MIT HOZ A JÖVŐ?

Két héttel ezelőtt kezdtünk választ keresni arra a sokakat izgató kérdésre, hogy mit hoz a jövő. Láttuk, hogy sokféleképpen viszonyulnak az emberek a jövőhöz. Van, aki egyáltalán nem gondol rá, és ennek általában erkölcsi züllés szokott a következménye lenni. Jeremiás siralmaiból olvastuk azt a szomorú mondatot, amit Jeruzsálem pusztulása után mondott: „Nem gondolt a jövőjére, szörnyű mélyre süllyedt.” Sir 1,9)
Vannak, akik ijesztőnek látják vagy képzelik el a jövőt, és megpróbálnak menekülni. Vannak, akiket a bizonytalanság gyötör, és igyekeznek bebiztosítani magukat minden módon, természetesen csak erre az életre. Vannak, akik cinikusan nevetnek Jézus Krisztusnak a jövőre vonatkozó minden ígéretén is, mondván: ha eddig nem jött vissza, ezután már bizonyosan nem jön.
Jó volt ezek után hallani az Istent igazán ismerő és benne bízó embernek a csöndes, boldog bizonyságtételét a 33. zsoltárból: „Lelkünk az Urat várja, Ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, Uram, szereteted, hiszen mi benned reménykedünk!” (Zsolt 33,20-22)
Folytassuk a kérdésre keresett választ: mit hoz a jövő? Annyira izgalomba hozta az emberiséget ez a kérdés és maga a probléma, hogy egy külön tudományágat hívott létre. Ez a futurológia. Futurum latinul azt jelenti: jövő, a futurológia a várható jövőnek a kutatása, az erről való gondolkozás.
Ez a feladat nem kisebb tekintélyű közösséget mozgatott meg, mint a tudósokból álló úgynevezett Római Klub. Ez a tudós társaság harminc évvel ezelőtt, 1972-ben kiadott egy azóta híressé vált könyvet, aminek a címe: A növekedés határai. A címlapján a földgolyó áll, amit egy óriás eltapos, mintha csak gyurmából lenne. Az akkori folyamatok irányát igyekeztek megállapítani a tudósok, hogy a változások milyen irányban hatnak. A tapasztalataikat a matematika nyelvére fordítva az adatokat számítógépre vitték és így keresték, hogy mi várható, ha mindaz, ami most folyik, így folytatódik tovább. Öt területet vizsgáltak: az iparosítást, a népesség növekedését, az élelmiszer-ellátást, az energiaforrások helyzetét és a környezetszennyezést. Ezek kölcsönösen összefüggenek egymással. Az eredmény az volt, hogy ha minden úgy folytatódik, ahogy harminc évvel ezelőtt észlelték, akkor 2000 és 2100 között a világ összeomlik. Ezt nem a Jehova tanúi mondták, hanem tudós férfiak. Nemcsak a gazdaság omlik össze ezek szerint a számítások szerint, hanem egy nagy világ-összeroppanás előtt állunk.
Ezt a könyvet követte még két másik: Fordulóponton az emberiség és A pazarlás vége. Az előbbinek a címlapján egy óra számlapja látható, s a mutató 23.50 percet mutat, ami azt jelenti, nem túl sok van hátra.
Azt kellett megállapítaniuk, hogy az említett öt területen folytatott vizsgálatok nem lineáris növekedést mutatnak, tehát nem azt, hogy szépen, fokozatosan minden növekszik, hanem exponenciálisat, vagyis, hogy hirtelen és fokozódó sebességgel növekszik minden. Egyetlen adat: harminc év alatt a világ lakossága megkétszereződött. Ez a tömeg sokkal rövidebb idő alatt fog még megkétszereződni. Lesz-e élelem ennyi embernek? Mennyivel rövidebb idő alatt merülnek ki az energiaforrások? Milyen iszonyatos környezetszennyeződést fog okozni ilyen sokaságnak a földön való élete és annak az eltartása. Így jutottak el ilyen kifejezésekhez: a „föld haláláról” elmélkednek ma már a futurológusok, és azt mondják: azok az eredmények, amikre jutnak, a „borzalom statisztikái”.
Tény az, hogy egyre jobban tönkretesszük a természetet, és ez öngyilkosságot jelent. Egyetlen élőlény sincs, amelyik olyan mértékben pusztítaná az őt éltető környezetet, mint az ember. Minden állat értelmesebben vigyáz a környezetére. Ha viszont ez így folytatódik tovább, akkor ez a pusztuláshoz vezet. Úgy, hogy ide zsugorodott a futurológusok felszólítása: gyökeres változtatás, vagy pusztulás. Ez a lehetséges választás a számunkra.
A nagy kérdés az: képes-e az ember gyökeresen megváltozni, megváltoztatni a gondolkozását, szokásait, igényeit, és akkor elkerülni a pusztulást? Az idén Johannesburgban tartott világkonferencia azt bizonyította: nem képes. A világ leggazdagabbjai, akik ezeket a folyamatokat mozgatják, nem is akarnak sem változni, sem változtatni. Akkor viszont jön a pusztulás.
Az egyik legnevesebb ma élő német filozófus a „csüggedés társadalmáról” ír. Arról, hogy a csüggedés társadalmában milyen újabb nyomorúságok, betegségek fogják megterhelni az embert és az emberiséget.
Mindig vannak azonban naiv optimisták, akik a tudatlanságuk miatt rózsaszínű álmokat kergetnek, vagy akikben oly mértékű lett a közömbösség, hogy megvonják a vállukat, és azt mondják: csak az én életemben legyen még beszívható levegő és elegendő élelem. Vagy azt mondják: nem az én dolgom, oldják meg az illetékesek. Vagy, ami a legszánalmasabb: majd csak lesz valahogy.
Ha mindezt komolyan vesszük, akkor arra a kérdésre: mit hoz a jövő? nem is merünk válaszolni, hanem lehet rettegni ettől a jövőtől, vagy lehet a fejünket a homokba dugni.
Ad-e valami segítséget a Biblia ebben a helyzetben? Ad. Többféle segítséget is ad. Tényleges segítséget ad.
Először is tudnunk kell azt, hogy a Szentírás alapján tájékozódó és az Istenben igazán hívő ember nem a jövőt várja, hanem a jövő Urát. A hívő nép kulcsszava nem a futurum, hanem az ádvent. Mégpedig ennek a szónak eredeti értelmében, ahonnan lerövidült: adventus Domini. Azt jelenti: az Úr eljövetele. Mi ennek a világmindenségnek a teljhatalmú Urát várjuk, amikor a jövőt kutatjuk. Az Ő ígéreteinek a valóra válását reméljük, és bizonyosak vagyunk abban, hogy egyebek között ez az ígérete is beteljesedik: teremt új eget és új földet, amelyekben majd igazság lakozik.
Ismerjük azt a Jézus Krisztust, akit várunk. És aki ismeri Őt, az nem fél tőle. Aki pedig nem fél tőle, az nem fél a jövőtől, és ezért tudnak a hívő emberek megalapozott reménységgel élni ennek a jelen világnak temérdek nyomorúsága és csüggesztő körülménye között is. Ezért tudunk reménységgel előre nézni a jövőbe, bármilyen számításokon gondolkozunk is el.
Pontosan ez tehát az alapkérdés: Ismerjük-e azt a Jézus Krisztust, akit várunk? Ijesztő, amilyen sok torz elképzelés él vallásos emberekben is Jézus személyét illetően. Egyáltalán Istenről mi-mindent gondolnak, képzelődnek emberek, mint akivel lehet alkudozni, mint aki hatalmas ugyan, de nem teljhatalmú, mint akitől elvárhatják, hogy ne nézzen oda, amikor ők vétkeznek, vagy mint akitől rettegni kell, mert jön majd a nagy bottal és elveri a port a vétkeseken. Kivetítjük a magunk torz gondolatait, és keveseknek van igazi Isten-ismeretük. Kevesen vesszük komolyan, hogy Jézus Krisztus valóban az, akinek önmagát kijelentette, és akinek hívő életünk során olyan sokféleképpen megbizonyította már magát.
Ezért fontos, ha a jövőről gondolkozunk, hogy Jézust megismerjük. Bizonyosak legyünk abban, hogy Ő az a gazda, akiről a most hallott példázat szól. Bizonyosak legyünk abban, hogy van gazdája ennek a világnak. És akik az Ő megváltott gyermekei, azok hozzá tartoznak. Az Ő udvartartásában tölthetik el ezt a néhány évet és évtizedet. És ha azt végezzük mint a Gazda szolgái, amivel Ő megbízott minket, akkor értelmes ez a néhány évtized, amit eltöltünk. Akkor nem kell rettegnünk a folytatástól sem, hogy mit hoz a jövő.
Mi hát a hívők feladata ebben a világban, amikor a gondolkozókat aggasztja, a tudatlanokat pedig rózsaszínű álomba ringatja ez a kérdés: mit hoz a jövő? Két idegen, de jól ismert szóban szeretném összefoglalni, mi a hívő nép feladata.
Az egyik szó így hangzik: misszió. Most ezen pontosan azt értem, amiről az előbb volt szó, hogy megismertetni Jézust másokkal. Nekünk magunknak is egyre inkább meg kell Őt ismernünk, és éppen a vele való együttmunkálkodás, a neki való szolgálat közben tárul fel az Ő titka egyre teljesebben a hívők előtt. Utána, ha egy pici felelősséget érzünk másokért, ha egy icipicit szeretjük azokat, akik között élünk, akkor a legfontosabb, hogy megismertessük velük azt, aki eljövendő. Mert ha izgat minket, hogy mit hoz a jövő, akkor nekünk arról kell beszélnünk, hogy kit hoz a jövő. Ki jön, ki az eljövendő, és mi teljesedik be majd akkor, mi következik utána?
De mindez már csak következmény, mert először Őt kell megismernünk. Már csak azért is, mert egyedül az hoz alapvető változást egy ember életébe, amikor Jézus Krisztussal összeköti az életét. És ha ez az alternatíva, hogy gyökeres változás vagy pusztulás, akkor a gyökeres változást csak az evangéliummal lehet munkálnunk. Mert igazában, alapjaiban csak annak az embernek a gondolkozása és életvitele változik meg, aki Jézus uralma alá helyezte magát. Akit Ő tisztít meg az Ő bocsánatával. Akinek Ő ad programot. Aki tőle vesz eszközöket és fogad el célokat. Ők tudnak alapvetően megváltozni, és a hívő nép feladata, hogy ezeknek a számát sokasítsa ezen a világon. Ezért kell Jézust megismertetni úgy is, hogy tudunk róla artikuláltan és hitelesen beszélni, és úgy is, hogy szavak nélkül is Őreá mutat az életünk. Hogy egyre valóságosabb lesz az, hogy csakugyan nem mi élünk többé, hanem él bennünk Krisztus. A hitetlen világ láthatja a hívők életében, hogy kicsoda Krisztus. Hogy megkívánhatja tőlük ezt az életet. És ezek után hitelesen lehet mutatni másoknak a Jézushoz vezető utat.
Aki megismeri Őt, az úgy ismeri meg, mint aki alapvetően irgalmas Úr. Aki például azért késik az Ő második eljövetelével, hogy minél többen megszabaduljanak ez alatt az idő alatt. Akiről azt olvassuk, hogy az övéiért még a legvégső idők nagy nyomorúságait is megrövidíti majd. Ilyen Urat várunk mi vissza. Ezért nem félünk tőle, és ezért nem félünk a jövőtől.
Az egyik feladatunk tehát a misszió. Megismertetni Jézust a világgal minden lehető módon.
A másik feladatunk — és ezt most a szó általános értelmében mondom— a diakónia. Ez a szó azt jelenti: szolgálat. Többnyire arra szoktuk használni, ha segítségre szorulóknak valami alkalmi segítséget adunk. De most ne így értsük, hanem az eredeti jelentésében. Azt jelenti: szolgálat. Valakinek az alkalmazásában tevékenykedni — ezt jelenti a diakónia.
Ez a hívő népnek a feladata a mi Urunk második eljöveteléig, amiről itt a példázatban Ő maga beszélt. A gazda elmegy otthonról, a szolgákra rábízza a feladatokat, és egyet megbíz, hogy adja ki a gazda háza népének az ennivalót a szükséges időben. Minden a gazdáé, lehet, hogy még a sáfár is. Sokszor rabszolgákat bíztak meg ilyesmivel. A gazdáé maga a sáfár, a gazdáé mindaz, amivel gazdálkodnia kell addig, amíg nincs otthon az ő ura, a gazdáé a háznép, a gazda adott utasítást mindenre, mikor kinek, miből mennyit, a szolga feladata pedig, hogy ezt teljesítse. Azzal az örömmel és bizonyossággal, hogy bármikor visszajöhet az ő ura, s akkor el kell számolnia, s de jó lesz, hogy el tud számolni, mert azzal töltötte a gazda távollétében eltelt időt, amivel őt megbízták.
Így végezni szolgálatként a napi munkát, a mindennapi kötelességet. Azt is a mi gazdánk megbízásából. Egyszerre bearanyozódik sok nemszeretem kötelesség is. Így hordozni felelősséget azokért, akikért első renden felelőssé tett minket: a családért, a munkatársakért stb. Így segíteni menet közben azoknak, akik segítségre szorulnak, mit sem várva érte, mert mi majd a gazdától kapjuk meg a jutalmat. Egészen másként tölti az életét bármilyen körülmények között az, aki ezzel a szemlélettel él.
Ez azonban egyáltalán nem könnyű, sőt egyre nehezebb lesz. Miért? Mert a körülöttünk levő világ mindenben az ellenkezőjét sugallja annak, amit a Gazdánk mond nekünk az igében, az evangéliumban. Két példát mondok.
Van egy Forrester nevű amerikai tudós, aki kitalálta a Ne segíts! parancsát. Az tudniillik az elmélete, hogy az ember megzavarja a földi folyamatok egyensúlyát. Az ember nélkül ezek a folyamatok természetesen kiegyenlítenék egymást. De mivel mi beleavatkozunk, ebből jönnek a problémák. Például: a népességrobbanást kordában tartanák az éhínségek és a járványok. Be kell tehát szüntetni a gabonaszállítmányokat és az antibiotikum adományokat. Egyáltalán az adományokat. Hadd menjen minden úgy, ahogy az magától menne.
Úgy gondolom, egy mondatot sem érdemes tékozolnunk arra, hogy bizonygassam, hogy Isten igéje és a mi Urunk, Jézus Krisztus egészen másra tanít minket. De ezt halljuk és ez felel meg a megromlott természetünknek: Ne segíts!
Egy másik példa, ami nehezei azt, hogy igazán a mi Gazdánk parancsainak szellemében éljük: látjátok, milyen hatalmasak a világ problémái, nem tudjuk megoldani ezeket. Teljesen hiábavaló minden erőlködés. A katasztrófa elkerülhetetlen, tudomásul kell vennünk. Például: meg van írva, hogy háború háborút fog követni. Hagyjuk abba a békéltetés szolgálatát. Házastársakat se békítgessünk, személyeket se az ismeretségi körben, meg népeket se. Hiábavaló fáradozás! Remélem, érezzük ebben is a hamisságot. Hogy van benne valami igazság, de mindenképpen féligazság.
Mit tegyünk ilyen közegben, ahol az ellenkezőjét sugallja sok minden annak, amire a mi Urunk indít minket? Luther Mártonnak tulajdonítják azt a mondást, amit sokszor szoktunk idézni, aki azt mondta volna egyszer: ha tudnám, hogy holnap vége lesz a világnak, ma még elültetnék egy almafát. Ez a bibliai szemlélet.
Ha tudnám, hogy holnap vége lesz, ma még végzem azt, amivel megbízott az én Uram. Mert ha holnap lesz vége, akkor ma még nincs vége. Akkor ma még érvényes az, amivel Ő megbízott, és nem számítgatom, hogy lesz-e ideje ennek a fácskának teremni, vagy egyáltalán megfogja-e, mert holnapig biztos nem ereszt gyökeret, de faültetéssel bízott meg az én Uram, akkor ültetek. Az meg az Ő dolga, hogy csakugyan holnap jön-e vissza, ezt nem tudhatom, egészen bizonyos, hogy nem tudhatom, mert Ő megmondta: nem tudhatom. Tehát nem számítgatom. Ha mégis, akkor erről már nem szüretelünk, de abban a világban már nem is kell nekünk alma.
Ez a biblikus józanság, ez az az elkötelezettség, amikor valaki tudja: van gazdám. Aki tudja, mit csinál, s tudja, mit parancsol. Aki azt akarja, hogy jól érezzem magamat ezen a világon még így is, hogy mindent megteszünk azért, hogy elviselhetetlen legyen az élet. Van tőle kapott küldetésem, és abban megállok, helytállok.
Úgy, ahogy itt olvastuk: „Éppen ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban”. Károli úgy fordítja: álljatok meg mozdíthatatlanul.
Korinthusban nagy téma volt, mit hoz a jövő. Ott is mindenféle badarság elhangzott: találgatás, ijesztgetés, álmodozás, kezdve attól: ihaj, csuhaj! sose halunk meg, egészen odáig: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. (Ez a mondat idézet az 1Kor 15-ből). Ez az összevisszaság megzavarta a fiatal hívőknek a gondolkozását. Ezért írja egyebek közt Pál apostol ezt a levelet oda, és ennek a végén a grandiózus 15. fejezetet, amelyik elejétől a végéig, 57 versen keresztül arról szól, hogy Krisztus feltámadott, minket is feltámaszt. Krisztus ura a halálnak, ura a mulandóságnak, ura az időnek, és mi Őt várjuk vissza. Neki tartozunk felelősséggel. Az Ő megbízatásában élünk itt. Miután ez 57 versen keresztül megy, a befejező gondolat ez az 58: Éppen ezért — írja Pál apostol —, szeretett testvéreim, erősen álljatok, mozdíthatatlanul és így buzgólkodjatok az Úrnak a munkájában, mint az Ő megbízottai, tudván azt, hogy a ti fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.
Nagy lelkigondozói ereje volt ennek, mert ezzel, hogy mozdíthatatlanul álljatok, azt írja Pál a korinthusiaknak, hogy ne lehessen kibillenteni titeket abból az egyensúlyból, amibe a ti Uratok állított titeket. Se elkeseredés, se álmodozás ne mozdíthasson ki ebből. Aki mozdíthatatlanul áll, az helytáll mindaddig, amíg arra lehetősége van. És mi mindaddig, amíg Ő eljön majd másodszor, végezhetjük azt, amivel megbízott. Mi Őt várjuk, és neki kell majd elszámolnunk. Ez a felelősségünk alapja. És tudjuk, hogy amivel Ő bízott meg, azt tulajdonképpen Ő maga végzi rajtunk keresztül. Ez a reménységünk alapja, hogy ez nem hiábavaló. Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy egyszer vége lesz mindennek a nyomorúságnak, és magához vesz minket. Ez a mi bizalmunknak az alapja. Ezért nem hiábavaló, amit itt most teszünk.
Nem akármire mondja, hogy nem hiábavaló, csak erre érvényes: az Úrnak dolgában. Ha azt végzitek, amivel Ő bízott meg titeket, és Őreá való tekintettel álltok helyt a nyomorúságok között is, akkor amit csináltok, az nem hiábavaló.
Biztos ez? Akkor sem hiábavaló, ha nyilvánvalóan hiábavaló volt? Valaki évekig küzdött egy drogos fiatalember életéért. Beszélt vele, vitte mindenhova, ahol segítséget remélt. Imádkozott érte. Már-már úgy tűnt, megszabadul. S egyszer hallotta a hírt: túladagolás miatt meghalt huszonévesen. Akkor hiábavaló volt mindaz, amit tett? Ennek az igének az alapján bizonyos vagyok benne, hogy nem volt hiábavaló. Miért? Mert először is ő, aki küzdött érte, az Ő Ura megbízásából olyat tett, amivel megbízott minket a mi Urunk. Értelmesen töltötte el az életét. Mint engedelmes szolga töltötte. Aki ilyet csinál, annak jó illata van — ahogy Pál apostol szintén a korinthusiaknak írja. Az a környezetében is reménységet ébreszt. Annak a puszta élete, hogy az Úrtól kapott feladatát végzi, hat. Maga sem tudja, hogyan, hányféleképpen, de biztos. Nem is kell ezt neki számontartania. Ezért sem volt hiábavaló.
Azért sem volt hiábavaló, mert nem tudjuk, hogy azok az igék, amiket mondott ennek a barátjának, menet közben mit végeztek el benne. Az kiszámíthatatlan, nem is kell nekünk tudnunk. Jézus megígérte, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat. Akit Ő szólít meg, az a megszólítás biztos, hogy nem hiábavaló. Azért sem hiábavaló az ilyen, mert másokra is jó hatással van.
Tehát ha emberileg nyilvánvalóan hiábavalónak látszik is valami, ha az az Úr dolga nem volt, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem hiábavaló.
Épp így nem hiábavaló egyetlen, szeretetből mondott igaz szó sem, akkor is, ha nem látjuk azonnal a következményét és a gyümölcseit. Az almafáknak sem látjuk azonnal a gyümölcsét, sőt sokszor azt látjuk: nekimegy az autó, letördeli az ágát valaki. Egy szem van ott fenn, nem éri el, de az alatta levő nagy ágat letörte, amíg ugrált. Ez fáj az ültetőknek, de mégsem hagyjuk abba az ültetést. Nem hagyjuk abba a magvetést akkor sem, ha némelyik az útfélre esik, a másik a köves helyre, a harmadik a bozótba, de a negyedik jó földbe, és annyit terem, amire a mezőgazdaságban nincs példa. Jézus nyilván tudatosan mondott ilyen nagy számot, hogy hatvanszor meg százszor annyit. Ilyen nincs. De azt mondja, ha az Ő igéje hullik valakinek az életébe, ott akkora változás lesz, hogy az emberek azt mondják rá: ez nem igaz! Pedig valóban igaz. Ennyire nem hiábavaló, ha valamit az Ő küldetésében, neki engedelmeskedve teszünk.
Valóban ijesztő dolgok történnek ezen a földön. Valóban rohanunk a biztos pusztulás felé. Valóban nem tudjuk megváltoztatni gyökeresen sem magunkat, sem egymást. Valóban nem tudjuk megmenteni az emberiséget gonoszságainak a következményeitől. de amíg a mi Urunk időt ad, addig legyünk az Ő hű és bölcs szolgái, akik azt tesszük, amivel megbízott, akik igyekszünk felragyogtatni Jézust másoknak szóval és hiteles élettel. Akik arra törekszünk, hogy mindig diakóniaként végezzük, amit végezhetünk, vagy végeznünk kell mindennap, és akkor felragyog az életünkön a mi Urunk dicsősége.
Ha még egy idegen szót szabad végül mondani: misszió, diakónia és ebből doxológia (Isten dicsőítése) lesz. Egyszer elmúlik ez a világ, és mindaz, ami ebben van. Feleslegessé válik a misszió és diakónia, de megmarad a doxológia. Éppen ezért, ha van valami, ami biztos, hogy nem hiábavaló, az az Isten dicsőítése. Erre rendelt minket. Ez az, aminek az ellenkezőjétől harsog ez a világ. Aki vállalja a mi eljövendő Urunkat, az mintegy kis fényjelzés, mégis világosságot ad ebben a világban. Őreá mutat, és mutatja a hozzá vezető utat.
Foglalkozzunk olyasmivel, ami nem hiábavaló! Tegyük a mindennapi dolgunkat is úgy, mint akik tudjuk, hogy ha az az Úrban van, akkor bizonyos, hogy nem hiábavaló.