Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy ilyen türelmes vagy hozzánk is, mint ehhez a gazdag ifjúhoz voltál. Köszönjük, hogy nem akadsz fenn azon, hogy késve futott oda, köszönjük, hogy nem alázol meg minket sem a kérdéseink miatt. Nem szégyenítesz meg, még csak nem is dorgálsz, hanem újra és újra kínálsz ajándékot: önmagadat.
Bocsásd meg, Urunk, ha eddig elmentünk ajándékaid mellett. Bocsásd meg, ha mindig csak valamit követelünk tőled, de téged még mindig nem ismerünk igazán. Tudjuk, hogy téged menet közben lehet megismerni. A te követésed közben, a neked való engedelmeskedés közben. Segíts ezt gyakorolnunk!
Kérünk, jelents ki magadat nekünk. Hadd jussunk el igazi Krisztus-ismeretre. Hadd ismerjük meg önmagunk szegénységét is egyre jobban, és hadd ismerjük be. Hadd tudjuk teljes bizalommal tartani kolduskezeinket, hogy így boldog, és lelkiekben gazdag emberek legyünk.
Bocsásd meg, hogy sok mindent teszünk nélküled. Szeretnénk igazán a követésedre szegődni, utánad elindulni, a te követésedben megújulni. Bocsásd meg, hogy könnyen leülünk az út szélén és sajnáljuk magunkat, meg panaszkodunk másokra, ahelyett, hogy igazán felvennénk a keresztet, vállalnánk a te sorsodat, a te követéseddel járó nehézségeket is, hogy így a mienk legyen majd a te dicsőséged is.
Köszönjük a te drága ígéretedet, hogy aki mindvégig állhatatos marad és győz, megadod annak, hogy üljön a te királyi székedben veled, mint ahogy te is győztél és ültél az Atya királyi székébe. Add nekünk ezt a győzelmet.
Könyörgünk hozzád ezen az esetén különösen is népünkért, népünk jövőjéért. Könyörgünk, adj lelki ébredést ennek a népnek itthon és a határokon túl is. Segítsd el igazi Krisztus-ismeretre és önismeretre. Szabadítsd ki sokféle bűnéből és hitetlenségéből. Ajándékozz meg minket igazi szabadsággal, add, hogy tudjunk azzal élni a te akaratod szerint és a te dicsőségedre.
Könyörgünk a népünk ifjúságáért. Könyörülj meg rajtuk, hogy gondoljanak a jövőjükre, és ne süllyedjenek le; hogy szeressenek téged, szeressék a hazájukat, szeressék egymást, hogy tudják igazán tisztelni a másik nemet, és tisztelni az előttük járó és utánuk lépkedő nemzedéket.
Könyörülj rajtunk! Nélküled csak a sötétségbe vezet az utunk. De te megígérted, hogy aki téged követ, az egyre teljesebb világosságban jár egészen a teljes délig. Efelé irányíts mindnyájunkat, kérünk.
Ámen.
Alapige
Amikor útnak indult, hozzá futott egy ember és letérdelvén előtte, ezt kérdezte tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus ezt kérdezte tőle: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. A parancsolatokat ismered: Ne paráználkodj; ne ölj; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy; kárt ne tégy; tiszteld atyádat és anyádat.
Az pedig felelvén, ezt mondta neki: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” Jézus pedig rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: „Egy fogyatkozásod van: eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; és gyere, kövess engem, felvévén a keresztet.”
Az pedig elszomorodván e beszéden, elment búsan, mert sok jószága volt.
Alapige
Mk 10,17-22
Imádkozzunk!
Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy ilyen őszintén beszélhetünk hozzád, mint ahogy ebben az énekben is tettünk. Köszönjük, hogy előtted nem kell semmit szépíteni, takargatni, úgy sincs értelme. Te jobban ismersz minket, mint mi önmagunkat. Tudjuk, hogy te előled elrejtenünk semmit sem lehet.
Nem is azért jöttünk most ide, hogy rejtőzzünk vagy rejtegessünk előled bármit. Szeretnénk kitárulkozni. Szabadulni akarunk terheinktől. Bocsánatot kérünk tőled bűneinkre, és tőled várjuk azt a gazdagságot, amit csak ajándékba, a te atyai kezedből kaphatunk meg.
Olyan sok minden nélkül szükölködünk, és sokszor már annyira összenövünk a szükségeinkkel, hogy fel sem tűnik, milyen szegények vagyunk lelkileg. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy azért jöttél, hogy gazdagok legyünk. Köszönjük, hogy a teljes gazdagságot, önmagadat kínálod nekünk. Ajándékozz meg minket ezzel a kinccsel, önmagaddal.
Kérünk, mutass rá most te magad igéden keresztül erre. Hadd legyen előttünk nyilvánvaló minden igazi, valódi szükségünk. Hadd tudjunk tőled igazi, valódi kincseket fogadni hittel. Segíts leszállnunk a magas lóról és őszintén megalázkodni előtted. Segíts, hogy beismerjük koldus voltunkat, és hadd legyünk királyfiakká, a te gyermekeiddé.
Cselekedj most, Atyánk, kegyelmesen a te igéddel és Szentlelkeddel. Beszélj velünk te magad személyesen és engedd, hogy értsük, megfogadjuk, és ne szomorúan, hanem örömmel mehessünk tovább a mi utunkon.
Ámen.

Mostanában többször kellett tapasztalnom azt, hogy Isten felkínál nekünk néha egy-egy kivételes alkalommal különös lehetőségeket, ajándékokat, megoldást, és akinek nem kell, annak az életében nem biztos, hogy még egyszer ismétlődnek ezek a lehetőségek. A Biblia is azt mondja: szól az Isten kétszer vagy háromszor. Ez nyilván nem abszolút szám, hanem arra utal, hogy nem vég nélkül. Már csak azért sem vég nélkül, mert a mi földi életünk nem vég nélküli. Addig szólhat hozzánk, ameddig itt vagyunk ebben a testben, legalábbis addig változtathatja meg az Ő szava a mi életünket. De még addig sem biztos, hogy mindvégig.
Az utóbbi időben különösen sok elesett idős, beteg emberrel találkoztam, és szomorúan láttam, hogy néha már a földi életünk határán innen letelik a kegyelmi idő. Amikor olyan állapotba kerül valaki, hogy már nem jutnak be információk az értelmébe sem, és onnan nem juthatnak be a szívébe sem, nincs lehetősége már változni és változtatni semmin — vége, lejárt a kegyelmi idő. Ez nem kétségbeesésre kell, hogy serkentsen, hanem arra, hogy minden Istentől felkínált alkalmat becsüljünk meg. Vegyük észre az Istentől elkészített alkalmakat, az Isten által felkínált ajándékokat. Azokat a lehetőségeket, amikkel Ő teszi lehetővé, hogy éljünk. Ragadjunk meg minden ilyet halogatás nélkül.
Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében szomorú esetnek találom a gazdag ifjúról szóló történetet.
Egy fiatalember találkozik Jézussal. A legfontosabb kérdésről beszél vele. Jézus nagy türelemmel és szeretettel, kedvességgel beszél vele, annak ellenére, hogy nem volt ott ez a fiú, amikor Jézus tanított és csodákat tett, most rohan oda, miután már Jézus elindult. Ezt olvassuk: utána fut… mert addig neki sürgősebb intéznivalói voltak. De Jézus nemcsak szóba áll vele, hanem azt olvassuk: megkedveli őt, és részletesen válaszol a kérdésére. Ennek a fiatalembernek azonban nem kell az, amit Jézus felkínál. Olyan szomorú a történet végén: „Ő pedig elment onnan búsan.” Isten őrizzen meg minket attól, hogy hasonló történjék a mi életünkben is!
Nézzük meg röviden — akármennyire ismerjük is ezt a történetet —, hogy mi lehetett az oka ennek? Mi az, ami nem volt rendben ennél a fiatalembernél, és utána arra a három egyszerű kérdésre próbáljunk majd választ adni, amit itt Jézus feltesz ennek a fiúnak.
Mi az, ami nem volt rendben? Az, hogy bár jó helyen kereste ő azt, ami hiányzott neki, Jézusnál kereste, de későn. Annyira magával volt tele, annyira elfoglalt ember volt, hogy nem volt ideje akkor ott lenni, amikor Jézus beszélt. Az ige nem kellett neki. Jézus tetteire nem volt kíváncsi. Nem tette félre a maga intéznivalóit, hogy nekem most Ő az előbbre való, hallani akarom, kicsoda Ő, utána majd felteszem a kérdéseimet. Neki csak az volt fontos, hogy ő mire akar választ kapni. Hogy Jézus miről beszél, kit érdekel? Biztosan szép, okos, fontos, de én elfoglalt ember vagyok. Nagy a hajsza, meg kell élni, a több bérért meg kell harcolni. Kemény a verseny. Olyan menedzsertípus ez a gazdag ifjú. Utólag fut oda, utána szalad: azért ne szalajtsam már el ezt az alkalmat se… Azonban nem teszi a Jézussal való találkozást bármilyen egyéb intéznivalója elé. Nem úgy gondolkozik: Jézus most van itt, s én nemcsak arra akarom Őt felhasználni, hogy válaszoljon a kérdésemre, hanem érdekel az, hogy Ő kicsoda, Ő mit mond, Ő mit tesz.
Lehet, hogy a szíve mélyén ott volt ez a vágy, és sok ilyen embert ismerek, akiknek őszinte vágy van a szívük mélyén: jó lenne megismerni a Szentírást. Jó lenne rendszeresen hallgatni Isten dolgairól. Nem kételkednek abban, hogy a hit csakugyan hallásból van, és ahhoz valahova el kell menni, ahol Isten dolgairól beszélnek. De ki ér rá erre?
Tanulságos volt számomra, hogy egyszer egy középkorú férfival beszélgettem, és anélkül, hogy bármit szóltam volta gyülekezetről vagy istentiszteletről, elkezdett szabadkozni. Magyarázta nekem, hogy miért nem tud eljönni soha templomba. Ő a családjáért él, és mennyi dolga van. Majd, ha megöregszik, nyugdíjba megy, akkor biztos több ideje lesz ilyesmire is. Ekkor jött oda idős édesapja, aki ezt a beszélgetést nem hallotta. Anélkül, hogy bármit szóltam volta, elkezdett szabadkozni és magyarázni, miért nem ér rá ő eljönni templomba. Mióta nyugdíjas, a többszörösét kell elvégeznie, és minden gyereke tőle várja a segítséget ezért nem ér rá.
És mikor fogunk ráérni? Majd, ha betesznek a koporsóba? A fiatal azért nem ér rá, az idős azért nem ér rá… Ez nem ráérés kérdése, ez rangsorolás kérdése. Olyan megható, hogy ez a gazdag ifjú Jézushoz fut, de olyan elszomorító, hogy akkor érkezik, amikor Jézus már befejezte a munkáját. Egyébként az is meghatott engem, hogy Jézus ezt egy szóval sem érzékelteti vele. Nem tesz neki szemrehányást, teljes készséggel áll rendelkezésére — ha szabad így mondani. Ilyen lelkülettel azonban nem befogadóké-pes az ember. Aki mellesleg, mindenek után, ha éppen van egy kis ideje, úgy fut oda, az nem biztos, hogy képes lesz arra, hogy befogadja és elfogadja azt, amit Jézus kínál.
Érdemes itt az életünk több terét meggondolni most. Sokszor kísért, hogy akkor imádkozunk, amikor éppen van egy kis semmire sem használható időnk. A múltkor mondta valaki: mostanában sokat kell fogorvoshoz járnom. Ott a váróban szoktam imádkozni. És máskor nem? Ott van időm. Meg: miután mindent elrendeztünk, végre lefeküdtünk, amíg el nem alszunk, imádkozunk. Addig is lehet, de ha csak ezek a maradék idők, amiket odavetünk Istennek, akkor soha nem fogjuk Őt megismerni. Akkor igazi, meghitt, belső kapcsolatba soha nem kerülünk a mi Urunk Jézus Krisztussal. Akkor ez lesz belőle: aki úgy fut oda, az futhat tovább is — nélküle. Búsan, szomorúan — ahogy itt olvastuk.
Aztán az sincs rendben ennél a fiatalembernél, hogy bár jó a kérdése, de egyáltalán nem kész feltétel nélkül elfogadni Jézus válaszát. Megint csak ott a baj: nem ismeri, hogy kit kérdez. Ő akármit mond, azt látatlanban, előre is igaznak fogadhatom el. Ott nincs mérlegelésnek helye, hanem számomra az Ő szava parancs. Erről itt szó sincs.
Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? Ilyen hajszában élő embernél ez óriási dolog, hogy egyáltalán eszébe jut, izgatja. Ezt kérdezi meg mindenekelőtt, nincs nagy körítés. Bele a közepébe. Ez nekem fontos, és tőled várom a választ. Miután elhangzik a válasz, mérlegel. Ez érvényes rám is? Ezt komolyan vegyem? Ezt most kell komolyan venni, vagy ha majd nyugdíjba megyek vagy bármikor máskor? Ebből mindig az lesz, mintha nem hangzott volna el a válasz. Sőt, ennél rosszabb. Jézus azt mondja: Aki tudja az ő urának akaratát, és úgy nem cselekszik, az többel büntettetik meg, mint aki nem tudja. Ő megkérdezte, elhangzott a jézusi felelet, és ezek után nem veszi azt komolyan. Így az ő ítélete még nagyobb.
Az is olyan jellemző az ilyen emberekre, hogy jóra vágyik ő, de nem akar érte adni semmit. Amikor arról van szó, hogy hagyj el valamit és kövess engem, felvévén a keresztet — ez azt jelenti: vállald értem azt, amit vállalni kell, — abban a pillanatban visszakozik: így nem! Ha csak úgy esetleg kaptam volna valamit, az eddigi nagy gazdagságomat kiegészíthetném még valamivel, rendben van, de semmiféle áldozatot nem hajlandó hozni érte.
Jézus azt mondja: ha ezt komolyan veszed, kincsed lesz a mennyben. Őt a kincsek nyilvánvalóan érdekelték, mert nagy gazdagsága volt. De hogy a mennyben… Kit érdekel az? Végül is arra hangzik el a válasz, amit kérdezett: hogyan lehet örök életet nyerni? Ő azért tenni akar valamit. Én mit cselekedjem, hogy örök életet nyerjek? Jézus azt mondja erre: én kínálom neked ajándékba az örök életet. Így nem kell.
Szép találkozás volt ez, és mégis szomorú vége lett: nem történt semmi.
Eszembe jutott egy másik találkozás, amelyik azzal a mondattal zárul: tovább ment az ő útján örömmel. Az az etióp kancellár volt, aki Fileppel találkozott, aki beszélt neki Jézus kereszthalálának a jelentőségéről. Ez az ő szívében hitet ébresztett, ezt a hitét meg is vallotta — gyönyörű ez a hitvallás az Apostolok cselekedetei 8-ban. Egy mondatos szép hitvallás: hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Megkeresztelkedik, ezzel elkötelezi magát Jézus mellett, és továbbmegy az ő útján örömmel.
Így is lehet találkozni Jézussal, — meg így is lehet, hogy marad minden a régiben, noha elhangzott Jézus válasza és tovább megy az ő útján szomorúan.
* * *
Mi az a három, egyszerű kérdés, amit Jézus feltesz kimondva, vagy közvetve, kimondatlanul ennek a férfinek?
1. Kinek tartja Jézust? Így szólítja meg: jó Mester. Jézus a reá jellemző utánozhatatlanul bölcs pedagógiával nem válaszol azonnal, hanem visszakérdez: miért mondasz engem jónak? Ezzel nem utasítja vissza a megszólítást. Nem mondja, hogy én nem vagyok mester vagy nem vagyok jó, vagy nem vagyok jó mester. De miért mondod ezt? Ez szokatlan megszólítás volt. Gondolkozó ember nyilván tudja, hogy mit miért mond. Mi van e mögött? Miért mondasz engem jónak, amikor senki sem jó, csak egyedül az Isten.
Mit jelent ez? Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok jó mester, de tudod-e, hogy mit beszélsz? Ha csak az Isten jó, akkor Istennek tartasz engem, vagy csak udvarias fiú vagy? — mert mint kiderül, jó nevelést kapott. Ez hitvallás, hogy „jó mester”, vagy udvariaskodás? Meggyőződés van mö-götte, vagy csak jó modor? Erre nem hangzik el válasz. Vagy nem tudta ez a férfi, hogy miért mondja ezt, vagy csak udvariaskodás volt.
Jézusnak ez az első kérdése, amivel szembesíti őt, mindig hangsúlyos volt, és ezt ma este tőlünk is kérdezi. Kinek tartjuk Őt? Ismerjük-e igazán Jézust?
A közelmúltban hosszabban beszélgettem valakivel, akinek nagy egyházi múltja van. Rendkívül bennfentesen beszélt régebbi és mai egyházi eseményekről, személyekről, és közben az volt az érzésem, hogy ez az ember egyáltalán nem ismeri Jézust. Kellemetlen volt, nem akartam semmiképpen bántó lenni, vagy udvariatlan. Idősebb is volt nálam, meg nem akarok soha senkit kioktatni. Úgy voltam azonban, hogy ez olyan alkalom, amikor ez nyilvánvalóvá vált. Amikor igyekeztem alázatosan és tisztelettel megkérdezni, hogy kinek tartja Jézust, kiderült: fogalma sincs. Sok mindent tud róla, de nem ismeri Jézust. Évtizedekig egyházi körökben mozgott és dolgozott, de hogy ki a mi Megváltónk, mit tett értünk, ez személy szerint számunkra mit jelent, hogy egy ilyen idős embernek, mint ő is, még többet jelenthet, — ettől emberek szeme ragyogni szokott, és megsokszorozódik az erejük meg a reménységük, így másoknak is áldássá tudnak lenni, — erről fogalma sem volt.
Elgondolkoztam: vajon nem kísért-e ez mindnyájunkat. Sok mindent tudunk Istenről, Jézusról, Bibliáról, de ismerjük-e Jézust? Bennem elevenen él az, ahogy fokozatosan bomlott ki (és remélem, hogy még a továbbiakban is egyre mélyebben engedi, hogy megismerjem Őt) mint egy virágbimbó, hogy kicsoda Ő valójában. Először azt ismertem fel: Ő az én Megváltóm. A világ Megváltója is, de engem akkor a bűneimmel viaskodva ez örvendeztetett meg legjobban, hogy az én bűneimet is felvitte a keresztfára, és én tökéletes bocsánatot kaptam Őérte.
Aztán a János evangéliumát tanulmányozva elképedtem azon, mint kezdő bibliaolvasó, amikor Jézus egyszer azt mondta: ti az én barátaim vagytok. Emlékszem, többször elolvastam. Az én Bibliámban ott a bal felső sarokban van ez a néhány vers. Ti az én barátaim vagytok… én, Uram, neked? Ezt nem én találtam ki, ezt te mondod. S ott van a világos feltétele is: ha azt cselekszitek, amit én parancsolok néktek. Ezt szeretném cselekedni. Én a barátod? Ez azt jelenti, hogy soha többé nem leszek egyedül? Életem minden pillanatában, ha minden barát eltávolodik is tőlem, te ott maradsz? Ez újabb szín volt.
Aztán olvastam a Római levélben, hogy Ő a mi legidősebb testvérünk. Őérette fogadott Isten minket gyermekeivé, tehát mi így az Ő testvérei vagyunk. Ő az elsőszülött sok atyafi között. Ez valóban azt jelenti, amit egy konfirmandus egyszer így fordított le: a legidősebb bátyánk. Valóban, erről van szó.
A Zsidókhoz írt levélben pedig rímelt egy vers erre: Ő nem szégyellte őket atyjafiainak nevezni. Jézus testvére vagyok? Azt tudtam, hogy Isten fogadott gyermekévé lehettem az egyszülött Fiú érdeméért, de erre nem gondoltam, hogy ez azt is jelenti, hogy az Ő egyszülött Fiának meg testvére lettem. Annyira, hogy még az örökségben is osztozunk — meg van írva. Örököstársai a Krisztusnak és örökösei az Istennek.
És mondhatnám a legfrissebbeket is. Kimeríthetetlen a Krisztus gazdagsága, és Ő kijelenti magát azoknak, akik szeretik őt — ezt ígéri a János evangéliumában. Ismerjük-e mi Jézust?
Egyszer eljön egy pillanat mindannyiunk számára, amikor semmi más nem számít, csak ez, hogy ismerjük-e Őt és ismer-e Ő minket. Azt mondja-e erre: „gyertek én „Atyámnak áldottai, örököljétek az országot”, vagy azt mondja: távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket? Ezt az ismeretséget itt lehet megkötni és elmélyíteni.
Ehhez képest ez hűvös megszólítás: jó Mester. Aztán később is Mester marad Jézus ennek a derék férfiúnak. Mester, akitől sok mindent lehet tanulni, aki okos, művelt, akit érdemes megkérdezni, de nem Isten, nem Isten Fia, akinek a szava számomra parancs, hanem az Ő kijelentését az ő értelmének, meg pillanatnyit érdekeinek az ítélőszéke elé állítja. Elfogadom, nem fogadom el… Nem fogadta el. Maradt minden a régiben, elment szomorúan.
Ki neked Jézus? Boldog ember az, aki elé teszi ezt a jelzőt: jó, ha hitvallás. Ha ez azt jelenti, hogy elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, hogy benned a Mindenható hajolt közel hozzánk. Legyen áldott a te szent neved, és leborulva imádjuk Őt. Olyan imádattal, ami csak Istennek jár ki, teljes meggyőződéssel. Egyszer pedig a mennyei Jeruzsálemben, a mennyei seregekkel együtt is vallhatjuk, hogy méltó a megöletett Bárány erre az imádatra.
Ez az ismeret azonban itt kezdődik el, és kezdődjék el mindannyiunk számára, ne csak udvariasságból legyen Ő jó Mester.
2) A másik kérdése Jézusnak, hogy kinek tartja önmagát ez a derék férfiú? Kiderül a beszámolójából, hogy ő igen deréknek tartja önmagát. Majdnem azt mondja, amit Pál apostol a Filippi levélben, hogy a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. Elhangzik a tízparancsolatnak a nagy része, és azt mondja: ó, Uram, semmi probléma. Én ezeket gyerekkorom óta megtartottam. Ebben benne van az is: nem akármilyen családból származom. Kaptam vallásos nevelést, már otthon megtanultuk a tízparancsolatot és én ezt meg is tartottam.
Nyilván ezen lehetne vitatkozni, de Jézusnak nem volt szokása az ilyen vita, hogy megtartotta vagy nem. Mint ahogy az is vitán felül áll, hogy egyik parancsolatot sem tartjuk meg mi sem. A maga erejéből senki nem képes az Isten parancsait megtartani. Itt most nem erről van szó, hanem arról, hogy kinek tartja ő magát? Nemcsak anyagiakban gazdag, lelkiekben is nagyon gazdagnak tartja magát. Ő tudja, ő meg is tartja, és nem restelli kimondani sem.
Ugyanakkor mégis szomorú, hogy azt kérdezi, hogyan lehetne örök életet nyerni. Érdekes: ismeri és megtartja a parancsolatokat, és még sincs örök élete? Persze! Az nem ebből következik. Az nem ennek a gyümölcse, hogy valaki ismeri, és azt gondolja, hogy megtartotta, hanem az örök élet valami más — majd erről lesz szó később. Kaphatná, mert Jézus kínálja neki, de nem tudja elfogadni, mert tele van a keze: gazdag. Nemcsak vagyonos, lelkiekben is gazdag. Itt új fényt kapott számomra a boldog-mondások közül az, amit sokan félre szoktak magyarázni. „Boldogok a lelki szegények, mert ők öröklik az Isten országát.”
Ki a lelki szegény? Az, aki tudja, hogy Isten előtt semmivel nem dicsekedhet. Nincs semmije, amire hivatkozhatna, amit felmutathat, amitől Isten meghatódna, amit Ő jutalmazna. Semmi ilyen teljesítményünk nincs. Isteni mércével mérve minden tisztátalan, amit mi produkálunk. A vallásosságunk is. De nem is ezt akarja Isten, hogy produkáljunk, hanem ajándékot kínál, és azt akarja, hogy lássuk már meg, hogy koldusok vagyunk. A koldus pedig az üres kezét szokta tartani, és azt Isten telerakja ajándékokkal. Akinek tele van a keze, az elmegy Jézustól szomorúan, s nem kap semmit. Aki eljut oda, hogy meglátja: koldus, ezt Isten előtt be is vallja, és már nyújtja is az üres kezeit, az kap tőle örökkévaló értékeket. Például: az örök életet is, amit senki mástól nem kaphatunk, amiért nem tudunk fizetni, amire nem tudunk rászolgálni, amit csak ajándékba lehet elfogadni.
Ez azonban neki rangon aluli volt. Egy ilyen gazdag embert nem lehet megsérteni azzal, hogy valamit ingyen adnak neki. Márpedig az örök életet csak ingyen adja nekünk Isten. Az árát Jézus fizette meg. Nagy árat fizetett érte. Az Ő bűn nélküli, isteni, tiszta, szent életét. De nekünk ajándékként kínálja.
Szomorú ám ez is, amikor valaki a gazdagságával dicsekszik, arra hivatkozik, és ezért nem lehet megajándékozni. Az elmúlt héten beszéltem valakivel, akinek a szemén, az arcán, a körmein már látszott a nikotinmérgezés, meg az, hogy hosszú ideje alkoholizál, de egyfolytában dicsekedett. Eljött egy lelki alkalomra — egy kis faluban szolgáltam a múlt héten —, mert valaki hívta. Semmit nem szóltam, csak örültem, hogy ott van, barátkoztunk, ismerkedtünk. Egyszer csak elkezdte sorolni, hogy ő mi mindent tett életében. Mennyit szenvedett. Mi mindent tettek ellene, de ő mégis… és így tovább. Az egész ember egyetlen tragédia volt, különösen, amikor a családját is megismertem, meg az igazi múltját. Ott volt az Istentől elkészített alkalom a szabadulásra, a megtérésre, az új élet elkezdésére, és vannak, akik imádkoznak érte, akik odahívták, akik ott is azért könyörögtek, hogy legyen füle az ige befogadására. Adva van minden ahhoz, hogy gazdag ember legyen. Amíg azonban szorongatja a vélt kincseit, addig nem lehet megajándékozni. Nincs üres keze, hogy elfogadja a kegyelmet.
Nem engedünk-e mi is olykor ennek a kísértésnek? Amikor nyilvánvaló, sokszor kiabál a szegénységünk, a nyomorúságunk, és akkor a vélt gazdagságunkra hivatkozunk, magunkat is igyekszünk elhitetni: gazdag vagyok, meggazdagodtam és semmire nincs szükségem, közben nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a nyavalyás, a vak és a mezítelen. Boldogok a lelki szegények, — ehhez bátorság kell. De kívánom, hogy Isten Lelke adjon mindnyájunknak bátorságot ahhoz, hogy merjünk olyan szegényen odaállni Isten elé, amilyen szegények valójában vagyunk. Ha valamit szorongatunk még, dobjunk el mindent, és engedjük, hogy Ő adjon nekünk ajándékokat.
Így járt Pál apostol, akinek volt gazdagsága, megirigyelhette volna bárki. Fel is sorolja a származását, az iskoláit, a lelki életének az eredményességét, és azt mondja: amikor a Krisztus ismeretének gazdagságát megismertem, mindezt letettem a kezemből, hogy a Krisztust megnyerjem. Sőt mindezt kárnak és szemétnek ítéltem, mert csak útjában állt annak, hogy igazi kincset kapjak. Ami kincs lesz a mennyben, de kincs már itt is.
Boldog ember, aki letesz a kezéből mindent, hogy az igazi kincset megkaphassa.
3) Hogyan akarunk továbbmenni? A gazdag ifjú esetébe: hogyan akar ő ezután a találkozás után továbbmenni, egyedül, vagy Jézussal? Ilyen egyszerű. Azt mondja Jézus: Kövess engem és kincsed lesz a mennyben. Tied az örök élet. Kész követni Jézust vagy pedig egyedül megy el? Ő úgy döntött, hogy marad egyedül, ezért ment el szomorúan.
Amikor fel-felkínál Isten nekünk lehetőségeket, elkészít alkalmakat, akkor érdemes-e ezen egyáltalán gondolkoznunk, hogy vele menjünk, vagy nélküle maradjunk? Jó lenne, ha eldőlne bennünk, hogy amikor csak lehet, vele indulni el, vagy hozzá még közelebb kerülni, ebben megújulni, amit Ő itt mond: kövess engem, felvévén a keresztet. A kereszt mindig a Krisztusért vállalt szenvedés, kellemetlenség, áldozat. Ez vele jár. Ha így is kell, mert mindennél fontosabb az Ő személyének a közelsége, a vele való személyes hitbeli közösség, akkor könnyű lesz bármiféle gazdagságot félretenni, és könnyű lesz vállalni érte akármilyen keresztet, csakhogy a Krisztust megnyerjem — írja Pál apostol.
Itt derül ki, hogy mi Jézus igazi válasza az ő kérdésére: az az örök élet, amit ez a gazdag ifjú keres, az nem valami, hanem valaki, az Jézus maga. Ezért mondja: kövess engem. Jézus nem is beszél a továbbiakban örök életről. Egyáltalán nem szól ró-la úgy, mint ami valami, hanem önmagáról beszél. Te az örök életet keresed? Tessék, itt vagyok. Kövess engem, és tied az örök élet.
János írja: „Fiacskáim, örök életet készített nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Maga Jézus az élet, a teljes élet, az örök élet. Az örök nemcsak idői jelző az Újszövetségben, hanem minőségi jelző is. Azt jelenti: teljes, hiánytalan, tökéletes. Ez az élet, amit élünk, nem tökéletes, tele van halálerőkkel, betegség, félelem, fájdalom, ami nyomorítja és csonkítja. Isten nekünk teljes életet készít, ami időileg is örök, de minőségében teljes. Ez maga Jézus. Többször is mondta: Én vagyok az élet. Aki énbennem hisz, ha meghal is, él az.
A benne való hit, a vele való lelki közösség: az az örök élet. Milyen nagy dolog, ha valakit ez érdekel, mint ezt a gazdag ifjút, s milyen szomorú, ha mégsem kell neki. Mert amikor Jézus azt mondja: ez én vagyok, a te életedből én hiányzom, neked énreám van szükséged. Nem kiegészíteni a nagy gazdagságodat még valamivel, hanem Jézusnak kellene oda belépnie, — ezt vagy nem érti, vagy nem akarja érteni. Mindenesetre megretten tőle és visszakozik.
Mi a mi gazdagságunk? Érdemes ezt ma végiggondolni, sőt Isten előtt tőle megkérdezni: Mi az, Uram, ami még mindig ott áll közötted és közöttem? Mi az, ami fontosabb, mint te vagy? Mi az, ami mindig előbbre kerül, vagy előbbre teszem? Mi az, ami fékez abban, hogy kövesselek téged? Szeretnélek téged megismerni. Szeretném a magam koldusvoltát beismerni, és elfogadni ajándékaidat. Én veled akarok járni, nem egyedül. Szinte közhelyszerű igazságok ezek, de jó lenne, ha megújítaná az életünket az, amit Jézus mond: Kövess engem, felvévén a keresztet. Minden régi hívőnek az életét is ez elevenítheti meg, ez adhat nekünk növekedést a lelkiekben, és ez formál használhatóbbá Isten kezében.