élet! Egyszer nekik is, kivétel nélkül mindnyájuknak, megáll a szívük, és akkor mi lesz azzal, amit ilyen áron összegyűjtöttek? És mi lesz velük, akik ilyen áron gyűjtötték össze a kincseiket? „Megértettem, milyen végük lesz. Egyszerre rádöbben: ezek nagyon szegény gazdagok. Ezek azt hiszik, hogy csak a pillanat van, és nem gondolnak a jövőre. Ezek azt gondolják: csak anyagi javak léteznek, és fogalmuk sincs arról a lelki gazdagságról, amit Isten ad a benne bízóknak. Ezek csak magukra vannak tekintettel, és egyáltalán nem látják, nem veszik komolyan a mindenség Urát.
Ó, milyen szegény gazdagok. Elkezdi sajnálni őket és aggódik értük. Hogy lehetne rajtuk segíteni? Ez valami végzetes vakság. Ezek a legfontosabbat nem látják. Nagy gazdagságukban magabiztosak, és ezeknek csak egy biztos lehet, az, amit így mond az ige: „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.” Ezeknek nincs mit várniuk, csak az Isten rettenetes ítéletét. Egyszerre kezdi érezni: milyen gazdag ő ezekhez képest. Az erszénye ugyan jóval vékonyabb, mint az övéké, de ő Isten közelében él. Ismeri a Mindenhatót, legalábbis valamennyire. Ez a kicsi is olyan sokat jelent. Egyre jobban megismerheti majd, és mennyivel többet jelent majd az a békesség és az a bizonyosság, biztonság, amit Isten közelsége jelent a hívő számára, mint ez a múlandó gazdagság és boldogság. Ez úgy elmúlik — azt mondja —, mint amikor reggel elfelejti az ember, mit álmodott éjszaka. És visszahozhatatlan. Neki pedig örök kincse van.
„Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz.” Így jut el oda, hogy kimondja ezt a boldog hitvallást: nekem olyan jó Isten közelsége!
Azt hiszem, minket is meglegyintett már sokszor ez a fajta keserűség, netalán irigység is. Az, amikor az ember óhatatlanul összehasonlít, amikor keresi az okokat: ő hogyan jutott el oda, én miért nem jutottam el oda. A gonosz különösen is gondoskodik arról, hogy minél több keserűség legyen a szívünkben, mert — ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk —, ha a keserűség felnövekszik egy ember szívében, az még az igaz hittől is elszakíthatja. Az szembefordít Istennel. Végül is Őt okoljuk mindazért, ami nekünk nem sikerült. Lehet, hogy udvarias a hívő és ezt nem mondja ki, de a szíve mélyén Istennel szemben is keserűség lehet.
Sokféle változatban lehet ezzel találkozni. Múltkor valaki „kipakolt” és elsorolta: én mindig ezzel a két kézzel kerestem meg, amire a családomnak szüksége volt. Mindig becsületesen bevallottam és befizettem az adómat. Ha valamit behoztunk külföldről, lefizettem a vámot. Van egy kollegám, az úgy gazdagodott meg, hogy hazalopta kintről a gépeit, egy fillér vámot nem fizetett, és most még engem nevez bolondnak, és azt mondja: nem vagyok erre a világra való.
Más valaki azt mondja: ebben a sokszor megvarrt aktatáskában viszem ma is a szegényes kis elemózsiámat mindennap a munkahelyre. A másik meg mit eszik, mit visz, meg hogyan él. Meg az én gyerekem, — és ahhoz képest az ő gyereke… Nagyon sokféle változata van ennek.
Én még mindig egyedül vagyok, amannak már férje, felesége, gyereke van. Mi még mindig fusizgatjuk ezt a több mint húsz-éves öreg tragacsot, amaz meg cserélgeti a kocsijait. Nekünk csak ennyi, neki meg amannyi jut.
Hol itt az igazság? Emögött sokszor kimondatlanul az van: hol van az igazságos Isten? Egyáltalán hol van Isten? Van-e Isten? Észre sem vesszük: odajutunk, ahova ezek a gazdagok, akikről ez a zsoltár szól. Nő észrevétlenül is az ember szívében a keserűség. Cipelem a betegségemet, amazok meg majd kicsattannak az egészségtől. Nekem nem sikerültek dédelgetett terveim, s valószínűleg most már nem is fognak sikerülni, az meg ünnepli magát, meg ünneplik a többiek, és látványosan jut előre. Én, az meg… És mindennek Isten az oka. Ezt megint nem mondják így ki sokan, de a szív mélyén, meg a szavak mögött sokszor ott feszül ez.
Aztán eljut az ember oda: megéri ez? Nem lenne jobb tudomásul venni: gonosz világban élünk, ebben csak gonoszul lehet talpon maradni. Ha ezek a mértékek, akkor szabjuk mi is magunkat ehhez. Isten is meg fogja bocsátani. Ő is meg fogja érteni, hogy itt másként nem lehet előbbre jutni.
A zsoltárost is meglegyintette ez, és nem szégyelli bevallani, de Istennek vallotta be, és neki mondta el mindezt. Mint ahogy az Ószövetség többször használja az imádságra ezt a kifejezést: kiöntötte az ő szívét Istennek, kiöntötte ezt a keserűséget is oda neki. Látod, Uram, én ilyen vagyok. Nem értem. Szeretném érteni. Szeretnék előbbre jutni, de én szeretnék valahogy tisztán előbbre jutni, adj nekem választ. És kapott választ. Többet tudott meg Istentől, mint amit kért, mint amire választ kért.
Mi volt a nagy felfedezése a zsoltárosnak? Legalább két fontos dolgot említsünk meg abból, ami itt vele történt.
Az egyik: Isten felülemelte a saját keserűségén, irigységén, értetlenségén. Ahogy mondani szokták: az örökkévalóság távlatait nyitotta meg előtte. Ebbe az összefüggésbe helyezte bele kérdéseit. Magasabbról mindig többet lát az ember. Magasabbról rá-látása van a dolgokra, és kirajzolódnak összefüggések. Rájön arra, hogy nem ennyiből áll az élet, amennyit most látunk ezeknek az embereknek az életében. Ők olyan úton vannak, aminek vége is lesz. A zsoltáros már most tudhatja, mi lesz a vége. A cselekedeteinknek következményeik is vannak. Isten igéjéből meg lehet tudni, minek mi a következménye. Amikor az útjuk végére néz: megijed. Hova vezet ez az út? A becstelenségnek, a harácsolásnak, a másokkal szembeni szeretetlenségnek, az Istennel szembeni lázadásnak az útja… Jaj, hova vezet? Bárcsak megállnának szegények! Nem tudják, hova mennek.
És tényleg nem tudják. Megvakultak. Nem gondolnak a jövőre, csak a pillanatra. Nem gondolnak Istenre, csak magukra. Fogalmuk nincs, hogy milyen lelki, Istentől kapható kincsek, értékek, gazdagság van; csak arra figyelnek, amit ők meg tudnak szerezni. És mit ér, ha akármit gyűjtenek is, ha egyszer meg kell állniuk az igaz Bíró előtt, és ott már nem lehet mesélni, nem lehet védőbeszédet sem tartani. Ott egy kukkot sem szólhat az ember. Ott egy kérdés lesz: egyedül, magában bízva érkezett-e oda, vagy egyedül az Isten kegyelmében bízva érkezett oda? Ezért a kegyelemért nem lehet ott kapkodni. Aki megtanult kegyelemből élni, az állhat meg az Isten ítélőszéke előtt. Ezek meg nem kegyelemből élnek, hanem magabiztosan vagyont gyűjtenek, és az Istennel szemben is kevélykednek. Milyen szomorú végük lesz! Ezért nem irigyli többé őket.
Ez az egyik ajándéka tehát annak, hogy Isten elé áll és kiönti a szívét, hogy az ö-rökkévalóság távlatában látja ezeket a kérdéseket, és így mindennek egészen más lesz a súlya és jelentősége.
A másik ennél is több. Nemcsak az örökkévalóság távlatában kezdi szemlélni önmagát meg a világhelyzetet, hanem az Örökkévalóhoz jut egészen közel. Átéli Isten közelségét és kimondja azt, miközben addig a többiek gazdagsága miatt háborgott, meg a maga szegénységét látta csak, hogy hiszen — alig merem kimondani — én gazdagabb vagyok, mint akármelyikük. Isten az én örökségem. Nem is jól hangzik ez így, nem is mondhatom azt, hogy Ő az enyém, bár igaz ez is, de én vagyok az övé. Ő engem elfogadott. Megfogta a kezemet és a kezemnél fogva vezet engem. Gyönyörű ez a kép itt. Tehát akkor biztos, hogy jó úton maradok, amíg nem tépem ki a kezemet a kezéből. Elfogadott így, ahogy vagyok: a magam háborgásaival, értetlenségével, keserűségével. Már meg is szabadított sok mindentől. Biztos, hogy meg fog szabadítani még mindentől, ami megterhel. Vezet engem, rábízhatom magam. Otthon vagyok itt e világon. Nem vagyok apátlan, anyátlan árva. Van Atyám, és otthon vagyok az égben. Elkészítette a helyemet — itt mondja.
Nem is az a kérdés, hogy mim van, (mint ahogy amazok mindig azt számolgatják, mijük van), hanem, hogy kim van. „Náladnál egyébbel nem gyönyörködöm sem az égen, sem a földön.” Isten az én örökségem, ami azt jelenti: elvehetetlen ebben az életben is, meg a halálom után az örökkévalóságban is élvezhető, gazdagító örökségem van. Ez az igazi gazdagság!
Persze, jó lenne, ha néha nem lennének filléres gondjaink. Persze, nem esik jól látni, hogy ők úgy, mi meg olykor lemaradunk. De az egészet nézzük, ne csak egy szeletét a valóságnak. Micsoda gazdagság az, hogy az élő Istennel lehet közössége valakinek! Hiszen ő maga több, mint ajándékainak az összessége. Az Ő áldása értékesebb minden sikernél. Ő olyan örökkévaló vagyont ad a benne bízóknak, ami már itt is kamatozik, mégpedig olyan értékekben, amiket pénzzel nem lehet megvenni. Ad békességet, reménységet, belső tartást az embernek, és ez az örökkévalóságban is megmarad.
Eljut oda: nem hagyjuk abba a munkát, dolgozunk tovább, végezzük a kötelességünket. De mennyivel más így dolgozni, így elszenvedni a megaláztatásokat, így biztatni egymást, hogy maradjunk meg ezen az úton, így hallgatni az esetleges gunyoros megjegyzéseket, így megmaradni az Isten útján, ezzel az elvehetetlen és felbecsülhetetlen lelki gazdagsággal.
Pál apostol szavai jutottak eszembe, amikor azt mondja: olyanok vagyunk, mint semmi nélkül valók, és mégis mindennel bírók. Ilyen az Isten népének, Isten gyermekének a gazdagsága. Isten az én örökségem. Maga az Örökkévaló az én elvehetetlen kincsem.
Sokféle kérdéssel viaskodunk mi is. Sokszor úgy érezzük, minden okunk megvan a keserűségre, irigységre. Sok kérdésünk nyitva marad. Törjük a fejünket, gondolkozom, meg akarom érteni. Úgy érezzük, hogy kielégítő, érdemi választ nem tud rá adni senki, és ha őszinték vagyunk, bevalljuk: mi sem, — de Isten nekünk pontosan ezt a nagy lehetőséget csillantja fel, hogy bemehetünk az Ő szent helyébe. Leborulhatunk előtte, és végre elmondhatjuk neki mindazt, ami fáj, ami hiányzik, amit sokszor magunknak sem vallunk be, mert fantasztikus nagy gyakorlatra tettünk szert az önmagunk félrevezetésében is. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, mintha az minket nem is izgatna. Sikerül ügyesen lenyomnunk a tudatalattiba, onnan mérgez bennünket, és még nagyobb hatást fejt ki, mintha gondolkoznánk is róla. Az egészet, a lelkünknek a mély rétegeit is kiönthetjük Isten elé, és ott világosságba kerül minden. Legalább látjuk, hogy mit viszünk magunkkal, hol folynak el az energiáink, hogy mi miatt nem jut mosoly azoknak, akiknek kellene, és az így felszabaduló helyre Isten ad felülről való mennyei kincseket. Így gazdagodik az imádkozó ember. Ki-öntöm a szívemet Istennek, de meg is fogalmazom, nemcsak úgy engedem, hogy átfusson a gondolataimon, az nem imádság. Imádság az: kimondom, akkor kerül világosságba, és ha bűn, akkor válok el tőle, amikor kitettem oda az asztalra, többé nem tartozunk össze. Nem rejtegetem a zakóm alatt, elválok tőle. És ugyanígy a keserűségemet, az irigységemet, a szomorúságomat, a csüggedésemet, mindent, mindent… Helyette Isten ad felülről való mennyei értékeket.
Az imádságnak, a komoly imádságnak egyebek között ez is gyümölcse. Sokszor azonban éppen azt nem vesszük komolyan, hogy nem mindenki tud imádkozni. Imaszövegeket mondani bárki tud. A Biblia azt nevezi imádságnak, amikor maga a Lélek kiáltja bennünk: Abbá, Atyám! Amikor azt éli át az imádkozó, amit itt a zsoltáros: Ő közel enged magához, hiszen egészen személyes kapcsolatban vagyunk, olyan szorosban, hogy fogja az én jobb kezemet. Ő tudja, hova megyünk, de Ő tudja, hogy hova akar engem vezetni. Én meg engedem magam vezetni. Teljes bizalom van bennem iránta. És mindennél többet ér a vele való közösség.
Ezért mondta Jézus Nikodémusnak: „Szükséges újonnan születnetek”. Ez csak az újonnan született emberek kiváltsága, hogy ennyire közel kerülnek az Atyához, hogy ilyen valóságossá lesz számukra a Mindenható, hogy ennyire őszintén tudnak vele beszélgetni, és hogy ilyen bizalommal fogadják el Őt és az Ő akaratát. Amíg a barátaival diskurált, addig maradt a keserűség, az irigység és a nyitott kérdések, amikor bement az Isten szent helyébe és vele kezdett beszélni, átélte, hogy Isten magához emeli, megsimogatja, megfogja a jobb kezét és elkezdi vezetni. Isten jelenléte, Isten tanácsa és végül — ahogy olvastuk — Isten dicsősége lesz az ő osztályrésze.
Egy másik zsoltárban, a 18-ban azt olvassuk: a sokféle nyomorúságban vergődő és a halálnak is kiszolgáltatott emberhez lenyúlt a magasból Isten, és felvette őt. A Biblia azt mondja Istennek ez az utánunk nyúló keze egy személy: Jézus. Őbenne nyúlt le utánunk. Aki Jézussal igazi lelki közösségbe jut, az áll ott az Isten színe előtt, az tud vele ilyen meghitten beszélgetni, az éli át: fogja az én jobb kezemet, tanácsával igazgat, és egyszer majd nem a nagy semmiben tűnök el, hanem: magadhoz veszel a te dicsőségedbe.
Isten segítsen bennünket, hogy mindenképpen eljussunk ebbe a Krisztussal való igazi közösségbe, tudjuk ezt naponta erősíteni, frissen tartani. Ha olykor megszólalnak is ilyen kérdések bennünk, ezeket is neki mondjuk el, és tőle fogunk választ kapni rá.

Az elmúlt héten egyik bibliaóránkon írásban feltett kérdésekre kerestünk választ Isten igéjéből. Sok fontos, izgalmas kérdés került terítékre. Ezek közül egyet szeretnék most említeni. Azt kérdezte testvérünk: el lehet-e jutni a hitbeli fejlődés útján oda, hogy az ember többé nem izgul, nem fél, nem szorong, nem szenved? Hiszen ha komolyan vennénk Jézusnak például ezt az ígéretét: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”, akkor nagyon boldog és vidám emberek kellene hogy legyünk. — Többször, többféle változatban hallottam már ezt a kérdést: El lehet-e jutni a hitben való fejlődés útján oda… és a folytatás sokféle lehet. Egyebek között ez is: az ember többé nem fél, nem szorong, nem aggodalmaskodik, nem szenved.
Nos, el lehet-e jutni? Mielőtt erre a kérdésre Isten igéjéből megpróbálok választ keresni és találni, két előzetes megjegyzést hadd tegyek, amivel szeretném óvni a testvéreket két gyakran előforduló véglettől.
Az egyik megjegyzés: ne várjunk se magunktól, se másoktól olyat, amire nem vagyunk képesek. Ne alakuljon ki senkiben olyan hamis kép, mintha a hívő ember afféle emberfeletti ember kellene hogy legyen, aki mentes mindenféle gyengeségtől, akinek nemcsak kötélből vannak az idegei, hanem szinte nincsenek is idegei, akinek illik mindent kibírnia arcrándulás, szemrebbenés nélkül, akármit csinálnak is vele, mivel ő hívő.
A Biblia nem ilyen képet fest Isten újjászületett gyermekeiről. Isten gyermekének is van idegrendszere, ő is elfárad estére, fő-leg, ha munkával töltötte a napot. Sőt, sokszor már hamarabb elfárad. Ha nem hagyják, hogy kialudja magát napokon, heteken keresztül, akkor ő is morcos lesz, és ha táncolnak az idegein egész nap, akkor egy idő után ő se tud már jókedvű és türelmes lenni. Nem hibátlan — és ilyen értelemben tökéletes — lesz az újjászületett ember, hanem valami másban van az a többlet, amit Isten az övéinek ad.
A másik gyakori véglet: ugyanakkor viszont óvakodjunk attól, hogy emberi erőtlenségünkre hivatkozva próbáljuk mentegetni az Istennel szembeni engedetlenségünket, és hitetlenségünket. Vagyis: minden bű-nünket úgy próbáljuk enyhíteni, magyarázni, csökkenteni, hogy azt mondjuk: mindnyájan gyarlók vagyunk. Ez, amit elkövettem most, bárkivel előfordulhatott volna, és akkor jön a nagy bölcsesség: a lónak négy lába van, mégis megbotlik, hát én szegény gyenge ember, hogyne fordulhatna elő velem ilyen. — Ez meg a másik véglet, ami szintén nem igaz. Ha valaki például megcsalja a feleségét, az nem az általános emberi gyarlóságból következő szükségszerűség, hanem az az ő személyes, gyalázatos bűne, és személyes felelőssége, amiért a büntetést neki vállalnia kell.
Az újjászületett ember tehát nem szuperember, aki nem fél, nem retteg, nem szorong, nem aggodalmaskodik soha semmi miatt, ugyanakkor viszont ne bújjunk átlátszó kifogások mögé a bűneinkkel, ha tele vagyunk félelemmel, szorongással, aggodalmaskodással egyszerűen azért, mert nem hiszünk Istenben, vagy nem vesszük komolyan az Ő ígéreteit.
Visszatérve a kérdésre: el lehet-e tehát oda jutni, hogy valaki nem fél, nem aggódik, nem szorong, nem szenved azért, mert hívő ember? Mit mond erről a Szentírás? A felolvasott zsoltár elején szinte pontról pontra minden ezzel kapcsolatos részletkérdésre is világos választ kapunk.
Dávid imádkozik itt akkor, amikor a filiszteusok fogságába került, és ez rendkívül veszélyes helyzet volt a számára. Még azzal is számolnia kellett, hogy nem szabadul ki onnan többet. És hogy imádkozik? „Légy kegyelmes hozzám, Istenem, mert bosszút lihegnek ellenem, szüntelenül támadnak és gyötörnek engem. Ellenségeim szüntelenül bosszút lihegnek, sokan támadnak rám kevélyen. Ha félek is, benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!”
Három egyszerű igazságot mond itt el Dávid, amik egymásból következnek. Az első: őt mint Isten kiválasztott gyermekét is, sok veszedelem éri. A baj nem kerüli el a hívőt. A másik: ismeri a félelmet. Tudja, milyen az: a hirtelen támadt veszedelemben megijedni. Félti az életét, nem tudja mi vár rá. Hirtelen bizonytalanná vált a jövője, vagy szinte biztossá vált a halála. S végül azt mondja: ha félek is, bízom benned! És el lehet jutni oda, hogy Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!
Három egyszerű megállapítás, de ha engedjük, hogy mint Isten igéje a szívünk mélyéig hatoljon, akkor sok rossz félelemtől megszabadíthat minket. Mit jelent ez a három igazság több más bibliai ige fényében is?
1. Ezzel józanul számolnunk kell, hogy Isten gyermekeit sem kerülik el a bajok. A hívő embert is érik támadások, lásd itt éppen Dávid helyzetét. Nem kerülnek el bennünket sem a nehézségek, a betegségek. A hívőnek is lehetnek ellenségei, sőt éppen az utóbbi vasárnapokon láttuk, hogy Isten hívő gyermekei sok minden miatt még többet szenvednek mint mások. Csakhogy…
Mindez a sok baj, veszedelem, támadás, nehézség, rossz az Istennel való szövetségen belül éri a hívőt. Körülveszi őt egy védőburok, mint egy erős vár, és ez az élő és hatalmas Istennel való közössége. Ezért használja éppen Dávid a zsoltárokban olyan gyakran ezeket a képeket: erős várunk vagy te nekünk. Igen bizonyos menedék a nyomorúság idején. Van nyomorúság ideje a hívő ember életében is bőven, de van kihez menekülnie, mégpedig igen bizonyos menedék Isten, nem bizonytalan. Nem kell arra gondolni, hogy lehet, hogy sokszor tudott már segíteni, de ez talán meghaladja még az Ő képességeit is. Ez nevetséges a hívő ember számára, hiszen az Övé minden hatalom. Ő alkotta ezt az egész világot, Ő tart kezében minden eseményt, és Ő tartja hatalmas kezében a benne bízókat, akik védve vannak. Ott is érheti őket sok támadás és kellemetlenség, de végzetes baj már nem történhet velük. Még ha az életüket követeli valami veszedelem, akkor sem történik velük végzetes baj.
Pál apostol a kivégzése előtt írja a filippi gyülekezetnek: Ha kivégeznek engem, jól járok. Megszabadulok mindattól, ami itt rossz, és kiteljesedik az életemben mindaz, ami már jó a Krisztussal való közösségben. Még közelebb visz hozzá a halálom. Ebben mi a rossz?
Ez a bizonyosság és ez a békesség tanítja meg Isten gyermekeit másként fogadni az ijesztést, a veszedelmet, a bajt, a szenvedéseket. Mit jelent ez a „másként”?
A 34. zsoltárban is lényegében effélékről van szó. Ezt olvashatjuk: Akik az Úrhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból. Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az Úr. (18-20.)
Nem az a különbség, hogy kevesebb vagy nem éri baj, hanem az, hogy mindig az Úrral való közösségben éri a baj, és ott minden bajnak más a súlya, a jelentősége. Számíthat hatalmas szövetségesére a hívő ember.
A 27. zsoltár is ezt mondja: „Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak és elesnek.” (2.)
Éppen rátámadtak, ő ott van kétségbeesve, hogy mi lesz most, mert meg akarnak fojtani, marcangolnak, szorongatnak, de tudja, hogy nem egyedül érte a baj, ott van vele az ő hatalmas szövetségese, és Őneki hatalma van a gonoszokon, akik most éppen rátámadtak, és majd azok megbotlanak, vagy valami történik. Nem tudja, hogy mi történik, de az fog történni, amit a szabadító Isten akar. És ez a bizonyosság ad tartást az Istenben igazán hívő embereknek a bajok között, akármilyen nagy bajok is legyenek azok. A hívő tudja, hogy vele vé-letlenül semmi nem történhet. Mindarról tud hatalmas, szövetséges Istene, ami vele történik, kezében tartja őt, számíthat rá. Valóban: igen bizonyos menedék a nyomorúság idején.
Éppen ezt jelenti a hit. Láttuk legutóbb is. Hinni azt jelenti: egyre jobban ismeri valaki, kicsoda Isten. Miután megismerte őt, így ismeri el az élete felett is úrnak. Tudja, hogy nincs egyedül, nincs kiszolgáltatva. Kiszolgáltatta magát egyszer s mindenkorra az őt kimondhatatlanul szerető Istennek, és éppen ezért rajta kívül senki másnak nincs kiszolgáltatva. Nem labdázhatnak vele idegen erők, ennek a világnak a sötét hatalmai, emberi gonoszság. Még a saját hibáinak sincs kiszolgáltatva, ha igazán oda helyezte magát Isten kezébe. Isten megbízható szövetséges.
A hit szó az Ószövetségben azt jelenti: valakit megbízhatónak tartani.
2. Ennek ellenére Isten gyermekei is ismerik a félelmet. Olyan őszintén mondja itt Dávid: Ha félek is, benned bízom! Abban a helyzetben félt. Mit csinálnak vele a filiszteusok? A hívő embernek is ugyanolyan idegrendszere van, mint másnak, és ugyanúgy reagál a különböző ingerekre, csakhogy mindig van egy: „de” a folytatás előtt: De bízik Istenben. Vagyis nem magára néz, hogy milyen erőtelen. Nem az ellenségeire, hogy azok milyen szörnyűek. Nem a valós vagy elképzelt veszedelmekre, mert a legtöbb aggodalmaskodásunk elképzelt veszedelmektől van, hanem a hatalmas Istenre, aki mindenható és aki nagyon szereti őt. Fél, de másként fél. Úgy fél, hogy közben bízik Istenben, tudja, hogy védve van.
A 34. zsoltárból hadd idézzek ismét egy verset: „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem.” (5.) Nem mondja Dávid: hívő vagyok, nem ismerem a rettegést. Nem. A Biblia őszinte könyv. Azt mondja: ismerem a rettegést, volt olyan, hogy rettegtem, és volt okom arra, hogy rettegjek, de így rettegve is az Úrhoz kiáltottam és Ő válaszolt. Újabb bizonyságát adta, hogy szemmel tart, számíthatok rá, Ő megbízható, és kimentett a veszedelemből. Lehet, hogy egészen addig rettegtem, míg ki nem mentett, de rettegve is tőle vártam a szabadulást, és tudtam, hogy Ő úr e felett a helyzet felett is, és neki minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen.
Fél, de bízik Istenben. A Bibliában több olyan ige van, ami arra enged következtetni, hogy az, amit sokan tapasztalunk, az természetes állapot. Az, hogy az Istenben bízó ember szívében a hit keveredik valami kis hitetlenséggel. Mindig belekeveredik valami kis hitetlenség a hitünkbe.
Az Újszövetségből a legtöbben ismerjük azt a történetet, amikor egy kétségbeesett édesapa a gyógyíthatatlan beteg gyerekét Jézushoz viszi. Jézus nincs ott, a tanítványok nem tudják meggyógyítani. Amikor jön Jézus, leborul elé és azt mondja: …ha tehetsz valamit, segíts rajtunk! Mire Jézus azt mondja: …ha tehetsz valamit? Nem ez a kérdés. Ha hiszel. Minden lehetséges annak, aki hisz. (Mk 9) Az ember szinte maga előtt látja azt a láthatatlan lelki folyamatot, ami pillanatok alatt lezajlik ennek az apának a szívében. Ha minden lehetséges a hívőnek, és csak a hívőnek lehetséges minden — Jézust nem korlátozza semmi —, akkor most az övé a felelősség. Hisz vagy nem hisz? Hit ez, amivel odajött Jézushoz, vagy ez még csak valami kezdemény? Még el kellene jutnia a hitben való fejlődésben oda, hogy… És akkor mondja ezt a becsületes választ: „hiszek, Uram, segíts a hitetlenségemnek!”
Egyszer egy magát igen okosnak tartó testvérünk egy bibliaórán azt mondta: na, a Bibliában ilyen faramuci mondatok vannak. Ha hisz, akkor miért beszél hitetlenségről, ha meg hitetlen, miért hazudja: hiszek, Uram? Ezzel elárulta a testvérünk: nem ismeri a hitnek a harcát. Nem ismeri, hogy akiben van igazi bizalom a mindenható Istenben, aki hittel hozzá hozza a problémáit, annak a hitét is rágja mindig a hitetlenségnek a férge, és erőtlenné akarja tenni. Harcol az emberben a hit és hitetlenség. Ez a becsületes vallomás, amit ez az ember mondott: hiszek — azért hozta Jézushoz a gyerekét, és azért nem fordított hátat a tanítványok tehetetlenségét látva. Azért marad ott tovább és latolgatja a dolgot, hogy mit tehetne a gyerekéért. Jézustól vár megoldást. Ugyanakkor azt is érzi: hátha nem fog segíteni Jézus. Hátha nem tud segíteni — mit tudom én? Most ki felelős itt az egészért? Hit ez, vagy nem? Sokféle bizonytalanság van benne, de akkor is ott marad Jézus előtt, és továbbra is tőle várja a megoldást.
Hit és hitetlenség együtt. A kettőnek az aránya változik állandóan. Az fontos, hogy a hitünk egyre jobban erősödjék, a bizalmunk Istenben. Ez önmagától erőtlenné teszi a kételyeinket, a hitetlenségünket. Nem is a hitetlenségünk ellen kell harcolnunk, az Istenbe vetett bizalmunkat kell szüntelenül erősítenünk. Egyebek között ezzel is, hogy akkor is ott maradok előtte.
Van tehát olyan, hogy a hívő ember is ismeri a félelmet, de amikor félek is, bízom tebenned. Nem az a hős, aki soha nem fél, az a hős, aki félve is helytáll, és végigcsinálja azt, amit rábíztak, vagy amit elkezdett.
Valószínű sokan hallották már a testvérek közül ezt az anekdotát, de mégis elmondom, mert idekívánkozik. Volt egyszer egy híres hadvezér, aki a bátorságáról, talpraesettségéről volt különösen nevezetes. Egyszer a tisztiszolgájának feltűnt, hogy milyen fehér, milyen ideges, sőt talán még a keze is remeg egy kicsit. Csodálkozva megkérdezte: csak nem fél a tábornok úr? Mindez egy sorsdöntő és nehéznek ígérkező csata előtt volt. Mire a tábornok azt mondta: ha maga így félne, már régen elszaladt volna.
Nem az a hős, aki soha nem fél, és ezzel még dicsekszik is. Az a hős, aki félve is helytáll, és ott marad, vállalja, és befejezi úgy, hogy nem tudja bizonyosan, mi fog történni, de mégis hűséges marad. Ha Istenben bízó emberről van szó: hűséges marad az Istenéhez, aki megbízható, aki nem csapott be eddig még soha senkit. Lehet, hogy megengedi Isten, hogy az Ő gyermekeit is ellenség támadja meg, de eközben is bíznak az övéi Őbenne. Lehet, hogy gyalázattal illetik őket Isten nevéért, de ők annál jobban szeretik azt az Istent, aki miatt gyalázzák őket.
Lehet, hogy vétkeznek ezek a hívő emberek, de akkor leborulnak és bocsánatért könyörögnek ahhoz az Istenhez, akit megbízhatónak tartanak. Lehet, hogy elbuktak — és ahogy ma mondják: a padlón vannak —, de felkelnek, vagy engedik, hogy felemelje őket a gyöngéden szerető Isten, és mennek tovább az eredeti irányba. Lehet, hogy nem teljesülnek a kéréseik, amikért már hosszú idő óta könyörögnek, ők annál hűségesebben könyörögnek tovább, és ragaszkodnak Istenhez. Ez nem fanatizmus, hanem ez az igaz Isten-ismeretből fakadó rendíthetetlen bizalom, amelyikben van soksok alázat is, amivel az ember nem akar okosabb lenni, mint Isten, hanem Őreá bízza a döntéseket és tőle várja a szabadítást.
Van tehát, hogy a hívő is ismeri a félelmet, ezt azonban követi egy „de”. De akkor is bízik Istenben.
3. És amit még megtudunk ebből a szép zsoltárból, hogy elsegíthet Isten minket oda, hogy csendesen, de mégis az igazat megfogalmazva ki tudjuk mondani: nem félek. Lehet, hogy félnem kellene, lehet, hogy ezt nem egészen érti a környezetem, hogy nem félek, de mit csináljak: nem félek. Istenben bízom, nem félek, mert azon gondolkoztam el: ember mit árthat nekem? Ezt a vallomást többször is elmondja Dávid ebben az imádságában.
Először tudomásul kell venni: bajok jönnek csőstül, de ezek a bajok az Istennel való szövetségen belül érik a hívőt. Még így is megtapasztalja olykor, mit jelent félni, de félve is bízik az ő Istenében, és tőle vár szabadítást. Eközben időnként rajtakapja magát: nem fél. Teljesen bizonytalan, mit hoz a jövő, s mégsem aggodalmaskodik. Nem spekulál féléber állapotban, meg álmatlan éjszakákon, meg munka közben, hogy ha így lesz, akkor mit csinálunk, ha nem sikerül, akkor... Ha bejön, ha nem jön be… nem ekörül forog, hanem az egészet rábízta Istenre, végzi a munkáját, és újra és újra kiált hozzá szabadításért, megoldásért. Netalán úgy — néha előfordult velem is —, hogy előre megköszöni azt a szabadítást és azt a megoldást, amit Ő majd adni fog. Egyelőre csak a megoldatlan helyzet szorongat, s máris tudja dicsőíteni az Istenben bízó ember a szabadító Istent azért, hogy nem fog elkésni, hogy nála már most készen van a szabadítás, és jól tudja, hogy mire van az övéinek szükségük.
Ez megint nem fanatizmus, nem idealizmus, nem illúziót kerget az ilyen ember, hanem komolyan veszi mindazt, amit Isten önmagáról mondott. Vagyis: féli az Istent. Mert mindenféle félelem leghatásosabb gyógyszere, ellenszere az igazi istenfélelem. Az istenfélelemről azt mondja a Szentírás, hogy az azt jelenti: komolyan veszem Istent, Őt Istennek tekintem. Annak tekintem, úgy hiszek benne, úgy gondolok rá, úgy beszélek hozzá, hogy Ő az, akinek Ő magát mondja. Tisztelem Őt, dicsőítem Őt, és így bízom benne. Ezért veszem komolyan azt is, amit mond, az Ő igéjét, s igyekszem aszerint élni.
Az előbb idézett 34. zsoltárban olvashatjuk ezt a verset is: „Féljétek az Urat, ti szentjei, mert nem szűkölködnek az istenfélők.” (10.) Aki az emberektől fél, az attól fél, hogy valaki esetleg árthat neki. Aki Istent féli, az abban reménykedik, hogy Isten segíthet neki. Ez nagyon nagy különbség! Nem azt jelenti, hogy fél Istentől. Akkor nem mondaná Jézusról a Szentírás, hogy Ő is félte az Istent. A Zsidókhoz írt levél 5. részében olvassuk ezt: „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért.” (7-8.)
Az ember felkapja a fejét: Jézus is ismerte a félelmet? A Máté 26-ban is olvassuk, hogy szorongva és gyötrődve kezd a Gecsemáné kertben imádkozni, és úgy kéri: ha lehet, múljék el tőle a keserű pohár. Jött azonban itt is a „de”: de mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Feltétel nélkül bízott az Atyában, rábízta magát és a megoldást. Végül is kiitta a keserű poharat az utolsó cseppig.
Ezért lehet itt ma megterítve az úrasztala. Ezért jöhetünk ma is bizalommal a kegyelem királyi székéhez. Jézus ártatlanul, bűn nélkül vállalta a kínhalált azért, hogy nekünk életünk lehessen. Ő vállalta az Istentől való elhagyatottságot ott a kereszten, azért, hogy minket minden baj is az Istennel való szoros közösségben érjen, és soha meg ne szakadjon a vele való közösségünk. Ezért mondhatjuk el a 23. zsoltárral együtt: még ha a halál árnyéka völgyében árok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. (4) Ez a hívő ember alapbizonyossága.
Amíg a te közeledben maradok és ragaszkodom hozzád, te velem vagy. Történjék bármi, támadjon akár félelem is a szívemben, én félve is bízom tebenned, időnként pedig átélem azt: nem félek. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik józanul azt mondják körülöttem, hogy most félni kellene, s mégsem félek, mert megtanultam, kicsoda Ő, és ezért megtanultam egyre jobban rábízni magamat.
Mindez azonban csak a szövetségen belül érvényes. Ezért fontos, hogy valaki lépjen be egyszer az Istennel való szövetségbe, és maradjon meg ott minden körülmények között. Hogy is mondta Jézus az utolsó vacsora szereztetésekor? E pohár az új szövetség az én vérem által…
Legyen áldott, hogy az Ő kifolyt vérével lehetővé tette, hogy bármelyikünk ennek az új szövetségnek a védelmében éljen itt, amikor viszonylag jól mennek a dolgaink, akkor is, a bajok között is, a halálunk óráján is, meg azután is örökkön örökké!