Kegyelmes Istenünk, tudjuk, hogy könnyű minderről így beszélni egy istentisztelet csendjében, színed előtt kényelmesen elmélkedve, de idegesek és aggodalmaskodók leszünk, amikor valóban reánk szakad valami csapás: megérkezik egy rossz hír, vagy sokszor egészen kicsi csalódások is ki tudnak borítani bennünket.
Bocsásd meg, hogy sokkal könnyebb kiborulnunk, mert nem gyakoroltuk be, hogy leboruljunk előtted az áldások idején is és a próbák idején is. Segíts el ide minket! Szeretnénk a te példádat követni, Urunk Jézus Krisztus. Segíts el minket oda, hogy szívből, meggyőződéssel tudjuk mondani: igen, Atyám, mert így volt kedves teelőtted.
Segíts, hogy tudjunk változtatni azon, amin változtatni kell vagy lehet. Segíts, hogy hittel reád tudjuk bízni a szabadítást mindabból, ami nyomaszt. Taníts meg minket arra is, hogy hittel elfogadjuk tőled mindazt, amit te a javunkra adsz. Segíts rendíthetetlenül bízni abban, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden a javukat munkálja. Ebben erősíts meg minket, hogy tudjunk téged szeretni teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkkel. Ebben adj növekedést a most következő héten is.
Könyörgünk hozzád ma különösen szenvedő testvéreinkért. Légy gyógyítójuk a betegeknek, vigasztalójuk a gyászolóknak, társuk a magányosoknak, gondviselő Édesatyja minden nélkülözőnek. Nekünk pedig adj irgalmas szemet, hogy használhass minket ebben a te vigasztaló, gondoskodó, áldott munkádban.
Ámen.
Mindenható Istenünk, hálásan köszönjük ezt a csendes vasárnap reggelt. Magasztalunk téged és valljuk, hogy az égig ér a te kegyelmed és a felhőkig a te hűséged. Köszönjük, hogy hosszan tűrsz értünk, hogy minél többen eljussunk a te igazi megismerésedre és a benned való feltétel nélküli bizalomra. Segíts ehhez közelebb minket most is!
Megvalljuk bűnbánattal ennek a böjti időnek az elején, hogy annyira távol áll tőlünk minden értelmesen, határozott céllal, önként vállalt böjt. Még a gondolatától is irtózunk annak, hogy valamiről lemondjunk, hogy valamivel várjunk, hogy másokért áldozatot hozzunk, hogy a rövidebbet húzzuk, hogy a sor végére álljunk — olyan távol áll tőlünk mindez!
Dicsőítünk téged, Jézus Krisztus, hogy erre is te adtál nekünk példát. Magasztalunk azért, mert volt erőd letenni az életedet, és volt hatalmad újra felvenni azt. Senki nem vette azt el tőled, te magadtól cselekedted mindezt — érettünk.
Áldunk azért, mert egész földi életed egyetlen nagy böjt volt az Atya dicsőségére és a mi üdvösségünkre. Engedd megértenünk ennek a szent böjtödnek az indítékait. Segíts, hogy csodáljuk isteni szeretetedet, tudjunk téged dicsőíteni ezért, és tudjuk követni példádat.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy böjt helyett sokkal több elégedetlenség, követelőzés, zúgolódás, hálátlanság van a szívükben. Ebből lesz aztán mások vádolása, sőt rágalmazása. Sőt még odáig is eljutunk olykor, hogy ellened rázzuk az öklünket, és rajtad kérünk számon dolgokat. Légy irgalmas nekünk, lázadóknak!
Kérünk, segíts el ebből az állapotból oda, hogy tudjunk szüntelenül hálád adni, téged szívből dicsőíteni, téged igazán megismerni. Engedd, hogy közelebb jussunk a te megismerésedhez és hozzád magadhoz is most ebben a csendes órában. Olyan nagy szükségünk van rád, olyan sokféle szükségük van. Fohászkodunk hát hozzád, és szeretnénk újra elmondani ennek az éneknek minden hitvallását és könyörgését, és megvallani, hogy egyedül tőled várunk mindent: érdemi választ a kérdéseinkre, valóságos megoldást a problémáinkra, helyes útmutatást az útvesztőben. Növeljed a hitünket! Szeretnénk becsületesen állni előtted, és nem tudunk mást mondani, mint azt: hiszek, Uram, segíts hitetlenségemnek!
Legyen a te hozzánk lehajló szereteted újabb jele az, hogy szólsz most hozzánk. Segíts félretenni a magunk gondolatait, előítéleteit, okoskodásait, és engedd, hogy úgy fogadjuk a te ajándékaidat, mint a gyermekek. Hadd menjünk tovább az általad mutatott úton, tőled elvállalt körülmények között, a tőled kapott erővel.
Jézus érdeméért tekints reánk, és ajándékozz meg minket!
Ámen.
A szenvedés eredetét kutatva láttuk, hogy minden szenvedés, ami megnyomorítja az életünket, az Isten elleni lázadásunk, a bűn következtében tört be a világba. Nincs tehát mit számon kérnünk Istenen, hogy miért engedi meg…, mert mi vagyunk az okozói mindannak a nyomorúságnak, ami miatt nehéz élni. Sőt, ha már Isten nevét említi valaki, akkor csak csodálattal borulhatunk le előtte, hogy Ő még ezt a magunk okozta rosszat is hatalmas kezébe tudja venni, és javunkra formálja.
Láttuk legutóbb, hogy éppen a szenvedéseink során juthatunk el helyes önismeretre. Akkor derül ki, hogy kik vagyunk valójában. Eközben látjuk meg, mennyire rászorulunk Istenre, és közel kerülhetünk hozzá. A szenvedéssel formálja Isten a jellemünket, és ez életfontosságú dolog mindannyiunknak. Szenvedések során jut el valaki kipróbált hitre, vagyis oda, hogy igazi, helyes Isten-ismeret alapján úgy tud ragaszkodni Istenéhez, hogy semmi és senki tőle el nem szakítja, vagyis az élet forrásához, az élethez mindvégig közel marad.
Folytassuk ma is azt, hogy mit tanít a Szentírás erről a mindannyiunkat érintő nehéz kérdésről, a szenvedésről. Szeretnék elő-ször leleplezni egy hamis evangéliumot, amit ezzel kapcsolatban manapság gyakran prédikálnak, aztán nézzük meg, mit jelent Jézusért szenvedést vállalni, majd azt: mit jelent elfogadni a szenvedést, vagyis mi a hitnek a szerepe a szenvedő ember életében.
1. Mi a hamis evangélium? Egyre gyakrabban halljuk az úgynevezett siker-evangélium hirdetését. Ennek a lényege az: aki Jézusban hisz, az egészséges, gazdag, sikeres ember lesz. Főleg amerikai prédikátorok szeretik ezt hirdetni. Ezenkívül az úgynevezett karizmatikus gyülekezetekben hangzik gyakran ez a megtévelyítő tanítás.
Mintha a keresztyén élet célja az élvezet lenne. Holott mi a keresztyén élet célja a Biblia tanítása szerint? Egyáltalán mi az emberi élet Istentől adott célja? Isten dicsőítése. Arra adta Isten nekünk ezt az életet, hogy újjászületve újra képesekké váljunk Isten dicsőségére élni, az Ő akaratát cselekedni, Őróla hitelesen vallást tenni és minden körülmények között Őt dicsőíteni, úgy, mint Jób, aki súlyos vesztesége, rettenetes gyásza, szörnyű fizikai és lelki fájdalmai közepette is ki tudta mondani: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!
A Biblia azt tanítja és a tapasztalat ezt mutatja, hogy Isten gyermekei sem kerülik el a szenvedéseket. Sőt még több és többféle szenvedésben van részük, mint másoknak. Jézus egyenesen felkészítette az övéit erre. Nyíltan beszélt róla. Nem prédikált nekik siker-evangéliumot, mert nem akarta megtéveszteni őket. Azt mondta: elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Ez nem azonos azzal, hogy aki Őt követi és képviseli, az gazdag lesz, boldog lesz, egészséges lesz, sikeres lesz.
Azt mondja: ha a hatóság elé cipelnek titeket, és ott gyomroznak és kínoznak, akkor majd megadatik nektek, hogy mit mondjatok. Felkészíti őket arra, hogy gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. De ugyanakkor azt is mondja — mindjárt a Hegyi beszéd legelején bátorításul, biztatásul —: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek voltak.” (Mt 5,10-12)
Nem ebből áll a keresztyén élet, de Krisztus elkötelezett követőjének az élete nem mentes a szenvedéstől. Nem igaz tehát, hogy a Krisztus követésében jólét, egészség és siker vár a tanítványra, és hogy ha mégis beteg vagy szegény, akkor nem hisz eléggé — mert ezt is prédikálják ezek a tévtanítók. A Szentírás nem tud ilyenről.
2. Tud viszont arról — és ez a második fejezete a mai elmélkedésünknek —, amiről Pál apostol különösen utolsó levelében, a Timóteushoz írt második levélben, részletesen ír lelki gyermekének és a szolgálatban utódának, hogy felkészítse őt arra, hogy diadalmasan megállja helyét a szolgálatban. Ezt olvassuk: „Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, (…) üldöztetéseimnek, szenvedéseimnek. (…) Milyen üldöztetéseket viseltem el, és mindegyikből megszabadított az Úr! De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják. A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve. De te maradj meg abban, amit tanultál…” (2Tim 3,10-14)
Majd később ezt írja neki: „Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (4,5) Mindvégig végezni a Krisztustól kapott szolgálatot, és azt betölteni, vagyis elvégezni, egyebek közt azt is jelenti, hogy szakadatlanul bajokat elszenvedni. Aki így is vállalja, az meg fogja tapasztalni azt, amiről itt Pál diadalmasan bizonyságot tesz: „mindegyikből megszabadí-tott engem az Úr!” Aki így nem vállalja, az jobb, ha nem szegődik Krisztus nyomába, mert szakadatlan csalódások érnék.
Amikor az apostoli munkáról, egyáltalán a lelki szolgálatról ír az apostol, akkor is azt írja Timóteusnak: „Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.” (2,3) Vele együtt vállalni a szenvedést. „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.” (l,8) Mint a szolgálat a legtermészetesebb velejárójáról beszél a Krisztusért vállalt szenvedésről. Ezt a levelet Pál a börtönből írja Timóteusnak. Azt olvashatjuk a sorok között, hogy számolj azzal, édes fiam, hogy rád is efféle vár. Ez ne rettentsen vissza, készülj fel rá. Ne lepődjél meg, ha különböző szenvedések jönnek. Ne tántorítson el soha a Krisztustól, ez vele jár a szolgálattal. Nem lehet más a tanítvány útja, mint a mesteréé.
A mi Mesterünk és Megváltónk földi élete egyetlen tömény szenvedés volt. Lépésről-lépésre ezt kellett vállalnia, és vállalta, de kimondhatatlan áldás fakadt minden csepp verítékéből és véréből. Vállald tehát te is ezt. Járd végig azt az utat, amit szenvedések szegélyeznek. Ne felejtsd el, amit a későbbi szent írók gyakran mondtak: per crucem ad lucem = kereszten át jutunk el a dicsőségbe, szenvedéseken át vezet az út oda. Sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutnunk — mondta Pál az őt vigasztaló barátainak, amikor éppen megkövezték az egyik helyen. A célt kell nézni, nem azt, hogy közben milyen inzultusok érnek.
A Thesszalonikaiakhoz írott levélben egyenesen arról szól az apostol, hogy erre hí-vott el minket Jézus. Ezt olvashatjuk: „senki meg ne tántorodjék a mostani megpróbáltatásokban. Hiszen ti is tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve” (Károli így fordítja: erre hívattattunk el) (1Tessz 3,3).
Aki ezt tudja, és akiben tudatos az, hogy a Krisztusért vállalt szenvedések során van éppen Krisztus-közelben, sőt ezek egyre közelebb viszik a szenvedő Megváltóhoz őt, azoknak az embereknek ez a tény a fontos, s nem az, hogy közben és őérte mit kell szenvedniük. Ezért képesek arra — amire enélkül senki nem képes —, hogy akár örömmel vállalják ezeket a szenvedéseket.
A Zsidókhoz ír levélnek a címzettjei sokat kellett, hogy szenvedjenek Jézusért. Mint keresztyének a hitükért kellett, hogy szenvedjenek. Ilyen különös dolgokat ír nekik a levél szerzője: „Emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet állottatok ki. Mert egyrészt gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társaikká lettetek azoknak, akikkel ugyanez történt. A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. (…) Az igaz ember hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,32-39)
Akár még a vagyona elrablását, vagy a Krisztusért vállalt fogságot is örömmel tudja szenvedni az, aki tudja, hogy ki van mind e mögött, kinek a szenvedésében részesedik ezáltal. Annak a Krisztusnak, aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk. Csak egy a fontos: ez a szenvedés valóban a Krisztusért vállalt szenvedés legyen, és ne a magunk bűnei miatt.
Erről ír Péter apostol az elején felolvasott alapigénkben, amikor ismerve azokat, akiknek ír, és ismerve a maga szenvedéseit is, és az eközben tapasztalható lelki állapotot, olyan kedvesen szólítja meg őket. Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, — mert az éget, az fáj —, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. — Ezt előre lehet tudni, ezzel számolhattok. — Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért,— szinte idézi a Hegyi beszédet —, csak senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent. (1Pét 4,12-16, 19)
Nem az minősíti valakinek a hitét, hogy mennyit szenved Krisztusért. De ha Krisztus elkötelezett tanítványa, biztos, hogy részese lesz a Krisztus szenvedésének.
Ennek sokféle megnyilatkozása van. Lehet, hogy az lesz a szenvedése, hogy egyedül kell hívő emberként élnie egy nem hívő családban. Egy ilyen szempontból vegyes házasságban hívő és nem hívő kénytelen együtt tervezni, más-más szempontokat állandóan egyeztetni. Hívő diák egy mai kollégiumban: Iszonyatos próbatétel. Nem merek konkrétumokat mondani innen, hogy mivel jár ez a hívő fiataljainknak. Egy hívő ember nem hívő munkatársak között — mindent másként ítélnek meg. Mindennek más a jelentősége, a súlya. Amin az egyik nevet, a másiknak azon sírni lenne kedve, és fordítva. Közös vállalkozásban nem hívőkkel: Néha kénytelen kilépni ebből a hívő fél, ha valóban Jézus tanítványa akar maradni. És akkor mit csináljon helyette, hova menjen, és mihez kezdjen?
Innen elkezdve egészen odáig, hogy Indonéziában élő keresztyén testvéreinkre ezekben a napokban is rájuk gyújtják a házaikat. Amikor összejönnek istentiszteletre, kö-rülveszik a kis templomot és felgyújtják, vagy felkoncolják őket. Kínában és más ázsiai országban válogatott hátratételekben és szenvedésekben van részük azoknak, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltó-juknak vallják. Lehet az ilyesmi ellen tiltakozni, fel lehet háborodni, vagy tehetetlenül, keserűen bele lehet törődni, vagy: el lehet fogadni. És ez a harmadik, amiről a mai igénk még szól.
3. Mit jelent az: elfogadni a szenvedéseinket? Vagyis mi a hitnek a szerepe a szenvedő ember életében? Ábrahámot nevezi az Újszövetség a hívők atyjának. Nézzük meg egészen röviden az ő példáján, mit jelentett az, hogy ő hitt az Úrnak, és ez igazságul tulajdoníttatott neki?
Ábrahám nem magától határozta el, hogy hinni fog Istennek, hanem Isten szólította meg őt, és az ő hite az Isten megszólítására adott válaszában mutatkozott meg. Az Isten megszólítására adott pozitív válasz: a hit. A hitnek a forrása tehát soha nem bennünk van, akiket megszólít Isten, hanem Őbenne, a megszólító Istenben. De az ő megszólítására adott pozitív válasz soha nem csupán valami kegyes érzület, hanem nagyon is konkrét engedelmesség. Ábrahám otthagyott mindent és elindult egy ismeretlen úton, amire őt Isten hívta. Ezt jelentette az, hogy ő hitt. Egészen gyakorlati mindig Isten megszólítása is és egészen gyakorlati módon viselkedik az is, aki arra pozitíven válaszol. Isten ehhez a megszólításhoz mindig csodálatos ígéreteket is mellékel. A továbbiakban hinni azt jelenti, hogy ezekről az ígéretekről nem feledkezik meg a hívő. Akkor sem, ha a tények, a tapasztalatok ellene mondanak annak, mint ahogy Ábrahám esetében is.
Mit jelentett tehát, hogy Ábrahám hitt? Azt, hogy döntött. Úgy döntött, hogy Isten szava igaz, neki szól, és ő annak megfelelően jár el. Elindult és ez egy új életformát jelentett a számára. A hit tehát azt jelenti: döntök egy életforma vállalására. Nem nekem jutott eszembe, nem a környezetem tanácsolta, sőt a jóakaróim mind lebeszélnének róla, de miközben Isten igéjét, megszólítását hallgattam, Ő engem bizonyossá tett arról, hogy ez az Ő megszólítása, munkálta bennem a hitet, én igent mondtam rá, és elindulok. Döntés egy életforma vállalására. A Krisztusban való hit: Krisztus mellett való döntés egy Krisztus-ellenes világban, a krisztusi életforma vállalására. Ami ma is ugyanolyan idegen ettől a világtól, mint volt akkor, amikor Megváltónk emberi testben itt járt a földön.
Márpedig a krisztusi életformával együtt jár mindig a szenvedés is. De együtt jár a többi szenvedő szenvedésének az enyhítésére való törekvés is. Ezt a szenvedést vele együtt, ahogy a Biblia mondja: Krisztussal együtt vállalja és hordozza a hívő. Érdekes módon a hangsúly a hívők esetében mindig ezen van. Nem azon, hogy szenvednem kell, hanem azon, hogy Krisztussal együtt kell vagy lehet szenvednem. Vele együtt részesülök a szenvedésben és az Ő szenvedéseinek a javaiban is.
Ezért képes az ember akár még örömmel is szenvedni, mert bízik abban, akivel együtt szenved, mert látja ennek az értelmét, látja a határát is — hiszen itt arról van szó, hogy vele együtt örvendeztek majd az Ő dicsőségében —, és mert az életét mégsem a szenvedés jellemzi vagy tölti ki, hanem Krisztus jelenti számára az életet. Úgy ahogy Pál írta: „Mivel nekem az élet Krisztus.” Ezért tudja elfogadni a vele járó szenvedéseket is a sokféle áldás és öröm mellett.
Egészen más elfogadni, mint beletörődni. Aki beletörődik, az tehetetlenül tudomá-sul veszi a változtathatatlant: szenvedni kell. Aki elfogadja, az személyes kapcsolatban van valakivel, akivel nagyon jó együtt lennie, akivel együtt még szenvedni is kész. Aki előbb elfogadott minket és úgy fogadhattuk el mi Őt, és vele együtt aztán bármit.
Látom azokat, akik hittel fogadják el Istentől az életük terheit, próbáit, szenvedé-seit, hogy mennyire másként hordozzák azokat. Annak is hordoznia kell, aki nem fogadja el, csak annak sokkal nehezebb. Mint amikor két embernek vinnie kell ugyanakkora súlyt, az egyik legszívesebben ledobná, állandóan tiltakozik ellene, mondjuk, ha a vállán van, rángatja alatta a vállát, keresi, hova lehetne ledobni, de tudja, hogy nem lehet. A másik meg aláigazítja a vállát, igyekszik minél kényelmesebben elhelyezni. Ugyanúgy izzad, ugyanúgy kapkodja a levegőt, de tudja, hogy meddig kell azt vinni, meg látja, hogy van értelme vinni. És főleg szereti azt, aki rátette ezt a súlyt. Egészen más ugyanaz a súly a hordozás közben.
Egészen másként ápolja a fogyatékos gyermekét egy életen át az, aki ezt megharcolja, és Istentől fogadja el. Másként gondozza a lebénult házastársát. Másként hordozza az öregséggel együtt járó tehetetlenséget és sokszor céltalanságot. Másként hordozza magában a gyógyíthatatlan betegséget. Egészen másként hordozza az egyedüllétnek a terhét. Másként hordozza a szerény anyagiakat, vagy azokat a körülményeket, amikről felismerte, hogy Isten tette őt azok közé. Még mosolyogva is képes hordozni. Nem úgy, hogy megjátssza magát, mert ez az öröm sokkal mélyebbről fakad: a Krisztussal való közösségből. Mert az ilyen ember a Krisztussal való közösségben hordozza ezeket a terheket is.
Ez az, amiről fogalma sincs a világnak, az Isten nélkül élő és gondolkozó embernek. Ezeknek a Krisztus-tanítványoknak is nehéz a szenvedés. Ők is azt mondják: jobb lenne, ha nem lenne. Ők is megtettek mindent azért, hogy megpróbáljanak változtatni rajta — nem mindenbe beletörődő, bólogató emberek ezek, de amikor felismerték vagy azt, hogy ez a Krisztusért vállalandó szenvedés, vagy azt, hogy ezzel Isten akar engem formálni és elfogadják tőle, onnantól kezdve egészen más lesz a súlya, mert hittel hordozzák. A hit pedig döntés egy életforma vállalására. Nemcsak alkalmi terhek elfogadására, egy életforma vállalására. E mögött a döntés mögött egy személy van. Előbb azt a drága személyt, a megváltó Krisztust vállalta a hívő, aki még ezt megelőzően vállalt bennünket.
Kívánom, hogy mindnyájan tapasztaljuk meg, hogyan minősülnek át a terheink, a szenvedéseink, a veszteségeink, a tartósan hordozandó próbák is, meg a hirtelen reánk szakadó megpróbáltatások is ebben a Krisztussal való közösségben. Ez a közösség nem akkor jön létre, ezért fontos, hogy már előtte igazán lelki, hitbeli közösségre jussunk Jézussal, hogy amikor jönnek ezek a próbák, terhek, veszteségek, akkor már készen legyünk ezeknek a fogadására és hordozására.
Pál apostol a Korinthusiakhoz írt második levélben a korinthusiak provokatív kényszerítésére felsorolja, hogy milyen súlyosabb szenvedéseket kellett Krisztusért és az evangéliumért elhordoznia. Ő maga is szégyelli magát, a végén azt mondja: bolond lettem, hogy ilyeneket írok, de hát ti kényszeríttettetek rá. Mindennek a szörnyű sorozatnak a végén azt mondja: „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4)
Egyszer valakinek idéztem ezt, aki akkor még távol állt Istentől és azt mondta: ne haragudjon, ez az ember vagy bolond volt, vagy hazudik. Mert ennyi szenvedés után nem lehet ezt leírni, hogy tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok és éppen örömmel. Mert az, hogy csordultig van, azt jelenti: másnak is jut belőle.
Vagy bolond, vagy hazudik, — vagy: ismeri Jézust, és a vele való szoros közösségben szenvedte el mindazt, amit elszenvedett, és ennek a közösségnek ezek a szenvedések nem ártottak, hanem még mélyí-tették és erősítették a Krisztushoz való tartozását, és így mindennek egészen más lett a súlya.
A Filippi levélben, amit Pál apostol a börtönből írt, betegen, mindenkitől elhagyottan, sokféle nélkülözés közepette, mintegy zenei téma vagy főtéma, végighúzódik ez: örülök az Úrban, ti is örüljetek az Úrban, örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek … De mivel kezdődik ez a levél? Amikor röviden tudomásukra hozza, hogy lehet, hogy hamarosan kivégzik, akkor azt mondja: „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség!” (Fil 1,21) Csak jól járok, ha kivégeznek, vége a szenvedésnek, s még közelebb kerülök Krisztushoz. De azért nem lesz öngyilkos, mert vállalja tovább. Azt mondja: ha kiengednek, megyek hozzátok és szolgálok közöttetek. De mivel nekem az élet Krisztus… ezért képes még a szenvedések között is örülni, másokat vigasztalni, mert tele volt vigasztalással. Nem akkor kapkodott egy kis vigaszért, amikor rázúdultak a szenvedések, hanem előtte már megtelt a szíve a Krisztusban kapott vigasztalással, bizonyossággal, reménységgel, tartással. Amikor éppen ezekre volt szükség, volt hova nyúlnia.
Ezért fontos, hogy folyamatos és folyamatosan megerősített kapcsolatunk legyen a mi Megváltónkkal. Egyáltalán létrejöjjön ez a kapcsolat, összekössük az életünket vele, és vele járjunk. Amikor jönnek a szenvedések akár Őérette, akár egyébként, akkor legyen hova nyúlnunk, és elmondhassuk: tele vagyok vigasztalódással. Nagy szükségem van most vigaszra, mert jobbról, balról rúgnak, ütnek, vágnak, elveszítek mindent és mindenkit… — azt írja az apostol a Timóteusi levélben: már csak Lukács van mellettem, mindenki más elpárolgott a bajból, és mégis öröm és reménység van a szívében.
Hadd fejezzem be néhány olyan mondattal, amit szintén a Korinthusiakhoz írt második levélben olvasunk: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” (2Kor 1,3-6)
Itt jut el a hívő oda, hogy már nem az harsog az ajkán örökké: miért, Uram, hanem az, amit Jézus mondott: igen, Atyám! Ez a hívő igazi Isten-ismerete. Ettől van messze mindaz, aki csak azt tudja mondani: miért engedi, miért nézi, miért éppen én, miért éppen ez a szenvedés, miért éppen most… és ki nem fogyunk belőle. Magunktól, a magunk harsogásától nem halljuk meg az Ő csendes válaszát. Aki eljut az Ő igazi megismerésére, így a benne való hitre, és tőle fogadja el, az ki tudja mondani Jézussal együtt: igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. Az a temérdek energiája, ami a miértekben elfolyik, így megmarad nemcsak a maga terhének derűs hordozására, hanem arra, hogy másokat is vigasztaljon ugyanazzal a vigasztalással, amivel Krisztus vigasztalt meg minket.
Próbáljuk ki, hogy minősülnek át a terheink, szenvedéseink ebben a Krisztusban való közösségben!