A szenvedés

Kéthetente visszatérünk ahhoz a problémához, aminek a boncolgatását elkezdtük, hogy mit is tanít a Szentírás a szenvedésről. Mindnyájan szenvedő emberek vagyunk. Először arra a kérdésre kerestük a Szentírás válaszát: miért engedi Isten, hogy ilyen sok nyomorúság érjen bennünket? Aztán láttuk, hogy a szenvedéseknek sok hasznuk is van, és próbáltuk ezt összegyűjteni. Volt szó arról is, hogy mi van akkor, ha valaki, mint keresztyén szenved, csak azért, mert keresztyén.
Most pedig valaki azt kérdezte, hogy nemcsak az a nehéz kérdés, hogy a jóknak is szenvedniük kell, hanem az, hogy a gonoszok, az istentelenek és embertelenek sokkal jobban boldogulnak általában, mint az istenfélők vagy a becsületesek, a tisztakezűek. Ráadásul még büszkélkednek is azzal, hogy gazemberkednek, és még a közvélemény is melléjük áll. Hogyan kell ezt értékelni, és hogyan lehet ezt feldolgozniuk azoknak, akik eljutnak talán oda, ahova a zsoltáríró is: már-már elhatároztam, hogy én is hazudok, lopok, csalok, ha így lehetek csak gazdag, de aztán megijedt saját magá-tól, és azt mondja: nem. Ilyen áron mégsem kell. De csak ilyen áron lehet hirtelen meggazdagodni, gyorsan előre jutni? Mit mond erről Isten igéje?
Talán minden külön kommentár nélkül is érzékeltük, hogy ennek a zsoltárnak az írója is erre a kérdésre keresett választ, és szenvedélyesen keresi a választ. Körbejárja, újabb és újabb kérdéseket tesz fel. Megtanácskozza másokkal, gondolkozik erősen. Tanulságos látnunk, hogy mire jut. Őt is bosszantotta már az, hogy vannak, akik nem válogatnak az eszközökben, akik szépen félreteszik a lelkiismeretüket és rohamosan gazdagodnak.
Az akkori embereszmény a kövér ember volt. A kövérség a jólétnek, a békességnek, a boldogságnak a szimbóluma volt. Azt mondja: kövér a nyakuk, hurkákban áll a háj a nyakukon — Károly így fordítja: „A kövérségtől kinn ülnek a szemeik” —, pedig mindenki tudja, hogy úgy lettek magasabbak, hogy ráálltak másokra. Letapostak másokat. Úgy gyarapodtak, hogy elvették másoktól. Nem tiszta a kezük, nem tiszták a gondolataik, nem tiszta a lelkiismeretük — de ezt már nem is érzik. Ügyesen elaltatják a lelkiismeretüket, egyáltalán nem lelkiznek. Nincsenek különösebb problémá-ik. A cél, hogy minél többet gyűjtsenek maguknak.
Nem látja ezt Isten? Ők azt mondják: nem látja. „Van-e a Magasságosnak értelme? Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek?” Még Istennel szemben is ilyen durva, káromló gondolataik vannak. És mindezt lehet csinálni büntetlenül? Meddig? Vég nélkül?
Valóban nem látja Isten? Hol van az isteni igazságszolgáltatás? S miközben én — mondja nem dicsekedve, talán csak tényt állapít meg — próbálok tiszta kézzel, tiszta nyelvvel, tiszta lelkiismerettel élni, szegényebb vagyok. És most erre tanítsam a gyerekeimet is? Édes fiam, egész életedben szegényebb leszel, mint amazok, akiknek a körvérségtől kinn ülnek a szemeik, de te akkor is vállald ezt, mert többet ér, hogy becsületes maradj. Nem minden gyereknek meggyőző érvek ezek. Szeretnének még más, megerősítő érvelést is hallani.
Bevallja a zsoltáros, hogy bizony ez a látvány keserűséget szül benne, sőt iriggyé teszi. Olyan őszinte, amikor azt mondja: oda jutottam, hogy már én is így csinálom akkor, de aztán megijedtem magamtól és azt mondtam: Uram, nem! Mégsem! De legalább ne gúnyolnának, mert azt, aki becsü-letes, maflának tekintik. Nem életre való. Ráadásul még gúnyolják is, és gúnyolják azt az Istent, akiben ezek az emberek bíznak.
„Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok vannak. Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen. Az ég ellen is feltátják szájukat, nyelvükkel megszólják a földet. Én pedig — mondja — hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába maradt ártatlan a kezem, mert engem csapások érnek mindennap, fenyítések minden reggel. Gondolkoztam ezen, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt ez nekem.”
Milyen őszinte és becsületes. Nincs vá-lasz erre a kérdésre — erre az eredményre jut.
Itt van egy nagyon éles fordulat a zsoltárban és a zsoltárosnak a gondolatmenetében. Valami történik. Miután kikesergi magát Istennek, és kiönti a szívét ilyen maximális őszinteséggel, semmit nem szépítve, egyszer csak derengeni kezd az igazság. S mint amikor napfelkelte van, hamarosan tisztán lát mindent.
Városi ember ritkán él át napkeltét, az külön esemény, hogy menjünk ki valahova. Gyerekkoromban sokszor volt szerencsém látni, mert korán keltünk a munkához. Amikor felkel az ember, teljesen sötét van. Lassan megszokja a szeme, valamennyire tájékozódik a sötétben is. Egyszer csak szürkül, pirkad, hajnalodik, és tíz-tizenöt perc leforgása alatt mindent világosan lehet látni. Nos, ezt éli át a zsoltáros lelkiképpen. Végül — mondja — elmentem az Isten szent helyére. És ott mi történt? „Megértettem, hogy milyen végük lesz.”
Amíg magában hányta-vetette a dolgot, nem értette. Egyre újabb kérdések támadtak. Amíg a barátaival tanácskozott, nem értették, csak növelték egymás keserűségét, mert mindenki tud újabb sztorikat mondani arra, hogy milyen borzasztó, hogy ez így van. De akkor úgy döntött: hagyjuk abba ezt. Elmegyek az Isten szent helyébe, és elmondta mindezt az Istennek. Miközben mondta, elkezdett hajnalodni. Szürkül, pirkad, és egyszer csak világos lesz. Megértettem!
Amíg magával tanácskozott, azt mondta: meg akartam érteni és gondolkoztam, de nem értettem meg. Amikor elmondja Istennek, mindez a benne kavargó sok érzés, keserűség, irigység, bizonytalanság az Isten világosságába kerül. Megért valamit, amire nem is gondolt. Egy olyan nagyobb összefüggésbe kerülnek ezek a részkérdések, amikre addig már csak a keserűsége miatt sem tudott gondolni.
Mit értett meg? Megértette, milyen végük lesz. Megértette azt, hogy ez a gőgös dicsekvés, a becsületeseknek a gúnyolása, az Istennel szembeni büszke káromlás csak ehhez a pillanathoz tartozik, mint ahogy az a gazdagság is, amit így összegyűjtöttek maguknak. Roppant mulandó dolog ez, és nem ennyi az élet! Ez csak egy kicsi szelete, egy rövid szakasza az egésznek, de ők, szegények nem látnak ennél többet. Csak azt látják: gyerünk, akármilyen áron, szerezzük meg magunknak. Sokszor még élvezni sincs idejük — tessék megfigyelni az újgazdagokat —, vagy legfeljebb ebben a földi életben tudják élvezni.
Na de nem ennyi az élet! Egyszer nekik is, kivétel nélkül mindnyájuknak, megáll a szívük, és akkor mi lesz azzal, amit ilyen áron összegyűjtöttek? És mi lesz velük, akik ilyen áron gyűjtötték össze a kincseiket? „Megértettem, milyen végük lesz. Egyszerre rádöbben: ezek nagyon szegény gazdagok. Ezek azt hiszik, hogy csak a pillanat van, és nem gondolnak a jövőre. Ezek azt gondolják: csak anyagi javak léteznek, és fogalmuk sincs arról a lelki gazdagságról, amit Isten ad a benne bízóknak. Ezek csak magukra vannak tekintettel, és egyáltalán nem látják, nem veszik komolyan a mindenség Urát.
Ó, milyen szegény gazdagok. Elkezdi sajnálni őket és aggódik értük. Hogy lehetne rajtuk segíteni? Ez valami végzetes vakság. Ezek a legfontosabbat nem látják. Nagy gazdagságukban magabiztosak, és ezeknek csak egy biztos lehet, az, amit így mond az ige: „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.” Ezeknek nincs mit várniuk, csak az Isten rettenetes ítéletét. Egyszerre kezdi érezni: milyen gazdag ő ezekhez képest. Az erszénye ugyan jóval vékonyabb, mint az övéké, de ő Isten közelében él. Ismeri a Mindenhatót, legalábbis valamennyire. Ez a kicsi is olyan sokat jelent. Egyre jobban megismerheti majd, és mennyivel többet jelent majd az a békesség és az a bizonyosság, biztonság, amit Isten közelsége jelent a hívő számára, mint ez a múlandó gazdagság és boldogság. Ez úgy elmúlik — azt mondja —, mint amikor reggel elfelejti az ember, mit álmodott éjszaka. És visszahozhatatlan. Neki pedig örök kincse van.
„Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz.” Így jut el oda, hogy kimondja ezt a boldog hitvallást: nekem olyan jó Isten közelsége!
Azt hiszem, minket is meglegyintett már sokszor ez a fajta keserűség, netalán irigység is. Az, amikor az ember óhatatlanul összehasonlít, amikor keresi az okokat: ő hogyan jutott el oda, én miért nem jutottam el oda. A gonosz különösen is gondoskodik arról, hogy minél több keserűség legyen a szívünkben, mert — ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk —, ha a keserűség felnövekszik egy ember szívében, az még az igaz hittől is elszakíthatja. Az szembefordít Istennel. Végül is Őt okoljuk mindazért, ami nekünk nem sikerült. Lehet, hogy udvarias a hívő és ezt nem mondja ki, de a szíve mélyén Istennel szemben is keserűség lehet.
Sokféle változatban lehet ezzel találkozni. Múltkor valaki „kipakolt” és elsorolta: én mindig ezzel a két kézzel kerestem meg, amire a családomnak szüksége volt. Mindig becsületesen bevallottam és befizettem az adómat. Ha valamit behoztunk külföldről, lefizettem a vámot. Van egy kollegám, az úgy gazdagodott meg, hogy hazalopta kintről a gépeit, egy fillér vámot nem fizetett, és most még engem nevez bolondnak, és azt mondja: nem vagyok erre a világra való.
Más valaki azt mondja: ebben a sokszor megvarrt aktatáskában viszem ma is a szegényes kis elemózsiámat mindennap a munkahelyre. A másik meg mit eszik, mit visz, meg hogyan él. Meg az én gyerekem, — és ahhoz képest az ő gyereke… Nagyon sokféle változata van ennek.
Én még mindig egyedül vagyok, amannak már férje, felesége, gyereke van. Mi még mindig fusizgatjuk ezt a több mint húsz-éves öreg tragacsot, amaz meg cserélgeti a kocsijait. Nekünk csak ennyi, neki meg amannyi jut.
Hol itt az igazság? Emögött sokszor kimondatlanul az van: hol van az igazságos Isten? Egyáltalán hol van Isten? Van-e Isten? Észre sem vesszük: odajutunk, ahova ezek a gazdagok, akikről ez a zsoltár szól. Nő észrevétlenül is az ember szívében a keserűség. Cipelem a betegségemet, amazok meg majd kicsattannak az egészségtől. Nekem nem sikerültek dédelgetett terveim, s valószínűleg most már nem is fognak sikerülni, az meg ünnepli magát, meg ünneplik a többiek, és látványosan jut előre. Én, az meg… És mindennek Isten az oka. Ezt megint nem mondják így ki sokan, de a szív mélyén, meg a szavak mögött sokszor ott feszül ez.
Aztán eljut az ember oda: megéri ez? Nem lenne jobb tudomásul venni: gonosz világban élünk, ebben csak gonoszul lehet talpon maradni. Ha ezek a mértékek, akkor szabjuk mi is magunkat ehhez. Isten is meg fogja bocsátani. Ő is meg fogja érteni, hogy itt másként nem lehet előbbre jutni.
A zsoltárost is meglegyintette ez, és nem szégyelli bevallani, de Istennek vallotta be, és neki mondta el mindezt. Mint ahogy az Ószövetség többször használja az imádságra ezt a kifejezést: kiöntötte az ő szívét Istennek, kiöntötte ezt a keserűséget is oda neki. Látod, Uram, én ilyen vagyok. Nem értem. Szeretném érteni. Szeretnék előbbre jutni, de én szeretnék valahogy tisztán előbbre jutni, adj nekem választ. És kapott választ. Többet tudott meg Istentől, mint amit kért, mint amire választ kért.
Mi volt a nagy felfedezése a zsoltárosnak? Legalább két fontos dolgot említsünk meg abból, ami itt vele történt.
Az egyik: Isten felülemelte a saját keserűségén, irigységén, értetlenségén. Ahogy mondani szokták: az örökkévalóság távlatait nyitotta meg előtte. Ebbe az összefüggésbe helyezte bele kérdéseit. Magasabbról mindig többet lát az ember. Magasabbról rá-látása van a dolgokra, és kirajzolódnak összefüggések. Rájön arra, hogy nem ennyiből áll az élet, amennyit most látunk ezeknek az embereknek az életében. Ők olyan úton vannak, aminek vége is lesz. A zsoltáros már most tudhatja, mi lesz a vége. A cselekedeteinknek következményeik is vannak. Isten igéjéből meg lehet tudni, minek mi a következménye. Amikor az útjuk végére néz: megijed. Hova vezet ez az út? A becstelenségnek, a harácsolásnak, a másokkal szembeni szeretetlenségnek, az Istennel szembeni lázadásnak az útja… Jaj, hova vezet? Bárcsak megállnának szegények! Nem tudják, hova mennek.
És tényleg nem tudják. Megvakultak. Nem gondolnak a jövőre, csak a pillanatra. Nem gondolnak Istenre, csak magukra. Fogalmuk nincs, hogy milyen lelki, Istentől kapható kincsek, értékek, gazdagság van; csak arra figyelnek, amit ők meg tudnak szerezni. És mit ér, ha akármit gyűjtenek is, ha egyszer meg kell állniuk az igaz Bíró előtt, és ott már nem lehet mesélni, nem lehet védőbeszédet sem tartani. Ott egy kukkot sem szólhat az ember. Ott egy kérdés lesz: egyedül, magában bízva érkezett-e oda, vagy egyedül az Isten kegyelmében bízva érkezett oda? Ezért a kegyelemért nem lehet ott kapkodni. Aki megtanult kegyelemből élni, az állhat meg az Isten ítélőszéke előtt. Ezek meg nem kegyelemből élnek, hanem magabiztosan vagyont gyűjtenek, és az Istennel szemben is kevélykednek. Milyen szomorú végük lesz! Ezért nem irigyli többé őket.
Ez az egyik ajándéka tehát annak, hogy Isten elé áll és kiönti a szívét, hogy az ö-rökkévalóság távlatában látja ezeket a kérdéseket, és így mindennek egészen más lesz a súlya és jelentősége.
A másik ennél is több. Nemcsak az örökkévalóság távlatában kezdi szemlélni önmagát meg a világhelyzetet, hanem az Örökkévalóhoz jut egészen közel. Átéli Isten közelségét és kimondja azt, miközben addig a többiek gazdagsága miatt háborgott, meg a maga szegénységét látta csak, hogy hiszen — alig merem kimondani — én gazdagabb vagyok, mint akármelyikük. Isten az én örökségem. Nem is jól hangzik ez így, nem is mondhatom azt, hogy Ő az enyém, bár igaz ez is, de én vagyok az övé. Ő engem elfogadott. Megfogta a kezemet és a kezemnél fogva vezet engem. Gyönyörű ez a kép itt. Tehát akkor biztos, hogy jó úton maradok, amíg nem tépem ki a kezemet a kezéből. Elfogadott így, ahogy vagyok: a magam háborgásaival, értetlenségével, keserűségével. Már meg is szabadított sok mindentől. Biztos, hogy meg fog szabadítani még mindentől, ami megterhel. Vezet engem, rábízhatom magam. Otthon vagyok itt e világon. Nem vagyok apátlan, anyátlan árva. Van Atyám, és otthon vagyok az égben. Elkészítette a helyemet — itt mondja.
Nem is az a kérdés, hogy mim van, (mint ahogy amazok mindig azt számolgatják, mijük van), hanem, hogy kim van. „Náladnál egyébbel nem gyönyörködöm sem az égen, sem a földön.” Isten az én örökségem, ami azt jelenti: elvehetetlen ebben az életben is, meg a halálom után az örökkévalóságban is élvezhető, gazdagító örökségem van. Ez az igazi gazdagság!
Persze, jó lenne, ha néha nem lennének filléres gondjaink. Persze, nem esik jól látni, hogy ők úgy, mi meg olykor lemaradunk. De az egészet nézzük, ne csak egy szeletét a valóságnak. Micsoda gazdagság az, hogy az élő Istennel lehet közössége valakinek! Hiszen ő maga több, mint ajándékainak az összessége. Az Ő áldása értékesebb minden sikernél. Ő olyan örökkévaló vagyont ad a benne bízóknak, ami már itt is kamatozik, mégpedig olyan értékekben, amiket pénzzel nem lehet megvenni. Ad békességet, reménységet, belső tartást az embernek, és ez az örökkévalóságban is megmarad.
Eljut oda: nem hagyjuk abba a munkát, dolgozunk tovább, végezzük a kötelességünket. De mennyivel más így dolgozni, így elszenvedni a megaláztatásokat, így biztatni egymást, hogy maradjunk meg ezen az úton, így hallgatni az esetleges gunyoros megjegyzéseket, így megmaradni az Isten útján, ezzel az elvehetetlen és felbecsülhetetlen lelki gazdagsággal.
Pál apostol szavai jutottak eszembe, amikor azt mondja: olyanok vagyunk, mint semmi nélkül valók, és mégis mindennel bírók. Ilyen az Isten népének, Isten gyermekének a gazdagsága. Isten az én örökségem. Maga az Örökkévaló az én elvehetetlen kincsem.
Sokféle kérdéssel viaskodunk mi is. Sokszor úgy érezzük, minden okunk megvan a keserűségre, irigységre. Sok kérdésünk nyitva marad. Törjük a fejünket, gondolkozom, meg akarom érteni. Úgy érezzük, hogy kielégítő, érdemi választ nem tud rá adni senki, és ha őszinték vagyunk, bevalljuk: mi sem, — de Isten nekünk pontosan ezt a nagy lehetőséget csillantja fel, hogy bemehetünk az Ő szent helyébe. Leborulhatunk előtte, és végre elmondhatjuk neki mindazt, ami fáj, ami hiányzik, amit sokszor magunknak sem vallunk be, mert fantasztikus nagy gyakorlatra tettünk szert az önmagunk félrevezetésében is. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, mintha az minket nem is izgatna. Sikerül ügyesen lenyomnunk a tudatalattiba, onnan mérgez bennünket, és még nagyobb hatást fejt ki, mintha gondolkoznánk is róla. Az egészet, a lelkünknek a mély rétegeit is kiönthetjük Isten elé, és ott világosságba kerül minden. Legalább látjuk, hogy mit viszünk magunkkal, hol folynak el az energiáink, hogy mi miatt nem jut mosoly azoknak, akiknek kellene, és az így felszabaduló helyre Isten ad felülről való mennyei kincseket. Így gazdagodik az imádkozó ember. Ki-öntöm a szívemet Istennek, de meg is fogalmazom, nemcsak úgy engedem, hogy átfusson a gondolataimon, az nem imádság. Imádság az: kimondom, akkor kerül világosságba, és ha bűn, akkor válok el tőle, amikor kitettem oda az asztalra, többé nem tartozunk össze. Nem rejtegetem a zakóm alatt, elválok tőle. És ugyanígy a keserűségemet, az irigységemet, a szomorúságomat, a csüggedésemet, mindent, mindent… Helyette Isten ad felülről való mennyei értékeket.
Az imádságnak, a komoly imádságnak egyebek között ez is gyümölcse. Sokszor azonban éppen azt nem vesszük komolyan, hogy nem mindenki tud imádkozni. Imaszövegeket mondani bárki tud. A Biblia azt nevezi imádságnak, amikor maga a Lélek kiáltja bennünk: Abbá, Atyám! Amikor azt éli át az imádkozó, amit itt a zsoltáros: Ő közel enged magához, hiszen egészen személyes kapcsolatban vagyunk, olyan szorosban, hogy fogja az én jobb kezemet. Ő tudja, hova megyünk, de Ő tudja, hogy hova akar engem vezetni. Én meg engedem magam vezetni. Teljes bizalom van bennem iránta. És mindennél többet ér a vele való közösség.
Ezért mondta Jézus Nikodémusnak: „Szükséges újonnan születnetek”. Ez csak az újonnan született emberek kiváltsága, hogy ennyire közel kerülnek az Atyához, hogy ilyen valóságossá lesz számukra a Mindenható, hogy ennyire őszintén tudnak vele beszélgetni, és hogy ilyen bizalommal fogadják el Őt és az Ő akaratát. Amíg a barátaival diskurált, addig maradt a keserűség, az irigység és a nyitott kérdések, amikor bement az Isten szent helyébe és vele kezdett beszélni, átélte, hogy Isten magához emeli, megsimogatja, megfogja a jobb kezét és elkezdi vezetni. Isten jelenléte, Isten tanácsa és végül — ahogy olvastuk — Isten dicsősége lesz az ő osztályrésze.
Egy másik zsoltárban, a 18-ban azt olvassuk: a sokféle nyomorúságban vergődő és a halálnak is kiszolgáltatott emberhez lenyúlt a magasból Isten, és felvette őt. A Biblia azt mondja Istennek ez az utánunk nyúló keze egy személy: Jézus. Őbenne nyúlt le utánunk. Aki Jézussal igazi lelki közösségbe jut, az áll ott az Isten színe előtt, az tud vele ilyen meghitten beszélgetni, az éli át: fogja az én jobb kezemet, tanácsával igazgat, és egyszer majd nem a nagy semmiben tűnök el, hanem: magadhoz veszel a te dicsőségedbe.
Isten segítsen bennünket, hogy mindenképpen eljussunk ebbe a Krisztussal való igazi közösségbe, tudjuk ezt naponta erősíteni, frissen tartani. Ha olykor megszólalnak is ilyen kérdések bennünk, ezeket is neki mondjuk el, és tőle fogunk választ kapni rá.

A szenvedés eredetét kutatva láttuk, hogy minden szenvedés, ami megnyomorítja az életünket, az Isten elleni lázadásunk, a bűn következtében tört be a világba. Nincs tehát mit számon kérnünk Istenen, hogy miért engedi meg…, mert mi vagyunk az okozói mindannak a nyomorúságnak, ami miatt nehéz élni. Sőt, ha már Isten nevét említi valaki, akkor csak csodálattal borulhatunk le előtte, hogy Ő még ezt a magunk okozta rosszat is hatalmas kezébe tudja venni, és javunkra formálja.
Láttuk legutóbb, hogy éppen a szenvedéseink során juthatunk el helyes önismeretre. Akkor derül ki, hogy kik vagyunk valójában. Eközben látjuk meg, mennyire rászorulunk Istenre, és közel kerülhetünk hozzá. A szenvedéssel formálja Isten a jellemünket, és ez életfontosságú dolog mindannyiunknak. Szenvedések során jut el valaki kipróbált hitre, vagyis oda, hogy igazi, helyes Isten-ismeret alapján úgy tud ragaszkodni Istenéhez, hogy semmi és senki tőle el nem szakítja, vagyis az élet forrásához, az élethez mindvégig közel marad.
Folytassuk ma is azt, hogy mit tanít a Szentírás erről a mindannyiunkat érintő nehéz kérdésről, a szenvedésről. Szeretnék elő-ször leleplezni egy hamis evangéliumot, amit ezzel kapcsolatban manapság gyakran prédikálnak, aztán nézzük meg, mit jelent Jézusért szenvedést vállalni, majd azt: mit jelent elfogadni a szenvedést, vagyis mi a hitnek a szerepe a szenvedő ember életében.
1. Mi a hamis evangélium? Egyre gyakrabban halljuk az úgynevezett siker-evangélium hirdetését. Ennek a lényege az: aki Jézusban hisz, az egészséges, gazdag, sikeres ember lesz. Főleg amerikai prédikátorok szeretik ezt hirdetni. Ezenkívül az úgynevezett karizmatikus gyülekezetekben hangzik gyakran ez a megtévelyítő tanítás.
Mintha a keresztyén élet célja az élvezet lenne. Holott mi a keresztyén élet célja a Biblia tanítása szerint? Egyáltalán mi az emberi élet Istentől adott célja? Isten dicsőítése. Arra adta Isten nekünk ezt az életet, hogy újjászületve újra képesekké váljunk Isten dicsőségére élni, az Ő akaratát cselekedni, Őróla hitelesen vallást tenni és minden körülmények között Őt dicsőíteni, úgy, mint Jób, aki súlyos vesztesége, rettenetes gyásza, szörnyű fizikai és lelki fájdalmai közepette is ki tudta mondani: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!
A Biblia azt tanítja és a tapasztalat ezt mutatja, hogy Isten gyermekei sem kerülik el a szenvedéseket. Sőt még több és többféle szenvedésben van részük, mint másoknak. Jézus egyenesen felkészítette az övéit erre. Nyíltan beszélt róla. Nem prédikált nekik siker-evangéliumot, mert nem akarta megtéveszteni őket. Azt mondta: elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Ez nem azonos azzal, hogy aki Őt követi és képviseli, az gazdag lesz, boldog lesz, egészséges lesz, sikeres lesz.
Azt mondja: ha a hatóság elé cipelnek titeket, és ott gyomroznak és kínoznak, akkor majd megadatik nektek, hogy mit mondjatok. Felkészíti őket arra, hogy gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. De ugyanakkor azt is mondja — mindjárt a Hegyi beszéd legelején bátorításul, biztatásul —: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek voltak.” (Mt 5,10-12)
Nem ebből áll a keresztyén élet, de Krisztus elkötelezett követőjének az élete nem mentes a szenvedéstől. Nem igaz tehát, hogy a Krisztus követésében jólét, egészség és siker vár a tanítványra, és hogy ha mégis beteg vagy szegény, akkor nem hisz eléggé — mert ezt is prédikálják ezek a tévtanítók. A Szentírás nem tud ilyenről.
2. Tud viszont arról — és ez a második fejezete a mai elmélkedésünknek —, amiről Pál apostol különösen utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levélben, részletesen ír lelki gyermekének és a szolgálatban utódának, hogy felkészítse őt arra, hogy diadalmasan megállja helyét a szolgálatban. Ezt olvassuk: „Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, (…) üldöztetéseimnek, szenvedéseimnek. (…) Milyen üldöztetéseket viseltem el, és mindegyikből megszabadított az Úr! De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják. A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve. De te maradj meg abban, amit tanultál…” (2Tim 3,10-14)
Majd később ezt írja neki: „Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (4,5) Mindvégig végezni a Krisztustól kapott szolgálatot, és azt betölteni, vagyis elvégezni, egyebek közt azt is jelenti, hogy szakadatlanul bajokat elszenvedni. Aki így is vállalja, az meg fogja tapasztalni azt, amiről itt Pál diadalmasan bizonyságot tesz: „mindegyikből megszabadí-tott engem az Úr!” Aki így nem vállalja, az jobb, ha nem szegődik Krisztus nyomába, mert szakadatlan csalódások érnék.
Amikor az apostoli munkáról, egyáltalán a lelki szolgálatról ír az apostol, akkor is azt írja Timóteusnak: „Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.” (2,3) Vele együtt vállalni a szenvedést. „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.” (l,8) Mint a szolgálat a legtermészetesebb velejárójáról beszél a Krisztusért vállalt szenvedésről. Ezt a levelet Pál a börtönből írja Timóteusnak. Azt olvashatjuk a sorok között, hogy számolj azzal, édes fiam, hogy rád is efféle vár. Ez ne rettentsen vissza, készülj fel rá. Ne lepődjél meg, ha különböző szenvedések jönnek. Ne tántorítson el soha a Krisztustól, ez vele jár a szolgálattal. Nem lehet más a tanítvány útja, mint a mesteréé.
A mi Mesterünk és Megváltónk földi élete egyetlen tömény szenvedés volt. Lépésről-lépésre ezt kellett vállalnia, és vállalta, de kimondhatatlan áldás fakadt minden csepp verítékéből és véréből. Vállald tehát te is ezt. Járd végig azt az utat, amit szenvedések szegélyeznek. Ne felejtsd el, amit a későbbi szent írók gyakran mondtak: per crucem ad lucem = kereszten át jutunk el a dicsőségbe, szenvedéseken át vezet az út oda. Sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutnunk — mondta Pál az őt vigasztaló barátainak, amikor éppen megkövezték az egyik helyen. A célt kell nézni, nem azt, hogy közben milyen inzultusok érnek.
A Thesszalonikaiakhoz írott levélben egyenesen arról szól az apostol, hogy erre hí-vott el minket Jézus. Ezt olvashatjuk: „senki meg ne tántorodjék a mostani megpróbáltatásokban. Hiszen ti is tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve” (Károli így fordítja: erre hívattattunk el) (1Tessz 3,3).
Aki ezt tudja, és akiben tudatos az, hogy a Krisztusért vállalt szenvedések során van éppen Krisztus-közelben, sőt ezek egyre közelebb viszik a szenvedő Megváltóhoz őt, azoknak az embereknek ez a tény a fontos, s nem az, hogy közben és őérte mit kell szenvedniük. Ezért képesek arra — amire enélkül senki nem képes —, hogy akár örömmel vállalják ezeket a szenvedéseket.
A Zsidókhoz ír levélnek a címzettjei sokat kellett, hogy szenvedjenek Jézusért. Mint keresztyének a hitükért kellett, hogy szenvedjenek. Ilyen különös dolgokat ír nekik a levél szerzője: „Emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet állottatok ki. Mert egyrészt gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társaikká lettetek azoknak, akikkel ugyanez történt. A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. (…) Az igaz ember hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,32-39)
Akár még a vagyona elrablását, vagy a Krisztusért vállalt fogságot is örömmel tudja szenvedni az, aki tudja, hogy ki van mind e mögött, kinek a szenvedésében részesedik ezáltal. Annak a Krisztusnak, aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk. Csak egy a fontos: ez a szenvedés valóban a Krisztusért vállalt szenvedés legyen, és ne a magunk bűnei miatt.
Erről ír Péter apostol az elején felolvasott alapigénkben, amikor ismerve azokat, akiknek ír, és ismerve a maga szenvedéseit is, és az eközben tapasztalható lelki állapotot, olyan kedvesen szólítja meg őket. Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, — mert az éget, az fáj —, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. — Ezt előre lehet tudni, ezzel számolhattok. — Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért,— szinte idézi a Hegyi beszédet —, csak senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent. (1Pét 4,12-16, 19)
Nem az minősíti valakinek a hitét, hogy mennyit szenved Krisztusért. De ha Krisztus elkötelezett tanítványa, biztos, hogy részese lesz a Krisztus szenvedésének.
Ennek sokféle megnyilatkozása van. Lehet, hogy az lesz a szenvedése, hogy egyedül kell hívő emberként élnie egy nem hívő családban. Egy ilyen szempontból vegyes házasságban hívő és nem hívő kénytelen együtt tervezni, más-más szempontokat állandóan egyeztetni. Hívő diák egy mai kollégiumban: Iszonyatos próbatétel. Nem merek konkrétumokat mondani innen, hogy mivel jár ez a hívő fiataljainknak. Egy hívő ember nem hívő munkatársak között — mindent másként ítélnek meg. Mindennek más a jelentősége, a súlya. Amin az egyik nevet, a másiknak azon sírni lenne kedve, és fordítva. Közös vállalkozásban nem hívőkkel: Néha kénytelen kilépni ebből a hívő fél, ha valóban Jézus tanítványa akar maradni. És akkor mit csináljon helyette, hova menjen, és mihez kezdjen?
Innen elkezdve egészen odáig, hogy Indonéziában élő keresztyén testvéreinkre ezekben a napokban is rájuk gyújtják a házaikat. Amikor összejönnek istentiszteletre, kö-rülveszik a kis templomot és felgyújtják, vagy felkoncolják őket. Kínában és más ázsiai országban válogatott hátratételekben és szenvedésekben van részük azoknak, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltó-juknak vallják. Lehet az ilyesmi ellen tiltakozni, fel lehet háborodni, vagy tehetetlenül, keserűen bele lehet törődni, vagy: el lehet fogadni. És ez a harmadik, amiről a mai igénk még szól.
3. Mit jelent az: elfogadni a szenvedéseinket? Vagyis mi a hitnek a szerepe a szenvedő ember életében? Ábrahámot nevezi az Újszövetség a hívők atyjának. Nézzük meg egészen röviden az ő példáján, mit jelentett az, hogy ő hitt az Úrnak, és ez igazságul tulajdoníttatott neki?
Ábrahám nem magától határozta el, hogy hinni fog Istennek, hanem Isten szólította meg őt, és az ő hite az Isten megszólítására adott válaszában mutatkozott meg. Az Isten megszólítására adott pozitív válasz: a hit. A hitnek a forrása tehát soha nem bennünk van, akiket megszólít Isten, hanem Őbenne, a megszólító Istenben. De az ő megszólítására adott pozitív válasz soha nem csupán valami kegyes érzület, hanem nagyon is konkrét engedelmesség. Ábrahám otthagyott mindent és elindult egy ismeretlen úton, amire őt Isten hívta. Ezt jelentette az, hogy ő hitt. Egészen gyakorlati mindig Isten megszólítása is és egészen gyakorlati módon viselkedik az is, aki arra pozitíven válaszol. Isten ehhez a megszólításhoz mindig csodálatos ígéreteket is mellékel. A továbbiakban hinni azt jelenti, hogy ezekről az ígéretekről nem feledkezik meg a hívő. Akkor sem, ha a tények, a tapasztalatok ellene mondanak annak, mint ahogy Ábrahám esetében is.
Mit jelentett tehát, hogy Ábrahám hitt? Azt, hogy döntött. Úgy döntött, hogy Isten szava igaz, neki szól, és ő annak megfelelően jár el. Elindult és ez egy új életformát jelentett a számára. A hit tehát azt jelenti: döntök egy életforma vállalására. Nem nekem jutott eszembe, nem a környezetem tanácsolta, sőt a jóakaróim mind lebeszélnének róla, de miközben Isten igéjét, megszólítását hallgattam, Ő engem bizonyossá tett arról, hogy ez az Ő megszólítása, munkálta bennem a hitet, én igent mondtam rá, és elindulok. Döntés egy életforma vállalására. A Krisztusban való hit: Krisztus mellett való döntés egy Krisztus-ellenes világban, a krisztusi életforma vállalására. Ami ma is ugyanolyan idegen ettől a világtól, mint volt akkor, amikor Megváltónk emberi testben itt járt a földön.
Márpedig a krisztusi életformával együtt jár mindig a szenvedés is. De együtt jár a többi szenvedő szenvedésének az enyhítésére való törekvés is. Ezt a szenvedést vele együtt, ahogy a Biblia mondja: Krisztussal együtt vállalja és hordozza a hívő. Érdekes módon a hangsúly a hívők esetében mindig ezen van. Nem azon, hogy szenvednem kell, hanem azon, hogy Krisztussal együtt kell vagy lehet szenvednem. Vele együtt részesülök a szenvedésben és az Ő szenvedéseinek a javaiban is.
Ezért képes az ember akár még örömmel is szenvedni, mert bízik abban, akivel együtt szenved, mert látja ennek az értelmét, látja a határát is — hiszen itt arról van szó, hogy vele együtt örvendeztek majd az Ő dicsőségében —, és mert az életét mégsem a szenvedés jellemzi vagy tölti ki, hanem Krisztus jelenti számára az életet. Úgy ahogy Pál írta: „Mivel nekem az élet Krisztus.” Ezért tudja elfogadni a vele járó szenvedéseket is a sokféle áldás és öröm mellett.
Egészen más elfogadni, mint beletörődni. Aki beletörődik, az tehetetlenül tudomá-sul veszi a változtathatatlant: szenvedni kell. Aki elfogadja, az személyes kapcsolatban van valakivel, akivel nagyon jó együtt lennie, akivel együtt még szenvedni is kész. Aki előbb elfogadott minket és úgy fogadhattuk el mi Őt, és vele együtt aztán bármit.
Látom azokat, akik hittel fogadják el Istentől az életük terheit, próbáit, szenvedé-seit, hogy mennyire másként hordozzák azokat. Annak is hordoznia kell, aki nem fogadja el, csak annak sokkal nehezebb. Mint amikor két embernek vinnie kell ugyanakkora súlyt, az egyik legszívesebben ledobná, állandóan tiltakozik ellene, mondjuk, ha a vállán van, rángatja alatta a vállát, keresi, hova lehetne ledobni, de tudja, hogy nem lehet. A másik meg aláigazítja a vállát, igyekszik minél kényelmesebben elhelyezni. Ugyanúgy izzad, ugyanúgy kapkodja a levegőt, de tudja, hogy meddig kell azt vinni, meg látja, hogy van értelme vinni. És főleg szereti azt, aki rátette ezt a súlyt. Egészen más ugyanaz a súly a hordozás közben.
Egészen másként ápolja a fogyatékos gyermekét egy életen át az, aki ezt megharcolja, és Istentől fogadja el. Másként gondozza a lebénult házastársát. Másként hordozza az öregséggel együtt járó tehetetlenséget és sokszor céltalanságot. Másként hordozza magában a gyógyíthatatlan betegséget. Egészen másként hordozza az egyedüllétnek a terhét. Másként hordozza a szerény anyagiakat, vagy azokat a körülményeket, amikről felismerte, hogy Isten tette őt azok közé. Még mosolyogva is képes hordozni. Nem úgy, hogy megjátssza magát, mert ez az öröm sokkal mélyebbről fakad: a Krisztussal való közösségből. Mert az ilyen ember a Krisztussal való közösségben hordozza ezeket a terheket is.
Ez az, amiről fogalma sincs a világnak, az Isten nélkül élő és gondolkozó embernek. Ezeknek a Krisztus-tanítványoknak is nehéz a szenvedés. Ők is azt mondják: jobb lenne, ha nem lenne. Ők is megtettek mindent azért, hogy megpróbáljanak változtatni rajta — nem mindenbe beletörődő, bólogató emberek ezek, de amikor felismerték vagy azt, hogy ez a Krisztusért vállalandó szenvedés, vagy azt, hogy ezzel Isten akar engem formálni és elfogadják tőle, onnantól kezdve egészen más lesz a súlya, mert hittel hordozzák. A hit pedig döntés egy életforma vállalására. Nemcsak alkalmi terhek elfogadására, egy életforma vállalására. E mögött a döntés mögött egy személy van. Előbb azt a drága személyt, a megváltó Krisztust vállalta a hívő, aki még ezt megelőzően vállalt bennünket.
Kívánom, hogy mindnyájan tapasztaljuk meg, hogyan minősülnek át a terheink, a szenvedéseink, a veszteségeink, a tartósan hordozandó próbák is, meg a hirtelen reánk szakadó megpróbáltatások is ebben a Krisztussal való közösségben. Ez a közösség nem akkor jön létre, ezért fontos, hogy már előtte igazán lelki, hitbeli közösségre jussunk Jézussal, hogy amikor jönnek ezek a próbák, terhek, veszteségek, akkor már készen legyünk ezeknek a fogadására és hordozására.
Pál apostol a Korinthusiakhoz írt második levélben a korinthusiak provokatív kényszerítésére felsorolja, hogy milyen súlyosabb szenvedéseket kellett Krisztusért és az evangéliumért elhordoznia. Ő maga is szégyelli magát, a végén azt mondja: bolond lettem, hogy ilyeneket írok, de hát ti kényszeríttettetek rá. Mindennek a szörnyű sorozatnak a végén azt mondja: „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4)
Egyszer valakinek idéztem ezt, aki akkor még távol állt Istentől és azt mondta: ne haragudjon, ez az ember vagy bolond volt, vagy hazudik. Mert ennyi szenvedés után nem lehet ezt leírni, hogy tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok és éppen örömmel. Mert az, hogy csordultig van, azt jelenti: másnak is jut belőle.
Vagy bolond, vagy hazudik, — vagy: ismeri Jézust, és a vele való szoros közösségben szenvedte el mindazt, amit elszenvedett, és ennek a közösségnek ezek a szenvedések nem ártottak, hanem még mélyí-tették és erősítették a Krisztushoz való tartozását, és így mindennek egészen más lett a súlya.
A Filippi levélben, amit Pál apostol a börtönből írt, betegen, mindenkitől elhagyottan, sokféle nélkülözés közepette, mintegy zenei téma vagy főtéma, végighúzódik ez: örülök az Úrban, ti is örüljetek az Úrban, örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek … De mivel kezdődik ez a levél? Amikor röviden tudomásukra hozza, hogy lehet, hogy hamarosan kivégzik, akkor azt mondja: „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség!” (Fil 1,21) Csak jól járok, ha kivégeznek, vége a szenvedésnek, s még közelebb kerülök Krisztushoz. De azért nem lesz öngyilkos, mert vállalja tovább. Azt mondja: ha kiengednek, megyek hozzátok és szolgálok közöttetek. De mivel nekem az élet Krisztus… ezért képes még a szenvedések között is örülni, másokat vigasztalni, mert tele volt vigasztalással. Nem akkor kapkodott egy kis vigaszért, amikor rázúdultak a szenvedések, hanem előtte már megtelt a szíve a Krisztusban kapott vigasztalással, bizonyossággal, reménységgel, tartással. Amikor éppen ezekre volt szükség, volt hova nyúlnia.
Ezért fontos, hogy folyamatos és folyamatosan megerősített kapcsolatunk legyen a mi Megváltónkkal. Egyáltalán létrejöjjön ez a kapcsolat, összekössük az életünket vele, és vele járjunk. Amikor jönnek a szenvedések akár Őérette, akár egyébként, akkor legyen hova nyúlnunk, és elmondhassuk: tele vagyok vigasztalódással. Nagy szükségem van most vigaszra, mert jobbról, balról rúgnak, ütnek, vágnak, elveszítek mindent és mindenkit… — azt írja az apostol a Timóteusi levélben: már csak Lukács van mellettem, mindenki más elpárolgott a bajból, és mégis öröm és reménység van a szívében.
Hadd fejezzem be néhány olyan mondattal, amit szintén a Korinthusiakhoz írt második levélben olvasunk: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” (2Kor 1,3-6)
Itt jut el a hívő oda, hogy már nem az harsog az ajkán örökké: miért, Uram, hanem az, amit Jézus mondott: igen, Atyám! Ez a hívő igazi Isten-ismerete. Ettől van messze mindaz, aki csak azt tudja mondani: miért engedi, miért nézi, miért éppen én, miért éppen ez a szenvedés, miért éppen most… és ki nem fogyunk belőle. Magunktól, a magunk harsogásától nem halljuk meg az Ő csendes válaszát. Aki eljut az Ő igazi megismerésére, így a benne való hitre, és tőle fogadja el, az ki tudja mondani Jézussal együtt: igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. Az a temérdek energiája, ami a miértekben elfolyik, így megmarad nemcsak a maga terhének derűs hordozására, hanem arra, hogy másokat is vigasztaljon ugyanazzal a vigasztalással, amivel Krisztus vigasztalt meg minket.
Próbáljuk ki, hogy minősülnek át a terheink, szenvedéseink ebben a Krisztusban való közösségben!

Két héttel ezelőtt arra a kérdésre kerestük a Szentírás válaszát, hogy miért van olyan sok nyomorúság és szenvedés a földön. Miért engedi és nézi Isten mindezt? Láttuk, hogy semmi alapunk nincs Őt felelősségre vonni ezért, hiszen mindez a sok baj, a mi ellene való lázadásunk egyenes következménye. Mi hagytuk ott Őt, és így Őnélküle csak ilyen világot tudunk létrehozni, amelyikben folyik a könny és a vér. Amelyikben az egyik ember a másik farkasává válhat. Mi magunk vagyunk az oka annak a sok bajnak, ami megkeseríti az életünket.
Éppen azon kezdtünk el csodálkozni, hogy Isten hatalma és irántunk való szeretete viszont olyan nagy, hogy még ezt a sok bajt is kezébe tudja venni, és javunkra tudja fordítani. Sokféle értelemben igaz az, amit József a testvéreinek mondott, akik eladták őt rabszolgának, sőt el akarták pusztítani: ti gonoszt gondoltatok ellenem, az Isten azonban jóra gondolta azt fordítani. Ő annyira Isten, hogy képes jóra fordítani még a gonoszságot is, ami miattunk jött be ebbe a világba. Nem Ő akarta a szenvedést, de a szenvedés is eszköz lehet az Ő kezében a mi javunkra.
Éppen ezért ha bármi rossz történik velünk, a hívő ember első kérdése: Uram, mi a célod ezzel, mit akarsz elérni így az életemben?
Ma erre az egyetlen kérdésre keressünk választ a Bibliából: mi mindenre használja fel Isten a szenvedéseket az életünkben. Négy olyan egyszerű tényt szeretnék említeni, amikről szól a Szentírás is, és amikkel találkozunk a hétköznapi gyakorlatunkban is.
1. Az első, amiről alapigénk is szól, hogy Isten a szenvedések során leplezi le leginkább, hogy mi lakik a szívünkben. Hogy kicsoda valójában egy ember, az mindig akkor derül ki a legegyértelműbben, amikor valami méltánytalanság érte, amikor megalázták, amikor valami fizikai vagy lelki fájdalmat kell elviselnie, vagy váratlanul egy nagy veszteségről kell értesülnie. Kicsit közönségesen nyugodtan mondhatjuk: hogy mi van a szívemben, az akkor derül ki, ha rálépnek a tyúkszememre.
Ezt ennél sokkal szebben így olvastuk alapigénkben: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben…”
Isten a pusztába viszi olykor az Ő népét. Kietlen, mostoha körülmények között kell járniuk Isten gyermekeinek, hogy kiderüljön: mi van valójában a szívükben? Mert olyan technikára tettünk szert a képmutatás terén, olyan sok álarcot függesztünk fel az előszobai fogasra, és a szükségnek megfelelően rakjuk azokat magunkra, hogy ha valóban el akarunk jutni igazi önismeretre, akkor ezeknek az álarcoknak le kell hullaniuk. Az igazi arca egy-egy megrázkódtatás során derül ki minden embernek. Az vagyok-e valójában, aki a szenvedéseim közepette vagyok. A szív mélyéről akkor jönnek fel az indulatok, amikor valami ütés éri az embert. Valóban úgy van: a mézes üvegből, ha összetörik is, édes méz folyik, mert az volt benne. Vajon mi folyik belőlünk, amikor törögetnek vagy összetör bennünket valami?
A lelki fejlődésünk miatt fontos tudnunk, mi van a szívünkben. Csak akkor tud továbblépni valaki, ha tudja, hol áll és miért áll még csak ott. Igaza van Jeremiásnak: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti meg azt? Mi sem ismerjük igazában a saját szívünket, de egy-egy megpróbáltatás felszínre hozza a rejtett vagy rejtegetett dolgokat is. Megszoktuk, hogy látszani akarunk, Isten pedig az akarja: legyünk. Először azok, akik valójában vagyunk, s váljunk egyre inkább olyanokká, akikké Ő akar formálni bennünket. A szenvedések tehát leleplezik, hogy mi van a szí-vünkben, és ez nagyon fontos.
Amikor az Úr asztalához készülünk jó lenne, ha ott lenne mindannyiunk szívében ez az imádság: Uram, igédben megígérted, hogy világosságra hozod a sötétség dolgait és megjelented a szívnek tanácsait. Hozd világosságra bennem is mindazt, ami még sötétben van, s segíts világosságban járni, sőt másoknak is világítani. Ha ez csak próbatételek árán megy, még akkor is.
2. A másik haszna a szenvedésnek az, hogy ilyenkor éli át az ember igazán, mennyire rászorulunk Istenre. Amikor viszonylag jól megy a dolgunk, nagy a kísértése annak, hogy elbizakodunk. Sok mindent természetesnek, magától értetődőnek tekintünk, vagy magunknak tulajdonítjuk azokat a dolgokat is, amik pedig Isten naponkénti ajándékai, amiket nem érdemlünk meg, de Ő mégis adja szeretetéből.
Az ember hozzászokik ahhoz, hogy tulajdonképpen viszonylag ügyes vagyok, jól használom a képességeimet, s eszünkbe sem jut: mindezt Istentől kaptuk ajándékba. Megszervezzük az életünket, még eredményeket is érünk el. Bírjuk a munkát, olykor má-sokat is meg tudunk előzni. Bizonyos előrehaladás, fejlődés, anyagi vagy egyéb növekedés van az életünkben. Megy itt minden a maga módján.
S elég egy kicsi baleset, vagy egy magas lázzal járó betegség, vagy az, hogy egy megszokott mozdulatnál becsípődik egy idegszál, és a magabiztos felnőtt olyan lesz, mint egy tehetetlen kisgyerek, aki még egy pohár vizet sem tud hozni magának, sőt még meginni sem tudja segítség nélkül.
A szenvedés mindig megaláz, kicsivé tesz, pontosabban: tudatosítja bennünk, milyen kicsik vagyunk. Milyen az, ha a nagy Isten megvonja tőlünk az Ő ajándékait, amiket nem tekintünk ajándéknak, hanem természetesnek vesszük. Ha csak átmenetileg vagy részlegesen is megvonja az egészséget, a fizikai erőt, a szellemi frissesé-get, vagy a mozgásunkban megszokott szabadságot. Kell ez nekünk, hogy lássuk, mennyire rá vagyunk utalva Istenünkre, hogy tudjunk egyre jobban benne bízni, és annak lássuk Őt is, aki, aki a világmindenség ura, aki a mi ajándékozó Atyánk és törődik velünk személy szerint külön-külön. Így tanuljuk meg, hogy erősen és egészségesen is tudjuk Őt dicsőíteni, és a nyomorúságban is tudjuk Őt dicsőíteni. Nem azért, mert nyomorúságot adott ránk, hanem azért, mert Ő attól függetlenül, hogy mi milyen helyzetben vagyunk, ugyanaz. Tanuljunk meg bízni benne, egyedül tőle várni, és egyedül neki megköszönni mindent.
A szenvedés tehát tudatosítja ezt a rászorultságunkat, és ennek sok haszna van.
3. A harmadik, ami egészen nyilvánvaló: a szenvedéseinknek jellemformáló erejük is van. Sokszor elfelejtjük, hogy a sorsunk sok tekintetben a jellemünktől függ. Az igazi gazdagsága egy embernek, ha megedződött, egyértelművé vált, tiszta, s folyamatosan izmosodó jellem. Lehet valakinek sokféle gazdagsága — az élet kritikus helyzeteiben esetleg az egésszel együttvéve sem megy semmire, ha nincs ilyen jelleme. Márpedig ez a jellem a nehézségek legyőzése által, és a mostoha körülményekben megmutatkozó kitartás, állhatatosság által erősödik. Aki tud tűrni, várni, lemondani, annak van igazi lelki gazdagsága.
Szomorú, hogy ez a minket körülvevő társadalom világszerte egyre inkább direkt küzd a jellemformáló hatások ellen. Megdöbbentem azon, hogy még az egyházakban is a fiatalok védve vannak sok olyan hatástól, ami igazán erős jellemű emberekké alakítaná őket. Olyan eszement módon felértékeltük a kényelem, a komfort-érzés értékét, hogy alárendelünk ezeknek mindent. Így nő fel aztán lelkileg, szellemileg kiskorú nemzedék, amelyik nem bírja a terhelést, amelynek tagjai könnyen feladják a harcot, megrémülnek a legkisebb kényelmetlenségtől is. Összeroppannak, ha egy közepes veszteség éri őket, és képtelenek tartósan terheket hordozni, egy bizonyos célért áldozatot hozni. Természetessé válik, hogy most akarom jól érezni magamat. Én akarom jól érezni magamat. Az ilyen emberek, ha egy kis kudarc éri is őket, vagy szerelmi csalódást kell megismerniük, vagy váratlan betegség jön, vagy történik a családban egy gyászeset — ahogy mondani szokták — padlóra kerülnek, megreccsennek, kiborulnak, sőt: az öngyilkosság gondolatával foglalkoznak. Nincs belső tartás, nincs edzett jellem. Nincsenek olyan értékek, amiknek alárendelnék mindazt, ami kiborítja őket.
Isten éppen a szenvedésekkel akarja az övéit ilyen edzett jellemű, teherbíró emberekké formálni, akik nemcsak a maguk terheit bírják derűsen, hanem mások terhét is képesek hordozni.
4. Végül azt szeretném megemlíteni, amit a másik, az elején olvasott igénk hozott elénk. Van abban egy csodálatos jelzős szerkezet. Azt írja Péter apostol a sokat szenvedő keresztyéneknek: titeket Isten hatalma őriz és most, ha megszomorodtatok is különféle kísértések, próbatételek között, a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor is méltónak bizonyul a dicséretre.
Lépten, nyomon látom, hogy a sokat szenvedett keresztyéneknek van kipróbált hitük. Sokféle hitről tud a Szentírás. Ez, hogy hiszek Istenben, még jóformán semmit nem jelent. Mert tisztázni kell ilyenkor, mit ért hiten az illető, ki az az Isten, akiben hisz. Tényleg az-e, aki nekünk magát kijelenti, és mi következik abból, hogy hisz Istenben. Ez nem elmélet, ez gyakorlat. A Szentírás beszél az úgynevezett észhitről, amikor valaki sok mindent tud, nagy feje van, de a szívéig nem szivárogtak le ezek a hitigazságok. Ezek csak elméleti igazságok, és semmit nem jelentenek a számára az élet kritikus helyzeteiben.
Jézus részletesen szól az ideig való hitről, amit hasonlít ahhoz a maghoz, amelyik a földbe hull, kikel, de nem tud gyökeret ereszteni, mert a pici humuszréteg alatt mindjárt kövek vannak, és elsül. Azt mondja: ezek azok, akik az igét hallgatják, — eljönnek ilyen helyekre, mint mi is mindnyájan, ahol hangzik az ige, még a Bibliát is előveszik néha —, örömmel fogadják, de nincs bennük maradandó helye, mert amikor megpróbáltatást kell szenvedni az igéért, elfordulnak. Egy ideig hisznek — olvassuk —, s megpróbáltatás idején elfordulnak. Van ideig való hit.
De van kipróbált hit is. Mi jellemzi ezt a kipróbált hitet? Az jellemzi, hogy soha semmi nem tudja elszakítani Istentől az ilyen embert. Soha semmi nem fordíthatja őt szembe szerető Istenével. Maga az Ördög sem tudja szembefordítani Istennel. Jóbbal megpróbálkozott az Ördög, és nem sikerült neki, mert kipróbált hite volt. Az ilyen ember minden körülmények között ragaszkodik ahhoz az Istenhez, akit már megismert. Ezért fontos az, amiről két héttel ezelőtt szó volt, hogy igaz, hiteles, helyes Isten-ismeret nélkül nincs olyan hit, amelyik az embernek egy életen át erőt ad és áldássá teszi mások számára is. Ismernünk kell Istent!
Nos, akik igazán megismerték Őt, azok tudják, hogy Isten szeretetének a bizonyítéka nem az lenne, ha a hívőket megőrizné minden bajtól. Mert ugye e mögött a keserűség mögött: hogyan engedheti ezt meg Isten, ez van. Isten szeretetének a bizonyítéka az, hogy elküldte hozzánk Jézust és meghalt helyettünk Jézus a kereszten. Ez egy életre meggyőzően bizonyítja a hívőnek, hogy Isten szeret minket.
Csak két mondatot hadd olvassak a Szentírásból ennek a szemléltetésére: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,8) „Abban nyilvánul meg az Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa.” (Jn 1. lev. 4,9)
Az, hogy Jézus eljött és a kereszthalált helyettünk elszenvedte, bizonyítja, hogy Isten szeret. Aki ebben bizonyos, az nem esik kétségbe akkor sem, amikor a szenvedések viharai megrázzák az életét. Lehet, hogy sokszor nem érti ő sem, miért kell szenvednie, hogy miért akkora veszteséget elszenvednie, miért éppen ő, miért éppen így, miért éppen akkor, és miért ennyire, és nyüszít a hívő is szenvedései között, és kiált Istenhez szabadulásért. Egy dologban azonban nem lehet megingatni a kipróbált hitű embert: meg van győződve arról, hogy Isten szeret, Isten jó, Isten tudja, hogy mit csinál, Isten tudja, milyen nehéz nekem a szenvedések között, Isten ismeri a teherbíró képességemet, és nála már készen van a szabadítás.
Ezt jelenti a kipróbált hit.
Aki nem így tudja a szenvedéseit hordozni és ebben a világban a temérdek nyomorúságot nézni és amin lehet, azon segíteni, annak még nincs kipróbált hite. Viszont Isten éppen szenvedéseink során edzi és tisztítja hitünket, hogy egyre inkább ilyenné váljék.
A kipróbált hitű ember egészen bizonyos abban, amiről Pál apostol így ír: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbálni, mint elszenvedhetitek, sőt a megpróbáltatással együtt a szabadulást is elkészítette, hogy elszenvedhessétek.” (1Kor 10,13)
Miközben a nyomorúság közepén vagyok és szenvedek, tudhatom, hogy ennek Isten már a végét is időzítette, nála készen van a szabadítás. Nem az Isten háta mögött szenvedek. Megvan a célja ennek, és jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. És mi lesz az Ő szabadítása? Nem tudom. És mikor következik be? Nem tudom. És hogyan fogja végrehajtani? Nem tudom. Akkor mit tudok? Azt tudom: hű az Isten. Szá-míthatok rá. A kipróbált hívőnek ez elég.
Érdemes mérlegre tenni a hitünket. Így tudjuk-e fogadni azokat a próbákat, amik érnek minket? Így tudjuk-e erősíteni egymást családon belül, ismeretségi körön belül? Így tudunk-e erőt közvetíteni szenvedő testvéreinknek? Az ilyen ember élete dicsőíti Istent. Mint ahogy Jóbnak, a nagy szenvedőnek is így dicsőítette. Az ilyeneket tudja Isten használni mások erősítésére is.
Pál apostolnak megígérte Jézus, hogy Rómában is hirdetni fogja a róla szóló örömhírt. Az a hajó, amelyiken fogolyként viszik az apostolt Rómába, viharba kerül, és minden jele megvan annak, hogy ott lelik halálukat az emberek a hullámsírban. Napok óta már nem is esznek, hiszen a halála előtt minek egyék az ember. S akkor Pál egy reggel előáll, és azt mondja: ide figyeljetek, hamarosan zátonyra futunk, és úgy kell kiúsznunk. Ehhez erő kell, úgyhogy egyetek. Jó példát adva mindjárt megtöri a kenyeret és ott a szemük láttára eszik. Elmondja, honnan veszi ezt. Az éjszaka mellém állt az Istennek egy angyala, akinek én szolgálok, és azt mondta: ne félj, Pál, neked Rómába kell jutnod, és teéretted mind a kétszázhetvenhat embert megmentem. A hajó összetörik, de ti életben maradtok, és előbb-utóbb megérkeztek oda. Ehhez tartsátok magatokat.
Egy ember, aki bilincsbe van verve, mégis ő a legszabadabb ott, mert ragaszkodik Istenéhez, mert ismeri Őt, érti Őt, beszédes kapcsolatban van vele, szereti azokat, akikkel össze van zárva, a halálukra készülnek, és tartja a lelket bennük. Az ilyeneket tudja használni Isten.
A 91. zsoltárban ennek a feltételét is elmondja a mi Urunk. Azt mondja: „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.” Mindezeknek az ígéreteknek a világos feltétele ez: ha ragaszkodik hozzám. S mivel ragaszkodik hozzám, ezért vele vagyok a nyomorúságban, kimentem abból, megdicsőítem magamat és megszabadítom őt.
Jó lenne, ha így néznénk ezentúl a bennünket ért mindenféle rosszra. Isten azokról tud, és fel akarja használni a mi lelki erősödésünkre.
Szabad imádkoznunk azért, hogy minél előbb érjen véget minden megpróbáltatás, de el ne felejtsük, hogy Isten a próbák között leplezi le igazán, mi van a szívünkben. A próbák között éljük át, mennyire rá vagyunk utalva az Ő kegyelmére, és mennyire nem természetes az a sok jó, amit ad nekünk folyamatosan. A próbák között edzi a jellemünket, hogy legyen elvehetetlen kincsünk, ami túlél és kibír mindenféle megpróbáltatást és változást. A próbák során lesz kipróbálttá a hitünk. Nem csak hiszékenység, meg hiedelem, meg olyan általános Isten-hit, ami semmit nem segít rajtunk, amiről senkinek sem merünk és tudunk bizonyságot tenni, senkit sem vezetünk Őhozzá, hanem kipróbált hit, amikor valaki elmondhatja: tudom, kinek hittem, és ezt meg is tudom fogalmazni és odaállok a nyomorúságban levők mellé és tartom bennük a lelket, Isten általam, vagy — mint Pál esetében — érettem másokat is megszabadít.
Ha a szenvedések hasznáról van szó, akkor semmiképpen nem feledkezhetünk el arról, aki itt járt ezen a földön, egyedül összehasonlíthatatlanul többet szenvedett, mint mi mindnyájan együttvéve. Mert vállalta mindannyiunk, minden Isten elleni lázadásának az igazságos büntetését, és testében-lelkében elszenvedte Istennek a bűn elleni igazságos haragját. Akit összevertek és keresztre szögeztek, de még ott a kereszten is azokat mentegette (minket), akik odajuttattuk.
Nem feledkezhetünk el Jézus Krisztus szenvedéséről annál is inkább, mert a megterített úrasztala is az Úrnak halálát hirdeti. Az Ő szenvedésének van ezen a világon a legnagyobb haszna. Mindannyian élhetünk ennek a gyümölcseiből.
Szeretném kérni, hogy vegyük elő még ma az Ézsaiás könyve 53. részét és nyugodtan olvassuk végig. Egy-két mondatot gyakran idézünk ebből. Jézus szenvedésének a hasznáról szól ez. Olvassuk el úgy, hogy minden szónál megállunk. Minden szót a maga udvarával együtt próbálunk megérteni, közben imádkozva azért, hogy a Szentlélek világosítsa meg az értelmünket. Mi is a haszna a mi Megváltónk szenvedésének. Mert a mi betegségeinket hordozta, és a mi fájdalmainkat viselte. A mi bűneinkért adatott halálra. Az Ő haláláért nyílt meg előttünk újra a mennyország kapuja. Egyedül az Ő halálos szenvedéséért kaphatunk minden bűnünkre bocsánatot és minden büntetés alól feloldozást. Egyedül az Ő szenvedése volt elég ahhoz, hogy Isten kiszabadítson minket a kárhozatból, és megajándékozzon az örök élettel. Az Ő szenvedésének a haszna bátorítson minket arra, hogy a mi ehhez képest sokkal kisebb szenvedéseinknek is van hasznuk. Engedjük, hogy Isten hasznunkra fordítsa azt.
Van egy szép énekünk, amelynek a szerzője nem beletörődik a szenvedéseibe, hanem ezzel a reménységgel fogadja el azokat Istentől, és kéri, fordítsa hasznára mindazt.

Mint Isten akarja, legyen, Szent az ő végezése.
Kész segítségükre megyen, Kik benne bíznak végre.
Inségekből, Kegyelméből Megsegít, sújt mértékkel:
Ki benne bízik, nem esik szégyenbe, és nem vész el.

Az Úr vígságom s reményem, Bizodalmam s életem,
Mint akarja, mind úgy légyen. Megnyugszik abban hitem.
Igaz szava: hajam szála Nála számba vétetett,
Vigyáz, őriz, sem tűz, sem víz Nékem hát kárt nem tehet.
(271,1-2)

Gyakran kérdezik az emberek: miért van annyi gyűlölködés, nélkülözés, háború ezen a világon? Miért történhet ilyesmi, amiről itt is olvastunk, hogy valaki vérfürdőt rendez, népirtást rendez, hogy egy torony vagy bármi más rádől ártatlan emberekre, s azok elpusztulnak? Aztán élesedik a hang, és így változik a kérdés: miért engedi az Isten, hogy annyian éhezzenek ezen a világon, hogy gyermekek betegen szülessenek, hogy olyan sok tragédia és természeti katasztrófa történjék? Miért lehetséges, hogy tizennégy évesek különös kegyetlenséggel megölik a kortársukat, hogy egy nagy folyóból minden életet ki lehet pusztítani, hogy emberek százai veszítik életüket folyamatosan a csodálatos technika és a büszke tudomány világában repülőgép szerencsétlenségekben, hogy élő csecsemőket találnak kukában és WC-ben?
Hol van Isten, amikor ilyenek történnek? Miért nézi, vagy miért engedi? Vagy bizonyos helyzetekben Ő is tehetetlen? Vagy talán nincs is? Mit tanít a Szentírás erről?
Három bibliai igazságot szeretnék ma elmondani, és megérkezünk majd Jé-zus Krisztus most hallott szavaihoz.
1. Az első: aki ilyeneket kérdez, az nem ismeri Istent. Mert e mögött a kérdés mögött nem ártatlan kételkedés van, hanem tudatlanság. Ezek az emberek önmagukhoz hasonlónak képzelik el Istent, és ezért megpróbálják Őt felelősségre vonni. Ilyen Isten pedig nincs, akit mi felelősségre vonhatunk. A magát kijelentő, a valóban létező, az egyedül élő, mindenható Istent az ember soha nem ültetheti a vádlottak padjára, és nem kezdhet el ítélkezni felette. Mihelyt ezt megkísérli, azonnal ő válik vádlottá, rajta kér számon Isten sok mindent, és őt ítéli el az Ő igazsága szerint.
A valóban létező Isten, aki nem a mi fantáziánk szüleménye, ennek a világnak teljhatalmú, szuverén ura, aki mindent úgy cselekszik, ahogyan jónak látja, és Ő mindig mindent jól cselekszik, mert mindent az Ő legkedvesebb teremtményének, az embernek a javára tesz. S minél jobban megismeri Őt valaki, annál világosabban látja ezt, s annál jobban meg lesz győződve erről.
Egy sokat szenvedett ember, akinek az imádságából most énekeltünk néhány mondatot, nagy erővel tett bizonyságot erről.
Wilhelm Busch a német igehirdető írja le egy helyen, hogy a két háború közti viharos években becseppent egyszer egy gyűlésre. Kicsit elkésett, már elkezdődött a gyűlés. Az előadó felismerte őt, és megszakítva előadását, lecsapott rá. Íme, itt egy pap. Na, jöjjön csak ide elő-re! Maga nyilván azt hiszi: van Isten. Hát, ha van, akkor nekem is meg kell majd állnom előtte. És ha én megállok előtte, akkor jól beolvasok neki, és megkérdezem tőle: hol voltál te, amikor ez meg ez — és sorolta a szörnyűségeket — történt a földön. Nem kellesz nekünk, menj el innen!
Mire Wilhelm Busch azt mondta: teljesen egyetértek. Ennek az istennek én is ezt mondanám. Csakhogy annak az Istennek, aki valóban létezik, ilyet nem lehet mondani. Mert ha maga megáll majd ez előtt az Isten előtt, akkor torkán akad a szó, és lehet, hogy Ő mondja magának: menj el innen! Döbbent csend lett a teremben.
Nos, az az Isten, akin mi számon kérhetünk bármit, akit mi felelősségre vonhatunk, az nem létezik. Az az Isten, aki valóban létezik, aki magát nekünk kijelenti, akit Jézus Krisztusban megismerhetünk, egészen más. És amikor valaki valóban megismeri ezt a valóban létező Istent, akkor nem ilyen kérdéseket tesz fel neki.
E mögött a kérdéssor mögött tehát hamis istenképzet van, ami nem felel meg a valóságnak. Márpedig nem Isten igazodik a mi elképzeléseinkhez, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk az Ő valóságához. Ez azonban még nem válasz az előbb feltett kérdések.
2. Miért történik ilyen sok szörnyűség ezen a világon, ha egyszer Isten jó, és állítólag Ő jónak teremtette a világot?
Akkor jutunk közelebb a helyes válaszhoz, ha megkérdezzük: mióta történnek ezek a szörnyűségek a világon? Hol kezdődött el ezeknek a sora? A Szent-írás szól arról, hogy nem így volt kezdetben. A teremtő Isten kezéből kikerült világban tökéletes harmónia volt, és jellemezte azt a világot ez a három B-betűs szó, amiről nem olyan régen hallottunk itt egy igehirdetést: békesség, biztonság, bőség volt. Ma éppen ez a három hiányzik leginkább a személyes életünkből is, a családból is, meg a nemzetközi színttérről is.
Isten ezt a gyönyörű világot az emberre bízta, akinek szabadságot ajándékozott. Az ember azonban visszaélt a szabadságával, szembeszállt teremtő Istené-vel és ő maga akart istenné válni. Ezzel mintegy felhúzott egy zsilipet, és reánk zúdult az önzés, a gyűlölködés, a kegyetlenség, és ennek következtében a nélkülözés, a betegségek, a könny, a vér, a gyász, a halál és a sokféle tragédia. Ezzel kezdődött a dolog, és mi már ebbe a világba születünk bele. Ez a világ nem tud másmilyen lenni. Isten nélkül az ember képtelen igazán szeretni. Csak félni tud és gyűlölködni, és emiatt sokféleképpen ölni. Nem Isten vert meg minket ezekkel a szörnyűségekkel, s főleg nem Ő tervezte ilyennek az életünket. Ő megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy szabadon dönthessen mellette vagy vele szemben.
Olyan félelmesen erőteljes az az ige az Ószövetségben, Isten ezt mondja az embernek: „Eléd adtam az életet és a halált, válaszd azért az életet.” Az ember a halált választotta. Vagy amikor az éden-kertben azt mondta:„Erről az egyetlen fáról ne egyél, ha mégis eszel, meghalsz” és itt a halál az Istentől való elszakadást jelentette. Az ember mégis evett, és most fel van háborodva, hogy beengedte a világba a halált, annak mindenféle velejárójával együtt. Pedig csupán annyi történt: érvényesült egy törvény. A bűn törvénye ugyanolyan, mint a nehézkedés törvénye. A sok baj nem Istennek a büntetése, Isten verése, hanem a mi lázadásunk következménye. Mint ahogy ha kilép valaki a nyolcadik emeleti ablakon az utcára, akkor lezuhan és összetöri magát. Ez nem Isten verése, ez egy törvénynek az érvényesülése, amely törvényt előre ismerhetett, még ha nem járt volna is iskolába, akkor is tapasztalhatta, hogy a tárgyak lefelé esnek valami miatt. Ez a törvény reá is érvényes, ha mégis kilép. Azt hitte, hogy őreá nem érvényes, vagy ebben az esetben nem érvényesül? Nem lehet mást felelősségre vonni, mint őt magát.
Ha szülők gondosan kioktatják gyermekeiket: ne menjetek ki a házból, mert veszély leselkedik rátok (és Jugoszláviában a közelmúltban sokszor volt erre példa, mert mindenütt akna lehet), és ha a szülők távollétében a gyerekek mégis megszöknek és kipróbálják, hogy hátha nincs akna, és felrobbannak, — nehéz a szülőt felelősségre vonni. Bezárhatta volna a gyerekeket, Isten azonban nem olyan atya, aki kényszert alkalmaz velünk szemben.
A tékozló fiú rettenetes nehéz helyzetbe került. Sok nyomorúságon kellett átmennie, az éhhalál szélén volt — ezt ő maga mondja. S ki volt ennek az oka? Nem az apja zavarta el otthonról. Ő akart elmenni, mégpedig minél messzebb. Ez volt az „értelmes” célkitűzése: minél messzebb otthonról. Elmehetett — és most ki az oka, hogy majdnem éhen hal? Az apja, vagy az ottani idegenek? A haverjai, akik csak addig voltak mellette, amíg fizette az italt? Ő maga az oka. Ki akart elmenni otthonról?
Igen ám, de az apja útját állhatta volna! Ad neki két nagy pofont és azt mondja: fiam, nem mész sehova, itthon maradsz, mert itt jó neked. Csakhogy Isten nem pofozkodik, és azt akarja, hogy mi önként válasszuk Őt. Vagy, ha nem, akkor érvényesül egy másik törvény: nélküle lejtőre lép az ember, és lejtőn a tárgyak egyenletesen gyorsulva lefelé mozognak, s a végén elpusztul az Isten nélküli állapot kiteljesedésében, a kárhozatban.
Amit azonban megfigyelhetünk éppen a tékozló fiú példázatában, hogy noha ő csinálta magának a bajt, mint ahogy az egész emberiség is, noha ő hagyta ott az Atyát, ahol életlehetősége volt, mégis az Atya szeretete utána nyúl. Oda is elkíséri, ahova nélküle megy, és olyan erős a vonzása, hogy hazahozza onnan, mielőtt még elpusztulna.
3. Itt szólal meg a harmadik gondolat, amit már Jézus mond a felolvasott igében, és ami nagy örömhír: Noha mindazt a temérdek bajt, ami miatt szenvedünk, magunk okoztuk magunknak, Isten mégsem hagyott magunkra minket. Nem mondja azt, amit mi szoktunk olykor közönségesen egymás fejéhez vágni, hogy: amit főztél, edd meg, — hanem kegyelmesen utánunk nyúlt. Jézus Krisztusban ide eljött a bajok közé, hogy innen minket kiszabadítson, és lehetőséget adjon arra, hogy újra hazatérjünk. És ebben az Ő hívogató munkájában felhasználja még ezeket a bajokat is.
Egyebek közt ez is mutatja az Ő hatalmát. Ő ura maradt annak a helyzetnek is, amit nem Ő akart, hogy előálljon. Amit a lázadásunk teremtett. Ő így is Úr e fölött a világ fölött. Megtörténhet sok gonoszság, de Ő még a gonoszt is javukra tudja fordítani azoknak, akik Ő-benne bíznak, és neki engednek.
A pásztorok azért használnak kutyákat, hogy ha egy bárány vagy tehén elkóborol a csordától, a nyájtól — és főleg a bárányok egyáltalán nem tudnak tájékozódni, szinte biztos, hogy elpusztulna, — akkor visszaterelje a nyájba a bárány érdekében. Ezek a kis tűhegyes fogú pulik néha bele is eresztik a fogukat az állatnak a hátsó lábába. Nem azért, hogy megsebesítsék, vagy ijesztgessék, hanem hogy megmentsék attól, hogy elvesszen és bajba kerüljön. A nehézségek, bajok, tragédiák Isten kezében ilyen terelő kutyákká válhatnak. Fel tudja használni még ezeket is a mi javunkra.
Jézus itt erről beszél, amikor ilyen furcsa módon értékeli ezt a két tragédiát. Jönnek hozzá felháborodva emberek, amikor egyszer Jeruzsálemben volt, és elmondják, hogy egy galileai csoport összeütközésbe került a római helyőrséggel. Pilátus erre vérfürdőt rendezett, a vérüket az áldozataik vérével elegyítette. Mi ennek a magyarázata?
Ezek az emberek gonoszabbak voltak a többinél? Isten csapása sújtotta őket valami miatt? Vagy miért engedi Isten, hogy ilyen Pilátusok diktátorkodjanak, és kegyetlenül vért ontsanak? És mi Jézus válasza? „Mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” Az ember egyelőre nem érti. Hol itt az összefüggés, és mennyiben válasz ez a feltett kérdésre?
Azután Jézus folytatja, és azt mondja: Vagy mit gondoltok, amikor a múltkor Siloámban ledőlt az a torony, tizennyolc embert maga alá temetett és ott lelték halálukat, azok gonoszabbak voltak a többinél, vagy ez Isten csapása volt? „Nem! Sőt, mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.”
Nem Isten akarja, hogy ilyen szörnyűségek történjenek. Az ember Isten nélkül csak ilyen világot tud teremteni. Isten szeretete azonban abban áll, hogy mint egy vészcsengőt, még ezeket a tragédiákat is felhasználja arra, hogy ha a szép szóra nem ébredünk fel halálos álmunkból, hátha felráz egy-egy tragédia, egy-egy katasztrófa. És ha nem ráz fel, akkor egyszer eljön az életünkben az a pillanat, amikor mi is ugyanúgy pusztulunk el.
Jézus tehát nem magyarázza meg az ilyen nyomorúságok okát, hanem rámutat ezeknek a céljára. Nem mentegeti Istent, de figyelmezteti az Isten nélkül élő embert, aki ezeket a szörnyűségeket okozza. Ha valaki erre a figyelmeztetésre odafigyel, az ébresztésre felébred, akkor fokozatosan eljut a helyes Isten-ismeretre, és helyesen fogja tudni értékelni még ezeket a szörnyűségeket is.
Egy lelkipásztor egy munkásgyülekezetben szolgált, ahol az egyik üzemben súlyos baleset történt. Egy szép szál erős férfire úgy zuhant rá valami súly, hogy eltörött a gerince, s megbénult. Amikor meglátogatta a lelkész, rettenetes ká-romkodásokba tört ki az az ember. Elzavarta őt durván magától. Hol volt a maga Istene, amikor velem ezt történt…?
Aztán voltak ott élő hitű munkások is, akik hűségesen látogatták ezt a megnyomorodott társukat, és lassan Jézushoz vezették őt. Ez az ember átadta a szívét az Úr Jézusnak, és békességet talált. Amikor ilyen állapotban meglátogatta a lelkész, éppen kint ült az udvaron a házuk előtt. Leült mellé a lépcsőre, és a beteg azonnal beszélni kezdett: úgy érzem, nem sokáig leszek már ezen a földön. Bizonyos vagyok abban, hogy az én Uram Jézus Krisztus, aki nekem bocsánatot adott minden bűnömre, vár engem az atyai házban. És ha én meglátom majd Őt, leborulok előtte, és megköszönöm, hogy eltörte a gerincemet. A lelkész óhatatlanul felszisszent, és megkérdezte: mit kö-szön meg neki? És akkor ő megismételte. Mert jobb nekem törött gerinccel bemenni a mennyországba, mint egészségesen mentem volna a pokolba.
Ide is el lehet jutni. Nem azért hálás, hogy ilyen baleset érte, hanem azért há-lás, amire ezzel is figyelmeztette őt az ő Megváltója. Őt, aki egyébként a halk szó-ra teljesen süket és érzéketlen volt, de ez a kemény vészcsengő felriasztotta a halálos álmából. Hol van ez a megdöbbentő mondat: „hálát adok majd neki azért, hogy eltörte a gerincemet” onnan, hogy: „milyen Isten az, aki ezt megengedi, vagy aki ezt teszi velünk, emberekkel?” Ez utóbbi mögött nincs igazi Isten-ismeret.
Aki ezt a furcsa mondatot, hitvallást el tudja mondani, az már tudja, hogy kicsoda Isten. Az megismerte a Jézus Krisztusban hozzánk lehajló Istent. Az megismerte azt a Jézust, aki eljött utánunk, kitette magát minden nyomorúságnak, ami miatt szenvedünk. A mienknél összehasonlíthatatlanul szörnyűbb szenvedést viselt el a kereszten, hiszen mind- annyiunk minden bűnének az ítéletét magára vette. Mi ezt el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett ez egy bűntelennek, aki soha bűnt nem cselekedett. Ő aztán igazán szenvedő volt. Azért, hogy amíg ebben az Istentől elfordult világban élünk, már itt is másként tudjuk hordozni a szenvedéseinket, és azok Istenhez vigyenek közelebb, és figyelmeztessenek sok fontos dologra. Meg azért is, hogy visszakerülhessünk az atyai házba, ahol az jellemző, amit a Jelenések könyvében így olvasunk: Letöröl az Isten az ő szemükről minden könnyet. Ahol nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, megaláztatás, nélkülözés, gyűlölködés, betegség, ahol az Isten tölt be mindent teljesen.
Addig pedig bűnbánattal tudomásul vesszük, hogy a magunk lázadása miatt ebben a világban sok szörnyűség történik. Fontos, hogy miattunk ne történjék, hogy mi ne okozzunk egymásnak véletlenül se szenvedést. De így is lesz részünk sok szenvedésben, meg tehetetlenül kell néznünk sokszor mások szenvedését. Isten azt a feladatot adta nekünk, hogy enyhítsük a kínokat, töröljük a könnyeket már itt is, — akkor is, ha tudjuk, hogy újabb és újabb könny fog fakadni azután is, ha letöröltük, mert ennyire tönkretettük ezt a világot.
Aki azonban tudja, hogy ki van az események mögött, hogy ki maradt ennek a világnak az ura, hogy ki az, aki mérhetetlenül szereti ezt a saját maga miatt szenvedő világot is, az másként szenved, másként tud könnyet törölni. Az túllát mindezen, és nem valami olcsó vigasz számára a mennyország, hogy majd egyszer mindez nem lesz…, hanem ez valóságos tartást, reménységet, békességet ad az embernek már most. Nemcsak ez a tudat, hogy majd egyszer eljön az, amikor mindez a rossz nem lesz, hanem az, hogy itt már együtt járhatunk azzal a Jézus Krisztussal, akit majd egyszer valóban úgy — ahogy ez a munkás mondta — színről színre megláthatunk, és megköszönhetjük neki még azt is, amivel talán kemény kézzel figyelmeztetett.
Jézus szavai szerint mindennek a gyökere a helyes Isten-ismeret. Azt az Istent kell egyre pontosabban megismernünk, aki valóban van, aki létezik, aki szeret minket, és aki megismerhető. Aki kijelenti magát a Szentírásban, aki egészen közel hajolt hozzánk Jézusban. Jézus mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát.” A helyes Isten-ismeretből helyes értékítéletek születnek majd. A helyes értékelés pedig megtanítja az embert másként hordozni a terheit, és hordozni sokszor még mások terhét is.
Gondolkozzunk ezeken a talán meglepő bibliai gondolatokon. Olvassuk el otthon még egyszer figyelmesen ezt a néhány verset is a Lukács 13-ból. És ha egyet lapozunk, ott kezdődik a Lukács 15, és a tékozló fiú példázatát ebből a szempontból végigolvashatnánk ma délután. Valóban, ki az oka annak, hogy az a gyerek majdnem éhen halt. Ki okozta ezt, az apja? Vagy mégis ő? És mégis az apja adott rá megoldást?
Engedjük, hogy kibontsa Isten Szentlelke ezeket az igéket. És ha szükséges valami korrekciót végrehajtani a gondolkozásunkon, engedjük, hogy Isten Lelke tanítson minket ebben a kényes kérdéskörben is igeszerűen gondolkozni.