Cseri Kálmán

Ez a jól ismert történet olyan emberről szól, aki nagy nyomorúságban volt, nem látott, de találkozott Jézussal és Ő kiszabadította ebből a nyomorúságából. Egészen más emberré lehetett. Ki volt ez a Bartimeus? Hogyan történt a gyógyulása? Lehetséges-e ma ehhez hasonló gyógyulás?
Hogy ki volt, azt megtudjuk az első mondatból, ami tulajdonképpen Bartimeus személyi adatait tartalmazza. A neve: kiderül, hogy nincs saját neve, csak az apja után hívják úgy, hogy a Timeus fia. Bar: azt jelenti fia. Bartimeus, a Timeus fia ott ült az út mellett és koldult. Egy névtelen senki. Kinek fontos egy ilyen ember? Kinek van haszna belőle? Csak gondot és terhet jelent. Minden nap ki kell kísérni az út mellé, hogy összekoldulja azt, ami az aznapi betevőre szükséges.
Neve tehát nincs. Az apja neve Timeus, lakóhelye Jerikó, foglalkozása koldus. Munkahelye az út széle. Ennyi, amit megtudunk róla.
Csak egyetlen érzékszerve nem működik, de ez elég ahhoz, hogy egészen beszűküljön a világa. Egy forgalmas úton jönnek-mennek az emberek. Elkap félmondatokat, szavakat, abból próbálja összeállítani az igazságot, ami ritkán sikerül. Néhány méternyi hallótávolságra szűkült be a világa. Ennyi számára a valóság.
Pedig a legszebb városból kivezető út mellett koldul. Jerikót tartották akkor a legszebb városnak. A pálmák városának. Holdszámra virágzott a balzsam és termelték azt, amiből aztán különböző illatos és gyógykenő-csöket készítettek. Jerikó a balzsam városa.
A kortársai már megházasodtak, gyerekeik vannak, ki-ki keresi valahogy a kenyerét, ő meg mások könyörületéből él. Ha könyörülnek rajta. Szűkös, szegény és kiszolgáltatott az állapota.
A Biblia arról beszél, hogy mi is így jártunk. Valamikor mi is egy egészen tágas világban éltünk, amibe Isten minket beleteremtett. Mi is csak egy érzékszervünket veszítettük el, a hitünket, amivel érzékeltük a láthatatlanokat. Mivel fellázadt az ember Isten ellen, elszakadt tőle, nem gyakorolta ezt az érzékszervét, meg is sérült, meg vissza is fejlődött. És ma mindnyájan úgy születünk, hogy csak a láthatókat érzékeljük. A valóságnak azt a töredéket, amit öt érzékszervünkkel, meg az értelmünkkel úgy, ahogy felismerhetünk. Benne élünk egy beszűkült, szegényes világban, kiszolgáltatva sok olyan erőnek, amik uralkodnak rajtunk.
Sokszor a szó szoros értelmében sem látunk. A minap találkoztam valakivel. Nem régen arra jártam a házuk felé és mondom: nem bírta a fügefátok ezt a hideg telet, nem fakadt ki, úgy látszik megfagyott. Fügefánk? Milyen fügefánk? Mondom: a szomszéd ház előtt van egy óriási nagy fügebokor, az egész környéken nem ismerek olyan nagyot. Sose tűnt még fel a szomszéd ház előtt? Nem.
Más messziről is odamegy, megcsodálja, esetleg vesz is róla, mert az utcán van, de ha nem ott lenne, akkor is vennének né-melyek róla. Ő meg nem is látja. Apróság, de elmegyünk naponta a valóság részei mellett úgy, hogy számunkra nem létezik. Nem vesszük észre. És ami szomorúbb, ha egymással így vagyunk. Egymás mellett is elmegyünk úgy, mintha nem létezne. Szokták mondani: keresztül nézett rajtam, mint az üvegen. És ez tényleg így van sokszor. Akarattal meg akaratlanul is előfordul ez.
Ennél súlyosabb formái is vannak a vakságunknak. Beszélget néhány házaspár együtt, és az egyik férfi durván beszél a feleségéről, meg a feleségéhez és olyanokat is elmond ott, ami nem helyes. Olyan hangon semmiképpen nem helyes. Az asszony szeme megtelik könnyel, aztán már nem tudja tartani: végigcsorog az arcán. Kimegy, megmossa az arcát, majd visszajön. Próbál mosolyogni, de nem sikerül feloldódnia ez után a durva bántás után. A férfi semmit nem vesz észre.
A végén úgy adódik: ketten maradunk a férfivel. Nagy levegőt meg bátorságot veszek és megpróbálom udvariasan és tisztelettel megemlíteni, hogy valami olyat mondott, ami miatt a felesége sírt. Sírt? Ő nem látta. Miért, mit mondott? Nem szeretném elismételni, de ha úgy gondolja, kérdezzük meg a feléségét. Akkor lépett be az asszony. Azonnal megkérdezte, naivul, mint aki tényleg semmit nem vett észre. Anyukám, tényleg mondtam valamit, ami megbántott. Mondtál, mondtál, de nem kell abból nagy ügyet csinálni — próbálta elütni az asszony.
Becsületére legyen mondva a férfinek, hogy kiszedte belőle és bűnbánattal kért ott bocsánatot. Nem hallotta, mit mondott, és nem látta, milyen sebet ütött a hozzá legközelebb álló ember lelkén. Még a könnye is kicsordult miatta. Ez egyfajta belső vakság.
Hát még, amikor arról van szó, hogy azt kellene észrevennünk, ami Istennek utálatos az életünkben. A Biblia így nevezi: bűn. Akkor meg nagy tiltakozás, nagy védőbeszéd hangzik. Hányszor hallottam ezt, amikor próbáltam szóvá tenni: ne tessék haragudni, így azért nem lehet viselkedni, vagy nem jó, ha így beszél a gyerekeivel. Vissza fog ez még ütni. Jött a nagy védőbeszéd. Vagy a tagadás, vagy a mentegetőzés, vagy a másra mutogatás, ahelyett, hogy azt mondta volna valaki: szégyellem, nem vettem észre. Pontosan ilyen nem szeretnék lenni. De nem látja.
Most egy kicsit előre ugrok és elmondom az ellenkezőjét ennek. Amikor valakinek az Úr Jézus megnyitja a szemét, például egy ilyen embernek, akit többször kellett figyelmeztetnem és mindig elhangzott a védekezés, néhány évvel később jön, és ő kezdte sorolni: van neked fogalmad arról, hogy milyen gazember voltam? És sorolta azokat a bűneit, amiket enyhítve én is próbáltam szóvá tenni neki, mert már látott, és a valóságot látta. Megnyílt a szeme.
Sajnos mindnyájan úgy születünk, mint a kis macskák, hogy nem nyílik ki a szemünk, és nem látunk. Sok fontos dolgot sem látunk. Emiatt leszünk aztán mi is koldusok, mint Bartimeus, vagy a vakságunk miatt lesznek mások koldusok.
Utazik a buszon egy anyuka meg a négy éves kislánya. A kislányból folyik a szó. Pillanatok alatt mindent megtudunk, hogy mi történt az nap az óvodában. Mi volt uzsonnára, melyik óvó nénin milyen színű kardigán volt. Minden kiderül. Mondja, mondja, mondja. Hajnalban felverte a mamája, betette az óvodába. Most ment érte. Most végre övé az anyja — azt gondolja. És kinek mondja el, ha nem neki? Anyuka azonban beletemetkezik a folyóiratába. Őt is megértem, mert attól kezdve, hogy betette a lábát a lakásba, nem fog folyóiratot olvasni. Úgy várja őt ott minden, ahogy reggel otthagyta. Aztán valamit még főznie is kellene, meg a gyereket ellátni. Ha át akarja nézni, akkor most kell. Csak ezt el kellene dönteni, hogy van-e annak a kisgyereknek anyja, vagy nincs. Akar-e annak a gyermeknek anyja lenni, vagy nem.
Folyik a szó, mondja a kicsi. Egyszer csak mintha elvágták volna, megáll. Anyjára néz, megtelik a szeme könnyel, és azt mondja: Anyu, ha már nem figyelsz rám, legalább néz ide egy picit. Egy négy éves koldus, nem? Koldulja az anyját. Egy van neki és naponta csak rövid percekre az övé. De ha akkor sem kapja meg? Egyelőre még koldulja, aztán, lehet, hogy mikor szeretné az anyja, hogy vágyakozzék utána, már nem kell. Akkor már valaki más lesz. Vagy megszokja, hogy senkije nincs. Mivel vakok vagyunk, koldussá tesszük a körülöttünk élőket, vagy koldusokká leszünk mi magunk.
Így koldulják az öregjeink a törődésünket, a beszámolóinkat. Így koldulják talán a hozzánk legközelebb élők azt a kis elismerést, biztatást, bátorítást, hálát, amit tőlünk kellene megkapniuk, és ami egy fillérbe nem kerülne, de attól lenne meleggé az otthoni légkör. Attól éreznék, hogy összetartozunk, hogy számíthatunk egymásra, hogy érdemes élni, érdemes legközelebb is áldozatot hozni érte. De keresztülnézünk egymáson, mint az üvegen. Nem látjuk egymást. Ezért nem látjuk meg a szükségét sem, és koldussá válnak a hozzánk legközelebb állók is.
Nem látjuk Istent. A múltkor valaki otrombán káromkodott és csúnyán, drasztikusan elmondta, hogy milyen gonosz tervet forral most a szomszédja ellen. Valakiből kibukott ez a mondta: nem fél maga az Istentől? Ennek következménye lesz még. Istentől...?! Isten nincs! Nem látjuk.
Más valaki tele volt félelemmel. Barátnője bíztatni kezdte: már egy kicsit ismered a Bibliát. Tudod, milyen sokszor meg van ott írva, hogy aki Istenben bízik, számíthat rá. Nem kell félni. Dávid azt mondja: „Mikor félnem kellene is, bízom tebenned.” Próbálta bátorítani. Mire a barátnő: Ó, Isten messze van, nem látjuk.
Nem látom, amikor felelősnek kellene éreznem magamat neki. Nem látom, amikor számíthatnék rá és az Ő közelsége kiűzhetné a félelmet belőlem. Nem látjuk. Messze van, vagy talán nincs is.
Ugyanígy nem látjuk egymást. Nem látjuk önmagunkat. Nem látjuk a ránk leselkedő csapdákat. Megyünk vakon, vagy szá-guldunk a magunk útján, míg egyszer nagy reccsenés, aztán belehuppanunk valamibe, amit talán másnak készítettünk. Olykor ilyet is lehet látni. Sokféle formája van a vakságnak.
Ennek az igének a nagy örömhíre, hogy Jézus megnyitotta a vak Bartimeus szemét. Az Úr Jézus azt akarja, hogy lássunk. Lássuk a teljes valóságot. Lássuk a helyes utat, amelyik az életre vezet. Lássuk önmagunkat olyanoknak, amilyenek vagyunk. Lássuk meg egymást és legyünk tekintettel egymásra. Lássuk a láthatatlanokat is, a mi szerető mennyei Atyánkat; a mi jó pásztorunkat, az Úr Jézust. Az általa elkészített feladatainkat. Az általa elkészített jó cselekedeteket — ahogy olvassuk.
Azt akarja, hogy lássunk. Hogyan nyílik meg valakinek a szeme? Szeretnék itt most egy másik igét felolvasni, mert Jézus egyszer Pál apostolnak pontosan ezt a feladatot adta, hogy nyissa meg az embereknek a szemét. Így olvassuk ezt: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek meg; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek.” (ApCsel 26,18)
Elküldelek, hogy nyisd meg a szemüket. És mi történik azokkal, akiknek megnyitja a szemüket? Először meglátják az állapotukat, hogy sötétségben vannak. Addig ez nem tűnt fel, mert sosem láttak világosságot. Azt hitték ez a természetes. Aztán meglátják, hogy rabságban vannak. A Sátán rabságában. Aztán felragyog előttük Isten és az Ő világossága.
Érzik az Isten szeretetének vonzását. Meglátják, hogy mi választja el őket Istentől, a bűneik, de meglátják azt is, hogy ezt Isten félre teszi az útból. Van bűnbocsánat és ez az övéké is lehet a hit által. Végül: meglátják, milyen gazdag életre hívta el őket Isten. Örökségük legyen a szentek között. Egyszerre kitárul és kitágul a világ. Tudnak tájékozódni helyesen. Nem beszűkült, szegényes, kiszolgáltatott életet élnek, hanem tágas, gazdag és szabad életre segíti őket Isten. Ez az Ő célja.
Bizonyára sokan ismerik Walesnek A vakok országa című hosszabb novelláját, csak az elejét mondom. Egy látó ember betéved a vakok országába, és mindjárt észre veszik. Megvizsgálják, valami abnormitást találnak nála. A homloka alatt van két furcsa dudor és ennek a furcsaságnak tulajdonítják, hogy olyan különöseket mond. Színekről beszél, miket lát. Mit jelent: látni? Ez képzelődik, súlyos beteg ez az ember. Ki kell operálni a két dudort a homloka alól, és akkor ő is normális lesz, mint a többiek. Aztán megindul a küzdelem. Ő harcol a két szeméért. Amazok meg harcolnak azért, hogy önmagukkal egyformává tegyék.
Annyira hozzászokunk a lelki vaksághoz, hogy egyszerre furcsa lesz, amikor az ember látni kezd. De Jézus nem kioperálni akarja a szemünket, hanem meggyógyítani a vaksi szemünket, hogy újra lássunk.
Hogyan jutott Bartimeus látásra? Három egyszerű lépést látunk itt a Bibliában. Hallott Jézusról, elhitte azt, amit hallott, és amikor ott volt Jézus, kiáltott hozzá.
Hallott róla. Ez nincs itt leírva, de egészen bizonyos, hogy hallhatott, mert amikor meghallja, hogy Jézus jön ott, akkor kiabálni kezd: „Dávidnak Fia, Jézus!” Tudta tehát, hogy Ő a Messiás, ezt komolyan is vette, és vállalta. Ott a járókelőktől sok mindent hallhatott. Talán még azt is hallotta, hogy ez a Jézus vakokat is meggyógyított. Akkor őt is meg tudná gyógyítani. És ez a jó hír, ez az evangélium, hogy van valaki, aki tudna rajta segíteni, hitet ébreszt a szívében. Elkezd bízni az ismeretlen Jézusban. Elkezdi várni Őt, mert ő nem indulhat neki vakon az országnak, hogy megtalálja, éppen hol van. Egy lehetőség van: ha egyszer Jézus erre járna, és ő találkozhatna vele. Hit ébred a szívében, mivel hogy meg van írva: a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából.
Ez a hit vonzza Jézust. Aki egy picit is bízni kezd Őbenne és tőle várja a megoldást, azt Ő nem kerüli el. Az előtt Ő előbb-utóbb elmegy, pedig ez Jézus utolsó útja volt már Jeruzsálembe. Ez az út már egyenesen a keresztre vezetett. Itt igazán megértenénk, ha azt mondaná, hogy éveken át csak másokért élt. Gyógyított, szabadított, tanított, segített. Most már nyomasztja saját sorsa, rávetődik a kereszt árnyéka. Most már csak ezzel van elfoglalva. De nem. Ha egy névtelen senki vágyakozik is utána, Ő azt megkeresi.
Ott megy el előtte, és akkor Bartimeus elkezd kiabálni. Azt olvastuk, sokan csitították. Hogyne tették volna, életveszélyes volt már akkor Jézust Messiásnak tekinteni. Már elfogatási parancs volt ellene és mindazokat, akik Őt Messiásnak tekintették, kizárták a közösségből. Törvényen kívülivé lettek. Bartimeust azonban nem érdekli semmi. Ez soha vissza nem térő alkalom. Ő nem bánja, akárminek akármi lesz a következménye. Jézus az ő szemében Isten Fia, a Messiás, a Krisztus, ezért tud segíteni rajta. Ezt addig kell mondani, amíg el nem jut Jézus füléhez és szívéhez.
Oda pedig eljutott ez már, mielőtt ő kiabálni kezdett volna. Magához hívja. És érdekes, megkérdezi: „Mit akarsz, mit cselekedjem veled?” Vajon mit akarhatna? Nem biztos, hogy csak arra gondol Bartimeus, hogy gyógyítsa meg őt. Attól függ, mekkorának látja Jézust. Hátha csak arra gondol, hogy adj egy kicsit több adományt, mint amit ezek a kemény szívű járókelők adnak. Te próféta vagy, adj igazi nagy adományt, ne kelljen ide jönnöm egy ideig az út szélére. — Ezt kérhetné. Pontosan a hitét vizsgáztatja Jézus, de Bartimeus azonnal válaszol: „Uram, hogy újra lássak.”
Az Isten Fiától isteni ajándékot kér. Nem egy kicsit komfortosabb vakságot, hanem látást. Aztán majd dolgozik, és ellátja magát. A nyomorúságának az alapjait kell megoldani, és alapvető, gyökeres, radikális megoldást csak Jézus tud adni. Ezt most kell tőle elkérni.
„És azonnal megjött a szeme világa és követte Jézust az úton.” Valószínűleg Jézust látta meg először, hiszen ott álltak egymással szemben. És ő soha többé nem akar elszakadni attól, aki így segített rajta.
A hála, a ragaszkodás, a hűség szólal meg ebben. Követi Őt az úton. Egy beszűkült, szegényes, kiszolgáltatott élet után kap gazdag, tágas, szabad életet Jézussal együtt. Az, hogy követi Őt, azt jelenti: állandóan együtt akar maradni vele. Életközösségben akar maradni vele. Ez az egyetlen olyan közösség, amelyik zavartalanul megmarad a mennyben is, az örökkévalóságban is.
Jó, hogy ma is tapasztalhatjuk, hogy ugyanígy gyógyít Jézus. Hallanak róla emberek a legkülönbözőbb módon. Sokszor egészen badar információkat is. De hallanak Jézusról, és ha egy kicsit is beengedi a szívébe valaki azt, amit róla hallott, az elkezd dolgozni és hitet hív létre. Elkezd hinni az ismeretlen Jézusban. Bartimeus sohasem találkozott vele, mégis tőle várja a segítséget. Nem furcsa ez? Itt már a hit talajára lépett.
Ma is sokan így várják a számukra még egyelőre ismeretlen Jézustól a segítséget. De egyszer kiáltani kell mindenkinek. Egyszer el kell ezt mondani: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!” Vagy ugyanezt akármilyen megfogalmazásban. A magunk egyszerű, sokszor ügyetlen, hozzá nem értő megfogalmazásában. Olyan üdék azok az első imádságok, amiket ezek a már-már hívő, de még alig hívő emberek mondanak.
Akik már teljes szívükkel az Úr Jézus felé fordultak, noha még nem is nagyon tudják, hogy kicsoda Ő. Sohasem volt a kezükben Biblia talán, de a hitet már munkálja az, amit hallottak. Egyszer azonban a kiáltásnak el kell hangoznia, mert ez a kiáltás az, hogy kinyújtja a kezét az ember, és azt mondja: ide kérem szépen az ajándékot, amit csak te tudsz megadni, amit én most már csak tőled várok, és amit teljes bizalommal elfogadok, akármi lesz is az.
Erre a hitre válaszol a mi Urunk, miközben tudjuk, hogy ezt a hitet is Ő hozza létre a szívünkben.
És mi lesz azzal, aki lát? Meglátja először is Jézust. Meglátja benne az Isten Fiát. Azt, hogy Ő nem csodadoktor, nem szupersztár, nem zseniális tanító volt csupán, és egyáltalán nem volt, hanem él és uralkodik örökkön örökké. Aki öröktől fogva ismer és szeret minket, aki várta ezt a találkozást. Aki mielőtt kiáltottunk, már elkészítette azt, amire szükségünk van, és akire számíthatunk a továbbiakban is. Rajta keresztül ismerjük meg a láthatatlan Isten.
Aztán meglátjuk önmagunkat. Ez elég kiábrándító, de végre legalább a magunk valójában kezdjük látni magunkat. Isten gondoskodik arról, hogy ne egyszerre lássuk meg mindezt a szennyet, ami a szívünkben van, mert nem bírnánk ki. Fokról-fokra nyitogatja a szemünket, tisztítja a gondolatainkat, beszédünket, szándékainkat, szívünket — az egész életünket. Egyszerre meglátjuk a másik embert. Fontos lesz a másik ember.
Egyszerre világos lesz, hogy mit tehetek érte. Mit adhatok tovább neki. Meglátja az ember az Istentől kijelölt feladatát. Elfogadja a helyét, elfogadja azokat, akik közé letette. Valóban eljut egy tágas, szabad, gazdag életre.
Pontosan emlékszem arra, amikor először felpattant a szemem és észre vettem a könyvespolcomon azokat a könyveket, amik csak kölcsön voltak ott, de nem akartam visszaadni. Szépen betettem a táskába másnap és hálás köszönettel, meg bevallva sötét terveimet, visszavittem. Hazafelé menet észrevettem a szomszéd házban azt a nénit, akiről jól tudtam, hogy egyedül neveli a gyerekeit. Fiatalon özvegyen maradt. Láttam, hogyan kínlódik egy nagy fejszével és próbál fát vágni. Attól kezdve én vágtam fel a fájukat, és örömöm volt közben, és jókat beszélgettünk a gyerekekkel. Nem sorolom, hogyan vettem észre a fáradt szüleimet és attól kezdve másként segítettem nekik. Hogyan vettem észre egyszer, amikor aludt az öcsém, én meg tanulgattam, hogy milyen aranyos kisgyerek. És én ezt szoktam gyötörni, meg hatalmaskodom felette? Szeretni és védeni fogom ezt a kis fiút. Attól kezdve lettünk jó barátok.
Előtte mindezt számtalanszor mondta édesanyám, hogy így kellene tenni, de nem volt szemem észrevenni. Nem belülről fakadt, külső parancs volt, de nem belső késztetés. Akit Jézus meggyógyít, az magától veszi észre, amit megmutat. Azt nem parancsra teszi, nem izzadság szagú lesz, nem üzletelni kezd, hogy én ezt a szívességet tettem, te azzal tartozol. Dehogy tartozik... Én tartozom mindenkinek. Hiszen akkora ajándékot kaptam, hogy látom az én Megváltómat, látom a testvéreimet, látom a feladataimat. Látok, és el tudok tájékozódni ebben a bonyolult világban. Ha meg nem, ott van közel hozzám, és nézek a hit elkezdőjére és bevégzőjére: Jézusra (Zsid 12). Jézus pedig eligazít engem, csak Őt kell követni.
Isten ajándékozzon meg minket azzal, hogy ha még nem látunk, akkor meglássuk végre, hogy nem látunk. Ezzel kezdődik, hogy feltűnik: sötétségben vagyok. És ne mondjunk le arról, hogy Ő el tud segíteni minket erre a gazdag, szabad, tágas életre, a vele való életre, és tudjuk Őt követni az úton egész életünkben.
Úrvacsorára készülünk sokan. Az idén konfirmált testvéreink jövő vasárnap fognak először úrvacsorát venni. Fontos, hogy ők is, és mindnyájan túllássunk a láthatókon. Túl lássunk az egyszerű jegyeken: a falat kenyéren, a korty boron, és lássuk azt a Jézus Krisztust, akiről mi is mindnyájan elmondhatjuk Pál apostollal: Szeretett engem, és önmagát adta érettem. Merjük komolyan venni, hogy amilyen valóságosan eggyé válik a testünkkel az a falat kenyér és korty bor, olyan valóságos lelki közösségre juthatunk Jézussal, aki bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban. És akinek a vére megtisztít minket is minden bűntől. Az úrvacsora jegyei pontosan erre emlékeztetnek, ezt a hitünket akarják megerősíteni.
Boldog, aki hisz, aki túllát a láthatókon, és aki engedi, hogy vezesse őt Jézus ezen az úton.

Egyházunk vezetői arra kérték a gyülekezeteket, hogy jövő vasárnap különös felelősséggel és komolysággal imádkozzunk a családokért. Sajnos nagy szükség van erre. Elképesztő állapotban vannak a házasságok és a családok. Ezt le lehet mérni azon, hogy gyermekeink nemcsak a körülöttünk levő pogány világból kapnak nap mint nap olyan hatásokat, amik torzítják a szemléletüket, hanem sokszor otthon látnak leginkább rossz példát, negatív mintát arra, amire azt kell mondani: így ne tedd, így ne élj, így ne gondolkozz, így ne beszélj, ahogy otthon hallod és látod.
Ez a példa sokkal jobban hat rájuk, mint ahogy gondoljuk. Oly nagy dolog az, amikor Isten Szentlelke kinyitja egy szülőnek a szemét és meglátja, hogy miben okozta ő gyermekeinek, a reá bízottaknak a torzulását. Tud bűnbánatot tartani és újat kezdeni.
Nagy szükségünk van erre mindnyájunknak, akár vannak vér szerinti gyermekeink, akár nincsenek, mert a példánk hat. Nagy szükség van arra, hogy lássuk, mit tanít a Szentírás a családról.
A házasságról szóló sorozatban előbb-utóbb úgy is szó lett volna arról, hogy mit tanít a Biblia a családról, ezért a jövő vasárnapi felszólításnak kezdjünk engedelmeskedni már most, és nézzünk bele egy bibliai család életébe.
Múltkor azt mondta egy kisgyerek: olyan „izgis” belelátni mások otthonába. Ez lehet, hogy „izgis”, de nekünk most nem kell leskelődnünk, mert ez a szentírási szakasz kinyitja előttünk egy családi otthon ajtaját. Hallhatjuk a két asszonynak a veszekedését is. Láthatjuk gondjaikat, és láthatjuk azt is, hogy hol, hogyan keresték és találták meg sok nehézségükre a megoldást.
Ennek a bibliai családnak az életébe pillantsunk bele most, és egészen egyszerűen olvassuk le a jelenségekről azt, hogy mi felé irányítja Isten figyelmünket, törekvésünket. Mi lenne az, ami valóban megoldást jelentene sokféle problémánkra?
Mindenekelőtt kiderül ebből a rövid leírásból is, hogy nem érdemes Isten rendjén könnyedén túltenni magunkat. Isten rendje tudniillik az, hogy egy férfinek és egy nőnek a kizárólagos, totális, életre szóló szövetsége a házasság. Ott mindenki más, aki ebbe belekotnyeleskedik, csak zavart és kárt okoz.
Szépen megmagyarázhatjuk, hogy persze, abban a korban úgy volt szokás, és nem kell Elkánát elítélnünk amiatt, hogy két felesége volt, mert ez egyben a rangot is jelentette. Salamon király azért vett több száz asszonyt feleségül meg ágyasul, hogy a külföld előtt is növelje a maga súlyát és tekintélyét. Ez bizonyos korokban így volt, ma meg másként van. Ma nem egyidejűleg élnek poligámiában emberek, hanem egymás után váltogatják a partnerüket. Sokféleképpen el tudjuk torzítani azt, amit Isten megteremtett, de ebből mindig csak baj lesz. Mint ahogy itt is baj volt.
Milyen szép egység és békesség volt Elkána és Anna között, de hogy megzavarta ezt sokszor annak a bizonyos Peninná-nak, a másik feleségnek a jelenléte meg a nagy természete. Jobb, ha ragaszkodunk Isten rendjéhez. Ki-ki mondjon azt, amit vérmérséklete és ideológiája szerint óhajt. Nevezzen konzervatívnak, maradinak, akárminek, — boldogok akkor leszünk, ha az Isten által teremtett rendhez ragaszkodunk mindenféle korban és körülmények között.
A másik, amit mindjárt az elején megfigyelhetünk, hogy egy istenfélő ember csak egy másik istenfélővel tud igazi lelki egységre jutni. Elkána istenfélő ember volt és Peninnával, az egyik feleségével, nem értik egymást. Sehogy sincsenek közös hullámhosszon. Más az értékrendjük, mások a mércéik, a szempontjaik. És milyen tökéletes egységben tud élni Annával, aki szintén istenfélő ember volt. Ez is Istentől adott rend. Egy hívő meg hitetlen is sok mindenben egyetérthetnek, sok mindent megbocsáthatnak, sokáig elmehetnek a közös úton, de az az igazi, teljes egység, amit a Szentírás a házastársak számára kilátásba helyez, ismeretlen marad a számukra.
Az ő nagy nyomorúságuk pedig az volt, hogy nem volt gyermekük. Abban az időben még normálisabban gondolkoztak az emberek a gyermekáldásról, mert azt áldásnak tekintették. Akkor egy asszony nem „terhes” volt, hanem várta az anyaméh gyümölcsét, amiről azt mondja a Biblia: jutalom. Megjutalmazott volt, ha Isten gyermekkel áldotta, ajándékozta meg. Ahol pedig nem volt, ott egy akkori torz gondolkozás alapján arra következtettek, hogy ez valami nagy bűnnek a büntetése. Jézus kiigazítja ezt a téves gondolatot és azt mondja, hogy nem így van. De mindenesetre ezt gondolták, és ezért alázták meg, szégyenítették meg, bántották a gyermektelen asszonyokat és házaspárokat.
Itt is olvastuk, hogy Peninná állandóan Annán köszörülte a nyelvét, és lehetőleg, amikor mások is hallották, a nyilvánosság előtt megalázta, megszégyenítette. Szemére vetette azt, amiről pedig nem tehetett. Anna pedig csendesen tűrte.
Ezek szerint hívő emberek házasságában is lehetnek gondok és nehézségek? A Biblia erről teljes józansággal ír. Hogyne lennének! Ugyanúgy, mint mindenki másnál. Itt is vannak, csak másként hordozzák, és másként keresik a kiutat belőle.
Ők például hogy keresték? Úgy, hogy elkezdtek imádkozni gyermekért. Miért, hát ez olyan vallásos kérdés, hogy valakinek születik gyermeke vagy nem? Az ilyen kérdéseket nem értik Elkánáék meg Annáék. Mi az, hogy vallásos kérdés? Az egész életük az Istennel való közösségbe van beágyazva. Ha valami hiányzik, akkor nem az a legtermészetesebb, hogy mennek mennyei Atyjukhoz és elmondják, akiről biztosan tudják, hogy jól tudja, mire van szükségünk, és amire valóban szükségünk van, azt meg fogja adni? Amit pedig Ő nem ad meg, azt elfogadjuk tőle hiányként. Ez nem változtat azon, hogy továbbra is Őt imádjuk, mint Istent, mert az, hogy Ő van, Ő jó, Ő szeret, nem attól függ, hogy mely kéréseinket teljesíti és melyeket nem! Az Istent igazán ismerő ember számára ez magától értetődik.
Sajnos sokan vannak, akik mintegy ettől teszik függővé, hogy Isten Isten-e, meg Ő megérdemli-e, hogy tiszteljük, hogy teljesíti-e a kívánságainkat. Aki Őt igazán ismeri, mélyen, a valóságnak megfelelően, az úgy viselkedik, mint ahogy Jób tette azt. Aki ki tudta mondani: az Úr adta, most pedig az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Mégpedig nem akármit vett el, hanem mind a tíz gyermekét. Meghaltak a gyerekei. Azután elveszítette a vagyonát, az egészségét — és nem ezért áldotta Istent, hanem azt mondta, hogy ennek ellenére, ettől teljesen függetlenül Ő az Isten és egyedül neki jár az imádat. Minden körülmények között Őt imádom, és imádom Őt. Ha áld, ha sújt karod — ahogy az egyik szép énekünk mondja.
Ezt azért volt fontos tudniuk Elkánáéknak, mert ők már hosszú ideje imádkoztak gyermekért, és nem született gyermekük. Nem ettől függött az, hogy a továbbiakban is dicsőítik-e Istent és bíznak benne, hanem attól függött, hogy Istent megismerték, és tudták, hogy egyedül Ő Isten, és egyedül Őt illeti meg minden dicséret, és a bizalmukat továbbra is nyugodtan belé vethetik.
Hol keresték tehát a nyomorúságukra a megoldást? Istennél. Egészen természetes módon. Nem hitbeli kérdéssel fordultak hozzá, hanem gyermekáldásért könyörögtek. Nemcsak otthon kettesben, hanem a gyülekezet közösségében is. Kiderül a leírásból, hogy ők minden áldozatot megadtak azért, hogy részt vegyenek a gyülekezeti alkalmakon, amikor sokakkal együtt is dicsőíthetik Istent, és megvallhatják, kinek hiszik Őt.
Abban az időben napokig kellett gyalogolniuk az embereknek, hogy egy közös istentiszteleten részt vegyenek. Sokkal ritkábban volt erre lehetőség. Ez volt az esztendőnek a nagy eseménye, amikor az akkori silói kicsi templomba, mint hívő izraeliták, egy évben egyszer elzarándokoltak és ott áldozatot mutattak be, mert azt csak ott lehetett. Imádkozni otthon is lehetett, de más az, több száz, több ezer emberrel együtt, egy szájjal, egy szívvel dicsőíteni Istent és ott megvallani és elmondani neki a személyes problémákat is, mint otthon kettesben.
Olyan szépen kirajzolódik ez is Annáék életében, hogy van olyan, hogy egyedül imádkozik sírdogálva. Van olyan, hogy ketten egy akarattal az Isten-félő férjével. S van olyan, hogy a nagy gyülekezet közösségében, mint az Isten népe, együtt magasztalják Őt.
Gyakoroljuk-e ezt mindegyiket? Magányosan, csendesen is. Néha talán sírdogálva, tudva azt, hogy Isten — így mondja a zsoltáros — tömlőjébe szedi könnyeinket, számon tartja, hogy mi fáj nekünk. Keresünk-e valakit, akivel meg tudjuk osztani dolgainkat és egy szívvel, egy hittel tudunk egy akaraton is imádkozni, ha az nem is a házastársunk, de valaki az Isten gyermeke, és van-e rangja számunkra a gyülekezeti istentiszteletnek? Nem tudom, ki szokott készülni egy-egy vasárnapi alkalomra? Ki öltözteti ünneplőbe a szívét — ahogy ezt a szállóigévé vált mondatot néha idézzük. Ki készül az Isten színe elé, amikor ide jön, úgy, hogy elhallgattatja a hangforrásokat és szeretné befogadni mindazt, vételre állítani a szívét, amit Isten mond?
Elkánáék így jártak templomba. Ők sajnos egy évben csak egyszer mehettek el, de hónapokig készültek rá, és hónapokig éltek abból, amit ott, az Istennel való közösségben, a gyülekezetben kaptak. Így volt ez ez alkalommal is, amiről itt olvastunk, és ezeket az istentiszteleteket az öröm hatotta át. Örültek az istentisztelet részének, de örültek egymásnak is. Barátok, egymástól távol lakó rokonok ilyenkor találkoztak, és beszámolhattak egymásnak. Amikor kijöttek a templomból, még órákig ott voltak és beszélgettek. Sőt napokat töltöttek a városban, és sok más egyebet is elintéztek.
Ebből az általános örömből egész furcsa képként jön elénk Annának a szomorúsága. Ő ott is szomorú, sír és semmit nem eszik. Miért? Mert Peninná ott is akcióban van és ott is megalázza őt mások előtt: Mert az Isten nem adott neked gyereket, mert biztos valami nagy bűnt követtél el.
Akkor Anna nem bírja tovább. Felugrik, elkezd futni, vissza az üres templomba, ahol az ajtófélfánál már csak az öreg Éli főpap ült a karosszékében. Egyedül akar lenni Istennel. Bemegy a templomba, ott valamit csinál. Éli figyeli. A következőkben le van írva, hogy még arra is gondol, hogy talán nem egészen józan, mert az ajka mozog, de hang nem jön ki a száján. Mi baja van ennek az asszonynak? Most mentek ki a templomból. Nem tudta akkor elmondani, amit Istennek akart, vagy mindig imádkozni akar? Nem lehetne kint is elmondani ezt az imádságot?
Aki nem ismeri a dolgokat, akár még aggódhat is Anna elmebeli állapota miatt. De ne bántsuk őt, mert ez teljesen normális viselkedése egy istenfélő embernek. Hiszen, aki valóban rábízta Istenre az életét, az mindent vele akar megbeszélni. Aki Őt teljes szívéből szereti, annak mindig rövid az az idő, amit vele tölthetett. Aki komolyan meg akar kapni tőle valamilyen ajándékot, az állhatatosan szokott ezért könyörögni. Ez egészen normális dolog, amit itt Anna tesz.
Elmondott egy különös imádságot. „Seregek Ura! Ha megtekinted a te szolgálóleányod nyomorúságát, és nem feledkezel el szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, én őt egész életére az Úrnak szentelem!”
Milyen különös imádság! Már maga a megszólítás is: Seregek Ura! Többször emlí-tettem már, hogy ez egy zsidó hitvallás volt, ami azt jelentette, hogy az illető hiszi, hogy Isten mind a mennyei seregeknek, az angyaloknak, mind a földi seregeknek, a hadseregeknek, mind a Sátán démoni seregeinek teljhatalmú, szuverén parancsnoka, és ezek azt teszik, amit Isten tétetni akar velük. Vagyis, aki azt mondta, hogy a Seregeknek Ura az én Istenem, az komolyan vette, hogy Istennek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Nem dogmatikai tétel volt, hogy Ő mindenható, hanem ezt komolyan vette, ebből indult ki. Ezt Isten tudja magáról, nem neki van szüksége az ilyen megszólításra, hanem az imádkozónak van szüksége arra, hogy tudatosítsa magában, kivel beszél. Nekem kell újra és újra meggyőznöm magamat, kishitűt, hogy a Seregek Urához imádkozom most.
A másik, amit megfigyelhetünk Anna imájában, hogy milyen mély alázattal áll meg Isten előtt. Aki előtt felragyog Isten nagysága, az világosan látja a maga kicsinységét. Egy mondaton belül háromszor így nevezi meg magát: a te szolgálóleányod. Ebben benne van az, hogy nekem tőled nem jár semmi. Én nem úgy állok ide, mint akinek követelnivalója van. Én semmit sem érdemlek tőled, de te a Seregek Ura vagy, azon kívül az én szerető mennyei Atyám egy személyben. És ha akarsz, bármit megadhatsz. Benne van ebben az alázatos hangban az is, hogy rászorulok a te segítségedre.
Ugyanakkor benne van harmadszor az a bizalom is, hogy egyedül Istentől vár mindent. Nem kapkod fűhöz-fához. Ő vagy megadja, vagy nem lesz gyermeke. Ez a teljes bizalom is megszólal itt, különösen ebben: ha. Ez nem a hitnek a bizonytalansága, hanem az Isten szuverenitásának az elismerése. Ha megtekinted a te szolgálólányod nyomorúságát... Ha adsz nekem gyermeket... Mert ezt te döntöd el, sőt már eldöntötted. Én most csak tartom a kezemet. Ha érdemeim nélkül mégis csak akarsz nekem adni ajándékot, itt vagyok, és csodálkozó hálával elfogadom. Ez az igazi imádkozó alaplelkület.
És mindezt betetézi azzal, hogy azt mondja: ha adsz nekem gyermeket, én őt egész életére neked szentelem. Nem magamnak akarok játékszert. Nem én akarom élvezni csupán ajándékodat, azt is, természetesen, de tudom, hogy amit tőled kapok, az a tied, és én ezt komolyan akarom venni. Örülni akarok neki. Látni szeretném a te szeretetedet ilyen formában is, meg elegem van már a sok bántásból, de nem akarom kisajátítani, amit nekem adsz. Én ezt már most visszaadom neked. Kölcsön kérem a gyermekemet.
Nagynak látta Istent, kicsinek magát, és ezért alázatos, de bízott Istenben, és amit kért, azt mindjárt felajánlotta Istennek.
És itt most be is lehetne fejezni a történetet. Milyen szép: valaki imádkozik, bízik Istenben, Isten majd eldönti, hogy meghallgatja vagy nem, és az illető hazamegy békességgel. Mert úgy ment haza. Ha tovább olvastam volna az első fejezetet, ott van egy gyönyörű mondat: Amikor Anna kijött a templomból, arca nem volt többé szomorú. Ez azt jelenti, hogy addig az volt. Oda bement egy szomorú arcú, keserű szívű, szorongásokkal teli asszony, és kijön egy boldog ember. Ez így van megírva a Bibliában, hogy vessed az Úrra a te terhedet, és bízzál benne, majd Ő gondot visel rólad. Csak ezt komolyan kellene venni. Az Újszövetségben meg úgy olvassuk: „Minden gondotokat Őreá (Istenre) vessétek, mert neki gondja van reátok.” (1Pét 5,7)
Figyeljük meg, hogy legtöbbször nem a munka fáraszt ki bennünket igazán, és nem a feladatok terhelnek meg, hanem a gondok. Mert még ha imádságban elmondtuk is Istennek, mintegy Őreá vetettük, azután visszavesszük, és tovább is nyomaszt az, amit pedig elmondtam neki. Nos, Anna otthagyta a templomban Isten előtt a gondját, a terhét, és arca nem volt többé szomorú.
Helyes megoldás volt-e ez, érdemes-e imádkozni? Annyira érdemes volt, hogy a következő évben már nem tudott felmenni az ünnepre Silóba, mert otthon kellett maradnia szoptatni egy kisfiút. El is nevezték ezt a kisfiút Sámuelnek, Sömu-Él azt jelenti: Isten meghallgatott. Hogy akárhányszor kimondja a kicsinek a nevét, mindig a nagy Isten jusson eszébe: érdemes volt imádkozni, benne lehet bízni, Ő válaszolt, Ő meghallgatott.
Addig is bízott Istenben, amíg nem hallgatta meg éveken keresztül, mert nem ettől függ — mint ahogy láttuk. De amikor meghallgatta, akkor viszont zendüljön fel a hála és a dicséret, és akkor vallja meg mindenki előtt, hogy ez a kisgyerek: meghallgatott imádság. Ez a gyerek az Isten válasza a hívő könyörgésére. Ez a gyermek az Istené. Ezért folytatódott a történet azzal, hogy amikor a kis Sámuel három éves körül volt, akkor valóban elvitte őt a szó szoros értelmében a silói templomba. Egy ideig ott maradt vele, és amikor már megszokott ott a kisfiú, akkor otthagyta, és attól kezdve egész életén át valóban Istennek szolgált. Mert Anna tudta, hogy ennek a gyereknek csak akkor van bebiztosítva a jövője, ha megismeri a Seregek Urát, az élő Istent, rábízza magát ugyanúgy, mint a szülei és neki fog szolgálni.
Valóban nemcsak ő akarta élvezni az Istentől kapott ajándékot, hanem azt mindenestől Istennek szentelte. Egész életére — ezt mondja.
Ilyen furcsák az istenfélő szülők, és egyáltalán az istenfélő emberek. Elfogadják Istentől a hiányaikat is. Nem menekülnek ki a nehéz helyzetből. Csendesen hordozzák a terheiket, de imádságban Istentől kérnek megoldást. Imádkoznak akkor is, ha hosszú ideje nem érkezett válasz az imádságukra. Minden áldozatot meghoznak azért, hogy a gyülekezet közösségében is imádják az Urat. És ahogy azt a hozzá nem értők mondani szokták: túlzásba viszik a vallásosságot. Mert akkor is imádkoznak, amikor már úgy tűnik, nincs értelme. Meg akkor is imádkoznak például a gyermekükért, amikor még meg sem született. Amikor meg végre megkapták, visszaadják Istennek. Ki érti ezt? Csak az, aki tudja, hogy Isten a seregek Ura, és aki így rábízta magát, a gyermekeit és egész életét.
Érdekes, hogy Anna nem kérdezte a három éves Sámuelt, hogy akar-e hinni Istenben, mint ahogy nemigen szoktuk a három éves gyerekünket kérdezni, hogy óhajt-e téli kabátot felvenni mínusz tíz fokban. Tudjuk, hogy arra van szüksége, és ráadjuk. Tudjuk, hogy neki is Istenre van szüksége, és mihelyt a pici értelme nyiladozik már, lehet neki beszélni az élő Istenről. Mihelyt nyiladozik, ő már észreveszi, hogy valóban tisztelik-e a szülei meg az otthon levők azt az Istent, aki felé mutatják neki az utat.
Mert Anna nem azt mondta: majd, ha felnő, ő eldönti. Mit dönt el, ha nem is ismeri Istent? Hogy dönthetne Isten mellett? Pici korától meg kell vele ismertetni. Minden szülőnek Istentől kapott felelőssége, hogy bemutatja-e az élő Istent gyermekeinek úgy, hogy mire azok döntőképesek lesznek, ismerhetik azt, hogy kit utasítanak el, vagy kit választanak életük urául.
Anna nem azt mondta a kis Sámuelnek, hogy arra van Siló, menjél oda, mert jó templomba járni és a gyülekezettel együtt énekelni, hanem azt olvassuk: az egész család együtt ment az istentiszteletekre. Nem azt mondta, hogy apádnak meg nekem annyi dolgunk van, hogy nem érünk rá istentiszteletre menni, mert érted dolgozunk, fiam, hanem azt mondta: akkor tudunk érted dolgozni, meg mindent megtenni, ha együtt hallgatjuk Isten igéjét, és együtt imádjuk Őt.
Annának nem volt probléma az sem, hogy mikor kezdje el a gyermeke hitben való nevelését. Egyáltalán a hívő emberek nem értik az ilyen probléma felvetését. Hogyhogy mikor? Aki istenfélő ember, az hitben él. Az nem is tudja másként nevelni a gyermekét, csak hitben. Mert hittel vette tudomásul a gyermek hiányát, hittel imádkozott érte, hittel hordozta a szíve alatt kilenc hónapig, hittel vette a karjára először, most meg hittel viszi vissza Istennek. Mindent ez határoz meg, hogy ő az élő Istennel közösségben él, és minden, amit gondol, mond és tesz, ennek a jegyében zajlik. A hívő élet nem valahogy külön történik, vagy évente egyszer Silóban, a nagy ünnepen, a szürke hétköznapokat meg éljük Isten nélkül. Ez nem így van.
A szürke hétköznapok is Isten színe előtt zajlanak, a munka is istentiszteletté válik. Az istenfélő ember mindig az Urat kérdezi, hogy mit akarsz, hogy cselekedjem. S ha már van gyereke, akkor, mint Sámson édesapja, hozzáteszi: és mit cselekedjék a gyermekünk, mert mi nem tudjuk. Nem arra akarjuk kényszeríteni, hogy azt pótolja be, ami nekünk nem sikerült, hanem azt szeretnénk, hogy az valósuljon meg az életében, amit te terveztél, mert te tervezted a gyermekünket is. És csak akkor lesz boldog, csak akkor lesz a helyén, ha azt teszi, amivel te bíztad meg. De én a szülő honnan tudjam, hogy te mivel bíztad meg Istenem? Kérdezlek hát téged.
Ez így működik az igazán istenfélő családokban. Mert vagy az egész az Isten szentségének a légkörében történik, és akkor, ha vannak is gondok, nehézségek, ha kizökken is néha az idő, mindig visszazökkenti ez a közösség, és Isten rendbe hozza, amit elrontunk, és áldást ad. A gyerekeink pedig áldást örökölnek — csodálatos kifejezés ez a Bibliában. Vagy pedig, ha kimarad Isten, akkor csak magunkra számíthatunk, és azután magunkra vessünk.
Éppen ez a nagy ígéret a Tízparancsolatban, amikor Isten azt mondja: irgalmasságot cselekszem ezer nemzedéken keresztül azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsaimat megtartják. Ezer nemzedéken keresztül — ami azt jelenti, hogy megszakítás nélkül, amíg Őt szeretik és az Ő parancsolatait megtartják.
Adjunk hálát ma azért, ha istenfélő családban nőhettünk fel. Ha talán a születésünk előtt már hangzott értünk imádság. Ha pici korunkban már hallhattunk Istenről. Nagy ajándék ez. De senki ne keseredjék el, ha nem ilyen családból indulhatott el, mert egyáltalán nem ez volt jellemző otthon. Akkor most ugyanez elkezdődhet vele. Ő lesz az első láncszem, innen számítják az ezer nemzedéket, és jön az Isten áldása mindazokra, akik Őt szeretik és az Ő parancsolatait megtartják. Aki pedig Őt gyűlöli, az maga ellen hívja ki az ítéletet.
Ha már korábban elkezdődött, meg ne szakadjon nálunk, legyen folytonos az áldás. Vegyük és adjuk tovább. Ha meg nem kezdődött el, legyünk mi a elsők, akik elkezdjük ezt a komoly istenfélelmet, ezt az őszinte imaéletet. Így bízzuk rá magunkat és szeretteinket a Seregek Urára, akinek ma is minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen, és akkor tudunk áldást továbbadni.
Gondolkozzunk még délután is ezen az igén. Olvassuk el az egész fejezetet: Olyan szép az is, ahol röviden utal arra, hogy egyszer csak jelentkezik a kis Sámuel, Anna első gyermeke, hogy most már várhatják őt — és engedjük, hogy Isten alkalmazza ezeket a dolgokat reánk, hogy ami nem Isten szerint való, az megváltozzék, ami szerinte történik az életünkben, abban meg megerősödjünk.

Pál apostol néha a szívébe enged látni, és leveleiben ír olyan kifejezéseket, utalásokat, olykor rövid beszámolókat is, amik közelről engedik látnunk, hogy milyen lelki, hitbeli harcai voltak. Mi a vé-leménye magáról, hogy viszonyult Jézushoz, hogy viszonyult munkatársaihoz, hogy viszonyult az ellenségeihez.
Ez a részlet is egy ilyen szakasz. Ebből egy gondolatot szeretnék most kiemelni. Azt, amit itt ezekről a bizonyos sáfárokról mond. Sokszor nem is értjük már az ilyen régies kifejezéseket, pedig rendkívül fontos az, amit a Biblia erről tanít. Ezt az egy mondatot hadd emeljem most ki: „...a sáfárokban az kívántatik meg, hogy mindegyik hűnek találtassék.”
Van tehát szó a hűségről, a sáfárról, de ennek egyiknek sincs értelme anélkül, hogy beszéljünk a gazdáról. Majd mindjárt kiderül, kik voltak a sáfárok. Legyen szó tehát mindenekelőtt Jézusról, aki az Úr, a Gazda, akinek az alkalmazottai ezek a bizonyos sáfárok, aztán a sáfárokról, és harmadszor: ezeknek a legfontosabb tulajdonsága kell hogy legyen a hűség. Mint jelent az, mi a hűség?
1) Jézus a Gazda
Ebben a szakaszban is, mint a legtöbb vallomásában Pál úgy beszél Jézusról, mint aki Úr. Ő ezt nem valamiféle udvariaskodó formulának tekinti. Ez az ő nyelvén azt jelenti, hogy Jézus olyan isteni személy, akinek a benne hívők naponta engedelmeskednek. Jézus szavaival szólva: Őt követik. Az, hogy követik, azt jelenti: feltétel nélkül bíznak benne. Reá bízták magukat. Ő mutatja az irányt. Ő maga az út, és mindenféle faggatózás, aggályoskodás, ellenkezés nélkül a benne hívők mennek arra, amerre Jézus megy. Azzal a szent meggyőződéssel, hogy nekik ott van a legjobb helyük és az a legbiztonságosabb út. Annak az útnak a végén van az a cél, ahova ha megérkeznek, akkor teljesedik ki igazán az életük.
Ez a Jézus-ismeret segíti az embert arra, hogy feltétel nélkül reá bízza magát. Nem akarok most ennél időzni, majd a hűségnél időzzünk inkább. Szeretném javasolni, hogy vizsgáljuk meg ma este otthon a csendünkben, hogy reá bíztuk-e ilyen feltétel nélkül magunkat, meg a szeretteinket közelben és távolban az Úr Jé-zusra? Akikért olykor imádkozunk és közben a szívünk szorul össze, hogy jaj, mi lesz velük. Hát nem az lesz, amit az, akit őket a legjobban szereti, elkészít, vagy amit most hittel kértünk az imádságban?
Ott rág a Jézusba vetett bizalmunk gyökerén mindig a bizalmatlanságnak a férge, és igyekszik az ördög valami kételkedést, bizonytalanságot elültetni a szí-vünkbe, hogy ne legyen békességünk. Jó, jó, az Úr Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, de azért... Mit de azért? De azért most nem fogja tudni, hogy mit tegyen? Vagy ennek a problémának a megoldásához kevés az Ő ereje? Vagy észre sem veszi, hogy az övéi milyen nyomorúságba kerültek, vagy kö-zömbös lett? Ő, akiről azt mondja az Írás, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért? Ez is kevés volt? Ezzel sem nyerte meg a bizalmunkat?
Mindannyiunknak harcolnunk kell ezzel az ősbizalmatlansággal, ami a szívünk mélyén megbújik. De harcolnunk kell, tekintsük ezt ellenségnek. Ez a békességünknek, a nyugodt, reménykedő imádságoknak, a Jézusba vetett bizalmunknak az egyik fő ellensége.
Pál tehát itt azt mondja: Ő az Úr, és számomra az Ő szava parancs. Nem azért, mert erre kényszerít, én önként döntöttem így. Mert meggyőzött arról, hogy Ő mindig igazat mond, mindig a javamat akarja. Bolond lennék, ha nem reá hallgatnék. Eddig még mindig az volt jó, amit Ő mondott, akkor ezentúl még kérdezem is. Csak szóljon bele az életembe! Csak mondja meg, hol lesz a helyem, és hogy mi a legjobb nekem.
Micsoda kiváltság, hogy ilyen tanácsadónk lehet. Ráadásul Ő az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. A keresztség szereztetési igéjében is. Így mutatkozik be Jézus. Az Övé minden hatalom, és nincs senkiben nagyobb szeretet irántunk, mint Őbenne. Méltán és nyugodtan reá bízhatjuk magunkat. Ez a reá bízás a neki való engedelmeskedést is jelenti.
2) Ki az a sáfár?
Jézus idejében egy olyan vagyonkezelő volt, akire a gazda sokszor egészen nagy értékeket is reá bízott pontos utasításokkal, és neki azokkal az értékekkel, azok szerint az utasítások szerint kellett gazdálkodnia. Lehet, hogy neki semmije sem volt. Sokszor egy-egy életre való, megbízható rabszolga lett sáfárrá. Tehát még ő maga sem volt a magáé. A rabszolga a gazdájának a tulajdona volt. Egy nincstelen senki volt, de a gazda azt mondta: megbízom benned. Elmegyek egy időre, itt vannak a kulcsok, tudod, mit kell csinálni, és neki a parancsok szerint kellett cselekednie.
Azt mondja a Biblia, hogy az Úr Jézus a benne hívőket sáfárokká teszi. Mindnyájunkra rábíz bizonyos értékeket, és felelősek vagyunk, hogy mit teszünk azzal. Egyszer majd el kell számolnunk. A hívő ember ebben a gazdagságban él, hogy nekem szinte semmim nincs, de adott nekem sok értéket az én Uram, hogy azokkal mások javára szolgáljak. Miközben ezt végzem, aközben bontakozom ki én is igazán. Nem magamat valósítom meg, hanem a szolgálat közben Ő kibontakoztat engem, és egyre jobban olyanná válok, amilyennek Ő elgondolt.
Ebben az is benne van, hogy a hívőket az Úr Jézus a másoknak való szolgálatra hívta el. Valami módon mások javára kell kamatoztatnunk azokat az értékeket, amiket kaptunk. A hívő ember alapállása, attitűdje az: én vagyok másokért, és nem mások énértem. A magaméból vajmi keveset tudok adni, de én a leggazdagabb Atyának a gyermeke lettem, és Ő reám bízott sok mindent, akkor erre rendezkedem be, hogyan gazdagíthatom ezzel mások életét. Ha sikerült gazdagítani, akkor ne legyek beképzelt és semmi dicsőséget ne tulajdonítsak magamnak, mert nem a magamét adtam oda valakinek, hanem, amit reám bíztak, azt adtam tovább annak, akinek címezte az én Atyám. Ez az én nagy örömöm, hogy eltalálom a címzettet.
Aki végez ilyen szolgálatokat, tudja, hogy milyen öröm az, és ha sokszor ez áldozattal jár együtt, az áldozat szinte még felfokozza ezt az örömet és békességet az ember szívében, hogy használ engem a világmindenség Ura, az én szerető Istenem.
3) Itt érkezünk meg a hűséghez. Miért mondja itt az ige, hogy a sáfárokban egy az, ami feltétlenül megkívántatik: mindegyik hűséges legyen. Mi a hűség?
Legjobb, ha ezt az Úr Jézus fogalmazza meg nekünk, aki éppen a sáfárokról szóló egyik példázatában ezt mondta: „Kicsoda hát a hű és bölcs sáfár, akit az Úr gondviselővé tett az Ő háza népén, hogy adja ki nekik élelmüket a maga idejében?” (Lk 12,42)
Kérdésben a felelet. Az tehát a hű sáfár, aki kiadja a Gazda háza népének a Gazdától kapott eledelt a Gazda utasításai szerint meghatározott időben. Minden a Gazdáé. A Gazdáé a háznép, az eledel, a sáfár, az uralom. A sáfár bizalommal néz a Gazdára, és ami feladatot tőle kap, azt elvégzi, és eközben lesz ő is egyre gazdagabb lelkiekben, szellemiekben, és eközben lesz a helyén és tölt hasznos életet.
A hűség tehát azt jelenti, hogy az Istentől kapott értékeket arra használjuk, amire Ő adta.
(Van a hűségnek a Bibliában egy olyan értelme is, hogy ragaszkodni valakihez vagy valamihez, amit már igaznak ismertünk fel. Ma nem erről szeretnék beszélni. Ez is nagyon fontos. A hívő ember ragaszkodik Istenhez, a házastársak ragaszkodnak egymáshoz sokféle kísértés között. Hűség az imádságban azt jelenti, hogy állhatatos maradok és tovább is mondom, de ez más vonatkozása a hű-ségnek.)
Itt most ezt hozza elénk Isten, hogy akkor leszünk hű sáfárai a mi szerető Gazdánknak, Jézusnak, hogy ha mindazt, amit tőle kaptunk, arra használjuk, amire adta. Ez mit jelent? Csak néhány példát hadd említsek, aztán ki-ki folytathatja magában otthon.
Minden nap kapunk huszonnégy teljes órát Istenünktől. Ezt az időt nem mi biztosítjuk magunknak. Ő az idő Ura, és majd Ő szab véget is a mi földi életünk idejének. Minden nap huszonnégy teljes órát ad tehát valamilyen célra. Arra használjuk-e? Olyan könnyű időt eltékozolni, időt üresen hagyni, üresjáratban elfecsérelni, s közben mulasztásaink halmozódnak, amire azt az időt kaptuk.
Aztán próbáljuk a kutyaharapást kutyaszőrrel gyógyítani, és kapkodás, ebből fakadóan pedig felszínesség, sekélyesség lesz az életünkben. Akiben ez tudatos, hogy az idő ajándék, nagyon nagy dolog. És megkérdezi: Uram, mire adtad ezt a mai napot? Ez például jellemző lesz, hogy a mostani három napot ki, mivel tölti. Kinek jut eszébe (még a hívőknek is), hogy Uram, ez minek az ideje? Mi az, amit most kell elvégezni? Nem lehet mindent most elvégezni, amit szeretnénk. Aztán megint nem jut egymásra meg Istenre egy perc sem.
Minek az ideje van most? Mindennek rendelt ideje van — ezt olvassuk a Bibliában. Isten azt akarja, hogy rend legyen az életünkben. Ne kapkodás. Félig mindig a következő feladatomnál vagyok, és nem figyelek igazán oda, amit most csinálok, mert már az izgat: odaérek-e, meg ott mit is mondjak, meg mit mondanak nekem, de ott sem vagyok egészen, mert már a következőnél vagyok.
A múltkor tragikusan szemléletesen mondta el ezt valaki, hogy ő soha sincs ott igazán, ahol van, mert félig mindig a következő helyen van. Érdemes így élni? Ehhez hozzászokunk, és amikor a hozzánk legközelebb állóval beszélgethetnénk, akkor sem vagyok ott, csak félig. Vajon az melyik felem? Csak a zakóm meg a nadrág? A szívem meg az eszem hol van? Akkor kire számíthat ő?
Isten szeret minket annyira, hogy leleplezi az összevisszaságainkat. Tudatosítsuk magunkban, hogy az idő az Ő ajándéka. Tetszik, nem tetszik. Tessék meghosszabbítani, vegyen valaki pénzért még időt. Nem lehet. Ez az Ő ajándéka, azt pedig bizonyos célra adja. Hű sáfár akkor vagyok, ha egyáltalán eszembe jut, hogy Uram, melyik idő mire való, és kész vagyok arra használni. És Ő majd segít az embernek ebben. Fontos tehát, hogy az Ő ajándékaira hogyan tekintünk.
Olyan kedves az a kis gyermek-ének, amelyik így kezdődik: „Nem az enyém a napom, ajándékba kapom.” Tudatos-e ez bennünk?
Vagy: Ott van a testünk. Nem mi faragtuk magunkat ilyenre. Ezt kaptuk készen, mégpedig a legtöbben egészséges testet kaptunk az indulásnál. És mit csinálunk vele? Módszeresen tesszük tönkre. Tömjük mérgekkel. Pedig ez Isten kezében eszköz, és nincs jogom tönkretenni azt az eszközt, amit Ő alkotott magának, hogy az általa fontos célokat vele elérje. A legtöbb ember saját tulajdonaként kezeli a testét, semmi köze hozzá senkinek, Istennek legkevésbé. Megnézhetjük, hogy mit csinálunk magunkból.
Ott van az a sok lehetőség, amit Isten elkészít napról-napra, újra és újra. Egyáltalán észrevesszük-e a lehetőségeket, amikor véletlenül találkozunk valakivel? Átfut ez rajtunk: Uram, ez nem véletlen? Most mire akarsz használni? Nekem sietős dolgom lenne, de ő a második mondatnál már sír. Kinek fogja kisírni magát? Nem azért küldtél engem most ide? S akkor felfedezhetünk egy elkészített alkalmat. Enélkül, ha akárhogy kerestük volna és akartunk volna beszélni vele, nem jött volna létre olyan beszélgetés, mint ami ott elhangozhat. Lehet, hogy őt is sikerült megvigasztalni, de mi leszünk a legboldogabbak, hogy Isten újra használt.
Ott vannak a szeretteink. Persze hogy hozzátesszük a birtokos személyragot: férjem, feleségem, gyerekeim. Azt azonban tudnunk kell, hogy nem az én tulajdonom. Isten tulajdona minden ember. A gyerekeinket például reánk bízza egy idő-re, hogy amit nekünk kell elvégeznünk az életükben, azt elvégezzük. Aközben mi is kapunk jutalmul sok örömet, hálát, boldogságot. Jár vele sok gond, áldozat, éjszakai felkelés... de eközben bontakoztat ki minket is. Odavissza neveljük egymást (majd látni fogjátok ti is, hogy nevelnek ők titeket). Ez így van rendjén. De nem akarjuk-e kisajátítani sokszor? Ennek a gyereknek az életében meg kell valósulnia annak, ami az én életemben nem valósulhatott meg. — Milyen buta beszéd ez? Annak a gyereknek az életében annak kell megvalósulnia, amit Isten meg akar valósítani, mert akkor lesz boldog, meg én mint szülő is akkor leszek boldog.
Ha valóban családiasan vagyunk együtt, akkor hadd tegyek olyat, amit nem szoktam, hogy személyeskedem, de mivel Marci és Lilla hosszú útra és hosszú időre indul ezekkel az apróságokkal, nekik most különösen is örömhír lehet ez, hogy nemcsak ti vagytok felelősek ezért a négy gyermekért. Jézus azt ígéri: osztozik a felelősségben. Ezért nagy dolog, hogy az Ő szövetségébe hozzátok most a gyerekeket, aztán majd később, reméljük ők is megértik, mi történik itt ma velük, vagy mi kezdődhet el. Nem nektek kell csupán a miatt aggódni, hogy megadtok-e mindent, amire szükségük van. Biztos, hogy nem tudtok megadni mindent, amire szükségük van. Biztos, hogy mindent csak a mindeneknek tulajdonosa tud megadni. Viszont micsoda kiváltság, hogy hittel mehettek oda, hogy mennyei Atyánk: erre, meg erre lenne szükségük, egyelőre nekünk kell sáfárkodnunk, mert ők még közvetlenül nem mehetnek hozzád, kérjük szépen, adjál nekünk, hogy adhassuk nekik.
Én közelről látom, hogyan működik ez hívő családokban. Micsoda kiváltság ez! Egy kincseskamra közelébe jut az ilyen ember, és közvetít az élő Isten és gyermeke között. És gazdagodnak a gyerekek, nem azért, mert olyan kivételesen értékes szüleik vannak, hanem mert kapcsolatuk van a mindenek Urával.
Az énekkarral is szeretnék személyeskedni. Ma egy csendesnapon voltam. A Nagyvárad téren volt egésznapos csendes-napja a Biblia Szövetségnek, és tanultunk egy éneket. A 83. Halleluját, aminek van egy ilyen verse, és rátok gondoltam, amikor ott ezt énekeltük:

Itt a hangom, csak neked
S rólad zengjen éneket;
Ó fogadd el ajkamat,
S rája szent igédet add.

Aztán sorolja még tovább a testrészeit. Minden porcikáját felajánlja mint sáfár, az Úr Jézusnak.
De ennek is tudatosnak kell lennie. Nincs mindnyájunknak szép hangunk és jó hallásunk. Van más. Mindnyájunknak adott valamit Isten. Akinek hangot adott, annak az ajkán ez egészen természetes imádság, hogy itt a hangom is, Uram. Tőled kaptam. Mire kaptam? Csak neked és rólad hadd zengjen éneket. Egészen más így énekelni, sáfárként, megbízatásból, mások javára, Isten dicsőségére.
Lehetne még sorolni, hogy mennyire igaz az, hogy mindenünk Istené. Ha ez tudatos, az az embernek nagy felszabadultságot ad. Soha ki nem fogy a hálából. Csodálja a gazdag Istent, aki még nekem is adott ezt, azt... Nem azt soroljuk, amink nincs, hanem hálásan tudatosítottuk, amink van, amit kaptunk. S ha tényleg használjuk mások javára, ez a hála állandósul.
Fontos a sáfárról szóló bibliai kijelentésben az is, hogy adja ki a reá bízottaknak mindig azt, amire szükségük van. Itt megint szeretném kérni, hogy tartsunk ma este önvizsgálatot. Megkapják a körülöttünk élők azt, amire szükségük van? Tényleg ilyen az alap beállítottságunk, hogy én vagyok másokért, és nem mások énértem?
Sok mindent kaptam Istentől, nézzük, melyikre kinek van szüksége. Itt egy kis türelemre van szükség, nem kell mindent szóvá tenni. Ott viszont ezt most meg kell mondani neki a saját érdekében. Nem azért, mert dühös vagyok, hanem mert neki van szüksége arra. Egyáltalán ez természetes-e, hogy adni, adni, adni? Mint ahogy Jézusnak az egész földi élete ebből állt. Mindenkinek azt, amire neki szüksége van. Még négyüknek sem ugyanarra van szükségük, mert hol erre, hol arra. A kisebbnek inkább ez, a nagyobbnak inkább az.
Ez nem könnyű feladat. De itt lesz megint nagy örömhír, hogy a gazdag Isten ide adta nekünk a kulcscsomót. Soksok értéket máris adott, sokat még ezután kérhetünk el, és sáfárkodhatunk. De jó másokért élni! De jó az Isten kincseit szívesen osztogatni!
Ez tartja az embert alázatban is, és ez tanít meg bennünket veszíteni is. Akár valamit, akár valakit veszítünk el, talán a hozzánk legközelebb álló szeretteink közül, egészen más, ha valaki abban a tévedésben él, hogy most Isten elvette az enyémet, — vagy látja a valóságot, és azt mondja: az Isten egy időre reám bízott valamit vagy valakit, és most visszavette — az övét. Mert mindennek Ő a tulajdonosa.
Ilyen konzekvenciái vannak annak, ha csakugyan komolyan vesszük. Nem engem fosztott meg az enyémtől, hanem valami miatt véget ért az, hogy azt reám bízta. Így engedem el és adom át neki. Egészen más a lelki állapota az ilyen embernek. Lehet, hogy ő is sír, de másként sír, és egészen más indulatok vannak a szívében.
A Biblia beszél még arról, hogy hűnek lenni a kevésen is, és meg kell tanulni hűnek lenni a sokon is. A keveset sokszor lebecsüljük, a sokkal meg nem bírunk. Mindkettőt meg kell tanulni. Egyáltalán, mi az, hogy kevés meg sok. Mihez viszonyítjuk? Ha Ő a Gazda, akkor Ő tudja, hogy reám mennyit lehet bízni, és annak örüljek, akármennyit is reám bízott. Ha Ő jónak látja, majd egyszer elhangzik: „Jól van, hű és bölcs szolgám. Hű voltál a kevésen, sokra bízlak ezután.” És folytatódik a mondat: „Menj be a te Uradnak örömébe.” Vagyis aki hű a kevésen, annak a jutalma, hogy többre bízza, és még közelebb engedi magához. Még bensőségesebb és még mélyebb lelki közössége lesz az ilyen sáfárnak az Úr Jézus Krisztussal.
Ha pedig hűtlen, akkor nem kerüli el az ítéletet. Erről is szó van a Bibliában.
De lehetünk hűségesek. „A sáfárokban egy az ami megkívántatik: mindegyik hűségesnek találtassék.” Nekünk nem kell drukkolnunk, hogy elég hűséges vagyok-e, nehogy hűtlen legyek. Tenni kell azt, amit megértettünk, hogy a feladatunk: áldani Őt azért, hogy ránk is bízott kincseket, és közben figyelni rá. Mert a mi hűségünknek az Ő hűsége a forrása, és Ő mindvégig hű marad.

Ennek az igének az alapján azt szeretném elmondani most röviden, mi történhet azokkal, akik komolyan veszik azt, amit tanultak a konfirmációra való felkészítés során. Egyben mi történhet azokkal, akik veszik a fáradságot és vasárnapról vasárnapra elmennek egy olyan templomba, ahol Isten élő igéjét hirdetik? Mi történhet azokkal, akik naponta kezükbe veszik a Szentírást és figyelmesen, nyitott szívvel olvassák Isten igéjét; azokkal, akik a hívők között keresik a barátaikat és a közösségüket, és ott beszélik meg hétköznapi gondjaikat is? Egyáltalán mi történhet azzal az emberrel, aki ma olvassa és hallgatja Isten igéjét és megnyitja előtte a szívét?
Mondok először egy 1950 évvel ezelőtti példát, aztán majd néhány mait.
A Bibliából tudjuk, hogy Pál apostol időszámításunk után 50-ben hozta át a Jézus Krisztusról szóló jó hírt, evangéliumot Európa földjére.
Először Filippiben prédikált, azután Thesszalonikában, a mai Thesszalonikiben. Miről beszélt? Arról, hogy Isten úgy szeret minket, embereket, hogy nem hagyott magunkra abban a mélységben, ahova zuhantunk tőle elszakadva. Utánunk jött Jézus Krisztusban. Jézus magára vállalta a bűneink büntetését, hogy mi így bocsánatot kapva egészen új életet kezdhessünk.
Jézus nem vallást alapított, hanem megtanítja élni azokat, akik hallgatnak rá. Megtanít értelmes, tartalmas életre, és ad olyan életet, ami a halálunk után is megmarad, örök életet. Aki vele személyesen találkozik, annak az életét Ő megváltoztatja. Az nem kényszerpályán mozog többé, nem rabja annak, amit a Biblia bűnnek, Isten elleni lázadásnak nevez, hanem az ilyen ember képessé válik Istent dicső-ítő, neki engedelmes életet élni.
Pál Thesszalonikában átadott egy meghívást a hallgatóinak. Azt mondta: hagyjátok ott a magatok által készített szobrokat, amiket isteneknek képzeltek. Hagyjátok abba a magatok babonás, okkult, ördögi játékait, és gyertek vissza az élő Istenhez. Isten ismer titeket, vár és szeret, és nála mindent megtaláltok, ami az életetekből hiányzik. Erről beszélt Pál Thesszalonikában.
És hogyan fogadták ezt az emberek?
Voltak, akik komolyan vették és befogadták, és voltak, akiket felháborított és Pált kikergették a városból.
És mi lett azokkal, akik komolyan vették és hitték azt, amit az apostol mondott? Ez izgatta az apostolt is nagyon. Éppen ezért folyamatosan érdeklődött utá-nuk és megtudta, hogy hamarosan üldözni kezdték őket, de ők állhatatosan kitartottak Jézus Krisztus mellett. Közben megtapasztalták, hogy Jézus valóban élő személy, aki egészen megváltoztatta az életüket, és aki meg tudja védeni ellenségeiktől is.
Összetartó kis közösséggé kovácsolódtak ezek a frissen Jézusban hívő keresztyének ott Thesszalonikában, és egészen természetes volt számukra, hogy segítették a szegényeket, vigasztalták a szenvedőket. Szerették személyválogatás nélkül az embereket, az ellenségeiket is. Példás házas- és családi életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, és hirdették mindenkinek azt a jó hírt, azt az evangéliumot, ami az ő életüket is megváltoztatta, amit már Jézus Krisztusról tudtak. Mivel az emberek látták az ő hiteles életüket, a szavukra sokan otthagyták bálványaikat, hittek Jézusban, és nekik is megváltozott az életük.
Amikor egy év múlva az apostol levelet írt ennek a gyülekezetnek, így kezdte: „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert halljuk a ti hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát... Látjuk, hogy a mi evangéliumunk nemcsak szóval jutott el hozzátok, hanem erővel... Ti pedig követőinkké lettek, sőt az Úr Jézus követőivé lettetek, amikor sok üldöztetés ellenére is örömmel befogadjátok az igét. Példává lettetek minden hívő számára egész Macedóniában és Akhájában, hiszen tőletek terjed tovább az Úr beszéde ezekben a tartományokban, és mindenhová eljutott már a ti Istenbe vetett hitetek híre. Milyen jó, hogy megtértetek a bálvá-nyoktól az élő Istenhez, és az élő és igaz Istennek szolgáltok...”
Egy év alatt. Az egész tartomány felfigyelt arra, hogy miféle emberek lettek ezek. Mi történt ezekkel? Szeretetből fakadó munkájuk, amivel még nem találkoztak, csüggesztő körülmények közt is reménység van bennük. Másokba is reményt tudnak önteni. Fontos nekik mindenki, aki bajban van, és tudnak adni valamit másoknak, amit nem tud más. Ezeknek van valamijük... Kitől kapták, hogy lehet arra szert tenni? Hogy lehet egyáltalán ilyen változásra eljutni?
Nos, éppen ez itt a kérdés. Hogyan történt, hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen nagy változáson mentek át egyidejűleg többen, és csak azok, akik befogadták a Pál által hirdetett igét?
Éppen ez a magyarázata a Szentírás szerint ennek a változásnak. Az a mondat a kulcsa, amit alapigeként olvastam. Ez is ebben az egy év múlva írt levélben található. Azt írja az apostol: „...szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.”
Ez a megfejtés kulcsa. Vagyis a thesszalonikaiak hallgatták Pált, amikor először ott volt. Elhitték neki, hogy ő nem magától mondja, amit mond, hanem az élő Isten követeként van ott, és Isten üzeni ezt a thesszalonikaiaknak. Ezért komolyan vették, és hozzá igazították az életüket. Így írja itt az apostol: „... befogadták az Isten beszédét...” És mivel ez valóban Isten beszéde volt, ezért elkezdett munkálkodni bennük. Az „energia” görög szó van itt az Újszövetség eredeti szövegében. A befogadott ige energiát fejtett ki bennük, megdolgozta őket, és átalakította a gondolkozásukat, fokozatosan a jellemüket, a szokásaikat, egészen más emberekké formálta őket. Sugárzó emberek lettek.
Ugyanolyan körülmények között éltek tovább is, de új töltést kapott az életük. A Biblia így mondja: „Krisztus élt bennük a hit által.” Ez újfajta gondolkozást eredményezett, ez szabaddá tette őket sok megkötöző sötét erőtől. Olyan erkölcsi és szellemi értékeket tudtak adni a környezetüknek, amiket korábban nem, és amikre azoknak nagy szükségük volt. Egyszerűen más emberekké váltak. Ehhez ez az egyszerű út vezetett, hogy hallgatták és komolyan vették az Isten igéjét.
Ez a világ lényegében ma is ugyanolyan, mint akkor ott Thesszalonikában. Akkor ott az emberek különböző szoborképek előtt hajbókolva várták és keresték a boldogulásukat. Ma különféle ké-pernyők előtt töltenek órákat akkor is, ha az nem tartozik a munkájukhoz. Isten akkor is küldött követeket, hogy a jó hír eljusson minél többekhez, ma is hangzik Isten kegyelméből az evangélium, jönnek követek.
Ez az evangélium ma is ugyanúgy megosztja a hallgatóságot, mint akkor. Vannak, akik hisznek neki s befogadják, s vannak, akik bolondságnak tartják. Akik azonban befogadják, azok ma is, ugyan-úgy, mint akkor, találkoznak az élő Jézus Krisztussal, és Ő megváltoztatja az életüket.
Egy félénk, szorongó, alig beszélő, magába fordult nagylány, akit pici kora óta meggyötört az otthoni mérgezett levegő, aki mindig csak azt érezte, hogy útban van és senkinek sem fontos, egyszer hallott egy igehirdetést erről az ézsaiási textusról: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! És becses vagy az én szememben, mert én szeretlek téged — ezt mondja az Úr.” Ez a leány ezt az örömhírt komolyan vette, befogadta. Kivirult, meggyógyult az élete. Ma boldog feleség és édesanya. Mivel lehetett volna még ezt elérni?
Volt egy komisz fiú, akit nem lehetett sem fenyítéssel, sem ígérgetéssel formálni. Olyan igazi anya-apa szomorító. Egyszer elvetődött egy csendeshétre. Ott arról hallott, hogy az a Jézus, akiről a Biblia szól, a bűnösök barátja. Így csú-folták, de Ő ezt vállalta. Arról a hétről ez a fiú egészen másként ment haza, és az a változás, ami ott elkezdődött, azóta csak mélyül és gazdagodik.
Szenvedélyek megkötözöttei megszabadulnak, megromlott házasságok rendbe jönnek. Sokszor teljesen összekuszá-lódott életsorsok és kapcsolatok rendeződnek, kisimulnak csak azért, mert ezek az emberek hallgatják Isten igéjét és vannak közöttük, akik komolyan veszik azt, és munkálkodik bennük Isten igéje — ahogy itt olvastuk.
De nem kell ahhoz végzetesen elrontani az életünket. Folyamatosan szükségünk van tanácsra, világosságra, tisztánlátásra, bátorításra, és Isten igéje ezt is elvégzi a hívőknek az életében. Újra és újra késszé teszi őket arra, hogy tudjanak másoknak szolgálni. Valamit, amit ők is felülről, Istentől kaptak, örömmel továbbadni, és minél többet adnak tovább, annál többet kapnak utánpótlásként.
Nyugodtan mondom: ha egy szülő azt szeretné, hogy gyermeke becsületes, boldog, értékes, kiegyensúlyozott emberré nőjön fel, akkor vigye őt Jézus Krisztushoz. Akkor olvassátok és hallgassátok rendszeresen az Ő igéjét, mert aki azt olvassa és hallgatja, azzal bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy egyszer csak be is fogadja. Attól kezdve pedig az az ige munkálkodik bennünk, és mindig valami jót munkál. Mindig pozitív irányban változtat meg bennünket. Olyan áldott munkát végez el, amit semmivel és senkivel másként nem lehetne.
Hányszor látom azt, hogy úrrá lesznek valakin a kétségek, a csüggedés. Feladja a reményt, vagy elromlottak teljesen a kapcsolatai, vagy maga sem tudja már, hogy hol a helye és van-e helye egyáltalán ezen a világon. És ha sikerül Jézushoz elvezetni, Jézus úgy kezd munkálkodni a gondolataiban, a szívében, hogy csakugyan más emberré lesz, és elkezdi másoknak is ezt mondani.
Mint ahogy itt olvastuk, olyan szépen alliterál ez: „tőletek terjed tovább az evangélium” írja nekik Pál apostol. Az egész tartományban már hallottak Jézusról, és ez Thesszalonikából indult ki.
Isten igéje valóban minőségileg különbözik minden emberi szótól. Mert ez az az ige, amivel Ő a világmindenséget teremtette. Ennek teremtő hatalma van ma is. Aki ezt a teremtő igét úgy olvassa, úgy teszi a magáévá, úgy hallgatja, úgy igyekszik engedni neki, mint Isten szavának, abban ez munkálkodik, és egé-szen újjáteremti az illetőt. Isten minket nem megjavítani akar, hanem újjáteremteni.
Pál apostol azt írja az egyik levelében a korinthusiaknak, hogy aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden.
Mi történhet azokkal, akik komolyan veszik, amit hallottak a konfirmáció elő-készítőn, vagy akik úgy olvassák és úgy hallgatják Isten igéjét, mint ami Isten szava? Az, hogy egészen új teremtésekké lehetnek. Egészen más gondolkozású és jellemű emberek ezen a földön, akik tudják, hogy a mennyben is állampolgárságuk van. Akik tudnak élni, és tudnak meghalni. Nem félnek az élet harcaitól sem, és nem félnek meghalni, mert van valóságlátásuk. A teljes valóságot megismerték, mert Jézus Krisztust megismerték.
Ha most a rövidség kedvéért néhány szóban kellene összefoglalnom azt, amit leginkább szeretnék a ma konfirmáló testvéreink szívébe vésni, és mindannyiótokéba (a magaméba is), akik most itt lehetünk, akkor az ez a három rövid szó lenne: hallgasd, hidd, hirdesd.
Erre hívott el minket a mi Urunk. Hallgasd. Hidd azt, amit Isten az Ő igé-jéből mond, és hirdesd. Olyan sok hiábavaló, üres, hazug beszédet hallgatunk nap mint nap. Az Isten igéje igaz, tiszta, és minden betűje az életünk gazdagodását szolgálja. Nem kellene-e minden áldozatot meghoznunk azért, hogy félretéve más egyebet, az Ő igéjét hallgassuk? Mégpedig azzal a nyitottsággal, amivel a thesszalonikaiak. Hallgatom ezt a kis, sovány Pált, de tudom, hogy Isten beszél rajta keresztül hozzám. Mit mond nekem Isten, mit akar velem? Egyáltalán milyen megtiszteltetés ez, hogy hozzám a Mindenhatónak szava van, velem neki terve van, és engem Ő kezébe akar venni. Itt vagyok és engedem: tegyen velem, amit akar.
Aki ezzel a bizalommal, nyitottsággal hallgatja, abban aztán munkálkodik, és új teremtéssé formálja. Az ilyen ember akaratlanul is ellelkendezi másoknak, hogy hol lelt megoldást az életére, és hirdetni is fogja azt. Tőle terjed tovább, ahogyan itt a thesszalonikaiaktól is terjedt.
Jó lenne, ha ma hálát tudnánk adni Istennek mindazokért, akiken keresztül eddig eljutott hozzánk az evangélium, az Isten szeretetéről szóló jó hír. Szülők, nagyszülők, akár itt vannak közöttünk, akár már elporladtak, legyen áldott Isten, hogy adott mindannyiunknak valakit, valakiket, akik próbálták mutatni az életre vezető utat.
Jó lenne, ha ma tudnánk dicsőíteni azt az Istent, aki ilyen hatalmasan tud munkálkodni bármelyikünkben, és egészen újjá tud formálni úgy, hogy egyenesen az Úr Jézushoz fog hasonlítani az életünk.
Jó lenne, ha bátran mernénk vállalni Őt mások előtt is a megváltozott életünkkel, és a világos szavainkkal tudnánk mutatni másoknak is az életre vezető utat.
Én is egy meghívást szeretnék átadni itt minden kedves jelenlevő testvérünknek: Isten szeret minket változatlanul, egyoldalúan is, és vár minket. El van ké-szítve mindaz, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben. Ehhez úgy juthatunk hozzá, hogy ha hallgatjuk az Ő igéjét, ha hittel befogadjuk, és akkor tudjuk majd másoknak is továbbadni.
Ez ad értelmet annak, hogy hónapokon keresztül a ma konfirmáló testvéreink idejártak. Ez teszi ezt a mai napot nem valaminek a befejezésévé, hanem egy megváltozott, diadalmas, gazdag új élet kezdetévé, ahol minél inkább kiszolgáltatjuk magunkat a minket szerető Isten munkájának, annál hatalmasabban fog munkálkodni bennünk.

Az Újszövetségben a feltámadás szó-nak három jelentése van. Jelenti először Jézus Krisztus testben való feltámadását a kereszthalála utáni harmadik napon, másodszor azt a nagy lelki fordulatot, amikor egy hitetlen ember hívővé lesz, végül pedig azt a bizonyos reménységünket, hogy a mi Urunk második eljövetelekor feltámadnak a halottak. Akik benne hittek, az örök életre, akik Őt visszautasították, az örök kárhozatra.
A mi négyszáznegyven éves szép református hitvallásunk, a Heidelbergi Ká-té, gyönyörű biblikus világossággal foglalja ezt össze, amikor a 45. kérdésben ezt kérdezi:
„Mit használ nekünk Krisztus feltámadása?
Először: hogy az Ő feltámadásával a halált legyőzte, hogy minket részeseivé tegyen az Ő halálával szerzett igazságnak.
Másodszor: az Ő ereje minket is új életre támaszt.
Harmadszor, Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunk biztos zá-loga.”
Tehát amikor a Biblia feltámadásról beszél, mindenekelőtt Jézus húsvéti feltámadására gondol, amit ma ünneplünk ezen a szerencsétlenül húsvétnak elnevezett ünnepnapon. Ez az első értelme a feltámadásnak.
A második az, amikor egy Isten nélkül élő ember megismeri Jézus Krisztust és benne új életet kap. Lelkileg feltámad.
A harmadik, a halottak feltámadása, ami Jézus Krisztus második eljövetelekor következik majd be.
Vegyük sorra ezt a hármat, mert mindháromra szükségünk van ahhoz, hogy sokkal jobban higgyük, amit a Szentírás nekünk a feltámadás örömhíréről mond, és hogy ez valóságos segítséget jelentsen a hétköznapjainkban, a különböző élethelyzetekben.
1) Az evangéliumok egybehangzóan állítják, hogy Jézus nagypénteken valósággal meghalt. A rómaiak tetszhalottat nem szolgáltattak ki a hozzátartozóknak. Akinek a szíve táján beszúrják a dárdát, az biztos, hogy nem éli túl a keresztre feszítés szörnyűségeit.
Jézus tehát meghalt, viszont a harmadik napon, meg utána negyven napig sokan találkoztak és beszéltek vele. Közben valaminek történnie kellett. Erről vallják az evangélisták és több száz tanú ezt megerősítette (Pál apostol név szerint is felsorol sokakat a Korinthusi levélben), hogy Jézus feltámadt a halálból. Ezzel lett teljes az Ő győzelme. Mert kereszthalálával megtörte a bűnnek az erejét és kiszabadított bennünket az ördög rabságából. Feltámadásával pedig, mint utolsó ellenséget legyőzte a halált.
Egészen húsvétig mindenki meg volt győződve arról, hogy a világon a legnagyobb hatalom a halál. Halál ellen nincs orvosság, a halál elől senki sem menekülhet el. Jön a nagy kaszás, és mindenkit, minden ellenállást legyőzve, levág, királyt és szolgát, gyermeket és öreget, gazdagot és szegényt egyaránt. A halál a legnagyobb hatalom.
Jézus bebizonyította, hogy ez nem igaz. Ő erősebb, mint a halál. Adta Ő ennek jelét már korábban is, amikor halottakat támasztott. Azok a halottak azonban utóbb még egyszer meghaltak. Az csak messiási jel volt az Ő isteni hatalmáról. Amikor azonban Ő feltámadt, akkor Ő keresztül lépett a halálon, sőt rálépett a halál nyakára és végérvényesen legyőzte azt.
Amíg ebben a világkorszakban élünk, ebben a testben, addig a biológiai halál ténye megmarad, de húsvét óta tudjuk, hogy nem árthat a hívőknek. Sőt még a meghalásunk is közelebb visz minket ahhoz a Jézushoz, akiben itt már hittünk, és akivel együtt jártuk a földi élet útját. Ezért meri írni Pál apostol várható kivégzése előtt a Filippi gyülekezetnek: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21) Csak együtt igaz a mondat két része: Akinek az élet Krisztus, annak még a meghalás is nyereség. Nem az élettől válik meg, hanem mindattól a rossztól szabadul meg, ami ezt az életét nehézzé tette.
Ezért vigasztalta az idős János apostol az állandó életveszélyben élő keresztyéneket a keresztyénüldözés idején éppen azzal, hogy az Úr Jézus feltámadásának a tényére emlékeztette őket újra és újra. A Jelenések könyvének az eleje tele van ilyen vigasztalással, bátorítással és mindig arra mutat, hogy ki a mi Urunk, aki legyőzte a halált. Csak két mondatot olvasok: „... és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme; ki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, (Jel 1,5). És amikor Jézus szó-lal meg, így szól: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: noha halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1,18).
Ki más mondhatja ezt el rajta kívül? Csak Ő járt ott a halálban és a pokolban, és csak Ő tért vissza onnan diadalmasan, nála vannak ezek a kulcsok. Ez pedig különösen nagy vigasztaló erővel hatott, amikor így nevezi az Úr Jézust: „elsőszülött a halottak közül”, mert ez azt jelenti, hogy Jézus volt az első, aki áttörte a halál áthatolhatatlan falát, rést ütött azon, és akik benne hisznek, azok mind követhetik Őt ezen a résen át az örök életbe. De nem Ő volt az egyetlen, aki ezt megtette, Ő csak az első volt. Elsőszülött a halottak közül. Ehhez az áttöréshez kellett az Ő isteni ereje. Erre csak Ő volt képes. De a résen mindnyá-jan követhetjük Őt, akik hiszünk benne.
Őróla szól az ősi zsoltárprófécia is: „Nem hagyod lelkemet a seolban, nem engeded, hogy a te tested rothadást lásson.” (Zsolt 16,10) Ő nem maradhatott a sírban, mert Isten. Csak azért halt meg, mert egyedül halálával szerezhetett nekünk elégtételt a bűneinkre. De utána mintegy lerázta magáról a halálnak a csaholó kutyáit, és isteni hatalmával elnémította őket.
Szükséges, hogy újra és újra felfrissítsük a tudatunkban, hogy ilyen hatalmas Megváltónk van.
Hisszük-e, hogy így igaz, mert nagyon sok konzekvenciája van annak is, ha hisszük és sok konzekvenciája van annak is, ha nem hisszük. Tehát hisszük-e, hogy ilyen hatalmas Urunk van, aki legyőzte a halált, mint utolsó ellenségünket? Mi, aki hiszünk benne, boldogan vallhatjuk Pál apostollal együtt: „Elnyeletett a halál diadalra, halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,54-57)
Elnyeletett a halál diadalra. Sajnos sokan vannak vallásos emberek között is, akiket az ördög még mindig halálra ijesztgethet a halállal. A Zsidókhoz írt levélben van egy találó megfogalmazás erről, amikor azt írja a levél írója, hogy vannak olyanok, akiket akár egész életükön át rettegésben tarthat az ördög. Így olvassuk ezt: „Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. (Zsid 2,14-15)
Vannak ilyenek nem is kevesen, pedig a húsvéti evangélium úgy szól, hogy Jézus az Ő halálával megsemmisítette a halál urát, az ördögöt. Az Ő feltámadásával pedig kiszabadított minket a halál igézetéből. Van halál, de nem rettegek tőle. Mi-ért? Mert: hol a te fullánkot? Tudom, hogy a méhecske szúr, de ha láttam, hogy kiszakad már a fullánkja, és utána csak röpköd, nyugodtan tartom az ujjamat, gyere nyugodtan, te már nekem nem árthatsz.
Ez a húsvéti hit. Tudom, hogy amikor a halál beledöfte fullánkját Jézusba a kereszten, kiszakadt a fullánkja. Zümmög még és ijesztget, de engem már nem ijeszt meg, mert tudom, hogy bűnön, poklon, síron, halálon egyedüli győztes az a Jézus, aki szeretett engem és önmagát adta értem, és akihez én tartozom. Ezért nem árthat már nekünk ez.
2) Éppen ez a második jelentése a feltámadásnak. Felmerül a kérdés, hogy nem büszkélkedés ez, hogy nem árthat nekünk a halál? És miért csak a hívőknek nem árthat? Azért, mert Jézus most hallott szavai szerint bennük Krisztus élete van. Így olvastuk ezt a Bibliában: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,24-25)
Vagyis Jézus úgy tekintett az Őt hallgató sokaságra, mint akik lelkileg halottak voltak. És azt mondta, hogy aki meghallja közületek azt, amit mondok (nemcsak hallja, hanem meghallja), az feltámad. Az átmegy a halálból az életbe. A Bibliának alapvetően fontos tanítása az, hogy az Isten ellen fellázadt ember lelkileg halottá vált. Olyan, mint egy halott. Vagyis érzéketlen, tehetetlen, nem tud tenni semmit, sőt őt tehetik ide-oda. Nem tud ellene tiltakozni sem, mert halott. Nem hall, nem lát, nem beszél. Lelkileg ilyenekké váltunk Isten nélkül.
Jézus egyebek között azért is jött utánunk ide a földre, hogy újra hozzáférhetővé tegye az elveszített életet. Ő maga mondta többször: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Aki Jézussal a hit által kapcsolatba kerül, abba beleárad Jézus isteni élete, és az ilyen addig halott ember megelevenedik, feltámad. Ez a feltámadás szó második bibliai jelentése.
Az elsőt testi értelemben kell vennünk. Jézus testben, valóságban feltámadt. Nem a tanítványok fantáziájában és hitében — ahogy hitetlen teológusok köteteket írnak erről. Valóságban, testben, és így jelent meg sok száz embernek. Itt azonban a szó lelki értelméről van szó. A lelkileg halott lelkiképpen megelevenedik, új életet kap. A Szentlélek megeleveníti az embert.
Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember kezdi érteni Isten gondolatait. Olvassa a Bibliát és kihallja belőle az élő Isten hozzá szóló szavát. Addig ilyen nem volt. Tud beszélni. A halott nem tud. Tud mozdulni, amikor mozgósítják. Teszi azt, amit Isten neki mondott. Örömmel engedelmeskedik. Él, lelkileg.
Ezt a fordulatot nevezi az Újszövetség újjászületésnek is. Éppen húsvét ünnepén szükséges megjegyeznünk, hogy a Szentírás élesen tagadja az úgynevezett reinkarnációnak mindenféle változatát, és azt tanítja, hogy nem sorozatos újraszületések által, hanem egyszeri újjászületés által lesz valaki lelkileg halottból élővé, Isten ellenségéből Isten gyermekévé, s kerül Jézus Krisztussal közösségbe.
Mégpedig ilyen egyszerű úton, ahogy Jézus megjelölte: Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, az átment a halálból az életbe. Hallja az én igémet és meghallja azt; és hisz abban, aki engem elküldött, ami azt jelenti, hogy elhiszi, hogy Jézus az, akinek az Atya kijelentette, mert Ő küldte el. És mit mondott az Atya Jézusról? Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok. Aki ezt komolyan veszi, hallgatja és követi Jézust, az átment a halálból az életbe. Ez tehát a második jelentés, a lelki feltámadás.
Szeretném megkérdezni: átmentünk-e már ezen a csodán? Ezt nem olyan nehéz megállapítani. Például ma beszéltünk-e már a mi élő Urunkkal? Aki él, az beszél, s aki hozzánk a legközelebb áll, azzal szoktunk szót váltani, ez egészen magától értetődik. Olyan nagy lehetőség ez! Akiknek már van ilyen új életük, tudják, hogy micsoda kiváltság, hogy nincs egy pillanat az életemben, amikor magamra maradnék. Mindig az én hatalmas Uram jelenlétében élhetek. A legelképesztőbb helyzetekben és időpontokban is megszólíthatom Őt, és Ő nem süket, nincs távol. Mindig hallótávon belül van, és válaszol. Észrevehetem az Ő keze munkáját az életemben. Hogyan óv valamitől, hogy bátorít valami másra, hogy nyit ki ajtókat előttem ott, ahol nem is tudtam, hogy ajtó van, és hogy zár be olyanokat, amiken minden áron be akartam menni, mert az nekem nem jó. Én meg ismeretem Őt és bízom benne. Nem akarok ott bemenni, ahol Ő bezárta az ajtót, hanem csendesen várok arra, hol nyit majd egyet.
Összeforr a hívő élete Jézussal. Együtt él vele. Hisszük-e mi és átéltük-e ezt a lelki feltámadást? Ez bármikor bekövetkezhet, amikor valaki hallja az Ő igé-jét és elhiszi, hogy Ő az, akinek az Atya mondta.
3) A feltámadás szó harmadik jelentése az Újszövetségben az, amikor a történelem végén a mi Urunk Jézus Krisztus ismét megjelenik majd ezen a földön nagy hatalommal és dicsőséggel, és feltámadnak a halottak. Így beszélt Ő erről az előbb olvasott igében: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az Ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” (Jn 5,28-29)
Az első tehát Jézus feltámadása. Csak azért lehet a másik kettő, mert ez megtörtént. A második a lelki feltámadás, amikor Krisztusban új életet kapunk, és ez az élet nem múlik el, és nem sérül a biológiai halál során sem. A harmadik jelentése: az Úr visszajövetelekor bekövetkező feltámadás. Akkor majd ez a mi nyomorúságos testünk az Övéhez válik hasonlóvá. Így írja ezt a Biblia: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3,20-21)
Ekkor jutnak a hívők teljes közösségre Krisztussal. Ekkor kerül sor a Bárány mennyegzőjére, amiről a Jelenések könyvének a végén ezt olvassuk:
„Örüljünk és ujjongjunk,
és dicsőítsük Őt,
mert eljött a Bárány mennyegzője,
felkészült menyasszonya,
és megadatott neki,
hogy felöltözzék fényes, tiszta
gyolcsba.
Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.
Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” (Jel 19,7-9)
Amíg itt élünk a földön, olyan kapcsolatban vagyunk Krisztussal, mint a menyasszony a vőlegényével. (Ez bibliai kép.) Jegyesek vagyunk. Amikor azonban Ő újra eljön, a jegyességből házasság lesz. Teljes és végleges közösség. De a jegyességből lesz házasság, és jegyesévé itt, ebben az életben válhat valaki a mi mennyei vőlegényünknek.
Még egyszer kérdezzük meg magunktól: hisszük-e, hogy Ő csakugyan feltámadott a halála utáni harmadik napon, és ma is él és uralkodik? Ilyen élő Jézusban hiszünk-e? Ha igazán komolyan vennénk ezt, az életünk szorongatott helyzeteiben sokkal kevesebb félelem, aggodalmaskodás, kétségbeesés, csüggedés, panaszkodás, keserűség, elégedetlenség lenne bennünk. És sokkal több hála, csendes öröm, élő reménység, belső stabilitás. Hiszen ahhoz tartozunk, aki feltámadásával legyőzte a halált is. Ahhoz, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Vajon átmentünk-e már ezen az első feltámadáson, a lelki feltámadáson, amikor lelki halottakból élőkké váltunk?
S tudjuk-e várni reménységgel a má-sodik feltámadást, amit így nevez a Szent-írás? Amikor majd megjelenik a mi Urunk, akit ma lehet gyalázni, tagadni, gúnyolni ... de ettől függetlenül Ő ennek a világmindenségnek az Ura és Királya, és akkor megjelenik majd nagy hatalommal és dicsőséggel, magához veszi az övéit, az övéhez hasonló dicsőséges testbe öltöztet minket. Eltörli mindazt, ami most megkeseríti az életünket. Új világot teremt, amelyikben nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, megaláztatás. Ahol az Isten lesz minden mindenekben.
Nem a világ végét várjuk, hanem a mi Urunkat, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk. Akiben megerősödik ez a húsvéti hit, az tud ilyen nehéz körülmények között, amiben vagyunk, reménységgel élni. Az tud reménységgel gyászolni, amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk. Az tud majd reménységgel hozzá hazamenni, amikor minket hív majd ki ebből az életből.
Mielőtt ezért hálát adunk, énekeljük el a 349. dicséret két utolsó versét, mert ez világosan fogalmazza meg, hogy mit mond a Biblia az első feltámadásról és a második feltámadásról.

Jézus, én megholt életem,
Jézus, feltámadásom.
Benned bűntől mentté lettem,
Benned igazulásom.
Ó, adj hát segítséget,
Lelki elevenséget.
Az első feltámadásra:
Az új életben járásra.

Istenséged megmutatád
Életedben, holtodban;
Hatalmasan bizonyítád
Sírból kiszállásodban.
Ez isteni erővel
Jövel, ó Jézus, jövel!
Adj új életet s meghalást,
S majd második feltámadást!

Az evangéliumok leírása szerint Jézus Krisztus nagypénteken három óra kö-rül halt meg a kereszten. Kivégzését két gyorsan lezavart per előzte meg: a vallási perben azzal vádolták, hogy Isten Fiá-nak mondja magát, az utána következő politikai perben pedig az volt a vád ellene, hogy a zsidók királya.
Halálának valódi okáról azonban Ézsaiás próféta már hétszáz évvel korábban jövendölt a Szentlélektől indíttatva, amikor azt mondta, hogy Jézus mindannyiunk bűneiért halt meg a kereszten, hogy aki hisz Őbenne ne kárhozzék el, hanem örök élete legyen.
Ma szeretnék először rámutatni arra, hogy milyen lázas készülődés előzte meg Jézus kivégzését, másodszor és leghangsúlyosabban szeretném felragyogtatni, hogy az Ő szenvedésének a palástja alól is újra és újra elővillan isteni hatalma, fensége és méltósága. Végül pedig azt látjuk majd a felolvasott ige alapján, hogy milyen hatalmasan mutatta meg keresztre feszítve is, hogy Ő valóban a világmindenség királya és milyen nagy örömhír ez ma a számunkra is.
1. Elképesztő az a mozgalmasság, az a lázas szervezés, jövés-menés, ami megelőzte és kísérte Jézusnak a kivégzését. Ellenségei már jóval korábban megegyeztek abban, hogy meg kell Őt ölni. Ezt azonban nem merték minden további nélkül megvalósítani, mert akkor már a nép tisztelte Jézust. Ezért beszervezték és lefizették Júdást, hogy súgjon nekik. Mondja meg, hogy mikor és hol lehetne Jézust feltűnés nélkül letartóztatni. Így került sor arra nagycsütörtök éjszakáján, hogy az Olajfák hegyének egy félreeső helyén az úgynevezett Gecsemáné kertben letartóztatták Jézust.
Meglepő, hogy milyen nagy csapat vonult ki az elfogására. Talán attól tartottak, hogy a tanítványok ellenállást tanúsítanak? Érthetetlen ez a nagy túlerő. Ott aztán megkötözték Őt és mindjárt Kajafás kihallgatási termébe vitték, ahol már együtt ült a Nagytanács. Ez is szinte érthetetlen, hogy hetven igen idős embert éjnek idején összegyűjtöttek oda, hogy mint statáriális bíróság azonnal ítélkezzenek Jézus perében. Itt is fizetett hamis tanúk szólaltak meg, vallottak ellene, és mondtak egymásnak ellent keresztbe kasul, úgy, hogy le kellett állítani őket.
Kajafás aztán kemény kézzel befejezte ezt a koncepciós pert, és kihirdették Jézus halálos ítéletét. Alig várták, hogy reggel legyen, mert a római helytartónak ezt az ítéletet jóvá kellett hagynia ahhoz, hogy végre lehessen hajtani.
Pilátus azonban nem siette el a dolgot. Érzékelte, hogy Jézus ártatlan, és az ellenségei pusztán irigységből akarják kioltani az életét, és meg akarta menteni Jézust. Erre felkészültek a főpapok, megszervezték a népet jó előre, és kikövetelték Jézusnak a halálát. Mindent elkövettek azért, hogy még aznap, a másnap kezdődő nagy ünnep előtt a kereszten függjön, és nem válogattak az eszközökben. Pénz, hazugság, rágalmazás, vádaskodás, szervezés és beszervezés... minden jöhetett, csak elérjék a céljukat.
Amikor már Jézus meghalt, másnap, szombaton még testületileg elmentek Pilátushoz, és kérték, küldjön őrséget Jézus sírjához, nehogy ellopják a testét. Szombaton, amikor ugye nem szabad semmi effélét tenni. Pilátus erre már nem volt hajlandó, és akkor ők küldtek egy csapatot a templomőrségből, hogy vigyázzanak Jézus sírjára.
Érdekes, hogy Jézust hányszor megfeddették amiatt, ha szombaton valami jót tett. Azt, hogy ők a szombatot ezzel töltötték, az úgy tűnik, nem volt bűn a szemükben. Semmi sem volt drága, csak bizonyosak lehessenek abban, hogy Jézus nincs többé. Jézus pedig nem védekezett, nem állt ellen, kiszolgáltatta magát a haragjuknak.
2. Miközben azonban ők játékszernek tekintették Isten Fiát, újra és újra meg kellett lepődniük valamin. Mert újra és újra elővillant Jézus megalázott, meggyalázott szenvedéspalástja alól az Ő isteni valósága. Érdemes ebből a szempontból nyugodtan végigolvasnunk a Biblia Jézus szenvedéséről szóló két fejezetét. Mindegyik evangélium két-két fejezetben részletesen leírja ezt. Néhány ilyenre hadd utaljak.
Hogy mennyire megőrizte isteni teljhatalmát, utólérhetetlen fenségét, egyedülálló méltóságát, akkor is, amikor rajta röhögő emberek köpése folyt le az arcán, amikor az egész teste merő nyílt seb volt, amikor végül is a keresztre feszítettek szörnyű halálával halt meg, Ő akkor is a világmindenség királya volt a kereszten is. Kitűnik mindjárt az első percekben, hogy pontosan ismerte előre azt a „forgatókönyvet”, ami szerint eljártak ellene. Meg is mondta előre, hogyan fog szenvedni: megkínozzák, megölik. Tudta, hogy Júdás elárulja, Péter megtagadja, a tanítványok mind elszaladnak mellőle.
Amikor felvonultak a pribékek, hogy megkötözzék, és kérdezte őket: kit kerestek? Ők mondták, hogy a názáreti Jézust, elhangzott két rövid szó: Én vagyok. És azt olvassuk az evangéliumban, hogy ezek a felfegyverzett emberek hátra hőköltek és a földre estek. A fegyvertelen Jézus előtt, aki egyedül állt ott velük szemben. Mivel magyarázzuk ezt? Ennek valami komoly oka kell, hogy legyen? Ennyire kiáradt az Ő isteni fensége még ilyen állapotban is?
Amikor megkötözve ott áll már Kajafás előtt és minden rosszat mondanak róla, Ő csendes méltósággal közli vele: „Meglátjátok az Emberfiát (vagyis Őt) ülni a fenséges Isten jobbján és eljönni az ég felhőin.” A rettegett Heródest szóra sem méltatja. Egy árva szóval nem válaszol provokatív kérdéseire. A mindenható Pilátus fitogtatni akarja előtte hatalmát: vigyázz, hogy hogyan viselkedsz, mert van hatalmam kivégeztetni és van hatalmam szabadon bocsátani. Mire Jézus: semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha onnan felülről nem adatott volna neked.
Lökdösik, gúnyolják, s Ő csak csendesen megjegyzi: idehívhatnék akár tizenkét sereg angyalnál is többet, de akkor nem teljesednének be az Írások. Ő pedig azt akarja, hogy beteljesedjenek az Írások, mert rajtunk csak így lehetett segíteni.
Már jártányi ereje sincs, egy földmű-ves emberre, Cirénei Simonra teszik át a keresztjét, de azért még így szól az őt sirató asszonyokhoz: „Ne engem sirassatok, magatokon sírjatok, meg a gyerekeiteken.”
Már a kereszten van. Szomjazik és légszomjjal küzd. Folyik a vér a csuklójából, a fejéről, az egész testéről, de még utolsó tetteként egy gonosztevőt beutal a mennyországba, és azt mondja neki: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”
Ki tud ilyesmit, ilyen egyszerűen, ilyen természetes méltósággal, teljhatalmának biztos tudatában kijelenteni? Csak az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Nem véletlen az, hogy amikor meghalt, elsötétült a nap, belerendült a föld, és a templom vastag, nehéz kárpitfüggönye tetejétől az aljáig kettéhasadt, jelezvén, hogy mostantól kezdve az Ő halálának az okán újra van út a bűnös ember számára a szent Istenhez. Mert Ő megkínoztatva, szenvedve, haldokolva is Isten maradt. Ő a kereszten is király volt. És amikor a legtehetetlenebbé vált, akkor aratta a világtörténelem legnagyobb győzelmét. Legyen áldott az Ő neve!
3. Itt szólal meg egészen személyesen és hozzánk a keresztnek az evangéliuma. Mert amikor már egészen közel volt a halálhoz Ő is, meg az a jobb keze felől megfeszített gonosztevő is, az megszólalt és ezt kérte tőle: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a királyságodba.” És Ő, mintha mi sem lenne természetesebb, ezt felelte neki: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.”
Kinek mondta Ő ezt? Így olvassuk: egy gonosztevőnek. És mivel érdemelte ki ez a gonosztevő ezt a nagy kiváltságot, hiszen egész életében csak rosszat cselekedett? Ő maga is beismeri itt. Most meg már lehetősége sincs arra, hogy bármit jóvátegyen, és ideje sincs arra, hogy jót cselekedjék. Nem hivatkozhat semmiféle érdemére, amivel Jézust meghatná és arrafelé hajlítaná, hogy könyörüljön rajta. Nem is hivatkozik semmi ilyenre.
Mire apellál ez a mondat? Jézus irgalmára és isteni nagyságára. Jézust a világmindenség királyának látja ott a kereszten is, és így szólítja meg. Bizonyos abban, hogy semmit sem tehet már az üdvösségéért, de nem is kell, mert Jézus mindent megtett azért, hogy még egy ilyen ember is bejuthasson a mennyek országába, hogy egy elrontott élet végén is az üdvösség következzék. Minden további nélkül? Nem minden további nélkül. A kegyelem kiáradása után. De ő ebben a kegyelemben bízik, és egyedül a kegyelmes Jézusban bízik.
Pontosan ez volt Jézusnak a küldetése. Emberré lételének, szolgáló életének, kínhalálának, dicsőséges feltámadásának a célja, hogy még ekkora bűnösök is bejuthassanak az Isten országába. Hogy akármennyire elrontja az életét, itt bármikor fordulat következzék be, és egészen más irányba haladjon az az élet. Pontosan ez volt az Ő nagypénteki kereszthalálának a célja, hogy újra kinyissa a mennyország becsapódott kapuját előttünk, és mehessünk Istenhez mint mennyei Atyánkhoz. És még azt is Ő végzi el az ilyen gonosztevők szívében, hogy kiáltsanak hozzá. Még a hitet is Ő ajándékozza, a bizalmat is a szívükben.
Mert milyen bizalom van ebben az egyetlen egyszerű mondatban: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba!” Utolsó erejével belekapaszkodik ez az ember a megváltó Krisztusba. Ezt a mozdulatot nevezi a Biblia hitnek. Mit tesz ő? Mit tehet? Tudja azt, hogy rászorul Jézus segítségére. Tudja, hogy magán nem tud segíteni. Komolyan veszi, hogy Jézus mindent megtett azért, hogy még rajta is lehessen segíteni. Komolyan veszi, hogy Jézus az, akinek mondotta magát, ezért szólítja meg így. Hiszi azt, hogy Ő a kereszten is király. És ehhez a nagy királyhoz fordul segítségért. Mintha csak azt mondaná:
Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom.
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.
Tőled megkaphatom és most már csak egyedül tőled.
Hadd kérdezzem meg, hogy tartasz-e te ott, ahol ez a gonosztevő? Ez a mai istentisztelet nagy kérdése. Bizonyos vagy-e abban, hogy rászorulsz Jézus kegyelmére? Bizonyos vagy-e abban, hogy semmire nem hivatkozhatsz előtte? Ha voltak is jó cselekedeteid, semmit nem érnek az üdvösség szempontjából. Bizonyos vagy-e abban, hogy Ő azért halt meg, hogy még te is üdvözülhess? Nem majd valamikor, esetleg, hanem ma. Azt mondja: ma velem lesz ... Itt kezdődik el az üdvösség, vagy nem kezdődik el sehol. És bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő az, akinek mondta magát? Leköpdösve, összeverve, keresztre szögezve, haldokolva, halottan is az, akinek mondta magát: az Isten mindenható Fia, az Isten teljhatalmú képviselője itt a földön, aki kimondhatatlan szeretettel hajol mindegyikünk után abba a mélységbe, ahova zuhantunk, ahol ez az ember is volt, hogy kiemeljen minket.
S mibe került ez? Az életébe került. És nekünk? Nekünk egy ilyen kiáltásba kerül: Emlékezzél meg rólam, ha eljössz a te királyságodba!
Ha egy haldokló Megváltó meg tudott menteni egy ilyen bűnözőt, hogyne tudna megmenteni engem, téged, minket az a Krisztus, aki él és uralkodik örökkön-örökké! Ez a Jézus tudott adni hitet ennek a gonosztevőnek és készítette fel őt egy pillanat alatt az üdvösségre.
Látjuk-e már, hogy aki felismeri Jézusban az Isten Krisztusát, és bátran beléveti a bizalmát, az megmenekült? Az bocsánatot kap évtizedek bűneire is, és kimenekül abból a pokolból, ami már itt elkezdődik a Jézus nélkül élők számára. Viszonylag sok mindent tudunk Jézusról, de ki bizonyos abban, hogy vele lesz a paradicsomban? Az, hogy vele leszünk, az ott kezdődik el, hogy vele vagyunk itt. És ez az ige azt mondja: ma. A szó szoros értelmében akár ma beléphet valaki ebbe a paradicsomba. Ezt tette lehetővé Jézus az Ő kereszthalálával.
Így kapaszkodjunk bele. Ha pedig valaki már belépett ebbe a vele való örök közösségbe, szövetségbe, akkor erősödjék meg abban, hogy ne szégyellje Őt ezen a világon. Mert ragyogó példa ez a gonosztevő a számunkra e tekintetben is. Gúnyolja még a kollegája is, meg hangzik lentről a hivatalosok, s az egyszerű nép gúnyszava. Ők is ugyanúgy kezdik, mint ahogy ez a másik gonosztevő: Ha Isten Fia vagy, akkor csináld ezt meg azt, és majd hiszünk benned... Ezzel az árral szemben úszik egyedül ez a másik gonosztevő, és vallja, hogy Jézus az, akinek mondta magát, és ezzel a bizalommal fordul hozzá. Ehhez bátorság kell.
Az a világ, amiben most élünk, ugyan-így kórusban gyalázza a Megváltót. Nem tagadja, az egyszerűbb lenne, gyalázza. Van-e bátorságunk csendes szeretettel, de rendíthetetlen bizonyossággal megvallani, hogy Ő a kereszten is király? El tudtuk-e már mondani, és készek vagyunk-e bármikor elmondani bárkinek, hogy engem is Ő szabadított meg? És a saját hitvallásom az, amit Pál apostoltól hallottunk az elején, hogy kiszabadított a sötétség hatalmából és átvitt az Ő országába, és benne van az én váltságom is, bűneim bocsánata. Ezért tudom Őt ajánlani neked is. Ott van-e az ajkunkon mindig készen ez a bizonyságtétel és hitelesíti-e ezt a megszentelt, örvendező életünk, amelyiket áthatja az Ő jelenléte?
Legyen ez a mai nap sokak számára a paradicsomba, a Jézussal való új életbe való belépés napja, és erősítsen meg mindannyiunkat ebben a bizonyosságban, hogy Ő az a kereszten is, akinek mondta magát: az Isten dicsőséges Fia, és növekedjék bennünk az a felelősség, hogy minél többeknek el akarjuk ezt újságolni, hogy beléphessenek a paradicsomba!

Az evangéliumok rendkívül színesen írják le a virágvasárnapi eseményeket. Megtudjuk a leírásból Jézus jeruzsálemi bevonulásának a részleteit is. Kitűnik, hogy itt, Jézus kereszthalálához közeledve, felgyorsult minden. Az emberek egyre türelmetlenebbül szeretnének pontosat tudni arról, hogy kicsoda Ő valójában. Ellenségei pedig minél gyorsabban szeretnék Őt megölni, lehetőleg a néhány nap múlva bekövetkező nagy ünnep, a páska előtt még.
Ebben az általános zűrzavarban, kapkodásban, összevisszaságban, idegességben, szervezkedésben egyedül Jézus az, aki mindenkit meglepő nyugalommal és biztonságban, csendben halad előre azon az úton, amit az Atya jelölt ki neki, a felé a cél felé, amit Ő elfogadott mennyei Atyjától. Mintha nem is az Ő feje lenne a tét, mintha nem körülötte forogna minden. Mérhetetlenül felette áll ennek a nyüzsgésnek, kapkodásnak, és egyetlen szempont vezeti: mindent úgy tegyen, ahogy az Írás megmondta, vagyis elvégezze küldetését, beteljesítse mennyei Atyja akaratát.
Ennek a sokszereplős, tömegjelenetes drámának a többi résztvevői mindezt nem értik. Őket nem izgatja, hogy az Írás mit mond, meg mi Isten akarata. Nekik egészen más céljaik vannak. Pontosan ezt figyeljük meg ma, a virágvasárnapi történet kapcsán, mert a Szentírásnak fontos tanítása ez, amivel nyitogatni akarja szemünket, tágítani látókörünket.
Azt tanítja tudniillik Isten igéje, és ez a virágvasárnapi eseményekben rendkívül szemléletesen tetten érhető, hogy az események általában három szinten történnek.
Van a felszín, amit látni lehet, ahogy a történések követik egymást. Aztán ki-ki a maga világnézete, vérmérséklete szerint ezeket értékeli. Ki-ki elmondja a vé-leményét. Valamilyen véleménye van, vagy már az sincs, vagy ha van is, mélyen elhallgatja. Ez teljesen mindegy. A felszínen zajlanak az események. — De kevesen látják, hogy valaki mozgatja ezeket az eseményeket. Hogy minden gonoszság mögött ott áll a világ fejedelme, akit Jézus néven nevez. Azt mondja: ő az ördög, a sátán, aki emberölő volt kezdettől fogva. — Az egész felett pedig ott van a mindenható Isten örök terve, amit készített a megmentésünkre, és amit Ő feltartóztathatatlanul, csendesen megvalósít. Ez utóbbi kettőt csak a hívők látják. A hívők közül is sokan nem veszik komolyan.
Az emberek többsége elakad a felszínnél, ami a szeme előtt van, amit az újságok megírnak. Kevesen látják, hogy mi vagy ki mozgatja a sötét eseményeket, és kevesen veszik komolyan a mindenható Úristent, aki felette áll mindennek, és aki a mi javunkra, üdvösségünkre készített tervét minden ellenerő, akciózás ellenére, végtelen szeretettel meg fogja valósítani.
Ezt figyelhetjük meg itt, a virágvasárnapi történetben is. Kövessük ezt nyomon.
Mi az, ami a felszínen zajlik. Itt aztán valóban egymást kergetik a történések. Már maga az nagy esemény, hogy közeledik a legnagyobb vallási és nemzeti ünnep, a páska. Az egész ország felbolydul, általános készülődés van. Sokan felkerekednek már hetekkel előbb, hogy a nagy ünnepet a szent városban tölthessék. Ráadásul ekkor történik egy egészen meglepő eset: a negyednapja eltemetett és már oszlásnak indult Lázárt Jézus kihívja a sírból, feltámasztja.
Ez aztán mindenki számára egyértelmű messiási tett volt. Akkor mégiscsak Ő lenne a Messiás? Akkor mégiscsak tőle lehet várni, hogy valóra váltja mindenkinek a reményét, vágyát? Akkor előbb-utóbb csak előrántja azt a kardot és összefogja a népét, hogy a római megszállókat kikergessék onnan? Hátha mégis az ő emberük ez a Jézus, és hajlandó olyan messiássá válni, amilyet ők szeretnének látni.
Lázár feltámasztása után ezért kezdik el ünnepelni a Jeruzsálembe vezető zarándokúton Jézust. Elhangzik az ősi zsoltárimádság: Hosianna, Urunk segíts! A Messiástól várják a segítséget, és joggal.
Jézus pedig a nagy ünneplés közepette, amikor egy olyan dombocska tetejére érnek, ahonnan már látni lehetett a szent várost, sír. Az ünnepelt Messiás-jelölt zokog. Mi baja van? Ki érti ezt? Senki sem érti, aki csak azt látja, ami a szeme előtt van, de Jézus ennél többet lát. Ő látja, hogy mi mozgatja Jeruzsálem akkor urait, az Ő ellenségeit, és látja, hogy mi lesz ennek a következménye. Ő az egész képet látja, nemcsak annak egy részletét. Ő összefüggésükben látja az eseményeket, nemcsak a pillanatot érzékeli, és Jézus éppen ezért sír. Nem értik.
Ugyanígy nem értik azt sem, hogy ha egyszer csakugyan Ő a Messiás, és ilyen hatalma van, hogy halottat is támaszt, akkor miért a békesség fejedelmeként, ennek jelképeként egy szelíd szamáron vonul be a szent városba? Akkor lovon kellene. Lovat alá! Legyen Ő a mi Messiásunk! Jézus azonban tüntetően szamárháton vonul be.
Érdekes, hogy senkinek nem jut eszé-be a Zakariás 9,9? Hogy itt is arról van szó, hogy ahogy „az Írás megmondta”, az teljesedik be Jézus életében? Az Írás azt mondta: Ímhol, jön a te királyod, Jeruzsálem, igaz és szabadító Ő, de szelíd és ennek jeleként szamárháton ülő. Megint csak Jézus az, aki az Írás beteljesítésére gondol, másnak ez nem jut eszébe.
Aztán folytatódik a csalódás, mert első útja a templomba vezet. Ott kiderül, hogy a pogányok udvarát, a misszió helyét, elárasztották — ma így mondanánk — a butikok. Ott is folyik az alkudozás, ahol teljes csendnek kellene lenni. Ahol Istent kereső, távolról érkező emberek hallhatnának Istenről, és megtanulhatnának imádkozni hozzá. Ezt ott nem lehet. Ott is csak seftelni lehet, az üzlet mindennél fontosabb, az üzlet mindent kiszorított. Minden eladó: a templom csendje, a lélek üdvössége is. Jézus reá nem jellemző keménységgel kikergeti onnan a kereskedőket.
Aztán másnap az Ő szavára elszárad az a bizonyos fügefa, aminek megint komoly szimbolikus jelentése volt.
Sok mindent nem értenek az emberek, de még mindig reménykednek abban, hogy Jézus hátha az ő emberükként lép majd fel, miközben a nép és az egyház vezetői már megegyeztek abban, hogy elpusztítják őt.
Nagyjából, vázlatosan ez a felszín, az események. A híranyag, amit meg lehet írni, amit információként egymásnak tovább lehet adni.
Aki azonban gondolkozik netán, az megkérdezi: miért akarják Őt megölni? Ezt kérdezte Pilátus is: Mi rosszat cselekedett? Semmit. Akkor miért akarjátok megölni? Mi van amögött, hogy így összefognak egymással ellenséges viszonyban levő emberek is, például Heródes és Pilátus, Jézus ellen? Mi a magyarázata ennek a nagy egységfrontnak? Ha vele szembe kell szegülni, mindnyá-jan egyetértünk. Mi mozgatja ezt? Ki mozgatja ezt?
Jézus olyan világosan beszélt erről. Az akar embert ölni, aki emberölő volt kezdettől fogva. Neve is van. Ezt a sátánról mondta Jézus. Ő mozgatja ezeket az embereket, akik vagy tudják ezt, vagy nem. Sokszor észre sem veszik, hogy egy sötét hatalom kezében válnak eszközökké, és azt gondolják, ők szerveznek, terveznek, pedig csak eszközként használja őket az emberölő. S ami itt virágvasárnap és az azt követő napokon tetten érhető, az minden részletében erre a sötét hatalomra mutat. Irigység, féltékenység, megvesztegetés, zsarolás, féligazság (ami általában teljes hazugság), hamis tanúk, végtelen hatalomvágy, engesztelhetetlen gyűlölet — ez tölti be ennek a drámának a szereplőit.
És mindenütt a pénz. Pénzzel vesztegetik meg a hamis tanúkat, akik Jézus perében ellene vallanak elképesztő buta rágalmakat. A pénz játszik szerepet abban is, hogy Pilátus, a kor legnagyobb hatalmának birtokosa, zsarolható, és zsarolják is a főpapok. Ezért íratják vele alá a halálos ítéletet végül is. Pénzzel fizetik meg azokat a katonákat, akik Jézus sírját voltak hivatva őrizni, hogy hamis híreket terjesszenek. Hazugság, pénz, hatalomvágy — ez mozgatja az embereket és az eseményeket. De erre már kevesen figyelnek oda.
És talán még kevesebben látják a harmadik szintet, azt a legfelsőt, hogy Jézus isteni teljhatalommal, teljes nyugalommal, céltudatosan és engedelmesen végzi egymás után azokat a feladatait, amiket végeznie kell. Amiket csak Ő vé-gezhet el. Amit küldetésként kapott az Atyától. Ami neki — tudja — az életébe kerül, de ami az egyetlen módja annak, hogy rajtunk, embereken segíteni lehessen.
Ebbe beletartozik az, hogy szavára feltámad a meghalt Lázár, hogy a kis szamáron csendesen üget a szent város felé. Hogy megtisztítja a templomot. Nem azért, mert mérges volt. Ezt is csak a hozzá nem értők magyarázzák így mindig. Idézi János a 69. zsoltárt: „... a te házad iránti féltő szeretet emészt;...” Nem Jézus személyes dühössége az oka ennek a tettnek. Ez messiási tett. Ez figyelmeztetés. Ebben evangélium is van. És megint egy ősi prófécia teljesedik be a templom megtisztításában is, de megint kiderül, milyen igaz, amit Jézus egyszer szomorúan mondott a szadduceusoknak: nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát. (Mk 12,24)
És ott a megtisztított templomban is még gyógyít. Jönnek hozzá a sánták és vakok. Aztán védelmébe veszi azokat a kisgyerekeket, akik még mindig hozsannáztak és ünnepelték Őt. És ősi ígéretek teljesednek be minden tettében és szavában, még a hallgatásában is. Mert minden tettével és szavával Istennek ezt az örök, rajtunk könyörülő üdvtervét váltja valóra. Ezért nem állt meg a jeruzsálemi bevonulás népszerű eseményénél, hanem folytatta munkáját, és a templomtisztítás népszerűtlen munkáját is elvégezte. Utána folytatta az utat egészen a keresztre, de a harmadik napon dicsőségesen feltámadott, felment a mennybe, ott is könyörög érettünk, és egyszer majd eljön újra ítélni élőket és holtakat.
És mindez az érdekünkben történik. De ki látja ezt? Ki ismeri ezt az isteni tervet? Kik azok a kevesek, akik szinte előre várják a következő lépést, hiszen meg van írva, és Isten igazat mond, és az Ő szavának írásba foglalt formája a Szent-írás, igaz és beteljesedik. A teljes valóságot csak azok látják, akik nem akadnak el a felszínen, hanem ismerik a szomorú események mozgatóját, a gonoszt, de ismerik a mindenható Istent, aki még a gonosz minden lázadását és lázítását is beépíti a maga tervébe, és még ezeket az eseményeket is felhasználja akaratának a megvalósítására.
Ez így van ma is. Folyik ez a szörnyű háború, és mi maradunk a felszínen. Olvassuk a híreket, és sokaknak már az sem fáj, hogy fiatal életek és soksok érték elpusztul ennek során. Azt meg végképp kevesen kérdezik: vajon ki irányítja ezt a háborút is, mint az összes többit? Milyen alantas célok vannak mögötte? Milyen indulatok? Milyen féktelen önzés? Milyen mohóság, erőfitogtatás, uralomvágy, hatalmi küzdelmek, s emögött a sötétség fejedelme, akinek az eszközei sem tudják sokszor magukról, hogy kinek a kezében eszközök.
Vajon látja-e legalább a hívő nép, hogy mind e fölött a sok szörnyűség fö-lött ott van a mindenható Isten, aki változatlanul kezében tartja, és egyedül Ő tartja kezében ennek a világnak a kormányzását. Akinek fontos mindannyiunk kicsi élete is, hiszen amikor megváltott, nevünkön hívott és nevünkön hív, és végtelen szeretettel alakítja mindannyiunk sorsát. Ki látja ezt a másik két szintet is?
Vagy itt van a tegnapi szavazás. A lakosság egy része megszavazta, hogy csatlakozzunk az Európai Unióhoz. De ki látja azt, hogy a nagy akció csupán egy kis része annak a nagy egységesítő folyamatnak, aminek célja, hogy végül is egy nép legyen, egy nyelv, egy vallás, egyfajta pénz, egyfajta gondolkozás, vagy lehető-leg gondolkozás nélküli egyfajta kiszolgáltatottság, és a végén egy nagy világkormány irányítsa az emberiséget az Antikrisztus vezetése alatt. Ez meg van írva, csak nem ismerjük sem az Írásokat, sem az Istennek hatalmát. Ezért nem szá-molunk sem az Írásokkal, sem az Istennek hatalmával.
Aki a Jelenések könyvének ezeket a fejezeteit, például a 13. részt, elolvassa, elképed azon, hogy amit a felszínről olvasunk az újságokban, azoknak itt van a magyarázata. Rámutat Isten igéje az okokra. De hisszük-e, hogy Isten mindezt a nagy emberi akciózást, szervezést, tervezést is beépíti a maga örök üdvtervébe, és Ő változatlanul uralja a helyzetet. Az események során az Ő igéje teljesedik be.
Ezen a virágvasárnapon nem a virágvasárnapi történet valamelyik részletét próbáltuk kibontani, hanem azt kérdezi tőlünk a mi Urunk: mennyit látunk a valóságból? Aki csak egy részét látja, csak a felszínen tájékozódik, azt könnyű megtéveszteni, félrevezetni. Az általában későn fogja a fejét, hogy már megint becsapták, és az sokszor a leglényegesebb szempontokat hagyja figyelmen kívül.
A virágvasárnapi események különö-sen jól szemléltetik ezt az igazságot, amin jó lenne, ha magunkba szállva elgondolkoznánk. A felszínen ott van az események kavalkádja, de nem ennyiből áll az egész. A mélyen, alul a sötétben, összefognak a Jézus-ellenes erők, amik próbálják meghiúsítani Isten üdvtervét. Az egész fölött pedig — most zsoltáridézetet mondok — „nevet az Isten”, neveti ezt a nagy erőlködést, mert vele szemben senki nem arathat győzelmet. Az Ő üdvösségünkre elkészített tervét senki emberfia, de még maga a sátán sem tudja meghiúsítani, mert Ő mérhetetlenül felette áll mindennek, és éppen Jézus Krisztus halála által szerzett nekünk múlhatatlan szabadulást és életet.
Ezért írja Pál apostol: „... Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt a világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg.” (1Kor 2,7-8)
Értjük az összefüggést? Virágvasárnap táján már és az azt követő napokban összefogtak a sötétség erői, hogy pusztítsuk el a názáreti Jézust. Ne engedjük, hogy az Isten Szabadítója a nagy szabadítást elvégezhesse. Feszítsd meg! Halál reá! És éppen ezzel lettek — ahogy Kálvin János írja — az Isten bal kéz felől levő szolgái. Nem a jobb kéz felől levők, akik ismerték és akarták az Ő akaratát, hanem akik az Ő akarata ellen lázadtak, de még a lázadásukat is felhasználja Isten, olyan hatalmas Ő.
Sikerült a tervük. Jézust sikerült keresztre juttatni. És akkor teljesedett be az ősevangélium, amit az 1Móz 3,15-ből ismerünk: a Szabadító a kígyó fejére taposott. És amikor diadalmasan ünnepelték magukat, hogy sikerült Jézust meg-ölni, akkor hallatszott a kozmoszban egy nagy reccsenés, megroppant a sátán koponyája, elveszítette a háborút.
A legnagyobb vereség által érte el a mi Megváltónk az elképzelhető legnagyobb győzelmet. Ki érti ezt? Aki ismeri az Írásokat, és komolyan veszi Isten hatalmát.
Isten azért hívja fel erre a figyelmünket, hogy tanuljunk meg ebben a szellemi káoszban, amiben élünk, helyesen tájékozódni. Mert aki a valóságnak nemcsak egy töredékén tájékozódik, hanem látja a teljes valóságot (és azt csak a hit látja), annak békessége van akkor is, amikor körülötte valóban kétségbeejtő esemé-nyek zajlanak. Az reménységgel tud nézni a jövőbe akkor is, amikor csupa olyat hall és lát, ami méltán elcsüggesztheti. Az ilyen ember, ha sír is, mint Jézus virágvasárnapon, mégis túllát a könnyein, meg a mindenkori pillanaton és az elkeserítő eseményeken, mert az ilyen ember tudja azt, mivel ismeri az Írásokat és az Istennek hatalmát, hogy az a Jézus, aki virágvasárnapon utolérhetetlen és ő-szinte szelídséggel vonult be egy kis szamár hátán Jeruzsálembe, egyszer majd csakugyan lóháton jelenik meg. Egy olyan fehér lónak a hátán, amire csak az ülhet fel, akiről az ellenségei is tudják, hogy Ő a királyok Királya és uraknak Ura.
Így olvassuk ezt a Jelenések könyvé-ben: „Láttam a megnyílt eget: Íme egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol. Szeme tűz lángja, és fején sokágú korona, és ráírva egy név, amelyet senki sem tud rajta kívül; és vérbe mártott ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert Ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és fogja taposni a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára az a név van írva: Királyoknak Királya és uraknak Ura.” (19,11-16)
Az, hogy az Ő ruhája véres, ez az Ő biztos ismertetőjele. Nem mások vérétől, a sajátjától lett véres. És mivel az Ő ruhá-ja véres, mivel Ő odaáldozta magát helyettünk és érettünk, ez a biztosítéka a mi megmenekülésünknek és megmaradásunknak.
Isten segítsen minket, hogy amíg időnk van, addig legyünk az Ő seregének a katonái, aki uraknak Ura és királyoknak Királya! Akkor is, ha virágvasárnap ebből vajmi kevés látszott.

Böjti úrvacsorára készülünk, és közben a Bibliának a házasságról és a családról szóló tanításait tanulmányozzuk. Mi sem lehet időszerűbb ma, mint arról szólni, milyen fontos éltetője a házasságnak és mellette minden egyéb emberi kapcsolatnak is az, ha a házasfelek folyamatosan készek felismerni és beismerni hibáikat, bűneiket. Tudnak őszintén bocsánatot kérni egymástól, s úgy, ahogy itt Jézus szavaival olvastuk: tudnak szívből megbocsátani egymásnak. Közben pedig tudatosan törekednek arra, hogy a reájuk jellemző hibáktól és bűnöktől meg is szabaduljanak, és azok lehetőleg ne ismétlődjenek.
Ez a fontos tehát, hogy ki-ki a saját hibáit, bűneit lássa és lássa be. Legyen kész a folyamatos bűnbánatra, tudjon bocsánatot kérni, és tudjon szívből megbocsátani. A házasságban egymást is segíteni kell ebben a változásban.
A lelkigondozói tapasztalat mutatja, hogy mérhetetlen sok nyomorúság származik abból, ha ez hiányzik az emberekből. Mutatja azt is, hogy Jézus Krisztussal igazi kapcsolatban élő, élő hitű keresztyéneknek sokkal könnyebb bocsánatot kérni, és bocsánatot adni.
Mi lehet ennek az oka, és egyáltalán mit tanít erről nekünk Isten igéje?
Ha van ellensége a harmonikus, boldog házasságnak, akkor az a harag, haragtartás, sértettség, keserűség. Hiszen minden bűn, amit Isten és egymás ellen elkövetünk, elválaszt minket Istentől és egymástól. Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire elszigetelődünk bűneink miatt, sőt milyen könnyen szembe kerülünk egymással emiatt. Sokszor apróságokkal kezdődik.
Fáradtan mond valami olyat az ember, ami a másiknak bántó. Ha nem tisztázzák azonnal, vagy minél előbb, akkor nő a keserűség, mint a hólabda. Lehet, hogy a másik éppen olyan állapotban volt, hogy túlságosan érzékeny, igazán nem kellett volna a szívére venni. Sokszor meg az az oka, hogy évek, évtizedek után sem ismerik egymást igazán a házastársak. Még mindig nem tanulták meg, vagy nem jegyezték meg, hogy mi szerez örömet a másiknak, és mi okoz fájdalmat neki. Néha pedig nagyon is durvák, komiszak, önzők, szeretetlenek vagyunk még azokhoz is, akiket pedig állítólag a legjobban szeretünk ezen a világon. Olyan könnyen megalázza egyik társ a másikat. Kibeszéli titkait, megszégyeníti mások előtt. Sokszor meg egyszerűen közömbösek vagyunk egymással szemben.
Sok bajnak a forrása az is, amikor felborul az Istentől rendelt rend a családban, a gyermek kerül az első helyre, a házastárs meg ki tudja hányadikra. Vagy a pénz kerül első helyre, vagy a munka. Ráadásul szép ideológiával: tiérettetek teszem, — csak közben amiatt megy tönkre házasság és család. Fajulhat ez egészen odáig, hogy ténylegesen is megcsalja egyik ember a másikat.
Mi ennek a következménye? Az, hogy fáj minden ilyen sérelem. Azután feszültség támad, egyre magányosabbnak érzi magát az ember a házasságban. Becsapottnak, elhagyottnak, kiszolgáltatottnak, hiszen abban csalódott, aki egyszer megígérte neki, hogy holtodig hűséges gondviselőd vagy segítőtársad leszek. Mindenképpen úgy érzi az ember, hogy elvettek tőle valamit, vagy nem kapott meg valamit, ami neki járna. Mindenképpen tartozik a másik, adósa lett, és az adósságot mi kíméletlenül be szoktuk hajtani.
Azzal kezdődik, hogy büntetjük adósainkat. Nem szólok hozzá, vagy nem teszem meg azt, amiről tudom, hogy örülne neki. A büntetés minden formája Bibliaellenes. Az is, amikor a nemi közösséget tagadja meg valaki házastársától.
És hova vezet ez? Mindenképpen repedés keletkezett a házasság épületén, és ezek a repedések egyre nőni szoktak, aztán egyre nagyobb kárt okoznak maguk körül a többiekben is. Ezért szükséges — mint ahogy egy házat folyamatosan tatarozni, karbantartani, felújítani kell —, minden házasságot is folyamatosan tatarozni, karbantartani, fel-újítani. Ellenkező esetben hamarosan úgy járunk, hogy a padlásról néz be az ég, és a szél egy darab födéllel már ki tudja hol szalad.
Az a nagy baj, hogy sokan úgy tesznek, mintha nem lenne baj. Vagy ténylegesen nem is érzékelik, mégpedig a maguk által okozott bajokat nem érzékelik, mert bűnvakok, nincs látásuk arra, hogy mivel ártottak, vagy úgy gondolják, kényelmesebb, ha nem beszélnek róla. Aztán megmerevednek a frontok, és észre sem veszik, hogy frontok keletkeztek ott, ahol békességnek és szeretetnek kellene uralkodni. Vagy hidegháborús légkör telepedik a családra és teszi tönkre a gyerekeket is (sok szomorú példát tudnék erre mondani), vagy nagyon is melegháború van, és lőnek állandóan egymásra apróságok miatt is.
Mit tanácsol a Szentírás ebben az esetben? Azt, hogy tanuljuk meg elengedni az adósságokat. Nem kell mindent feljegyezni. Nem kell minden tartozást számon tartani és végrehajtani. Van egy ilyen lehetőség is, hogy elengedjük az adósságot. Vagyis meg kell tanulnia kinek-kinek a saját hibáit és bűneit néven nevezni. Nem védőbeszédeket tartani, és nem szakadatlanul egymást vádolni. Nem mesét mondani, hogy mi miatt jutott ő oda, hanem leleplezni.
Amikor valaki leleplezi, néven nevezi bűnét, akkor elvált tőle. Akkor mintegy benyúlt a kabát alá és kitette az asztalra. Ebben vétkeztem. Ettől a pillanattól kezdve már nem tartozik össze. Amíg rejtegeti a zakója alatt, meg a szíve mélyén, addig fojtogatja őt a bűn. Addig összetartozik vele, addig szolidaritást vállal a bűnével. Amikor megvallotta, azzal megtagadta. Ez az én ellenségem, és nem vállalok vele többé közösséget. Ezért van nagy jelentősége a bűnvallásnak a Biblia tanítása szerint. Bűntudatra sok ember eljut. Aztán gyötri, és megpróbálja elhallgattatni a lelkiismeretét. Rendkívül fejlett technikáink vannak ezen a téren. A bűnvalláshoz kell bátorság, és megoldást csak ez ad.
Ez tehát a Biblia tanítása: meg kell tanulnunk elengedni egymás adósságát, és ahogy itt Jézus mondta, szívetekből megbocsátani egymásnak. Mert a megbocsátott bűn nem választ el többé a másiktól. Ha eszünkbe jut is olykor, már nem szerez keserűséget a szí-vünkben. Nem él, nem érvényes. Elveszítette az erejét.
Igen ám, csak az a nagy baj, hogy igen nehezünkre esik ez az elengedés. Miért olyan nehéz elengednünk, megbocsátanunk? Mert szegények vagyunk. Nem telik elengedni. A szegény ember ragaszkodik minden fillérhez és igyekszik behajtani minden kölcsönt és minden tartozást. Mi szegények vagyunk lelkileg. Nem telik. Számon tartjuk évekre, évtizedekre visszamenőleg is a tartozásokat, és alig várjuk, hogy azt végrehajthassuk.
Mi segít ebben a nyomorúságban rajtunk? Az, hogy ha gazdagok leszünk. Hogy lehet gazdag valaki lelkileg? Úgy, ha Istentől minél több megbocsátást fogad el. Ide hogy juthat el? Úgy, hogy ha minél több bűnét viszi Isten elé, hogy az ellensége neki, megvallja és elhagyja. Átéli, hogy mennyire igaz, amit a Szentírás Istenről mond, hogy Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. Aki sok bocsánatot kap, annak lesz könnyű sok bocsánatot adni.
Péter itt azt kérdezte: hányszor lehet vétkeznie ellenem az én atyámfiának úgy, hogy megbocsássak neki? Még hétszer is? Péter itt nagy számot mondott, mert a korabeli írástudók háromszori megbocsátást tartottak illendőnek. Péter itt felemeli a normát több mint a duplájára. Még hétszer is? Azt mondja Jézus: nem, hetvenszer hétszer is. Ami azt jelenti: végtelen sokszor. Ahányszor csak szükség van rá annyiszor, ha telik. Ha meg nem telik, akkor először magunkba kellene nézni és odaborulni Isten elé, és tőle kérni minél több bocsánatot.
Jézus ebben a példázatban rendkívüli módon kiélezi ezt a kérdést, amikor azt mondja, hogy ennek a királynak ez az adósa tízezer talentummal volt adós. Ez leírhatatlanul nagy összeg. Heródes király évi jövedelme kilencszáz talentum volt. Tehát egy király tizenegy évi jövedelmét jelöli itt meg. Egy jó rabszolga ára azt mondják, 0,l talentum volt. Tehát a tízezer talentumért százezer rabszolgát lehet vásárolni. Jézus szándékosan mond ilyen nagy összeget. Százezer rabszolga ára az akkori ember szá-mára teljesen elképzelhetetlen, felfoghatatlan és megfoghatatlan volt.
Nem tud fizetni ez az ember. De nem is kell. Miért hívja akkor maga elé a király? Nem azért, hogy fizessen, hanem számot kezdett vetni az adósaival. Számba vette, hogyan állnak a pénzügyek. Jön ez az adós is, és kiderül: nem tud fizetni. Akkor meglebbent előtte a király egy ilyen megoldást, hogy eladják az egész családot rabszolgának, meg minden ingó és ingatlan vagyonát is. Egy töredékét ennek a nagy összegnek abból lehet törleszteni. Erre leborul előtte, és kegyelemért könyörög.
Jézus azt mondja: látjátok, ilyen az Isten. Aki kegyelmet kér, annak kegyelmet ad. És itt van ez a csodálatos súlyú mondat: minden tartozását elengedte. Minden további nélkül, minden feltétel nélkül.
Nem tudom, ha számba vennénk, hogy mi mindennel tartozunk Istennek, akkor eljutnánk-e oda, hogy körvonalazódik, hogy az is ilyen tízezer talentum körüli törleszthetetlen összeg. Hiszen mindnyájan tartozunk Istennek a tisztelettel, az imádattal, amit nem adunk meg folyamatosan, az Ő dicsőítésével, ami helyett magunk dicsekszünk. Tartoznánk neki, ha csak egyetlen parancsolatra gondolunk: minden vasárnap megszentelésével. Hány vasárnapot loptunk el Istentől, töltöttük és töltjük egészen mással, mint amire azt adta, mint ahogyan Ő az igéjében rendelkezett. Tartozunk neki a teljes jövedelmünkkel. Még a tizedet is kevesen adják meg. Tartozunk neki önmagunkkal, hiszen Jézus Krisztus megvásárolt minket testestől-lelkestől. Az ige azt mondja: „Nem a magatokéi vagytok. Dicsőítsétek azért az Istent testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,20)
Nem tudok fizetni. Kezdődik ez a folyamat a számvetéssel, folytatódik a kétségbeeséssel, hogy nem tudok fizetni, és beletorkollik a kegyelembe. Minden adósságomat elengedi.
Akkor mit csinál ez a szolga? Kimegy az utcára, ott szembe jön egy adósa, aki száz dénárral tartozik neki, és elkezdi fojtogatni. Az ember nem érti. Mindjárt itt kell kezdeni, fojtogatni, hogy add meg, amivel tartozol? A tízezer talentumnak a száz dénár egy milliomod része. Körülbelül ilyenek az arányok. Amivel én Istennek tartoztam és elengedte, és amivel nekem a párom, a szomszédom, a főnököm, a beosztottam, az ellenségem tartozik, mert azt mondta, azt csinálta, mert elvette, mert ő miatta... Ez az egy milliomod része legfeljebb annak, amit nekem Isten elengedett.
Tudatos ez bennünk? Elhisszük-e ezt egyáltalán? Jézus nem véletlenül mond a példázatban ilyen számokat. Nem véletlenül mondta egyáltalán ezeket a példázatokat, hogy világos legyen előttünk, miről van szó. Mit jelent és mennyire nem magától értetődő az, hogy Isten kegyelmes, és kész minden adósságunkat elengedni. Milyen égbekiáltó gazemberség ezek után, ha mi egymásnak nem vagyunk hajlandóak megbocsátani. Ha nem is akarunk megbocsátani. Vagy ha szeretnénk, de nem tudunk, az meg a hihetetlen lelki szegénységünkről bizonyítvány. Akkor meg azon kell segíteni, mert Ő azt akarja, hogy gazdagok legyünk, és teljék nekünk is megbocsátani egymásnak.
Továbbadni azt a bocsánatot, amit mi is úgy kapunk. Két kicsi szóban össze tudnám foglalni ennek a példázatnak a mondanivalóját. Ez a két szó így hangzik: vedd és add. Boruljunk le végre Isten előtt úgy, mint ez a szolga. Annak a tudatában, hogy reménytelen eset vagyok.
Nem tudom törleszteni, nem tudom megadni már neki — most maradjunk csak a vasárnapoknál — azokat a vasárnapokat, amiket évtizedek alatt beszennyeztem. Nincs megoldás. Reménytelen. Így viszont jön a halálos ítélet. De Ő minden adósságomat elengedte. És akkor most jövök és fojtogatom... Talán még a páromat is a szó átvitt, de néha még szoros értelmében is? Milyen ember vagyok? Tízezer talentumot elenged, és száz dénárért filléreskedem? Követelem, mégpedig most, azonnal, haladék nélkül. Még kegyetlen is vagyok.
Vedd és add! Aki abból él naponta, hogy Isten elé járulva néven nevezi a bűneit és újra és újra hálát ad, hogy erre is bocsánatot kaptam Jézus érdeméért, annak sokkal könnyebb lesz megbocsátani. Annak telik. Az lelkiekben gazdag lesz.
Azt szeretném kérni, hogy akik ma úrvacsoráznak, azok őszintén válaszoljanak az ezzel kapcsolatos kérdésekre. Mi fáj neked most e tekintetben? Ki bántott meg? Kinek a neve hallatán szorul össze azonnal a gyomrod, vagy ugrik ökölbe a kezed? Mi az, ami miatt keseregsz, hogy nem kapod meg tőle? Akár házastárstól, akár mástól. Mi az, amit annyira számon tartunk, hogy tartozik vele? Mi az, amit szakadatlanul egymás szemére vetünk, és ezzel is csak mérgezzük az otthoni légkört? Mi az, amit takargatunk, amit nem akarunk kitenni az asztalra, és néven nevezni: ez az én bűnöm, amitől most elválok, hanem bedugjuk a belső zsebbe, a szívünk mélyére, hogy tovább mérgezzen minket és elválasszon Istentől is meg egymástól is. Mi az, amit nem tudunk elengedni? Amit nem tudunk szívből megbocsátani?
Többször tapasztalom, hogy egy-egy régi, gyerekkori emlék hogyan kíséri végig egy ember életét, mint tartozás, amivel tartoznak neki. Ha a szülők elkövették azt a bűnt, hogy különbséget tettek gyerekeik kö-zött és volt egy bezzeg gyerek, meg egy másik, vagy a többi, hihetetlen károkat tudnak vele okozni. Öregségében is arra emlékezik, hogy amazt mindig jobban szerették, úgy érzi, hogy tartoznak neki. Valahol ezt le kell perelni, ha előbb nem, az örökösödésnél. Azért van oly sok kegyetlenség olyankor.
Egyáltalán nem könnyű nekünk a nemzeti sérelmeinket, a nemzeti keserűséget és haragot sem így elengedni, szívünkből megbocsátani. És lehetne sorolni ezt hosszú, hosszú listában. De akármi az, Isten ma azt mondja nekünk: van egy ilyen lehetőség, ahogy az Isten elengedte nektek, úgy elengedhetitek egymásnak. Nemcsak a házasságban, de ott is. És akkor valami egészen új dolog kezdődne. Hadd mondjak erre most két történetet a szereplők engedelmével. Két házasságnak a története. Nevezzük a házasfeleket most mindkét esetben Jánosnak és Juliskának.
Az első János és Juliska hosszú ideig békességben élt, azután egyre gyakrabban veszekedtek. A gyerekek már féltek az estétől, amikor mindenki hazajött, mert apróságokon is összezördültek. Különösen Juliska hangját lehetett hallani, mert ha valamit elkezdett, azt elmondta háromszor-négyszer, és emiatt már mindenki szenvedett. A férje egyre hallgatagabb lett. Semmi nem volt jó, amit a férje tett. Mindenben hibát talált, akár a gyerekek, akár a férje csinálta.
A férje ezt általában hosszú ideig hallgatagon tűrte, aztán amikor nem bírta tovább, rá egyáltalán nem jellemző módon ordítozott. A gyerekek ettől is szenvedtek. Az asszony azt mondta: így már templomba járni sem érdemes, ha ennyire nem változol meg. Ő maga többször otthon is maradt.
Így történt ez azon a vasárnapon is, amikor a férfi megint egyedül indult el a gyerekekkel. Már szombaton elhatározta, hogy a buszon jókedvű lesz, cseverészni fog velük, ne szenvedjenek szegények ennyit, de nem sikerült. Ráült a bánat, a keserűség, mint őszi tájra a köd.
Az az istentisztelet azonban mély nyomot hagyott benne. Érdekes volt számára, hogy amikor még csak közeledtek a templomhoz, nagy vágyakozás ébred a szívében. Ő itt most Istentől szeretne kapni valamit. Amikor felolvasták a Bibliából az igét, már az mélyen érintette. Az igehirdetés közben pedig, mintha egy listát tartottak volna elé, nyilvánvalóvá váltak számára a bűnei. Mindaz, amivel hozzájárult ahhoz, hogy elromoljék a házasságuk meg az otthoni légkör. Elhatározta, hogy még ma ezekért bocsánatot kér a feleségétől.
Hazamentek, megebédeltek, és ebéd után János átölelte Juliska vállát és azt mondta: Szeretnék mondani valamit neked. Juliska csípőre tette a kezét s így válaszolt: halljuk, mi kifogása van ellenünk a ház urának? Mire János csendesen azt mondta: nem ellenetek, hanem magam ellen. De nem lehetne leülnünk egy kicsit? Leültek — ilyen már régen volt. S akkor minden kertelés nélkül a férfi elkezdte mondani, hogy ma délelőtt meglátta, milyen türelmetlen itthon, ezzel milyen sok kárt okoz. Mennyire szeretetlen, és így tovább, sorolta minden szépítés nélkül a bűneit. Mire a felesége: végre, látod, hogy mindennek te vagy az oka, ami itthon baj. Kíváncsi vagyok, hogyan sikerül majd megváltoznod, de lehet, hogy ezt az egészet csak számításból tetted. — Azzal belemélyedt a műsorújságba és azt tanulmányozta.
A gyerekek csak annyit láttak, hogy amikor az apjuk késő este feljött a műhelyből, a szeme nagyon piros volt, és egész este nem szólt megint egy szót sem.
Egy másik János és Juliska szintén ide jutott. Ők nem ordítoztak, ők finom kultúremberek voltak, és kultúremberek módjára magukban fortyogott a keserűség, és kialakult a családban az, hogy mindenki éli a maga életét egyedül, egymástól függetlenül. Így kevesebb az összeütközés. Ők ritkán jártak templomba. Főleg korábban fordultak elő ott néha, az utóbbi időben nem. Most azonban egy ismerős baráti házaspár hívta őket egy evangélizációs hétre. Már az elnevezéstől is megijedtek: egy hétig, munkanapokon, minden este ők templomban üljenek? Ez elképzelhetetlen.
Illendőségből elmentek az első este, aztán utólag mondták el, hogy nem tudják mi-ért, de minden este szépen ott ültek egymás mellett. A hét elején már jelezték, hogy a hét végén úrvacsora lesz, — azt elhatározták, hogy nem úrvacsoráznak. Ki tudja, mikor vettek utoljára úrvacsorát. Meg nincs arra idejük, hogy még egy órával később menjenek haza.
Aztán szombat este történt, hogy ez a János is átölelte Juliskájának a vállát, és azt mondta: szeretnék mondani neked valamit. Gyere — mondta. Ők is régen ültek már egymással szemben. Akkor a férfi elkezdte mondani: ezen a héten rájöttem, hogy tulajdonképpen hosszú ideje már egyáltalán nem érdekelsz engem. Teljesen magadra hagytalak a gyerekekkel. Sokszor gondoltam arra, hogy jobb lett volna, ha nem te vagy a feleségem. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, ki lett volna náladnál jobb. Most tudom, hogy ez ugyanolyan paráznaság, házasságtörés volt, mintha lefeküdtem volna valakivel, bár eddig nem jutottam el. Szeretnék bocsánatot kérni, és újat kezdeni. Tulajdonképpen én még mindig nagyon szeretlek.
Az asszony szeme megtelt könnyel és ezt mondta: én meg úgy látom most így a hét végén, hogy miattam jutottál olyan állapotba, amiben vagy. Mert sosem érdekelt őszintén a munkád. Sokszor megszégyenítettelek a gyerekek előtt is. Néha még így is kedves és figyelmes voltál hozzám. Úgy emlékszem, soha semmi kedves gesztust vagy szót nem adtam neked. Ha beszélgetni akartál, nem értem rá. Ha szeretted volna, hogy együtt legyünk az ágyban, mindig fáradt voltam. Szeretnék én is bocsánatot kérni. Próbáljunk meg együtt újat kezdeni.
Másnap mind a ketten úrvacsoráztak. A lelkész csak jóval később tudta meg, hogy miért volt könnyes az arcuk. Hogy ezek az örömnek és hálának a könnyei voltak. Az úrvacsora után az ebédnél hosszú idő elteltével ismét imádkozott apuka, és vidám beszélgetés folyt az asztal körül.
Fel is tűnt a gyerekeknek és megkérdezték: mi történt veletek? Olyan mások vagytok. Mire az apjuk csak ennyit mondott: Isten megbocsátotta bűneinket, és mi is megbocsátottunk egymásnak. És újra beleszerettem anyátokba. — Előbb is megtehettétek volna — summázták a kamaszok.
Ez így működik a gyakorlatban. Amíg valaki a saját bűneiről nem tud beszélni, addig nem lehet segíteni rajta. Addig még a másik is csak nehezen, vagy egyáltalán nem tud segíteni a házasságon. Mert amit ketten rontottunk el — és mindent ketten rontunk el, ha az arányok változnak is, azt csak ketten tudjuk helyrehozni.
Sőt, láttuk néhány héttel ezelőtt, hogy ketten is kevesen vagyunk. Kell hozzá egy hatalmas harmadik, az a Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Vele azonban mindent helyre lehet hozni, akármit romboltunk is magunk körül. Mert Ővele nemcsak újra kezdeni lehet, hanem újat lehet kezdeni, és erről nem szabad lemondanunk. Ez viszont azzal kezdődik, hogy nevén nevezem a saját bűneimet, és nem a másikét sorolom, és nem arra várok csípőre tett kézzel, hogy ő majd hogyan változik meg. És azzal folytatódik, hogy kijön a számon az: bocsánatot kérek, és azzal fejeződik be, amit Jézus itt így mondott, hogy „szívetekből megbocsátotok egymásnak.”
Vagyis, csak az a megoldása mindennek, ha megtanulunk elengedni. Elengedni minden tartozást. Erre viszont csak az képes, aki átéli egyszer a szíve mélyéig, mi is történt akkor, amikor valaki minden adósságunkat megfizette. Valaki, aki semmivel nem tartozott az Atyának. Az egyetlen, aki semmilyen bűnt nem követett el ezen a földön. Ő odaállt az adósok helyére, a mi helyünkre, és kifizette minden tartozásunkat. Péter apostol így írja: nem arannyal vagy ezüsttel, hanem az Ő drága vérével. (1Pét 1,19)
Aki egyszer hittel átéli, mit jelent azt, amit Pál apostol a Kolosséi gyülekezetnek ír boldogan, hogy az ellenünk szóló adóslevelet Jézus odaszegezte a keresztre, eltörölvén ezzel minden bűnünket. Aki ezt átéli, mit kaptam én az irgalmas Istentől, az fog tudni elengedni és szívéből megbocsátani. Ezen a két szón gondolkozzunk: vedd és add. Aki nem tud elengedni, az nem fogadta még el hittel a kegyelmet. Az nem tudja elmondani, mire kapott kegyelmet.
Boldog ember az, aki Dáviddal együtt vallja: „boldog, akinek bűne megbocsáttatott és vétke elfedeztetett. Boldog ember, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.”

Az elmúlt héten sokan olvastuk kalauzunk szerint Jézusnak ezt a közismert példázatát. Újra elcsodálkozhattunk azon, hogy milyen egyszerűen és szemléletesen tudja összefoglalni Megváltónk az evangéliumnak a lényegét. Kövessük most nyomon azokat a lépéseket, amikben itt Jézus elvezet minket az evangélium summájának a megértéséhez. Öt ilyen mozzanatot lehet megkülönböztetni, amelyek egymást követik.
Az első ez az egyszerű, de csodálatos tény, hogy a király menyegzőbe hívja a barátait. A király itt Istent példázza. Jézus ebben a példázatban is mennyei Atyánkat akarja bemutatni. Ki valójában az élő Isten? Hiszen mindig fenyegette az embereket, vallásosakat és nem vallásosakat egyaránt, hogy a saját elképzeléseik alapján alkottak torz képeket Istenről, — némelyek úgy mondták: az istenségről, hát még ha több istent is feltételeztek: az istenekről.
De a vallásosakat is mindig fenyegette ez a veszély, hogy elképzeljük magunknak, milyen Isten, és azt gondoljuk, hogy ez a kép megfelel a valóságnak. Jézus újra és újra tanította az embereket, hogy ki valójában az egy igaz, élő Isten.
Azért is szükség van erre, mert itt királyhoz hasonlítja, és a mi fülünkben elég rossz csengése van ennek a szónak, hiszen oly sok hitvány király uralkodott a történelem során. Alig volt olyan, aki valóban a népe javát akarta szolgálni önzetlenül, bölcsen, értelmesen. Olyan meg alig-alig akadt, aki Istenre figyelve akart jó sáfár lenni, és Isten akaratát igyekezett érvényesíteni egy-egy nép életében. A királyok sokszor önkényesen uralkodtak, erőszakra, fegyverekre támaszkodva vitték keresztül a maguk akaratát. Srófolták örökké az adókat, elvitték a fiatal fiúkat háborúba, szolgákká tették az otthon maradtakat stb. — pontosan úgy, ahogy Sámuel óvta a népet akkor, hogy ne válasszatok ti magatoknak királyt, mert a legtöbb király visszaél a hatalmával és nem a javatokat szolgálja.
Sokaknak ez jut eszükbe, ha a király szót hallják. Ezért mondja itt el Jézus, hogy a mi mennyei Atyánk király olyan értelemben, hogy az Övé minden, hogy Ő ténylegesen uralkodik. Minden hatalom is az övé. Minden e földi kiskirály tőle kap kölcsön egy időre hatalmat, de Ő minden hatalom forrása és birtokosa. Ezt a hatalmát azonban Ő mindig az övéinek a javára használja. Ez jellemzi a mi Istenünket, hogy Ő ad. Vendégségbe hív. Meg akarja ajándékozni azokat, akik elmennek.
Ha egy kicsit is ismerjük az akkori Izráel életét, akkor sokkal többet mond nekünk ez az egyszerű tény, hogy Isten vendégségbe hív magához, mégpedig lakodalomba, menyegzőre, az Ő Fiának a lakodalmára, ahol minden van bőségesen. Nagyon szegény emberek éltek akkor Izráel földjén. Mondhatnánk azt, hogy kis kivételtől eltekintve koldus szegények, akik napról-napra éltek. Egyhangú és szegényes táplálkozásuk volt. Eseménytelenül zajlott az életük, és ebben a szegényes, szürke, eseménytelen életben oázisok voltak a családi, baráti összejövetelek és az ünnepek. Olyankor egy kicsit mindig jobb falatok kerültek az asztalra. Olyanok is, amik egész évben máskor nem kerülhettek. Olyankor egy kicsit bőségesebben lehetett táplálkozni, egymást kínálni. Néha még egy kis borocska is oda került. Olyankor az ember egy kicsit elengedhette magát. Kisimultak a redők a homlokán, szabad volt nevetni, sőt együtt nevetni. Volt ok az örömre: ünnepelünk.
A keleti ember egyébként is mindig szeretett ünnepelni. Az ünnep és az ünnepi lakoma vágyainak a netovábbja volt. Nem véletlenül említi Jézus sokszor idézett mondatában sem, hogy „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20)
Ez azt jelenti, hogy az én isteni gazdagságomban részesítem őt. Olyanokat fog enni, amiket nem is látott addig. Jóllakhat végre. Nem kell akkor abbahagyni, amikor még éhes maradt. A bőséget, hogy ingyen van, ajándék, örülhet ennek, ezt akarta kifejezni ezzel a képpel.
Jézus is erre utal hallgatóinak, hogy királyi lakomába hívja Isten az övéit. Ő közösséget készít önmagával meg egymással. Ünnepre hív, öröm ünnepre. Nagy megtiszteltetés az, hogy valaki részt vehet ezen. Az egész Biblia arról szól, hogy olyan a mi Istenünk, aki adni akar.
Amikor Isten megteremtette a világot, odaadta az embernek. Ez volt az első gesztusa az általa teremtett ember iránt: ez a tied. Uralkodj rajta. Ismerd meg, formáld tovább, a szó jó értelmében manipuláld. Van mit. Kapsz készet, tökéleteset, élvezd, örülj neki, dolgozz benne, ez a tied.
Láttuk valamelyik vasárnap, hogy így készítette el az embernek a társát is, mégpedig hozzá illőt, gondosan, és odavitte Évát készen Ádámnak. Ez jellemzi Istent, hogy ad. Valami olyat, amit meg sem álmodtunk. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát is adta, hogy így segítsen a világon, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
A példázat első mondata, hogy a Király lakomára hívja a barátait, hű fénykép a láthatatlan Istenről, a mi mennyei Atyánkról. És Jézus erre hívja fel a figyelmet. Isten nem követel, nem a teljesítményeinket veszi számba, nem feltételeket szab, mint a törvényvallások istenei, hanem ad. Az első gesztusa az, hogy valami kincset, ajándékot kínál. Ezzel kezdődhet egy ember kapcsolata vele.
Isten hív magához. Miért? Mert nem vagyunk a közelében. Messzire sodródtunk, és ezért olyan szürke, szegényes az életünk. Ezért van tele szükséggel, ezért van tele a szánk panasszal. Ezért olyan gondterhelt az arcunk, ezért fagyott le a mosoly róla. Ezért esünk neki egymásnak sokszor, hogy elvegyük a másikét, mert nincs. Ez sincs, az sincs, és nem baj, ha neki sem lesz. Vagy inkább neki se legyen, ha már nekem nincs. Szörnyű következményei vannak ennek, hogy Istentől távol, nélküle szűkölködünk. Ő azonban visszahív magához.
Jézus tanítása szerint az evangélium ez: vissza lehet mennünk Istenhez.
Péter apostol is így fogalmazta meg az evangélium lényegét: Jézus azért jött, hogy minket Istenhez visszavezéreljen. Lehetővé tegye, hogy visszataláljunk, utat készítsen oda. Kinyissa a mennyország kapuját, és itt a földön meg közhírré tegye, hogy vissza lehet menni. Lakodalmat készít azoknak is, akik tőle elszakadtak.
Hogy ez mennyire a teljes Szentírásban benne van, nemcsak az Újszövetségben, hadd olvassak Ézsaiás könyvéből néhány mondatot, ami így, a jövő vasárnapi úrvacsorára készülve, különösen nagy örömhír lehet. „Ezt mondja az Úr: Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, (ismernünk kellene a vízben szegény Izráelt) még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, (ez volt a vágyak netovábbja, hogy olyat inni, és abból bőségesen inni) nem pénzért és nem fizetségért! Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat! Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! (Ézs 55,1-3)
Jöjjetek, vegyetek, egyetek eleget — ingyen! Ilyen a mi Istenünk. Ilyennek mutatja be Jézus is ebben a példázatban. Csakugyan felfakad az ember szívében az ének:

Ó érthetetlen kegyelem,
Mely így utánam járt,
Ki tévelygőn, vakon
Bolyongtam utamon,
Egyszer csak reám talált.

Félelemtől megszabadít,
Szent félelemre tanít,
S ahol csak megjelen
E drága kegyelem,
Bűnöst megigazít.

És szegényt megelégít. Jézus is ebben jelöltek meg a programját, hogy a szegényeknek evangéliumot hirdessen.
Ez tehát az első, amit Jézus itt a példázatban szinte csak mellesleg, a bevezető mondatban mond: Ilyen a mi Istenünk. Adni akar, ajándékot akar adni, bő-ségesen. Lakomára hív, közösségre önmagával és egymással.
Kiket hív? Akik hozzá közel vannak: barátokat, ismerősöket, akikhez eljuthat a hívás. Jézus idejében elsősorban a választott népet — erről Jézus többször beszélt is. Ma pedig azokat, akikhez eljut az örömhír, akik már a szüleiktől hallhattak erről, akiknek van Bibliájuk, akik megfordulnak ehhez hasonló helyeken, mint ahol mi vagyunk, akik hallgatták a múlt héten is az evangelizációt, ami beszólta most fél Európát, vagy majdnem az egészet.
Micsoda kiváltság ez, hogy hallhatjuk ezt a hívást, hogy hozzánk is elérkezett! Milyen sokan vannak, akik még soha nem hallottak erről a lehetőségről, hogy ilyen az Isten, hogy Ő lakomát készített, hogy Ő téged is hív, hogy Őnála megelégülhetsz, hogy minden szükségedet ki tudja elégíteni, hogy szeret téged öröktől való szeretettel. Te még nem is tudtad, hogy Ő van, Ő már számon tartott téged. Milyen kiváltság, hogy eljuthat ez hozzánk! Milyen sokan vannak, akiknek a nyelvére még nincs lefordítva a Szentírás. Több mint ezerre le van fordítva a teljes Biblia, és sok nyelvre egy-egy könyv vagy az Újszövetség. Talán nekünk mindnyájunknak van saját Bibliánk, vagy otthon a családban feltétlenül van.
Micsoda kiváltság, hogy vannak, akik hallhatják és hallhatták ezt a mondatot: „Íme, elkészítettem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a menyegzőre!” S küldi az Ő szolgáit: először egy elvi meghívás volt, akkor még nem volt pontos dátum, s másodszor akkor mennek a szolgák, amikor már minden készen van. Most, ma van a nagy nap, gyertek! Valóban nagy kiváltság ez. Egé-szen bizonyos, hogy mindenki mindent félre tesz, csakhogy eleget tegyen ennek a meghívásnak, és ott legyen a király fiának a lakodalmán.
Nem. Éppen ez a harmadik és meghökkentő megállapítás itt. Egyszerűen nem mennek el. „... azok nem akartak elmenni.” „De azok, mit sem törődve a meghívással, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe. A többiek pedig megragadták a szolgáit, bántalmazták és megölték őket.”
Hogy van ehhez bátorságuk! Hogy merik ilyen durván visszautasítani ezt a megtisztelő meghívást? Hogy nem fogják fel ésszel, hogy mindennél többet jelenthet nekik társadalmi szempontból, meg egyéb szempontból, hogy ott ülhetnek a király fiának a menyegzőjén, és maga a király hívta meg őket? Egyáltalán: hogy van merszük megverni a király szolgáit? Jézus itt a prófétákra utal. Sőt megölni a király szolgáit. Mi lehet fontosabb annál, mint hogy ezt a meghívást komolyan vegyék, és ennek engedjenek?
Vegyük észre, hogy semmi rosszat nem tesznek ezek az emberek. Az egyik dolgozni megy, a másik valamit vásárolt és üzletel. Ki-ki végzi a maga munkáját. Ezek igen tisztes polgárok. Szorgalmas, becsületes emberek. Nem a kocsmába mennek verekedni, hanem végzik a napi munkájukat. Igen kötelességtudóak.
De miért nem mennek el a király hívására? Az ember azt mondaná: bár minél több ilyen rendes ember lenne, akinek fontos a napi feladata, kötelessége. Végzi azt minden körülmények között. Nem ér rá lakomákba járni, ő tisztes, dolgos, felelősségteljes ember. De azért kérdezzük meg, hogyan fér be ebbe a képbe ez a mondat: megverték a király küldötteit, sőt megölték. Tisztes, dolgos, becsületes, kötelességtudó polgárok gyilkosok? Nem sajtóhiba?
Aki tudja, hogy Isten mit mond a szívünkről, és akinek megadta már Isten, hogy egyszer-egyszer belátott a saját szí-ve sötét bugyraiba is, az tudja, hogy ez sajnos nem sajtóhiba. Tisztes, szorgalmas, kötelességtudó, becsületes emberek a szívük mélyén gyilkosok, és bármikor fel lehet a szívükben ébreszteni gyilkos indulatokat. Aztán vagy foganatosítják is ezt az indulatot, vagy ha félnek a következményeitől, nem. De máig emlékszem arra az asszonyra, aki azon a függőfolyosón, ahol néhány évig laktunk, üvöltve mutatta az egyik szomszédasszonyának kiabálva: meg tudnám fojtani! — és közeledtek a kezei egymáshoz. Bizonyos voltam benne, hogy ebben az állapotában tényleg meg tudná fojtani, ha keze között lenne, vagy ha nem jutna eszébe esetleg, hogy ennek azért következményei is lehetnek. Mert a mi szívünk ilyen romlott. Miközben a felszín az, hogy megyek dolgozni, teljesítem a kötelességemet, komolyan veszem a házasságomat stb.
Lukács evangélista ezt a példázatot egy picit bővebben így írja: „Ezt mondta a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! A másik ezt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem! Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek.” (Lk 14,17-20)
Csupa tisztességes dolog, sehol semmi elítélendő cselekmény. De azért az ember megkérdezi: Muszáj azokat az ökröket ma kipróbálni, amikor megvettem? Muszáj azzal az autóval már ma furikázni? Majd ülök még benne eleget. Ha most valami Istentől jövő meghívásnak lehetne eleget tenni. Azok az ökrök esznek még egy napig, és másnap erősebbek lesznek, nagyobb öröm lesz kipróbálni őket. Ha meg éppen most házasodtam, nem az következnék a megtisztelő meghívás hallatán, hogy megkérdezném: most már nem szólóban vagyok, jöhet a feleségem is? És amilyen ez a gazdag király, azt fogja mondani: hogyne, gyertek ketten! Utána úgy mehetne a munkájába az ember, meg úgy indulhatna a kereskedésébe, meg úgy kezdhetné vagy folytathatná a házasságát, mint aki a király vendége volt. Mint akit megajándékozott a király valami olyannal, amit senki mástól nem lehet kapni. Ettől lenne igazán gazdag az életünk. De nem, kifogás kifogás hátán.
S mi ennek a gyökere? Itt van ez a sötét mondat: „Nem akartak elmenni...” Nem akartak.... Kínálhat a király, amit akar, lehet ez nagy kiváltság, hogy ott lehetnének, — minden fontosabb, mint az üdvösségünk. Minden előbbre való, minthogy az Isten által felkínált lelki javakat megragadjuk, azokkal gazdagodjunk és gazdagítsunk másokat.
Indul a család templomba, és érkezik egy vendég. Akkor mi is otthon maradunk — mondta egyszer valaki egy vállrándítással. De ismerek valakit, aki úgy kapott Istentől új életet, hogy ott az ajtó előtt a család kedvesen mondta, hogy mi éppen istentiszteletre indulunk, te úgy is rászántad az időt, mert velünk akartál beszélgetni, gyere, menjünk együtt. És az illető életében először eljött olyan istentiszteletre, ahol igehirdetést is hallott, és Isten megszólította őt és új életet kapott. Mert annak a családnak fontosabb volt a meghívás, mint az, hogy vendég érkezett és most el kell őt látni.
A rangsor fontos. Az, hogy mit részesítünk előnyben. Teljesen meg kell értenünk ezeket az embereket, hogy nekik már megvolt a tervük, hogy aznap mit kell csinálni. Most megérkezik a király meghívása, melyiket részesítsék előnyben? Mi fontosabb? Az-e, amit már elgondoltam, vagy az, amit megértek Isten akarataként? Az, amit el akarok végezni, vagy az, amit Isten akar elvégezni bennem, például egy ilyen csendes órában? S mi fontosabb: az, amit megszerzek azalatt, vagy az, amivel Ő meg akar ajándékozni erre az életre is, meg az örökkévalóságra?
Ó de szegénnyé tesz mindenkit az, amikor önmaga lesz a fontosabb és nem a király, nem Isten! Amikor maga királykodik az életén és elfoglalja Isten trónusát. Amikor ő szabja meg, hogy most minek van itt az ideje, mit tartok lényegesnek, s mi az, ami még várhat. A király várhat. Mit részesítünk előnyben? „Nem akartak elmenni...” Nem vé-letlen ám az, hogy az Úr Jézus oly sokszor szólítgatja az akaratunkat. Azt az akaratot, amelyik béna, amelyik nem tudja a jót akarni, mert teljesen elfelejtette, kijött a gyakorlatból, nincs beidegződése. A saját gondolatait akarja mindig megvalósítani. De Jézus az igével szólítgat, élesztgeti ezt a béna akaratot, és ráhangolja Isten akaratára. Boldog ember az, aki enged az ilyen szólításnak! Utólag rá fog jönni, milyen igaz az, hogy Isten az, aki munkálja bennünk még az akarást is.
De azt a lépést neki kell megtennie, mert Isten munkálja bennünk annak az akarását, hogy tiszta legyen a házasság, vagy újra helyreálljon, de a szeretőddel neked kell megszakítanod a kapcsolatot. Ezt nem az Isten teszi meg. Isten az, aki munkálja bennünk, hogy legyen nekünk fontosabb az Ő igéje, és kerüljön elő a Biblia minden reggel, ha csak tíz percre is, de nekem kell tíz perccel korábban felkelnem, és azt a tíz percet arra rászánnom.
Isten munkálja sokakban, hogy de jó lenne esténként a gyerekekkel, főleg, amíg otthon vannak, meg amíg együtt lehetünk, rövid imádságban megállni Isten előtt, de azalatt nekünk kell kinyomni a televíziót, hogy még némán se pörögjenek ott a képek, és tiszteljük meg Istent annyira, hogy az alatt a pár perc alatt csak Őreá figyelünk. Ő munkálja az akarást, Ő készíti el az ajándékot. Ő fog meggazdagítani utána. Mindent az Ő kegyelme készít el és kínál fel nekünk, de ez az egy mozdulat a mi feladatunk, hogy kinyújtom a kezemet és meghatottan, értetlenül, de hálával elfogadom azt az ajándékot, amit nekem kínál. Ezt nevezi a Biblia hitnek. Ezt jelenti az a sokat emlegetett mondat: „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által”. Mindent Ő készített el, én meg nagy-nagy hálával és csodálkozva, de örömmel elfogadom, megragadom és élek belőle.
Ez a meghívás célja, hogy újra közel kerüljünk hozzá, hogy megtanuljuk, hogy Ő Atyánk, hogy nála minden készen van, amire szükségünk van, hogy semmit sem érdemlünk meg, semmire sem szolgáltunk rá, de nem ezért adja. Kegyelemből adja.
Úgy, mint a tékozló fiú példázatában is ezt hangsúlyozta az Úr Jézus. Az atya szeretete visszavárta ezt az elbitangolt gyereket. És egyszer életének egy emlékezetes napján, hosszú idő után, eszébe jutott, hogy mi is volt otthon. Otthon az apja az utolsó béresnek is jóllakásig adott ételt. Ő meg itt előbb-utóbb éhen hal a disznók között. Megmozdulnak a gondolatai. Aztán megmozdul a szíve: neki otthona volt, tartozott valakikhez, azok gondoskodtak róla. De jó lenne megint. Felébred a vágyakozás benne. A honvágy az elhagyott atyai ház után. Kezdi fogalmazni: haza kéne menni. Ha hazamennék, azt mondanám az apámnak... — de még ott ül a disznók között. Akkor fordul meg a dolog, amikor ez a rövid, katonás, de rendkívül súlyos megállapítás elhangzik: és akkor felkelvén hazament.
Ezt nem tehette meg helyette az apja. Az apjának a szeretete ébresztette mindezt fel benne és vonzotta ellenállhatatlan erővel. De neki meg kellett mozdulnia. Otthagyni a disznóit, a disznóságait. Hazamenni és kimondani: Apám, vétkeztem. Semmire sem vagyok méltó, de ha lehet, mégis szeretnék itthon szolgálni neked. S akkor jönnek a meglepetések egymás után.
„Nem akartak elmenni...” Vajon mi mit akarunk? Isten minket is vendégségbe hív. El sem tudjuk képzelni, mi mindent készített el nekünk. Nála van elegendő békesség, hogy jutna minden napra. Megtanít elégedettnek lenni minden körülmények között. Megtanít hálásnak lennünk minden körülmények között. Könnyűvé teszi azt, hogy amit tőle kapunk, azt szívesen adjuk tovább. És így tovább... Hogy egy ilyen gyilkos, kaotikus világban is reménységünk legyen, hogy túllássunk a láthatókon. Vajon erre az egy mozdulatra készek vagyunk-e? Hogy ha hívják, elmennek. Ha őt hívják, akkor nem másra nézeget, hogy az megy vagy nem, hanem ő odamegy. Hogy merünk-e hinni? Elsőbbséget adunk-e Istennek, vagy mi akarunk királykodni az életünkben?
Mert semmi feltétele nincs annak, hogy Isten meghív oda embereket. S miután ezek, akik visszautasították, nem mentek, Isten kiküldi a szolgákat az útkereszteződésekre, és azt mondja: hívjatok be mindenkit. Boldog-boldogtalant. Aki ott megy, jár, kel, bejöhet. Elképesztő dolog, hogy egy jöttmentnek a király szolgái azt mondják, hogy a király fia lakodalmán foglalt helyed van, jöhetsz te is. Erre mindenki csak visszakérdezhetett: én, minek alapján? A király szeretete alapján. Nem vicc, a király ezt üzeni. Mindenki jöhet. Nincs feltétel. Azt mondja: jókat és gonoszokat az utcáról. „Amint vagyok, sok bűn alatt, de mert hallom hívó szavad, ki értem áldozád magad, Bárány Jézus, jövök.” (Egy másik fordítás így adja vissza az eredeti szöveget.)
És tényleg jöhetnek a jött-mentek. Jöhet a samáriai asszony öt válás után egy együttélésből. Jöhet Zákeus, akinek a bőre alatt is pénz van, és maga sem tudja, kiket mennyivel csapott be, de helyre lehet hozni még egy ilyen elrontott életet is. Sőt, jöhet még az a rablógyilkos is, aki utolsó leheletével kéri és fogadja el ezt a kegyelmet, akit Jézussal együtt feszítettek meg. És jöhetsz te is, meg jöhettem én is. Nincs feltétele. Nem kell felmondani a Tízparancsolatot, nem kell igazolást adni arról, hányszor voltunk templomban. Csak ez a mozdulat kell: a rászorultság mozdulata. Tudom, hogy szükségem van a te közelségedre, Atyám, és látatlanban előre megköszönök mindent, amit kínálsz. Mert minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled való.
Itt történik valami meglepetés. Kimegy a király, és lát valakit, aki nincs menyegzői ruhába öltözve. És őt nemcsak kitessékelik onnan, hanem súlyos ítéletet kap.
Kevesen tudják, hogy ez egy másik példázat. Az első példázat befejeződik ott, hogy megtelt a lakodalmas ház vendégekkel. Elkezdődik a lakodalom, mindenki élvezi a király gazdagságát. És Jé-zus hozzátesz egy másik példázatot, amelyik meg erről szól.
Valóban úgy van az, ahogy Spurgeon írta, hogy a Szentírás olyan, mint egy jól felszerelt gyógyszertár. Mindenféle betegségre van benne gyógyszer. Ilyen, hogy gyógyszer, nincs. Hanem minek a gyógyszere? Mi annak a hatása? Mert egészen más kell ahhoz, hogy vérnyomáscsökkenést okozzon, meg ahhoz, hogy hirtelen élénkítést okozzon. Nem lehet ugyanazt használni.
A Szentírás ilyen. Az első példázatban azt hangsúlyozza Jézus, hogy mindenki jöhet, nincs feltétel. Aki elfogadja a meghívást, jöhet, és Isten gyermeke lesz. Ebben a másodikban pedig azt hangsúlyozza, hogy ha valaki ezt a nagy kegyelmet elfogadta, akkor annak meg kell látszania az életén. Feltétele nincs a kegyelemnek, de következménye van. Aki azt gondolja, hogy ezután a nagy meghívás után a király házában is ugyanúgy élhet, mint kinn az utcán, azt kitessékelik onnan. Sok ige szól erről. Csak egyet hadd idézzek.
Pál apostol írja: „Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.” (Gal 5,25) Ha Isten új életre támasztott, akkor ennek legyen következménye, gyü-mölcse. Látszódjék meg rajtatok. Aki azt gondolja, hogy ugyanolyan maradhat Isten közelében, mint amilyen Istentől távol volt, az ezzel távol tartotta magát lélekben Istentől. Pontosan azt nem fogja megtapasztalni, ami Isten gyermekeinek a boldog tapasztalata.
Ezért fontos, hogy megtörténjék az, amire röviden utal itt Jézus, és amit ezzel az egy szóval jelezhetnénk: átöltözés. Levetkőzni mindazt, ami Isten nélkül jellemzett engem, és feltöltőzni mindazt, ami Jézus Krisztusra jellemző. Nem ráöltözni, hogy ott marad alatta minden és leöntöm valami mázzal, hanem levetni. Idézhetném Pál több leveléből is: vessétek le azért... és elsorolja, mi jellemző ránk Isten nélkül, és öltözzétek fel a Krisztust: és ott vannak a konkrétumok, ez mit jelent. Aki ezt meg akarja spórolni, annak ugyanolyan ítéletben lesz része, mint aki visszautasította a mennyei Atya hívását.
Ezt nekünk világosan kell látnunk. Feltétele nincs, mert minden kegyelemből van, én csak örömmel elfogadom és élek vele, de következménye van. Teremnie kell az életünknek a gyümölcsöket. Vagy maradjunk ennél a képnél, mert az ige is ezt mondja: fel lehet öltöznünk a Krisztust. Az én bűneimet levetkőzni, hittel komolyan venni a bocsánatot, és hittel komolyan venni, hogy megigazultunk hit által, és a Krisztus igazsága, tisztasága a mienk.
Miközben így járjuk az utunkat, hálásan a mi mennyei Atyánknak, és engedve, hogy Jézus élete bontakozzék ki bennünk és teremjen egyre több gyümölcsöt, nem felejtjük el, hogy egyszer majd csakugyan részt veszünk egy nagy mennyei menyegzőn. A Bárány menyegzőjén, amiről ezt olvassuk a Biblia utolsó előtti fejezeteiben: „És hallottam valami nagy sokaság hangját, mely mintha nagy vizek zúgása és erős mennydörgés hangja volna: „Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! (Ő király valóban). Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült a menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.” (Jel 19,6-8)
És amikor egy másik látomásban János lát soksok embert, akik jönnek fehér ruhákban és kérdezi: kik ezek és honnan jönnek? Akkor meghallja az angyal válaszát: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették az ő ruháikat a Bárány vérében. Ezért most már szüntelenül az Isten színe előtt élnek, és nem fognak többé szenvedni sem hidegtől, sem hőségtől és nem csordul ki több könny a szemükön.” Ez a végső ígéret azok számára, akik itt elfogadják a mi mennyei Atyánk hívását.
Ma este tulajdonképpen ez történt. Szerettem volna egy meghívást átadni. Isten feltétel nélkül mindannyiunknak megterített. Készen van a lakoma. Ott van elkészítve nála mindaz, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben. És ott van elkészítve a fehér ruha is: Jézus Krisztus igazsága. Kell-e ez nekünk, vagy minden egyéb fontosabb, és csak maradunk továbbra is azok, akik voltunk. Egy visszautasítással több az, ami majd vádolni fog bennünket.
Böjti időszakban élünk. Ez különösen alkalmas arra, hogy naponta keressünk valamennyi időt, hogy megálljunk Isten előtt, engedjük, hogy az Ő igéje bevilágítson az életünkbe. Inkább mondjunk le sok minden megszokott időtöltésről, és legyen Ő most fontosabb mindennél. Neki mondjuk el szükségeinket, és tőle fogadjuk el azokat az ajándékokat, amiket kínál. Így legyünk vasárnap az Ő asztalának a vendégei, átélve a vele való közösséget, az egymással való kö-zösséget, és megerősödve abban, hogy minden bűnünkre van bocsánat nála.

Két héttel ezelőtt arról volt szó, hogy mit tanít a Szentírás a házasság alapjairól. Láttuk egyrészt azt, hogy Isten készített hozzá illő segítőtársat Ádámnak, de Ádámnak kellett megszólítania és néven neveznie Évát. Másrészt láttuk, hogy Isten egymás mellé rendelte a házastársakat. Nem uralkodhat egyik sem a másikon, de Istentől kapott sajátos férfi, illetve női adottságaikkal sajátos funkciókat, feladatokat kell betölteniük, elvégezniük.
Az alapozza meg tehát jól a házasságát, aki Istentől kéri és fogadja el a társát, és utána Istentől kapott hivatása magaslatán állva, a tőle kapott sajátos adottságokkal a tőle kapott sajátos feladatokat végzi el. A múltkori képpel élve, hogyha a férfi valóban feje a házasságnak és a családnak, az asszony pedig igazán szíve. Nincs értékkülönbség a kettő és a kétféle szolgálat között, de jó, ha nem egymás helyett akarják elvégezni, és ha nem marad ki egyik sem a közösségből.
Ha az alapok megvannak, akkor rakni kell a falakat, és előbb-utóbb tető alá kell hozni az épületet. Ma a falakról lesz szó. Ebben az igében, amit olvastunk, három egymást követő, sorrendben fel nem cserélhető lépést említ Isten. „A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté.” Olyan fontos isteni rendelkezés ez, hogy háromszor is előfordul a Bibliában. Jézus is idézi ezt a mondatot, amikor a házasságról tanít (Mt 19), és Pál apostol is említi így szó szerint, amikor a házasság titkát próbálja megvilágítani (Ef 5).
Ma csak az elsővel foglalkozzunk: Mit jelent az, hogy a „férfi elhagyja apját és anyját”?
Abban az időben úgy történt a házasságkötés, hogy a menyasszony minden ingóságával átköltözött a vőlegény, vagyis a férje házába és családja közé. Attól kezdve nem az apjának, hanem a férjének a fennhatósága és egyben a védelme, gondoskodása alatt állott. És ez az átköltözés az egész nagy közösség szeme láttára történt. Tanúi voltak annak, hogy két ember attól a naptól kezdve összetartozott, és hogy pontosan az a két ember tartozik össze mindaddig, amíg mind a ketten élnek.
Több fontos igazság is kiábrázolódik ebben az egyszerű tényben. Először is az, hogy a házasság soha nem volt magánügy, hanem a közösségre tartozó nagy esemény. Az egész nagy család, vagy a települések kialakulásával az egész falu szeme láttára történt ez az átköltözés. Olyan mértékű változás a házasságkötés, ami mindkét ember életében messze ható következményekkel jár, és ami mindkettőjükre nagy felelősséget ró. És ha ennek a felelősségnek nem tesznek eleget, akkor ez az egész közösségre nézve káros lehet — lásd, hogyan mérgezi meg az egész társadalmat ma az az összevisszaság és sokféle hűtlenség, ami a házasságokban van —, és éppen ezért a közösség is felelősségre vonhatja azokat, akik nem felelősen kötöttek házasságot.
Ennek a bizonyos átköltözésnek a mai megfelelője a polgári házasságkötés. Mert nemcsak a szerelmesének fülébe súgva kell valakinek közölnie, hogy együtt szeretné eltölteni vele az életét, és nemcsak a szüleitől kell kellő tisztelettel megkérni a kezét, hanem a hatóság előtt is ki kell jelentenie felelősségének teljes tudatában, hogy a világon élő több mint hatmilliárd ember közül ez az egy az, akivel attól az órától kezdve ők összetartoznak. Ennek sokféle jogi, gazdasági, emberi következménye van. Ezért hat ki az egész közösségre, ezért kell ennek a közösség tudtával és tanúskodása mellett végbemennie. Ebből is látszik, hogy sokkal komolyabb és felelősségteljesebb vállalkozás a házasság és a házasságkötés, mint ahogy azt sokan gondolják.
A másik, ami kitűnik ebből az egyszerű képből, amiről itt szó volt, hogy a házasság minden korábbi kapcsolatot átminősít. Az esküvőjétől kezdve másként viszonyul az ember a barátaihoz, kollegáihoz, az édestestvéreihez, és — amint olvastuk — a szü-leihez is. Egy új egység jött létre, és ez az egység csak akkor működik jól, ha totális és kizárólagos. Totális — vagyis az élet minden területén érvényesülnie kell, kizárólagos — mert olyan közösségre senki mással nem léphet az ember, mint a házastársával. Ez lett a legfontosabb kapcsolat az életében. A házastársa a hozzá legközelebb álló másik ember. A házastársa pedig jó esetben barátja is, bajtársa is, — ha hívő emberek: lelki testvére is.
Ez nem azt jelenti, hogy attól kezdve nem ápolja a barátságot, nem törődik a kollegákkal, közömbös lesz a testvérei vagy a szüleivel szemben. Egyáltalán nem. De az biztos, hogy a legbensőbb dolgait egy fiatalasszony nem a barátnőjével fogja megbeszélni. Ha pedig igen, és vele olyanokat is megbeszél, amiről a férje nem tud, az a Biblia szerint már házasságtörés. Ez hajszálrepedés ezen a közösségen, aminek pedig totálisnak és kizárólagosnak kell lennie.
Azért kell annak lennie, mert az élő Isten és az Ő szövetséges népe közti szövetséget, közösséget tükrözi, és ez a szövetség Isten részéről mindig totális és kizárólagos.
Itt érkezünk meg a harmadik megfigyeléshez, amiről részletesebben szeretnék szólni, hogy külön kiemeli Isten, milyen mélyrehatóan megváltozik a házas ember kapcsolata a szüleivel. Elhagyja … ilyen radikális kifejezést olvasunk itt. Elhagyja a férfi apját és anyját. Ebben az a meglepő, hogy a férfinek, a férjnek mondja ezt Isten. Nem a menyasszonynak, aki szegény kénytelen volt elhagyni apját és anyját, mert át kellett költöznie az akkori szokások szerint a férjének a családjához, hanem aki otthon marad, annak parancsolja, hogy el kell hagynod apádat és anyádat, ragaszkodnod a feleségedhez, és csak így lesznek igazán ketten egy testté.
Olyan fontos bibliai szempont ez, hogy akkor is nagyító alá kell tennünk, ha esetleg vannak közöttünk, akiket ez közvetlenül most nem érint. (Majd meglátjuk, hogy közvetve érint mindnyájunkat.)
Sok házaspár szenved amiatt, és igen sok házasság megy tönkre amiatt, hogy Istennek ezt a világos rendelkezését nem veszik komolyan sem a szülők, sem a fiatal házasok. Különösen a fiús anyákat fenyegeti a veszély, kivált, ha egyetlen fiúk nősült meg, hogy nem akarják elengedni. De a leányos anyák is arra törekszenek, hogy mintha nem történt volna házasságkötés, továbbra is úgy igazgassák a lányuk háztartását, gazdálkodását, egész életét, mint az esküvő előtt. Még a hálószobai eseményekről is szeretnének pontosan értesülni, és ké-nyesen vigyáznak arra, hogy az uralmuk ne szenvedjen csorbát, és változatlanul ők uralkodjanak a házasságban s majd a kis családban, és ne a vejük, akinek Isten ezt a feladatot adta.
Márpedig Istennek e világos rendelkezése ellen vétkezni, még ha a szeretetre hivatkozik is valaki, bűn, és ennek a bűnnek sajnos megvannak a szomorú következményei. Meg kell tanulnunk Isten igéjének engedelmeskedve elengedni a szüleinket, a szü-lőknek pedig teljesen szabadon engedni a gyermekeiket. S megint mondom, ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük többé egymást, hanem azt jelenti, hogy másként szeretjük egymást. Egyszerűen azért, mert a szülő-gyerek kapcsolat elé került egy olyan új kapcsolat, amit a Biblia a legfontosabb emberi közösségnek nevez, és ez a házasság. A szülő-gyerek kapcsolat ideiglenes, a házasság halálig szóló. Isten külön kiemeli az összes emberi kapcsolat közül a házasságot, mert ebben tükröződik az Ő szövetsége a benne hívőkkel. Ezért másként szeretjük egymást a házasságkötés után. Mást jelent tisztelni a szüleinket (tisztelni kell), és más jelent szeretni a gyermekeket.
Hadd mondjak erre néhány szép példát és néhány elrettentőt.
Az egyik szép példát egy idős, bölcs lelkipásztortól hallottam. Nevezzük most őt Nagy Jánosnak. Szerette az özvegy édesanyját. Annyira szerette, hogy az esküvője napján is bement a mama szobájába és megkérdezte tőle: ugye tudja édesanyám, hogy mennyire szeretem. Tudom, édes fiam. Akkor szeretnék ma mondani valamit. Én továbbra is szeretni fogom, de mától kezdve ebben a házban két Nagy Jánosné fog élni, és én mindig az ifjabbik mellett fogok állni. Akkor is, ha nem neki lesz igaza.
Anyuka sírdogált egy darabig, elgyászolta egyetlen fiát, akit íme ilyen kegyetlenül elrabolt egy jött-ment fehérnép, de aztán tapasztalnia kellett, hogy igaz, amit mondott a gyerek. Valóban szereti. Nem töltött ugyan annyi időt nála, mint korábban, és nem számolt be neki mindenről, de sok mindenről beszámolt, és sokféleképpen éreztették, hogy fontos nekik, hálásak neki, tisztelik és szeretik. Az ifjú feleség is megpróbálta a nénit anyjaként szeretni. S egyszer az anya egy látogatónak ezt mondta: tudod milyen jól jártam, hogy megnősült a fiam: az-óta ketten szeretnek.
Így is lehet ezt tenni, de ehhez egyszer kellett egy kemény mondat. Az, hogy mától kezdve a feleségem is itt lesz, és én vele tartozom össze és nem anyukával. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük, azt jelenti, hogy ketten szeretjük. Esetleg azt, hogy kétszeresen szeretjük.
Létrejött egy új egység, és ez az egység funkcionál a továbbiakban. Ezt egyszer keményen meg kellett mondani. Ez a fiatalember nem őrlődött két malomkő között, mint ahogy sok, kevésbé bátor fiatalember, és amikor az anyukánál ül, az szidja az ifjú feleséget, amikor otthon van, a feleség panaszkodik az illető anyukájára, és ebben tönkre lehet menni. Egyszer meg kellett mondani, hogy minden megváltozott, csak az nem, hogy szeretjük anyukát, de másként.
Ezt neki ki kellett mondani, a néninek pedig szintén el kellett őt engednie, hogy könnyű legyen szeretni. Meg lehet könnyíteni azt, hogy valakit szeressenek, és lehet folyamatosan nehezíteni.
Most nem sorolom el, milyen sok tragédiának vagyok tehetetlen szemlélője amiatt, hogy ezt a határozott isteni parancsot nem veszik idejében komolyan az emberek. Nem kell, hogy a szülőknek kulcsuk legyen a fiatalok lakásához, ha csak ők nem kérik tisztelettel és nem adnak. Nem kell, hogy ott üljenek, hogyha nem hívták őket oda. Nem kell a fiatalok távollétében terepszemlét tartaniuk. Másik egység, más vállalat, más vállalatvezetője van, a férfi, akit Isten ezzel bízott meg. Ebbe nem szabad belerontani, mert ezzel valóban Isten ellen való bűnt követ el az ember.
Az ifjú férj ne az anyukához menjen először, amikor munkából hazajön. Ne az ő főztjével lakjék jól, amikor a felesége várja otthon. Ennek egészen evidensnek kell lennie. Valamint annak is, hogy az iskolából hazatérő unokák ne a nagymamához menjenek először, hacsak nem így szól a családi egyezség, és nem ez a nagy segítség a nagyszülők részéről. Ne ott tömjék meg őket édességekkel, hogy aztán főzeléket soha életükben ne egyenek otthon. Ne ott lehessen nézni akármit a tv-ben és mérgezni a kicsi lelküket mindenféle kontroll és ellensúlyozás nélkül, mert ezzel sokat ártanak a kicsiknek is, a szüleiknek is, meg keresztben-kasul mindannyiuk kapcsolatának.
Hallottam egyszer egy borzasztó mondatot. Isten őrizzen meg ennek még a közelétől is bennünket. Azt mondta valaki: Értek hozzá, hogyan kell megvennem az unokáim szeretetét, hogy jobban szeressenek engem, mint az anyjukat. Milyen gondolkozás ez? Egyáltalán miféle üzletelés ez családon belül? Tisztában van, aki így gondolkozik, hogy milyen nagy árat kell ezért a többieknek fizetniük? Elhagyja … — azt mondja a Szentírás, a szülő meg elengedi, akármilyen nehezére is esik, ha Isten igéje szerint akar élni.
Egyébként is rendkívül egyenlőtlen harc — egyáltalán ha van ilyen harc, az már borzasztó. Egyenlőtlen küzdelemben maradnak felül így a nagyszülők, mert minden hálátlan feladatot viszont a szülőnek kell elvégeznie. Nagymamánál mindent szabad, de a leckét otthon kell megírni, a tv elől otthon kell felállni, a fürdést otthon ellenőrzik, ágyba otthon parancsolják, a testvérek közti viszályban a szülőnek kell igazságot tennie. Minden hálátlan feladatot nem a nagyszülők, hanem a szülők kell, hogy elvégezzenek, és ez így is van rendjén. Csak akkor ebben támogassák őket, ha tudják az idősebbek, és ne nehezítsék ezt a feladatot.
Nagyon sokszor rászorulnak a fiatal szülők a nagyszülők segítségére. Ilyen nyomorult lakáskörülmények között, amiben élünk, ilyen szerény fizetésekkel, meg ha összejönnek a betegségek, ó, de nagy ajándék, ha van egy szeretetteljes, kedves nagymama, nagypapa, aki segít, és úgy segít, ahogy senki más nem tudna. Csakhogy éppen ilyenkor kell tudni azt, hogy neki már úgy kell segítenie, mint aki komolyan vette, hogy elhagyta őt a gyermeke, és a házastársához kapcsolódik. Nem szabad ezért a segítségért benyújtani a számlát.
Tehát ha hazavitte a kicsiket az óvodából, akkor ne telepedjen rá a családra, hanem csendesen hagyja őket magukra akkor is, ha esetleg egyedül kell már hazamennie, és nem várja otthon az idős párja. Akkor is örüljön annak, hogy legalább azt a rövid esti időt együtt töltse a kis család, és mindenki a maga szerepében a maga feladatát tudja végezni, és ne telepedjen rájuk egy ellenőr, aki akarata ellenére is úgy van ott jelen sokszor. Mert ha arra vágyik valaki, hogy a segítség fejében benyújtja a számlát, és uralkodni is akar azokon, akiknek segített, akkor nem tudja, milyen nagy árat követel, és ez szinte mindig a házasság lassú megromlásához vezet.
Ezért kell világosan látnunk, mik a cselekedeteink indítékai. Mi a motiváció. Szeretetből segít valaki, vagy számításból. Lásd az előbb idézett szörnyű mondatot: tudom, hogyan kell megvenni az unokák szeretetét. Szolgálni akar, vagy uralkodni? Adni akar valóban, vagy kapni? Azt akarja, hogy boldogok legyenek a fiatalok, vagy ő akar boldog lenni és kiélni bizonyos ambíciókat? Ezekre a kérdésekre kíméletlenül válaszolnunk kell.
Röviden szólva: aki azt akarja, hogy boldogok legyenek a fiatalok, az hagyja magukra őket. Akkor is, ha több mindent el fognak rontani, akkor is, ha sok mindent másként csinálnak, mint ahogy a szüleik csinálnák. Lehet, hogy jobban fogják csinálni. Még ez is előfordulhat. Ha meg nem, akkor a maguk kárán majd tanulnak. Segíteni azt jelenti, hogy ameddig szükség van rám, ott vagyok, s utána csendesen elmegyek. Mint az irgalmas samaritánus. Ő meg-állt a bajba jutott ember mellett úgy is, hogy nem kérték. Áldozatot hozott érte, mert a bor és olaj a legdrágább áru volt abban az időben. Még a fogadósnak is fizetett, hogy legyen gondja rá, de nem akaszkodott a nyakába. Nem nyújtott be neki semmiféle számlát. Amiben segíthetett, elvégezte, s utána eltűnt.
Ismerek egy ilyen nagymamát, biztos, hogy van több is, legyen áldott ezért Isten. Ő mindig megjelenik, különösen finom érzékkel, ha baj van, vagy ha szükség van rá. Mosolyogva elvégzi, amit tud, s utána olyan csendesen, ahogy jött, eltűnik. Lánya, veje, unokái rajongnak érte. És sokszor meghívják olyankor is, amikor nincs baj és nincs szükség rá, mert örülnek, hogy együtt lehetnek vele. Más nagyszülők meg keserű szemrehányást tesznek azért, hogy nem kapják meg, amire vágynak.
Ezt kell komolyan vennünk, amit a Szentírás tanít, hogy a házasság az új egység. És olyan egység, ami sérülékeny. Kü-lönösen egy ilyen bolond világban, amiben mi élünk. Naponta támadások érik, éppen ezért naponta erősíteni, mélyíteni, tisztítani, ápolni kell, és nem rombolni, akár még családon belülről is.
Tudom, hogy ezek kemény szavak, de a Biblia nekünk azt tanítja, hogy a szeretet sokszor kemény, főleg a saját önzésünkkel szemben kemény. Mert a szülői önzés és értetlenség, vagy a gyermeki gyengeség és határozatlanság sok kárt tehet a házasságokban. Az igazi szeretet mindig a másikat az ő szabadságában szereti. Aki magához akarja láncolni a másikat, az nem szeret, hanem önző.
Legyen áldott Isten, hogy nemcsak olyan nagyszülők, család idős tagjai vannak, akik nem veszik figyelembe az igének ezt a mondanivalóját, és sok rosszat okoznak. Vannak hűséges, valóban másokat szerető, csendesen szolgáló, áldott öregek is. Legyen áldott Isten értük! Nem szabad visszaélni a szeretetükkel és sokszor erejükön felül vállalt szolgálatukkal, hanem szeretni, tisztelni kell őket, nekik hálásnak lenni, és róluk gondoskodni.
Most a végén, teljesen félretéve a házassággal kapcsolatos gondolatokat, azt kérdezzük meg magunktól, hogy kinek könnyű elengedni bármit és bárkit. Mikor könnyű az, hogy engedjem el azt, ami addig az enyém volt és nekem fontos volt? Ebben az esetben szülőknek a gyerekeiket, gyerekeknek a szülőket.
Kinek könnyű elengedni? A Biblia azt tanítja és a tapasztalat ezt bizonyítja, hogy annak könnyű, aki komolyan veszi azt, hogy semmi nem a mienk, hanem ezen a világon mindennek a tulajdonosa a teremtő Isten, aki reánk bíz egy időre értékeket, személyeket, hogy legyünk az Ő munkatársai. És ha úgy mutatja is be valaki a szüleit, a feleségét, a gyermekeit, hogy az édesanyám, a feleségem, a gyerekeink — ott van a birtokos személyrag a végén, de tudnia kell azt, hogy nem pontos ez a megjelölés, mert nem a tulajdonom. Tehát nem birtokolhatom. Én mint sáfár, feladatként kaptam a szüleimet, a gyermekeimet, a házastársamat is. Isten a tulajdonos.
Tehát ha történetesen el kell engedni, vagy esetleg végleg visszaveszi tőlem, akkor nem az enyémet veszi el, hanem a sajátját veszi vissza. És ez nagy különbség. Nekem gyakran kell szenvedő, gyászoló, beteg, veszteséget szenvedett emberekkel találkoznom. Látom, hogy ég és föld az a különbség, ahogyan azok élik meg ezeket a nehéz élményeket, akik ezt komolyan veszik — még a hívők közt is kevesen vannak, akik ezt konzekvensen komolyan veszik —, hogy semmi nem az enyém, még én sem a magamé vagyok. Áron vétettetek meg, nem a magatoké vagytok — ez bibliai idézet. Jézus Krisztus fizette ki az árat értem. Nem az enyém az időm, amit kapok, mert nem is tudom, mennyit kapok. Ajándék. Életem ideje is kezedben van — mondja Dávid. Minden lehetőség, minden találkozás, mindenki, akiért felelőssé tesz Isten egy időre, az Övé. Nagy felelősség, hogy kikké lesznek mellettem azok az emberek, akik nem az én birtokom, hanem Isten drága tulajdonai, de megajándékozott engem egy időre azzal, hogy tehetek értük valamit. Megtettem-e, amit kellett? Nem miattam mennek-e tönkre? Nagy felelősség, miközben nagy öröm. Szabad élvezni egymást, az egymással való közösséget. De tudni kell, hogy Isten a tulajdonos. És ha egyszer el kell engedni, akkor nekem semmi alapom nincs arra, hogy okoskodjam, meg haladékot kérjek, meg csak a felét engedjem. Engedjem el, mert az Övé. Adjak hálát, hogy eddig úgy élvezhettem, hogy reám bízta, most pedig elengedem. Sokkal könnyebben megy azoknak az élet mindenféle területén — mert ezt sokféle formában kell próbálgatnunk —, ha ezt komolyan vesszük.
Jó lenne, ha ma megkérdeznénk magunktól, mi az, vagy ki az, akit nagyon szorongatunk, akihez tíz körömmel ragaszkodunk, és nem adjuk Istennek sem … Ezzel ártunk neki is, megkeserítjük magunkat is, és szembe kerülünk Istennel, mert azt hisszük, hogy Ő ellenség, aki meg akar fosztani valamitől. Pedig sokszor, amikor kivesz valamit a kezünkből, valami mást, néha még értékesebbet ad a helyére. Csak ehhez bízni kellene Őbenne. Ehhez komolyan kellene vennünk azt, hogy „jól tudja a mi Atyánk, mire van szükségünk.” Szent kíváncsisággal kellene várnunk: mi lesz. Most ezt elengedtem, mert elkérte, de mit ad a helyébe?
Megint csak azt mondom, hogy akik ezt is komolyan veszik és gyakorolják, soha nem válik üressé az életük. Soha nem magányosodnak el. Soha nem lesz céltalan és értelmetlen a jövő. Más feladatot kapnak attól az Istentől, aki kimondhatatlanul szeret minket.
Egyébként a mindenható Istenre ez jellemző. A szeretet azt jelenti, hogy elenged és ad. A szeretet azt jelenti, hogy a másik fontosabb, mint ő. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő legdrágábbját, egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isteni vonás az a szeretet, amiről olvastunk az imént az 1Kor 13-ból. Egy valakihez kell nekünk ragaszkodnunk, és ez a mi mennyei Atyánk. Akkor minden körülmények között gazdag marad az életünk.

E földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait,
Maradjon meg mellettem szerelmed és a hit.
Csak azt el ne veszítsem, mi benned, ó Úr Isten
Remélni megtanít.

Akinek ott van a szívében ez az imádság, az nem lesz szegényebb, amikor el kell engednie valakit, aki neki drága volt, vagy valamit, ami sokat jelentett. De el kell döntenünk, hogy mit akarunk: valóban szeretetből, vagy számításból teszünk dolgokat. Csakugyan szolgálni akarunk-e, vagy be nem vallottan, uralkodni? Szívesen megteszünk szolgálatokat, ha uralkodhatunk. A bűnbe esett ember uralkodni akar, birtokolni akar, és maga akar boldog lenni a másik boldogtalansága árán is. Ebből akar kisegí-teni a mi Urunk, és felszabadítani arra, amit Ő tett, amíg itt volt a földön. Ő valóban szolgálni akart, az életét adta oda másokért. Ő mindenről lemondott az érdekünkben. Ő azt akarta, hogy boldogok legyünk. Még ha ezért nagy árat kellett is fizetnie.
Isten segítsen minket abban, hogy felszabaduljunk erre a boldog szemléletre és gyakorlatra, és meg tudjuk ragadni, amit Ő ad a kezünkbe, — de el is tudjuk engedni, amit Ő elkér!