Cseri Kálmán

Egy héten át Pál apostol életét tanulmányoztuk, és mindjárt az elején rögzítettük, hogy nem is azt akarjuk most megismerni, hogy ő mit végzett, hanem hogy Jézus Krisztus mit végzett el őbenne és Őáltala. Láttuk, milyen egy olyan ember, akit Jézus a kezébe vesz és megváltoztat, akit megajándékoz, és utána használ sokaknak áldásul.
Pálnak a nagy élménye pedig az volt, hogy mit jelent a Krisztusban élni. Mit jelent az, hogy mintegy elrejtőzhet a hívő a Krisztussal való közösségbe, és Isten előtt is a Krisztusban vagyunk elrejtve. Amikor minket keres, az Ő egyszülött Fiát látja, és Őbenne igaznak lát minket is. A bajok között is a Krisztusban vagyunk elrejtve. Minden, ami minket ér, először Őrajta csattan, az a közeg, amiben mi vagyunk, felfogja az ütések nagy részét, és hozzánk már csak annyi jut el, amennyi kell, amennyi szükséges ahhoz, hogy alázatban maradjunk.
Láttuk, hogy Pál minden körülmények között milyen hűséggel végezte azt a szép, de nehéz küldetést, amivel Jézus Krisztus bízta meg őt.
Most az öreg szolga halni készül. Ma erre a kérdésre keressük meg az ige válaszát, hogyan hal meg az, aki a Krisztusban élt? Ha a Krisztusban élt, akkor nyilván a Krisztusban hal meg, mert a vele való közösség nem szakad meg a halállal sem. Mit jelent a Krisztusban meghalni? Mit jelent úgy készülni a meghalásra, hogy valaki ilyen közösségben él az élő Krisztussal?
Valaki egyszer azt mondta, hogy alapvetően két dolgot nem tudunk: élni és meghalni. Azt értette ezen, hogy keserűen rádöbbent, nem arra használjuk az életet, amire Isten adta. Eltékozolunk sok mindent, tönkretesszük magunkat és egymást, és a végén készületlenül zuhanunk a sírba. Sok emberre nézve szomorúan igaz megállapítás ez.
Annál nagyobb örömmel tudom most ennek a sorozatnak a végén hirdetni, hogy aki a Krisztusban él, az egészen bizonyos, hogy a Krisztusban hal meg. Aki a Krisztusban él, az nehéz körülmények, küzdelmes élet közepette is biztos, hogy boldog ember. Aki a Krisztusban hal meg, az bizonyos, hogy boldog a halála után is. De csak az boldog, aki a Krisztusban hal meg. A Szentírás így mondja: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg. A többiek nem. (Jel 14,13)
Ez a Krisztussal való hitbeli közösség semmi csorbát nem szenved akkor, amikor megáll a szívünk és eltemetnek bennünket. Sőt, azt tudjuk a Bibliából, hogy akkor a hitünk látássá lesz, és még inkább kiteljesedik az, amit már itt sok nyomorúság között is átél a hívő ember, hogy mi mindent kap a Jézussal való közösségben, és hogy mi mindent rejt magában ez: Krisztusban.
Aki elmondhatja azt, amit Pál a filippieknek írt: nékem az élet Krisztus, annak a meghalás nem az élet végét jelenti, hanem csak a múlandóság végét. Mindannak a rossznak, kellemetlenségnek, nehéznek a végét, ami megnyomorította a földi életét. Krisztusnak nincs vége azzal, hogy mi meghalunk. Ha nekem az élet Krisztus, akkor ez az élet, meg a benne való elrejtettségem továbbra is megmarad, sőt még közelebb visz a meghalás hozzá, hiszen azt a dicsőséget ígéri az övéinek, ami az övé.
Azért fontos erről becsületesen, nyíltan gondolkoznunk és beszélnünk, mert egyszer egészen bizonyos, hogy mindnyájan meghalunk. Vagy ha még földi életünkben visszajön a mi dicsőséges Urunk, akkor is hirtelen vége szakad ennek a földi létnek. És mi lesz utána? Nem tudom, hogy gondolkoztunk-e már egyszer kíméletlen becsületességgel azon, hogy valóban: mi lesz utána velünk? Mert nem a semmi, nem a megsemmisülés következik.
Az elmúlt héten többször is idéztük a Zsidókhoz írt levél 9. részének 27. versét: „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.” Mégpedig a halálos ítélet, mert az Isten mércéje szerinti ítélet következik, és azt olvassuk: a bűn zsoldja halál.
Jézus Krisztus evangéliumának fontos üzenete az, hogy egyetlen módja van annak, hogy valaki ezt az ítéletet elkerülje, ha már ebben a földi életben átmegy a halálból az életbe. Hogy lehet oda átmenni? János apostol így írja: Mi átmentünk a halálból az életbe, mert hittünk az Isten egyszülött Fiának nevében. Mit jelent hinni az Ő egyszülött Fiának nevében? Láttuk, hogy egyrészt azt, hogy múltunk minden bűnére tökéletes bocsánatot kapunk tőle, és az egész jövendőnket teljes bizalommal rábízzuk, és neki engedelmeskedünk. Eközben jön létre ez az elszakíthatatlan közösség Krisztussal, amit hitnek neveznek, és így éli át az ember, mit jelent a Krisztusban lenni. Így bizonyos lesz abban, hogy övé az élet, mert oda tartozik Krisztushoz. Jézus mondta magáról, hogy én vagyok az élet. Csak akinek vele szoros, igazi kapcsolata van, az él. Mindenki mást a Szentírás halottnak nevez.
Majd erre még visszatérünk, de most még maradjunk Pál apostol búcsúzásánál, hiszen ezt az utolsó levelét szeretett lelki gyermekének, Timóteusnak írta nem sokkal a kivégzése előtt. Azért tudott így fogalmazni az apostol, mert ő bizonyos volt abban, hogy neki élete, örök élete van, hiszen Jézus Krisztussal azt is megkapta. Ezért használ itt, amikor a meghalására utal, egy különös kifejezést. Nem azért, mert szépíteni akarja ezt a fájdalmas tényt, hogy egyszer ő is meghal, hanem azért, mert a lényegét akarja kifejezni. Egyszer már foglalkoztunk ezzel szóval, de röviden ismételjük most át, mit is jelent ez. Miért különös az, hogy tizenhárom levelében egyetlen egy helyen, itt használja ezt a szót: elköltözés.
„Nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje.” Ez, hogy feláldoztatom, utalás arra, hogy vértanúhalált fog halni. Mit jelent ez: elköltözésem ideje? Még a Filippi levélben fordul elő ennek a szónak az igei változata: „kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni”, de a főnév egyetlen egy helyen itt fordul elő.
Mit jelent ez: elköltözni? Rendkívül szemléletes ennek a szónak a profán görög nyelvben a jelentése. Ezt a szót használták akkor, amikor a nomád pásztorok sátort bontottak és máshova települtek. Ott a környéken már lelegeltették a füvet, ott már nem volt jó tartózkodni tovább (tulajdonképpen elvégezték azt, amit kellett, amit lehetett) és szedték a sátorfájukat, elmentek jobb helyre, ahol még bőven volt a jószágnak legelni való. Tehát nem a semmibe tűntek el, hanem egyik helyről átköltöztek a másikra. Valahonnan, ahol már nem volt mit csinálniuk, oda, ahol még feladatok vártak rájuk. Egy szegényesebb helyről egy bőségesebb helyre.
Azt mondja Pál apostol: tudom, fiam, hogy neked fájni fog, ha engem kivégeznek, de gondolj arra, mi történik velem? Velem semmi rossz nem történik, én valami jobbat fogok kapni. „Kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb” — írja a Filippi levélben. Itt már nincs mit csinálnom, a feladatomat elvégeztem. Akkor miért maradnék még itt? Miért tartana itt az én Uram? Ott viszont vár engem az a sok gyönyörűség, szép és jó, amit Ő elkészített az Őt szeretőknek. Ha arra gondolsz, hogy velem mi történik, akkor csak örülhetsz annak, hogy elköltözöm.
Nem furcsa ez? Örülni annak, hogy valaki meghal? Persze, hogy nem tudunk örülni, mert magunkat sajnáljuk, mi leszünk szegényebbek mindig. Az ember erre gondol elsősorban, és ez sem tilos. De el ne felejtsük, hogy aki a Krisztusban élt, neki engedelmes volt, és befejezte itt azt a feladatot, amit Ő bízott rá, annak sokkal jobb, ha elköltözik.
Ezt a szót használták akkor is, amikor kifogták az igavonó állatokat. Egész nap össze volt kötve egy szegény állat a járommal, vagy oda volt kötve az eke elé vagy egy kocsi elé. Dolgozott, húzta az igát, este hazamennek, és szabadon engedik. Mehet az istállóba vagy mehet legelni. Mindenesetre megrázza magát, nincs rajta semmi már, ami megkötözné, korlátozná, és pihenhet.
Pál apostol nem félt a munkától. Több levelében írja, hogy ezek a kezek tartottak el engem, és nem akartalak titeket azzal sem terhelni, hogy eltartsatok. Nappal tanított, este dolgozott valamilyen sátorponyvakészítő műhelyben. Ő nem félt a munkától, de most mégis jól esik abbahagyni. Különösen azért, mert nem ő akarja abbahagyni, hanem megszokta, hogy amit az ő Ura mond, azt csinálja, és az mindig jó. Az ő Ura menti fel most a további munka alól. Megpihenhet.
Aztán ezt a szót használták, amikor a hajót eloldották a pattól, és elindult úti célja felé. A hajók sem a semmiben tűnnek el. Amikor eloldják, már tudják, hogy hova akar megérkezni, és oda meg is fog érkezni, ha közben nem történik baj vele. Hányszor hallhatta az apostol hosszú útjai során ezt a vezényszót! Ezt a hajó kapitánya vagy kormányosa adta ki mindig: analüzisz, indulás, eloldani! Most ez jut eszébe. Eloldja az ő kapitánya az ő hajóját, és mehet. Hova? Nem a nagy ködbe, hanem biztos célba. Pontosan tudja, hova megy. Pontosan tudja, ki várja őt a túlsó parton, és mivel várja őt a túlsó parton. Azt írja itt, hogy végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, és nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik Ő hozzá tartoznak és várják az Ő megjelenését. Tudom, mi vár ott rám, mert tudom ki vár rám. Nem ismeretlen, végigkísért egész küzdelmes életemen. Az Övé vagyok.
Ő írta a Római levélben: akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. A leglényegesebb nem változik azzal, hogy megáll a szívem és eltemetnek. Az övé maradok, és ez a legfontosabb. Ami itt szép volt, az ott csak kiteljesedik.
Ezt a szót használták akkor is, amikor a foglyokról levették a bilincset. Ezt ő most a szó szoros értelmében is várhatja, hiszen fogoly, és évek óta meg van bilincselve. Azt mondja: várom az én elköltözésemet. Odaát nincsenek bilincsek, nincs fogság, nincs rosszindulat, nem rágalmaz meg senki. Odaát az igazság, a szeretet, a szentség, a jóság a maga tökéletességében megvalósul. Mitől félne akkor, ha ilyen pontosan tudja, mi van ott a túlsó parton, ki van ott a túlsó parton, és ő most az innensőről a túlsóra indul át. Nem kell drámai módon búcsúzkodni, — elköltözöm.
Az ember szinte hallja, amilyen meleg kapcsolata volt neki Timóteussal, hogy azt mondja: fiam, a te anyanyelved a görög. Ugye neked ez sokat jelent: analüzisz? Ugye érted, miről van szó? Az én elköltözésem ideje beállott. Te még egy ideig itt maradsz, végzed tovább a feladatot, mert amíg nem végezted el egészen, addig nem hív haza a mi Urunk, ezért mondja itt neki: végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat. Még híja van, tessék betölteni. Én már betöltöttem. Ezért nyugdíjba megyek oda haza, de ugyanaz a Krisztus fog erősíteni téged itt, aki engem vár odaát, és olyan nagyon nem kell búcsúzkodnunk, mert csak egy rövid ideig nem látjuk egymást, utána odaát, Őnála a dicsőségben találkozunk.
Fontos, hogy bibliai józansággal szemléljük ezt a kérdést. Itt nem arról van szó, hogy egy hívő embernek illik érzelemmentesen gyászolni. A hívő is sír, amikor elveszíti valakijét. A hívőnek is összeszorul a szíve, ha arra gondol: én is kilépek ebből az otthonból, ebből a családból, vagy abból a munkából, amit annyira szeretek. De tele van reménységgel, és ismeretlen neki a félelem, mert nincs mitől és kitől félnie. Az ismeretlentől szoktak félni az emberek, vagy ha valaki a Krisztus nélkül van, akkor minden oka megvan arra, hogy a szíve mélyén vagy tudatosan is féljen attól az ítélettől, ami reá vár.
Ki tud ilyen emelkedetten gondolkozni élet és meghalás kérdéseiről? Miért volt ilyen könnyű Pálnak így búcsúzni Timóteustól? Két dolgot említek meg, ami erőteljes hangot kap az Ő bizonyságtételében.
Könnyű volt neki azért, mert az életét arra használta, amire kapta. Onnan kezdve, hogy a Krisztusban volt. És mi történt a megelőzőkkel, amikor üldözte Krisztust? Arra tökéletes bocsánatot kapott, és ő ezt tökéletesen komolyan vette. Nem kell, hogy vádolja őt a múlt, mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztít minket minden bűntől. Ő azt bűnnek vallotta, elhagyta, s akkor az nincs, nem is érdemes foglalkozni vele. Arra teljes bocsánatot kapott. Attól kezdve pedig arra használta, amire kapta.
Itt egy kicsit vissza is tekint, és azt mondja: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Érdemes lenne ezt a három kifejezést is elemezni, de most nem ez a dolgunk. Voltak harcai, de nemes harcai voltak. Soha nem mások ellen, mindig másokért harcolt. Mások üdvösségért, új életéért, Isten akarata érvényesüléséért — nemes célokért harcolt.
Futását elvégezte. Valamelyik este idéztük azt a gyönyörű mondatát, amit az efézusi véneknek mond: Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, vagyis azt a szolgálatot, amit az én Uram Jézus Krisztustól kaptam. Ő ebben a futásban fáradt el. Nem futkosott össze-vissza, hanem futott azon a pályán, amit kijelölt az ő Ura a felé a cél felé, ami vonzotta, és közben azt csinálta, ami a feladata volt.
És a hitet megtartotta. Mit jelent ez? Jézus beszél arról, hogy van ideig való hit is. Ezt sokan összetévesztik az igazival. A magvető példázatában mondja, hogy az ideig való hit az, amikor valaki hallja az igét, Isten igéje hitet ébreszt benne, de amikor azért a hitért valami kicsit is szenvednie kell, akkor elfordul és teljesen olyan, mintha nem lenne benne hit, és nem hallotta volna az igét. Azt mondja Pál, az övé nem ilyen volt. Ő vállalt Jézusért, a hitéért mindent, amit kellett.
Éppen ezért békességgel tér most haza. Voltak mulasztásai, követett el hibákat, ezeket is becsületesen bevallja, lehet találkozni a leveleiben vele, de komolyan veszi, hogy elég neki az Úr kegyelme. Ebben a kegyelemben bizakodva készül meghalni, és ha visszatekint, Isten iránti hálával elmondhatja: arra használta az életét, amire kapta.
Ma erre a kérdésre jó lenne, ha őszintén felelnénk, és délutáni házi feladatnak javasolom, hogy csendesedjünk el Isten előtt, és Őt kérdezzük meg: Uram, arra használom a napjaimat, azzal mennek el a heteim, éveim, amire adtad azokat? Ezt legjobb elkezdeni egészen közel és konkrétan. Például a mai napot. Nem tudom, reggel ki kérdezte azt imádságban, vagy kinek suhant át legalább a gondolatain, hogy Uram, mire adtad ezt a mai napot? Vannak elképzeléseink meg kötelességeink is, amiket el kell ma végezni, de mire adtad ezt a napot? Ma vasárnap van. Ezt meg kellene szentelni.
Mit jelent megszentelni? Nem kellene ma végre meglátogatnom azt a beteget? Nem kellene végre megírni azt a levelet, hetek, hónapok óta halogatom. Üljek már le, és írjak néhány őszinte, kedves sort, és közben majd a Ő Szentlelke eszembe juttat olyan gondolatokat vagy olyan igét, amire az a másik, mire megkapja, azt mondja: az Isten vigasztalt meg engem ezzel. De ehhez elő kell venni egy tollat, odahajolni egy papír fölé és elkezdeni. Nem kellene ma, mivel egy kicsit nagyobb nyugalom van, mint munkanapon, végre beszélgetni az otthoniakkal? Most még lehet, ma még várják. Nem kell várni vég nélkül, hogy alkalmas pillanat érkezik.
Mivel töltjük a mai napot, meg az életünket? Észrevesszük-e azokat az alkalmakat, amiket Isten elkészít, és kihasználjuk-e azokat? Mire használjuk magunkat és egymást? Ha nekünk ez szempont lenne, hogy Isten akarata szerint töltsük el a testben hátralevő időt, akkor nem használódnánk el ennyire, és nem használnánk el meg ki egymást, hanem öröm lenne bennünk is, meg otthon is.
Sok ember kapkod, rögtönöz, üti-veri az életet, vagy kényszerpályán mozog, és azt az illúziót kergeti, hogy majd egyszer, valamikor meg fogja valósítani ezt is, azt is, és soha nem valósul meg semmi. Esetleg az következik be, amit az ismerősöm mondott, hogy készületlenül zuhanunk a sírba. Nagy lehetőség, amit Isten ad, hogy kérdezhetjük Őt, és arra használhatjuk az életünket, amire adta. Az apostol ebben bizonyos volt, és ezért békességgel készül meghalni.
A másik, amiben ő bizonyos volt — és fontos, hogy a mi életünkben is bekövetkezzék —, tudta, hogy csak a meghalás van előtte, de a halál már mögötte van. Erről is beszéltünk már, de ezt muszáj időnként újra elővenni, mert nem világos a fejekben. A Biblia élesen különböztet meghalás és halál között.
Meghalásnak azt nevezi, amit mi biológiai halálon értünk. Abbamaradnak az életfunkcióim, megállapítják: vége, kitűzik a temetés időpontját s elhantolnak — ez a meghalás. A halál pedig a Biblia nyelvén az Isten nélküli létezés. Tehát, aki Isten nélkül létezik, az a meghalása előtt is halott, meg a meghalása után is halott marad mindörökre — ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Mert a meghalásunk után is létezünk más formában. De ha Isten nélkül, akkor az a halál, és ott már nincs sorsváltoztatási lehetőség. Mert a halálból az életbe átmenni csak a meghalásunk előtt lehet, ebben a földi életben. Erre kapott nagy lehetőség ez a néhány évtized, amit Isten nekünk készített. Ahogy a világra jövünk, mindnyájan halottak vagyunk a szó bibliai értelmében, mert Isten nélkül jövünk a világra, mert „vétekben fogantattam és bűnben melengetett az anyám” és ez mindnyájunkra érvényes. Ebből az állapotból mehetünk át a Krisztussal való közösségbe, vagyis az életbe. Azt mondja: én vagyok az élet, tehát akinek Ővele valóságos közössége van a hit által, az él. Az viszont, ha meghal is, él. (Jn 11,25)
Éppen ezt mondta Mártának és Máriának Bethániában: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” A Krisztussal való közösségen semmit nem változtat az, hogy megáll a szív és eltemetnek. Az megmarad. Sőt még inkább kiteljesedik ez a közösség és a vele való élet.
Fontos világosan látnunk ezt, mert egyébként elfelejti az ember azt, hogy Jézus nélkül valóban halottak vagyunk. Ha ebben az állapotban talál a meghalás, akkor nem lehet már segíteni rajtunk. Ezért kell mindent elkövetnünk, hogy minél előbb feltámadjunk: Ébredj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból — írja Pál az efézusiaknak, vagyis Ővele kapcsolatba kerüljünk. (Ef 5,14)
Szépen látható ez Jézusnak a tékozló fiúról mondott példázatában is, amit a legtöbben ismerünk. Amikor a fiú otthonról elment, vagyis elszakadt az atyától, a halál állapotába került. Ezért mondja az apja, amikor visszatért: „ez az én fiam, aki meghalt és most feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Ezt az utóbbit értettem mindig, de sokáig nem értettem: hogyhogy meghalt? Élte világát! Igen ám, de a szó bibliai értelmében az életét elveszti mindenki, akinek a mennyei Atyával nincs kapcsolata. Mint ahogy a szőlővessző, ha a szőlőtőkéről levágják — mondja Jézus — az meghalt. Csak tűzre lehet használni. Amíg vele kapcsolatban van, addig jönnek az éltető nedvek a tőkéből, és az élteti a vesszőt is. Ezután mondja Jézus többször is: ezért maradjatok énbennem és én tibennetek. Ez a vele való kapcsolat jelenti az életet. (Jn 15,4-6)
Pál hálásan, de teljes bizonyossággal elmondhatta, hogy ő a halálon már túl van, abból őt Jézus kihozta. Aki a Krisztusban van, az él. A halál őt már nem fenyegeti. A meghalás még előtte van, — az azonban nem változtat semmit a lényegen, a Krisztussal való közösségén. Csak attól szabadítja meg, ami itt most rossz és nehéz, az meg pedig teljesebb lesz a számára, ami már most is szép, igazi és Krisztustól való. Akkor miért kellene rettegni tőle? Megint mondom: más kérdés az, hogy érzelmi kapcsolatok vannak, meg fájdalmas elbúcsúzni, és igaz az az énekünk: elválni kedvesinktől fájdalmas és nehéz, de ha előre néz valaki, és a Krisztusban van, akkor semmitől nem kell félnie, akkor csak azt mondhatja: az sokkal jobb.
Te most, ahogy itt ülsz, élsz, vagy halott vagy még? Zimányi Józsi bácsiról hallottam egyszer, aki lelkipásztor volt, evangélizálni hívták, és több faluban kellett egymás után szolgálnia. Autóval vitte valaki. Amikor elindultak, megkérdezte az idős gépkocsivezetőt: magának van már örök élete? A bácsi zavarba jött: Azt nem lehet tudni, talán, meg reméli, meg majd a Jóisten… Akkor Józsi bácsi felkiáltott: jaj, akkor engem egy halott visz? — Mert ha valaki nem tudja, hogy van örök élete, hogy a Krisztusban van, akkor halott. Akkor serkenj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, mert csak a meghalásod előtt támadhatsz fel ebből a lelki halálból, utána már nincs lehetőség változtatni.
Élünk, vagy pedig halottak vagyunk? Ez a tétova bizonytalanság általában azt jelenti, hogy halott az ember. Az életnek életjelei vannak, és azok meglátszódnak.
Jézus Krisztus azért jött, hogy átmehessünk a halálból az életbe. Ha az ember arra használja ezt a rövid földi életet, amire kapta, békességgel zárhatja majd le, és azzal a bizonyossággal gondolhat a halálra, gyászolhat vagy készülhet a saját halálára, hogy a halál már mögöttem van, csak a meghalás van előttem.
Annak az ára, hogy nekünk igazi életünk, örök életünk lehessen, Jézus halála volt. A megterített úrasztala éppen ezt hirdeti nekünk. Nem véletlenül olvassuk: az Úrnak halálát hirdessétek, valahányszor veszitek a kenyeret és isszátok a bort. Legyen tele a szívünk hálával és örömmel most, hogy az Ő halála nekünk életet szerzett.
Ne felejtsük el, hogy akik a Krisztusban élnek, azok mind boldogok, és akik a Krisztusban halnak meg, azok is boldogok.

Kik a Krisztusban hunytak el, mind boldogok.
Mennybe jutnak a gyöngykapun túl;
Színarany koronát, hófehér gyolcsruhát,
Zengő hárfát ad nékik az Úr.

És az életnek fájáról ád enniök,
Ingyen isszák az élet vizét;
Örök égi tavasz, béke országa az,
Élni ott újra édeni szép.

Fenn, a mennyei városba’ nincsen halál,
Nincsen éjszaka, nincsen sötét;
Maga Isten a nap, soha el nem apad,
Ontja éltető fényözönét.

Ennek az egész hétnek az a volt az összefoglaló címe: mi is az a pálfordulás. Saul-Pál életében láttuk ezt egészen részletesen, mit jelent az, amikor valaki Jézus nélkül indul el, aztán egyszer találkozik vele, és utána, mint Jézus tanítványa Jézust tudja vinni másokhoz is, és áldássá teszi Isten az életét. A hét elején hallottuk valakinek a személyes szavait, akivel ugyanezt tette a mi Urunk Jézus Krisztus most, néhány évvel ezelőtt.
Most a hét végén hallgassunk meg egy fiatal testvérünket is, aki ugyancsak erről tud beszámolni: milyen volt egy azelőtt, és van egy azóta — s közben valami történt.
***
Egészen fiatal voltam még, amikor a szüleim elváltak, és minket különválasztottak az öcsémtől. Én édesapámhoz kerültem, és édesapám nem tudta másképp megoldani, csak úgy, ha én a nagymamámnál élek. Ezzel párhuzamosan a középiskolában nem tudtam igazából beilleszkedni, nem volt ez a közösség nekem való. Sokat gúnyoltak is a különcségem miatt.
Sokat vártam otthon arra, hogy végre olyan családunk lehessen, ahova öröm hazamenni, ahol fontos vagyok, ahol figyelnek rám, ahol számíthatok valakire, és ahol számítanak reám is. Azt tapasztaltam azonban, hogy ez nem akar eljönni. Tele voltam olyan kérdésekkel, amik a világgal kapcsolatosak: miért így működik, miért nem másképp. Miért vagyok én ilyen, miért nem vagyok másmilyen? Úgy éreztem, hogy ezekre nem kapok választ.
Ahogy teltek az évek, ez egyre rosszabb lett, mert öcsémmel eltávolodtunk egymástól. Ő elkezdett egyre többet inni, és azt nem értettem, miért van? Ez engem teljesen össze is zavart. Ez vezetett igazából oda, hogy úgy éreztem, én lehetek az oka annak, hogy engem nem tudnak elfogadni, nem tudnak megérteni. Igaz az, hogy nekem nincsenek jó témáim, és az is igaz, hogy jó gondolataim sincsenek, ami esetleg másokat érdekelhetne. Ezért lehet az, hogy nem tudok igazából másokkal beszélgetni. Abban is igazuk lehet azoknak, akik ezt mondták a családomban, hogy nem tettem még le semmit az asztalra, és nem is fogok, mert nem sokat érek. Úgy éreztem akkor, hogy ebben igazuk lehet.
Ha valami veszekedés volt otthon, vagy valami nehézség, akkor emlékszem, napok, vagy hetek múlva is mind eszembe jutott. Újra és újra azt a rossz érzést éltem át, ami egy veszekedéskor megtörténik, és nem tudtam ezektől szabadulni. Egy idő után elkezdtem félni az emberektől. Elkezdtem kerülni őket, nem kerestem a kapcsolatot velük úgy, mint régen, mert úgy gondoltam, hogy biztos a hátam mögött kinevetnek, kigúnyolnak, nem vesznek komolyan, és ha ez így van, akkor miért keressem a kérdéseimre a választ és velük a kapcsolatot.
Egyetlen kiutat találtam magamnak, az pedig az volt, hogy egyre több zenét hallgattam. Kemény rockzenét, ami engem nagy mélységig vitt le. Ott tartottam hamarosan, hogy esténként a kezemet vagdostam egy zsilettpengével, és úgy éreztem, egyetlen megoldása van ennek a kialakult helyzetnek, az egész életemnek, ha véget vetek ennek, ha öngyilkos leszek. Akkor valahogy úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a halál nyugodt állapot lehet, és végre az a nagy feszültség, ami bennem van, eltűnik. Mindegy, csak tűnjön el, ha másképpen nem, akkor haljak meg.
Hirtelen adódott egy lehetőség arra, hogy visszaforduljak erről az útról. Akkor kerültem egyetemre, ahol nem ismert senki, ahol idegen voltam mindenki számára. Így tiszta lappal indulhattam. De itt sem tudtam megváltozni, ugyanolyan voltam, mint azelőtt, ugyanúgy kötődtem a zenéhez, és nem tudtam ettől elszakadni.
Mielőtt véglegesen elsüllyedtem volna ebben az egészben, akkor egy kedves család tanácsára eljöttem a templomba. Itt meglepődve azt tapasztaltam, hogy az igehirdetés rólam szól. Az én nehézségeimet sorolták fel, az én félelmeim jöttek elő, sőt az is előjött, hogy bűnös ember vagyok. Azt is hallottam ezen az igehirdetésen, hogy Isten mindezt tudja, mindezt látja, előtte nincsenek titkok, és nála van megoldás. Nála meg lehet változni, mert Ő már ezt elkészítette.
Ami számomra meglepő volt ebben az egészben, hogy nem az a vádló, vagy éppen gúnyoló hangot hallottam ebből ki, amit akkor az emberekben láttam, hanem egy csendes szelídséget és békét. Akkor itt a templomban, életemben először megszólítottam Istent. Csak annyit mondtam neki: Isten, ha vagy, és ki tudsz ebből az egészből engem szabadítani, akkor hinni fogok neked. Abban biztos voltam, hogy ez nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni, ezért elkezdtem rendszeresen templomba járni. Abban is biztos voltam, hogy a régi életemnek bizonyos dolgait és azt, amit Isten mond, azt nem lehet párhuzamosan tennem, azokról le kell mondanom. Ez bizony nehéz volt. Tudtam jól, hogy ha nem igaz, amit itt hallani fogok, ha itt hazugság hangzik el, akkor nincs több lehetőségem. Nekem nincs erőm, hogy újat kezdjek, valami másban keressem meg az életem értelmét, akkor biztos, hogy véget vetek az életemnek.
Az első, amit Isten a szívemre helyezett, hogy nem kell szenvednem a bűneimtől, és nem kell, hogy gyötrődjem miattuk. Emlékszem, hogy amikor először bocsánatot kértem Istentől az addig elkövetett paráznaságaimért, a veszekedésekért, a hazugságaimért, az Őt káromló szavaimért és gondolataimért, és mindenért, ami akkor eszembe jutott, akkor nagyon megkönnyebbültem, felszabadult lettem. Nem tértek vissza többé ezek a gondolatok, nem gyötörtek újra és újra, és végre tudtam éjszaka rendesen aludni.
Ezek után a Biblián keresztül Isten igét küldött, aminek az volt a lényege, hogy egyenlő indulattal legyünk egymás iránt, és másokat tartsunk különbnek magunknál. Ez volt az, ami elindított arra, hogy újra megtanuljam szeretni a nagymamámat, akivel együtt éltem, és megpróbáljam rendezni a vele való kapcsolatomat, ami addig számomra lehetetlennek tűnt. Szerettem volna Istent minél jobban megismerni. Úgy éreztem, hogy még nem látom, nem érzem Őt tisztán, és még sok minden zavaros bennem. Arra gondoltam, hogy valamit még mindig rosszul csinálok. Isten megint egy igét küldött nekem: hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka. Ez meggyőzött engem arról, hogy itt nem arról van szó, hogy mit csinálok jól és rosszul, hanem mindaz, amit eddig Istenről megtapasztalhattam, amennyire Ő megmutatta magát nekem, ez azért van, mert Ő kegyelmes és irgalmas, nem pedig azért, mert megérdemlem.
Valahogy így, lépésről-lépésre mutatta meg nekem Isten, hogy milyen is Ő valójában, és mutatta meg, milyen a hívő élet. Háromnegyed év telt el így, amíg templomba jártam, mindaddig, amíg ki tudtam azt mondani Istennek, hogy az Ő gyermeke akarok lenni, és nekem már nincs többé szükségem a zenének a nyugtató vagy kábító hatására. Amikor ezt elmondtam neki, úgy fogalmaztam Istennek, hogy fogadjon engem el, hiszen ismer, tudja milyen vagyok. Magamtól nem tudok más lenni. Azt is elmondtam neki, ha nem fogad el, akkor sem megyek máshova, mert most már tudom, hogy csak nála van a megoldás az életemre.
Ez volt az a pont, amikor minden megváltozott bennem. Tudtam ezek után, hogy Isten tényleg elfogadott, és tudtam azt is, hogy most már vele fogom leélni az életemet, és tudom most már, hogy örök életem van. Ezt aznap este, amikor ezt az imádságot elmondtam neki, egy igével meg is erősítette, ami Ézsaiás könyvének 43. részében van megírva. Így szól: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód!”
Azóta nem félek az emberektől, nem félek attól, hogy mit gondolnak, és milyennek látnak engem. Én nem félek attól, hogy egy senki, semmi vagyok, mert tudom, hogy Istennek fontos vagyok, és ezt lépten-nyomon meg is erősíti bennem. Végezetül: nem félek azóta a holnaptól, mert tudom, hogy Isten velem van mindennap.
Azóta sok minden történt velem, sok örömteli és sok nehéz dolgon kellett átmennem. Édesapám infarktust kapott, majd utána egy rutinműtétbe belehalt. Közben egy rövid időre nagymamám, akivel együtt éltem, megbénult, és ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy édesanyám rákos. Az utána következő két évet tulajdonképpen mellette töltöttem egészen a halála pillanatáig. Mégis, emellett megvalósult az, amit az elején csak remélni mertem, hogy, Isten hívő feleséggel ajándékozott meg, akivel végre boldog és nyugodt családunk lehet. A nehézségekkel együtt is békesség, öröm van bennem, és boldog életem van, mert most már nem félelemből élek, hanem kegyelemből. Ez egészen más élet.
***
Foglaljuk össze, amit ezen a héten tanultunk, ahogy Pál apostolnak az életét megismertük. Azzal kezdődött, hogy láttuk, milyen gazdagon felkészülhetett az életre, de rossz irányba haladt. Aztán Isten előkészítő kegyelmével találkoztunk. István vértanú kivégzésekor olyasmit látott és hallott Saul, ami mély nyomott hagyott a szívében. Aztán találkozott Jézussal, megtörtént élete nagy irányváltozása, és Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa lett. Megismerte azt, hogy nincs neki saját igazsága a törvény alapján, de van Istentől kapott igazsága Jézus érdeméért a hit alapján. Megtelt a szíve, az élete Jézussal — ő így mondta: kincs töltötte be az ő cserépedény életét, és ezt a kincset osztogatta mindenkinek, akivel csak összeakadt. Az Isten szeretetéről szóló jó hírt hirdette. Ezért lett olyan sok gyümölcse az életének.
Sokakon tudott segíteni, sokakat üdvösségre segített, Jézushoz vezetett. Tegnap este láttuk, hogy mindezt milyen mostoha körülmények között végezte, és annál jobban ragyogott az, hogy nem az ő teljesítménye volt ez, hanem az Isten benne levő kegyelme végezte el.
Ma egy olyan történetről szeretnék szólni, amelyik rendkívül szemléletesen mutatja, hogyan használja Isten az övéit ebben a világban. Mit jelent az, amit Isten annakidején Ábrahámnak mondott: megáldalak, és áldássá leszel. Istennek ez az ígérete minden újjászületett ember életében megvalósul. Sok áldást kap, sok jót Istentől, és sok áldást tud továbbadni másoknak a legképtelenebb helyzetben is.
A történet röviden az, hogyan jutott el Pál apostol Jeruzsálemből Rómába hajóval. Erről szól ez a leírás. Azt mondják — nem teológusok —, hogy az egyik legrészletesebb és legszakszerűbb leírása egy ókori hajóútnak a szemtanú szemével nézve az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 27. fejezete. Lukács valóban jó megfigyelő volt, és pontosan írta le azt, amit látott.
Ha a témáját meg akarjuk ennek a fejezetnek jelölni, ilyeneket mondhatnánk: keresztyénség a gyakorlatban. Vagy: a hívő ember a világban. És mivel mindnyájan a világban élünk, többségükben nem hívők között, fontos dolgokat tanulhatunk ebből a leírásból.
Azzal kezdődött a dolog, hogy Pált jeruzsálemi honfitársai el akarták tenni láb alól, és úgy tudott megmenekülni a kezükből, hogy az egyik tárgyaláson a császárhoz fellebbezett. Erre neki, mint római polgárnak, joga volt. Ettől kezdve senki nem nyúlhatott hozzá egy ujjal sem, a római hatóság sem folytathatta a kihallgatást, viszont oda kellett szállítani őt a császár színe elé. Ez több hónapig tartó hajóút volt normális körülmények között is. Épeszű hajós viszont ősszel nem indult el, mert télen voltak azok a veszedelmes viharok, amik ellen nem tudtak védekezni. Ezek a hajósok mégis ősszel indultak el.
Kik voltak ezen a hajón? Azt olvassuk, hogy gabonát szállított, de sok személyt is, kétszázhetvenhat utasa volt ennek a hajónak. A Biblia leírja, hogy ki mindenki utazott. Ott volt a hajótulajdonos is, a hajó kapitánya, aki egyben a kormányos is volt, és a matrózok. Aztán egy Juliusz nevű római százados, s vele római katonák, akik több foglyot is vittek Rómába. Ezek többnyire halálra ítélt bűnözők voltak, akiket római cirkuszokban vetettek vadállatok elé, épp úgy, mint a keresztyéneket is, akiket a hitükért végeztek ki ily módon, és így hajtották végre rajtuk az ítéletet.
Ezekhez a foglyokhoz csapták oda Pál apostolt is, ha már a császárhoz fellebbezett, é megengedték neki, hogy elkísérje Lukács és egy Arisztarkhosz nevű thesszalonikai keresztyén is erre az útra.
Pál mindjárt az indulásnál látta, hogy ez nem jó lesz, hiszen ő rengeteg tapasztalatot szerzett sok utazása során, de egyelőre hallgatott. Amikor azonban átszálltak Kréta szigeténél, akkor már megszólalt és azt mondta: „Férfiak, látom, hogy a további hajózás nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem életünkre nézve is veszélyessé válik.” S elmondta, miért. A hatóság szakvéleményt kért a szakértőktől, vagyis a százados megkérdezte a hajó tulajdonosát meg a kapitányát, hogy komolyan kell-e venni ennek a fogolynak az óvását. A szakvéleményt viszont nagyon sokszor anyagi szempontok diktálják, és mivel ők nem akartak elesni a bevételtől, azt mondták: lehet hajózni. Így aztán továbbindultak, és ebből lett a baj. Ekkor tört ki az a végzetes vihar, amelyik majdnem mindannyiukat elpusztította.
Lehetett volna mondani, hogy ki ez a Pál? Miért beszél bele? Mi köze hozzá az egyik utasnak, különösen, ha fogoly, hogy hajóznak vagy nem. Tartsa meg a bölcsességét magának. Csakhogy Pál úgy volt mindenütt jelen, hogy ahol emberek életét mentheti, vagy az életet gazdagíthatja, ott megtette, amit megtehet, és őt egyáltalán nem zavarta ebben az, hogy lánc csörgött a kezén. Ha egyszer valamitől megőrizheti a többieket, akkor is, ha vadidegenek, ha semmi közük hozzá. Neki mindenkihez volt köze a szeretet alapján. Láttuk azt, hogy Jézus olyan szeretetet oltott a szívébe mindenki iránt, amiből ez egészen természetesen következett, hogy itt felemelte a szavát.
Hiába tette. Azt olvastuk: ki kellett dobálni a hajó rakományát a tengerbe, aztán a hajó felszerelését is. A folytatásból kiderül, hogy próbálták kötelekkel megerősíteni a hajócskát, mert recsegett-ropogott minden darabja már. Két hétig nem láttak sem napot, sem csillagokat, és az akkori hajósnak a csillagos ég volt az iránytűje, ahhoz tájékozódott. Fogalmuk sem volt, hol lehetnek, és itt olvassuk ezt a rendkívül sötét mondatot: „minden reményünk elveszett életben maradásunk tekintetében.” És itt szólal meg Pál újra:
„Jó lett volna, ha hallgattok rám, akkor nem jutunk ebbe a helyzetbe.” Mivel azonban nagy volt a kétségbeesés, folytatja és azt mondja: „Azt tanácsolom nektek, bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” Hát ezt honnan veszi? „Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.” Mit beszél ez össze-vissza? Miféle Istent emleget? Senki nem ismerte ott a hajón ezt az Istent. Vagy ennyire akar élni ez az ember, miután a többiek már lemondtak arról, hogy életben maradnak? Ennyire fontos neki, hogy találkozzék a császárral? Nagy álmodozó ez a Pál!
Kiderült azonban, hogy nem álmodozik ez a Pál, hanem kapaszkodik. Van neki egy biztos fogózója, és abban megkapaszkodott. Mi volt ez a biztos fogózó? Isten igéje. Isten adott neki egy ígéretet, és ő nem azt latolgatta, hogy ez lehetséges, vagy nem — Isten nem mond olyat, ami nem lehetséges, és semmi nincs, ami neki nem lehetséges. Nem latolgatta, hogy Ő most téved, komolyan lehet-e venni, vagy nem. Isten mondta. „Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogy nékem megmondta.” Megkapaszkodott Isten igéjébe, és ez ebben a helyzetben, ahol minden ingott-bingott, és recsegett-ropogott, megint olyan stabilitást adott neki, hogy őbelé is bele lehetett kapaszkodni, annyira biztosan állt a lábán, vagyis annyira biztosan állt a hitében.
Ő itt is hivatása magaslatán áll, mert itt is küldetésben jár. Nem neki jutott eszébe, hogy Rómába szeretne utazni. Isten ígérte meg neki, hogy ott is fogja hirdetni az evangéliumot. Akkor pedig bizonyos, hogy oda meg fog érkezni. Na, de közbejött a vihar! Szétesik alattuk a hajó. Nem esik szét. Minden viharon keresztül Isten oda fogja őt vinni, mert megígérte, hogy ott is prédikálni fog.
Eszembe jutott a tegnap este hallott szép éneknek két sora: Megrendülhet égföld, A te igéd nem. Ez egészen magától értetődő volt Pálnak, mert ő ismerte Istent és bízott benne. Isten megmondta, és ez elég. Ez adott neki erőt ahhoz, amit majd énekelünk a végén, hogy Véled állom a vihart, hit, erő te vagy, te szent. Így lehetett ő áldás ott a többieknek. Úgy szoktuk mondani: tartja a lelket a többiekben. Ő kapott kijelentést, ezt a kijelentést bizonyosra vette, nem szégyelli továbbadni sem, vállalja mások előtt is, gondoljanak, amit akarnak, meg mondjanak róla, amit akarnak. Ez biztos, hogy igaz, mert Isten mondta. Őket is érinti, mert Isten megígérte: mind a kétszázhetvenhatan megmenekültök. Hadd tudják, hogy nem kell feladni a reményt. A maga részéről egészen bizonyos, hogy ez így is fog történni.
Rendkívül tanulságos ennek minden részlete. Így működik a keresztyénség a gyakorlatban. Aki hívő ember, annak ilyen valóságos közössége van az élő Istennel, az élő Jézus Krisztussal. Ez nem elmélet, meg fikció, meg álmodozás. Ott a vihar kellős közepén beszélget az ő Urával. Akinek van valóban hite, (nem ilyenamolyan hitecskéje meg hiedelme — mindig összetévesztjük ezeket az igazi hittel) — az érti, mit mond neki Isten. Az úgy olvassa a Bibliát, hogy személyes üzenetté válik a számára. Az nem kezdi mérlegelni, hogy az időszerű, vagy már idejét múlta. Ezt jól értem vagy nem, nekem szól vagy nem. Én olvasom, akkor nekem szól. Akinek igazi hite van, annak segít Isten az Ő Szentlelkével, hogy meg is értse, bizonyosságot is kapjon. Ha kész azt komolyan venni, akkor mások számára is áldássá tud lenni.
Ezen a hajón ő az egyetlen ember, akinek valóban van közössége az élő Istennel, akivel lehet beszélnie Istennek, aki érti, hogy mit mond Isten, aki komolyan veszi, amit Isten mond, aki vállalja azt a többiek előtt is és nem szégyelli, és el is mondja nekik. Először igét mond, és utána mit csinál? Nyitva tartja a szemét, és azt mondja a századosnak: idefigyelj! Ezek a matrózok meg akarnak lépni, most engedik le a mentőcsónakot a vízre. Ha ezek elmennek, akkor ti meg nem menekültök. Itt már komolyan veszi a százados Pálnak a szavait, már tanult valamennyit az eseményekből. A katonáknak parancsot ad, elvagdalják a köteleket, essen bele inkább a mentőcsónak a vízbe, de ha Pál azt mondja, hogy a matrózoknak itt kell maradni, akkor itt kell maradniuk.
Egy ember, aki prédikál, mert van mondanivalója, de közben éber, aktív, tevékeny keresztyén, a szemét is nyitva tartja. Olyat vesz észre, amit a többi kétségbeesésében nem. Utána mit mond? Azt mondta az Úr, egy szigetre kell kivetődnünk. Lehet, hogy oda csak úszva fogunk megérkezni, ahhoz meg erő kell, és ti napok óta semmit sem ettetek. Éppen ezért javasolom, hogy egyetek. Ami maradék ennivaló még van — képzeljük magunk elé az itt leírt jelenetet, olyan sokatmondó ez — a megbilincselt kezével, amin csörög a lánc, valami félszáraz vagy egész száraz kenyeret elővesz, megtöri, az ő hite szerint hálát ad érte Istennek — nem szégyelli az asztali imádságot elmondani hitetlenek előtt — és elkezd enni. A jó példa ragad, a többiek is esznek, és másnap, mikor mindenkinek úszni kell, meg deszkákba kapaszkodva elérni Máltának a partjait, akkor jól jött az, hogy valamit ettek előző nap és egy kicsit magukhoz tértek.
Ilyen az Isten embere. Így élnek az igazán hívők ebben a világban. Nem a vallásoskodók, meg nem a képmutatók, hanem akik ismerik Jézust. Akik új életet kaptak tőle, akik vele közösségben élnek, akiket Ő használhat mások javára, és akiket Ő üdvözíteni fog.
Nem akarunk ezek közé tartozni? Miért érjük be ennél kevesebbel, amikor ez mindennapos esemény lehetne? Ez a bensőséges és valóságos közösség az élő Krisztussal, hogy megszólal a Biblia, hogy magunkkal viszünk személyes üzeneteket egy igehirdetésből, hogy a hívőkkel beszélgetve erősödik a hitünk, hogy szeretjük azokat, akik között élnünk kell — a köztük levő kiállhatatlanokat is, és mindig tudunk valamit a javukért tenni. Nem megyünk le a hajó aljára, mint egy hasonló viharban Jónás tette, hanem felelős szeretettel fáradozunk a többiekért. Nem szégyelljük, hogy imádkozni szoktunk. Van mondanivalónk mások számára, de gondunk van a testükre is, a fizikumukra, a tiszta gondolataikra, az emberi kapcsolataikra, és mindezt nem azért, mert valamit teljesítenie kell egy hívőnek, hanem azért, mert tele van Krisztussal, és ez csordul ki belőle.
A hét elején tanultuk ezt a kifejezést: Krisztus-kiáradás. Ez történik ott a hajón a viharban. De kiből áradhat ki Krisztus? Akiben Ő valósággal él. És kiben él? Aki egyszer behívta az életébe hittel, és elkezdett neki engedelmeskedni a hétköznapok konkrét kicsi lépéseiben meg a sorsdöntő nagy kérdésekben is.
Isten így akarja használni az övéit, és erre hív mindannyiunkat. Így meg tud gazdagítani ma is bárkit, és így tud áldássá tenni mindenkit ott, ahol éppen van.
Pálnak nincsenek identitászavarai. Ő ott a hajón megbilincselve is az, aki. Ez semmit nem változtat azon, hogy ő Jézus Krisztus küldetésében jár ezen a világon. Most éppen ott és ilyen körülmények között. Nem gyötri a halálfélelem, mert tudja, hogy nem pusztulhat el. Könnyű erről így beszélni egy csendes szép templomban, de amikor reánk szakadnak a viharok, akkor nehéz komolyan venni. Na, de ez a hit harca. Erre mondta Pál, hogy harcold meg a hitnek szép harcát. Meg az élete végén erre mondta — holnap erről lesz szó —, hogy ama nemes harcot megharcoltam.
Ez kétségtelenül harc, de győzelmek csak harcok közben születnek. Mi pedig tudhatjuk, hogy minden győzelmet a mi Urunk készített el nekünk. Erre a hiteles hívő magatartásra mondta Jézus: ebben a világban, de nem e világból. Ez az ember ott két lábbal áll ebben a világban, de nem e világból való erőkkel tud szolgálni a többieknek, mert neki van kapcsolata a láthatatlan szellemi világgal is, az élő Istennel. Neki van Krisztusa, és Ő használja őt ott. Ezért lesz neki fontos, hogy igét mondjon, meg kenyérrel is megetesse őket. Az egész ember fontos mindig azoknak, akik így tudnak gondolkozni.
Kire hasonlít leginkább Pál apostol itt a tengeri viharban? Úgy gondolom, arra, akinek a hajója egyszer szintén viharban került. A rajta levők jajveszékeltek: jaj, ments meg, mert elveszünk. Azt olvassuk, hogy már majdnem megtelt vízzel az a hajó. És ez a valaki nyugodtan aludt a hajó hátsó részében, de még idejében felkelt, ráparancsolt a viharra meg a tengerre: hallgass, némulj el! Ezzel a mondattal fejeződik be a leírás: elállt a szél, és nagy csend lett. Akkor a vizes emberek néztek egymásra, és ezt kérdezgették: kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger enged neki?
Erre a Jézus Krisztusra hasonlított itt Pál. Arra a Jézusra, aki egész nap hirdette az evangéliumot a sokaságnak, de mielőtt hazaengedte volna őket, jól tartotta őket kenyérrel. Arra a Jézusra, aki többször mondta és folyamatosan gyakorolta: nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem hogy azét, aki elküldött engem. Olyan Jézus- formájú emberré vált Pál, és ilyenekké válhatunk mi is, mindnyájan.
Sokféle viharba kerül a mi életünk is. Volt már olyan, hogy éppen akkor dühöngött a vihar valahol, amikor látogatni mentem. Úgy csapta be a két szoba közti üvegajtót, hogy kiröpült belőle az üveg. Aztán hangorkán is kísérte ezt a jelenséget. Néha meg csak úgy belül dúlnak a viharok, csendben, aztán belül emésztenek bennünket, és lesz belőle gyomorfekély meg infarktus. Sokszor meg miattunk tör ki a vihar, apróságok miatt is.
Mire használhat minket a mi Urunk a körülöttünk meg a bennünk dúló viharokban? Egyáltalán használhat-e? Ennek a hétnek az volt a célja, hogy a mi törékeny cserépedényünk is ezzel a kinccsel teljesedjék be, és legyen minek kiáradnia a kritikus helyzetekben, a viharos időszakokban, hogy áldássá lehessünk mások számára, hogy Jézust tudjuk adni másoknak, hogy legyen olyan mondanivalónk, amit csak tőle lehet hallani. Pál nem a kisujjából szopta ezt, amivel ott bátorította őket. Ő is úgy kapta. Mindent úgy kap a hívő. Az erejét, a gondolatait, a szeretetét, a szelídségét, mert úgy kapta a kegyelmet, az életet, az örök életet, a bűnbocsánatot is. De azért kapta, hogy legyen mit továbbadnia.
Jézus azt mondta: Isten minket sáfárságra teremtett. A sáfár olyan vagyonkezelő volt, akinek sokszor semmije sem volt, de nagy értékeket bízott rá a gazdája. Sokszor egyszerű rabszolgák voltak ezek. Egy ügyes, talpraesett, megbízható rabszolga lehetett sáfár. Amíg elment otthonról, rábízta hónapokra az egész gazdaságot is, de azt kellett csinálnia, amit mondott neki. Minket ilyenekké tett a mi Urunk. Mérhetetlen kincseket bíz ránk. Az Ő igéjét is például.
Itt kezdődik, hogy van-e nekünk fogózónk a viharokban? Ismerjük-e egyáltalán az Ő igéjét. Tudjuk-e, hogy ha hirtelen dől a hajó, hova kell kapnunk. Eszünkbe juttathatja-e a Szentlélek az ott szükséges igét. Csak az juthat eszünkbe, ami egyszer bement oda. Így olvassuk és tanulmányozzuk-e Isten igéjét, hogy legyen fogózónk egy ilyen viharos időszakban, amiben élünk? És engedjük-e, hogy használjon bennünket?
Sokan egy héten át hallgattuk most igéjét. Mi változott meg bennünk ezen a héten? Ezt meg kellene tudni fogalmazni szombat este. Mit akarunk, hogy megváltozzék? Akarunk-e egyáltalán változni? És ennek következtében mi fog megváltozni otthon? Valaki csendesen már beszámolt, hogy a hét közepe óta valami lényeges változás történt otthon. Ciki volt elkezdeni — azt mondta —, mert annyira szokatlan volt, hogy Biblia kerül az asztalra, meg hogy imádkozunk, de két nap után már hiányolták.
El lehet kezdeni. Merjünk változni! Ha semmit nem változtunk, akkor ez a sok ige, amit hallottunk, ítéletté válik a számunkra — és ezt a szelíd Jézus mondta. Azt mondta: én nem kárhoztatok senkit sem, a beszédek, amiket hallottatok és nem cselekedtétek meg, azok kárhoztatnak titeket. Isten beszéde csodálatos segítség a változásban, de ama napon nagy ítélet lesz. Mert az a szolga, aki tudta az ő Urának akaratát és nem cselekedte, többel büntettetik meg, mint aki nem tudta. Nekünk megadatott, hogy tudjuk. Készek vagyunk-e cselekedni?
Isten segítsen minket, hogy ne engedjük el a fülünk mellett ezt az Ő kérdését, és adjunk ma neki konkrét választ. Lehet, hogy a válasz így hangzik: Uram, nem is gondoltam, hogy ilyen komolyan kellene venni, és nem tudtam, hogy miben kellene változnom, de most kész vagyok engedni neked.
A Biblia azt mondja, hogy mi atyáinktól hiábavaló életet örököltünk, és jó lenne, ha ezzel a bűnbánattal állnánk Isten elé, hogy az egész alaptermészetünk, akármilyen tulajdonságaink vannak, bűnnel vannak fertőzve. Új természetre van szükségünk. A Krisztuséra. Sok szokásunkkal csak gyötörjük a körülöttünk élőket és nem minden hagyomány olyan, amit tovább kell adni. Lehet, hogy szakítani kellene valami hagyománnyal, és fellélegeznének azok, akik között élünk. Engedjük, hogy Isten változtasson minket, hogy megáldjon igazán, és áldássá tegyen, hogy a viharok közt is Pál apostolhoz hasonlóan tudjunk viselkedni.

Talán már eddig is láttuk, hogy Pál apostol nagy élménye a Jézussal való találkozás után az volt, hogy nem kellett, hogy többé vádolja a múltja, és nem kellett semmi miatt sem félnie, ha a jövőjére gondolt. Tisztába tette a múltját az a bocsánat, amit kapott, és az egész jövőjét reá bízta életének új urára, megváltó Krisztusára. Ebből az következett, hogy minden energiája megmaradt a jelenre, hogy most azt tegye, ami a feladata. Nem terhel a múlt, nem aggaszt a jövő, élhetek a jelenben örömmel és erővel. Van egy kedves szép ének, amelyik épp ezt fogalmazza meg.
Van még számomra is bocsánat,
Van Jézusom, Ő az enyém.
Nem mardos a bűn, sem a bánat,
Mint a fecske, ujjongok én.
Halálban hevertem, de Ő felemelt,
Az életem ára a szíve vére lett.
A bűnöm, ó Jézus nem vádol többé engemet.
Akkor előrenéz:
Ha kísértés hulláma tör rám,
Szembe velem Jézusom jő.
Roskaszt, tövises a keresztfám?
Hű vállára átveszi Ő.
Hazám felé utamat, ha nem tudom,
Előttem jár Jézus, mint tűzoszlopom.
***
Annak a programnak, amit Jézus Pál apostol elé rajzolt, az első felével foglalkoztunk: hordozzon engem pogányok, királyok, Izráel fiai előtt. Ma a második fele következik: Megmutatom neki — mondta Jézus — mennyit kell az én nevemért szenvednie. Pál nem beszélt a szenvedéseiről. Nem dicsekedett velük és nem panaszkodott miattuk. Korinthusban azonban volt egy csoport, amelyik állandóan vádolta őt. Kétségbe vonták, hogy apostol, hogy igazat beszél, és azt is, hogy áldozatot hozott a Krisztus ügyéért. Nekik egyszer leírta, hogy mi mindent szenvedett. Csak úgy kapásból, ami eszébe jutott, a legnagyobbakat. Erről szól alapigénk.
Tegnap láttuk, hogy az apostol életének két legjellemzőbb tulajdonsága volt a stabilitás és a termékenység. Mélyen gyökerezett az élő Krisztussal való közösségbe. Abból élt, abból táplálkozott. Jézust kérdezte minden vállalkozása előtt. Nem voltak egyéni akciói, magánvállalkozásai. Nem hagyatkozott a saját erőtlenségére. A Krisztusban volt ereje mindenhez. Az Ő küldetésében járt. Jézus töltötte meg őt Szentlelkével, Ő adott igét a szájába, Ő vette körül oltalmával. Így volt neki roppant gyümölcsöző élete. Egyrészt a krisztusi megszentelt élettel példát mutatott másoknak, másrészt igen sokakat vezetett Jézushoz. Beutazta szinte az akkor ismert egész világot, és küldetése egészen betöltötte a szívét.
Miért volt ez különösen nagy teljesítmény? Azért, mert mindezt rendkívül nehéz személyes körülmények között végezte. Ma erről szeretnék az ige alapján szólni. A hét elején említettem, hogy nem tudjuk Pál apostol életét és munkáját apróra tanulmányozni most néhány nap alatt, de azokat a legjellemzőbb és egyben legfontosabb helyzeteket, és tulajdonságokat közelről is megnézhetjük, amely helyzetekbe mi is belekerülünk a legtöbben, és amely tulajdonságok talán még hiányoznak belőlünk, és Jézus Krisztus győzelmet akar nekünk adni ezekben a helyzetekben is.
Amikor az apostol nem sokkal a kivégzése előtt az utolsó levelét írja szeretett lelki gyermekének, Timóteusnak, akkor ennek a vége felé olvastuk: „Te ismered az én üldöztetéseimet, szenvedéseimet, amik rajtam estek. Ó milyen üldöztetéseket szenvedtem! De mindezekből megszabadított engemet az Úr.” Még halála előtt is egy „ó milyen” elhagyja a szívét, de itt nem kezdi sorolni, meg másutt sem, csak ezen az egy helyen a korinthusiaknak. Bizony végigkísérték őt ezek az üldöztetések és szenvedések. (2Tim 3,11)
Mik voltak ezek? A családja valószínűleg kitagadta, amikor keresztyénné lett, mert sohasem említi őket, csak akkor, amikor a gyerekkorára emlékezik vissza. Ő maga nem alapított családot. Egyedül járta végig küzdelmes életútját. Munkatársakat mindig próbált maga mellé állítani, és tudatosan, gondosan ápolta a munkatársaival, barátaival, lelki testvéreivel való kapcsolatát, de ezek között is igen kevesen voltak olyanok, akik mindvégig hűségesek maradtak hozzá.
Ugyancsak ebben az utolsó levelében írja: „Démás engem elhagyott, mert a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Egyedül Lukács van velem.” Aztán figyelmezteti a fiatal Timóteust, hogy ne legyen jóhiszemű, mert vannak gonoszok is az ő köreikben. „Az ércmíves Sándor sok bajt szerzett nekem, tőle te is őrizkedjél, mert keményen ellenállott a mi beszédünknek. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak.” (2Tim 4, 10., 11., 14-16)
Nem könnyű lelkiállapot lehetett ez, különösen, ha azt is tudjuk, hogy fizikailag gyenge ember volt Pál apostol, és hordozott egy gyógyíthatatlan betegséget is. Nem tudjuk pontosan, ez mi volt, a legvalószínűbb, hogy valamilyen szembetegség. Több részletből következtethetünk erre. A Galata levélben írja például, hogy ti úgy szerettetek engem, hogy ha lehetséges lett volna, a szemeteket kivájván nékem adtátok volna. Több leveléből meg kiderül, hogy nem ő írta, hanem tollba mondta, csak aláírta a végén. Az egyik végén azt írja: ezt én írom, látjátok, milyen nagy betűkkel írok.
Saját népe szembefordult vele és a halálát akarta. A pogányok megint csak ellenségesen fogadták gyakran, hiszen a bálványaik meg az okkult mesterkedéseik ellen harcolt Pál. Hosszú utazásai során sok kellemetlenség érte, mint ahogy olvastuk, többször került életveszélybe is. Többször megverték. Egyszer úgy megkövezték, hogy azt hitték, meghalt, és már kivitték a városon kívülre, hogy majd eltemeti valaki. Isten kegyelme őrizte őt ott meg. Éveket kellett börtönökben töltenie.
Ezek a frusztrált helyzetek megpróbálják az embert. Különösen egy ilyen aktív, céltudatos embert. A frusztráció azt jelenti: szeretnék valamilyen irányba menni és az fontos is lenne, de nem engednek. Vagy a személyes szükségleteimet nem engedik, hogy kielégítsem, vagy a céljaimat nem engedik, hogy elérjem. Nekik is az lenne jó, amit csinálnék, és szívesen tenném, de — ahogy ma mondják — keresztbe tesznek. Az ilyen helyzet megpróbálja az embert, és ő sokszor került ilyen helyzetbe.
A legfájdalmasabb pedig az volt, hogy néha még a gyülekezetek is támadták. Nem ismerték el apostoli tisztségét, nem tekintették hitelesnek a tanítását és ez különösen is rosszul esett neki. Végül pedig szinte bizonyos, hogy vértanúhalált halt Jézusért Néró római császár idejében. Így valósult meg az, amit Jézus előre mondott: megmutatom mennyit kell az én nevemért szenvednie.
Az a ma esti kérdésünk: hogyan bírta elhordozni ezt a sok terhet ez a gyenge ember? Miért nem ment tönkre annyi támadás kereszttüzében? Hogyan tudott ilyen erős és állandó szembeszél ellenében is előrehaladni, és végül megérkezni oda, ahova az ő Megváltója, Ura küldte őt.
Azért fontosak ezek a kérdések, mert azt hiszem, kivétel nélkül mindnyájan szenvedő emberek vagyunk. Naponta érnek bosszúságok. Csalódnunk kell sokszor a jó barátokban is. Mindnyájan átéljük valamilyen formában, házasságban vagy anélkül, családban vagy családon kívül a magányosság sokféle nyomorúságát. Betegségek, kudarcok, különféle nélkülözések nehezítik az életünket. Mi is kerülünk sokszor frusztrált helyzetbe, hogy mennék, de a körülmények nem engednek. Adnám nekik, de azoknak sem kell, akikért szeretnék élni. Ez az embert vagy agresszívvé teszi és pörög körbe, mint a kis állat, amikor észreveszi, hogy kelepcébe került, vagy depresszióssá teszi és lemond magáról, elengedi magát, és még arra sem képes, amire egyébként képes lenne. Mindenképpen az ilyen helyzetek sokaknál orvoshoz, gyógyszerhez, szenvedélybetegséghez, örömtelenséghez és a legjobb esetben is szakadatlan panaszkodáshoz, zúgolódáshoz, lázadáshoz szoktak vezetni. Sokszor még Isten ellen is. Ezért fontos látnunk azt, hogyan lehet ezekben a helyzetekben győzni, sőt hogy lehet ezeket legyőzni.
Itt van egy ember, aki börtönből, betegen, csalódások után, nélkülözések közepette például a Filippibeliekhez megírta a levelet, ami tele van örömmel, hálával, reménységgel. Ez egy egészen józan, normális ember, aki szenvedett, és mégis azt mondja: én itt is örülök, — és a kulcsa az, hogy a Krisztusban van.
Mit jelent a szenvedéseink vonatkozásában ez, hogy a Krisztusban? Mert ha nem értjük, akkor okkal kérdezi meg az ember, hogy normális volt ez a Pál? Vagy kötélből voltak az idegei, vagy nem is voltak idegei? De voltak, mégpedig érzékeny idegrendszerű ember volt, és meleg érzelmi kapcsolatai voltak a barátaival és a hívő testvéreivel. Hogyan volt ez lehetséges mégis? Abban találhatjuk meg a választ, ami kiderül az apostol leveleiből, hogy ő ismerte a szenvedés különféle fajtáit, és tudta ezeket kezelni. Tudta, hogy különféle szenvedések vannak, és ezeket másként kell kezelni, de mindegyiket tudta kezelni a Krisztusban.
Milyenféle szenvedések vannak? Az ő tanításából az derül ki, hogy legalább négyféle szenvedés van.
1. Az első és leggyakoribb az, ami az életünkkel jár. Ami azóta, hogy Isten ellen fellázadtunk, vagyis a bűneset óta együtt jár az emberléttel. Mivel emberek vagyunk, ezért megbetegszünk, meghalnak a szeretteink, egyszer majd mi is. Nélkülözünk sok mindent, és vannak dolgok, amiket egy életen át fogunk nélkülözni. Egyedül maradhatunk. Ha valaki tengeren utazik, tengeri betegséget kaphat, vagy esetleg még hajótörést is. Ez együtt jár azzal, hogy embernek születtünk és élünk. Ezt tudomásul kell venni. Hiába tiltakozik ellene az ember, akkor is beteg lesz, akkor is meghal, akkor is hajótörést szenvedhet a tenger közepén.
Ezek miatt ne Istent okoljuk, mert nem Ő az oka. Ezeket a nyomorúságokat mi szakítottuk a saját nyakunkba, akkor, amikor otthagytuk Őt. Ő megmondta előre világosan: amíg vele szövetségben marad az ember, addig mindez ismeretlen lesz és ismeretlen is volt, — amikor Őt otthagyja, akkor ez lesz a sorsunk. Mi ezt választottuk. Úgy, hogy ha valakit hibáztatunk, csak magunkat hibáztathatjuk. Ezeket legjobb azonban tudomásul venni, mert ezek úgyis lesznek, amíg ez a világ áll.
2. A másik fajta szenvedés egészen más. Az a Krisztusért kapott szenvedés. Amikor a Krisztusért szembe kerül az ember a családjával, mint Pál is, amikor gúnyolják, hátratételt szenved, esetleg megverik, bebörtönzik. Mit mond erre az apostol? Azt mondja: ez kiváltság. Ez a Krisztus gyermekeinek külön ajándéka.
Megint csak a Filippi levélben írja: „Nektek megadatott az a kegyelem, hogy ne csak higgyetek a Krisztusban, hanem szenvedjetek is őérette.” (1,29) Miért? Nem önkínzó emberek ezek a hívők, hanem ők tudják, hogy aki a Krisztusért kell, hogy szenvedést vállaljon, az közel van Krisztushoz. A Krisztusnak szánt ütésből valamennyi, annak a szele, őt is éri. Ebben nem az az öröm, hogy szenvednie kell érte, hanem az, hogy ennyire közel lehet Őhozzá. Ez mindent pótol.
Amikor Pétert és Jánost először verték meg Jézus miatt, meg azért, hogy nem voltak hajlandóak megígérni, hogy nem prédikálnak róla, akkor azt olvassuk: kijöttek a tanác elől és örültek annak, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettettek. Nem voltak ők mazochisták, de ott élték át, hogy ilyen közel talán még sosem voltunk a mi Urunkhoz. Tulajdonképpen nem miránk haragszanak, Őreá. Őt ütötték, s egy kicsi abból nekünk is jutott. Nem az ütésnek örültek, hanem ennek a közelségnek. Meg hogy adott bátorságot nekik, hogy vállalják ott is. Van tehát ilyen: Krisztusért kapott szenvedés.
3. A harmadik ennek egy felfokozott formája, ami az ellenségnek a komiszkodása, kegyetlenkedése, amikor már az életére törnek valakinek, aki Krisztus szolgája. Ez mindig az ördögnek az aknamunkája. Krisztus kiválasztott szolgái ismerik ezt a fajta szenvedést.
4. A negyedik, amikor egyszerűen a saját butaságunk vagy bűnünk vagy engedetlenségünk miatt ér valami kellemetlenség vagy szenvedés. Ügyetlenül rakok össze egy szerkentyűt, és utána nem működik, pedig kellett volna működnie, mert mindenki arra vár. Akkor ennek nem Isten az oka, nem mások az okai, én voltam ügyetlen. Kár bűnbakot keresni. Jobb ha bűnbánatra jutok és igyekszem megjobbulni. Máskor higgadtabban szereljek, és akkor elsőre sikerülni fog.
Van tehát olyan, ami velejár, emberek vagyunk, elkerülhetetlen. Van olyan, ami csak az újjászületettek kiváltsága, hogy Krisztusért gyalázatot szenvedhetnek; van ennek egy felsőfoka, amikor már az élete is kockán foroghat valakinek; és van, amikor magunk csináljuk magunknak a bajt, és oda kell figyelni, mert ezt sokszor el lehet kerülni.
Hogyan lehet kezelni ezeket? Mert az elsővel feltétlenül találkozunk mindnyájan, és legalább azt tudni kellene kezelni. Erre nézve az apostol ad néhány jó tanácsot. Sokszor nem is tanácsot ad ő, hanem ahogyan ő szenvedett, abból megtanulhatunk sok mindent. Itt is négy dolgot szeretnék mondani és ez tulajdonképpen a legfontosabb része a ma esténknek.
1. Nagy józansággal elfogadta a szenvedést, mint ami velejár a mi emberlétünkkel. De hogy fogadta el? Egyáltalán mit jelent elfogadni? Az nem azt jelenti, hogy beletörődöm. Beletörődni mindenki kénytelen, közben átkozódik, szitkozódik. Szeretné lerázni magáról a terhet, de tudja, hogy mégis vinnie kell. Sokkal nehezebb úgy vinni, hogy szabadulni szeretnék tőle, de muszáj továbbvinnem. Elmegy az erőm egy része a tiltakozásban, és nem marad arra, hogy vigyem.
Elfogadni azt jelenti: tudom, hogy nem véletlenül esett ez meg velem. Mert Pál apostol, meg minden hozzá hasonló újjászületett ember valóban rábízta magát egy életre, végérvényesen Jézus Krisztusra. És tudja, hogy a „Krisztusban” nem érheti őt véletlenül semmi. Akármilyen ütést szánnak neki, az őt a Krisztusban éri, annak egy részét felfogja Krisztus, és minket csak annyi ér, amennyi ahhoz kell, hogy alázatban maradjunk. Vagy amennyit fel akar használni a mi Urunk a javunkra. De csak akkor szolgálja a javunkat még a szenvedés is, ha a Krisztusban maradunk. Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja — írja Pál apostol. (Róm 8,28) Őhozzá ragaszkodni, Őt szeretni jóban, rosszban, minden körülmények között, s akkor nemcsak kibírjuk, hanem utólag még hálát is adunk érte.
Néhányszor életemben megtapasztalhattam ezt. Ez nem tehetetlen beletörődés, fogvicsorgatva és öklöt rázva, hanem ez a gyermek bizalmával való elfogadás. Talán sosem fogom elfelejteni, hogy egyszer egy kedves barátommal beszélgettünk az utcán. A karján ült a három éves kisfia, aki minden áron meg akart kapni valamit apukájától ott mindjárt. Többször a fülébe súgta, s az apja türelemmel mondta mindig: nem. Még egyszer: nem. Harmadszor is: nem. Most nem — mondta kedvesen, nem idegesen, de határozottan az apuka.
Akkor következett az a jelenet, amit lefényképezett a szemem. A kis karjával átölelte az apja nyakát és azt mondta: akkor jó. Legszívesebben ott mindjárt elvonultam volna valami csendes helyre és szerettem volna megemészteni: Uram, ez hiányzik belőlem. Valamit nagyon szeretnék, még könyörgök is érte, de te nem adod, s egy idő után mondjam azt ilyen bizalommal: akkor jó. Akkor is a te gyermeked vagyok, te akkor is az én szerető Atyám vagy. Nem azon múlik a kapcsolatunk, hogy megadod vagy nem, sőt, ha már nem kisgyerek, hanem érett vagyok a hitben, akkor még tudom is, hogy biztosan az jó nekem, hogy ezt most nem adod meg. Akár meg is köszönöm, hogy ezt nem adod meg. Ez lenne a hitbeli érettség. Ez az, amikor elfogadja valaki a helyzetét, és tőle fogadja el, mert tudja, hogy velünk véletlenül már semmi nem történhet, csak amit Ő jónak lát.
2. A másik, amit az apostoltól megtanulhatunk, hogy soha nem engedte, hogy rátelepedjenek a nyomorúságai. Nem foglalkozott a nyomorúságaival. Nem a nyomorúságaival foglalkozott. Hanem mivel? A küldetésével. Tegnap láttuk, milyen mélyen belevésődött, hogy tudta, hogy őt Jézus küldte, tudta, hogy az elveszett embertársaihoz küldte. Tudta, azért küldte, hogy megnyissa a szemüket, hogy sötétségből a világosságra, a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek, boldog legyen a földi életük nyomorúságok között is, és legyen nekik örök életük már itt. Ez az ő feladata. És akárhova nézett, mindenütt elveszett embereket látott. Tehát akárhova került, mindenütt végezhette a küldetését. Akkor is, ha egy börtönőrrel volt összeláncolva, őt is Jézushoz vezethette.
Nem engedte, hogy eluralkodjék rajta a keserűség, a lázadás, a panasz. Soha nem panaszkodik. Soha nem vádol senkit amiatt, hogy neki rossz dolga van. Eszébe sem jut, hogy Istent vádolja, mint ahogy mi sokszor tesszük Istent káromló, hitetlen módon. Még csak azt sem kérdezi: miért? Mi örökké ezt kérdezzük. Szinte nincs nap, hogy valami ilyen kérdéssel ne jönne valaki. Ő ezt mondja: igen, Atyám, akkor jó. Nem így terveztem, jobb lenne, ha nem így lenne,de te nem tévedsz.
Egészen normális ember volt ő. Például imádkozott azért, hogy gyógyuljon meg a betegségéből, mert úgy könnyebb lenne végezni a szolgálatot. De amikor Jézus azt mondta: nem, ezt a betegséget hordoznod kell halálodig, mert így lesz világos neked is, meg másoknak is, hogy az a teljesítmény, amit én általad elvégzek, nem a te produkciód, hanem az enyém. Az én erőm a te erőtlenséged által fog céljába jutni. Erre Pál azt mondja: akkor jó. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel — mondja —, és komolyan veszi, amivel Jézus lezárta ezt a beszélgetést, hogy „elég neked az én kegyelmem.” Imádkozott ő is azért, hogy megszabaduljon, de tudomásul vette: nem. És nem engedte, hogy elhatalmasodjon rajta annak a tudata, hogy beteg vagyok, ezt sem bírom, azt sem bírom, nem vállalom. A küldetése töltötte be, és így a betegségnek sem volt akkora súlya. (2Kor 12,8-10)
Még gyerekkoromban tanultam egy verset, és néhány sora megmaradt bennem, ami most ideillik:
Ha mások égő sebeire nézek,
El is törpülnek már a kis bajok.
Testvérek tátongó sebét kötözve
Kis karcolásom már nem is sajog.
— Nem mindig olyan kicsik a karcolásaink. Néha nekünk is vannak tátongó sebeink. De miközben mások tátongó sebeit kötözöm, szinte megfeledkezem a magaméról. Valahogy gyorsabban is gyógyul úgy, hogy nem foglalkozom vele, hanem a másikéval foglalkozom. Aki ezt elhiszi és gyakorolja, az nem kerül a bajainak az igézetébe. Ez nehéz feladat a lelkigondozásban mindig, hogy emberek tömege a saját szenvedéseinek, nyomorúságainak a megigézettje. Mint a nyuszi, amikor reflektorfénybe kerül, és ott megdermed, nem tud mit csinálni, csak vacog. Mert örökké arról beszélünk, meg azokkal foglalkozunk, s nem vesszük észre, hogy azok kezdenek foglalkozni velünk, s játszanak a nyomorúságaink velünk. Meg leszünk győződve, hogy a miénk a legnagyobb, a legszörnyűbb. Nem is lehet rajta segíteni. Nincs is jó az életünkben, mint ha csak a betegségünk, a magányosságunk, a szegénységünk lenne.
Tessék megfigyelni, miről szoktunk a legtöbbször beszélni: mi nincs. Ritkán lehet hallani azt, amikor valaki Isten iránti hálával elmondja: ezt is kaptam tőle, ennek is örülök, és hálás vagyok érte. Lehet, hogy közben beteg vagyok, meg vékony a pénztárcám, meg megint becsapott valaki. Ezt is megbeszélhetjük, de ez csak egy része a valóságnak. Az, hogy valaki nem engedi eluralkodni magán a bajokat, nem struccpolitika. Pontosan ez a józanság, hogy látom a valóság másik részét is. Azt a sok jót, amit Isten nekem ad, sőt magát Istent, aki maga a jóság és a szeretet, és akinek a közösségébe belerejtve hordozom a bajaimat is, és így azoknak egészen más a súlyuk.
3. A harmadik, amit az apostol élete szépen példáz: Felhasználta ezeket a nyomorúságokat a szolgálatában. Meglátta a fantáziát a nyomorúságai közepette is abban a helyzetben. Vagyis: ott is Jézus jelenlétében volt, és ott is azt kérdezte: Uram, itt most mit akarsz, hogy cselekedjem? Ha börtönbe csukták, akkor nem Agrippa királynak kellett prédikálni, meg nem az athéni bölcseknek, akkor azoknak, akik ott voltak. Magától sosem ment volna oda. Így viszont, hogy odacsukhatták, több rab és börtönőr Jézus tanítványa lett. Ezt csak így lehetett elérni. Meglátni a fantáziát benne, felismerni, hogy ez sem véletlen. Valami jó célja van az én Uramnak ezzel is.
Jézus tudja, hogy mit csinál. Ha valaki komolyan veszi azt, amit az apostol mondott, hogy ő a Krisztus rabszolgája, vagy a Krisztus foglya, akkor ez magától értetődik. Akkor ott vagyok tanítvány, ahova ő állított, és nem mindig másutt szeretnék lenni. Ez megint beteges rögeszméje sok embernek. Meg van győződve, hogy ha másként alakultak volna a körülményei, ha ő most másutt lehetne, akkor boldog lenne. Olyan sokszor látom, hogy megadatik: másutt lehet, és ugyanolyan boldogtalan. Viszi magában a boldogtalanságot. Akárhova fog kerülni, mindenütt boldogtalan lesz. Az attól függ, hogy mi van benne. Ezek az emberek meg minden helyzetben boldogok, mint az apostol is.
Ismertem egy fiatalasszonyt, aki részt vett a gyülekezeti családlátogatásban. Elment egyszer egy nála valamivel idősebb asszonyt és családját meglátogatni. Ez az asszony, akit meglátogatott, néhány évvel azelőtt elveszítette a férjét, és azóta is vigasztalhatatlan volt. Tele volt keserűséggel, panasszal, sokszor még Isten ellen is. Elsorolta neki is azonnal, milyen nehéz az ő élete, milyen szörnyű elveszíteni az embernek az élete párját. Persze, ezt nem érti meg senki. Maga sem érti meg, lelkem, úgyhogy ne is kezdjen engem vigasztalni.
Szép türelmesen végighallgatta ez a látogató és ezt mondta: amikor három héttel ezelőtt ott álltam a férjem koporsója mellett, az én szememből is ömlött a könny. Én is kérdeztem az én Uramat, miért, és miért éppen én maradtam ilyen fiatalon özvegyen? Aztán, ahogy lépegettem az autó után, és mentünk a sírhoz, azt mondtam neki: Uram, a mi helyzetünk most alapvetően megváltozott, de te ugyanaz maradtál, aki eddig. Köszönöm neked azt a szép tíz évet, amit együtt tölthettünk, és köszönöm, hogy te ezután is hűséges leszel hozzánk. És mire a sírhoz értem, már énekelni is tudtam.
Ezután lehetett érdemben beszélni arról, hogy mit jelent a Krisztusban megözvegyülni, özvegyként élni, és egyedül nevelni gyerekeket. Elfogadni azt is, amit nem értek. A miértjeimet is Istennek elmondani, és nem az Ő háta mögött megbeszélni másokkal. Nagy veszteség volt, hogy fiatalon özvegyen maradt, de még ezt is fel tudta használni a szolgálatában, illetve még ezt is felhasználta az ő Ura mások vigasztalására és erősítésére.
4. Amit még Pál apostoltól meg kell tanulnunk, hogy mindig keresztül nézett a nyomorúságain. Mintha átnézett volna a válluk felett, és ott túl nézett volna valamit. Nem akadt el a tekintete a bajainál. Azt értem ezen: mindig tudatában volt annak: ami nekem most nehéz, fáj, teher, baj, ez csak ideiglenes. Ez az ideiglenes állapot lehet, hogy évekig tart, de tudom, hogy mi van utána. Nem engedem, hogy ez a keserűség eluralkodjék rajtam, hanem ebben a nehéz helyzetben is annak örülök, ami majd utána jön. Annak az örök dicsőségnek és boldogságnak, ami Jézusnál vár engem.
Ez nem valami olcsó vigasz. Nem az, ahogy Tiborc próbálta mondani: tűrj békességgel, ezt papolta az apát urunk is. Vedd tudomásul, hogy most nehéz, és vigasztald magad azzal, hogy majd egyszer talán boldog leszel. Itt nincs talán. A Pál apostolok, meg Isten mai újjászületett gyermekei is biztosra mennek. Mi egészen bizonyosak lehetünk abban, amit szintén a Timóteusi második levélben ír az apostol: el van téve Őnála a győzelmi koszorú a számomra. Most még itt küszködöm, Őérte bármit vállalok, nem bánnám, ha vége lenne már és egy kicsit könnyebb lenne, de ha így kell hordozni, így vállalom. Közben azonban sokszor gondolok arra: egyszer ennek vége lesz, és utána vég nélkül jön a szenvedésmentes boldog közösség Krisztussal.
A fizikai fájdalmat is másként viseljük, ha tudjuk, hogy körülbelül meddig tart és vége lesz. Többször átéltem azt, hogy a fogorvos azt mondja: most egy fél percig nagyon fog fájni. Azért ne adjunk injekciót. Megkapaszkodom a karfában (nem mondom, hogy összeszorítom a fogam, mert az ott nem kívánatos), és felkészülök a legrosszabbakra fél percre. Aztán nem tudom, mennyi az, sokkal hosszabbnak tűnik, de hamarosan vége lesz. Így egészen más, mint bejelentés nélkül egyszer csak borzalmasan elkezd fájni, és nem tudom, meddig fog tartani.
Jézus nekünk megmondta, meddig tart. A földi élet végénél tovább semmiképpen nem. De neki ezen belül gondja van arra, hogy senkit nem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedje. Sőt a próbatételekkel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük. Ezt is Pál apostol írta az 1Kor 10,13-ban.
Ő tehát elfogadta Isten kezéből a bajait, nem engedte, hogy elhatalmasodjanak rajta, sőt felhasználta: beépítette a szolgálatába. Tényleg javára lett és túllátott rajtuk, nem akadt el a tekintete a bajoknál, meg végképp nem a bajait okozóknál, hanem arra a dicsőséges Krisztusra nézett, aki már előre ment a dicsőségbe, és neki is helyet készít ott.
Ezért tudott ilyeneket leírni: „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség! Ha e testben való életem a munkámat gyümölcsözteti, hogy melyiket válasszam: meg sem modhatom. Mert szorongat ez a kettő: kívánok elköltözni és Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de e testben itt maradnom meg szükségesebb tiérettetek. (Fil 1,21-23)
Micsoda emelkedettség! Ez egyszerűbben azt jelenti: Ha életben hagynak — itt is börtönben volt —, megyek hozzátok és segítek. Ha kivégeznek, megyek Krisztushoz és soha többé semmi bajom nem lesz. Ez sokkal jobb nekem, ha meg itt maradok, az jobb nektek. Melyiket válasszam: meg sem mondhatom, de milyen jó, hogy nem nekem kell eldöntenem. Eldönti ezt az én Uram. Így gondolkozik életről és halálról a szenvedések közepette az, aki „Krisztusban” van.
Vagy azt mondja: „A mi polgárjogunk a mennyekben van, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi majd az Ő dicsőséges testéhez.” (Fil 3,20-21) Mennyit szenvedünk a mi nyomorúságos testünk bajai miatt! Miközben szenvedünk, jó arra gondolni, hogy egyszer a miénk is olyan dicsőséges lesz, mint Jézusé.
Így tudta leírni az apostol ezt a mondatot is az utolsó levele legvégén: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak. De az Úr mellettem állott, és megerősített, hogy teljesen elvégezzem az igehirdetést, és meghallják az összes pogányok az evangéliumot.” (2Tim 4,16-17)
Senki nem volt mellettem, de az Úr mellettem állott. Ezt jelenti az, hogy a Krisztusban. És nem azokat a barátokat szidom, akik a bajban elpárologtak mellőlem és ott hagytak egyedül, és nem azokat az ítélkezőket, akik hivatalból most el akarnak ítélni engem, pedig senkinek nem ártottam, és nem az Istent, aki mindezt megengedi, hanem annak örülök, hogy az én küldőm ott is ott van mellettem. Az Ő társasága mindent pótol, és az Ővele való közösségben mindennek más a súlya. Így is fáj, de másként fáj. (Ezt ennél okosabban és precízebben nem tudom mondani.) Így is sír az ember sokszor, de másként sír. Így is összeszorul a szíve vagy a gyomra, de másként, mert a Krisztusban történik mindez.
Aki így a Krisztusban hordozza az élete nehézségeit és szenvedéseit, az mindig tudja azt, amiről az elején énekeltünk: az Ő szenvedése mindannyiunkénál nagyobb volt. Sose mondjátok azt: Krisztus sem szenvedett ennyit a keresztfán, mint én — vagy mint akárki. Ez durva istenkáromlás. Nekünk fogalmunk sincs arról, hogy a bűn nélküli Isten Fiának milyen szenvedést jelenthetett minden ember minden bűnét magára venni és azoknak az Isten szerinti igaz ítéletét elszenvedni. Jézus nemcsak a keresztre feszítéssel együtt járó fizikai szenvedéseket kínlódta ott végig, hanem ezt is.
Őt is magára hagyta a családja. Júdás elárulta. Péter megtagadta. Gúnyolták még haldokolva is, és Ő addig a mélységig jutott el, hogy az Isten is elhagyta. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Azért, hogy mi soha ne kerüljünk olyan helyzetbe, hogy Isten elhagyna minket. Ez volt az ára, hogy Ő vállalta a pokloknak ezt a kínját is, azért, hogy tudjunk betegen is hálát adni, szegényen is elégedetten élni, megbilincselve is szabadok legyünk, mint Pál apostol volt, bosszúságok között is megmaradjon a békességünk — a Krisztusban.
Ezért hívogatok mindenkit ezen a héten a Krisztussal való közösségbe. Nélküle csak- ugyan kikészítenek a szenvedéseink bennünket. Tönkremegy az idegrendszerünk, örömtelen lesz az életünk, gonoszoknak látjuk az embereket, és átkozzuk talán még a Mindenhatót is. A Krisztusban megtanulunk hálát adni, észre venni azt a sok jót, amit ad, megosztani másokkal, nem magunkat sajnálni és sajnáltatni, hanem mások égő sebeit kötözgetni, nem vádolni senkit, hanem szeretni mindenkit.
Ha a mézesüveget összetörik, abból akkor is édes méz folyik. Legyen a mai igehirdetésnek a képe ez: egy mézesüveg, ami összetört, és nem keserű epe folyik belőle, mert nem az volt benne, hanem méz. Krisztust, amikor összetörték a kereszten, akkor is imádkozott azokért, akik tapostak rajta. Aki a Krisztusban van, az úgy tud szenvedni, hogy szenvedve is áldást mond, imádkozik másokért, és áldássá lesz az élete. Ezért nagy kérdés: mi van belül? Ő van-e bennünk, mert akkor Krisztus-kiáradás lesz, ha összetörnek bennünket, akkor is, ha meg nem Ő van, akkor árad a mi keserű panaszunk. Bár a mi hitvallásunk is lenne ez az ének:

Ki az Úrban bízott, nem csalódott még
Első lennék én, ha szégyent vallanék.
Nem, te nem hagysz cserben, örök kőszirtem,
Megrendülhet égföld, a te igéd nem.

Azért merem bátran, hittel vetni rád
Minden gondom, terhem, magam s más baját,
Mindazt, ami szívem titkon gyötri még,
Hisz te minden könnyem számon tartod rég.

Tegnap arról volt szó, hogy Pál megkapta a kincset, és próbáltuk részletezni, de nem sikerült, mert ez felsorolhatatlan, hogy mi mindent jelentett neki az, hogy Jézus Krisztust megismerte, hogy Jézus elfogadta őt, ő pedig befogadta Jézust. Hogy Krisztus őbenne, ő pedig Krisztusban élt. Közülünk sem tudná senki elsorolni teljes részletességgel, mi mindent jelent az, amióta igazi kapcsolata van Jézus Krisztussal.
Mivel ilyen nagy gazdagságot kapott Pál, mindazt, ami értéktelennek és haszontalannak bizonyult, kidobta az életéből.
Jézusban sok olyasmit kapott, amit addig nem is ismert: igazi békességet, teljes bocsánatot a múltjára, ami őt vádolta, hogy üldözte az Ő tanítványait, bizonyosságot arról, hogy ő Isten előtt igaz. Mert noha már tudta, hogy nincsen saját igazsága, de megismerhette, hogy van igazsága Krisztusért és Krisztusban. Kapott a szívébe kimondhatatlan szeretetet az elveszettek iránt, a többi ember iránt, és kapott olyan mondanivalót, ami neki is új volt, ami az ő életét is megváltoztatta, és amit ezentúl, akinek csak lehetett, mondott, hogy minél többeket kisegítsen a sötétségből Isten világosságára.
Boldog és gazdag embernek érezte magát, és láttuk, hogy egy időre visszavonult a csendbe. Ebben a csendben érlelte őt Isten, és ebben érlelődött ki az ő új teológiája, az a gazdag, színes, és mégis egy központú, Krisztus-központú mondanivaló, amivel egész életén át gazdagított sokakat.
Egyelőre mást nem tett. Komolyan vette azt, hogy életének nem ő az ura, hanem új gazdája, Jézus Krisztus. Amíg Ő nem ad neki feladatot, ő magától nem kezdeményez. Sose jó az, ha a megtérés után valaki saját kezdeményezéséből elkezd buzgólkodni. Itt folytatódik az alázat és engedelmesség útja, figyelek az én Uramra: Ő hova küld, és Ő mit bíz rám.
De meddig fog várni az apostol, és hogyan folytatódik az útja, — vagy befejeződött? Ez a végső cél, hogy megkapta az üdvösségét? Nem ez a végső cél. Csak így vált használhatóvá Isten kezében. Ezzel kezdődik egy egészen új szakasz, egy csodálatos szakasz, amiről ma és holnap szeretnék beszélni. Mit is mondott Jézus Saul-Pálnak, amikor abban a szobában vakon várta Őt? Anániáson keresztül azt mondta: Választott edényem ő, hogy hordozza az én nevemet a pogányok, királyok és Izráel fiai előtt, és én megmutatom neki, mennyit kell az én nevemért szenvednie.
Ez a Jézus által felállított program Pál részére. Ennek két része van: az egyik, hogy hordozza az én nevemet, hogy Jézust vigye el minél többekhez, Őt ismertesse meg másokkal, a másik része, hogy eközben sokat kell szenvednie, és ennek is megvan az értelme. Ma az előbbiről szeretnék szólni, holnap majd Pál apostol szenvedéseiről.
Egész életén át ettől kezdve ezt csinálta: Jézust vitte másokhoz, és engedte, hogy Jézus vigye őt másokhoz. Csordultig telt a kinccsel, a Krisztus-ismeretével, a róla szóló örömhírrel, és ez csordult ki a száján is mindig, akár egy emberrel beszélt, akár nagy sokasággal, akár olyanokkal, akik érdeklődtek, akár olyanokkal, akik elhallgattatták és utána nehéz helyzetbe került.
Eközben az apostolnak két olyan jellemvonása ütközik ki markánsan, ami ma egyre inkább hiánycikk. Ezért gondoltam arra, hogy ezt a két sajátosságát emeljük ki, mert ez Isten minden újjászületett gyermekének sajátossága. A mi korunk módszeresen igyekszik gyengíteni ezt, de nekünk világítanunk kell e két jó tulajdonság tekintetében is.
Két szót mondok: az egyik a stabilitás, a másik a termékenység. Ez jellemezte az apostolt az ő bizonyságtevő, Jézusnak szolgáló életútján.
Egyszer a gyerekekkel beszélgettünk, és megkérdeztem, milyen részei vannak egy fának. Például egy gyümölcsfának. Azt mondja az egyik: alma. — Ha almafa, meg van rajta, akkor az is része. És még mi van egy fán? Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz kérdés ez. Nagy hallgatás volt, és valaki bemondta: levél. — Levelek is vannak rajta. Hát még mi van? Madárfészek. — Van, amelyiken van, van, amelyiken nincs, de az nem a fának része, esetleg a tartozéka. És még mi? Itt megállt a tudomány. Nem mentünk tovább. És ez jellemző.
Ezért kértem meg valakit, hogy rajzoljon nekünk egy fát, és nézzük meg, hogy más is van azon, nemcsak gyümölcs meg levél. Van annak ága is, meg az ága valahonnan Kinő: van masszív törzse, és van láthatatlan része is: a gyökerek. Ha el kellene sorolnom a gyümölcsfa részeit, itt kezdeném. Vannak gyökerei, azokkal kapaszkodik, azokkal táplálkozik. Ha az nincs, akkor az egész csak tűzre való. Aztán szépen vastagodik évről-évre a dereka; ha ez gyümölcsfa, és okosan metszik, akkor ki lehet alakítani olyan koronát, amelyik szép is, meg tele van termő rügyekkel is. Azután minden tavasszal kifakad és megjelennek a friss levelek, most nemsokára meg majd lehullanak; és jó esetben van rajta gyümölcs is. De mindegyik részére figyelni kell.
Pál apostol életének a gyökerei erősek voltak. Többször is használja ezt a kifejezést, amit alapigénkben olvastam: gyökerezzetek meg a Krisztusban. Ezzel kezdődik. Aztán beszél ő a gyümölcsökről is. Jézus is beszél a gyümölcsökről, meg arról is, hogyan lehet sokat teremni, de annak a feltételei között is említi ezt, hogy valahova tartozni kell. Valahova le kell gyökerezni, ott jól megkapaszkodni, onnan folyamatosan táplálkozni, és akkor majd lesznek gyümölcsök.
Nos, az ő élete erősen gyökerezett a Krisztusban, és ez különös stabilitást, szilárdságot adott neki. És mivel erősen gyökerezett, ezért volt rajta bőven gyümölcs is. Mit jelent meggyökerezni a Krisztusban? Most egészen egyszerű kifejezéseket szeretnék használni. Azt, hogy a hívő együtt él az élő Jézus Krisztussal. Mint élő személlyel beszélget vele napközben is, meg ha vannak álmatlan éjszakái, akkor is. Így kér tőle tanácsot, így vallja be neki: Uram, fogalmam sincs, hogy most mit kell csinálni. Így önti ki neki a keserűségét, ha az van a szívében. Egy élő személy, akivel együtt jár, ráadásul úgy, hogy Ő az én Uram, én pedig az Ő szolgája vagyok. Meggyökerezni a Krisztusban azt jelenti, hogy ez a hitbeli közösség egyre erősebb, egyre természetesebb, egyre több erőt, tartást ad a hívőnek.
És mit jelent gyümölcsöt teremni? Két jelentése van ennek az Újszövetségben. Az egyik: megjelennek az újjászületett ember életén olyan tulajdonságok, amik Jézusra jellemzőek, amik nem születtek velem, nem örököltem a szüleimtől, nem nevelték belém, hanem Jézusra jellemző tulajdonságok. Így írja Pál a Galata levélben: „A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” Ezek megjelennek. A másik jelentése: hogy másokat is Jézushoz tudok vezetni. Az újjászületett emberek, akik rajtam keresztül hallották Jézus hívó szavát. Tehát a bizonyságtevő ajkak gyümölcse, ahogy a Zsidókhoz írt levél végén olyan szépen olvassuk.
Pálnak erősek voltak a gyökerei, és ez masszívvá, viharállóvá, stabillá tette az ő életét és hitét. Éppen ezért sok gyümölcsöt termett. Az ő természetétől egészen elütő, de Jézusra jellemző tulajdonságok is megjelentek rajta, és akinek csak lehetett, beszélt Jézusról, Isten szeretetéről, és sokakat Őhozzá vezetett. Azaz, hogy nem ő, mert ő maga írja a Korinthusi levélben (figyeljük meg, milyen szép egyensúly van egy ember lelkében. Nem szerénykedik, nem álszerény). Azt mondja: én egyedül többet tettem az evangéliumért, mint az apostolok együttvéve, de nem én, hanem az Istennek bennem levő kegyelme. (1Kor 15,10) Nem mondja: ó, semmi, szóra sem érdemes. Mi az, hogy semmi? A Földközi tenger egész medencéje tele lett kis keresztyén közösségekkel, és ezeknek a legnagyobb része az ő szolgálata nyomán jött létre. Ez nem semmi. De ő tudta legjobban, hogy nem egy beteges, gyönge, tapasztalatlan ember produktuma ez, hanem a hatalmas Isten használta őt eszközként. Ezért egyedül Övé a dicsőség. — Volt tehát gyümölcs, mert erősen gyökerezett.
Úgy tapasztaljuk, akik emberekkel foglalkozunk, hogy egyre jobban hiányzik ez a bizonyos stabilitás sokaknak az életéből, de még a gondolkozásából is. Nem mernek az emberek gyökeret ereszteni, egy helyen legyökerezni. Nem mernek hosszú távú vagy életre szóló döntéseket hozni. Ijesztő, ahogy házasságra készülő fiatal párokból is hiányzik ez. Egész életre szólóan döntsem el? Hát hogyan másként?! Ezt csak így lehet — a Szentírás erre tanít minket. Az segít át majd a kríziseken, a nehéz helyzeteken, ha ezt egy életre szólóan eldöntöttétek. Ha megijedtek ettől, az jó, mert akkor látjátok, hogy magatoktól kevés az erőtök, kevés az erőnk. Már az indulás előtt látjuk, hogy rászorulunk valakire, akibe be lehet gyökerezni. A hitbeli döntés is egy életre, sőt egy örök életre szól, ha valaki Jézus mellett dönt.
Szóval félünk életre szóló döntéseket hozni. Sokan azért nem találják a helyüket, mert egy életen át keresik, mert ahol már meggyökereznének, ott jelentkeznek a nehézségek, (és hol nem jelentkeznek előbb-utóbb?) és akkor megfutamodnak, és azt hiszik, lesz olyan hely, ahol nem lesz nehézség. Mindenben akadályokkal fogunk találkozni, de azok arra valók, hogy legyőzzük őket. Ha valaki a célra néz, akkor keresztülverekszi magát az akadályokon. Ha önmagában talál akadályokat: lustaságot és egyebeket, akkor azokat is legyőzi, ha a cél neki fontos. De vagy cél sincs, vagy nem annyira fontos, vagy egyáltalán félünk elkötelezni magunkat. Így könnyen cserbenhagyjuk egymást, a gyerekeinket, a házastársunkat, a barátainkat és sokszor még önmagával is meghasonlik egy-egy ember.
Az efézusiaknak írja Pál, hogy vannak, akiket hajt a hab és a tanításnak akármi szele. Hol innen fúj, hol onnan fúj, és mindig arra hajlok. Isten gyermekei stabilak. Ők gyökereznek a Krisztusban, tudják, hol a helyük, ott kitartanak, ha kell, mindhalálig (majd olvasok Páltól egy-két ilyen mondatot, ami erről szól), mert tudják, hogy ott a helyük és ott fogja őket megáldani Isten. Nem azért, mert makacsok meg konokok, hanem mert engedelmesek, és mert világosságban járnak.
Ha valaki állhatatlan és nincs kitartás benne, nem tud igazán nagyot alkotni. Nem lesznek gyümölcsök sem az életében. Ez idegessé teszi, főleg amikor már a negyedik, ötödik X után van, és szeretné számba venni, mit is csináltam ezen a világon, s ha kiderül, nem sokat, vagy semmit, ez idegessé teszi, belemenekül vagy a munkába, vagy a magyarázkodásba, vagy pótcselekvésekbe, vagy valami szenvedélybe, vagy betegségbe, emiatt még alkalmatlanabb arra, hogy gyümölcsöt teremjen, és kialakul egy ördögi kör. Nagyon nehéz ilyen embereken segíteni, őket ebből kihozni.
Külön szomorú, ha ezek hívők. A meddő hívő rettenetes látvány. Az olyan, mint a gyümölcstelen fügefa, amire Jézus szigorú ítéletet mondott. A fügefa Izráelnek a jelképe volt, és ezt Jézus egy nagy templomi ünnep előtt mondja: üzemel a templom, gyönyörű lombos a fügefa, de nincs rajta gyümölcs. A pogányok udvarán nem lehet megtérni, mert ott is kereskedtek. Virágvasárnap történt ez. Van-e gyümölcs az életünkön? Szeretném most felragyogtatni Pálnak ezt a két tulajdonságát, hogy ő stabil volt, és az életén sok gyümölcs volt.
Miben mutatkozott meg, hogy stabil volt? Szeretnék két mondatot olvasni tőle. Az egyiket Jézus mondta neki a szolgálata elején. A másikat Pál mondta az efézusi presbitereknek nem sokkal a letartóztatása előtt, a szolgálata végén.
A szolgálata elején ezt mondta neki Jézus: Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát. (SpVdrl 26,18) Pál tehát küldetést kap. Világos, ki küldi, kikhez küldi, és miért küldi. Jézus küldi azokhoz, akik ugyanúgy a Sátán rabságában vannak, mint ahogy Pál volt, hogy őket kisegítse (szabadítsa). Ez a cél, ez a feladata, hogy szabadságra segítse: a sötétségből világosságra, rabságból az Isten gyermekeinek a szabadságára. Ő egész életén át ezen munkálkodott. Azon, hogy minél többek életében bekövetkezzék az a pálfordulás, amit ő átélhetett. Küldetésben járt, és a küldetése mindenek felett volt: egyéni szempontoknak, kényelemszeretetnek, mások tanácsának, óvatoskodásnak. Tudta mindig, ki küldte, kikhez küldte, miért küldte. Ez nagyfokú stabilitást adott neki.
Hogy stabil volt, az mutatja, hogy egész életén át megmaradt ebben a küldetésben és ezeket a szempontokat nem felejtette el. Amikor búcsúzik az efézusi vénektől, akkor egyebek között ezt mondja nekik: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága, csakhogy elvégezzem futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24)
Itt éppen óvják, hogy ne menjen Jeruzsálembe, mert ott baja esik. Azt mondja: semmivel sem gondolok. Az én Uram odaküld. Nem örülök annak, ha bajom esik, de ha bajom esik, elfogadom azt is. Az én életem sem drága, csakhogy elvégezzem a futásomat örömmel. A küldetést és azt a feladatot, azt a szolgálatot, amit az én Uram, Jézus Krisztustól kaptam.
Valóban az volt ő, akinek mondta magát: a Krisztus Jézus foglya. Más helyen: a Krisztus Jézus rabszolgája. Ő elkötelezte magát Jézus Krisztus mellett, tökéletesen függött tőle. Szerette azokat az elveszett embertársait, akik közé Jézus küldte, és mindig tudta, mi a feladata. Hirdette az Isten szeretetéről szóló evangéliumot.
Még egyszer nézzük meg a fácskánkat, és figyeljük meg, hogy milyen terjedelmes területet töltenek be a gyökerek. A gyökér legalább addig kimegy szélességben is, ameddig a lomb. Egy hatalmas fának elképesztő hatalmas gyökérzete van. Így teremhet egy fa azután sok gyümölcsöt.
A lélekmentés szenvedélye kötelezte el Pált Jézus mellett. Egy németországi uszodában láttam nagy betűkkel felírva: Wer nicht rettet, tötet (aki nem ment, az öl), tehát, ha látom, hogy fuldoklik és nem mentem ki, a gyilkosa lettem. És ez a lelkiekben is így van. Pál ezt állandóan szem előtt tartotta. Ezért volt olyan szilárd, stabil.
És mit mondhatunk arról, hogy termékeny életű ember volt? Ez az, amit nehéz összefoglalni. Inkább csak néhány képet szeretnék felvillantani az életéből. Három hosszú missziói útját írja le Lukács az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben. Ezekre jellemző, hogy tudatosan kereste, hogy a legnagyobb városokban is hangozzék az evangélium, ugyanakkor, ha egyetlen embernek mondhatta, annak is ugyanolyan fontosnak tartotta, hogy mondja, és ugyanolyan nagy szeretettel adta tovább. Valóban tele volt Krisztussal és Krisztus áradt ki belőle. Néhány példát hadd mondjak erre.
Az ókori világ szellemiségének fellegvára Athén. Oda is elmegy. Kezdi, mint másutt is mindenütt, az ő honfitársainál. Megy a zsinagógába és érvel az Ószövetséggel, hiszen ők azt ismerték, nekik azok voltak az érvek. Utána megy a piacra, és ott beszél (Károli olyan kedvesen írja egy helyen: elegy-belegy népekkel) aki éppen jön, aki hajlandó meghallgatni, azoknak nyilván másként fogalmaz. Aztán jönnek filozófusok, fel is van sorolva, hogy mely iskolák képviselői, azokkal az ő nyelvükön beszél. Még az egyik költőjüket is tudja idézni nekik. Ezek mondják aztán: erre az emberre oda kell figyelni. Gyere csak az Areopágoszra — a tudósok ott szoktak előadásokat tartani—, majd meghallgatunk téged.
Valóban azt gyakorolja, amit a korinthusiaknak ír, hogy a zsidóknak zsidóvá lettem, a görögöknek göröggé, mindeneknek mindenné, hogy mindenképpen megnyerjek némelyeket. Tudja, hogy nem mindeneket. De nem baj, ha egyet megnyer, már Isten csodája, és mindent megért. Itt is néhányan megtérnek, név szerint felsorolja a Szentírás őket. De azt olvassuk a legelején, hogy amikor bejárta Athént és látta azt a temérdek bálványt, háborgott az ő lelke.
Hadd kérdezzem meg: háborgott már a ti lelketek amiatt a sok bálvány miatt, amit ma emberek tisztelnek? Ezt a háborgást követte a bizonyságtétel? Úgy, hogy a kisgyereknek kisgyerekké leszek, az öregnek öreggé, a hívőnek hívővé, az Istentől távolállónak távolállóvá, hogy olyan nyelven mondjam el az evangéliumot, hogy mindenképpen megnyerjek némelyeket? Így lehet ám gyümölcsöt teremni.
Korinthus annyira nagy város volt, hogy másfél évet rászánt. Ott volt és naponta tanította azt, aki hajlandó volt meghallgatni. Efézus Kis-Ázsia központja volt, ott két évet töltött munkatársaival együtt, és virágzó gyülekezet maradt utánuk. De a közbeeső kis helyeken is mindenütt maradtak közösségek. Amikor azoknak gondjaik lettek, a gondok eljutottak hozzá és a levelei úgy születtek, hogy válaszolt ezekre. Amikor börtönben van, minden börtönből írt levelének az elején öt-hat-nyolc vers szól arról, hogy szüntelenül könyörgök értetek, és hálát adok a ti hitetekért. Evódiát intem, Szüntükhét intem, és egy sor név van a levelek elején meg végén. Számon tartotta azokat, akiket Jézushoz vezethetett, és bíztatta őket, hogy vezessenek ők is másokat.
Negyvenkilencben lépett Európa földjére először az apostol Filippiben. Kiment a folyópartra, mert úgy hallotta, ott szoktak összejönni azok, akik legalább imádkozni akartak, mert zsinagógájuk nem volt a zsidóknak. Néhány asszonyt talált. Beszél nekik Jézusról. Egyetlen egy nyitja meg a szívét: Lidia, de utána megnyitja a házát is, és az ő háza lett Európa földjén az első keresztyén imaház, ahova összejöhettek az emberek, és ebben a városban szép gyülekezet alakult aztán később. Itt mindjárt az első látogatásuk alkalmával följelentik őket hamis váddal, és azt olvassuk: letépték a ruhájukat (Szilásszal volt ott együtt Pál), megbotozták őket, és másnapig börtönbe csukták, hogy majd másnap megtárgyalják az ügyüket.
Tessék elképzelni: véresre vert háttal, kalodába zárva, U-alakban meggörbülve, hogy a csuklóm a bokámnál van, ez volt a kaloda. Így vannak ott, összeverve, teljesen ártatlanul. Azt olvassuk, hogy éjféltájban elkezdtek Istent magasztaló énekeket énekelni, a foglyok pedig hallgatták őket. Hogyne hallgatták volna, ilyet még nem hallottak. Egyszer csak földrengés támad, kipattannak a börtön ajtói, lehull mindenkiről a bilincs. Ott állnak csodálkozva a rabok. Felébred álmából a börtönőr — többnyire nyugdíjas (kiszolgált) katonák voltak ilyen tisztségben —, akik azonban az életükkel feleltek a foglyokért. Nyitva vannak az ajtók, biztosan megszöktek, öngyilkos akar lenni. Megszólal Pál: ne tégy kárt magadban, mindnyájan itt vagyunk. Ott hangzik el a nagy kérdése ennek a börtönőrnek: mit cselekedjem, hogy üdvözüljek? — Higgy a Jézus Krisztusban, és üdvözülsz! (ApCsel 16,31)
Még ott is ezt mondja, még ennek is, aki kalodába záratta őket, még éjfélkor is? Mindig, mindenütt, mindenkinek. Nem aggódott Pál, hogy nem hallott ő még Jézusról, hogyan magyarázzam meg neki? Azt kérdezte, mit cselekedjen, hogy üdvözüljön, és ő megmondta neki. Ha nem érti, majd rákérdez, és akkor megmagyarázza. Ilyen egyszerűen kellene bizonyságot tennünk. Addig spekulálunk sokszor, amíg elmúlik az alkalom, és nem termett gyümölcsöt az életünk. Márpedig, aki nem ment, az öl. Pál egyfolytában a mentésre rendezkedett be.
Vannak ám sokan, akik ma is így teszik ezt. Egy kórházlelkésztől hallottam, hogy ment a kórház folyosóján, és az egyik nővér azt mondta neki: ebben a kórteremben van egy súlyos beteg, nem sok van neki hátra, de ne menjen be hozzá, mert nem akar hallani Istenről. Erre bement hozzá, köszönt kedvesen, megmondta, hogy ő lelkész. A beteg első mondata az volt: magát éppen nem vártam. Feltűnt a lelkésznek, milyen rend van a beteg éjjeliszekrényén. Azt mondja: látom, maga gondos, pedáns ember. Lehet, hogy most egy hosszú út előtt áll, összekészített mindent, amire szüksége lesz? Rövid csend után azt kérdezte a beteg: arra gondol, hogy meghalok? Én is tudom. — Innen már könnyebb volt a beszélgetés. És beszélt arról, hogy ha valóban bekövetkezik most vagy később, akkor mire van szükségünk ahhoz, hogy boldogan folytatódjék utána. Jézusról beszélt neki. Amikor másnap ment, már üres volt az ágya.
Az utolsó pillanatban a mentő evangéliumot mondani, ilyen a gyümölcstermő élet. Nem erőszakosan, nem mesterkélten, de a többiek iránti nagy szeretettel.
Egyszer megint börtönben volt Pál apostol, és egy rabszolga-gyereket tuszkoltak be hozzá. Annak is Jézusról beszélt, és ez a fiú megtért. Amikor szabadult, Pál még ott maradt, addigra megtudta, hogy Kolosséban él a fiú, és akitől megszökött, keresztyén. Filemonnak a rabszolgája volt. Azt mondta: fiam, vissza kell menned hozzá, mert az ő rabszolgája vagy. De megírta a Filemonhoz írt levelet, és aki azt elolvassa, valószínű: megkönnyezi. Azt írja Filemonnak, mint a Krisztusban testvérének: ez a fiú a te tulajdonod, a te rabszolgád, megszökött, és én most visszaküldöm hozzád. De nem úgy, mint ahogy eljött, hanem mint a Krisztusban testvért. És úgy fogadd őt, mint engemet, mint az én szívemet, mert ezt a gyereket fogságomban szültem. A galatákhoz ugyanezt írja: „Gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” (Gal 4,19)
A magányos Pálnak volt egy sor lelki gyermeke. Vannak-e nekünk lelki gyermekeink? A tulajdon gyermekeink, a keresztgyermekeink, az unokáink, a gyerekeink barátai, a barátaink gyerekei; a munkatársaink között hányan hallottak már Jézusról tőlünk? Erre hívott el minket az Isten. Meggyökerezvén Őbenne, hogy aztán sok gyümölcsöt teremjünk. Jézus mondja: az terem sok gyümölcsöt, aki énbennem marad. És én elküldtelek titeket és arra rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek és a ti gyümölcsötök megmaradjon. (Jn 15)
Az egyik szolgálati helyemen volt egy népes család. Sok gyermekük volt. Vidéki nagy lakásban laktak. A férfinek elég magas beosztása volt. Szerették az Úr Jézust mindnyájan. A nagy lakás meg a sok munka miatt néha szüksége volt az asszonynak segítségre a takarításban. Egyszer egy idős asszony jött a lelkészi hivatalba, akit sose láttunk még. Érdeklődött, mikor van bibliaóra, mert megismerte az Úr Jézust, de hiányoznak az ismeretei és szeretne segítséget kapni. Eddig dolgozott, most már nem tud dolgozni, mert beteges lett, és sokkal több időt szeretne erre fordítani. Hol ismerte meg az Úr Jézust? Nevezzük ezt a családot most Molnáréknak. A Molnárékhoz jártam takarítani, aztán beszélgettünk az asszonnyal és én olyanokat még nem hallottam. Egy Bibliát is adott nekem én most már tudom, hogy Jézus az én Megváltóm.
Egy év múlva bejön egy fiatalasszony. Azt mondja: szeretném megkereszteltetni a gyerekeinket, meg szeretnénk utólag egyházilag is házasságot kötni, meg nem tudom, hogy van-e itt bibliaiskola vagy efféle, mert hívővé lettem, és szeretném pótolni a mulasztásaimat. Hogyan lett hívővé? Molnárékhoz járok takarítani egy idő óta, és beszélgettünk az asszonnyal …
Ott ült a templomban meg a bibliaórán két takarítónő, akik beszélgettek egy hívővel, és az Jézushoz vezette őket. Akinek nemcsak sok gyermeke volt, hanem sok lelki gyermeke is. Ez így történik. Nem kell ahhoz Pál apostolnak lenni, hogy valaki Jézushoz vezethessen másokat. Ő ezt mindannyiunk nagy kiváltságává és egyben kötelességévé is tette. Isten őrizzen meg minket attól, hogy meddő hívők legyünk. Hogy miközben örülünk a magunk üdvösségének, szégyelljük a Krisztus evangéliumát. Így senki nem fogja ama napon azt mondani a mi Megváltónknak: látod, Uram, ettől hallottam először rólad, ő vezetett engem hozzád.
Pál apostol öt évig tartó nyomorúságos börtönélete során sok börtönőrt, római katonát is odavezetett Jézushoz. Csodálatos a Filippi levél elején, amit ír. Kérdezik a filippibeliek, hogy van, mi történik vele, és azt mondja: „az én fogságom előmenetelére lett az evangéliumnak, és inkább annak terjedését szolgálja, mert ismertté lett az egész testőrségben és mindenki más előtt, hogy Krisztusért viselem bilincseimet.”
Ez a szó, ami itt van: előmenetel, latinul így hangzik: offenzíva. Azt mondja Pál bilinccsel a kezén: az, hogy itt vagyok a börtönben, arra vezetett, hogy előre tör van az evangélium. A levél végén megtudjuk, hogy ez mit jelent. Azt mondja: üdvözölnek titeket a pretoriánusok házából való testvéreitek. Vagyis: a laktanyában egy kis keresztyén gyülekezet alakult azokból, akiknek ő beszélt. Azt mondják, hat óránként váltották az őröket, és össze volt láncolva a fogoly jobb keze az őrnek a bal kezével. Hat óráig ülni egymás mellett! — nemcsak az időjárásról beszélt Pál nekik, hanem Jézusról. És sokan hitre jutottak, és gyülekezet lett a római laktanyában. Nem jószántából ment oda, de meglátta a fantáziát ebben is. Az én Uram küldött ide. Ő pontosan tudja, hogy itt vagyok. Szeretnék kint lenni. Mennyivel többeknek lehetne az Areopágoszon prédikálni! De most ennek az egynek beszélek, mert őt is meg kell menteni.
Szeretném, ha elvinnénk magunkkal ennek a fának a képét, meg ezt a két szót: stabilitás és termékenység. Ez a sorrend. Előbb meggyökerezni a Krisztusban, naponta egy kicsit mélyebbre engedni a gyökereinket, egy picit többet érteni a Bibliából, még őszintébben imádkozni, még komolyabban engedelmeskedni neki, együtt élni vele, és aztán elkezd teremni a fa. A gyümölcsöket a fa nem csinálja, nem kívülről aggatják rá, hanem belülről fakad. Isten minket ilyen gyümölcsökkel akar megajándékozni.
Természetesen van ennek egy feltétele, és ezzel kezdi az apostol alapigénket: mivel már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat. Ettől függ minden. Ez a hét azért van, hogy bátorítsak mindenkit, aki még nem fogadta el, hogy fogadja el Őt mint Urat. Szeretnék bátorítani mindenkit, aki már elfogadta, hogy tegyen meg mindent azért, hogy még mélyebben gyökerezzen és még több gyümölcsöt teremjen.
Legyünk egy kicsit csendben és gondolkozzunk el a következőkön:
1. Mennyit törődöm az életem láthatatlan részével? Nem véletlen az, hogy egy gyereknek sem jutott eszébe, hogy a fának gyökere is van. Az életünk láthatatlan része, az Úrral való közösség mennyire fontos?
2. Vannak-e lelki gyermekeink? Ha vannak, adjunk hálát értük Istennek, ha nincsenek, valljuk meg bűnbánattal, hogy ez a mi mulasztásunk is. Kérjük, adjon előbbre lépést itt.
3. Keressünk választ arra a kérdésre, hogy amikor bizonyságot tehetnénk Jézusról, és mégis hallgatunk, mi annak az oka? Nincs mondanivalónk? Szégyelljük Őt? Nem szeretjük igazán azokat, akik közé letett minket? Vagy magunk sem hisszük, amit hiszünk?

Pál apostol egyik nagy öröme egész életén át az volt, amit így ír a Kolosséi levélben, hogy az ellenünk szóló adóslevelet Isten eltépte, amikor Krisztus meghalt a kereszten. Ezen azt érti, hogy bűneinkkel annyira eladósodtunk, hogy nem tudjuk ezt kiegyenlíteni, nem tudunk fizetni Istennek, nem tudjuk levezekelni. Nem is kell, mert Jézus Krisztus kifizette mindannyiunk adósságát. Az írás széjjeltépve, és mi szabadok vagyunk. Van egy szép ének, ami így kezdődik.
Az írás széjjeltépve,
Szabad vagyok, szabad.
Tudom, hogy megvettél te,
Meggyőztél ím magad.
Kínos halált te szenvedtél,
S ártatlan drága véred
Áldoztad lelkemért.
Aztán elmondja, amit Pál is gyakran:
Ha nézek önmagamra,
Hamar elcsüggedek.
Tekintve Jézusomra
Újult erőt nyerek.
Öröm tölti be lelkemet,
Hogy Jézus vére által
Igaz s boldog lehet.
***
Megtörtént a nagy fordulat Saul-Pál életében. Valami olyasmit élt át, mint amikor átállítják a váltót és a vonat más irányban robog tovább. A kocsik maradnak ugyanazok — legalább is egyelőre —, de a haladás iránya megváltozott. Addig Jézussal szemben haladt, mint az Ő ellensége, attól kezdve Jézussal együtt, mint aki Urának ismerte el Őt.
Ez olyan jelentős változás volt az apostol életében, amit fel kellett dolgoznia. A Bibliában azt olvassuk, hogy ezt a nagy fordulatot a csend évei követték. Három évig Arábiában tartózkodott, azután Damaszkusz és Jeruzsálem érintésével visszament a szülővárosába Tarzuszba, és egy ideig ott volt. Onnan hívta el azután, később őt Barnabás, hogy segítsen az antiókhiai gyülekezet építésében.
Mit csinált Pál a csendben? Leltározott. Nem tudom, ki szokott néha otthon leltározni, de nekünk minden esztendőben kötelező. Olyankor végigjárjuk az összes helyiséget, minden tárgyat meg kell nézni. Amit már nem lehet vagy nem érdemes megjavítani, azt selejtezzük. Az új beszerzéseket menet közben, amikor megvásároltuk, beírtuk a leltárba, de az év végi összesítésnél értékével együtt kell ott feltüntetni. Nos, ezt tette Pál is a csendben. Ő csakugyan kidobott az életéből mindent, ami Jézus számára értéktelen és használhatatlan volt, és magát Jézust tette a fő helyre.
A pszichológiában van egy ilyen kifejezés: értékpiramis. Mindnyájunknak van értékpiramisa. Minden ember életében van egy csúcsérték, ami neki a legfontosabb, ami meghatározza minden másnak a viszonylagos értékét is, és aminek alá van rendelve minden egyéb, amit felhalmozunk ebben a piramisban.
Pál számára a megtéréséig a törvény volt a csúcsérték. A megtérése után Jézus Krisztus lett a csúcsérték. Jézus lett az abszolút tekintély, Jézus lett az ő szuverén parancsoló Ura. Jézus kijelentése a számára igazság volt és parancs volt. Tőle függött egészen az élete. Mint ahogy láttuk: rábízta magát. És ma is minden igazi megtérés ezt jelenti, hogy valaki kidob az életéből mindent, ami Krisztustól elválasztaná, ami az Ő követésétől visszatartja, és felértékelődnek azok a dolgok, amik Őhozzá közelebb segítenek és az Ő kezében használhatóbbakká tesznek.
Mi lett az eredménye Pál leltározásának? Évekkel később, amikor a hitéért ismét börtönbe csukták, ezt a levelet írta a Filippi gyülekezetnek, és itt írja le az eredményt: „Ami nekem egykor nyereség volt, azt kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.”
Valami addig elképzelhetetlen gazdagságot kapott Krisztusban, és ehhez képest minden, amit addig értékesnek tartott, az értékét veszítette. Érdekes, nemcsak azt mondja, hogy csekélyebb értékű lett, hanem ilyen radikálisan és keményen fogalmaz, hogy kárnak és szemétnek ítéli. Pedig láttuk, hogy sok becses dolog volt az ő életében. A családja, az iskoláztatása, fiatalon már magas körökben forgott. Meredeken ívelt felfelé a karrierje, és most mindez elveszíti az értékét. Nem ezt építi tovább, nem erre hivatkozik, nem ezért tartja magát többnek másoknál. Egyáltalán nem tartja többnek magát másoknál. Ő írja azt, hogy egymást különbnek tartsátok ti magatoknál. Ő írja azt is, már mint a Krisztus áldott eszköze, hogy a bűnösök között az első vagyok én.
Amikor megismerte Jézust, nem győzött csodálkozni, hogy ilyen gazdagság is van. Mi mindent kapott ő Krisztusban! Ezért nevezi Őt, ahogy tegnap este röviden már említettem, kincsnek. Önmagát üres edénynek tekinti, és azért szeretné megüresíteni magát minden felesleges dologtól, hogy egészen beteljesedjék Krisztussal. — „Ez a kincsünk cserépedényekben van”, — mégpedig csordultig szeretne beteljesedni úgy, hogy jusson másnak is ebből (majd holnap látni fogjuk, ha Isten segít, hogy mit csinált ezzel a gazdagsággal, és mint jelent ez: kicsordult).
A mi kincsünk cserépedényben van. Ez ugyanaz a kép, amit Jézus akkor mondott Pálnak, amikor Anániást elküldte hozzá abba a szobába, ahol vakon ült és három napig imádkozott. Jézus azt üzente neki: választott edényem ő, hogy hordozza az én nevemet a pogányok, királyok és Izráel fiai előtt. A név mindig azonos volt a személlyel az ókorban. Tehát Jézus már itt bejelentette, hogy Saul, te olyan edénnyé válsz, amely velem lesz tele. Engem kell vinned a pogányokhoz, Izráel fiaihoz, még királyok előtt is fogsz rólam beszélni. Mindez szó szerint be is teljesedett.
Eddig azzal büszkélkedhetett Pál, hogy milyen családból származott, most meg azért volt hálás, hogy az Isten gyermekeinek a nagy családjába befogadta őt Isten Jézus érdeméért. Eddig értékes volt számára, hogy római polgár, beleszületett ebbe a kiváltságos helyzetbe, és ez sokat ért, de most azért lelkesedik, hogy a mi polgárjogunk a mennyekben van, honnét a megtartó Jézus Krisztust is várjuk — ezt is a Filippi levélben írja. Eddig is volt sok mindenre ereje, de azt csak most meri leírni szintén a Filippi levélben, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ettől kezdve igen gyakran használt kifejezése ez: a Krisztusban.
Ha önmagát, a maga állapotát, lelki helyzetét jellemeznie kell, akkor ez a képes helyhatározó jelzi, hogy „a Krisztusban”. Többször fordul elő a leveleiben, mint ahány fejezetre osztható a tizenhárom levél. Ez az az új közeg, amiben mozog. Az élő Krisztussal olyan szoros közössége van, hogy ez neki teljes védettséget és biztonságot jelent. Ebből következően minden helyzetben teljes békességet, derűt és reménységet is. Soha többé nem lesz egyedül sem küzdelmes életében, sem halála óráján, sem azután, mert ez a Krisztussal való közösség azután is tart. A halálunk után is megmarad, mert ez örökké tart, mert ezt a kincset, amit maga Krisztus jelent, nem lehet elveszíteni. Ez nagy érték itt, és ez megmarad a meghalásunk után is. Valóban mindent megkapott a Krisztusban.
Úgy, ahogy később a római gyülekezetnek írja: Isten, aki az ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk. (Róm 8,32)
Ma este arról szeretnék szólni, hogy ez a kincs a tietek is. Ezt Jézus mindnyájunknak visszaszerezte, illetve, ha ezt a kincset vele, magával azonosítjuk, Ő mindannyiunk szíve ajtaján kész belépni. Mindnyájunk életébe kész belépni.
Máig emlékszem arra, amikor a megtérésemkor először tudatosodott bennem, hogy mostantól kezdve soha nem leszek egyedül. Ez mérhetetlenül sokat jelentett akkor. A János evangéliumát olvastuk, és több igében is felfigyeltem erre, hogy ezt ígéri Jézus azoknak, akik benne hisznek. Életem nehéz helyzeteiben ezt egészen valóságosan tapasztaltam. Megaláztatások között, kihallgatások alkalmával, hatóság előtt, a szüleim ravatalánál, műtőasztalon leszíjazva mit jelent az, hogy nem vagyok egyedül. A Krisztusban vagyok. El van rejtve a ti életetek — írja Pál egy másik levelében. Valóban nehéz felsorolni azt, hogy mit kap a hívő, amikor Jézust behívja az életébe, magát pedig odaadja az Ő rendelkezésére.
Eszembe jutott egy történet, ami évtizedekkel ezelőtt esett meg. Munkásgyűlés volt egy gyárban, és az előadó egy órán át fejtegette, hogy nincs Isten, és hogy mi következik ebből. Aztán hozzá lehetett szólni. Egy ideig kínos hallgatás volt, majd egy asszony jelentkezett hozzászólásra. Mondták: ki kell ám jönni a mikrofonhoz. Kimegy ő, és a következőket mondta:
Amikor még együtt volt a családunk, minden nap hálát adtam Istennek, hogy együtt vagyunk, sokan vagyunk, szeretjük egymást. Amikor meg itt ebben a gyárban halálos balesetet szenvedett a férjem, akkor megijedtem, de azt mondtam Istennek: Uram, ha te a jobb körülmények között gondoskodtál rólunk, akkor most a nehezebb körülmények között még inkább számítok erre. Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket. És Ő meghallgatta az én imádságomat. Volt olyan — mondta —, hogy nem tudtam, másnap mit főzök a gyerekeimnek, de másnapra kirendelte mindig. Felnőttek, megházasodtak. Most, hogy egyedül vagyok — és mondta a munkatársainak — sokan tudják közületek, hogy súlyos beteg is vagyok, most meg az a békesség van bennem, hogy milyen jó, hogy szegénységünkben sem vittem haza soha egy szöget se innen a gyárból. Az én Atyámtól vártam a gondoskodást, és ha egyszer meghalok, tudom, hogy a megváltó Jézusomhoz megyek, mert megígérte, hogy helyet készít az övéinek a mennyben. Nekem ezt adta az Istenbe vetett hitem. Akkor odafordult az előadóhoz és azt mondta: szeretném tisztelettel megkérdezni, hogy magának mit adott a hitetlensége? Zavarba jött az előadó és azt mondta, hogy ilyen idősödő asszonynak megbocsátjuk, hogy hisz. Nem akarjuk elvenni a hitét. — Hát azt nem is lehetne — mondta az asszony, de ennyivel nem fizet ki most engem. Én elmondtam, mit jelentett az Istenbe vetett hitem, és kérdeztem, mit jelentett magának a hitetlensége? Szeretnék választ kapni a kérdésre. Zavarba jött mindenki. Az asszonyt helyére küldték, és az elnök gyorsan befejezte a gyűlést.
Mit adott neked a hitetlenséged eddig? Be mered vallani magadnak? És akik már megkaptuk ezt a kincset, el merjük és el tudjuk mondani, hogy milyen végére mehetetlen gazdagságot jelent a Krisztussal való közösség? S azóta nemcsak a mi életünk gazdag, hanem másokat is tudunk gazdagítani.
Pál apostol ebből a nagy gazdagságból egy valamit külön kiemel. Ez lett neki a legfontosabb, és igehirdetéseinek a központi üzenete csaknem mindig ez, amit itt a 9. versben fogalmaz meg: „Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján…”
Nincs nekem saját igazságom, de van ajándékba kapott igazságom. Magamban így, ahogy vagyok, nem vagyok igaz Isten előtt, s ezért a halálos ítélet vár rám, de Isten mégis igaznak lát, és igazzá tett a Krisztus által a hit alapján. Vagyis a Krisztus igazságát nekem tulajdonítja, én meg a hitemmel ezt komolyan veszem, és így tudhatom, hogy Isten előtt mégis igaznak számítok. Mit jelent ez? Nincs saját, de van kapott. És miért olyan fontos, hogy Isten előtt mi igazak vagyunk vagy nem? Ettől függ az örök életünk!
Egészen eddig Pál azt gondolta, hogy a Mózes törvényeinek ismerete és betartása teszi tökéletessé az embert, és ezért kapja az üdvösséget. Ugyanakkor ez emeli azok fölé is, akik nem ismerik azt eléggé, és nem tudják betartani. Azt már kezdte látni, hogy ismerni még csak lehet, de megtartani ő sem tudja. Amiatt is szenved minden ilyen ember, hogy amíg valaki a saját teljesítményei következtében várja, hogy Isten elfogadja és megajándékozza őt, addig mindig bizonytalan abban, hogy teljesített-e már eleget, vagy még hiányoznak jó pontjai. Attól kezdve, hogy Krisztust megismerte, megszűnt ez a bizonytalanság, mert világossá lett számára, hogy más az, hogy mi az emberek előtt talán még igazaknak is látszódhatunk, de Isten minősítése szerint egyetlen ember sem igaz, mert ott más mérték van. A Római levélben ezt részletesen kifejti: nincs egyetlen igaz sem. A legjobb cselekedeteink sem igazak Isten előtt. (Róm 3,9-28)
Tessék megfigyelni egyszer szigorúan, hogy mennyire beszivárog valami önzés, számítás, keserűség, dicsőségvágy a legnemesebb gesztusunkba is, és a legtisztábbnak szánt cselekedetbe is. Áthatott bennünket a bűn, és Isten előtt nem tudunk igazán tiszta dolgokat cselekedni. Jézus éppen ezért jött, hogy amit mi nem tudunk elérni, azt Ő nekünk ajándékba ideadja. A Biblia azt mondja: nem tudjuk levezekelni a bűneinket. Nem vagyunk rá alkalmasak. Nekünk nincs semmi olyan fizetőeszközünk, amivel az adósságunkat Istennél törleszthetnénk. Egyedül Jézus Krisztus bűn nélküli, tiszta élete olyan valuta, amivel a mennyben is lehet fizetni. Olyan értéket képvisel Isten előtt, hogy amikor Ő az életét odaáldozta a kereszten, azzal Ő mindannyiunk adósságát törlesztette, és Isten egyedül ezt fogadta el törlesztésnek. Ezért vallhatjuk boldogan: az írás széjjeltépve. Az adósságunkat bizonyító okmány széjjeltépve. Mi pedig szabadok vagyunk.
Aki ezt komolyan veszi, és jelentkezik a neki szükséges bocsánatért, az hisz. A Biblia ezt nevezi hitnek. Sokféle hit van, de egyedül ez az üdvözítő hit. Amikor valaki komolyan veszi, hogy valóban nem tudom megoldani az életem alapkérdését, a bűnkérdést, rászorulok arra a megoldásra, amit Jézus hozott. Komolyan veszem, hogy ez a megoldás megtörtént, kifizette az én adósságomat is, jelentkezem érte. Ez úgy történik: megvallom a bűneimet Istennek, és megköszönöm, hogy bocsánatot kaptam. Attól kezdve úgy élek, mint aki elmondhatom — hallottuk az énekben —, hogy tiszta és igaz vagyok, de a te véredbe rejtve vagyok tiszta és igaz. Nélküled szennyes és bűnös, de a Krisztusban tiszta és igaz.
Ezért mondja itt az apostol: nincs nekem saját igazságom, de van kapott igazságom. Istentől kapott igazságom a hit alapján. Ezért írja a Korinthusi levélben azt: Isten Krisztust adta nekünk bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. (1Kor 1,30)
Ez olyan óriási dolog, hogy csak azok értik meg, akik szenvedtek már a bűneik miatt. Akik előtt világossá lett, hogy mit követtek el egyszer-egyszer Isten ellen és mások ellen, és önmaguk ellen is, és ez fájni kezdett nekik. Amikor az embert megszorongatják a bűnei és érzi, hogy tehetetlen, mert sokszor már arra sincs lehetőség, hogy jóvá tegye, amit elrontott, pótolja amit elmulasztott, és sokszor már arra sincs lehetőségünk, hogy bocsánatot kérjük attól, aki ellen vétkeztünk. És akkor mi van? Ott állok tehetetlenül. A lelkiismeretem még annyira működik, hogy eszembe jut a dolog, gyötör, és néha felriadok álmomból lucskosra izzadva, s össze vagyok zárva a bűneimmel.
Ha nincs bocsánat, akkor nincs lehetőség az újrakezdésre. A Biblia nagy evangéliuma ez: van bocsánat. Lehet élni ebből a kegyelemből, amit nekünk Isten Jézus érdeméért ad. Őreá néz, és nekünk bocsát meg.
Mert Isten igazságának eleget kellett tenni. Ezért jött Jézus. De Ő hozta az Isten szeretetét, sőt Isten kegyelmét is. És mi a kegyelem? A kegyelem az, amikor a halálra ítélt bűnöst felmentik a jogos büntetés alól. Miért? Mert valaki ezt a büntetést már elszenvedte. A halálra ítélt bűnösre úgy néznek attól kezdve, mintha soha semmi bűnt nem követett volna el — ezt így mondja Isten igéje is. De ez csak a Krisztusban érvényes.
Van nekünk egy gyönyörű hitvallásunk. Négyszáznegyven évvel ezelőtt fogalmazták, de annyira mai, hogy akár most ezekben az években is megszövegezhették volna. Hadd olvassam fel néhány mondatát, amelyik erről szól.
„Mi módon igazulsz meg Isten előtt?
Egyedül a Jézus Krisztusban való igaz hit által, oly módon, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem és soha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, Isten mégis minden érdemem nélkül, ingyen kegyelemből, nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz voltát) és szentségét, mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus, — de csak akkor, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.
Miért mondod, hogy egyedül csak hit által igazulsz meg?
Nem mintha hitem érdeméért volnék kedves Isten előtt, hanem azért, mert egyedül Krisztus elégtétele, igazsága (igaz volta) és szentsége az én igazságom Isten előtt, és ezt semmi más módon nem fogadhatom el, sem sajátommá nem tehetem, hanem csak egyedül hit által.
Miért nem számíthatnak a mi jó cselekedeteink Isten előtt való igazságunkként vagy annak valami részeként?
Azért, mert annak az igazságnak, amely Isten ítélőszéke előtt megállhat, teljesen tökéletesnek és az Isten törvényével egészen megegyezőnek kell lennie, a mi legjobb cselekedeteink is azonban ebben az életben mind tökéletlenek és bűnnel szennyezettek.
De vajon nem nevel-e ez a tanítás könnyelmű és elvetemült embereket?
Nem, mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a hála gyümölcseit ne teremjék. (Heidelbergi Káté 60-64)
Ez valóban lehetetlen. Ezt magamról is tudom, mert amikor életemben először megértettem, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála és a bűneimmel viaskodó tehetetlen szennyes életem között közvetlen összefüggés van, mert neki az én bűneim miatt kellett meghalnia, mert neki nem voltak bűnei, ezért viszont nekem már nem kell meghalnom a bűneim miatt, — Ez olyan hálát fakasztott a szívemben, hogy azt ki nem lehet mondani. Senki nem mondta nekem ott: öcskös, most már aztán szeretned kell a testvéredet, segíteni kell a szüleidnek, oda kell adnod az uzsonnádat annak, akinek nincs, tessék templomba járni és leseperni a járdát — mindez magától ment. Onnan belülről fakadt. Nem én akartam jó lenni, egészen addig küszködtem, kínlódtam, hogy akkor is legyőzöm a bűneimet, de azok győztek le engem. Amikor komolyan vettem, hogy „véredbe rejtve tiszta és igaz vagyok”, ezt hittel elfogadhatom, semmit nem adhatok hozzá, nem tehetek érte, de nem is kell, ezt elvégezte Jézus, — ez olyan örömnek és hálának a forrása lett, amiből sok cselekedet következett. Tudtam, hogy nem ezekért a cselekedeteimért kapom majd az üdvösséget, hanem kaptam üdvösséget bűnösként, és ezek a cselekedetek a hálámnak a megnyilatkozásai. Sose tudom meghálálni Istennek, de folyamatosan szeretném kifejezni, hogy hálás vagyok érte.
Amíg valaki maga akar jó lenni, görcsöl a saját erejéből, addig meddő ez a fáradozás, nem tudja elérni a célt. Amikor Krisztussal egyesül az élete és Ő indítja ilyen cselekedetre, abban lesz öröme és azon lesz áldás. Valóban úgy van ez: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9)
Egy pillanatra nézzük meg újra a vasárnapi hajócskánkat. Csak egyetlen tulajdonságára szeretném felhívni a figyelmet. Azóta megváltozott az iránya, más irányba halad. Ennek a hajónak az is tulajdonsága egyebek közt, hogy ez nem evezős gálya, hanem vitorlás hajó. Nem nekem kell fogamat összeszorítva, verejtékezve húzni az evezőt, hogy jó legyek Istennél, mert ez reménytelen vállalkozás, hanem kifeszítem a hitemnek a vitorláit és várom a szelet. Az Ő kegyelme a szél, ami röpít sokkal gyorsabban, mintha húznám az evezőket, de kell a hitem, várom a szelet és rábízom magamat.
Sok ember itt véti el, és itt vérzik el a lelkiekben: ő akar jó lenni, harcol a bűneivel, gyűjti a jó pontjait, a maga érdemeiben bizakodik, holott azt mondja Ézsaiás: a mi igazságunk mind olyan, mint a fertőzött ruha az Isten előtt. Semmit nem ér. Jézus igazsága az igazi, azt viszont Ő nekem tulajdonította, és én a hitemmel ezt elfogadhatom. E nélkül az embert az jellemzi: hajtok, hogy megszerezzem azt, amire szükségem van, Isten előtt is. Ez a hit meg azt jelenti: fejet hajtok Őelőtte, és hálásan elfogadom mindazt, amit nekem kínál Jézusért.
A kincs tehát maga Krisztus, és mindaz, amit vele együtt ad nekünk Isten. Ezt az ajándékot mi hittel fogadhatjuk el. Amíg valaki nem kapta meg, valóban nem tudja elképzelni, mi mindent jelent.
Tanúja voltam egyszer egy érdekes jelenetnek. Még iskolába jártam, amikor két osztálytársam is bélyeggyűjtéssel foglalkozott, de csak úgy… leáztatták, berakták az albumba. Időnként összehasonlították: neked mennyi van, nekem mennyi van. Szinte mennyiségre mentek csak. Az egyik azonban elkezdett egy idő után tudományosan foglalkozni vele. Ezzel a fiúval meglátogattuk a másikat. Azonnal előkerült a bélyeggyűjtemény, ki milyet szerzett az utóbbi időben. Ennek a tudományos osztálytársamnak feltűnt egy bélyeg a másik gyűjteményében. Kivette, megnézte (nála volt a nagyítója is, mert egy igazi bélyeggyűjtő azt mindig magánál hordja) és azt mondta: ha ezt nekem adod, az egész gyűjteményem a tiéd. Nem akartam hinni a fülemnek. A fiú gondolkozott és azt mondta: áll az alku. El is cserélték. Utólag derült ki, hogy valami egészen értékes, ritka bélyeg volt az, amit ő ott felfedezett annál, aki csak a mennyiségre ment.
Nos, ez történt itt Pállal. Azt mondja: az én Uram Jézus Krisztus páratlan gazdagságáért minden egyebet kárnak és szemétnek ítélek, mert Őbenne kaptam meg mindazt, ami nélkül szűkölködtem, és amire szükségem van.
Úgy gondolom, hogy többen ismerik Kosztolányi Dezsőnek a Boldog, szomorú dal című költeményét. Abban megrendítően írja le azt, hogy mi mindene van, és valami nagyon lényeges mégis hiányzik. Hosszan felsorolja: „Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem, szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem...” S akkor jön szépen felsorolva, hogy modern töltőtolltól a közmegbecsülésig már mindent megkapott, de maradt egy űr az életében, és ezt nem tölti ki semmi. Itt van egy törés a versben. De — így kezdődik.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy, jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Ez történt velünk. Amikor Istent otthagytuk, az igazi otthonunkat veszítettük el. Amikor a kincset visszakapja valaki a Krisztusban, attól kezdve otthon lesz igazán itt e világban is, mostoha körülmények között is — lásd Pál apostolt —, de otthon lesz az égben is. „A mi polgárjogunk a mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.” (Fil 3,20)
Isten ezt a kincset kínálja nekünk. Megvan-e neked ez a kincsed? Ez akár ma bármelyikünké lehet, olyan nagy szeretettel kínálja ezt. Azért lehetséges, hogy a miénk legyen, mert Jézus megfizette az árát. Amikor elhangzott a kereszten: elvégeztetett, akkor ott elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete és mindannyiunk felmentése. Amikor Jézus ezt kimondta: elvégeztetett, akkor vált lehetővé, hogy a miénk legyen ez a gazdagság, ez a kincs.
Nem véletlen, hogy aki ezt megkapta, az tud ilyen boldogan imádkozni:
Isten Báránya, te ott a Golgotán
Teljes győzelmet vettél a harc után.
Üdvöt találhat már az egész világ,
Mert megfizetted ott bűnünk váltságdíját.
Fennszóval hirdetéd a kereszten:
Elvégeztem, elvégeztem.
(…)
Véredben rejtve én tiszta s igaz vagyok.

Saulra nagy hatással volt az, ahogyan a Jézusért kivégzett István viselkedett és beszélt megkövezése közben. Ilyennel még nem találkozott. Emberfeletti erő és szeretet sugárzott Istvánból. Krisztus ereje és szeretete áradt rajta keresztül. Tegnap ezt a kifejezést ízlelgettük: Krisztus-kiáradás. Ez történt ott István kivégzésekor, mert őbenne valóban ott élt a hit által Krisztus, és Saul találkozott ebben az igazi Krisztus-tanítványban magával Krisztussal. Isten mindannyiunk számára lehetővé tette ezt a csodát, és amikor az Ő igéjével szólítgat minket, végső soron ezt akarja elérni mindnyájunk életében.
Saul azonban nem akármilyen farizeus volt, nem hagyta magát ellágyulni, és ezek után még elkeseredettebben üldözte Jézus Krisztus tanítványait. Azt olvastuk, hogy nemcsak Jeruzsálemben szedte össze őket módszeresen és vitte őket börtönbe, hanem írásos felhatalmazást kért a Nagytanácstól, hogy ugyanezt tehesse Damaszkuszban is. Hírét vették ugyanis, hogy sok keresztyén elmenekült Jeruzsálemből Damaszkuszba, s ott is létrejött egy kis keresztyén közösség. Márpedig ezeket egy szálig ki kell irtani. Éppen ezért Saul néhányad magával öldökléstől lihegve elindult erre az útra.
Damaszkusz mintegy 250 km-nyire volt Jeruzsálemtől. Gyalogosan azon a nehéz terepen nyolctíz napi út. Helyenként barátságtalan vidékeken kellett keresztülmenni. Rekkenő hőségben nem kis vállalkozás ez. De akit hajt a gyűlölet és fűt a becsvágy, az sok mindenre képes.
Nos, ezen az úton, útközben, már Damaszkuszhoz közel történt az a nevezetes esemény, amiről most olvastunk. Ez az esemény Saulnak az egész további életét meghatározta. Ez lett a legfontosabb számára, ami vele az életében történt. Nem véletlenül hivatkozik erre olyan gyakran tizenhárom levelében, és nem véletlenül mondta ezt el részletesen két alkalommal is igen előkelő társaságnak, nem éppen kedvező helyzetben, mert mint fogoly tett erről bizonyságot.
Sokan félreértik ezt a jelenetet, aminek a leírását most olvastuk. Azt mondják, hogy lehetetlen, vagy legfeljebb ezzel a nagy apostollal történhetett meg az, hogy egy szempillantás alatt egészen megváltozzék a gondolkozása, az erkölcsi élete és az egész vallásossága. Ezeknek az embereknek igazuk van. Nem abban, hogy csak Pállal történt meg, mert Isten kegyelméből sokan vagyunk itt, akik ugyanezt éltük át valamilyen formában. Abban azonban igazuk van, hogy ez nem egy szempillantás alatt történt.
Tegnap is láttuk már, hogy milyen az Isten előkészítő kegyelme. Hogy mennyire beépítette Isten az Ő örök tervébe, hogy Saul olyan alaposan megismerte az Ószövetséget. Annak a magyarázatára, értelmezésére is felkészült. Látnia kellett azoknak az életét, akiket elhurcolt, a jeruzsálemi keresztyénekét. Kénytelen volt hallani ott néhány méterről a haldokló Istvánnak az imádságait, és rádöbbent arra, hogy érte is imádkozik ez az ember, pedig ő is arra szavazott, hogy végezzék ki. Először nem értett sok mindent, aztán kérdései támadtak. Ez az egész egyre jobban nyugtalanította őt. Nem egy szempillantás alatt történt.
Éppen ezt nézzük meg ma egy kicsit tüzetesebben a Szentírásból. Mi is történt itt valójában, hogyan végezte és végzi ma is a mi megváltó Jézusunk ezt az újjáteremtő munkát?
Az első kérdésünk mindenképpen az: Miért gyűlölte Saul ennyire Jézust és az Ő tanítványait? Elmondja ő ezt több helyen. Talán a legfrappánsabb válasza a Galatákhoz írt levél, ahol azt mondja: „Minden kortársamat felülmúltam népem körében, mert felettébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak.” (1,14)
Rajongott az atyai hagyományokért. Nem Istenért, nem a Szentírásért — az atyai hagyományokért. Amik a Szentírástól indultak el, de aztán sok minden más is rájuk rakódott, és némely ponton eltértek Isten igéjének a kijelentéseitől és ígéreteitől. Egyebek közt a Messiás személyét illetően is. Ez a rajongás a tehetséges Sault megzavarta. Az ő személyes Isten-hitét és rendkívül alapos Biblia-ismeretét beárnyékolta. Ő maga írja később a korinthusiaknak, hogy tudjátok, hogy van ez? Mintha egy lepel borulna az ember fejére: néz, de nem lát tőle. Sejti, mi van ott túl, de nem tudja pontosan értelmezni. Csak amikor lehull a lepel, akkor ismeri fel Krisztust. Hiszen az egész Ószövetség Krisztusra mutat és valóban a názáreti Jézus a Krisztus, akit Isten megígért, a Messiás.
Itt azonban még ott volt a lepel. Ezért ő is, mint a többi farizeus, rendkívül büszke volt az ismereteire, és meg volt győződve arról, hogy igaz, van. Igaza van abban is, ahogy a názáreti mestert megítélte. Nagyon helyes, hogy keresztre feszítették, hiszen Istent káromolta és nem tartotta meg a szombatot.
Persze, eközben sok mindent hallott Jézusról. Miket tanított, miket cselekedett. Egy sor olyan messiási jelet tett, amiről Saul tudta a legjobban, hogy ezt csak a Messiás végezheti el. De akkor miért gyógyít betegeket szombaton? Ez a kettő üti egymást, vagy az ő tanultsága szerint kizárja egymást. — Szóval sok mindent hallott, meg sok mindent látott is, és ez egyre jobban elbizonytalanította a hitetlenségében. És mi lett ennek a következménye? Az, hogy még jobban üldözte Jézusnak a tanítványait.
Ez sokszor van ám így! Többször tapasztaltam már én is, hogy amikor valaki kezd meginogni a maga hitetlenségében, akkor egy ideig még jobban támadja Jézust és a benne hívőket. Érdekes volt egy fiúnak a megnyilatkozása az egyik nyári konferenciánkon. Azt mondja: Lehetséges, hogy az Ernő meg fog térni. Mondom: miből gondolod ezt? Azt mondja: nagyon szidja a hívőket.
Így volt Saullal is egyelőre. Amikor Isten valakit már nagyon hívogat, amikor az illető már sejti vagy már tudja is, hogy ez Isten hívása, de még mindig ellenáll. Olyan szép az a kép, amit Jézus használ itt a damaszkuszi úton ebben a rövid párbeszédben. Azt mondja nagy megértéssel Saulnak: „… nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.” Isten ösztökéli az embert igékkel, eseményekkel, a lelkiismeretével, sok mindennel, hogy menjen a helyes irányba, de ő még ellenáll — rugódozik. Ez a tehetetlenség beismerése is, meg az idegesség beismerése, de ki kell várni, amíg megérlelődik az igazi döntés. Istennek van ideje. Mi sajnáljuk utólag mindig a rugódozással eltöltött időt, és olyan sokan mondják, hogy bárcsak mindjárt komolyan vettem volna, amit Isten nekem mondott.
Egyszer azonban eljön a szülés órája, és ez az óra Saulnak itt a damaszkuszi úton jött el. Hirtelen vakító világosság vette körül, amit láttak a kísérői is, és Saul egészen világosan hallotta a nevét: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
Ezt ki kérdezi? Ki az, aki őt ismeri, és úgy szólítja néven, ahogyan a Mindenható szólította Ábrahámot, Mózest és az Ő kiválasztottait? Egyáltalán ki az, aki azt állítja, hogy Saul őt üldözi? Ő üldözi a keresztyéneket, de ki az az egy személy, aki azt mondja, őt üldözi?
Ki vagy, Uram? — kérdezi. A válasz így kezdődik: „Én vagyok…” Ez megint ismerős egy Szentírást ismerő ember fülének. Én vagyok… a mindenható Isten mutatkozott így be például Mózesnek, amikor azt kérdezte: Mit mondjak, ki küldött engem? „Mondd azt, a Vagyok küldött téged. Én vagyok, aki vagyok…” Isten beszél itt hozzá? Mindjárt kiderül a folytatásból. „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Kis szünet, és utána az a kedves megértő mondat: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.” Hiszen ez a valaki a szívébe lát, mert ő most tényleg rúgódozik, de úgy gondolta, hogy ezt csak ő tudja. Saul szívében háború dúl. Ő valóban tiltakozik. Tiltakozik is, meg keres is. Vágyakozik is, meg ellenkezik is. Most már tényleg nem tudja: kinek van igaza? Nem tudja, mit cselekedjék. Mi az igaz? Az, amit tanult, vagy az, amit most egyre gyakrabban lát és hall, például István kivégzésekor; amiből jelesre vizsgázott, vagy az, amit a szíve mélyén sejt, és egyre inkább már tud is. És mit cselekedjék? Azt, amit várnak tőle a felettesei, vagy azt, amire a lelkiismerete indítja?
Ki ez a Jézus? Ez az ő kérdése már egy idő óta. István kivégzése óta pedig különösképpen is. Mindenesetre ez a rövid párbeszéd néhány dologról meggyőzte Sault. Meggyőzte arról, hogy Jézus él. Beszélt hozzá. Bemutatkozott. Ha pedig él, akkor fel kellett támadnia, ha pedig valóban feltámadt, akkor Ő az Isten Fia. Akkor Jézus keresztje nem az atyai hagyományokat igazolja, hanem Jézust, amiket Ő mondott, meg amiket róla vallanak a benne hívők. Tehát Jézus él. — Továbbá meg kellett látnia, hogy Jézus azonosítja magát a benne hívőkkel. Tehát a keresztyének nem gazdátlan préda, hanem pásztor által őrzött nyáj. És ő gondolja meg többször is, hogy a továbbiakban hozzájuk mer-e nyúlni!
Aztán meg kellett győződnie arról, hogy Jézus ismeri őt. Nemcsak a nevét, mert kiderült ebből a néhány rövid mondatból is, hogy a szívébe lát. Ismeri a múltját, ismeri a tetteit, akkor ismeri a hívők ellen elkövetett gaztetteit is, és akkor nyilván nem sok jóra számíthat tőle. Vagy: ez a beszélgetés meggyőzte arról is, hogy Jézus nem bosszúálló. Ugyanazzal találkozik ebben a hangban, amivel Istvánnál találkozott: imádkozik az ellenségeiért. Felmentést kér a kivégzői számára. Jézus szavaiból kiderült, hogy terve van Saullal. Nem a fejére üt, hanem a szemét nyitogatja, nem kell félnie tőle, nem bosszúálló.
Meg kellett látnia azt is, hogy a keresztyének mennyei erőkkel van kapcsolatuk, hiszen ez a fény és a hang mennyei volt. Istvánnál is látta már ezt. A mennyre függesztvén szemeit elmondta, mit lát. Szemeszája elállt mindenkinek, aki ezt ott hallotta. Akkor nem lehet ezekkel játszani, sőt akkor neki nem szabad tovább ezek ellen harcolnia. Mert ha ezek ellen küzd, akkor Jézus ellen küzd, Őt üldözi, és akkor az Isten ellen lázad. Akkor az, amire most készül, közönséges gyilkosság, bűn, Isten ellen való vétek. Tehát le kell zárni az életének ezt a szakaszát.
Ezt hosszadalmas így elmondani, de ha valaki elolvassa mind a három helyet a Cselekedetek Könyvéből, ahol Pál erről beszámol, az látja, hogy mindez benne van. Ott percek, talán pillanatok alatt mérhetetlenül sok minden történt. Sok minden tisztázódott, és egy valami eldőlt Saul szívében: nem harcol tovább Jézus ellen. Sőt, ezt kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mindent kész megtenni, amit Jézus mond. Csak mond-e még valamit? Szóba áll-e a továbbiakban is egy ilyennel, vagy pedig várhatja a megérdemelt ítéletet. Mert ő mint gyilkos, most csak az igazságos Isten ítéletére számíthat.
Nagyon nagy dolog ám az, amikor valaki ide eljut. Jó volt tegnap este hallani őszintén abban a bizonyságtételben, hogy milyen az, amikor Isten világosságában egy jó ember rádöbben arra, hogy alávaló bűnös vagyok, s el is tudom mondani miben vétkeztem Isten ellen, és nem akarok tovább így élni. Ez mindig Isten munkája, a Szentlélek újjáteremtése. Ehhez valóban mennyei világosság kell. De ez mindig aközben történik meg, mint Saulnál is, hogy valaki hallgatja az igét. Hallgatta Jézust és végső soron most mi is Őt hallgatjuk itt, és eközben Ő elsegíthet minket erre a felismerésre.
Kiderül, hogy nem az ítélet következik, hanem van szava Jézusnak hozzá. Itt aztán kezdődnek a meglepetések — vagy folytatódnak. Mit mond neki Jézus? „Kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” Kik mondják meg? Hol mondják meg? És miért nem mondja meg Ő? Kezdődik az alázat iskolája. Meg kell tanulni, hogy nagy kiváltság, ha valaki közvetlenül az Úrtól hall valamit. Egyébként az Úr az Ő követein, az Ő tanítványain keresztül szokta elmondani, amit akar, majd ezt megszokja Saul-Pál. Nem szabad egyedül maradnia egy újszülött csecsemőnek. Menjen a gyülekezetbe. Damaszkuszban várja a közösség, a közösség egyik képviselője. Az az Anániás, aki hallani sem akar Saulról, és elmagyarázza Jézusnak, hogy kicsoda Saul. Mintha Jézus nem tudná. Olyan kedves volt ez a rész a Bibliában, amit olvastunk. De el fog ő menni, mert a tanítványok engedelmesek, és majd rajta keresztül kapja tovább Jézustól az útmutatást meg a szeretetet. És tovább hogyan lesz, mi lesz a folytatás? Nem kell izgulni. Azt Isten már szépen elkészítette. Majd jön minden egymás után. Most azt kell tenni, amit most mondott. Menj be a városba, és ott megmondják neked. Bemegy vagy nem megy be?
Bemegy, de nem úgy, ahogy tervezte. Nem büszkén, pecsétes papírokkal a kezében és gyűlölettel a szívében, hanem azt olvastuk: úgy vezetik be, mert nem látott. Botorkálva, mint egy vak. Folytatódik az alázat iskolája. Utána következik három nap, amíg egyedül kell maradnia. Mit csinál? Nem evett, nem ivott. Mit csinált? Azt mondja Jézus Anániásnak: „Menjél hozzá, mert imádkozik.”
Damaszkuszban, abban a házban, amit Saul nem is látott, hova kísérték be, milyen helyiségben ültették le, hogy mi van ott körülötte, mert egyedül volt, abban a helyiségben átélte a totális egyedüllétet. A régi barátai — már nem barátok. Velük többé nem tud együttműködni, mert nem ért egyet velük. Az új testvérei, akikhez szíve szerint tartozna — még nem testvérek, mert okkal félnek tőle. Saját magára szintén nem számíthat abban a helyzetben, mert azt sem tudja, hol van. Nem lát. Kire számíthat? Életében először átéli, hogy egyedül a feltámadott Krisztusra. Arra a Jézusra, aki bemutatkozott neki az úton, akinek a parancsát teljesítette, amikor elment oda, ahol van, akivel már van valami kapcsolata — eddig nem volt —, mégpedig beszédes viszonyban van vele. Hát akkor beszéljen! És beszél. Imádkozik.
Nem tudom, hányan vannak közöttünk, akik már imádkoztak életükben egy óra hosszáig egyfolytában. Rettenetes hosszú időnek tűnik. Nyilván nem háromszor huszonnégy óráig imádkozott Pál, de azt a három napot az Úr Jézus Krisztussal való beszélgetés töltötte ki. Nyilván el kellett mondani a múltját, mert azt tisztázni kellett, többször eszébe jut, és később sem szégyelli megemlíteni. Szégyelli, de van bátorsága megemlíteni milyen gazemberségeket csinált, és hogy ő arra mindre bocsánatot kapott. Itt az alkalom, hogy bocsánatot kérjen. Nyilván gondol a jövőjére is. Kell, hogy tanácsot kérjen, és egyáltalán: ő is bemutatkozik. Beszélget az ő megváltó Jézusával. Rábízza az egész életét. Leteszi az Ő kezébe a jövőjét, az egész egzisztenciáját. Mostantól kezdve Jézus az ő gazdája.
Aztán megérkezik Anániás. Olvastuk, hogy az ő kézrátétele után visszakapja a látását. Azután megkeresztelkedik. Ez mit jelentett? Egyrészt a nyilvános bűnbeismerés aktusa volt ez, hogy rászorulok arra, hogy megmosson engem Isten lelkileg is, másrészt nyilvános elkötelezettség: Én mostantól hozzátok tartozom. Titeket akartalak kiirtani, itt az írás róla, de mostantól kezdve hozzátok tartozom. Nyilvánosan elkötelezte magát Jézus tanítványai mellett, Jézus mellett, számolva azzal, hogy ennek következményei is lesznek. Lettek is. Mindez elhangzott ott, abban az imádságban, aztán evett és megerősödött.
Mi történt itt voltaképpen most a részleteket elhagyva, csak a lényegre figyelve? Saul élete Isten világosságába került — nemcsak külsőképpen, hanem lelkileg is —, és ebben a világosságban megismerte, kicsoda Jézus, megismerte, kicsoda ő maga, és felismerte, hogy mik a feladatai, mire akarja használni őt Jézus. Így, ahogy mondom, ezzel a csúnya szóval: használni, mert azt mondja: eszközöm ő nekem. Kicsoda Jézus? — ez eddig nem volt egyértelmű, ez egészen világos lesz itt. Kicsoda ő maga? — alávaló bűnös, aki csak ítéletet érdemelne most Isten igazsága szerint, de nem azt kap. Később minden levelében elmondja, hogy miért nem azt kapott, mert az ő ítéletét Jézus elszenvedte a kereszten — úgy, ahogy erről tegnap részletesen szó volt. Megismeri, hogy ő bűnös ember, de most már bocsánatot nyert bűnös, és elfogadja, hogy arra akarja használni őt Jézus, hogy Őróla tegyen bizonyságot pogányok, királyok és Izráel fiai előtt.
Megismeri, ki az ő Megváltója, kicsoda ő maga, és mi lesz a feladata. S minderről Isten Szentlelke győzi meg őt.
Mindazt, ami történik benne, maga Jézus végzi el. Ő várta ki azt, hogy eljussanak idáig a dolgok. Ő készítgette Saulnak a lelkét. Ő szólította meg. Ő rendelkezik vele. Ő küldte hozzá Anániást. Ő bátorítja később Barnabást, hogy fogadjátok be, ne féljetek tőle, nem ellenség most már. Jó barát, sőt, ami annál sokkal több, testvér. Végig Ő munkálkodott benne és általa.
És akkor mit tett Saul? Mi az ember feladata ebben? Igent mondott Jézusnak. Miben mondott igent? Az volt az első igenje, amikor Jézus azt mondta: menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned. És Saul mit tett? Bement a városba, nem tudta, hová, nem tudta,ki fog jönni, de megmondta Jézus, és várta, hogy megmondják neki. Jézus szavát komolyan vette, az Ő igéjét komolyan vette, s azt az egyszerű parancsot, amit tőle kapott, teljesítette.
A hit nemcsak azt jelenti ám, hogy elfogadom Isten ajándékait, hanem az is, hogy megteszem, amit mond. Eközben ismeri meg minden ember egyre jobban Jézust, egyre jobban magát, és lesz alkalmas arra, hogy egyre jobban teljesítse a feladatait.
Ezt nevezik pálfordulásnak. Elképedtem, amikor a közelmúltban többeket megkérdeztem, hogy szerinte mi a Pálfordulás, hogy mennyire elterjedt most egy tudatlanságból származó tipikus félreértése ennek a fogalomnak. Tudniillik a legtöbben azt mondták, hogy a köpönyegforgatás. — Az nem köpönyegforgatás! A bibliai pálfordulás a gondolkozásnak egyszeri, végleges, alapvető megváltozása. Azt nem fordítja vissza soha senki. Itt nem forgatunk dolgokat, hanem egyszer megfordulunk a rossz irányból jó irányba. Egyszeri, végleges és alapvető megváltozása a gondolkozásnak, abból következőleg a vallásosságnak, az erkölcsnek, az ember egész életének. Saul addig Jézus ellensége volt, a pálfordulása után Jézus tanítványa lett. Ez a változás meghatározza az ember egész hátralevő földi életét is, és csak ezután kerülhet be valaki a mennyek országába, az üdvösségbe, az Isten országába. Ez kihat erre a néhány esztendőre, évtizedre, és eldönti az örök sorsunkat is.
Eddig Saul-Pál azt hitte, hogy ő a maga ura. Ő döntötte el, hogy nemcsak Jeruzsálemben, hanem Damaszkuszban, is összeszedem őket, kérek hozzá pecsétes papírt. Gyertek, aki elszánt, tartson velem. Kiirtjuk őket egy szálig. Ő határozta el, megvolt a programja, a rátermettsége. Mostantól kezdve nem határoz el semmit, hanem azt kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mivel eszköz lett Ura kezében. Ez pedig sokkal nagyobb méltóság, mint amikor azt hitte, hogy a maga ura. Látja már, hogy nem a maga ura volt, hanem öldökléstől lihegett, és gonosz erők játékszere volt. Az Ördög azt csináltatott vele, amit akart. Mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek — mondja Jézus, és nem a maga ura. A pálfordulás után pedig tudatosan Jézusnak engedelmeskedik a benne hívő, és boldog, hogy Jézus használja őt, és engedelmeskedhet neki.
Ez velünk is így történik. Miközben valaki hallgatja az igét, egyszer csak világosság támad. Lehet, hogy nem egyik pillanatról a másikra, de megismeri Jézust és elismeri Őt annak, aki: Istennek, Isten Fiának, a mi Megváltónknak. Megismeri magát, és nem ringatja magát rózsaszínű illúziókban többé, hogy ő milyen jó ember, hanem bűnnek látja a bűnt, és oda viszi, ahova kell: a megváltó Krisztushoz, és tőle kér és fogad el bocsánatot rá, és komolyan veszi, hogy megbocsáttattak a bűnei, mint ahogy Pál is komolyan vette. Eközben egyre alkalmasabb lesz arra, hogy egyáltalán felfogja, mire akarja használni őt Isten, és engedi boldogan, hogy használja.
Tudom, ki az én Megváltóm, tudom, ki vagyok én, és nem kesergek egy életen át, hogy milyen voltam nélküle, hanem örülök egy életen át amiatt, hogy bocsánatot kaptam, megtisztított, és az Ő szabad és boldog szolgája vagyok. Az pedig, hogy megkeresztelkedett, azt is jelentette, hogy elkötelezte magát Jézus mellett. Ez az igazi megtérés. Az igazi megtérés nem érzelmi fellángolás, nem csupán új ismeretek elfogadása, hanem egy élő személynek, mégpedig a feltámadott Jézus Krisztusnak való azonnali és folyamatos engedelmeskedés.
Erre senki nem kényszeríti az embert, hanem eljut arra a világosságra, hogy ott vagyok én a helyemen. Ott vagyok a legnagyobb biztonságban. Ha Ő használ, akkor válhatok azzá, akinek Ő elgondolt, akkor bontakozom ki igazán. Nem én akarom megvalósítani többé magamat, hanem Ő valósít meg engem. Aztán csodálkozhatom azon, hogy mit tud kihozni egy ilyenből, aki én voltam nélküle, de most már egészen más vagyok — Ővele.
Csodálatosak azok a mondatok, amikor Pál ezt az „azelőtt”, meg „azóta” állapotot szembeállítja. Csak egyet említek: „Kiszabadított engem a sötétség rabságából, és átvitt engem az Ő szeretett Fiának az országába.” Az állampolgársága is megváltozik: új országban, új uralkodó alatt, új törvények szerint él.
Megváltozik az életének az iránya. Ha ma is el akarunk magunkkal vinni egy képet, akkor most egy vasúti váltót látunk. Valami ilyen a megtérés: egyszer csak be van építve egy váltó, és lehet menni arra is. Saulnak a kísérői mentek tovább egyenesen Damaszkuszba. Saul meg Jézus szavának engedve új irányba ment. Aztán az a sín egészen eltérhet, még ellenkező irányba is visszakanyarodhat. Addig Jézus nélkül, attól kezdve csak Jézussal, mint az Ő tanítványa és követője.
Isten kegyelméből mi is halljuk az igét. Jézus Krisztus ma este is hív minket. Vár a gyülekezet. Istennek szép terve van velünk. Hadd fejezzem be egy szelíd, de határozott kéréssel: Ha jót akarsz magadnak, mondj igent Jézusnak!

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ma este is. Örülök, hogy nemcsak vasárnap, hanem egy munkanap végén is együtt hallgathatjuk Isten igéjét. Akik tegnap nem tudtak itt lenni, azoknak a kedvéért mondom: ha Isten éltet minket, egész héten Pál apostol életét tanulmányozzuk majd. Nem is annyira az ő munkásságát, hanem Isten munkásságát szeretnénk jobban megismerni. Azt a munkát, amit elvégzett Pál életében is, és amit elvégezhet bármelyikünkében ma is.
Tegnap arról volt szó, hogy honnan indult el az apostol. Ma pedig egy olyan élményéről lesz majd szó, ami végigkísérte őt egész életén, kitörölhetetlenül belevésődött az emlékezetébe: Végig kellett néznie egy kivégzést. Az első keresztyén vértanúnak, Istvánnak a kivégzését. Olvasok néhány mondatot a Bibliából. Az utolsó szó jogán még szólhatott István és egy megrázó erejű igehirdetést mondott, amelyiknek a végén Jézusról is vallást tett. Ennek a hosszú igehirdetésének a legvégét, az utolsó néhány mondatot olvasom, meg azt, ahogyan erre a bírái reagáltak, meg ahogyan az ott álldogáló Saul is reagált, aki szintén arra szavazott, hogy az ilyeneket ki kell végezni (lásd az Alapigét).
***
Tegnap láttuk, hogy Saul-Pál jó hajóval indult el, de rossz irányba haladt. Kivételesen jó szülői házban látta meg a napvilágot, remek emberi adottságai voltak, nagyszerű iskolákban gyarapíthatta a tudását, és szép karrier előtt állt. De láttuk, hogy rabja volt bizonyos vadállati indulatoknak. Öldökléstől lihegve üldözte Krisztus tanítványait, fogdosta össze őket, vetette börtönbe, és a lelkiismerete sem tiltakozott ez ellen.
Azt mondtuk, az történt ővele is, ami mindnyájunkkal, amit a Verne regényből vett hasonlattal szemléltettünk, hogy az iránytű mellé elhelyezett ott valaki egy vasdarabot, és az eltérítette az iránytűt. Észak helyett északkeletre mutatott, és ezért rossz helyre érkeztek meg, ahol még rabszolgának is el lehetett volna adni a hajó utasait. Így helyezte el az Istentől kapott pontos iránytűnk mellé az ördög az Istennel szembeni bizalmatlanságnak, az ellene való lázadásnak a vasdarabját, és azóta nem tudunk helyesen tájékozódni.
Attól a pillanattól, hogy a világra jöttünk és felsírtunk, rossz irányba halad a hajónk. És ha ez nem változik, ha Isten nem korrigálhatja ezt az irányt, akkor egy önző és félelmektől terhelt élet után mindnyájan befutunk a kárhozatba. A Biblia erről világosan beszél, akkor is, ha a körülöttünk levő világ hallgat róla, és sokan ezt egyenesen ünneprontásnak tekintik.
Isten szeret minket annyira, hogy meg akarja menteni az életünket, és ezért tájékoztat a Szentírásban arról, hogy aki nélküle tölti el ezt a néhány évtizedet, az nélküle fogja eltölteni az örökkévalóságot is — és ez a kárhozat. Jézus Krisztust azért küldte utánunk, hogy ettől mentsen meg minket. Ezeket az estéket is, hiszem, azért készíti, hogy halljunk erről és megragadhassuk a szabadulás lehetőségét.
Isten Saulnak is elkészítette a szabadulás lehetőségét. Ő még mit sem sejtett erről, egyelőre — ahogy olvastuk — se lát, se hall, mint egy megszállott, pusztítja az egyházat. Házról-házról jár, férfiakat, nőket hurcol el és börtönbe veti őket. Istennek azonban van ideje kivárni, amíg Saul majd meghallja az Ő szavát, mert Istennek készen van Saul életére nézve is az Ő gyönyörű terve. Istennek mindannyiunk számára készen van a szép terve. Nem biztos, hogy ez meg fog valósulni, mert az Ő eszköztárából hiányzik az erőszakosság. Ő nem erőszakolja ránk a tervét, de az biztos, hogy mihelyt valaki megismeri az őt szerető Istent, és felismeri, hogy Isten mire akar használni minket, akkor zökken a helyére egy ember élete, akkor válhat azzá, akinek Isten eltervezte, megteremtette. Onnantól kezdve teljesedik ki igazán és érzi magát a helyén, és lesz harmonikus, boldog személyiség, sokszor nehéz körülmények között is.
A mai történetünk arról szól, hogyan készíti Isten az eseményeket arra, hogy megvalósulhasson az Ő terve Saul életében. Hogyan készítgeti Sault arra, hogy lehessen vele beszélni, hogy értelmes emberré váljék, aki megérti, mit akar vele Isten.
Ebben fontos láncszem volt, hogy végig kellett néznie az első keresztyén vértanúnak, Istvánnak a kivégzését. Ezt a kivégzést Saul is javasolta. Ő ekkor körülbelül harminc éves lehetett, és a jeruzsálemi farizeusi közösségnek tekintélyes tagja volt már, aki önálló hatáskörrel is rendelkezett. Ezért vezethette ő a Jeruzsálemben élő Krisztus-tanítványok letartóztatását és börtönbe hurcolását.
Éppen ezzel volt elfoglalva, amikor sor került erre a kivégzésre. Jó húsz évvel később, amikor mint foglyot a Krisztusért, Agrippa király elé kísérik, még ott is emlékszik a részletekre is, hogyan történt István kivégzése. Még ott is fáj neki az a gyalázatosság, hogy ő is megszavazta a halálát. Még ott is emlékszik arra, hogy miket hallott ettől az embertől. Mert amit ő azon a kivégzésen látott és hallott, olyannal eddig még nem találkozott.
Ott látott először közelről egy igazi hívőt. Valaki olyat, aki tudja, hogy mit hisz, akinek az életét csakugyan megváltoztatta az a Jézus, akiről beszél. Akinek a hajója jó irányba megy, és ezt szinte ránézésre lehet látni. Akinek a hajóján valóban Krisztus a kapitány, és ő nem hajlandó mást tenni, csak azt, amit az ő kapitánya mond. Látott valakit egészen közelről, aki olyan volt, amilyen azután később Saul is lett, és akikről ő ezt írja később a Filippi gyülekezetnek: „Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20)
Saul-Pál a haldokló Istvánban egészen jézusi, krisztusi tulajdonságokat, megnyilvánulásokat volt kénytelen látni. Látta, hogy milyen egy keresztyén, vagyis magyarul: krisztusi, Krisztushoz hasonló ember. Hallott Istvántól olyan mondatokat, amiket István is Jézustól hallhatott és tanult, és így mondta tovább. Saul-Pál kénytelen volt végignézni nemcsak azt, hogyan szenved ki valaki a reá záporozó kövektől, hanem azt is, mit kap egy hívő az ő Krisztusától, és egy sor kérdést támasztott ez Saulban.
Érdekes, hogy Saul és Jézus ugyanabban az időben taposták Palesztina földjét, de szinte biztos, hogy nem találkoztak. Ha találkoztak volna, Pál apostol bizonyosan megírta volna valamelyik levelében, vagy örömmel hivatkozna rá. Arra hivatkozik, hogy a dicsőséges, mennybe ment Krisztussal hogyan találkozott a damaszkuszi úton, amiről majd holnap este lesz szó. De testileg, fizikálisan nem találkozhattak. Itt azonban Saul egy emberben találkozott Krisztussal, akiben csakugyan élt Krisztus.
Ki volt ez az István?
Jézus mennybemenetele után azok, akik hittek Őbenne, egy kis közösséggé, gyülekezetté szerveződtek Jeruzsálemben, és mivel a Krisztus-tanítványoknak mindig az a mániájuk, hogy segítsenek azokon, akik segítségre szorulnak, elkezdték ezt a szolgálatot ott Jeruzsálemben. Egyre több segítségre volt szükség, egyre több segítőt, szeretetszolgálatban dolgozót, diakónust kellett beállítani a szolgálatba, és többek között Istvánt is megválasztotta a gyülekezet ilyen szolgálatra. Róla azonban hamar kiderült, hogy nemcsak ezt végzi nagy örömmel és jól, hanem rendkívül erőteljesen tud prédikálni is Jézusról, sőt Jézus Krisztus még csodákat is tett István keze által. Mivel István nem szégyellte az ő Megváltóját, és mivel ilyen nagy dolgok történtek általa, kihívta ezzel a vallási hatóság haragját maga ellen.
Nyilvános vitára hívták ki, ahol le akarták hengerelni őt. Ezzel szemben mi történt? Ezt olvassuk: vitatkozni kezdtek Istvánnal, de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. (6,10) Még a nyilvános vitán is ő maradt felül! Ezt nem tudja elviselni egyetlen hatóság sem, így elhatározták, hogy elteszik láb alól. Ahhoz a fegyverhez folyamodtak, amihez ilyenkor szorultságában minden hatalom folyamodik: a hazugságnak, a hamisságnak a fegyveréhez. Hamis tanúkat béreltek fel ellene, akik azzal vádolták, hogy lázít Mózes ellen és Isten ellen. Ez halálos bűn volt, úgyhogy ugyanúgy meg volt pecsételve az élete, mint ahogy Jézusnak a kivégzését is előre eldöntötték, függetlenül attól, milyen eredménnyel végződik a kihallgatás és a tárgyalás.
A tárgyaláson azonban még egy erőteljes igehirdetést elmondott István. Ennek a végén Jézust is Úrnak vallotta. Bátran a bírák szemére vetette a bűneiket, azokat a bűnöket, amik miatt őt is el akarták marasztalni. Ezt azonban már tényleg nem tudták végighallgatni, és olyan dühbe gurultak, hogy azt olvastuk itt az igében: amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene.
Hát ez igen nemes cselekedet. A tehetetlenségnek, a nyilvánvaló vereségnek is a jele. Fogukat csikorgatták ellene. Valami olyan jelenség ez, mint tegnap láttuk, hogy a nagy vadakról szokták írni azt, amit Saulról ír Lukács, hogy öldökléstől lihegve üldözte az Úr tanítványait. Itt is ilyen vadállati jelenséggel találkozunk. Vicsorítanak, csikorgatják a fogukat, és önmagukról megfeledkezve, emberi mivoltukból kivetkőzve kiráncigálják Istvánt a városon kívülre, mert kivégezni mindenkit csak ott lehetett. Még arról is megfeledkeznek, hogy a római hatóság hozzájárulása kell ahhoz, hogy bárkinek az életét kioltsák (ezért kellett Jézust is Pilátushoz vinni, mielőtt kivégezhették). Egyszerűen Istvánnak ugranak, és elkezdődik az akkor szokásos kivégzés: kővel agyondobálják.
Ott áll egy Saul nevű fiatalember, aki vigyázott azoknak a ruháira, akik a köveket dobálták. És miközben István haldoklik, többször imádkozik. Meg-meg szólal ez a szerencsétlen ember, és Saulnak eláll szemeszája, hogy miket hall. „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet.” Azután térdre esett, és hangosan így kiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!”
Amit Jézus az Atyának mondott a kereszten haldokolva, azt most István Jézusnak mondja halálára készülve. Ezzel is hitvallást tett arról, hogy Jézus az ő számára Isten, Isten Fia. Ahogyan Jézus könyörgött ott az ellenségeiért, ugyanezt teszi egy Krisztus-tanítvány: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! Micsodát? Ez bűn? Akkor Saul is részese ennek a bűnnek. Ez az István az ő ellenségeiért könyörög, akik őszerinte bűnt követnek el? Akkor Saulért is könyörög? Ez az István könyörög most őérte. Ezeken egy gondolkozó ember fennakad ám, és Saul az volt.
Soksok kérdés támad benne. Hogy lehet az, hogy egy ilyen elgörögösödött zsidó, a neve is erre utal, így ismeri az Ószövetséget? Szenzációs az a prédikáció, amit elmondott a bírái előtt. A kisujjában van az egész Ószövetség. Hogy lehet az, hogy valaki, aki nem volt Gamáliél tanítványa, mint Saul, így érti, és így tudja magyarázni a Szentírást? Hogy van ez, hogy ez az István ahhoz hasonlóan imádkozik az ő Jézusához, mint ahogy Saul szokott a Mindenhatóhoz? De azért mégsem úgy, sokkal meghittebben, melegebben, bensőségesebben. Ő talán sose imádkozott még így.
Ez az István úgy beszél Jézushoz, mint aki ott van, mint, aki jelen van, mint akivel együtt él, mint akivel összeszoktak. Értik egymást fél szavakból is. Egészen reá bízta magát erre a Jézusra. Életét, halálát, a halál utáni létét… Ennek minden olyan egyszerű és természetes. Sugárzik belőle az, hogy az ő Jézusa ura minden helyzetnek, és Ura ott is mindenkinek. Ezért vallja meg olyan bátran a benne vetett hitét. Ez az ember képes meghalni a hitéért. Ő valóban hiszi azt, amiről beszélt! Igaz lenne mégis az, amit erről a Jézusról mondanak, meg amit ez az István is most mond?
Eszébe jut Saulnak, hogyan tudott érvelni István. Valami különös erő volt a szavaiban. Így olvastuk, hogy nem tudtak ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, ami benne volt. Ellenállhatatlan erővel beszélt, pedig olyan szelíd ember. Maga a megtestesült jámborság, ő nem csikorgatja a fogait, és nem liheg öldökléstől. Mégis, micsoda bátorság és erő volt abban, ahogy megmondta nekik, hogy ti árulóivá és gyilkosaivá lettetek ennek a Jézusnak. De erről nem beszélve is, volt-e olyan próféta, akit nem üldöztek a ti atyátok, meg ti is? Saul megállapította: Istvánnak igaza van. Valóban nem volt olyan próféta, akit nem üldöztek, akit nem üldöztünk — mert ő is azok közé tartozott.
Egyre nagyobb világosság támad benne, ahogy gondolkozik mindazon, amit hallott. Az pedig végképp kezdi összetörni az ő kemény szívét, hogy ez az ismeretlen ember imádkozott érte. Ebből szeretet árad, de hogy még az ellenségét is szeresse…? Az ilyen vagy nem normális, vagy valami egészen rendkívüliről van itt szó.
Nem csoda, hogy végigkísérte őt ez az emlék, és visszhangoztak benne tovább is azok a szavak, amiket hallott. Az, hogy látott valakit így meghalni: semmi hisztériázás, semmi átkozódás, semmiféle félelem… Nem kiált az ő Jézusához, hogy verje agyon az ellenségeit, sőt könyörög értük, hogy mentse fel őket a büntetés alól. Ez úgy készül meghalni, mintha csak elutazna valami kellemes helyre, mint aki még közelebb kerül ehhez a Jézushoz, akiről beszél. Ezt csakugyan nem lehet elfelejteni.
Mint ahogy azt sem tudom elfelejteni, hogy gyerekkoromban egy öreg nyomdász mindig ugyanabban az egyetlen kopott, szürke ruhájában minden vasárnap délután megjelent nálunk, hogy hívjon bennünket a testvéremmel ifjúsági órára. És ha nem mentünk el, azt sem rótta fel nekünk. Jött a következő vasárnap is, s mint aki valami nagy kinccsel akar megajándékozni, olyan szeretettel hívott. S amikor engedtem a hívásának, egy ilyen héten fordult meg az életem. Miért voltunk neki fontosak? Meg a többi is — sok más fiút is hívogatott oda. Honnan volt az a szeretet, amit lázadó kamaszfejjel és -szívvel is éreztünk belőle?
Nem tudom elfelejteni azt az idős főnökömet sem, akinek egyszer nagy kellemetlenséget okoztam a butaságommal, és mintha az lenne a legtermészetesebb, ő magára vállalta az egészet és annak a következményeit is. Ma otrombán így mondanánk, hogy elvitte a balhét, s csak utána kettesben beszéltük meg a dolgot, de akkor is olyan szeretettel, mint aki nekem drukkol. Nem arról beszélt, hogy mit tettem ellen, hanem hogy ezt a tulajdonságomat lehetőleg hagyjam el, mert sok kellemetlenséget okozok majd magamnak. Jobban esett volna, ha egy pofont ad, vagy leszid, de ezzel a szeretettel formált igazán.
Nem tudom elfelejteni azt a hívő munkást sem, akivel egy nyári szünidőben együtt dolgoztam, akit nagy nyilvánosság előtt durván megaláztak és kigúnyoltak — elsősorban a hite miatt —, és miután elment a főnök, aki ezt végrehajtotta, néhányan vigasztalni kezdték. Elkezdték szidni azt, aki ővele ezt tette, ő pedig a legtermészetesebb hangon védelmébe vette az ellenségét, és csupa jót mondott róla. Én csak csodálkoztam, és az jutott eszembe, hogy az Úr Jézus lehetett ilyen. Valami jézusi jelent meg ott egy hozzám hasonló emberben. Valami olyan hitelesen krisztusi, ami nem jellemző a tömegekre, ami idegen a mi átlagos viselkedésünktől, de amire annyira vágyik mindenki, s ami olyan fontos, ami megízesíti, meggazdagítja az életet.
Valami Krisztus-kiáradás történt ezeknek az embereknek az esetében. Rájuk valóban érvényes volt az, hogy éltek, de többé nem ők, hanem élt bennük Krisztus. Életük egy-egy átlagos helyzetében, vagy kritikus helyzetében az jött ki belőlük, aki bennük volt. Krisztus áradt ki belőlük.
Ilyen Krisztus-kiáradást élt át Saul is István kivégzésekor. Szembesült azzal, hogy kicsoda valójában Krisztus, hogy kikké tud Ő formálni embereket, és látnia kellett, hogy hol van ő attól. Itt még nem változott meg nagy hirtelen egy szempillantás alatt, de olyan hatással volt rá mindez, egyrészt az ige, amit hallott, (mert amit István mondott, az ige volt), másrészt az a hiteles szeretet, ami belőle áradt, hogy ez vonzani kezdte őt egyre közelebb Istenhez.
Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy ilyen emberekre van nagy szüksége ennek a világnak. Jézus Krisztus ilyenekké akar formálni mindnyájunkat. A szívünk mélyén, világos pillanatainkban mi sem bánnánk, ha ilyenekké válhatnánk. Vannak, akik meg is próbálják. Nekidurálják magukat, programot építenek fel, elhatározzák, és ez — az ideig-óráig sikerül is belőle, de önmagunkat megváltoztatni épp úgy nem tudjuk, mint ahogy Isten igéje szerint a párduc nem tudja a foltjait lemosni semmivel sem.
Erre a fajta gondolkozásra és viselkedésre valóban csak Jézus képes. Az a Jézus, akit szintén ártatlanul rángattak bíróság elé, aki ellen szintén hamis vádakat mondtak fizetett hamis tanúk, akit szemen köptek, vallatás közben felpofozták, azután bekötötték a szemét és úgy szórakoztak vele, hogy bottal ütötték a fejét és nevetve azt kérdezték: ha te próféta vagy, mondd meg: most ki ütött meg? És most ki? Azután római korbáccsal addig verték, amíg a húst is lemarta a korbács a hátáról, és erre a hátra és vállra tették rá azt a keresztgerendát, amire utána felszögezték a Golgotán. Utolsó leheletével Ő is azokért imádkozott, akik ezt tették vele: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” (Lk 23,34) Ezt is látta ott valaki, egy pogány katonatiszt, és felkiáltott: ez az ember Isten Fia volt. Erre ember nem képes.
Tudjátok mi volt ebben a legszörnyűbb? Az, hogy mindezt úgy kellett elszenvednie, hogy soha, semmi rosszat nem tett. Ő volt az egyetlen ezen a földön, aki sem Isten, sem ember ellen soha, semmit nem vétkezett. Akkor miért kellett mindezt elszenvednie? Erre a Biblia világos válasza az, hogy miattam, meg ti miattatok. Mert mi viszont folyamatosan cselekszünk olyasmit, aminek az Isten igazsága szerint szenvedés és halál a büntetése, de Isten ettől a büntetéstől akar minket megmenteni. Ezért következett be mindaz, aminek egy részét most az imént elsoroltam, amit Jézus magára vállalt. Mivel Ő a mi büntetésünket szenvedte el, Isten azt rajtunk még egyszer már nem hajtja végre, ha ezt hittel a magunkévá tesszük. Akinek ez nem kell, hanem egyedül akarja megoldani az életét, lehet azt is, de egyedül nem talál megoldást. Mert a mi temérdek bűnünkre egyesegyedül az Isten bűntelen Fiának az áldozata elegendő elégtétel. Az viszont elég. Aki ezt komolyan veszi, vagyis hiszi, és boldogan, hálából elkezd vele élni, neki szolgálni, abban elkezd kibontakozni ez a krisztusi természet. Sokszor ő maga csodálkozik a legjobban ezen.
Többször hallottam ilyen csodálkozó beszámolókat: Képzeld el, nem tudom miért, de szeretem, és akkor mond egy nevet, aki az ő fő ellensége, és akiről mindnyájan tudtuk, hogy mennyire nem szerették egymást. Ez nem képzelődés, ezek nem szép üres szavak, ez valóság. Megjelenik a szeretet, a krisztusi szeretet, ami nem volt ránk jellemző. Annyira ismeri mindenki magát, hogy tudja, ez nem én vagyok. Ilyenkor én másként szoktam viselkedni. De akarom, hogy éljen bennem Krisztus. És akiben egyre jobban él az ő új természete, az bizonyos helyzetekben Krisztus-kiáradást élhet át, sokszor úgy, hogy ő maga észre sem veszi, a többiek veszik észre.
Saulnak tűnik fel, hogyan viselkedett István, aztán később majd másoknak tűnt fel, hogyan viselkedett Pál apostol. Mert Isten előtt nincs reménytelen eset. Ezt a csodálatos átalakítást, ezt az áldott összeköltözést, hogy Jézus Krisztus kész beköltözni egy ilyen nyomorult ember természetébe, mint mi vagyunk, ezt bárkivel megteszi, de nem erőszakosan. Azt mondja Jézus: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat, megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem.” (Jel 3,20). Nem töri ránk az ajtót.
Ma este is zörget. Akinek van bátorsága belenézni az ige tükrébe, és az mondja bennem is vannak ilyen saulosvonások, meg engem is jellemez az, ami itt a bírákat, de szeretnék krisztusi emberré válni. Úr Jézus, gyere, és te formálj át engem, mert nekem eddig nem sikerült, — az megtapasztalja, hogy bejön, és elkezdődik egy új élet benne.
A sor egyik végén ezek a bírák állnak, akiket az jellemez, hogy haragra gerjednek, és fogukat csikorgatják ellene. A sor másik végén az Istvánok állnak, akiket már ennyire megérlelt Isten, mint őt is itt a halála előtt, akik készek Jézusért a halált is vállalni, és a gyilkosaikért is imádkozni. Azután közbül vagyunk mindnyájan valahol. Isten onnan hív minket, ahol éppen vagyunk, csak le ne mondjunk magunkról, és le ne mondjunk senkiről, akire már legyintenénk, hogy ővele ez biztosan nem történhet meg. Ez mindnyájunkkal megtörténhet, akik készek vagyunk arra, hogy ezt a minket egyedül megváltoztatni tudó Jézus Krisztust hittel behívjuk az életünkbe, és komolyan vegyük, amit Ő mond, amit Ő tett, és elfogadjuk azt az ajándékot, amit Ő kínál.
Amikor Saul István megkövezését végignézte, még nem tudta, hogy egyszer őt is meg fogják kövezni Krisztusért. Azt sem tudta, hogy azt is végignézi majd egy félpogány fiatalember, akit meg az a megkövezés vitt közelebb Jézushoz. Úgy hívták: Timóteus.
Sok mindent nem tudunk mi, de amit Isten most mondott, azt Ő világosan és komolyan mondja. Amit kínál, azt valóban kínálja. Valóban nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át.
Hadd fejezzem be egy olyan mondattal, ami szíven ütött, amikor először olvastam. Az a Krisztus, aki meghalt érted, élni akar benned. Mi akarjuk-e hogy éljen?
Mielőtt ezért közösen imádkozunk, hallgassunk meg egy rövid bizonyságtételt. Valaki néhány évvel ezelőtt ezen az őszi csendeshetünkön ismerte meg Jézus Krisztust. Őt is készítgette előtte már Isten, benne is volt ellenállás is, meg vágyakozás is — ez ilyen ambivalens mindnyájunkban —, és benne is legyőzte az ellenállást Jézus szeretettel. Hadd mondja el röviden, hogyan történt ez, és mi történt azóta.
***
Szeretném elmondani röviden, hogyan jutottam élő hitre, szeretnék bizonyságot tenni önök előtt. Falun születtem egyszerű emberek gyermekeként. Édesanyám a nővéremmel együtt rendszeresen vitt bennünket templomba. Jártam vasárnapi iskolába, hittanórára, konfirmáltam, majd érettségi után felvételt nyertem Debrecenben az Orvostudományi Egyetemre. Vallásos diákként kezdtem az egyetemi évet, és elmentem vasárnaponként a templomba.
Nem sokkal később egy DISZ-gyűlést hívtak össze, és a gyűlés végén a vezetők felsoroltak néhány nevet, hogy látták a templomból kijönni őket. Az én nevem is szerepelt. Megrémültem. Azt gondoltam, kivágnak az egyetemről, hiszen ez 1955-ben volt. Felálltam és azt mondtam: nem azért mentem a templomba, hogy imádkozzam, hanem azért, mert egy magyar diáknak ezt a debreceni református templomot ismernie kell, — és visszaültem a helyemre. Megtagadtam Jézust.
Úgy fejeztem be az egyetemet, hogy nem imádkoztam, nem vettem elő a Bibliámat, és nem jártam templomba. Úgy foglaltam el Budapesten az állásomat, hogy hitetlen voltam. Hitetlenül mentem férjhez, hitetlen voltam, amikor megszületett a kislányom.
Isten ilyen hitetlenül is szeretett, vigyázott rám és nem engedte, hogy a hajóm végig rossz irányba menjen, és úgy menjek el ebből az életből, hogy a kárhozatba jussak.
Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben dolgoztam, és megkértek, hogy hetente egyszer menjek ki a mozgássérült lakótelepre, hogy a tolókocsis sorstársaimon segítsek, ha valamire szükségük van: egy segédeszköz felírásában, vagy a gyógyszerért ne kelljen nekik messzire menni lakóhelyükről. Így kerültem a lakótelepre és így látogattam lakásról-lakásra a sorstársaimat.
Így jutottam be egyszer egy fiatal nő lakásába, aki az ágyában feküdt, de a kedvemért felvette fűzőjét és járógépét. Hosszú percek teltek el, amíg ezeket a segédeszközöket magára öltötte, de közben beszélt, nevetett, vidám volt, és ragyogott az arca. Akkor döbbentem meg. Mi az, mi van ennek a nőnek, ami nekem nincs? Mitől ilyen nyugodt, hiszen olyan nagyon beteg?
A következő héten újra elmentem, az azt követőn megint, mert szerettem volna ennek a titkát megtudni. Néhány alkalom után bizonyságot tett. Elmondta, hogy Jézussal jár és neki azóta milyen könnyű az élete. Ezt a szörnyű Heine-Medin-kórt is el tudja viselni, és nem sajnálja magát. Mindennapi kenyere a bibliaolvasás, és Jézus Krisztus vezetése alatt él.
Ez a fiatal nő látta rajtam, hogy valakinek a vonzásába kerültem és nem is ő miatta járok oda olyan hűségesen, hanem a benne lakozó Jézus miatt. Akkor ez a nő azt mondta: doktornő, menjen el abba a gyülekezetbe, ahova én is tartozom, és hallgasson meg prédikációkat. Így kerültem ebbe a gyülekezetbe. Amikor először eljöttem, akkor is nagy tömeg volt. Jól esett a csend, a prédikáció is szép volt, de különösebben nem törte át akkor még az ige a kőkemény szívemet.
Hála Istennek, bejelentette a lelkész úr, pár hét múlva, hogy ősszel evangélizáció lesz. Akkor minden este eljöttem. A Naámán történetéről volt szó, és körülbelül az evangélizáció felénél tartottunk, amikor mint egy tükörben megláttam magam. Te vagy az, aki magadat jónak, jó orvosnak, jó feleségnek, jó anyának képzeled, pedig tele vagy bűnnel, csak még nem tudod.
Naámán bélpoklos lett, mert Isten így akarta megalázni, így akarta a szívét engedelmességre indítani. A Naámán történetén keresztül ez a bélpoklosság valahogy úgy nyilvánult meg, hogy a bűneim sokasága reám zúdult. Eleredt a könnyem, ott álltam az oszlopnál, és csak folyt, csak folyt, mert a bűn felismerése azt jelentette, hogy elkezdett fájni a bűnöm. Az a tengernyi bűn, ami bennem felgyűlt hitetlen éveim alatt, hiszen tékozló fiúként minden bűnt megjártam.
Hazamentem, letérdepeltem, és akkor elkezdődött a bűnvallás. Elmondtam az Úrnak, hogy a fejem tetejétől a lábam ujjáig tele vagyok bűnnel, sebbel, szennyel, sárral, és bevallottam, hogy akaratos vagyok, kivagyi, hogy mindig azt akarom, hogy az én igazam történjék, hogy mennyi bűnt elkövettem. Azt gondoltam, a betegekhez jóságos vagyok, de akkor is önmagamat szerettem. És jött a bűn belőlem, és egyre könnyebb lett a lelkem. Amikor megtörtént a bűnvallás, hálát adtam Jézus Krisztusnak, hogy értem, miattam és helyettem is meghalt a Golgotán. Tudtam biztosan, hogy ezt a soksok bűnt most megbocsátotta nekem.
Kértem Jézust: jöjjön be a szívembe, és vezessen Ő tovább, mert nem akarok nélküle élni. Sok szép élményem volt az életemben, de az, amikor az átjárt, az semmihez sem hasonlítható. Emlékszem, hogy amikor autóba ültem és valahol piros lámpát kaptam, annyira tele voltam Jézus szeretetével, ezzel az örömmel, hogy bűnbocsánatot kaptam, hogy szerettem volna kiszállni, odamenni az előttem levő vezetőhöz és azt mondani: ember, téged is szeret Jézus, csak engedd meg, hogy beköltözzön az életedbe.
A munkahelyemen is megváltozott az életem. Amikor bejött egy beteg, nem azt néztem milyen a „karosszériája”, milyen a testi állapota, hanem az is érdekelt, milyen a lelke. Előbb utóbb szóba kerülhetett az is, hogy boldog-e, boldogtalan-e, és ha Isten Szentlelke indított, akkor bizonyságot tehettem a betegnek. Még olyan is előfordult, hogy együtt imádkoztunk.
Nappali kórházban dolgoztam már akkor, és nem úgy volt, hogy kórteremről kórteremre jártunk, hanem egy nagy terembe összegyűltek a betegek, és széken ülve történt a reggeli vizit. Isten megengedte, hogy a reggeli ige egyikével nyissam meg a napot, és megáldotta. Egyre szomjasabbak lettek a munkatársaim és a betegek is Isten igéje iránt. Egyre többen jöttek el a templomba. A hit hallásból van, és először hallani kell. Én is sok mindenben tudatlan voltam, és boldog voltam, hogy itt új családra leltem és családtagokra, hiszen a testvérek szeretettel vettek körül. A csecsemőnek nagyon sok szeretetre van szüksége, hiszen egy újjászületett csecsemő voltam.
Így most önök előtt áll egy idősödő asszony, és áll egy tizenhárom éves fiatal lány. Csak azt sajnálom, hogy valóban nem gyermekként találkoztam úgy Jézussal, hogy élő hitre jutottam volna, és újjászülethettem volna, hanem csak már felnőtt, idősödő koromban.
Most, hogy tizenhárom éve az Úrral járok, most már nagyon jó, hiszen az elmúlt évek alatt annyi nyomorúság, betegség, gyász, baj érte a családunkat, hogy Jézus nélkül nem tudtam volna elviselni. De a tehernek a nagyobb részét Ő vitte a vállán. Ha kiáltottam hozzá, meghallotta, és ha kiáltok, meghallja. Most már azt is tudom, hogy a bűneim következményével együtt kell élnem. A családtagjaim közül nem bocsátotta meg mindenki azt, amit elkövettem. Hiszem, hogy Isten munkálkodik bennük is, és hiszem, hogy ha szeretteimért imádkozom, akkor, akik nem tudnak megbocsátani, majd egyszer, ha befogadják Jézust, ők is megbocsátanak. A hátralevő éveimre csak azért könyörgök, hogy egyre jobban szeressem Jézust, egyre jobban megismerjem, és az Ő indulatával, az Ő szelídségével tudjak élni, ne tudjak haragudni. Ha pedig haragszom, hamarosan tudjak megbocsátani, és ne őrizzem a haragot, a bántást, és ne legyek durcás, dacos, hanem szeressem Őt nagyon, és az Ő szeretete áradjon ki, és az Ő illata.
Tudom azt is, hogy nem szavakkal tudom hozzátartozóimat meggyőzni, hanem cselekedeteimmel. Ha úgy élek, hogy vonzóvá lesz számukra, milyen jó annak, aki Krisztussal jár, akinek a hajóját Krisztus kormányozza. Ezért adok hálát, hogy ezt elérhettem, és megkaphattam Istentől, és hogy szeretett akkor is, amikor tékozló fiú voltam. Azért könyörgök és imádkozom, hogy őrizzen, tartson meg a hitben, és Ő növekedjék bennem és én egyre kisebb legyek. Kérem a testvéreket, hogy ti is imádkozzatok értem.
***

Ha Isten segít minket, egész héten Pál apostol életével foglalkozunk majd. Milyen volt ő Jézus nélkül, hogyan történt a feltámadott Krisztussal való találkozása, mennyiben változtatta ez meg a gondolkozását és az életét, s hogyan formálta őt Jézus olyan eszközzé, akit aztán nagyon sokaknak a javára tudott használni.
Néhány estén nem lehet áttekinteni Pál apostol egész munkásságát, de most nem is az ő munkássága érdekel elsősorban minket, hanem Isten munkássága. Mit végzett el Isten az ő életében? A Biblia ezt mondja, és sokan ezt tapasztaljuk, hogy Isten ma is ugyanazt akarja mindannyiunkkal, amit ebben, a neki sokáig ellenálló, kemény emberben elvégzett, és őhozzá hasonló áldott eszközökké tud formálni minket.
Szeretnék majd Pál apostol életéből néhány olyan általános érvényű jelenséget kiemelni, néhány olyan helyzetet elemezni, amikkel mi is találkozunk, amiket nem tudunk elkerülni. Valamilyen formában belekerülünk ezekbe a helyzetekbe, aztán sokszor, mint egy kátyúban, ott reked az életünk szekere, vagy nehéz onnan továbbmennünk. Hogyan győzött ez az ember Jézus erejével ezekben a helyzetekben?
Aki akkor ismerhette Saul-Pált, az könnyen mondhatta, hogy ebből az emberből biztos, hogy nem lesz Jézus tanítványa. Olyan elkeseredett dühvel gyűlölte Jézust és a benne hívőket, hogy biztosra lehetett venni, hogy ez az ember soha nem változik meg annyira, hogy higgyen Jézusban és hozzá vezessen másokat.
Csakhogy ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél. És a mi Urunk Jézus Krisztusnak ma sem lehetetlen semmi. Nem lehetetlen az sem, hogy egészen személyesen megszólítson minket is. Nem lehetetlen az, hogy kezébe vegye az életünket, és rendbe hozza azt. Nem lehetetlen, hogy megszabadítson sok, minket megnyomorító tehertől, köteléktől, kényszerességtől, félelemtől, és Isten boldog és lelkiekben gazdag gyermekeivé tegyen, akkor is, ha azok, akik ismernek minket, udvariasan mosolyognának ma még ezen és legyintenének. Ahogy egy kicsit közönségesen szokták mondani és Saul-Pálnál ez a mondás eszünkbe juthat: kutyából nem lesz szalonna. Erre valaki ezt felelte: az Isten országában minden szalonna kutyákból lesz. Ilyen magunkhoz hasonlókból formál az Isten szenteket, akik az Ő kezében olyan eszközökké válhatnak, akiken keresztül soksok jót végezhet el.
Ma két kérdésre keressünk választ. Ki is volt tulajdonképpen Saul-Pál, és mi volt az ő életének az alapbaja? S ha Isten segít minket, látjuk majd, hogyan gyógyította ki őt ebből Jézus.
Ki volt Ő? Neve családi és nemzeti belkörű használatra: Saul, egyébként pedig a római fülek számára ismerősebb: Pál. Kezdettől fogva mindkét nevét használta, mint ahogy azok a zsidók, akik nem otthon éltek, hanem valahol szétszórtságban, a diaszpórában. Születési helye: Tarzusz. Születési idejét pontosan nem ismerjük, de valószínűleg Krisztus után 5 körül. Nemzetisége: zsidó. Állampolgársága: római. Felekezete: farizeus. Iskolai végzettsége: rabbiképző. Foglalkozása: sátorponyvakészítő. Családi állapota: nőtlen. Állandó lakhelye nincs. Munkahelye: szinte az egész akkor ismert világ.
Nem akármilyen felsorolás ez. Ha nagyon belemélyedhetnénk, akkor láthatnánk, hogy mindenből a legjobbat kapta. Olyan indítása volt, olyan lendülettel startolhatott az életbe, ami keveseknek adatik meg. Tarzuszban született, ami a mai Törökország déli részén egy elhanyagolt kis település, de akkor világváros volt. Kétszázezerre becsülik akkori lakóinak a számát. Egyeteme a világ három leghíresebb egyeteme közül az egyik volt. Kedvező fekvésű, védett kikötőjében óriási hajóforgalom volt. Pezsgett a kereskedelmi élet, s ott hagyták a pénzüket sokan. Gyarapodott a város. Mérnökei pedig egy történelmi jelentőségű átjáró készítésével összekötő híddá tették kelet és nyugat között. A fontosabb kereskedelmi és hadi útvonal haladt keresztül ezen a városon. Antonius ott pihente ki a filippi csata fáradalmait, és oda vitorlázott hozzá Egyiptomból Kleopátra — ahogy ezt jeles irodalmi művekből is ismerhetjük. És mindez alig negyven évvel Pál születése előtt történt. Lehet, hogy az édesapja talán tanúja is volt ennek a találkozásnak.
Tarzuszban eleven zsidó kolónia volt. Azok az izraeliták, akik nem a Szentföldön laktak, fokozott mértékben ápolták nemzeti és vallási identitásukat. Így került sor arra, hogy Sault sem otthon iskoláztatták a kiváló egyetemen, hanem Jeruzsálembe küldte az apja, és a leghíresebb írástudó-törvénymagyarázó Gamáliél professzornak a tanítványa lett — úgy, ahogy ő később be is számol erről.
Mivel minden zsidó fiúnak meg kellett tanulnia egy ipart is, ő a sátorponyvakészítést tanulta, mert a Taunusz hegység lejtőin hatalmas kecskenyájak legelésztek, s mivel ott májusig hó volt, olyan erős, dús szőrzetet növesztettek, amiből készíthették a vízhatlan sátorponyvákat a nomád pásztoroknak, meg a híressé vált nemezköpenyeket. Valószínűleg egy ilyet kér utolsó levelében Pál is Timóteustól, amikor a börtönből ír neki és azt mondja: a köpenyemet, amit ott hagytam, hozd el utánam, mert nagy szükségem van rá.
Édesapja valószínűleg jómódú ember volt, s római polgár lévén Pál már beleszületett ebbe. Van egy érdekes jelent, amikor egy római ezredes hamis rágalmak alapján lekötözteti Pált, Pál engedi ezt, és akkor közli vele: római polgár vagyok. Ettől megretten az ezredes, mert római polgárokat nem volt szabad keresztre feszíteni, nem volt szabad jogerős ítélet nélkül megkorbácsolni, és joga volt a polgárnak a császárhoz fellebbezni. (Pálnak az életét is ez mentette meg később, s ezért kellett a császárhoz szállítani.) Nos, az ezredes elcsodálkozik: te római polgár vagy? Én nagy pénzért vettem ezt a jogot. Pál azt mondja lekötözve: én meg beleszülettem. Ez sok előnyt jelentett számára egész szolgálata során.
Ő maga egyébként ezeket a leglényegesebb személyi adatait így foglalja össze az egyik szintén börtönből írt levelében: „Nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha más valaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább. A nyolcadik napon metéltek körül. Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül. Törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyházat üldöző, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.” (Fil 3,4-6)
Itt minden szónak jelentősége van. A nyolcadik napon metéltek körül — ez azt jelenti, hogy nem pogányból lettem zsidóvá, hanem az őseim is a választott nép tagjai. Még azt is tudom, melyik törzsből származunk. Abból a benjámini törzsből, amelyik hű maradt Dávidhoz, és amelyikből az első király, (akit szintén Saulnak hívtak, úgy mint engem), származott. Van mire hivatkoznia, van mit felsorolnia. Nem elgörögösödött, hellénizálódott zsidó, akiket lenéztek, hanem héber a héberek közül. A legszigorúbb vallási felekezethez tartozó farizeus. A farizeus nem azt jelentette akkor, hogy képmutató, hanem a farizeusok voltak azok, akik a legkomolyabban vették, hogy Isten törvényét, különösen az Ószövetségben Mózes könyveit, ismerni kell és ezeket az előírásokat be kell tartani. Pál annyira betartotta, vagy igyekezett betartani, hogy le meri írni: a törvényben foglalt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.
Éppen ezért üldözte elszántan azt a názáreti szektát, aminek akkor Jézus követőit tekintették, és mindazokat, akik hittek Őbenne. Olyan elkeseredetten üldözte, hogy ezt olvassuk: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe.” (ApCsel 9,1-2)
Itt következzék a második kérdésünk: mi baj volt ezzel az emberrel? Mert valami itt nem stimmel.
Ha valaki ennyi kiválóságra hivatkozhat, hogy kitűnő családból származik, nagyszerű iskolái voltak, keresett ipart tanult meg, szorgalmas volt, jó képességű és szép karrier előtt állt, tisztelte és ismerte Isten törvényét, ez az ember hogyan válhat gyilkossá? Itt valami nem fér össze: egy ilyen kiváló ember indul ölni? Hogyan fér meg egy szívben az Isten törvényének a tisztelete és egy embercsoporttal szembeni engesztelhetetlen gyűlölet? Hogy lehet leírni egy művelt emberről azt, hogy öldökléstől lihegve indul ártatlan embereket összefogdosni, börtönbe juttatni, és lehetőleg kivégeztetni? Ezt a kifejezést, hogy öldökléstől lihegve a nagy vadakra szokták használni, amikor egy ragadozó üldözi az áldozatát és készül lecsapni rá. Hogy van ez, hogy egy művelt, vallásos, derék ember, meg egy vadállat megfér együtt egy emberen belül? Ráadásul fel sem tűnik neki, sőt még erénynek is tekinti ezt. És meg is dicsérték érte.
Erre a kérdésre a választ egy serdülőkori olvasmányomban találtam meg. Eszembe jutott készülés közben Verne Gyula A tizenöt éves kapitány című regénye. Van ebben egy megdöbbentő jelenet. A hajótörés után, annak a hajócskának a szakácsa, amelyiken utazik a kis társaság, úgy akar bosszút állni a hajó utasain, hogy lopva egy nagyobb vasdarabot elhelyez a hajó egyetlen megmaradt iránytűje mellett. Ez a vas eltéríti az iránytűt. Nem északra mutat, hanem észak-keletre. Megzavarja a tű működését, ezzel megváltoztatja a hajó haladási irányát, és nem a várva várt kikötőbe vagy partszakaszra érkeznek meg, hanem futnak az ellenségeik karjába, a biztos pusztulásba. Ráadásul ezt senki észre sem veszi. Honnan venné észre? Ahhoz igazodnak, az az egyetlen megmaradt működő műszer a hajón. Mindenki ahhoz igazodik, de az rosszul működik, mert eltérítették.
Ugyanez történt Saul-Pállal, és a Biblia azt mondja, ugyanez történt kivétel nélkül mindnyájunkkal. Isten az ember kezébe biztos iránytűt adott, és az ördög megzavarta ennek az iránytűnek a működését. Oda helyezte az ember szívébe az Isten elleni lázadást, és ez a lázadás rossz irányba viszi a hajónkat. A legtöbben ezt észre sem veszik, vagy nem veszik komolyan.
Olyan különös az, hogy mennyire oda sem figyelnek sokan arra, amit mondanak, vagy ahogy gondolkoznak. A múltkor valaki elszántan, lelkesen tagadta, hogy egyáltalán van Isten. Negyedóra múlva elkezdte vádolni Istent: hogyan engedheti meg ezt meg azt a Földön? Ennyire oda sem figyelünk. Ha nincs, akkor kár szemrehányást tenni neki, hogy Ő engedi meg.
A legtöbben meg vannak győződve, hogy ez a normális, ahogyan élünk. Ha az igazival találkoznak, azt abnormálisnak tekintik. Egy pesti kislány vidéki barátoknál nyaralt. Amikor hazajött, azt mondta: anyu, ezek nem normálisak. Két hét alatt egyszer sem kiabáltak egymással, a legjobb falatokat egymásnak kínálgatták, és örökké azt figyelték, hogyan lehet segíteni egymásnak.
Ilyet még nem látott, mert az a normális, hogy minden este üvöltözés van otthon, meg a legjobbat én kapom ki a tálból, meg eszembe sem jut neki segíteni, inkább ő végezze el helyettem még azt is, ami az én dolgom lenne — ez a normális, nem? Mert ez az általános. Amikor találkozunk azzal, hogy helyes irányba mutat az iránytű, akkor csodálkozunk.
Az ördög gondoskodik arról, hogy rossz irányba menjen a hajónk, és igyekszik elterelni erről a figyelmünket, mert mindig a hajóval foglalkozunk. Tessék megfigyelni! Annak az igézetébe visz bennünket, hogy csak az érdekeljen, hogy egyre komfortosabb legyen a hajónk, az életünk. Egyre kényelmesebb berendezésekkel tudjuk felszerelni, fokozzuk a sebességét. Az egész tudományunk, technikánk ezt szolgálja. Újra és újra más-más színekre festjük — most a szó sokféle értelmében gondolhatjuk ezt —, korszerűsítjük szakadatlanul a hajót, de hogy milyen irányba haladunk és hova fogunk megérkezni, ez kevés embernek jut eszébe.
Temetések után sokszor tapasztaltam már, amikor beszélgetek a gyászoló testvérekkel, hogy olyankor fel-felbukik a szívük mélyéről ez a kérdés: egyszer mitőlünk is elbúcsúznak majd így. Tényleg komolyan gondolja, hogy van valami utána? Honnan lehetne ezt biztosan tudni? Honnan lehetne biztosan tudni, ha nincs utána semmi? Mert ha van, akkor változtatni kellene egy s máson. De mielőtt még érdemben tudnánk beszélni ezekről a kérdésekről, valaki odajön, és azt mondja: gyertek fel hozzánk egy pogácsára, vagy üljünk be presszóba. Ha tél van azért, mert hideg van, ha nyár van, hűsítő kell. Ne beszéljünk ezekről. Hogy hova érkezünk meg, milyen irányba haladunk, ez nem fontos!
Figyeljük meg: mi is állandóan a karosszériánkkal foglalkozunk. De mi lesz, ha egyszer megáll a szívünk? Arra ünneprontás még gondolni is; vagy azért, mert nincs rá válaszunk, vagy azért, mert a szívünk mélyén sejtjük, hogy hova tartunk, s ezt nem akarjuk kimondani.
Szeretném nektek nagy szeretettel, de szent komolysággal mondani: aki Jézus nélkül halad tovább, az egyre biztosabban tönkreteszi magát, másokat, és a pokolba fog megérkezni. Ezt így ritkán szokták kimondani, de Jézus szeret minket annyira, hogy kimondta. Le is van írva az Ő igaz igéjében. Mert ha valakinek itt nem kell Jézus és az a segítség, amit Ő kínál nekünk, és amit senkitőlmástól nem kaphatunk, akkor annak Jézus nélkül kell eltöltenie az örökkévalóságot is. Ezt nevezi a Biblia pokolnak. Azzal, hogy megáll a szívünk, nincs vége a létezésünknek. Befejeződik ez a földi élet, és folytatódik a létünk az örökkévalóságban úgy, ahogy a földi életet folytattuk. Ha Jézus nélkül, akkor úgy, és ezen már ott nem lehet változtatni. Ez jelenti a pokoli kínt, hogy nem tudok már változtatni rajta, pedig most már látom, hogy kellett volna. Ha Jézussal járt valaki, akkor meg vele szoros közösségben él tovább a mennyei dicsőségben.
Ezért figyelmeztet minket Isten igéje, hogy születésünk pillanatától rossz irányba halad a hajónk. Egyszer már ne csak azzal foglalkozzunk, hogy mi minden van a hajón, meg mi mindent lehetne még rakományként megszerezni, hanem hogy hova fogunk megérkezni, ha ebbe az irányba haladunk tovább.
Saul-Pál életében a nagy fordulatot az jelentette, amikor erre rádöbbent. A helyes irányt Jézus Krisztus adta meg neki is, és adja meg nekünk is. Ez annyira bizonyos, hogy ő maga erről többször vallást tesz. Közvetlenül az után, amit az előbb olvastam a Filippi levélből, ahol elsorolja, hogy mi mindennel látták őt el otthon, s milyen jó hajóval indulhatott el rossz irányba, közvetlenül ez után ezt írja: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt (vagyis amit nagyon sokra tartottam), kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy a Krisztust megnyerjem.”
Amikor Jézussal találkozott, azt mondta: ilyet még nem láttam. Hallottam róla, de hogy ez ekkora kincs? Ez ilyen valóságosan az enyém lehet, hogy így megtanít jól élni azzal a sok jóval, amit kaptam tőle már korábban is, ezt nem gondoltam volna. Kiderül, hogy hiába volt az a sok érték az ő életében, nem tudta jól használni, és jóra használni. Ezt ő is érezte egy idő óta (majd holnap este látni fogjuk, hogy sejtette ő ezt már, de minél jobban sejtette, annál inkább lenyomta a tudatalattijába.) Nem foglalkozunk vele! A hajóval foglalkozzunk. Nem a cél, a megérkezés a fontos. — Egyszer azonban eljutott oda, hogy az a fontosabb, hogy hova érkezem meg. Az sem közömbös, hogy mit viszek magammal, de ez nem olyan fontos. Félig üres hajóval is meg lehet oda érkezni, és jó úton haladni. Szegényesebb berendezéssel is boldogabb vagyok, ha tudom, hogy honnan jövök és hova megyek, és bizonyos lehetek abban, hogy oda meg is érkezem.
Később így ír: nem úgy futok, mint aki bizonytalanra fut. Célegyenest igyekszem a Krisztusban elkészített jutalomra. Az utolsó levelében is azt mondja: bizonyos vagyok abban, hogy a győzelmi koszorú — itt arra utal, amit az olimpiákon adtak a győzteseknek — el van készítve számomra ott az út végén. És én e felé a cél felé haladok. Ettől kezdve tudta igazán a mások javára használni azt a sok értéket, amit addig is vitt a hajóján, csak jó hajóval rossz irányba ment.
Ha valaki csodálkozik azon, hogyan lehetséges az, hogy megfér egy emberben a vallásos, művelt, finom úriember, meg az öldökléstől lihegő vadállat is, akkor gondolkozzék el azon, hányféle formában találkozunk ezzel. Hányszor ismétlődik az, hogy valaki a gyermekeiért él, — és leél egy életet úgy, hogy a gyermekei nem kaptak belőle semmit. Igyekszik a mindennapit előteremteni, vagy hajszolja magát a nagyobb falat kenyérért, de közben tönkremegy ő is, szétesik a házasság, elvadulnak otthonról a gyerekek is. Valami nincs rendben. Megvan a jó szándék és jót akar tenni az ember, de valahogy mégsem oda érkezik meg, ahova szeretne. Elindul, és nem ott fut be, ahol megálmodta vagy elgondolta. Nem jó az irány. Jézus nélkül nem tudunk helyes irányba menni. Elindulunk a szerelemből, és nem a tartósan boldog házasságba érkezünk meg, hanem egy idő után veszekedések sorozatává válik, s nem érti az ember, pedig mi szerettük egymást és őszintén gondoltuk azt akkor. Elindulunk és szövetkezünk egy baráttal, hogy vállalkozzunk, mert végre azt is lehet, és nem megbízható üzlettársak leszünk, hanem rövid idő múlva ellenségek, és az irigységtől a bosszúállások sorozatáig sok mindent megteszünk egymás ellen.
Ha őszinték merünk lenni, akkor kimondunk ám ilyeneket, amit a múltkor egy asszony mondott sírva egy úrvacsorázás előtt: nem tudok úrvacsorázni anélkül, hogy ezt meg ne gyónjam. Itt ültem a templomban és az futott át a fejemen, ha a férjem nem élne, egy sor problémától megszabadulnék. Nem hittem, hogy gyilkos lakik bennem.
Ugyanezt mondta el egy nagylány: mostanában többször gondolok arra, ha a húgom nem élne, több jutna nekem.
Amikor ide kerültem a gyülekezetbe, itt éppen egy nagy beruházás folyt. Én tapasztalatlan voltam, s az egyik iparos nagy összeggel akarta becsapni a gyülekezetet. Teljesen tehetetlennek éreztem magam, állandóan túljárt az eszünkön. Egyszer álmodtam. Ritkán szoktam álmodni. Azt álmodtam, hogy kergetem az utcán ezt az embert, és a Városmajor utca sarkán elkaptam. Megfogtam a gallérját, a földre dobtam és megtapostam. Itt felébredtem, s megijedtem. Mi van az én szívem mélyén? A kedves, szelíd lelkész. Ennyi agresszivitás! Azért könyörögtem ott mindjárt: Uram, erre még sosem gondoltam, hogy a tudatalatti világomat is járja át a te Szentlelked és ott is te legyél az Úr. Az ellenségemet is szeretni akarom és álmomban is szeretni akarom. Ehhez azonban ki kellett derülnie egyszer, hogy mi van ott a szív mélyén. Ó, mennyire megfér együtt a művelt, vallásos, jó ember és a vadállat — Jézus nélkül. Jézus az, aki a vadállattól megszabadít. Ő költözik be a helyére, és átveszi a parancsnokságot.
Jó huszonöt évvel ezelőtt valami hasonlót éltem át, mint Saul annakidején. Egy barátom hívott meg vidéki gyülekezetbe szolgálni. Éreztem, hogy ezeknek van valamijük, ami nekem nincs, és én is vágyom erre. Aztán részben ott, részben egy utána következő csendeshéten, ahol Isten igéjét hallgattuk, egészen világos lett számomra, hogy jót akarok én, a Bibliát magyarázom, meg törekszem szeretni a reám bízottakat, csak éppen a hajómon én vagyok a kapitány és nem Jézus. Ott leszálltam a kapitányi fülkéből és azt mondtam: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Pál is ezt kérdezte a damaszkuszi úton — majd látni fogjuk.) Attól kezdve sokkal komolyabban akarom venni, hogy az irányt, Uram, te szabd meg. Amim van, azt is mind tőled kaptam, de nélküled nem tudom jóra használni. Te vedd a kezedbe, te vegyél engem mindenestől a kezedbe, és hadd haladjak jó irányba.
A falra vetítve láthatunk egy hajócskát. Szép nagy vitorlás. Van azonban egy nagy hibája, nem tudom, ki veszi észre? Az a nagy hibája, hogy nem lehet észrevenni a hibáját. Rossz irányba halad. Ez így volt Pál apostol hajójával is, meg a miénkkel is, mint a tizenöt éves kapitány hajójával, hogy egy ideig észre sem vesszük, hogy rossz irányba megyünk, az ellenség karjaiba, a biztos pusztulásba. Egyébként minden működik a hajón, szépen be van rendezve. Lehet folyamatosan korszerűsíteni, át lehet alakítani atommeghajtásúra is. Mindent lehet vele csinálni, csak nem oda fogunk megérkezni, ahova gondoltuk, hanem a biztos pusztulásba, a kárhozatba.
Ugyanígy mi is sok mindent csinálhatunk a „hajónkkal”. Aki teheti, kicserélheti az autóját, a bútorait, sajnos a házastársát is. Megváltoztathatja a haja színét, a foglalkozását. Még a rendszert is megváltoztathatjuk, de a gondolkozásunk és a helyzetünk marad ugyanaz, az nem változik. Ha Jézus nélkül ügyeskedünk lényeges, érdemi, igazi változás nem történik. Amikor Ő veszi át az irányítást, akkor történik igazi változás.
Isten igéjében sok olyan mondat van, ami erre utal. Néhányat hadd idézzek, mert e tekintetben is helyes iránytű a mi kezünkben Isten igéje. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben: „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.” (9,27) Nincs vége mindennek, jön az ítélet. — Maga Jézus mondta, a szelíd, a szerető, a kedves Jézus: „Aki hisz a Fiúban (Őbenne), örök élete van. Aki pedig nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) Nem akkor haragszik meg ránk Isten, — úgy születünk, hogy az Isten ítélete alatt vagyunk. Innen akar kiszabadítani minket Jézus. Úgy születünk, hogy rossz irányba indul el a hajónk, akár jó az a hajó, akár kevésbé jó, mert nem mindenkinek adatik meg olyan sok kiváltság, mint Saulnak. Mindegy, milyen a hajó, — rossz az irány! Aki nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta. — Jézus még ennél élesebben is fogalmaz: akik Őt visszautasítják, egyszer majd meg kell hallaniuk: távozzatok tőlem az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Jézus nélkül oda fut be a hajó, akármennyi érték és kincs volt is rajta. Ez nem mese, ez a minket nagyon szerető Isten kedves figyelmeztetése.
Hadd kérdezzem ilyen személyesen: a te hajód milyen irányba halad? Mihez kerülünk minden nappal közelebb? Van-e még annyi akarat bennünk, hogy változtatni akarunk azon, ha rossz irányba halad? Isten egészen bizonyosan akarja. Ezért jött erre a földre Jézus, ezért halt meg nagypénteken a Golgotán, ezért támadott fel, ezért ment fel a mennybe, és ezért hívott ide ma este minket. Ő akar változtatni. Készek vagyunk-e a helyes irányba fordulni?
Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy Miskolc közelébe hívtak szolgálni. Amikor hallotta egy barátom, azt mondta: nagyszerű, most jutottunk egy autóhoz, és nekem is arrafelé kell elintéznem valamit. Elviszlek, és legalább útközben beszélgetünk. Elindultunk, és Üllői út, repülőtér, Vecsés… Mondom: nem a hármas úton akartál menni oda? Dehogynem! Ez a négyes. Innen is el lehet jutni, de elég nagy kerülővel. Mire a kisfia, aki ott ült hátul, azt mondta: látod apu, jobban meg kellett volna mosnom a szélvédőt, és akkor jobban látnál. Az ilyen kisfiúk szeretik villogtatni a tudományukat, és folytatta: a legközelebbi benzinkútnál magasabb oktánszámú benzint tankoljunk. Elmosolyodtam. Ezek a mi megoldási javaslataink. Ha jobban letörlöm az ablakot, akkor mi változik meg? Ha más benzint tankolok, az autó orra akkor is arra áll, amerre. Ettől az irány nem változik meg. Rossz felé indultunk, és vagy visszamegyünk és megtaláljuk a helyes irányt, vagy a helyes útra kell mennünk.
Nekünk ilyen gyerekes javaslataink vannak. Környezetváltozás, egy kis pihenés, több szórakozás, az az életünk iránya azonban marad a régi. Az irány legalábbis. Jézus Krisztus azt mondja: aki Ővele összeköti az életét és átadja a kormányt neki, annak a hajóját Ő jó irányba vezeti. Akármilyen szegényes is esetleg a hajó felszerelése, boldog és elégedett ember lesz, és még másoknak is tud használni. Vagy akármilyen jó felszereléssel bocsátották el, mint Sault, akkor sem lesz büszke, hanem engedi, hogy azt is az ő Ura használja arra, amire akarja.
Jó lenne, ha most őszintén el tudnánk mondani: Úr Jézus, eddig nélküled hajókáztam, de ezután veled szeretném folytatni az utat. Nem akarom nélküled eltölteni az örökkévalóságot. — Vagy ha el tudnánk mondani őszintén: Uram, te tudod, milyen derék, vallásos ember vagyok, nem gondoltam, hogy vadállat is lakozhat bennem. A te szelídségedet kérem szépen. Adj szabadulást mindezektől a bűneimtől.
Isten akarja, hogy változzunk. Kínálja az új életet. Kell-e nekünk az Ő ajándéka?

Jézus hív téged a bűn mélyéből,
Ember halld, értsd meg a szót, ébredj fel!
Jézus vár, lépj az élet útjára,
Hogy elérj egykor a mennyországba.
Jézus ajtód előtt áll, még ma nagy kegyelemmel vár,
De holnap késő lesz már.

Néhány napja kezdtük el olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint Sámuel első könyvét, és heteken keresztül ez lesz most számunkra a lelki táplálék. Keresve sem találhattunk volna alkalmasabb igeszakaszt erre a mai vasárnapra, az evangélizációs hetünket megelőző közös ünnepünkre, mert itt pontosan arról van szó, amiről majd egy héten át hallgatjuk Isten igéjét.
Leginkább arról szól ez a fejezet, hogy milyen súlyos következményei vannak annak egy ember, egy család, az egyház, egy nép életében, ha megveti Isten igéjét, s ugyanakkor milyen csodálatos ajándéka Istennek az, ha mégis megszólal, mert az Ő beszédével egészen át tudja formálni egy ember, egy család, az egyház és egy nép gondolkozását, jellemét és életét, mert az Ő beszédének olyan hatalma van.
Szeretném itt mindjárt az elején röviden megjegyezni, hogy ami az életemben tiszta, igaz és szép, azt Isten mind az Ő beszédével munkálta ki. Mindig bibliaolvasás közben, igehirdetést hallgatva, hívő testvérekkel Isten dolgairól beszélgetve döbbentem rá arra, hogy mit csinálok rosszul, mi az, ami utálatos Istennek az életemben, milyen szokások, hagyományok, célkitűzések azok, amikkel szakítani kell. Bibliaolvasás, igehirdetés-hallgatás, hívő testvérekkel való őszinte beszélgetés közben lett világossá számomra, hogy mik az Istentől kapott feladataim, melyik az az út, amelyiken Ő akarja, hogy járjak, milyen lehetőségeket és milyen áldásokat készített el és kínál nekem.
Óriási lehetőség az, hogy Isten nem néma, mint az emberkitalálta bálványok, hanem egészen személyesen beszél hozzánk, és óriási felelősség az, hogy valakit érdekel-e Isten hozzá szóló szava. Jellemző-e reá az — amit nemsokára énekelünk —, hogy „kinek szavát lesem, kinek szavát lesem”. Amit pedig megértett Isten szavaként, azt elkezdi-e az illető cselekedni is.
Miről van szó ebben a most hallott fejezetben?
Krisztus előtt ezer táján vagyunk itt, amikor már állt Izráel első kicsi kőtemploma Silóban. Éli volt a főpap, és fiaival együtt végezte ott a szent szolgálatot. Mindjárt az első mondatban olvastunk egy megdöbbentő információt: „Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje…” Ritkaság? Miért? Azért, mert abban az időben, meg az azt megelőző időben az emberek megvetették az Isten igéjét. Semmibe vették, sorozatosan megszegték, sárba taposták azt. A papi család tagjai is.
Isten igéje világosan rendelkezett arról, hogyan kell az áldozatokat Istennek tetsző módon bemutatni, mennyi abból a papok része, és mikor kaphatják meg azt. Éli fiai viszont mindig többet követeltek, mint amennyi az igében meg volt írva, és előbb akarták megkapni, mint ahogy az ott meg volt határozva. Ha valaki az áldozók közül mégis ragaszkodni próbált az igéhez, akkor ez a két komisz fiú erőszakkal is elvette tőle azt, amit akart. Ráadásul elkezdtek paráználkodni a templomi szolgálatot végző asszonyokkal. Mindennek az apa, Éli nem vetett kemény kézzel véget, hanem csak azt mondta: ejnye, ejnye, ne tegyétek fiaim.
Isten türelme olyan hosszú, hogy még mindig nem csapott le az Ő ítéletével erre a családra, és nem a büntetés következett a bűnökre, hanem küldött egy prófétát Élihez. Így olvassuk: „Eljött Istennek egy embere Élihez, és így szólt hozzá…” Micsoda szégyen! Élinek kellett volna az Isten igéjét közvetíteni a nép számára, meg a gyerekeinek is, — és Éli néma. Istennek valakit messziről kell küldenie, hogy a papot figyelmeztesse arra, hogy mi van megírva, hogy kellene élnie.
Nos, jön Isten embere, és Éli hallhatja Isten igéjét. Óriási lehetőség. Megvan a lehetősége annak, hogy rádöbbenjen arra, amit elrontott, hogy azt megbánja és elhagyja. Megvan a lehetőség a bűnbánatra. Isten igéjének az egyik áldott munkája mindig ez, hogy világosságba kerül az életünk, kiderül, mi jó és mi rossz, és lehetőséget ad a megtérésre, a változásra. Éli azonban nem óhajt változni. Akkor mondja Isten neki: Mivel többre becsülöd fiaidat, mint engem, ezért most már jön az ítélet. (2,29)
Először az ige jött. A szeretetteljes és türelmes figyelmeztetés. De ha az nem kell, akkor elhallgat az ige, és abban az időben ritka lesz az ige. Ahol pedig nem kell az ige és elhallgat, ott elvadul a nép. Így csúsztak egyre mélyebbre Éli fiai is, és az egész nép akkor. Így csúszik erkölcsileg egyre mé-lyebbre a mi népünk is.
Hadd kérdezzem meg: mi, akik itt vagyunk, mennyire becsüljük Isten igéjét? Mi jellemzi a mi családunkat, hol van a családi értékrendben az Isten beszéde? Hány olyan templomos család van, ahol otthon naponta előveszik a Szentírást? Ahol esetleg rövid családi áhítat is van? Nem erőszakoltan, meg parancsszóra, úgy mint a régi hadseregben volt, hogy elhangzott a vezényszó: imához! és akkor fel kellett sorakozni. Nem így, hanem úgy, hogy az istenfélő családfő, aki itt ül vasárnaponként a templomban, tisztában van azzal a kiváltságával, hogy Isten igéjével is táplálhatja az övéit. Az Isten igé-jének való engedelmességben pedig ő jár elől. Az élete világít otthon, mint az Isten igéje szerint reformált és mindig újra megtisztított, megújított élet. Ez program, ezt tudatosan cselekszi, mert tudja, hogy ez milyen fontos.
Van-e a Bibliának legalább annyi értéke a családi értékrendben, mint a kenyérnek? Jézus azt mondta: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Természetes-e az nálatok otthon, hogy ha előkerül egy fontos kérdés, alakul egy párkapcsolata valamelyik gyereknek, pályaválasztási gondok vannak, munkahelyet kell keresni vagy esetleg változtatni, akkor tudatosan bibliai szempontok alapján mérlegel a család. Természetes-e az, hogy Isten igéjének a szempontjai szerint beszélgetünk otthon másokról is, így osztjuk be az időnket, így tervezünk, így osztjuk be és költjük el a pénzt, így tervezzük meg és töltjük el, vagy esetleg halasztjuk el a nyári pihenést vagy szabadságot. Egyáltalán ez az egész mögöttünk levő nyár úgy telt el nekünk templomos embereknek az életében, hogy azt Isten szerint terveztük meg, és most utólag hálásan azt mondhatjuk: köszönöm, Uram, hogy kedves volt ez neked?
Olyan szemléletes az éppen egy-egy nyári konferencia alkalmával is, meg máskor is, hogy amely családokban van tekintélye Isten igéjének, és tudatosan igyekeznek arra — ha nem sikerül is mindig és mindenben —, hogy ami Istennek kedves, azt tegyék, és ami nem kedves, azt ne tegyék, ott a legtöbbször a gyerekek szemléletére is jellemző lesz ez. Megtanulnak igeszerűen gondolkozni és viselkedni. Ahol pedig megpróbálják a szülők, hogy milyen az a „fékezett habzású vallásosság”, ott a gyerekek is csak fél füllel figyelgetnek oda az igére, állandóan igyekeznek lefaragni a Szentírás normáit, és az Istennek való engedelmeskedés helyett újra és újra bizonygatják, miért nem időszerű az ma már. Ugyanolyan világi gondolkozású emberekké válnak, mint azok, akik sose hallották Isten igéjét.
Valahogy úgy, mint itt Éli. Van egy megdöbbentő mondat a 7. versben: „Sámuel még nem ismerte az Urat…” Hát ez hogy lehetséges? Évek óta ott él a főpap mellett, és nem ismeri az Urat? Éli sose beszélt neki arról, hogy idefigyelj, kisfiam! Tudod, hogy a mi Istenünk az élő Úr és beszél? Amikor engem először megszólított, az így volt, és tegnap, meg tegnapelőtt, meg ma is ezt hallottam tőle. Én azért csinálom ezt, mert Ő mondta, és azért nem teszek mást, mert azt megtiltotta. — Nem voltak ilyen élményei Élinek? Sámuel még sosem hallott arról, hogy Isten beszél az övéihez? Évek alatt Éli erről nem tudott neki beszámolni? Hogy a legnagyobb élmény, amikor az Isten világossága beárad az életünkbe. Nem kell sötétben tapogatózni, szabad világosságban járni. Hozhatunk helyes döntéseket, nem kell utólag fogni a fejünket, hogy mit rontottunk el már megint, mert Ő bölccsé tesz és megtanít, melyik úton járjunk, és szemeivel tanácsol minket. — Sámuel soha nem hallott erről. A harmadik alkalommal jut eszébe Élinek: az ám, van olyan, hogy Isten szól az emberhez. Fiam, ha még egyszer szólít téged, mert nem én szólítottalak, az csak Ő lehet, akkor mondjad azt: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.
A harmadik alkalommal jut el idáig, mert megszokta, hogy ige nélkül is el lehet éldegélni. Ige nélkül is üzemel a kultusz, elmegyeget a mindennapi élet, aztán olyan lesz, amilyen. Olyanok lesznek a fiai, meg olyan lesz az áldozat. Az embereknek elmegy a kedvük, hogy odajárjanak — ezt olvassuk itt. Megutálták az Úrnak áldozatait, mert neki nem kellett az ige, a családjának nem adott igét, és nem igeszerűen élt és gondolkozott. Ide jut az, és jutnak azok, akik megvetik Isten igéjét.
Hogy mennyire kegyelmes Isten, azt mutatja az, hogy mégsem hallgat el végleg. Nem vonul vissza sértődötten, hanem keres valakit, akinek még drága az Ő igéje. Aki majd megtanulja azt, hogy „kinek szavát lesem, kinek szavát lesem”, akinek lesz füle a hallásra, csak meg kell szoknia még a pásztornak a hangját. El kell jutnia oda, amit Jézus a jó pásztor példázatában mondott: „az én juhaim hallják hangomat és kö-vetnek engem, mert ismernek engem. Idegent pedig nem követnek, mert nem ismerik az idegenek hangját.” És ez, akit erre kiválasztott Sámuel. Ezért felébreszti álmából.
Ez egy külön igehirdetést érdemelne, hogy micsoda nagy altatás folyik ma ezen a világon. Milyen könnyelműen beveszik az emberek tömegével azokat az altatókat, amiket az Ördög a világon keresztül nyújt nekik, hogy rá ne ébredjenek elveszett állapotukra, meg ne hallják az élő Isten hozzájuk szóló szavát, nehogy megmeneküljenek abból, hogy önmagukat, meg egymást módszeresen tönkreteszik, és a végén az útjuk a kárhozatba torkollik. Nagy altatás folyik…
Eközben hangzik Isten ébresztő igéje. Felébreszti Sámuelt. Sámuel azonban még nem ismeri az Urat, és ezért azt gondolja, hogy Éli hívja, megy oda engedelmesen. És mit mond a főpap? Nem hívtalak, fiam, eredj vissza, feküdj le! Nem tragikus jelenet ez? Az egyház aludni küldi azt, akit az Úr felébresztett.
Ó, de sokszor tapasztaltam már: nyári csendesheteinken, egy-egy konferencián, evangélizáción fölébrednek emberek, fiatalok is halálos álmukból, és amikor hazamennek, olykor a tulajdon szüleik szeretnék visszaaltatni őket. Annyira szokatlan nekik az az új élet, ami elkezdődött. Jönnek panaszkodni: elment ennek a gyereknek az esze, tessék elképzelni, mindennap olvassa a Bibliát. Képes korábban felkelni. Normá-lis dolog ez? Nem a diszkóban tölti a szombatjait, hanem öregasszonyoknak segít. És visszavitte azt, amit eltulajdonított másoktól. És ami a legszörnyűbb — mondta a múltkor valaki — képes volt átmenni az utált szomszédunkhoz és bocsánatot kért tőle.
Az ilyesmitől óvni kell az embereket. Mert az, hogy egy kis bibliai műveltséget szerez, az nem baj, de hogy ennyire megváltozzék az élete…? Márpedig Isten azt akarja, hogy egészen megváltozzék az életünk, mert ha olyan marad, amilyen, akkor csak az Ő igazságos ítélete következhet rá. És előnyünkre egészen, vagyis alapvetően megváltoztatni csak az Isten igéje tud bennünket. Aki hallgatja és befogadja azt, és a Szentlélek elvégzi az életében az ige által a maga munkáját.
Nos, mit hallott itt az ifjú Sámuel, (mert nem volt ő már gyermek ekkor, hanem fiatalember)? Ítéletet hallott. Éli bűneinek a következményeiről beszélt neki Isten. Beavatta őt az Ő terveibe. Élit akarta beavatni, de ha valakinek nem kell Isten igéje, Isten nem erőszakolja ránk. Az életet mentő ige nélkül is elpusztulhat az, akinek nem drága az ige, aki nincs nyitva előtte, és nem kész feltétel nélkül komolyan venni, és engedni annak, amit Isten mond.
Éli már nem hallhatta, de Isten még egy kísérletet tesz: mondja el neki Sámuel. Na de ez nagyon kényes feladat. Éli nagyapja lehetett volna. Most ő mondja el, mik az Isten szándékai vele? Nem, ezt nem akarja. Csak amikor Éli kedves erőszakossággal kényszeríti, hogy egy szót se hallgass el, mondj el mindent, akkor adja tovább Istennek az igéjét. Mert ez általában így van ám, hogy akit Isten megajándékoz azzal, hogy beavatja az Ő terveibe, és aki a Szentírást hittel olvassa, annak ezt vállalnia kell mások előtt. Egy ige nélkül élő, ige ellenesen gondolkozó világban nagyon hálátlan dolog ez. Sőt, tovább is kell adni. Különösen, ha arra ilyen konkrét parancsot is kap, mint Sámuel.
Ez néha hálátlan dolog, de éppen eközben tapasztalja meg Isten engedelmes gyermeke, hogyan védi az övéit, hogyan nyit meg ajtókat sokszor az ige előtt még akkor is, ha ilyen ítéletes, kemény ige az, és hogyan munkálkodik Isten azáltal. De mint láttuk, Élinek már nem volt ereje engedelmeskedni.
Van-e vajon nekünk? Úgy gondolom, ha itt abbahagynám, akkor is el lehetne mondani: valahol mindnyájunkat eltalált ez az ige. Isten kegyelmesen bele akar avatkozni az életünkbe, hogy az igazán élet legyen. Meg akarja gazdagítani, hogy másokat is tudjunk gazdagítani. Függetlenül attól, hogy ki az illető. Egy tapasztalatlan fiatalembernek jelentette itt ki magát.
Olyan kedvesen mondja Jézus: „Így van ez, Atyám, elrejtetted a bölcsek és értelmesek elől, de a kisdedeknek kijelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.” (Mt 11,25) Ő annak jelenti ki, aki akarja, s azoknak jelenti ki, akik komolyan veszik, szívesen hallgatják, és akik cselekedni is fogják azt.
Mennyiben tartozunk mi ezek közé? Ké-szek vagyunk-e változni ott, ahol Isten igé-je változást tesz szükségessé és tesz lehetővé, és úgy hallgatjuk-e azt, amit Ő nekünk mond, mint amit valóban Ő mond?
Az a héber szó, ami itt az első versben szerepel, hogy az Úr igéje ritka volt abban az időben, azt is jelenti, hogy értékes, drága. Ez logikus is, hiszen ami ritkán fordul elő, az általában drága és értékes. Nos, mennyire értékes és mennyire drága nekünk Isten igéje? Mennyi áldozatot vagyunk hajlandóak hozni azért, hogy hallhassuk, hogy mélyre menjen bennünk, hogy forgassuk a fejünkben és a szívünkben, és akkor is engedelmeskedjünk neki, ha az idegen ebben a világban?
Azt olvassuk itt az egyik mondatban: Sámuel egy szót sem hagyott a földre esni az Isten igéjéből. Olyan drága volt neki, hogy ha egyszer már megkapta, szorította a markában, hogy a földre ne essen, mert az igen drága kincs. Ha ilyen lesz nekünk is, sokkal többet fogunk belőle érteni, sokkal jobban áthatja és átformálja az életünket, és sokkal többször tudunk majd helyén mondott igével meggazdagítani másokat. —
Ha Isten éltet minket, mához egy hétre kezdődik őszi evangélizációs hetünk, amikor vasárnaptól szombatig minden nap két alkalommal is hangzik itt Isten igéje. Azért kétszer, hogy minél könnyebben találjanak a testvérek alkalmas időt. Van, akinek jobb a korábbi, van, aki csak a későbbi időpontban tud ideérni. Mennyire drága nekünk az az ige így látatlanban, ismeretlenül is, amit hitünk szerint Isten akar majd mondani nekünk? Mennyi áldozatot tudunk hozni érte?
Sokan imádkozunk azért, hogy valóban olyan ige hangozzék, ami Isten szájából származik, és ne erőtlen emberi beszéd. Hisszük, hogy Isten meghallgatja ezt az imádságot.
Ugyanakkor kezdődik az olimpia is, és már most naponta lehet hallani a rádióban, tv-ben, hogy már most alakítsa úgy szeptemberi programját, hogy ki ne maradjon egyetlen magyar sikerből se.
Ugyanakkor hangzik Isten csendes hívása: már most alakítsa úgy annak a hétnek a programját, hogy ha drága magának Isten igéje, akkor azt hallhassa, befogadhassa és majd másoknak is továbbadhassa.
Ha már így egymás mellé került a két program, meg a harmadik, a Budapesti Nemzetközi Vásár, melyik élvez elsőbbséget? A maga helyén mindegyik fontos. Nem szabad itt az értékkülönbségeket kiélezni. De mi az, amit csak akkor kaphatunk meg, mi az, ami igazán meggazdagítja az egész életünket, mi az, amit bizonyos, hogy Isten akar nekünk adni? Hol a helye Isten beszédének az értékrendünkben?
Sámuel az Ő beszédéből egyetlen szót sem engedett a földre esni.
Úgy szeretném összefoglalni, hogy egyben a szokás szerint egy kis délutáni foglalkozást is javasolok a testvéreknek. Jó lenne, ha egy csendes félórát vagy órát kiszorítanánk még délután, és elolvasnánk a Sámuel első könyve második és harmadik részét. Ez mindössze két oldal a Bibliában. Szépen, lassan, nyugodtan elolvasnánk, és aztán elcsodálkoznánk azon, hogy milyen nagy csoda is az, hogy Isten beszél, az Ő beszédét megérthetjük. Egészen személyes szava volt Élihez, Sámuelhez, nagyon sokakhoz, mihozzánk is. De milyen nagy akadálya lehet ennek az, ha valaki sokáig megveti az Isten beszédét, és már nem tudja azt megérteni. Kinek jelenti ki magát Isten? „A bölcsek és értelmesek elől elrejtetted, de a kisdedeknek megjelentetted…” Aki mer alá-zatosan odaborulni elé, és úgy hallgatni az Ő szavát. Aki viszont hallja, annak lehet, hogy el kell mondania másoknak is, annak vállalnia kell. Készek vagyunk-e erre?
Vajon mit kell válaszolnunk erre a kérdésre, hogy ismerem-e az Urat? Sámuel akkor még nem ismerte az Urat. Ismerjük-e mi Őt, és ha nem, akkor meg akarjuk-e ismerni? Olyan beszédes, meghitt kapcsolatban vagyunk-e vele, amelyikben igazán megismerhetjük?
Erre a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mi van otthon? Mennyiben képviseljük mi Isten igaz igéjét az otthoniak előtt? Nem úgy, hogy felemeljük a hangunkat és prédikálunk, hanem úgy, hogy szavak nélkül is prédikál az életünk. Hogy életnek beszédét tartjuk oda a kívülvalók elé. És ha meg kell szólalni, akkor helyén mondott igét mondunk. Nem a magunkét mondjuk meg nekik, hanem Istentől kapott igéket kérünk és adunk tovább, amik minket is köteleznek, akik azt továbbadhatjuk. Hol helyezkedik el a család értéklistáján az Isten beszéde? Mennyi időt szánunk arra? Milyen szent komolysággal és természetességgel szoktunk arra figyelni? S ha semmilyennel sem, készek vagyunk-e ezt elkezdeni ma?
Kétszer azt mondja Sámuelnek Éli: eredj vissza, és aludjál! Harmadszor azt mondja: ha még egyszer szólít téged, mondjad: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. Legyen ez most mindannyiunk imádsága. Van egy énekünk, amelyik szó szerint ezeket fogalmazza meg:

Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!
Így mondom, mert magam rég annak érezem.
Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat
Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.
(512. ének)

Akik a bibliaolvasó kalauzunk szerint olvassuk a Szentírást, az utóbbi napokban három olyan szakaszt is olvastunk, amelyeknek van egy közös vonásuk: ugyanazon eseményt a jelenlevők más szinten értették, és így más jelentőséget tulajdonítottak neki. Tehát valami történt, annak több tanúja volt, és volt, aki egészen a felszínen mozogva értékelte azt és mondott valamit, és voltak, akik mélyebbre láttak és sokkal többet jelentett nekik ugyanaz, amit a felszínesek is átéltek. Mind a hármat szeretném most elmondani, és majd vigyük magunkkal a közös üzenetet belőle.
Az első ez a jelenet: Jézus ismét Betá-niában van Lázár feltámasztása után. Másokat is meghívtak a testvérei, Mária és Márta, és vacsorát készítettek a vendégeknek. Óriási esemény volt ez, hogy Lázárt Jézus feltámasztotta. Ott vannak Jézus tanítványai is, és mint ahogy az minden más alkalommal is történt, Márta szolgál fel. És mit csinál Mária?
Egyszer csak eltűnik, és visszajön egy kis edénykével. Az edénykében pedig egy font, vagyis harminchárom deka drága, eredeti, értékes illatos kenet van. Olyan anyag, amit, akik tehették, összegyűjtögettek életük során, hogy majd a temetésükre megkenjék őket ezzel, s ne másoknak a gondja legyen ez. Ezt hozta elő, az ő féltett, drága kincsét. Talán egyetlen, de minden esetre legnagyobb kincsét. Leül Jézus lábához — egyébként figyeljük meg, hogy Mária mindig Jézus lábánál ült az alázata kifejezéseképpen —, letöri a nyakát ennek az értékes kis edénykének, és rákeni Jézus lábára. Ilyen anyagból a nagyon tisztelt vendégnek a hajára szoktak egy cseppet tenni. Nem feltétlenül, csak ha nagyon szerették és tisztelték. Attól az egy csepptől is illatos lett az egész lakás. Ilyen sokat ilyen célra használni, ez teljesen szokatlan volt.
Nem is értik a jelenlevők, de elkezdik kommentálni. Megszólal Júdás: Micsoda értelmetlen tékozlás! Elekezd számolni. Mi pénzt lehetett volna ezért kapni! Háromszáz dénár, az egy átlag keresethez jutó napszámosnak az évi tiszta bevétele volt. Háromszáz dénárért is el lehetett volna adni. Aztán nehogy nyilvánvaló legyen a kapzsisága, hamar hozzáteszi: és azt ki lehetett volna osztani a szegények között. Tehát Mária valami nagy ostobaságot csinált, még kárt is tett. Még önzőnek is nevezhető, ha már eltékozol ilyen drága kincset, legalább lenne gondja a szegényekre.
A Biblia azonban mindjárt megjegyzi, hogy Júdás ezt nem azért mondta, mintha neki a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert ő volt a tanítványi körnek a pénztárosa, nála volt a közös erszény, és amit abba beletettek, azt elszedegette — ahogy itt finoman olvassuk. Tehát miért tékozol Mária, amikor az ő zsebébe is vándorolhatott volna kicsinyenként ez a nagy összeg.
Valószínű a többiek is elkezdték értékelni — ilyenkor mindenki hozzászól az eseményekhez —, hogy nem is háromszázat kaptatok volna azért. Kaptatok volna azért négyszázat, vagy dehogy annyit, kétszázötvenet, meg hogy máshova is lehetett volna tenni. Ilyenkor mindenki nagyon okos és mindenki elmondja a maga véleményét. Fogalmuk sincs arról az egész díszes társaságnak, hogy mi zajlik le annak az embernek a szívében, aki most élete legnagyobb kincsét odaadta Jézusnak. Milyen kimondhatatlanul keserű volt Mária, amikor Jézus nem sietett, noha hallotta, hogy Lázár beteg. Miért kellett megvárnia, hogy meghal? Hogy a temetés után négy nappal érkezett. Milyen keserűen mondta neki akkor: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. S mennyire nem értette, amit Jézus mondott: ha hiszel, akkor meglátod az Isten hatalmát. És íme meglátta. Hitte is meg nem is, de azt a kicsi hitet is Jézus elfogadta és visszaadta nekik Lázárt. Lázár feltámadt és ez mindenkinek bizonyította, kicsoda Jézus. Nem akárki, nemcsak egy tanító, nemcsak csodadoktor, benne valóban a mindenható Isten jött közel hozzánk.
Ez a kimondhatatlan emberi hála, meg ez az egyedül Istennek kijáró tisztelet egyesül a szívében, és ez indítja arra, hogy nyúljon a szekrény leghátsó sarkába és hozza ide a féltve őrzött kincsét. Mert nincs az az érték, ami drága lenne ahhoz, hogy ne adná oda Jézusnak. A szívét szeretné kitenni neki, mert a szívét adja most neki. Egyedül Őt illeti meg az, hogy mindenét odaadja az ember neki, mert Őbenne a szerető és hatalmas Isten hajolt közel.
Minderről semmit nem tudnak a júdások. Ők csak számolnak: háromszáz, kétszáznyolcvan, meg mit kellett volna vele csinálni, meg miféle dolog ez, amit Mária csinál. De hogy mit csinál, arról semmit nem tudnak. Hogy mik a cselekedetének az indítékai, hogy micsoda hála tölti be a szívét. Az, hogy a hajával törli meg Jézus lábát, az az önmaga legmélyebb megalázását jelentette. Az asszonyok ékessége — néha úgy mondták dicsősége — a hajuk volt. Ő itt lemond minden dicsőségről és ékességről. Ő itt mindent Jézus szolgálatába állít. Ő maga is odaáll.
Milyen különös. Mária, aki kimondhatatlanul örült, hogy Lázár is ott van újra közöttük, nem Lázárt tekinti a vacsora főszemélyének, hanem Jézust. És Jézust Őt megillető isteni imádatban és tiszteletben részesíti. Hol van ez attól, hogy adták volna el és tették volna az erszénybe, hogy onnan én majd kiszedegessem! Micsoda szintkülönbség!
Ebben az esetben azonban még feljebb kell mennünk. Mert nemcsak arról nincs fogalmuk, hogy mi zajlik le Mária szívében, arról sincs, hogy mi zajlik le Jézus szívében. Ezt még Mária sem tudta. Egy-két mondattal utal erre a Biblia leírása. Hogy annak, ami ott történt, még ennél is nagyobb jelentősége van. Nemcsak egy nagy ajándékot kapott emberszívnek a hálája, nemcsak a Jézusnak kijáró tisztelet megadása, hanem Mária ebben az esetben a mindenható Isten eszköze. Az én temetésemre kent meg engem előre — mondja Jézus.
Erre csak Ő gondol ott, hogy egy hét múlva már a kereszten fog függni és meghal Mária helyett, Márta helyett, ti helyettetek meg én helyettem. És elszenvedi azt a kínt, amit el sem tudunk képzelni, hogy milyen, amikor az igazságos és szent Isten mindannyiunk minden istentelenségét és embertelenségét igazságosan megbüntette. Erre készül Jézus. Ennek a nagy szertartásnak egy kicsi része az, amit itt Mária csinál. Anélkül, hogy tudná.
Persze, ha komolyan vették volna mindazt, amit Jézus már előbb mondott nekik, ha hitték volna azt, amikor beavatta őket a reá váró szenvedés, kereszthalál és dicsőséges feltámadásának a titkába, akkor most sokkal jobban értenék. Az átlagember azonban megmarad az erszényproblémáknál. Mennyi kerülhet be az erszénybe, és az onnan hogyan kerülhet az én zsebembe. Még a nemes lelkű máriák is odáig jutnak el, hogy hálás vagyok az Úrnak és imádom Őt, mint Istenemet, de hogy Őt most éppen Isten használja, arra Jézusra kell felhívnia a figyelmét.
Érzékeljük ezeket a szinteket? A legalsó színt az, hogy tegyék a pénzt oda, ahonnan én ellophatom. Ez Júdás gondolkodása. Ennél valamivel magasabb az, hogy tegyék a pénzt oda, ahonnan ki lehet osztani másoknak, rászorulóknak. Nemes és fontos gondolat. Jézus mondja is: mindig lesz erre alkalmatok. Ennél mérhetetlenül több az, ami Mária szívében zajlik: a hála és a tisztelet. És mind e felett ott van Isten üdvtörténeti akarata: az Ő mentő szeretete, aminek fontos állomása Krisztus kereszthalála és feltámadása. Ezt az eseményt is beépíti Isten ebbe a folyamatba. Erre csak egyetlen egyszer van lehetőség, akkor, amikor Mária ezt elvégezte.
Ezért mondja Jézus: szegények mindig lesznek közöttetek, és csak adjatok nekik. Ne csak a feleslegetekből, annál többet. Arra mindig lesz lehetőség, de amire csak ebben a pillanatban van lehetőség, azt csak most lehet elvégezni. Mária, aki közel volt Jézushoz, ráérzett erre. Öntudatlanul is engedelmeskedett Istennek. A júdások nem tudnak ilyesmiben engedelmeskedni, ők csak magukra gondolnak. A máriák, akik Jézusra gondolnak, azok lesznek Isten hatalmas kezében eszközökké.
* * *
A második jelenet a következő fejezetben van. Most olvastuk a napokban.
Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: „Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.” Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél? Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett. Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél. Ő ráhajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.” Bemártotta tehát a falatot és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának. Akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki. Egyesek ugyanis azt gondolták, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, azt mondja neki Jézus: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre”, vagy azt, hogy a szegényeknek adjon valamit. Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt. (Jn 13,21-30)
Ez az utolsó vacsora alkalmával történik. A vacsora után Jézus megmosta a tanítványok lábát. Ezen ők meglepődtek, megszeppenve ültek egymás mellett és megint csak fogalmuk sem volt arról, hogy mi zajlik Jézus szívében. Van itt egy nagyon kifejező szó: „Jézus megrendült lelkében”. Károli úgy próbálja lefordítani, hogy: „nyugtalankodott a lelkében”. Néhány óra választotta el e kereszthaláltól és ezt csak Ő tudta, és csak Ő tartotta számon. A kereszt árnyéka már rávetődött az Ő életére és szorongatta mindaz, ami reá vár.
Ekkor jelezte a tanítványoknak, hogy valaki el fogja Őt árulni. Kicsoda? Megint Pé-ter az, aki a legaktívabb, és látva, hogy János van Jézushoz legközelebb, int neki, hogy kérdezd meg tőle. Ismerjük az ilyen néma jelzéseket. János engedelmes, azonnal megkérdezi. Akkor Jézus azt mondja: akinek éppen most adok egy falatot.
Ha a családfő egy vendégnek külön bemártotta a falatot és a kezébe adta, az megtiszteltetés volt. Milyen különös: Júdás már megegyezett abban, hogy harminc ezüstért — még csak nem is háromszázért, a tizedéért — Jézust kiszolgáltatja ellenségeinek, és éppen most ment jelenteni nekik, hogy hol tudják elfogni azon az éjszakán. Jézus még ebben az állapotában is szereti őt, sőt mint egy tisztelt vendéget, külön kitünteti a figyelmességével.
Itt mond egy különös mondatot Júdásnak: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” Ezt csak ketten értették. A többiek meg elkezdenek találgatni. Mit jelenthez ez? Biztos arra gondolt, hogy holnap lesz a páskaünnep, vásárolja meg a szükséges dolgokat, hiszen a pénzünk nála van. Nem, hanem arra gondolt, hogy adjon valamit a szegényeknek. Ugyanúgy, mint ahogy mi szoktuk. Fogalma sincs az embernek, hogy miről van szó, de találgatni kezd, mondja a véleményét. Hozzászól ahhoz, amiről nincs is szó.
Nem változott az ember évezredek alatt. Megint a felszínen mozognak. Elhangzik egy mondat, azt valahogy értelmezik, de a mélyet senki nem látja, hogy mi zajlik az események mögött. A láthatókat és hallhatókat értelmezik, de a láthatatlant nem. Azt sem, hogy Jézus arca miért olyan, amilyen talán nem szokott lenni, és azt sem, amit itt olvastunk, hogy a falat után a Sátán bement Júdás szívébe.
A fejezet elején még csak azt olvassuk, hogy belesugallt valamit a szívébe, itt már ő maga belemegy. Ezt nem lehetett látni, de akinek van hite, az a valóság nem látható részét is érzékeli. De hol itt a hit? Kinek van hite? Kinek jut eszébe hitbeli módon gondolkodni a dolgokról? Jóllaktak a jó vacsorával, Jézus megmosta a lábukat és emésztenek mindnyájan. Ez a felszín. Aztán mondanak valamit ahhoz, ami elhangzott. De hogy miről is van itt szó? Miért olyan a Mester? Mi készülődik itt? Mi következik be nagyon hamar? Érint az minket? Mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Senkinek nem jut eszébe. Jellemző ez is, ahogyan erre a mondatra reagálnak ezek a tanítványok.
* * *
A harmadik jelenet ennek a folytatása.
Amikor Júdás kiment, így szólt Jézus a tanítványokhoz: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne; ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azonnal megdicsőíti őt. Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. (Jn 13,31-33)
Simon Péter megkérdezte tőle: „Hova mégy?” Jézus így felelt: „Ahova én megyek, oda most nem követhetsz, de később majd követsz.” Péter így szólt hozzá: „Uram, mi-ért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted!” Jézus így válaszolt: „Az életedet adod énértem? Bizony, bizony mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” (Jn 13,36-38)
Itt már a keresztről beszél Jézus. A Fiú dicsőítette az Atyát, most az Atya megdicsőíti a Fiút. Semmit nem értenek belőle. Mit jelent ez? Kinek fontos ez? Hogyan tartozik ez oda? Jézus úgy szólítja meg itt őket, ahogy a szülők a kisgyerekeiket szokták: gyermekeim, én most elmegyek, és oda, ahova megyek, nem jöhettek utánam, ne is akarjatok. Mire Péter: Miért? Hova mész? Hol van az a hely, ahova én ne mehetnék utánad? Még ha veszélybe kerülök is, megyek, ha kell, az életemet is adom. Mire Jézus: az életedet adod értem? Késő este volt és azt mondja: nem szól addig a kakas hajnalban, hogy háromszor letagadod, hogy ismersz engem.
Megint a különböző szintek. Jézus a legmagasabb szinten beszél a történelem legjelentősebb eseményéről, ami másnap olyankor már bekövetkezik. Megdicsőíti Őt az Atya, és Ő dicsőíti az Atyát. Befejeződik a váltságmunka, elhangozhat az Ő jelentése: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál. S elhangzik utolsó leheletével: elvégeztetett.
Megfosztotta a Sátánt egyeduralmától, legyőzte a bűnt, a halált. Halálával kinyitotta előttünk a mennyország kapuját. Újra visszatalálhat az Istentől elszakadt ember az Atyjához, újra, mint a kisgyermek, mondhatja neki: Atyám. Úgy járhatjuk végig ezt a küzdelmes földi életet, hogy nem vagyunk egyedül, tudhatjuk, hogy hozzá tartozunk, s neki gondja van reánk. Újra hihetünk benne. Tudjuk, hogy ha utolsót dobban a szívünk, azzal nincs vége mindennek, csak a földi kínoknak van vége, de örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, Jézus, azé az élet. Az elvehetetlen, az örök élet. Hiszen Ő maga mondta ott Betániában Máriáéknak: „Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.”
Ezt az életet kínálja újra Jézus, s ennek az ára az Ő kereszthalála. Ez következik be órákon belül, de erre a tanítványok nem gondolnak. Megint csak találgatják: hova mehet, miért nem mehetünk vele. Péter azt mondja: olyan nincs, hogy én nem mehetek veled. Megyek az életem árán is, s kiderül, hogy önmagát sem ismeri. Azt mondja Jézus: dehogy adod az életedet, letagadod, hogy ismertél engem!
Jézus gondolatai fent a magas szinten, a láthatatlanokat is számba véve, és az emberi gondolatok a földszinten vagy az alagsorban botorkálnak, tétováznak, és nem értik Jézust.
Azért fontos ezt látnunk, mert Isten célja, hogy felemeljen minket ebből az alagsori gondolkozásból. Isten célja, hogy kitágítsa a látókörünket, hogy ne csak az orrunkig lássunk, vagy még addig sem. Isten célja, hogy a teljes valóságot megismerjük, ne csak a láthatókat, amiket a Biblia így nevez, amiket öt érzékszervünkkel tapasztalhatunk, hanem a láthatatlanokat is. Magát a láthatatlan Istent megismerjük. Az Ő velünk kapcsolatos tervét. Számunkra elkészített ajándékait, az Ő nagy és igaz gondolatait, és ettől meggazdagodjék az életünk. Hogy igazán életünk legyen. Olyan, ami felett nincs hatalma a halálnak sem. Ha majd lefogják a szemünket, mi akkor is élünk; ha nékünk az élet Krisztus, akkor a meghalás egyenesen nyereség — azt mondja Pál apostol.
Nos, ide akar elsegíteni minket. Ezért fontos látnunk, hogy nem innen indulunk. Onnan indulunk, hogy tapogatjuk még azt is, ami körülbelül megismerhető lenne. Találgatunk, mint itt az emberek mind a három helyzetben. Szeretnénk megismerni az igazságot, de csak igazság mozzanatok birtokába juthatunk. Ugyanakkor Ő kinyitja a szemünket, adja a hit ajándékát, felemel magához, és onnan magasabbról nagyobb áttekintése van az embernek. Onnan a magasról még önmagunkat is látjuk, és nem fogunk ilyeneket mondani, mint Péter, hogy az életemet adom érted, miközben tele volt gyávasággal és hitetlenséggel. Elsegít Isten igazi önismeretre, és Őt is megismerhetjük.
Mondok erre egy-két példát befejezésül.
Sok ember olvassa a Bibliát. Lehet a Szentírást úgy olvasni, hogy ami ott le van írva, az események cselekményét nagyjából megértem, de semmi közöm nincs hozzá. Nem kapcsolódik össze az életem mostani eseményeivel. Miért is kapcsolódna össze? Az történt kétezer évvel ezelőtt, én élek ma. Hasznos olvasmány, de nem válik igévé, Isten személyesen hozzám szóló, időszerű szavává. Ha azzá válik, akkor emelt fel minket a mi Urunk. Akkor már nemcsak a betűket, a szavakat meg a mondatokat értem, akkor Őt értem, a Mindenhatót, aki szeret engem, kis senki embert, akinek fontos vagyok, aki vezetni akar, tanácsolni. Ezért van az írott Szentírás, hogy az az értelmemen át a szívembe jusson, és helyes döntéseket hozzak. Olyan szempontok érvényesüljenek az életemben, amire csak Ő tudja felhívni a figyelmemet. Így veszem a kezembe naponta: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. Persze, hogy a betűkön meg a mondatokon keresztül szól, de nem akadok el azoknál, hanem eljutok Őhozzá. Amikor becsukom, akkor megköszönöm, hogy újra megóvtál valami rossztól, mert azt akartam csinálni. Most már értem, hogy az nem jó, akkor nem csinálom. Erre a döntésre úgy jutottam, hogy olvastam a Bibliát. Ez sokkal több, mint tartalmilag megismerni, a cselekményét elmondani.
Ahogyan Isten cselekvését észreveszi a hívő ember: Egyszer néhányan imádkoztunk egy sokgyerekes családért, hogy kapjanak meg egy bizonyos lakást, vagy valami módon segítse őket Isten egy kicsit nagyobb lakáshoz, mert abban a szűkben már nem lehet létezni. Volt is egy lehetőség, de sokan pályáztak rá, és akinek a döntésétől függött az ellenségesen viszonyult általában a hívőkhöz és így őhozzá is. Mi csendesen imádkoztunk: ahogy Isten jónak látja, segítsen rajtuk és oldja meg ezt a kérdést.
Eljött a tárgyalás napja, és az illető, aki szeretett volna nagyobb lakásba menni, nem értette az egészet és nem győzött csodálkozni, hogy a nagy ellenség milyen természetes kedvességgel fogadta és közölte vele, hogy mérlegelve a jelentkezőket, úgy látja, hogy leginkább őket illetné ez meg, és gratulált neki, odaadta a kulcsokat, hogy néhány nap múlva beköltözhetnek a kért lakásba. Amikor jött ki, jellemző volt, hogy ki hogyan értékelte: na, öreg, nagy mázlista vagy — itt kezdődött, azután a skálán sok ehhez hasonló elhangzott, egészen odá-ig, hogy megőrült az a „muki”, mert most az ellenkezőjét mondta annak, amit a múltkor. Mi csak csendesen összenéztünk, és azt mondtuk: adjunk hálát Istennek, hiszen minden lakás az övé, Ő intézi az ilyen dolgokat is. A mi imádságaink ott voltak előtte, és tudtuk, hogy nem őrült meg a „muki”, és nem mázlija volt a barátunknak, hanem Isten elérkezettnek látta az időt, hogy segítsen rajtuk. Tőle kértük, neki köszönjük meg.
Két szinten értékelni az eseményeket. A láthatatlanokat is komolyan venni. Ehhez már hit kell.
Isten figyelmeztetéseit is csak így érti az ember. Együtt szolgáltam valakivel egy héten, és nagy belső harcai voltak, mert a hét második felében máshova hívták őt. Egy nem az ő hitéhez illő rendezvényre. Ő is tudta, hogy ott semmi keresnivalója nincs, de nagy volt a csábítás és nem merte kimondani: nem, hanem itt maradok. Nem erőszakoskodtam vele. Minden nap előhozta: mégis, hogy látod? Mondtam: elmondtam egyszer, ma is úgy látom. A végén már csak azt kérdezte: még mindig úgy látod? Még mindig úgy látom. Az nem neked való, biztos, hogy nem kedves Istennek, de menjél el nyugodtan, elvégezzük helyetted a munkát, nem fogjuk a szemedre vetni soha.
Aznap munka közben egy érdekes kőgolyót találtunk a föld alatt. Neki az nagyon megtetszett, szépen letisztogatta s mindenkinek mutogatta: milyen érdekes, szabályos, kerek. Hogy csinálhatták ezt kőből… Ahogy mutogatta, ráejtette a lábára, és eltört az egyik lábujja. Bevittük a kórházba, és megint hangzottak vélemények. Szegény, szerencsétlen, most nem mehet el oda, abba a buliba, ahova hívták a hét végére, pedig többnapos buli lett volna és pénzébe sem került volna. Innentől, azon keresztül, hogy ha valaki ilyen ügyetlen, akkor ne mutogasson kőgolyót, hanem tegye le a földre, és ott mutassa meg, mindenféle bölcsesség elhangzott. Amikor visszahozták a kórházból begipszelt lábbal, nekem csak ennyit mondott: útközben megköszöntem Istennek, hogy nem enged el oda.
Ez az ember látta a valóságot, az összes többi elakadt a kőgolyónál. Ők nem ismerték azt, aki az eseményeket irányítja, aki az övéit megvédi a számukra veszedelmes utaktól, még akkor is, ha készek lennének engedetlenek lenni, mint ahogy ő kész lett volna akkor. Aki szereti a benne bízókat, aki tud adni lakást, és tud adni fenyítést, de a fenyítése mögött is az Ő mentő szeretete van. Ide akar elsegíteni minket a mi Urunk, hogy kinyíljon végre a szemünk és lássuk a valóságot, ne csak mozzanatokat, töredékeket, jelenségeket. Lássuk a legfőbb valóságot, Őt magát, aki nagyon szeret minket. Jézus szemével nézzünk — ahogy ezekből a történetekből kiderül.