Cseri Kálmán

Ezeket a fejezeteket át szoktuk lapozni. Még akkor is, amikor napi igeként kerül elénk, mert hát mi van ebben? Egy névsor. Ráadásul idegen, nehezen kiolvasható, érthetetlen nevek, még azt is odaírják, kinek a fia, meg kinek az unokája. Kit érdekel ez?
Pedig vannak ám olyan helyzetek, amikor egy névsor nagyon izgalmas olvasmány lesz. Valaki nagyon szerette volna, ha a gyermekeit felveszik az elmúlt őszön óvodába és naponta bejárt, hogy kitették-e már a névsort, amelyikből megtudhatja, hogy felvették vagy sem. Mert sok minden függ ettől, és nagyon szomorú volt, amikor nem találta ott az ő gyermekeinek a nevét. Háromszor, négyszer is végigolvasott egy hosszú névsort. Olyan hivatásokban, amikben túltermelés van, bizony nagyon lesik a fiatalok tanév végén, meg nyáron az egyetem aulájában kitett pályázatokat, hogy mi vár rájuk. S én emlékszem még arra, amikor olyan névsorokat közöltek a magyar falvakban, hogy kik tűntek el, vagy estek el a háborúban, és ezeket a névsorokat elszoruló szívvel olvasták édesanyák, feleségek és nagyobbacska gyermekek.
Ne lapozzuk át a névsort, különösen ne, ha a Szentírásban van. Mert a névsor is ige, pontosabban ige lehet. Benne van az ige, és ha megértjük az üzenetet, akkor bizony gazdag tanítás, evangélium lehet ez is a számunkra.
Mert nem azért van itt ez a sok név a Nehémiás könyve harmadik részében, hogy az ige emléket állítson azoknak, akik részt vettek Jeruzsálem falának az újjáépítésében. Az ige nem embereknek szokott örök emléket állítani. Az ige Isten igéje. Istenről szól, valami módon Isten szeretete, gyengéd vagy értünk aggódó, féltő szeretete szólal meg mindig az igében. Így ebben is.
Hat egyszerű részletre szeretnék rámutatni a most hallott névsorból.
1. Az első az, hogy íme Nehémiás felhívására az egész lakosság megmozdul. Mintha egy általános mozgósítást rendeltek volna el, aki csak tud, siet Jeruzsálembe, hogy építse annak kőfalát. Messzi falvakból, távoli vidékekről is olyan emberek, akiknek egyáltalán semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy Jeruzsálemet ismét kőfal vegye körül, útra kelnek. Otthon hagynak családot, munkát, mindent és mennek építeni ezt a falat. Hogy lehet az, hogy ilyen ereje volt annak a néhány mondatnak, amit Nehémiás mondott? Lényegében egy mondat volt az, hogy: gyertek, építsük meg! Hogy vált ez olyan kővé, amit bedobtak a vízbe, és az gyűrűzni kezd, és a gyűrűk eljutottak messze területre. Ismerjük ennek a hátterét és titkát, mert az eddigiekből kiderült ez már. Az volt ennek az oka, hogy Nehémiás szava prófétai szó volt. Nehémiás nem a maga elhatározásából indult haza, nem ő sütötte ki ezt a kedves tervet, hogy ejnye, építsük már meg. Isten akarata állt emögött. Isten győzte meg először Nehémiást, Isten győzte meg rajta keresztül a többieket, még az óvatosakat, még az ellenállókat is. Isten üzeneteként érkezett ez meg sokakhoz és ezért mozgósította őket.
Az egész mögött ott áll egy Istennek odaszentelt életű ember csöndes imádsága - ezzel kezdődött az egész - és Isten akaratának való feltétlen engedelmessége. S így válik használhatóvá Isten kezében és így mentek oda talán még olyanok is falat építeni, akiknek eszükbe nem jutott volna, hogy ők azt az időt Jeruzsálem kőfalának az építésével töltik.
Ha Isten igéje zendül meg, akkor abba belerendül sok ember szíve, és sokan kénytelenek engedelmeskedni, sokan örömmel engedelmeskednek, de mindenképpen sokan engedelmeskednek. Isten szavának ereje van. Nem a jó szervezés volt a titka ennek, nem az, hogy Nehémiás eltalálta az alkalmas pillanatot, és a nép szíve vágyát mondta ki, hogy gyertek, építsük meg. Nem. Isten akaratát közvetítette, ő maga azt képviselte, és Isten indított sokakat engedelmességre.
Gondoljunk csak arra, hogy miért özönlöttek az emberek annyira Jézust hallgatni? Képesek voltak hosszú utat megtenni, napokat Vele vándorolni, hogy hallhassák Őt. Erő volt a szavában. Nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van. Gondoskodó szeretet, gyöngédség sugárzott Belőle. Nem egyszer abbahagyta a tanítást és utána jóltartotta a sokaságot. Betegeiket meggyógyította, arról beszélt nekik, amire ténylegesen szükségük volt. Az Isten országa evangéliumát hirdette. Mindenkinél hitelesebben. Egyedül igazán hitelesen.
Vajon mi volt a titka annak, hogy pünkösdkor Péter prédikációjára, arra a barátságtalan, kemény beszédre háromezer ember megtért és megkeresztelkedett: Azért, mert jól begyakorolta? Mert jól összeollózta? Mert ügyesen adta elő? Vétek ilyeneket mondani. Azért, mert Isten Szentlelke használta őt és áradt ki arra az egész sokaságra. Mert Isten akaratából hangzott el az a prédikáció egy olyan ember ajkán, aki néhány órával korábban még remegett és azt mondta, hogy én visszamegyek halászni, gyertek ti is. Vége itt mindennek.
Amikor Isten igéje szólal meg erővel és hatalommal, akkor történik mindig valami.
Az ébredések sem úgy kezdődtek, hogy néhány ember összebeszélt, hogy csináljunk már ébredést. Ó micsoda káromlás ilyet mondani! Minket a halálból fölébreszteni egyedül Isten ereje és szeretete tud. De amikor az Ő ereje és szeretete sütött át egy-egy bizonyságtételen, egyre másra fölébredtek emberek, azok ébresztgettek másokat is, és elindultak az ébredések.
Isten igéjének hatalma van, és egyszer csak megindulnak az emberek Jeruzsálem kőfalát építeni, és mi tudjuk, itt a Jeruzsálem kőfala az Isten országának a jelképe is, és Isten ügyének a szimbóluma is. Erre az igére kellene figyelnünk nagyon. Ha elér minket; engedelmeskedjünk! Ezt az igét kellene elkérnünk, hogy ezt mondjuk másoknak, és ne a magunkét mondjuk. Isten megkönyörülhet sokakon és alkalmanként prófétai igét ad a szájukba.
Péter 2. levele első részének végén olvassuk ezt a jól ismert igét: „Igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, ha hallgattok, mint sötét helyen világító szövétnekre, amíg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben. Tudván először azt, hogy az Írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból” (19-20v.) - Nem Nehémiásnak jutott eszébe az, hogy gyertek, építsük meg! „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istennek szent emberei” (21v.) Nehémiás az volt, és Isten Lelkétől indíttatva szólt, és ennek megvolt a következménye.
De jó lenne így megszólalni egyszer-egyszer otthon! Prófétai szót mondani. Istentől kapott szeretettel, alázattal és erővel. Nem a magunkét elismételni, ki tudja hányadszor, hogy azzal csak fárasszuk a többieket, hanem valami olyat mondani isteni megbízásból, aminek a nyomán történik is valami.
Nehémiás csendes imádsága, engedelmessége volt mögötte, és nem a jó szervezés. Nekünk ezt a gyülekezet-építés minden összefüggésében nagyon komolyan kell vennünk. Nem a szervezésen, nem a mozgalmi részén, nem az érdekes programokon, nem a nagyszerű tárgysorozatokon múlik az, hogy emberek a halálból életre jussanak. El kell, és el lehet kérni Istentől azt a szót, amelyik hat. Amelyik mozgósít, fölébreszt, föltámaszt, új életre segít.
2. A második az, hogy vajon miért mentek olyan sokan, lelkesen és kezdték el építeni áldozatosan Jeruzsálem kőfalát? Azért, mert felismerték, hogy Isten ügyéről van szó.
Ebben a névsorban meghúzódik ez a néhány szavas megállapítás itt az 5. versben, hogy némelyek nem mentek oda építeni, mert „nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába”. Akik tehát elmentek, azok odahajtották nyakukat az Úr munkájának a jármába, és tudták is, hogy odahajtották a nyakukat. Nem szép fővárost akartak építeni. Nem a jeruzsálemiek kérésének tettek eleget, hogy vegye már körül fal az ő városukat. Nem ilyen indítéka volt ennek. Az Úr hívását hallották meg és az Úr ügyét ismerték fel Jeruzsálem kőfalának a megépítésében. Nem Nehémiás kívánságának tettek eleget. Ezt ő maga is kezdettől fogva világossá tette, hogy nem az ő magánvállalkozása ez. Itt Isten ügyéről van szó. Nem a jeruzsálemiek ügyéről, nem Nehémiás ügyéről, Isten ügyéről. Boldog, aki abban részt vehet és egy téglát legalább hozzátehet a többihez.
Vannak dolgok, amik szimbólummá válnak. Amik túlnövik az önmaguk jelentőségét. Jeruzsálem kőfala akkor szimbólum volt. Isten jelenlétének, uralmának, szentségének, a szövetséges Istennek a szimbóluma. Ezt ismerték fel és Isten ügyének szolgáltak, amikor Jeruzsálem falát építették.
Ismerős-e nekünk, a hívő ember engedelmességének ez a formája? Amikor valami tőlem egészen távoli ügybe belecsöppenek, vagy behív Isten, vagy rám bízza. És azt csinálom szívvel-lélekkel, mint az Ő ügyét.
Pál többször említi ezt, hogy úgy dolgozzatok, mintegy az Úrnak. Még a rabszolgák is, ha keresztyének lettek, úgy csináljanak mindent, mintegy az Úrnak. Ismerjük-e mi, vagy gyakoroljuk-e mi naponta azt, hogy úgy csinálok valamit, ami nem az én maszek ügyem, amiből nincs személyes hasznom, amit talán észre se vesznek, de amivel bízott meg, úgy végzem, mintegy az Úrnak. Örömmel.
Az Isten országának az építése az evangélium ügye, egy-egy gyülekezetnek az építése mindig ilyen ügy. Nem egy valakinek, nem egy kisebb csoportnak az ügye, Isten ügye.
Olyan szomorúan mondta el az egyik lelkipásztor a múlt heti konferencián azt, hogy egyre gyakrabban ismétlődik, hogy presbiteri gyűlések alkalmával a presbitérium megbízza a lelkészt, hogy ezt vagy azt intézze el. Azt mondja, hogy ő szívesen elintéz mindent, eddig is ő intézte, csak ez a szellem, ez a szemlélet rossz. E mögött valami mérgezett hozzáállás van. Megbízzuk, hogy intézze el, ahelyett, hogy rájönnénk, hogy az egyház a Krisztus teste. Az egyik kéz, a másik láb, a harmadik fül, a negyedik száj, és ha mindenki a maga helyén végzi a magáét, akkor épkézláb egy gyülekezet. Ne egymást bízzuk meg, ne egymástól várjuk, hanem amit ránk bízott az Úr, azt végezzük örömmel!
3. A harmadik észrevételünk az, hogy nem mindenki végzi. Azért mégsem hiánytalan a névsor. Még lehetnének itt nevek. De ha lenne névsorolvasás, akkor a többiekhez ezt kellene mondani, hogy hiányzik. Nincs jelen.
Az 5. versben olvastuk: „Ezek mellett javítgattak a tékoabeliek, (Ámos próféta származott onnan) akiknek előkelői azonban nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába.” Mégsem ment mindenki. Mégsem így fogadta a hívást mindenki, mint az Úr hívását. Mégsem tekintette mindenki megtiszteltetésnek, hogy Isten ügyéért tehet valamit. Voltak, akik kivonták magukat. Némely előkelőek. Mindig vannak ilyen előkelőek. Akiknek derogál az Isten ügyéhez hozzányúlni. Akiknek nem tetszik az a megbízatás, amit pedig kiváltságként szánt nekik az ő Uruk. Nem természetes az, hogy emberek hallgatnak Isten hívására, hogy belevetik magukat az Isten országáért való szolgálatba. Sose természetes az. Tulajdonképpen az a természetes, hogy nem megyek, vagy az, hogy mondok valami udvarias kifogást. Ökröt vettem, feleséget vettem, szántóföldet vettem, most nem mehetek. Most alkalmatlan. De a jövő héten is az lesz, meg azután is az lesz. Mindig alkalmatlan, amikor az Isten az Ő aratásába, vagy az Ő szolgálatába hív és küld. Nem mindenki ment tehát. Lehet ellenállni is Isten hívásának vagy Isten Lelke indításának. Ezek az emberek kivonták magukat ebből a munkából, megspóroltak egy csomó fáradságot, de kimaradtak a közös élményből is, hogy együtt építjük Jeruzsálem kőfalát, együtt engedelmeskedünk Istennek. Sokszor emögött valami rejtett büszkeség van. Az egyszerűbbek mentek, az előkelőek maradtak otthon.
Nincs valami ilyen vétkes előkelőség a mi szívünkben is? Hogy ilyen szolgálatot nem. Egyszer valaki nagy előadást tartott nekem arról, hogy most már sok szabad ideje lesz és most már szolgálni akar az Úrnak, mégpedig lehetőleg a szeretetszolgálatban. Adjak valami javaslatot, és adtam. Egyik szeretetotthonunkban éppen nagy szükség lett volna akkor olyan kezekre, mint az övéi voltak. Aztán néhány nap múlva visszajött és azt mondta, hogy ő úgy látja, hogy ez nem neki való. Miért? S kiderült, hogy ilyen előkelősködés húzódik meg mögötte. Ő azért annál valami finomabb, vagy előkelőbb szolgálatot szeretne vállalni. Azóta se kapott az Úrtól szolgálatot. „Tékoa előkelői ... nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába.”
Nem szépíti ám a Szentírás a tényeket. Mert az azt jelenti, hogy odahajtom a nyakamat az Ő munkájának a jármába. Jézus is így beszél róla: „vegyétek fel magatokra az én igámat”. Iga az, de az Úrnak a járma, az Ő igája, s ezért gyönyörűséges és könnyű, és olyan kincsek vannak elrejtve abban az életben, amelyik ilyen teherhordozássá, igahordozássá válik, amit el sem gondolunk és amit sehol máshol nem találhat meg az ember. Csak ha odahajtja a nyakát az ő Urának az igájába, jármába. De ezzel nem tönkre megy, hanem ott bontakozhat ki igazán, ott virulhat ki igazán. Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt. Ez biztos. Számtalan példát láthatunk erre, és aki kész elveszíteni az életét Őérette, az megtalálja azt.
4. A negyedik, amit vegyünk észre ebben a névsorban, az, amit már a legutóbb is részben érintettünk, hogy a helybeliek, a jeruzsálemiek a maguk portáján söprögettek elsősorban. Többször is olvassuk ezt, itt a 23. versben pl. kétszer is: „Ezek után javítgatott Benjamin és Hassub az ő házuk ellenében, utánuk pedig javítgatott Azariás, Maaséja fia - aki Anániás fia volt - az ő háza mellett.” Többször ismétlődik ebben a fejezetben ez, hogy akik ott laktak, azok a hozzájuk legközelebb eső falszakaszt javítgatták és építgették. Először az én házam előtt, az én portám körül legyen rend. Ez nem kizárólagosság, nem azt jelenti, hogy csak ott használ engem Isten, de bizonyos sorrendiségre figyelmeztet. Először otthon legyen rend. Aztán messzebb.
Emlékszem arra, hogy sokunkat, engem is milyen mélyen érintett, mikor - egy-két évvel ezelőtt - a kapernaumi százados történetéből az a szó megcsendült, hogy „otthon”. Uram, otthon... Azt kérdezte Isten az igén keresztül, hogy mi van nálunk otthon ilyen, meg olyan, meg amolyan vonatkozásban? Olyan sokat beszélünk mások otthonáról meg magánéletéről, meg intim dolgairól. Avatatlan, illetéktelen kézzel és nyelvvel nyúlunk hozzá mások otthonához. Mi van a mi otthonunkban? Otthon az egyáltalán, és épül ott a kőfal? Isten országa?
Hadd hirdessem ma este azt az evangéliumot, testvérek - ha már ez a részüzenet is megcsendült itt -, hogy el lehet kezdeni akár ma. El lehet kezdeni valamit otthon engedelmességből. Valamit, amire Isten már régóta hívogat, vagy figyelmeztet, valamit, amit talán most juttat eszünkbe. El lehet kezdeni. Olyan sok kedves dolgot kezdenek hívő szülők a gyerekeikkel, amíg azok kicsik. Aztán kimarad az imádság, elmarad a csöndesség, és elhallgat az ének. Nehéz a napirend (ne részletezzük, ezt mindnyájan tudjuk), de azért mindent meg lehet valósítani, amit nagyon akar az ember. Olyan sok kedves dolgot elkezdenek fiatal házasok az indulásnál, ha hívő emberek. Csendesség, közös igeolvasás, imádság, megbeszélik. Aztán jön ez, meg az, meg amaz, feladatok, gyermekek, karrier, betegség. Elmarad. Elnémul az ének, kimarad a csend, elhallgat az imádság. És amit a kezdet kezdetén nem kezdtünk el otthon, azt nagyon nehéz már később, menet közben bevezetni. De be lehet, és hihetetlen áldások származnak belőle.
Először a magunk portáján, a mi házunk ellenében kellene javítgatnunk a kőfalat, kellene építgetnünk Isten országát.
5. Az ötödik az, hogy nem véletlenül említ meg a Szentírás ebben a névsorban néhány megjelölést arra nézve, hogy ki mindenki vett részt ebben a munkában. Háromszor is olvassuk azt, hogy az aranymívesek és az ötvösök is építgettek.
Az ötvösök arról voltak híresek akkor, amiről ma talán az órások, hogy nagyon finom kezük volt, és kímélniük kellett a kezüket. Az ötvösök és a zenészek különösen nagy becsben voltak, és ha csak lehetett, felmentették őket olyan munka alól, ami miatt eldurvul a kezük. Senki se kényszerítette az aranymíveseket, hogy menjenek építeni Jeruzsálem kőfalát, és egyszeriben nem fontos az, hogy finom maradjon a kezük. Majd kifinomul az utána is! Talán egy kicsit remegni fog néhány napig, amikor hazamegyünk az építésből, aztán majd belejön megint. Elvégre sokáig gyakorolták azok a kezek ezt a hivatást. De itt most semmi nem számít és semmi nem drága. Itt most csak az Úr drága és az Ő ügye.
Nem finomkodunk mi sokszor? Hogy jaj, tenném én, de kényelmetlen. Általában kényelmetlen minden szolgálat. De ha örömmel teszem és Neki teszem, észre sem veszem, hogy finom órás kezemmel emelgetem a köveket. Áldás lesz rajta.
Aztán azt olvassuk itt, hogy még fejedelmek is voltak ott: mellettük javítgatott Sallum, aki fejedelme volt a Jeruzsálemhez tartozó tartománynak. Ő és az ő leányai. Mit keresnek lányok ilyen nehéz munkán? Férfimunkát végeznek. Ők is az Úrnak. Ahogyan tőlük telik. Ő, ami tőle telt, azt tette. Most olvastuk a napokban a Szentírásban napi igeként. Azt várja tőlünk az Úr, ami tőlünk telik. De azt megtesszük-e?
Aztán négyszer is említi ez a fejezet a papokat. A papok is mentek és dolgoztak a maguk finom anyagból készült hosszú köntöseikben. Nem tudom mit tettek vele, levetették, vagy felgyűrték, hogy könnyebb legyen dolgozni, de semmi nem volt akadály. Tőlük igazán nem várták volna a kor szokásai szerint, de a legtermészetesebb módon mentek és javítgatták ők is a kőfalat. Mindenki ott van a kőfalon. Mindenféle ember. Nem az ellenséget szidják, nem a régi szép időket siratják, és nem azért jönnek össze, hogy megnézzék együtt, hogy Nehémiás meg néhány elszánt barátja hogyan kezdik építeni a kőfalat, hanem építik együtt, mindnyájan. Egy Lélekkel itattattak meg. Egy igére hallgattak. Ugyanannak az Istennek az ügyét akarják szolgálni.
De jó lenne így építeni ezt a gyülekezetet, Isten országát, ki-ki a maga helyén, a maga módján!
6. Végül, ami a leghangsúlyosabbá vált számomra, s ami nyilván a leghangsúlyosabb a fejezetben is, mert majdnem minden versben előfordul ez a szó, hogy „mellette”. Majdnem minden vers így kezdődik. Elmondja, hogy ki mindenki épített ott és hol, és mellette ez meg ez. Ennek atmoszférája van, hogy „mellette”. Nem egymástól függetlenül, nem egymás ellenére, egymást kijátszva, vagy egymást túllicitálva, egymással versengve építették a kőfalat. Egymás mellett építették. Egészen eggyé váltak a közös célnak a megvalósításában. Külön-külön mind engedelmeskedtek Istennek, és együtt is engedelmeskedtek Neki. Nem kritizálva egyik a másikét, nem válogattak a feladatokban, nem akart nagyobb lenni a fejedelem, mint a nem fejedelem. Mellette építette, és így épült.
Miért nagy dolog ez? Azért, mert van valami, ami mindig újra ékké válik ember és ember, nemzedék és nemzedék, nép és nép, felekezet és felekezet között, és ez az, amit a Biblia röviden így nevez, hogy bűn. Ami hol irigységként, hol féltékenységként, hol közönséges butaságként jelentkezik. Hol gyűlöletté válik, de ék mindig, és valami hajszálrepedésbe, ha bele lehet verni, akkor van valaki, aki tudja ütni azt az éket, és repeszt, hasít és szembefordít. Isten Szentlelke ahol munkálkodik, ott a hívők sokaságának szíve-lelke egy lesz. Ott a repedések eltűnnek, ott összenőnek az emberek. Egy testté válnak, amelynek egy a feje, és a Fő irányításának enged az összes többi is. Sokkal éberebbeknek kellene lennünk, hogy ne verhessen a gonosz éket közénk és mások közé, akárki legyen is az. Egymás mellett élhetnénk, egymást segítve. Együtt valami közöset és szépet építve.
Olyan jó lenne lebontani ezt az élet különböző területeire. Csakugyan egymás mellett vagyunk mi? Férj és feleség egymás nélkül akar boldog lenni? Egymás ellenére akarnak boldogok lenni? Vagy együtt, egymás mellett dolgoznak, szenvednek, gondolkoznak, örülnek és így lesznek boldogok? Igazán, csak így lehetnek boldogok. Szülők és gyermekek. Oda tudunk mi állni igazán a gyermekeink mellé, vagy az idős szüleink mellé? Vissza kell menni, vagy előre kell menni néhány évtizedet, hogy egyáltalán szót érthessünk. Mellettük vagyunk, vagy fölülről szoktunk rájuk olvasni? Munkatársak, akikkel naponta sok órát együtt töltünk, ott állunk mellettük csakugyan? Vagy egymás bosszantására vagyunk csak?
Hadd kérdezzem meg, hogy itt a gyülekezetben, amikor egymás mellett ülünk, akkor csakugyan egymás mellett vagyunk mi, és úgy akarjuk építeni Isten országát? Érdekel minket a másik? Olyan szomorú az, hogy mindenki csak amiatt panaszkodik, hogy őt nem veszik körül szeretettel, ő iránta nem érdeklődnek. És én? Ez kölcsönös lenne. Én is mellette vagyok, meg ő is mellettem van. Valakinek el kell kezdeni! Amikor vasárnap úrvacsorázunk, csakugyan egymás mellett vagyunk és úgy járulunk oda a mi Urunk elé, együtt? Átéljük azt, hogy egyek vagyunk a bűnben, eggyé válhatunk a bűnbánatban és a bűnbocsánat- ban? Igazi közösséget ez teremtene bennünk, közöttünk.
A másik mellett építgetni nagyon sokszor azt jelenti, hogy önmagam ellen kell dönteni. A másik mellé odaállni sokszor azt jelenti, hogy önmagam ellen kell dönteni. Valahogy úgy, mint a Róma 15 elején írja Pál, hogy „Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőt- lenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk, ... mert Krisztus sem önmagának kedveskedett". A másik mellé úgy kerülök, ha nem magamnak akarok kedveskedni, ha neki kezdek el kedveskedni. Ahogy Krisztus sem önmagának kedveskedett. Hanem kinek? Nekünk, akik arra egyáltalán nem szolgáltunk rá. Ő volt az, Aki fejedelmebb volt minden fejedelemnél, s nagyobb volt mindenkinél, és eljött ide, hogy Isten országa épüljön Általa! És áccsá lett. Vajon nem ez-e az ács Názáretből? - kérdezik Róla, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ennyire mellénk állt. Egyedül Ő taníthat meg minket arra, hogy egymás mellé igazán odaálljunk és így építsük Jeruzsálem kőfalát, vagyis Isten országát.
Adjon nekünk erre több készséget, ebben több örömet, ehhez sok erőt, hogyha majd egyszer nagyon izgalmas lesz számunkra egy névsor, amikor az Élet könyvét felüti a Bárány, akkor abból ne hiányozzon a mi nevünk!

A múltkor láttuk, hogy Nehémiás kész elindulni Jeruzsálembe, kész engedelmeskedni Isten szavának, de egyelőre még várnia kellett arra, hogy a parancsot végrehajtsa. Egyszer aztán elérkezett az alkalmas pillanat, jóindulattal fogadta a király a kérését, mehetett. Együtt volt tehát minden. Isten küldése, az ember engedelmessége, a világi hatóság hozzájárulása, a királyi menlevél, kiutalás korlátlan mennyiségű építőanyagra és katonai kíséret a veszedelmes útra. Mi kell még? Minden megvan. Két-három hónapi gyaloglás után megérkeztek, s munkához lehet látni. Minden feltétele megvan annak, hogy a romok helyén új város épüljön, és Nehémiás mégsem lát munkához. Mintha ráérne. Mintha még sok idő lenne. Mintha nem sürgették volna azok, akik hívták. Mintha nem is tudná, mire vállalkozott, vagy mi a feladata. Tétlenkedik. Azt olvassuk, hogy három napig pihent. Amennyire eddig megismertük őt, biztosra vehetjük, hogy mit csinált a három nap alatt. Nincs benne az igében. Én bizonyos vagyok benne, hogy imádkozott. Még egyszer, még jobban, még tovább készülni akart arra a feladatra, amire őt Isten elküldte. Nehémiás Isten embere volt. Isten valami nehéz szolgálatot bízott rá, és Nehémiás mindenben engedelmeskedni akart. Itt nem lehet elvéteni a dolgokat. Itt nem lehet kapkodni. Itt nem lehet hebehurgyán neki ugrani a feladatnak. Itt nem majd közben alakulnak ki a dolgok, itt tudni kell, hogy mit akar az Úr, és arra mindig figyelni kell, és ahhoz mindig csend kell.
Ez a mai igeszakasz elsősorban azt kérdezi tőlünk, hogy készek vagyunk-e mi tenni valamit Isten országáért? Készek vagyunk-e építeni azt? Készek vagyunk-e esetleg lemondani önmagunkról, otthagyni valamit, mint Nehémiás, azért, hogy engedelmeskedjünk?
Itt nem az első lépésekről van szó. Ez egy kicsit már középiskolai, főiskolai szint az Isten iskolájában. Kész vagyok-e feltétel nélkül ráhagyatkozva tenni valamit azért, hogy épüljön az, amit Ő építeni akar? Eszköze, sőt ennél több, munkatársa akarok-e lenni, és ha igen, akkor mi szükséges ehhez?
Nehémiás magatartásának három vonását hangsúlyozzuk most és közben csöndesen, Isten előtt állva kérdezzük meg magunkat, hogy ilyen vagyok-e én, Uram? Használhatsz-e engem valamire? Kész vagyok-e én bármire, hogyha Te küldesz? Értem-e azt, hogyha Te küldesz? Használhatóbb eszközök lennénk, ha sok egyéb között erre a háromra is figyelnénk!
1. Az első, ami Nehémiás viselkedését jellemzi, az, hogy alapos helyzet felméréshez lát. Nem ugrik neki mindjárt a feladatnak. Nem diadalmasan vonul be Jeruzsálembe. Észrevétlenül vonul be. Csöndben. A nagy dolgok általában csöndben szoktak kezdődni és csöndben történnek meg. Tavasszal, amikor megmozdul az egész természet és a kopár barna ágakon zöld rügyek, majd levelek, majd virágok, később gyümölcsök jelennek meg, ez zajtalanul szokott történni. Amit nagy csinnadrattával csinálnak, az nem igen van Istentől. Jézus csöndben járt faluról falura. Csöndben érintett meg betegeket, csendben tanította azokat, akik Hozzá mentek, hogy négyszemközt beszéljenek vele. Még a sokaságot is csöndes helyre vitte, ha lehetett. Isten nagy dolgai csendességben történnek. Nekünk ehhez hozzá kell szoknunk, és várni kell arra, mikor Ő int. Nehémiás ezt már megtanulta és azért nem kezdte azonnal megvalósítani a feladatot, hanem három napig csendben volt. Egyedül Istennel.
Vannak dolgok, amik senki másra nem tartoznak. Amiket csak az Úrral osztunk meg. Vagy amiket Ő ránk bízott, senki mással nem osztjuk meg. Legalábbis egyelőre. Egyelőre még senkinek nem beszél arról, hogy mi az ő Istentől kapott megbízatása. Nem kell idő előtt kifecsegni. Nem véletlenül tiltotta meg Jézus a meggyógyítottaknak, hogy: ne beszéljetek erről! Senkinek ne mondjátok el! Nem kell csődületet támasztani, nem kell szenzációt kelteni. Munkálkodni kell. Majd eljön az ideje, amikor mindenki megtudja. Majd eljön annak is az ideje, amikor minden térd meghajol, mennyeieké, földieké, és föld alatt valóké Krisztus előtt. De akkor még nem ennek volt az ideje. Mindennek rendelt ideje van. Olyan sokat tudnak Isten gyermekei hibázni azzal, hogy szeleburdi módon neki kezdenek teljes jó szándékkal valami szolgálatnak, előbb, mint ahogy az Úr int, és egyedül maradnak. Mert így nem számíthatnak az Úrra.
Nehémiás figyelt, és három napig csendben volt, és akkor játszódott le ez a jelenet, aminek ezt a címet adhatnánk, hogy éjszaka a romokon.
Néhány megbízható munkatársát maga mellé veszi (még nekik sem beszélt arról, hogy mi az isteni megbízatás) és bejárja Jeruzsálem romjait. Ő sose járt ott akkor, amikor az a város még állt. Ő csak hallotta, most a helyszínen tanulmányozza, hogy milyen nagy is a baj. Mi lesz hát pontosan a feladat, mi vár rá itt? Kezd ismerkedni azzal, amire vállalkozott. S kezdi felmérni, hogy mibe kerül neki az, hogy most engedelmes lesz Istennek.
Különös jelenet lehetett ez. Nagyon plasztikusan írja le itt az ige. Szinte feltérképezi négyzetméterről négyzetméterre, hogy mi van, mi volt, milyen romossá vált, hogy lehet ebből újat építeni. Látni kellett a pusztulást. Addig csak hallott róla. Szembe akart nézni a tényekkel. A való helyzetet szerette volna látni. Akit Isten használ, azok mind tapasztalnak effélét, amikor éjjel a romokon egyedül vannak és sokszor sírnak.
Isten egyik áldott eszköze, egy nagy evangélista jegyezte föl, hogy amikor megérkezett abba a városba, ahol egyhetes szolgálat várt rá, egy nappal korábban ment, és előző este és éjszaka bejárta a várost. Amikor benézett sok kocsmába, mulatóba, éjszakai lokálba, az egyik helyen nem tudta megállni, elsírta magát és felkiáltott: Úr Isten, milyen erős is a bűn! S akkor erősödött meg abban, hogy de Az, aki a bűnt legyőzte, az ennél is erősebb! Ez a megerősödés erősítette meg őt arra, hogy egy héten át hirdesse Jézus hatalmát és szeretetét.
Van ilyen: Éjszaka, egyedül a romokon. Amikor csak sírni tud az ember a pusztulás láttán. Építeni küldték, biztos ígérete van arra, hogy felépül az új a régin, s mégis veszi a fáradságot, hogy számba vegye a pusztulást. Így nehezedik rá igazán az a feladat, amit kapott.
Hadd kérdezzem meg, hogy volt-e már olyan, hogy egy órát az éjszakánkból elvett az, hogy sírtunk a romokon? Miközben mások aludtak, nekünk fájt az, amiben mások vannak. S imádkoztunk azokért, akik aludtak? Fáj-e nekünk az, hogy olyan sok hitetlen ember él körülöttünk? Hogy a közvetlen közelünkben emberek kárhozatban vannak? Fáj-e az, hogy ebben az országban olyan kevesen ismerik a Szentírást? Hogy ezen a világon olyan sokan halnak meg anélkül, hogy Jézusról hallottak volna? Fáj ez nekünk? Vagy valami egészen más fáj? A sérelmeink, a hiányaink? Átéltük-e már valaha azt, amit Nehémiás ott Jeruzsálem romjain, azon az éjszakán? Készek vagyunk-e mi is így felkészülni arra, amivel Isten bíz meg?
Amikor Ezékiel próféta elment a fogságba az ő népéhez, nem kezdte el azonnal az igehirdetést. Hét nap és hét éjjel némán hallgatott velük együtt. Odaült melléjük, közéjük. Szolidáris lett velük. Megpróbálta átérezni azt, amiben ők már évtizedek óta szenvedtek, és nem mennyből az angyalként érkezett hirdetve az örömhírt. Ő ember volt, és először az emberi fájdalmat is át akarta érezni és utána hirdette az örömhírt.
Még Jézus is felkészült a szolgálatra. Közvetlenül előtte úgy, hogy negyven nap és negyven éjjel böjtölt és imádkozott.
Pál az elhívatása után három évre eltűnik. S csak utólag vallja be, hogy az arab sivatagban volt, és készült arra, amivel Isten megbízta.
Egy-egy beszélgetésnek néha csak úgy nekifutunk. Egy-egy szolgálatot úgy mellesleg, valahogy a nap függelékeként, gyorsan letudunk. S olyan is. Vagy pedig lehet így készülni. Nehémiás alaposan felmérte a helyzetet. Így lehet aztán a munka végén jelenteni azt, amit Jézus az Atyának mondott a főpapi imában: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál!
2. A második, amit nagyon meg kell tanulnunk ebből a történetből az, hogy Isten országának az építése mindig közös munka. Még akkor is, ha egy valakit bíz meg annak a vezetésével, és aztán azt az egy valakit teszi bölccsé, hogy a többieket bevonja. De szólóban, egyedül, elszigetelten, magánvállalkozásként sose lehet Isten országát igazán hatalmasan építeni. Vagy, ha valaki kénytelen így építeni, mindig érzi a maga erőtlenségét, fogyatkozását. S ha már ketten vannak, sokkal jobban megy a dolog.
A Mózes V. könyve 32. részében van egy különös mondat, amit azért is érdemes megjegyeznünk, mert munkapszichológusok mondják el ugyanezt teljesen függetlenül az igétől. Az van ott, hogy egy elűz ezeret, s kettő elűz tízezret, csak úgy teheti, ha az Úr kezükbe adja őket. Az ige erre teszi a hangsúlyt, hogy ha az Úr kezükbe adja, akkor elűzhet egy ezret is. De ez az arány, ez nagyon érdekes. Ha egy elűz ezret - nem úgy folytatja: és kettő elűz kétezret - kettő már tízezret el tud űzni. Azt mondják a munka-pszichológusok, hogy ha ketten jól összehangoltan céltudatosan dolgoznak, az ötszörösét is el tudják végezni annak, mint amit külön-külön elvégeznének ketten.
Nos valami effélét élnek át Isten imádkozó gyermekei. Ezért kell egy gyülekezetben közösen is imádkozni. Ezért lehet csak közösen elvégezni a szolgálatokat. Úgy, hogy tudunk egymásról, úgy, hogy felosztjuk, úgy, hogy mindenki vállal valamit.
Az, hogy közös munka volt, azzal kezdődött, hogy Nehémiás szüntelenül hangoztatta, hogy ez az Isten ügye. Nem mi akarunk most magunknak egy várost építeni. Jeruzsálem a szent város, az Úr városa, az Ő dicsőségét hirdette, a szent város van romokban. Számíthatunk Istenre.
Aztán úgy is közös üggyé tette, hogy felosztotta csoportokra Izrael népét. Majd látni fogjuk a későbbi fejezetekben. S mindegyiknek megvolt a maga feladata. Ő irányította az egészet, de ki-ki tudhatta, hogy az az ő dolga, azt más nem végzi el helyette. Milyen különös lehetett az, hogy ott a falon, munka közben ismerték meg egymást. A falakon ismerkedni, szolgálat közben testvérré válni, összeforrni. Különös adat az is a Nehémiás könyvében, hogy mindenki a lakhelyéhez legközelebbi falrészt építette újjá. Érdemes lenne egyszer csak erről beszélgetnünk és gondolkodnunk! Isten a hozzánk legközelebb lévőket bízza ránk elsősorban. Nem igaz az, amikor valaki nagy lelkesen szolgálni akar valahol messze másoknak, és otthon a családban rendetlenség van: piszok van, békétlenség van, hitetlenség van, nem igaz, hogy az Úr bízta meg azzal: Menekülés. Könnyebb otthonról elmenekülni. A hozzánk legközelebb állókon kezdjük! Aztán az Úr a világ végére is elküldhet minket. Az ApCsel 1,8-ban azt mondja Jézus, először Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, s aztán az egész földkerekségen. Ezt nem mi szabjuk meg, De ha a közeliek nincsenek rendben, ha nekik még nem tudunk hitelesen bizonyságot tenni, akkor ez elől ne akarjunk elmenekülni valahova messzire.
Közös munka tehát mindig Isten ügye, az Isten országának építése. Ezért nagyon fontos minden gyülekezetben a gyülekezet egysége. Ahol széthúzás van, ahol a misszióval kapcsolatos fontos kérdésekben nem tudnak egyetértésre jutni, ahol keresztyén különcök vannak és lehetnek, ott nem halad az építés. Különutas keresztyének csak akadályozzák az Isten országának az építését. Vagy komolyan vesszük azt, hogy Ő a fő, mi néki tagja, vagy pedig aki ezt nem veszi komolyan, az mindig maga akar fő lenni. Az Krisztus helyére akar állni, az istenkedik, és ez a bűnnek a lényege mindig. Ha alázatosan és boldogan tudomásul vesszük, hogy Ő a f ő, s mi Néki tagja, akkor épülünk mi is egy testté, és akkor épül általunk is az Isten országa.
Itt ennél a második pontnál csöndesen és bűnbánattal érdemes elgondolkoznunk azon, hogy fontos tehát a szervezés, fontos, hogy jól áttekintse valaki a munkát, de azért Nehémiáséknál sem ezen volt a hangsúly, hanem a lelki habitus, a lelki hozzáállás volt döntő. Jó szervezéssel még nem lehet Isten országát építeni, de ha ki-ki a helyén áll, mint Isten szolgája és végzi, amit Ő rábízott, akkor épül Isten országa. Kísért minket az, hogy legyen nagy fontoskodás, sok nyüzsgés, s közben talán kevés a csend. Csodálatos programokat összeállítanak egy-egy gyűlésre, de nincs erő a bizonyságtételben. Érdekes problémákról el tudnak vitatkozni különböző összejöveteleken emberek, és nem tudnak vitába szállni és szembeszállni az ősellenséggel, a tulajdonképpeni ellenséggel, a gonosszal.
Közös munka. Segítsük ebben egymást. Jó, ha mindenki tudja, hogy mi az ő része. Elkéri az Úrtól. S végzi azt úgy, mintegy az Úrnak.
3. A harmadik, ami Nehémiás magatartásából kitűnik, az az elszántság. Alig hogy ezt közli a belső körrel, megindu1 a külső támadás. Mindig van a külső ellenségnek embere a legbelsőbb körben is. Alig, hogy elmondja a bizalmas embereknek, már jön Tóbiás meg Szanballat, meg Gersem, hogy megfúrják a dolgot. Akkor Nehémiás egy mondatot mond nekik, és ebben az egy mondatban három fontos dolgot hangsúlyoz. „És én ezt mondtam nekik: a mennynek Istene ad jó szerencsét nekünk, és mi, mint az Ő szolgái kelünk fel és építünk, nektek pedig részetek, jogotok, és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben!” (20v.)
Megmondja nekik, hogy kicsoda Isten, megmondja, hogy kicsodák ők, akik jöttek most építeni, és megmondja, hogy kinek tartja az ellenséget. Ezt a három dolgot nekünk mindig világosan kell látnunk.
Kicsoda Isten? Ő a mennynek Istene. Ebben benne van az, hogy amikor velünk szembe szálltok, Vele találjátok magatokat szemben. Mi nem magunk határoztuk el ezt az építkezést. Ő bízott meg ezzel. Ő akarja ezt valami miatt, Ő fogja végrehajtani. A mennynek Istenével szálltok most szembe. Az, hogy Ő a mennynek Istene, azt is jelenti, hogy Ő mindenható Isten. Korlátlan hatalommal védi az övéit.
S kik vagyunk mi? Az Ő szolgái, akik így kelünk föl és építünk. Mi az Ő szolgái vagyunk. Mi nem csak magunk vagyunk felelősek azért, amit csinálunk. Ha minket felelősségre vontok, Őt is felelősségre vontátok. Mi Őt szolgáljuk. Vele beszéljétek ezt meg. Mi nem állhatunk le azért, mert ti fenyegettek. Csak ha Ő leállít minket. Micsoda elszántság van emögött: Nem tudom, emlékszünk-e még arra az első szolgálatból, hogy milyen nehéz helyzetben mentek haza Nehémiásék. Ott a teljes kiszolgáltatottságban így beszélnek: nektek pedig részetek, jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben. Nektek pillanatnyilag nincs közötök Istenhez és Isten ügyéhez, tehát nem remélhettek semmit sem Tőle. Lehet közötök Hozzá, közel kerülhettek Hozzá. Nehémiás józanul és nagyon határozottan tisztázza a tényeket. Tudjátok-e, kicsoda Isten, tudjátok-e kik vagyunk mi, az Ő szolgái, és tudjátok-e, hogy nektek mik a jogaitok, mire számíthattok?
Alapos helyzetfelmérés, közös munka és elszántság az, ami Nehémiásékat jellemezte, ami mindig jelen van ott, ahol Isten országa épül.
Még két részletet hadd említsek meg ebből az igéből befejezésül!
Az egyik az, hogy Nehémiás teljes tudatában van annak, hogy nem számíthat azoknak a segítségére, akiknek a segítségükre hazajött. Segíteni akar az otthon maradt és talpraállni nem tudó honfitársainak, és nekik nem kell ez a segítség. Visszautasítják. Az ember azt mondja, hogy megáll az ész. Hát hogy lehet ez? Jön valaki és segíteni akar annak, aki magán nem tudott segíteni 70 esztendő óta, és nem kell neki a segítség. Lehetséges ez?
Amikor jött Valaki, hogy segítsen a világmindenségen, az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt. Akkor még nem volt romokban Jeruzsálem, de Ő már látta, hogy néhány év múlva romokban hever, és sírt, és azt mondta, hogy: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad” (Mt 27,37). Nem akarja. Nem kell a segítség. Ott hever romokban és nem kell a segítség.
Az egyik legszomorúbb emlékem a lelkigondozói szolgálatból az, amikor egy asszonyt látogattam meg, aki egy év alatt három közvetlen hozzátartozóját veszítette el, s ott volt gyászban és kétségbeesettségben, és nem kellett neki a segítség. A végén sok győzködés, próbálkozás után kimondta, hogy én nem akarok megvigasztalódni. Van ilyen.
Mi így születünk mindnyájan, hogy nem kell az isteni segítség. Boldog, aki odáig eljut, hogy kapva kap a segítségen, és elfogadja azt, amit Isten segítségként nyújt.
Jézus is úgy jött, hogy nem kellett az a segítség, amit hozott. És nagypénteken az bizonyosodott be, hogy az Isten irgalma erősebb, mint ez a mi ostoba ellenállásunk. A keresztre ment, hogy egészen nyilvánvaló legyen, mi az, amit Ő kínál, mi az, amire mi rászorulunk.
A másik ez a szép mondat itt Nehémiás beszélgetése végén, amikor próbálja beavatni az embereket, mintegy rábeszélni őket, hogy emberek, ezt csinálni kell, nem nézhetjük, hogy nő a gaz a romokon, város nőjön a romokon, valami újat építsünk, és ráállnak. Akkor így summázza az ige: megerősödtek kezeik a jóra. Ez az ősi szövegben szenvedő alakban van. Nem úgy, hogy megerősítették kezüket a jóra. Megerősödtek kezeik a jóra, és akkor együtt visszhangozzák azt, amit Nehémiás mondott: gyerünk, építsük meg.
Ez az, amit csak Isten végezhet el mindig. A mi kezünk mindig kész valami rosszra. Akár erre, akár arra, tudunk ütni, tudunk csenni, tudunk fenyegetni. Ha valami jóra kész lett, az mindig Isten csodája.
Mire kész most a kezünk? Kész-e a több imádságra? Ez az egész dolog azzal kezdődött, hogy az első fejezetet Nehémiás végig imádkozza. Azzal kezdődhetne valami új, valami több. Nem megy magától, hiába határozza el akárki. De Isten megerősítheti a mi kezünket az imádságra, és megerősítheti arra, hogy rettenthetetlenül, hűségesen, csöndesen, észrevétlenül végezzük és elvégezzük azt, amit ránk bízott.
Adja Isten, hogy megerősödjünk mindnyájan arra, hogy többet legyünk csendben, hogy szembe nézzünk a valósággal, hogy lássuk, mi a helyzet és mi a feladatunk. Adja Isten, hogy megerősödjünk abban, hogy a falon hol a helyünk, mi az a részfeladat, amit ránk bízott, és azt összhangban a többiekkel Őreá figyelve elvégezzük, és segítsen minket Isten, hogy több elszántság, több eltökéltség legyen bennünk.
Pál apostol többször használja ezt a szót. Ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól, még a gonosztól se. Van, Aki őt meggyőzte és Aki hatalmasabb: „Bízzatok, én meggyőztem a világot” (Jn 16,33).
Így küld minket szolgálatba. Kit-kit abba, amit rábízott. Boldog az, aki engedelmes és Vele együtt végzi.

Nagyon fontos kérdést hoz elénk ez az igeszakasz. Azt, hogy mennyit látunk mi a valóságból, hogyan érzékeljük az eseményeket, és hogyan szoktuk értékelni azokban a magunk szerepét.
Az első fejezetből láttuk, hogy a babiloni fogság kezdete után 140 évvel vagyunk. Letelt a 70 esztendő a fogságban. Izrael egy része hazamehetett, és 70 éve már építhették a romokon az új hazát. De nem nagyon haladt az építés, akadozott, és végül egy küldöttség kereste föl a fogság területén a perzsa királyi udvarban maradt egyik vezető zsidó embert, Nehémiást, hogy elpanaszolják neki helyzetüket, és a segítségét kérjék. Nehémiás szívére nagyon ránehezedett az ő népének a sorsa. Odavitte őt ez a teher Isten elé. Láttuk, hogy majdnem az egész első fejezet egy mély, szép bűnbánó imádság. Ezzel a bűnbánattal állt oda Istene elé. Eközben az imádság közben értette meg, hogy Isten őt jelölte ki az újjáépítés vezetőjéül, s megszületett benne az imádság végére az elhatározás, hogy engedélyt kér a királytól, hogy hazamenjen és hozzáfogjon ehhez a nagy munkához. Azt olvastuk az imádságának utolsó mondatában, hogy, Uram, ha kedves az Neked, akkor még ma készíts lehetőséget erre, hogy előhozakodjam a királynál ezzel a kéréssel.
Hogyan folytatódik? Úgy, hogy eltelt az a nap és nem volt alkalom beszélni a királlyal. Eltelt még egy nap, és akkor sem. Eltelt egy hét, két hét, egy hónap, és még mindig nem lehetett megbeszélni ezt a királlyal.
Azt olvastuk az első fejezet elején, hogy a küldöttség a Kislév hónapban érkezett, s itt a 2. fejezet első versében azt olvassuk, hogy a Niszán nevű hónapban készített végre Isten alkalmat arra, hogy beszéljen a királlyal. Kislév a december, Niszán az április. Négy hónapig kellett várnia. De sokszor van az úgy, hogy felbuzdul a szívünk, vállalunk valami feladatot, a hitünket is megerősíti Isten, és mi szeretnénk még ma, vagy legalább minél előbb. Most már minden rendben van. Ő küldött, mi elvállaltuk. Értjük a feladatot, várjuk az Ő segítségét, gyerünk! S még nem lehet, még várni kell. Tud-e várni Isten gyermeke? Addig vár-e, amíg Isten vár? Ismerjük-e mi Isten órájának a járását? Valahogy úgy, mint Jézus a kánai lakodalomban, hogy nem jött még el az én órám. Ez nem rád tartozik, ó asszony, és nem rám, ez az Isten dolga, hogy mikor és hogyan ad megoldást. Nehémiás hitének ebben a szakaszában az első nagy próba az volt, hogy semmit sem lehet saját erőből, saját gőzzel, saját elgondolás szerint. Még a hívő embernek is lehetnek gőzös gondolatai. Nem lehet! Figyelni kell, és majd, ha az Úr int, akkor. Akkor meg nem szabad késlekednünk és vonakodnunk. De nehéz az, hogy se el ne hamarkodjuk, se le ne késsük, hogy az alkalmas időt találjuk el!
Nehémiás várakozott. Eltelt négy hónap. Egyszer csak elérkezett az alkalmas pillanat; és itt szeretném újra visszairányítani a figyelmünket oda, hogy vajon mennyit érzékelünk mi a valóságból. Azokat az eseményeket, amik körülöttünk történnek, amik velünk történnek, hogyan szoktuk értékelni? Mennyit látunk azokból?
Megpróbálom elmondani háromféleképpen azt, amit olvastunk most a Bibliában, először szűkszavú tárgyilagossággal, aztán úgy, ahogy legtöbbször elő szoktuk adni az eseményeket, hogy azokban a legfontosabb személy azért mégis én vagyok; azután úgy, ahogy az ige matat rá, ahogy valójában történt ez a dolog.
Szűkszavúan úgy lehetne elmondani: Egy lakoma alkalmával a király szóvá tette, hogy Nehémiás kedélye megváltozott. Erre Nehémiás mintegy benyújtotta a kérvényét, hogy adjon neki fizetés nélküli szabadságot, hazamehessen és a munkáját befejezve folytatja majd itt a dolgát, és a király ezt neki megengedte. Ennyi az, ha a tényeket akarjuk rögzíteni. Nem értékelünk semmit. Elmondjuk, hogy mi történt. Elég ritkán tudunk így beszámolni valamiről, hogy csak a tényeket mondjuk. Átszűrjük a tényeket mindig önmagunkon s a tények megtörnek, deformálódnak, amikor átszűrjük. De ennyi az, ha szűkszavúan mondjuk.
Aztán, hogy szoktuk mi általában elmondani? Így: Nehémiás nagyszerű diplomáciai érzékkel, jól időzítette a királlyal való beszélgetése időpontját. Megvárta az alkalmas pillanatot, és amikor úgy ítélte, hogy most a legjobb, akkor előadta a kérését. A király éppen jó kedvében volt, Nehémiásnak meg szerencséje volt. S egyébként is rendkívül ügyesen indokolta meg a hazatérését: Atyái sírjáról beszélt, a régmúlttal hozakodott elő, nem sokat beszélt a jövőről, hogy mi végett akarja ő felépíteni Jeruzsálem falait. Szerencséje volt és megkapta a király hozzájárulását. Sikerült elérnie régi, dédelgetett tervét, megvalósult az álma. Amikor azonban hazaérkezett, nem várt nehézségei támadtak. Általában így szoktuk elmondani az eseményeket.
Hogyan mondja el a Szentírás ugyanezt? Hogy történt valójában ugyanez? Úgy, hogy Nehémiás, amikor kezdte sejteni, hogy Isten őt akarja megbízni valamivel, megijedt. Először is a bűnei jutottak eszébe. Azt élte át, hogy erre én mindenestől alkalmatlan vagyok. Csöndes tiltakozás volt benne. Szinte kivétel nélkül mindig tiltakozással válaszoltak Isten kiválasztott emberei a feladatra. Mózes, Jeremiás, Ámos… Nem sorolom most. „Én alkalmatlan vagyok.” De imádsága közben Isten meggyőzte ezt az embert arról, hagy így, alkalmatlanul, bűneivel együtt, meg háta mögött nemzedékek bűneivel őt választotta ki erre a feladatra.
Amikor kész 1ett volna Nehémiás, akkor Isten még mindig megállította. Várnia kellett. Egy bizonyos iskolát elvégeznie ez alatt a négy hónap alatt. De közben nyilván minden idegszálával Istenre figyelt. A faladatot megkapta. Az időpontot kellett lesnie, hogy mikor int az Úr, és közben - ezt többször említi a Szentírás - szüntelen imádkozott. Ott volt állandóan Isten közelében, Isten előtt.
Miközben végezte a maga napi munkáját, magas hivatali beosztását, aközben is Isten előtt időzött, és ott az Istenne1 való szoros közösségben figyelte, hogy mikor int Isten, hogy na, most. Ezt értette meg ezen a bizonyos lakomán. De itt sem ő hozakodott elő a kéréssel. A király szól rá, hogy miért olyan bánatos az arcod? Királyi tisztviselőnek a király jelenlétében szigorúan tilos volt bánatosnak lenni. Hiszen a király jelenléte éppen elég ok arra, hogy mindenki örüljön. Halálbüntetés is járhatott - különösen a perzsa udvarban, azt mondják - ha valaki búval-bélelten jelent meg a nagy uralkodó előtt. Ez maga már kockázatos dolog volt, és ez maga árulkodik arról, hogy Nehémiás nem valószínű, hogy megjátszotta magát. Nem így akarta provokálni a király kérdését, hogy bánatosan jelenik meg, s majd feltűnik neki. Valószínű, hogy igyekezett jó képet vágni mindig ott, amikor hivatali minőségben jelent meg.
De annyira rátelepedett az ő népének sorsa, a feladat nagysága, annyira ez foglalkoztatta állandóan, hogy az arcán is meglátszott ez. A király szólítja meg tehát. Kényszer-helyzetben van, nyilatkozni kell. Miért szomorú az arcod? Erre valamit mondani kell. Mit mondjon? Az igazat. Megmondja, hogy miért. Ettől a pillanattól kezdve tudhatta azt, hogy a fejével játszik. Ha a király méregbe gurul, azonnal is leüttetheti a fejét, vagy valami más büntetést szabhat ki rá.
A király nem gurul méregbe. Belemegy a társalgásba, csak egy kérdése van, hogy meddig tarthat az az utazás. Már érdemben tárgyal Nehémiással. Nehemiás csodálkozik, hogy nyitva vannak az ajtók. Isten kinyitotta az ajtókat előtte. Isten ennek a királynak a szívét is arra hajlítja, amerre akarja. Isten azt engedteti meg ezzel a királlyal, amit Ő akar. Ez a király most nem tudja, hogy mit mond, és mit csinál. Ő van kényszer¬helyzet¬ben. Azt kell mondania, amit Isten mondat vele. Eldőltek már ezek a dolgok ott fenn. A királyok Királya már határozott. Jeruzsálemnek újjá kell épülnie. Nehémiásra vár ez a szép, de nehéz feladat. Még ő sem tudja pontosan, hogy hogyan. A királynak sejtelme sincs az egészről, azt hiszi, hogy most valami nagylelkű, nagyvonalú, kedves döntést ad az ő kedves beosztottjának. Holott csak azt mondja, amit mondania kell. Nehémiás érzi ezt. S mielőtt kimondja, hogy szeretnék hazamenni, újjáépíteni Jeruzsálemet, újra imádkozik. Elhangzik a király kérdése, és a kérdés és Nehémiás válasza között ott van ez: ...és könyörgék a menny Istenéhez. Mindig imádkozik. Imádság nélkül már megszólalni sem mer. Nem akar. Nem tud. Isten nélkül egy szót sem akar már szólni, mert tudja, hogy az egész helyzet, az egész sorsa, a jövője Isten kezében van, és Istentől van elkészítve. Legalább neki értenie kell az események hátterét is. Nem szabad butaságot mondani, nem mondhatja a magáét. Nem állhat elő semmi olyannal, amit nem Isten ad a szívébe és a szájába. Könyörgött a menny Istenéhez és aztán kockáztatja meg, hogy bocsáss el engem, hogy megépítsem atyáim sírjának a városát.
Az engedély megjön: mehetsz. S akkor Nehémiás szeretne megbizonyosodni arról, hogy ez nem álom-e. S egyáltalán biztos-e az, hogy Isten őt küldi erre a feladatra. Ha Isten ezt az ajtót kinyitotta, akkor minden ajtót kinyithat még. Ha Istennél ez lehetséges, akkor Istennél minden lehetséges. Nemcsak elmenni szeretnék, kérek szépen levelet is, királyi utasítást a király magas beosztottjaihoz, hogy segítsék ezt az építkezést. Ez aztán már a pimaszságok pimaszsága! A király azt mondja, hogy itt vannak a levelek, mehetsz. S viszi a pecsétes leveleket, hogy korlátlanul adjanak neki építőanyagot: Most már nem szabad kérdezősködnie, hogy csakugyan ez-e Isten akarata. Ezek után el kell fogadni úgy, mint ahogy Gedeonnak el kellett fogadnia a gyapjú kétszeres kitétele után. Bármennyire szeretném is, hogy ha nem nekem kellene ezt elvégeznem, Isten meggyőzött róla, most már menni kell.
Így érkezett meg Nehémiás. Nem egyedül, hanem még kíséretet is ad mellé a király, és így állapítja meg ő maga a végén: „Megadta nekem a király az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint. Nem azt mondja, hogy nagyszerű diplomáciai érzékkel adtam ezt elő, nem azt mondja, hogy szerencsém volt, nem azt mondja, hogy néhány pohár után már jó kedve volt a királynak és ezt most jól kifogtuk, sikerült jól megoldani. Nem. Azt mondja, hogy kegyelem. Kegyelem minden. Kegyelem az, hogy fel lehet építeni megint a romokat. Kegyelem az, hogy Isten gondoskodik arról, hogy ki építse fel. Kegyelem az, hogy odakényszerültem Hozzá imádságban, és így alkalmassá váltam arra, hogy megértsem az Ő akaratát. Kegyelem az, hogy a bűneimre mutatott rá először és így értelmesen imádkoztam. Kegyelem az, hogy megértettem, mikor kell ezzel előhozakodnom. Kegyelem, hogy Ő arra fordította a király szívét és gondolatait, amerre akarta. Kegyelem az, hogy adott bátorságot ahhoz, hogy följebb merjem srófolni az igényeket, hogy akkor már leveleket is kérek, engedélyeket, védőpapírokat, építőanyagot. Kegyelem, hogy ezt is megengedte. S kegyelem, hogy hazaérkeztünk. Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelmének köszönhetjük az egészet.
Ez a valóság. Ez történt voltaképpen. Ebből lehet érzékelni annyit, hogy előadta kérését és teljesítették. Ezt lehet átélni úgy, hogy én milyen ügyes voltam, most ez sikerült. Vagy lehet látni azt is, amit az ember nem lát jól földi szemmel, hanem a hit szemével látja a teljes valóságot, látja a láthatatlanokat is. A láthatatlan Istent. Tőle fogadja el a küldetését, és Tőle kér vezetést minden lépésnél. S amikor megérkezik, ezért nem fordul vissza a hallatlan sok nehézség miatt, és ezért állt helyt Nehémiás minden körülmények között, mert tudja, hogy nem magánvállalkozás az, amire ő vállalkozott. Isten küldte oda, Isten állította őt erre, a posztra, Isten lesz ott mellette mindvégig, és amíg ezt a feladatot ő be nem fejezi, nem történhet vele semmi végzetes dolog. Bosszanthatják, ellophatják az anyagot, lerombolhatják a tegnap felépített falat, fenyegetőzhetnek, mindenféle történhet. De amivel őt Isten megbízta, abban számíthat Isten jelenlétére, hatalmára, segítségére. Csak akkor tudunk minden körülmények között állhatatosak maradni egy szolgálatban, ha tudjuk, hogy azzal az Úr bízott meg minket. Akkor viszont bírjuk a nehézségeket is, és akkor csakugyan védve vagyunk. Mint egy búvárharang borul ránk az Ő irgalma, hatalma, szeretete, és elpusztíthatatlan az ilyen ember, amíg engedelmeskedik. Józsefnél láttuk, hogy mi mindent akartak vele csinálni, hogy akarták száraz kútba dobni, börtönbe zárni, félretenni az útból. Nem lehetett. Istennek volt vele célja, ő meg engedelmesen figyelt az ő Urára. Elpusztíthatatlan az engedelmes hívő ember.
Tudunk-e mi így ragaszkodni az Úrhoz? Ott van-e bennünk ez a teljes önátadás, hogy én magamtól semmit nem, mert az csak rossz lehetne? De amit Ő mond, akármennyire kényelmetlen, kellemetlen, nem szeretem, akkor is csinálom. Mégpedig úgy, hogy közben szüntelenül Rá figyelek. Szüntelen imádkozom. Szüntelen megszólítható vagyok, és gyorsan reagálok az isteni utasításokra, parancsokra. Teljesen Istentől függ minden, amit mondok, vagy teszek. Ott van-e bennünk ez a teljes készség és engedelmesség erre? Isten azokat tudja használni, azokat tudja mások megszabadítására használni, az Ő országa építésére használni, akik így le tudnak mondani önmagukról és ilyen teljes engedelmességgel ráhagyatkoznak Őreá.
A múlt héten is említettem, de magam is éreztem, hogy erőtlenül, és ügyetlenül tudtam elmondani, hogy milyen óriási szerepe van ebben az imádságnak. Az imádság az nem valamiféle kegyes forma csak. Imádság közben, imádság által formálódik az ember ilyenné és értheti meg Isten akaratát. S a leglényegesebb dolgok imádsága közben dőltek el Nehémiásnak. Ott kapott bizonyosságot, ott kapott bátorítást, ott kapott világosságot. Az imádságból nőnek ki Isten gyermekeinek a tettei. Ez nem kettő soha a Szentírásban. Tulajdonképpen ez az egyébként nagyon szépen hangzó és igaz, és bölcs mondás, hogy - imádkozzál és dolgozzál - ez annyiból nem biblikus, hogy ez nem "és". Ez a Bibliában ugyanaz. Aki imádkozik, az szüntelenül dolgozik, Az dolgozik igazán az Isten akarata szerint. Az imádságból feltétlenül tettek nőnek ki mindig, és Isten akarata szerinti tettek azok szüntelen imádkozásból nőhetnek ki. Hiába nyüzsög valaki, szervez, jön-megy, állandóan tevékenykedik, ha az nem szüntelen imádságtól kísért és ihletett, csak saját elgondolása szerinti, saját gőzzel csinálja, nem lesz rajta áldás. Imádság és cselekvés, imádság és szolgálat, imádság és engedelmesség, ez ugyanaz. Vagy ha nem ugyanaz, ha nincs mind a kettő együtt, akkor nem igazi az imádság. Így kellene és lehetne megtanulnunk imádkozni. Csak ez tehetne minket állhatatosakká a próbák között.
Mert azonnal elkezdődnek a próbák is. Amikor pedig megérkeztek: „a Horonból való Szanballat és az ammonita Tóbiás, a szolga, meghallották ezt, nagy bosszúságot okozott nekik, hogy jött valaki, aki az Izrael fiainak javát keresi”.
Milyen érdekes, hogy Nehémiást így tudják jellemezni, hogy Izrael fiainak a javát keresi. Nem vetélytárs érkezett, nem ő akar ott tartományfőnök lenni az addigiak helyett, nem fúrni jött a régieket, nem a maga pecsenyéjét sütögetni érkezett haza, Isten népének a javát keresi.
S ez éppen elég ahhoz, hogy azonnal ellenségnek tekintsük. Már a maga furcsaságában idegen, hogy nem a maga javát keresi, hanem másoknak a javát. Milyen ember az? Aki erre képes, az más furcsaságokra is képes lesz. Kevés ilyennel lehet találkozni. Nem a maga javát keresi, hanem a mások javát, s képes ezért hazajönni. Miféle ember ez? Elkezdenek félni tőle, elkezdik ok nélkü1 gyűlölni, s gáncsoskodnak mindenben - majd látni fogjuk a továbbiakban.
Isten gyermekeinek ezzel mindig számolniuk kell. Aki csakugyan az Isten népének javát keresi, aki csakugyan másokért akar szolgálni, ilyen önzetlenül, önfeledten önmegtagadó módon, mint Nehémiás, az mindig szemet szúr, mindig feltűnik, és az ilyeneket tekinti az ősellenség, a Sátán is veszélyesnek. Akik építeni akarják Isten országát, akik Isten országát akarják építeni, akiket az Úr bízott meg ezzel az építéssel, ezek veszélyes emberek. Ezek számolhatnak azzal, hogy a gonosz, ahogy csak lehet gáncsolni fogja őket, és csak akkor tudnak mindvégig állhatatosak maradni, és mégiscsak építeni, hogyha ott van bennük a bizonyosság: én nem magam vállalkoztam erre. Engem az Úr küldött. Én ezt sokszor meg is kérdeztem Tőle, újra meggyőzött felőle, eddig sok jel mutatja, hogy Ő nyitotta meg az ajtókat előttem, Tőle várom az áldást. A védelmet, az erőt, az áldást Tőled várom, és így akarok áldássá lenni mások számára is. Ehhez azonban az kell, hogy valaki kész legyen egészen engedelmeskedni, valaki megtanuljon így, szüntelen imádkozni. Még akkor is, amikor beszélget a másikkal, két mondat közben - könyörgék ott az Úrhoz - és valaki megtanulja a teljes valóságot látni. Azt, hogy mindezt „megadta nekem a király az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint” (Neh 2,8).
Kegyelem minden. Egyáltalán az, hogy ezt hallhatjuk, egyáltalán az, hogy Isten minket is hív, ránk is bíz valamilyen szolgálatot, és ha abban állhatatosak leszünk, és engedelmesen járunk, az is kegyelem lesz. S ha egyszer meghalljuk majd Tőle magától: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, többre bízlak ezután; menj be a te Uradnak örömébe” - az is kegyelem lesz. Kegyelem minden. Aki a kegyelemre mer építeni és rá mer hagyatkozni, azt használja Isten és az lesz áldássá.
Készülés közben szüntelenül az jutott eszembe, hogy ha ezeket a vonásokat nem nehémiási szinten nézzük, hanem a maguk abszolút teljességében, odakényszerülünk mindig Jézushoz. Ő volt az, Aki szüntelen imádkozott. Éjjel-nappal a szó szoros értelmében. Ő volt az, Aki mindenben és egészen engedelmes volt az Atyának. Aki önmagát teljesen megüresítette, szolgai formát vett fel, engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ő volt az, Aki az Atya nélkül semmit nem tett. Ott volt Kánában, kedvesen kéri az édesanyja, az Ő szíve is megmozdul, hogy segíteni kellene, de nem mozdul addig, amíg el nem jön az óra, amíg az Atya órájának a mutatója oda nem ér. Akkor igen. S mindenki álmélkodik, honnan jött ez a finom bor. Minden lehetséges. De az Atya mondja meg, hogy mikor, hogyan, micsoda. Nem egyedül. Nem kapkodunk, nem rögtönzünk, és nem mi vagyunk a fontosak.
Mindenütt azt olvassuk, hogy dicsőítették az Istent azok, akik látták Jézusnak a hatalmát. Ott van-e bennünk ez az igény, hogy amikor minket használ Isten, akkor egyedül Őt dicsőítsük? Hogy amikor valami jó történik egy gyülekezetben, akkor egyedül Istennek adjuk a dicsőséget? Hogy amikor Isten szaporítja idvezülőkkel a gyülekezetet, akkor Neki adjunk dicsőséget?! Egyedül csak Neki. S eszünkbe ne jusson ilyen, hogy nagyszerű ember ez a Nehémiás, vagy akárki! Legfőképpen, ha rólunk van szó! Egyértelmű-e bennünk az, hogy egyedül Övé a dicsőség? Egyedül az Ő népének a javát szeretném szolgálni, nincsenek saját célkitűzéseim. Amit Ő tett elém, azt a célt követem, azt szeretném elérni. Jellemző-e ez ránk? Legyen áldott Isten, ha valaki elmondhatja csöndes alázattal, hogy igen. De feltétlenül lépjünk tovább, ha meg kell állapítanunk, hogy nem, a magam javát, a magam céljait keresem és követem. Bizony, sokszor saját magam gondolom el, hogy mit csináljak, nem is értem, hogy mit mond az Úr, nem is tudom, hogyan lehetne azt megérteni. Meg kell tanulni jobban imádkozni. S akkor eljutnánk a teljes valóság meglátásáig. Nem örökké magunkat dicsérnénk, vagy a saját dolgaink miatt panaszkodnánk, hanem betöltene minket Istennek az ügye, és áldássá lehetnénk. Ezért imádkozzunk!

Vannak a Szentírásban olyan megbújó kis könyvek, amiket ritkán olvasunk, amiket sokan nem is fedeztek még fel magunknak, mint igét, pedig nagyon fontos üzenetek, igazságok, isteni kijelentések vannak bennük. Ilyen a Nehémiás könyve is, amit ha Isten segít minket, most hétről-hétre végigtanulmányozunk majd.
Egészen pontos időmeghatározással kezdődik az a könyv. Artaxerxes király 20. esztendejében a Kislév hónapban. Ez azt jelenti, hogy időszámításunk előtt 445 decemberében. A perzsa királyi udvarban volt magas rangú tisztviselő ez a zsidó származású, már ott a fogságban született férfiú, Nehémiás, akit meglátogatott a fogságból hazaeresztett zsidóknak egy küldöttsége, és elmondták, hogy mennyi baj van otthon. A város még mindig romokban hever, és egyébként is sok gonddal és nehézséggel küzdenek: Isten akkor kezdte indítani Nehémiást arra, hogy menjen az Ő népe segítségére, és ő lett a teljes újjáépítésnek a vezetője.
Furcsa dolog már maga ez a számadat. Krisztus előtt 586-ban rombolta le Nabukodonozor Jeruzsálemet és gyújtotta fel a templomot, miután kirabolta és az értékeit elszállította magával zsákmányként. Jó 70 esztendő múlva megdőlt az ő birodalma, perzsák vették át az uralmat, és úgy 510 körül ment haza az első csoport a fogságból, akiket hazaengedett a perzsa uralkodó, hogy építsék fel újra a maguk hazáját.
Ezsdrás pap is velük ment, ő volt a lelki vezetője ennek az újjáépítésnek. Azóta már újabb 70 esztendő eltelt és még mindig erről kell beszámolniuk az otthonról visszajötteknek: „A fog-ságból megszabadult maradék zsidók nagy nyomorúságban és gyalázatban vannak; azon felül Jeruzsálem kőfala lerontatott, s kapui tűzben égtek meg!” 70 éve otthon voltak már, és Jeruzsálem még mindig nyitott város volt. Nem tudták fölépíteni sokféle nehézség, aka¬dály miatt a kőfalat, és ebből bizony sok újabb bonyodalom és komplikáció szárma¬zott.
Nehémiás magas pozícióban volt a királyi udvarban. Őhozzá fordulnak bizalommal, hogy legyen segítségükre. Közben kiderül, hogy amiről sem ők, sem Nehémiás nem tudtak, Isten elhívta ezt az Ő gyermekét. Valami különös, nehéz, szép feladattal bízta meg, és itt kezdődik el annak az elhívásnak a valóra válása.
Négy gondolatot szeretnék kiemelni ebből az első fejezetből.
1. Az egyik maga az, hogy 141 év óta romokban van Jeruzsálem, 586-tól 445-ig, eddig a látogatásig 141 esztendő telt el. Mennyi kiáltás hangzott eközben Istenhez. Mennyi imádság! Mennyi erőfeszítést tehettek a hazatért zsidók annak érdekében, hogy újra felépítsék a szent várost, benne a templomot, amit úgy-ahogy már helyreállítottak, de még nem volt az igazi, és hogy újra berendezkedjenek, és amennyire lehet, a perzsa tartományi főnökök igazgatása alatt, a maguk, autonóm, önálló életét elkezdjék. Mennyi türelmetlen kiáltás is elhangozhatott, mennyi reménytelen imádság is elhangozhatott, és íme még mindig késett az, hogy Isten lépjen és építsen fel valami újat. Nos, éppen ez az, amire itt most fel kell figyelnünk, hogy a hazatértek a régieket szerették volna újra felépíteni. Isten pedig valami újat és jobbat akart az Ő kiválasztott szolgáival felépíttetni. Minden hívő embernek azonnal eszébe jutnak történetek a maga életéből. Amikor mi valamit szerettünk volna ugyanúgy helyreállíttatni Istennel, amilyen az volt, és olyan nehezen értettük meg, hogy Ő nem a régit akarja restaurálni. Ő valami újat, szebbet, jobbat, talán valami mást készített nekünk, mint ami a mi emlékezeteinkben él, mint amit megszoktunk, mint amihez ragaszkodunk. Boldog az az ember, aki hittel felismeri, hogy Isten új dolgokat készít a mi életünkben, és nem ragaszkodik a régihez. Nem akar okosabb lenni a teremtő Istennél, Aki mindig valami újat teremt, hanem engedi, hogy az Ő terve valósuljon meg akkor is, ha az eltér a mi elképzelésünktől. Akkor is, ha az minden emberi értelmet felülhalad. Akkor is, ha az egészen más.
Nekünk is vannak olyan élményeink, emlékeink, amikor nagy történelmi viharok söpörtek el egzisztenciákat, és valami egészen új helyzetbe dobtak bele egy-egy embert, családot. Mennyivel másként kezdte el az újat az, aki Istentől fogadta el ezt az új helyzetet, és azt kereste, hogy most itt ebben az új helyzetben mi a tennivaló. Milyen új áldásokat akar Isten neki és általa adni? Milyen új erőket fog folyósítani az új nehézségekhez? És nem a régit álmodta és kívánta vissza.
Nehémiás valami újnak az első embere. Isten az Ő népe életében valami újat kezdett el, és ez bizony elég sokáig késett. 70 év a fogságban, jó 70 esztendő már otthon, és Jeruzsálem falai még mindig romokban hevernek.
Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Mert az Úr szabadítása az igazi szabadítás, és nem az, ha mi rövidre zárjuk az áramkört, és magunk valami szabadításfélét imitálunk. Boldog az, aki kivárja, amíg Isten valóságos szabadítást ad neki.
A Jeremiás 4,3-ból gyakran szoktuk idézni azt az igét, hogy „szántsatok magatoknak új ugart és ne vessetek tövisek közé”. S kevesen tudják azt, hogy egészen pontosan ez áll ott az ősi szövegben: Szántsatok magatoknak új szántást, és ne vessetek a tavalyi gyomok közé. Azok a tövisek a tavalyi aratás óta felnőtt gyomoknak az elszáradt maradványai, amik ott vannak a tarlón, és mivel az ókori ember nem szántó-vető, hanem vető-szántó ember volt (előbb szétszórta a magot és utána szántotta le a földbe), ezért ott voltak a tavalyi gyomok is. Jézusnak a magvetőről szóló példázatában is ezért eshetnek a tövisek közé vetőmagok. Nos, azt mondja, hogy ne vessetek tavalyi gyomok közé. Szántsatok magatoknak új szántást. Mi a hívő életünkben is nagyon sokszor a tavalyi gyomok közé szeretnénk vetni, és Isten azt mondja, hogy kiirtani mindent, ami gyom, és sokszor mindent, ami tavalyi, ami a régihez tartozik. Úgy a régihez, hogy az Isten előttihez, amikor még Isten nélkül rendeztük be az életünket. Merjük azokat gyomnak nevezni, kiirtani, megégetni, és új szántást készíteni és abba vetni. Ezt fogja megáldani Isten.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem minden rossz azért, ami régi, s nem kell mindent elpusztítani, ami régi. Talán vannak, akik ismerik Izsák életének azt a részletét - egy gyönyörű szép epizód a Mózes I. könyvében -, amikor a filiszteusok, az ő ellenségei, betemetik azokat a kutakat, amiket már az ő apja, Ábrahám ásatott a szolgákkal, és ami létkérdés volt ott, mert a juhnyájak nem tudtak másképp inni a legelőkön. Betemették a kutakat, és akkor Izsák valami hallatlan alázattal és szívóssággal újra kiássa azokat a kutakat, amiket az ő atyja és az ő szolgái már ástak. Nem akar ő mindenáron újat, a régi nyomokon akart haladni. A régi áldásokat újra és újra ki kell ásni. Istennek a nagy tetteit nem szabad elfelejtenünk. De ami a régi élethez - úgy értve, hogy az Isten nélkülihez - tartozik, azt nyugodtan romokban lehet hagyni, s engedni kell, hogy Isten valami újat mutasson, újat építsen. Nehémiás ezt értette meg, és ezért használhatta őt Isten.
2. A második, ami kiderül ebből az igéből, az, hogyan kezdődik ez az igazi újjáépítés, az újnak az igazi építése.
Ennek az igemagyarázatnak a címéül legszívesebben ezt adnám: Kezdetben vala az imádság. Imádsággal kezdődik. Különös ember volt ez a Nehémiás. Ő már a fogságban született. Sőt, valószínű, hogy már az apja is a fogságban született. Neki nem voltak személyes emlékei a jeruzsálemi templomról, az otthoni kultuszról, egyáltalán Izraelről, mint önálló népről, államról, nemzetről. Ő a fogság gyermeke volt, és ott futott be nagyon szép karriert. Apja vagy nagyapja hadifogolyként került oda, és ő a király első emberei közé tornázta fel magát. Igaz, hogy közben rezsimváltozás volt, és a perzsa király mellett dolgozott ő. De mindegy. A perzsák is hadifogolyként, deportáltakként vették át Izráel népét. Tehát neki sem voltak személyes kapcsolatai haza, személyes emlékei sem. Ott az udvarban inkább talán titkolni illett a származását, eredetét, és ő mégsem hallgatja közömbösen azt, amit a küldöttek mondanak. Kiderül; hogy szíve mélyen együtt érez népével. Kiderül, hogy élő hite van az élő Istenben: Szülei, nagyszülei, ki tudja kik, beszéltek neki Istenről. Imádkozó hívő ember ez a Nehémiás. érzékenyen rezonál arra, amit mondanak, és rendkívüli hatással van rá az, hogy 70 év óta otthon van az ő népe és még mindig nem épült föl az ország. Egészen tökéletes lélektani kép az, amit itt az ige rajzol róla. Azt mondja, hogy egy furcsa bénultság lett úrrá rajta és nem tudott mást csinálni, mint ült napokon keresztül magába roskadva.
Sokszor így kezdődik az, amikor Isten megszólít egy embert, hogy összetörik és magába roskad. Másféle összeroskadás ez, mint amikor a gondok törnek össze valakit, vagy amikor a kétségbeesés nehezedik rá. Éppen az a különbség a kettő között, amit Pál mond a kétféle megszomorodásról, hogy lehet üdvösségre megszomorodni, ami életet nemz, és lehet kárhozatra megszomorodni.
Nos ott ül napokig, és nem tud mit csinálni. Egészen tehetetlenné válik a szörnyű hírtől, és már mozog benne valami a Lélek indításából, hogy ebben neki szerepe lesz. Ez nem valami tőle független eseménysorozat. Ő itt most szereplőjévé válik egy nagy drámának. De még nem tudja, hogy mi a szerepe. Aztán elkezd sírni. Ez is nagyon jellemző. A nagy feszültség, amikor oldódni kezd, sírásban tör ki sokszor. Isten azonban tovább dolgozik benne, és itt már komolyabb dolgok jönnek. Böjtöl és imádkozik napokon keresztül. Odaáll Isten elé. A nagy nyomorúság, a másoknak a nyomorúsága odaviszi őt Isten elé. Rájön arra, hogy sírással nem megyünk sokra. A magunk feszültsége feloldódott, erre jó a sírás. A biztonsági szelepen kijött a fölösleges feszültség, de itt valamit tenni kell most már. Mit kell tenni?
S ekkor nem a királyhoz rohan, nem szervezni kezdi a dolgokat, nem tanácskozásra hívja össze a barátait. Az első, amit tenni kell, az, hogy Isten elé járul. Vagyis az első, amit tesz, hogy engedi, hogy Isten tegyen.
De jó lenne, ha ezt megtanulnánk! Nem akarok most példákat sorolni erre, talán fölösleges is, mert annyira világos az ige üzenete, de hányszor kísért ez újra és újra minket, hogy jön valami rossz hír, pánikba esünk, az emberen tevékenységi láz lesz úrrá: csináljunk valamit. S akkor mozgósítja a családot: telefonálni kezd, leveleket ír, a fejét töri, idegeskedik, nem alszik. És ami összekuszálódott, még jobban összekuszálódik. S legfőképpen ő válik alkalmatlanná, végképpen alkalmatlanná arra, hogy később valamit is tegyen az ügyért.
Azok, akik igazán érzik, hogy nekik itt feladatuk lesz, azok mindig Isten elé járulnak, ha hívő emberek. A legtöbb amit tehetünk, hogy engedjük, Isten cselekedjen először bennünk, azután általunk. Böjtöl és imádkozik.
Különös az is ebben, hogy Isten nem vállalkozó kedvet ad az ő kiválasztottjának mindenekelőtt a feladathoz, hanem Isten az imádság Lelkét adja az Ő kiválasztottjának, akik majd nagy feladatokat fognak megoldani. Minden nagy dolog az egyház életében imádkozással kezdődött. Minden ébredést imádkozás előzött meg.
Egyszer részletesen elolvashattam valakinek - aki kezdettől fogva szem és fültanúja volt ott Sárospatakon - a naplóját, visszaemlékezését, hogyan indult el az az ébredés, amelyikből kinőtt részben a belmissziói mozgalom, részben később az utána következő ébredés. Néhány sárospataki teológus elkezdett imádkozni azért, mert kétségbeestek amiatt, hogy alkoholista teológusok is vannak. S elkezdtek könyörögni a mennyek Istenéhez, hogy ez ne így legyen, hanem másként legyen. Őket ott kinevették a maguk bizonyságtétele miatt. Ők nem tudtak szép szóval, vagy bármi mással beleavatkozni ebbe az ügybe, Isten elé járultak és Őt hívták be. A fő alkoholista megtért nem sokkal azután, és az ő bizonyságételére sokan mások is, és kibontakozott belőle egy országos ébredés. Itt a gyülekezeten belül is tudnék mondani - nem ilyen nagy jelentőségű ügyek -, de gyülekezeti szinten mégis fontosak, amik az utóbbi időben úgy indultak el, hogy két-három embert Isten arra indított, hogy imádkozzanak ezért az ügyért vagy azért az emberért. S akkor csendben, nem nagydobra verve, az egek Istenéhez imádkoztak. S egyszer csak nőtt, nőtt a dolog és valami nagyon szép és jó jött ki belőle.
Kezdetben vala az imádság. Az igazán nagy dolgok mindig imádsággal kezdődnek el: Isten így kezdi el. Imádkozni tanítja azt, aki által nagy dolgot akar elvégezni. Én nem tudom, hogy eléggé komolyan vesszük-e mi ezt, hogy az imádság nemcsak az egyéni, személyes kegyességnek egy formája. Nemcsak arra való, hogy én a magam szívét kiöntsem Isten előtt. Erre is, és ezek nagyon fontos dolgok. Nemcsak egy liturgikus cselekmény, hogy az istentiszteleten általában imádkoznak mindenféle felekezetben. Hanem az imádság arra is való, hogy Isten azáltal, aközben készíti fel az övéit, és akit komolyan nyomasztani kezd valaminek, vagy valakinek az ügye, az kezdjen el komolyan imádkozni érte, és ne erőszakoskodjék vele, és ne mondjon le róla, és ne tárgyalja fűvel-fával a dolgait. Isten elé vigye oda.
Olyan sokszor vágyom arra, és könyörgök azért Istenhez, hogy gyermekeiért, unokáikért aggódó szülőknek, nagyszülőknek mutassa ezt meg, hogy nem úgy van, hogy legföljebb imádkozhatom érte. Hanem, ha komolyan akar tenni valamit érte, akkor komolyan imádkozik, és azzal valami nagyon nagy dolgot tett. Maga sem tudja, hogy milyen komoly következményei lehetnek annak, milyen áldásokat fog kapni az a gyermek, vagy bárki más. Tisztában vagyunk-e ezzel? Hogyha nekigyürkőzünk és nekilátunk valami Istentől kapott feladatnak, akkor az azzal kezdődjék, hogy imádkozunk. Mint Nehémiás is.
3. A harmadik, amit észre kell vennünk ebben az igében az, hogy milyen imádság volt, amit Nehémiás elmondott. Megdöbbentő az, hogy egyértelműen bűnbánó imádság. Azt olvastuk itt, hogy „...könyörgök most Előtted nappal és éjjel Izrael fiaiért, szolgáidért, és vallást teszek az Izrael fiainak bűneiről, melyekkel vétkeztünk Teellened én is és az én atyámnak háza vétkeztünk, felette igen vétkeztünk Ellened..." (6-7v.)
Ő ugyan nem vétkezett! Hol volt ő akkor, amikor Izrael kivívta Isten haragját maga ellen, és Isten ostoraként megérkezett Nabukodonozor. Nehémiásnak a nagyapja sem élt még akkor talán, de az apja biztos nem. Ő ugyan nem vétkezett, de ez a mondat így folytatódik: „vallást teszek az Izrael fiainak bűneiről, melyekkel vétkeztünk Teellened”. Biztonságból hozzáteszi a maga megerősítésére is, hogy: én is s az én atyámnak háza vétkeztünk, felette igen vétkeztünk Ellened!”. Ó, de nagy dolog az, ha valaki ezt ki tudja mondani!
Ha valaki ilyen helyzetben nem azt veszi ujjhegyre, hogy mi mindent vétettek ellenünk. Mit csinált velünk Nabukodonozor? Mit csinálnak itt velünk a perzsák? Mit csináltunk mi egymással, ahelyett, hogy egyetértettünk volna, összefogtunk volna? Mi nagyon szépen el tudjuk sorolni, hogy ki mit vétkezett ellenünk. S ezek az imádságok azok, amik nem hallgattatnak meg. Amik sokszor nem is imádságok. Ezek önigazolások, mentegetőzések. Isten akkor lép be egy ember, egy nép, egy egyház ügyébe, amikor az bűnbánattal kezd el imádkozni „Felette igen vétkeztünk Ellened”. Nem vádol, nem lázad, nem panaszkodik, nem követelőzik, hanem bűnbánattal járul Isten elé. Egyelőre semmit sem kér. Tudja azt, hogy nekik semmi nem jár. Ha valamit Isten adni fog, az kegyelem lesz, ajándék lesz. És ha van valami mondanivalója, akkor az a bűneiről való beszámolás.
Nehemiás azt énekli itt el, amit mi, az Újszövetség népe így fogalmazunk meg: „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva, Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz”. Ezt mondja ő itt el, és ezért hallgattatott meg az ő imádsága.
A múltkor valaki elég komolyan megintett amiatt, hogy túl sok szó esik az igehirdetésekben a gyülekezetünkben bűnről, bűnbánatról és bűnbocsánatról. Nem tudom, hogy mi az, amiről ezeken kívül még kellene, hogy szó essék. Baj az, ha csak szó esik róluk. Nem lehet eleget odafigyelnünk az igének ezekre a felhívásaira. Bűnbánat nélkül nincs újjáépítés.
Jeruzsálem kőfalainak az újjáépítése azzal kezdődött, hogy valaki odaroskadt Isten elé, és azt mondta, hogy vétkeztünk ellened és nem vagyunk méltók még arra sem, hogy odafigyelj az imádságunkra. Ezért könyörög külön, hogy azért mégis hajtsd ide a füledet. Tudom, hogy látni sem akarsz minket, de azért mégis tekints a Te szemeiddel ránk. Ez maga már kegyelem, és ha még utána jön valami, az külön kegyelem.
Bűnbánat nélkül nincs megújulás. Olyan jó lenne, ha megszabadulnánk attól, hogy egymás vétkét látjuk és soroljuk, és eljutnánk ide házasságban, családban, gyülekezetben, a nemzetközi politikában, munkahelyi vitákban. Olyan jól tudjuk, hogy ki mit vétett ellenünk, meg mások ellen. Isten arra kíváncsi, hogy azt tudjuk-e, hogy mi mit vétettünk. Aki így tud Isten elé járulni, az kapja meg azt a választ, hogy én nem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél.
4. A negyedik, amire figyeljünk oda: Ezen az úton jut el Nehémiás ahhoz a gyermeki bizalomhoz, ami az imádságának a végén megszólal.
Így kezdődik ez az imádság, hogy kérlek, Uram, mennynek Istene, nagy és rettenetes Isten, és így fejeződik be: Te, Aki megtartod ígéreteidet, Te, Aki megígérted, hogy visszaviszed a Te népedet, még, ha az ég szélére szórtad volna is szét, és ők a Te szolgáid, és a Te néped, akiket megszabadítottál nagy erőd által, a Te erős kezed által, kérlek, ó Uram, legyen figyelmetes a Te füled szolgáid könyörgésére, és adj jó szerencsét most a Te szolgádnak és engedd, hogy kegyelmet találjon ama férfiú előtt.
Ez az első lépés az engedelmesség útján, hogy Nehémiás elmegy a királyhoz, és engedélyt kér a hazatérésre. A fejével játszott. Megtörténhetett volna könnyen az, hogy nem jön ki többé a királytól. Nem lehetett kiszámítani, hogy milyen következménye lesz ennek, hogyan reagál a király a kérésre. Hogy jut ez eszébe, hogy mer ilyet kérni csak úgy, minden további nélkül? Nem lehetett tudni, hogy mi lesz a következménye. Mielőtt odamegy már az Isten közelségébe pólyálva, az Istennel való közösségbe elrejtőzve megy oda. Itt már Atyjának szólítja, itt már az eszébe jutnak Isten eddigi szabadításai, amikből egyenesen következik, hogy újabb szabadításai is lehetnek, és ezeket várja is, kéri is. Mint egy kisgyermek kérleli, hogy ugyan gyere Te is velem, ne hagyj magamra. Nehéz ez az út, de a Te parancsodra megyek. Ugye ketten megyünk? Ugye előttem mész? Ugye nekem csak mondanom kell, és Te intézel mindent? A király szívét is arra hajlítod, amerre akarod. Az enyémet is megerősítheted. A Te népedet is megszabadíthatod. Ez a nagy belső biztonság és békesség, az Istenben való rendíthetetlen bizalom az igazi imádság eredménye mindig. Enélkül a bizalom nélkül senki sem válhat alkalmassá arra, hogy Isten bármit is megépítsen, vagy újjáépítsen általa.
Isten terve tehát sokszor más, mint ahogy mi gondoljuk. Eltelhet 140 év is és még Jeruzsálem romokban van. Az újjáépítés mindig imádsággal kezdődik. Bűnbánó imádsággal. S a bűnbánó imádság vezet el mindenkit az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalomhoz. Abba az elrejtettségbe, amelyikről a zsoltáros tesz bizonyságot sokszor és amelyikről örvendezik. Abba a békességbe, amelyikről Jézus szól, ami az Isten békessége, amit csak Ő tud adni, ami minden értelmet felülhalad, amit nem úgy ad, mint a világ adja, amit nem lehet elvenni az övéitől.
Nem tudom, hogy ki gondol most arra, hogy bennünk is romokban van sok minden. Újjáépülhet. Nem tudom, hogy ki várja Istentől azt, hogy valami újat is építsen az életében. Nem újra valamit, hanem valami egészen újat adjon.
Ő ezt ígéri: Íme újat teremtek. Most készül. Még senki sem tudja. Nem tudhatjuk, hogy mire segít még el minket a hitünkben, engedelmességünkben, mennyire tehet áldássá minket mások számára. El merjük-e hinni, hogy ezzel kezdődik? Imádkozom, és ezzel engedem, hogy Ő belépjen az életembe. Bűnbánattal imádkozom, és ezzel eljutok az Isten gyermekeinek a biztonságába, békességre, az Istennel való élő közösségbe.
Ismertem egy lelkipásztort, aki egy nagyvárosi nagy gyülekezet élén állt. Sok megtisztelő magas tisztsége, magas rangja volt. Egyik napról a másikra mindennek vége lett. Egy igen nehéz helyen kellett folytatnia a szolgálatot, ahol csak egy névleges gyülekezet volt, ahol az életnek semmilyen látható jele sem volt, s teljesen kétségbeesett. A kétségbeesése közben elkezdett imádkozni. Az imádsága közben eszébe jutottak a bűnei. Az imádsága végül is abból állt, hogy „Uram, bocsásd meg azt a sok mulasztást, amit én elkövettem abban a nagy gyülekezetben, hogy nemcsak azt csináltam, amit Te bíz¬tál rám, hogy szétszóródtam, és így tovább. Amit Isten elébe hozott, ott meggyónta az Úrnak.
Az imádsága végén otthon érezte magát ott, ahol volt. Azt mondta, hogy ég és föld volt az a két lelkiállapot, ami az imádsága előtt és az után volt. Elkezdett dolgozni, szolgálni. És gyülekezet alakult, és imádkozó testvérekre talált, és templomot építettek ott, ahol semmi sem volt, és gyülekezetet hagyott ott, amikor igen idős korban nyugdíjba ment. Nos, valami efféle az, amin Nehémiás is átment, és amire bármelyikünket elsegíthet Isten. Ő kész minket is használni. Készek vagyunk-e mi így Eléje járulni, imádsággal; bűnbánattal, és eljutni az Isten gyermekeinek a békességére?

Mélyen tisztelt Rektor úr, Professzor urak, Tiszteletes lfjúság!

Első szavam a köszöneté. Köszönöm a Szenátus megtisztelő határozatát doktori címemmel kapcsolatban!

A második egy vallomás. Ha nem kapnék naponta lstentől olyan ajándékokat, amiket nem érdemlek meg, most nagyon rosszul érezném magamat, mert szokatlan lenne az élmény. Így azonban, hogy tudom: mindenem, amim van, Tőle kapott ajándék, amit érdemeim nélkül kaptam, eggyel több hálát adni való. Egyébként én is azt vallom, hogy „azért, ha minden parancsolatot teljesítettünk is, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk.” (Luk. 17,10)

És harmadszor - mivel erre bíztatást kaptam - szeretném fölhívni az ifjúság figyelmét valamire.
A lelkipásztori szolgálatnak nagyon biztos alapokra van szüksége ahhoz, hogy minden körülmények között, hitelesen tudjuk végezni. Ezért van nagy szükség arra, hogy legyenek nagyon biztos evidenciák, amikhez minden körülmények között ragaszkodunk. Néhányat említek.
• Jézus Krisztus lsten Fia - ennek minden következményével együtt.
• Jézus halála tökéletes helyettes elégtétel.
• Krisztus testben feltámadott és él.
• A Szentíras, úgy ahogy van, mindenestüI Isten ihletett kijelentése.
• Jézus azt mondta: mindenkinek újonnan kell születnie.
• A II. Helvét Hitvallással valljuk: lsten igéjének hirdetése lsten igéje. Bízzatok mindig nagyon az lge erejében! lsten, az Ő igéjével bármit el tud végezni. De csak akkor, ha az valóban lsten igéje, nem vallásos beszéd, hanem az Ézs. 55. szerint olyan ige, ami lsten szájából származik.
• Közben nagyon ügyelnünk kell saját megszentelődésünkre, hogy miközben másoknak prédikálunk, magunk méltatlanokká ne legyünk a harcra.
• És végül: a sáfároktól egy az, ami megkívántatik, hogy mindegyik hűségesnek találtassék.

Készüljetek örömmel az Örömhír hírdetésére. Ahogy Pál írta Timóteusnak: „De te maradj meg abban, amit tanultál, ás amiről megbizonyosodtál... A teljes írás lstentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az lsten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Tim. 3,14a, 16)

A dicsőség pedig lstené legyen örökkön örökké! Ámen.

Budapest, 2017. január 30.

Amikor Jézus a felülről való születés szükségességéről beszélt Nikodémusnak, ő ezt kérdezte: hogyan lehetséges ez? Tegnap láttuk, hogy Jézus egy kicsit bővebben is kifejtette neki, Nikodémus újra kérdezte: de hogyan lehetséges ez? Mit is jelent víztől és Lélektől születni?

Ilyenkor szokott elfogyni a türelmünk, és ilyenkor csapják oda apukák, anyukák a tollat a gyerek íróasztalára és mondják azt, hogy ha ilyen értetlen vagy, csináld magad, ahogy tudod, nekem drága az időm. Milyen jó, hogy Jézus nem ezt mondta Nikodémusnak, és Ő másnak sem ezt mondja, hanem hallatlan szeretettel és türelemmel így szólt hozzá: Ide figyelj, NikodémusÍ Te Izráel tanítója vagy, tehát betéve tudod a Mózes könyveit. Lehet, hogy könyv nélkül el tudnád mondani a mérges kígyókról szóló történetet. Talán Nikodémus magában mondta: Mózes 4. könyve, 21. részre ... Tényleg betéve tudták az írástudók a Mózes könyveit. Mi is történt ott? Izráel népe a pusztában volt, úton voltak Egyiptomból atyáik földje felé. Isten vezette, táplálta és védte őket; ők mégis elégedetlenkedtek, sőt gyalázták Istent. Isten ezért jónak látta - miután hosszú ideig várt - ítélettel figyelmeztetni az Ő népét. Az történt, hogy az egyik helyen a puszta homokja itt is, ott is megmozdult s kiderült, hogy a homokkal szinte azonos színű mérges kígyók lapulnak ott, befúrva magukat a homokba, és amikor odaértek az emberek, a fejüket felemelték és már martak is; és a kígyómarás következtében egymás után hullottak el az emberek. Óriási riadalom támadt: mi lesz velünk? Itt pusztulunk el mindnyájan! Menekülni sem lehet... Gondoljuk el, hogy többszázezer ember, öregek, kisgyerekek, mindenki viszi a hátán, vállán, amije van. Nem könnyű így futni, és hova fussanak? Minden irányból észlelték és jelezték a kígyókat. Mózeshez mentek a vezetők, akit nem sokkal előbb még Istennel együtt gyaláztak és szidtak, és könyörögtek neki: Vétkeztünk az Úr ellen. Imádkozzál az Úrhoz, hogy vegye el rólunk ezt a csapást, mert másként itt veszünk mindnyájan a pusztában! Mózes leborult Isten előtt és Isten a következő parancsot adta neki:

"Készíts rézből egy kígyóformát. Azt erősítsd fel egy póznára, jó magasra, hogy messziről is lehessen látni és mondd meg a népnek, hogy aki föltekint erre a rézkígyóra, életben marad, akkor is, ha már megmarta a kígyó." Hát ez furcsa parancs volt! Mózes azonban soha nem okoskodott, mindig csinálta, amit Isten mondott; elkészítette ezt is, megmondta a népnek, de voltak sokan, akik nem értették. Miért nem azt parancsolta Isten a kígyónak, hogy menjenek el onnan? - ezt is megtehette volna. Vagy maradjanak ott, de nem bántsák az embereket... Erre is olvasunk példát a Bibliában: Dániel az oroszlánok között, hozzá se nyúlnak. Miért ilyen parancsot adott Isten? Miért így akarja megmenteni az Ő népét? Igen ám, csak amíg valaki ezen elmélkedett, vagy vitázott, addig hatott a kígyóméreg és meghalt. Ha meg nem spekulált, hanem azonnal odanézett a rézkígyóra, tényleg életben maradt. Ha már jártányi ereje sem volt, akkor is. Ha csak a földről fektében fordította a fejét arrafelé, életben maradt. Fantasztikus! Tényleg úgy van, ahogy Mózes mondta - illetve, ahogy az Úr mondta, - ezt sokszor összetévesztették. Ennyire igaz ...

Nem azon kell tehát gondolkozni, hogy miért ezt parancsolta, - annak kell örülnünk, hogy van lehetőség a megmenekülésre. És ha Jézus még magyarázhatta volna Nikodémusnak, akkor így fejezhette volna be: látod, ezt jelenti hinni. Amikor valaki komolyan veszi azt, amit Isten mondott, akármilyen furcsán hangzik is az az ő agyának, komolyan veszi és megcsinálja: Isten megmenti a haláltól, akármilyen reménytelen helyzetből is. Ezt jelenti hinni: komolyan veszem, amit Isten mondott, és ahhoz tartom magamat, aztán az egészet Őreá bízom, függetlenül attól, hogy én mit tudok elképzelni, meg mit nem. Isten nem arra képes, amit én el tudok képzelni; arra képes, amit megígért, s azt mondta, hogy aki rátekint a rézkígyóra, életben marad. Nyilván nem a rézkígyónak volt valami mágikus ereje. A Bibliából minden ilyen babonás, okkult gondolat távol áll. Istennek volt szabadító hatalma, és van ma is, és Ő hatástalanította a szervezetbe bekerült mérget az Ő isteni szeretetével és hatalmával; de valami miatt ezt most ehhez kötötte: aki odanéz a rézkígyóra, életben marad. Ki fog odanézni, és ki az, aki legyint az egészre, nevetségesnek tartja, bosszantónak tartja, ő szeretne valamit tenni a maga érdekében - vagyis: ki az, aki mer hinni, és ki az, aki hitetlen marad? Sajnos voltak olyanok, akik hitetlenek maradtak.

Így kellett megtanulnia Izráel népének abban a helyzetben, hogy ennyire tehetetlen az ember a halállal szemben; hogy ennyire rá van utalva Isten segítő kegyelmére, de Isten ennyire szereti még az Ellene föllázadt, Őt gyalázó embert is, ha Hozzá fordul segítségért, és Neki van hatalma ilyen valóságosan megbocsátani az ő bűnüket, hogy annak a jele az, hogy halálos méreggel a testében is élve marad, ha megteszi azt, amit Isten neki mondott. Azt kell komolyan venni. Ezt hívja a Biblia így: hit. - Sok mást is neveznek hitnek, de tegnap este azt mondottam, hogy ma azt vizsgáljuk meg, hogy a Szentírás mit nevez hitnek: Jézus mit nevez hitnek, mert csak ez a hit közvetíti nekünk mindazt, amit Jézus Krisztus az Ő keresztjén visszaszerzett nekünk; és enélkül a hit nélkül nem segít rajtunk semmi! Isten meg tudja menteni az Övéit, csak engedjék magukat megmenteni. Aki engedi magát, aki enged annak, amit Isten neki mondott, az életben marad.

De az ember mindig firtatja, hogy de mégis miért így? Miért nem valahogy másképp? Egészen bizonyos, hogy azért így, hogy mindenkinek lehetővé tegye Isten azt, hogy megmeneküljön. Gondoljátok el, ha ilyen feltételeket szabott volna: aki gyorsan tud futni, gyorsabban, mint a kígyó, az megmenekül. Egy csomó ember elpusztul. - Vagy: aki ügyesen átugrál a kígyófejeken.... Egyrészt lehetetlen, mert olyan sok volt, másrészt meg ki képes erre? Talán néhányan a sokaságból. Vagy aki elég jó ember volt ..., és akkor senki sem tudhatja magáról, hogy ő most elég jó volt-e? Hol a határ? Teljesen bizonytalan mérce.

Isten egy objektív mércét állít fel: ott van egy póznán egy kígyó, mindenhonnan lehet látni, ahol ember van. Ennyit mindenki meg tud tenni, hogy odanéz; egy pillantás, és az elég. Próbálják ki! Így tanította Isten ott az Ő népét hinni. És így tanította őket arra, hogy nem az ő teljesítményükért kapnak szabadulást, életet, bocsánatot, - ez ajándék! Semmit nem tettek és nem is tehetnek érte, csak azt, hogy elfogadják. Mert ez, hogy odanézett, komolyan éve Isten szavát, ez azt jelentette, hogy elfogadta.

Itt van az Ószövetség elején már az, amit klasszikus tömörséggel Pál apostol fogalmazott meg az Efézusi levélben: "Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8). Objektív mérce van. Isten kínálja, Ő megszerezte, nekem csak a kezemet kell kinyújtanom és elfogadni. Ez a hit. De emögött a hit mögött megint ott kell lenni annak a rászorultságnak, amiről minden nap volt szó, amivel az ember meg van győződve arról, hogy tényleg szükséges nekem újonnan születnem, szükséges a kígyóra néznem, szükséges Jézus Krisztustól elfogadnom és várnom a kegyelmet, mert nincs más megoldás erre. Nem létezik más megoldás!

Úgy szeretném ma este a szívetekbe és az elmétekbe vésni drága testvérek ezt a szép mondatot az Apostolok cselekedeteiről írott könyvből: "Nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott az ég alatt az emberek között más név, amely által megtartatunk, csak a Jézus Krisztusé." (ApCsel 4,12) Nincsen senkiben másban üdvösség! Mint ahogy ott a pusztában nem volt semmi más mód a megmenekülésre, csak az a furcsa, sok ember nagy esze számára nehezen feldolgozható, talán nevetséges, groteszk, nem tudom én milyen jelzőket lehet mondani, - de ez volt az egyetlen. Ez viszont megoldás volt, Aki élt vele, életben maradt; aki kinevette az Isten parancsát, meghalt. Ez ott nagyon élesen előjött és tulajdonképpen ugyanilyen élesen történik ez ma is, a mai napig is, az üdvösség és a kárhozat kérdésében. Nincsen senkiben másban üdvösség, egyedül Jézus Krisztus szerezte azt meg nekünk a kereszten, és aki ezt hiszi, és magára nézve is érvényesnek tartja, az üdvözült. Így mondja ezt maga Jézus: "Aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, Aki engem elküldött - tudniillik hiszi, hogy amit az Atya Jézusról mondott, az igaz, - annak örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe." És ezen semmi nem változtat, ebben egészen bizonyos lehet az ilyen ember.

Erről szól tehát ez a néhány mondat, amit Jézus itt Nikodémusnak a beszélgetésük végefelé mondott: Nikodémus, ne hagyd magad megtéveszteni! Olyan sok mindent beszélnek az emberek arról, hogy hit ez is, hit az is, hit amaz is. Persze, sokféle hit van, de az üdvözítő hit, amivel Isten ajándékát, az új életet, bocsánatot, az örök életet elfogadhatod, az ez a hit, hogy komolyan veszed, és megcsinálod, amit Ő mond. Mit veszel komolyan? Elhiszed Istennek azt, hogy egyedül az Ő ártatlan Fia haláláért kaphatunk bocsánatot és örök életet, de az Ő Fia haláláért mindnyájan kaphatunk, akik ezt komolyan vesszük, Neki megköszönjük, és ezzel a bizonyossággal élünk tovább.

Csak ennyi a mi dolgunk? Csak ennyi! És mégis olyan nehezünkre esik. Olyan sokan mondják azt, hogy én nem tudok hinni. Ez soha nem igaz. Akarj hinni! - azt mondja a Biblia. Eszembe jutott sok jellemző, többször halott kifogás: én nem tudok hinni, mert gyerekkoromban egyszer megpofozott a hitoktatóm. Én nem tudok hinni, mert olyan sokat csalódtam az emberekben. Nem tudok hinni, mert a papok a háborúban megáldották az ágyúkat. Vagy: nem tudok hinni, mert fiatalon elveszítettem a gyermeket és ebben az Istenben én nem tudok hinni ... Ezek nagyon súlyos kérdések, és ezekre becsületes választ kell keresni és adni, de nincs összefüggés e kérdésekre talált válaszunk, meg aközt, hogy életben maradunk, vagy elkárhozunk. Most azért utasítom vissza az Isten szeretetét, mert ilyen nehéz kérdéseket még nem dolgoztam fel, és nem találtam rá választ? Nem függ össze a kettő! Sőt, sokszor úgy függ össze, hogy aki ennek ellenére, ettől függetlenül eljut oda, hogy Uram, nekem szükségem van a bocsánatra, nem bírom már a békétlenséget és a lelkiismeret-furdalást, és hittel elfogadja azt, amit Isten neki kínál, egyszerre kezd derengeni a válasz ezekre a nehéz, súlyos kérdésekre is, vagy válasz nélkül is békességgel elfogadja valaki Istentől az életének ezeket a nehéz terheit is, és úgy hordozza, hogy az mások számára is példás.

Itt tehát egyet kért Isten az Ő népétől: tekintsenek fel a rézkígyóra, - és ezt az egyet várja tőlünk is: tekintsünk föl Jézus Krisztus keresztjére. Tudniillik Jézus közvetlenül a mérges kígyókról szóló történet után önmagáról kezd beszélni Nikodémusnak: "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, úgy kell az ember Fiának is felemeltetnie, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Vajon felfigyelt-e Nikodémus azonnal, hogy Jézus itt önmagáról beszélt? Megütötte-e a fülét ez a szakkifejezés, hogy Emberfia? Ez nem azt jelenti ám a Bibliában, hogy egy embernek a fia, hanem ez egy méltóságjelző, olyan, mint a király, császár, szultán, fáraó, nagybetűvel és egy szóba kell írni: Emberfia. Ki az? Akiről Dániel próféta ír , az Isten teljhatalmú képviselője, Aki az Isten akaratát megvalósítja ezen a földön. És mi az Isten akarata? Holnap este majd erről lesz szó, hogy mit akar Isten, de remélem, mindnyájan tudjuk már ma este is: azt akarja, úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki Őbenne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ezt akarja Isten. Ezt munkálja Jézus Krisztus. Az Emberfia ugyanaz, Aki az Isten Fia. A következő versben már úgy beszél magáról Jézus, vagyis: itt Jézus önmagáról szól.

Észrevette-e vajon Nikodémus? Nikodémus, tudod-e már, hogy kivel beszélsz? Nem csak tanító, nem csak mester, az Isten Fiával beszélgetsz, a világ Üdvözítőjével! Akit ugyanúgy keresztre fognak szögezni, mint ahogy Mózes póznára erősítette a rézkígyót, hogy legyen az egész emberiségnek Kire tekintenie, és Őérette ugyanúgy megmeneküljünk a bűn kígyómérgétől, mint ahogy ott a pusztában Izráel népét Isten megmentette. Ezért igazán életkérdés, testvérek, hogy van-e nekünk hitünk, és ilyen hitünk van-e? Mert mindnyájan úgy születünk, hogy hozzuk magunkkal a halálnak a mérgét. A bűnnek a kígyómérge ott hat már mindannyiunk életében születésünk pillanatától és csak idő kérdése, hogy a szívünkig jusson, és megbénítson. Vagyis: idő kérdése, hogy meghaljunk, és ha előtte nem néztünk föl a keresztre, akkor az örök kárhozat következik utána.

Azt hiszem, hogy mindannyiunkat nagyon megrendített a szörnyű robbanás. Hány áldozat egyáltalán nem is gondolta, hogy nem éri meg a reggelt! És vajon nekünk hányszor jut eszünkbe, amikor halogatjuk az Isten hívására való válaszadást, az Isten által felkínált ajándékok megragadását, elfogadását? Honnan tudjuk, hogy nekünk lesz még rá alkalmunk és lesz rá lehetőségünk? Egy kicsit Jézus szavaiban is ott van az a biztatás: Nikodémus, ne sokat elmélkedj ezen! Én nem tudom, hogy találkoztak-e ők még, vagy Nikodémus már csak a halott Jézus bebalzsamozására ment ki Nagypéntek este a Golgotára, de ez egy kivételes, ritka, csodálatos alkalom volt: az éjszaka csendjében, az Isten Fia a titkoktitkát tárja fel ez előtt az ember előtt, és mindjárt ajándékot is kínál neki. Elfogadja-e Nikodémus? Van-e hite, amivel elfogadja, mert ez a hitünk a kinyújtott kéz, amivel elfogadjuk Isten ajándékait. Az elfogadott kegyelem: az új élet. A visszautasított kegyelem: az ítélet. Melyik lesz a mi osztályrészünk? Ez talán ma este dől el.

Mert ha egyszer valakinek a számára mindez, amit Jézus itt olyan tömören mond, világos, talán egyet is ért vele, - akkor tulajdonképpen mi az akadálya annak, hogy nem fogadja el hittel? Meg tudjuk ezt magyarázni? Ha valaki azt mondja: én még ezt nem fogadtam el, - akkor most mi az akadálya annak? Ha valóban az életünk, és az örök életünk függ tőle, ha az a néhány év, vagy évtized, ami hátra van még ezen a földön, meg utána az egész örökkévalóság minőségileg más lesz, akkor most miért fontosabb sok egyéb, mint ez, amit Jézus kínál? Olyan jó lenne, ha szembenéznénk a romlott természetünknek a huncutságával, gonoszságával, ezzel az ördögi halogató taktikával, és olyan jó lenne, ha élnénk az alkalommal, és amikor Jézus ezt kínálja nekünk, akkor fogadnánk el Tőle hálás szívvel. Mert mihelyt az Ő isteni élete beleárad a mi mérgezett, romlott életünkbe, beléptünk az Isten országába. Erről már beszéltünk a korábbiakban.

Jézus ezzel az Izráel történetéből vett képpel rendkívül radikális itt. Három igazságot is nagyon élesen mond el ezzel Nikodémusnak. Azt mondja: Mindenki belehal a bűn kígyómérgébe, mert minden emberre elhatott a kárhozat. Másodszor azt mondja: az élet bennmaradásra csak ez az egyetlen, különös, furcsa lehetőség van: ahogy akkor az izraeliták fölnéztek a rézkígyóra és életben maradtak, ma fölnézhetünk Krisztusra és életben maradunk.

És a harmadik, amit mond: Mi magunk semmit sem tettünk és tehetünk a megmenekülésünkért. Mindent Isten készített el, mindent Jézus Krisztus közvetít, és kínál. Ez teljesen független a mi korábbi cselekedeteinktől, ezt csak a hitünkkel vehetjük komolyan, vagy a hitetlenségünkkel utasíthatjuk vissza. Nincs más lehetőség!

És a folytatásban ezt mondja Jézus: "Aki hisz Őbenne - tudniillik az Isten Fiában -, el nem kárhozik, aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivel nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében." Aki hisz, az most már az üdvösségbe lépett. Aki nem hisz, az most már kizárta magát az üdvösségből, és az Isten ítélete van rajta.

Ha egyszer ezt maga a Megváltó mondja, mi jogon vonjuk ezt kétségbe?! Általában két dolgot nem szoktak hinni az emberek ezzel kapcsolatban. Egyrészt nem hiszik, hogy csakugyan ennyire elveszett, reménytelen, romlott állapotban vagyunk, és nem tudunk magunkon segíteni, másrészt pedig azt, hogy Jézus Krisztus csakugyan ilyen tökéletes váltságot végzett el, amikor meghalt értünk, és aki ezt komolyan veszi, az már most megkapta ezt az életet. De ezt nem emberek találták ki, ezt Jézus mondja. Hinni azt jelenti, hogy akkor ezt komolyan veszem. Tiltakozik ellene az eszem, az egész olyan furcsa, szokatlan, jogilag végképp megközelíthetetlen, jogászoknak nagyon nehéz a váltságot megérteniük. Többször volt már beszélgetésem, vitatkozásom ilyen emberekkel. Más, mint amihez a gondolkozásunk hozzászokott. Ezek isteni cselekmények, és Isten más, mint mi. Hinni éppen azt jelenti, hogy az Isten más jellegű gondolatait, igazságát is komolyan veszem, igaznak tartom és elfogadom.

Spurgeon, a világhírű igahirdető jegyezte fel, hogy hogyan indult el ő a hit útján. Tizenéves fiú volt, amikor nagyon szorongatták már a bűnei és tulajdonképpen nem akarta úgy folytatni az életét, ahogy addig élt, de nem találta, hogy hogyan lehetne változtatni rajta, és egy hóvihar bekergette egy kis kápolnába, egy kis templomba, ahol éppen istentisztelet kezdődött volna, ha megérkezett volna a lelkész. De a hóvihar miatt ő sem tudott megérkezni. Erre valaki, egy egyszerű, iskolázatlan ember odament az Úrasztalához, és elkezdett Bibliát magyarázni. Erről szólt az igehirdetés: Nézz föl Jézusra! Egyszer csak odanéz Spurgeonra, és azt mondja: Az a fiatalember ott nagyon bánatos! Fiatalember, nézzen fel Jézusra! - és ezt háromszor elmondta - mert amíg nem néz fel Rá, nem jön ki ebből a keserves állapotából!

És Spurgeon azt írja, azon az estén ő felnézett Jézusra. Ez az ember elmondta ott a kereszt evangéliumát is, valahogyan azt, amiről itt most szó volt, és ezen az esetén megvilágosodott számára, hogy egy megoldás van arra, hogy másként folytassa az életét, mint eddig, és hogy a bűnei következményétől is megmeneküljön: ha felnéz Jézusra. Vagyis: ha hittel komolyan veszi, hogy Jézus Krisztus kereszthaláláért ő is teljes bocsánatot, és örök életet kap Istentől.

Nem akarok most senkire sem mutatni, de mindenkinek szeretném mondani: nézz fel Jézusra! És ha nem akkor meg tudod magyarázni, hogy miért nem? Félelmes Jézusnak ez a mondata: Aki hisz Őbenne, már örök életet kapott, aki nem hisz Őbenne, az Isten ítélete marad rajta.

A Heidelbergi Káté 21. kérdése és felelete olyan szépen, biblikusan fogalmazza meg, hogy mi az igaz keresztyén hit, és ezzel hadd fejezzem be az igehirdetést. "Mi az igaz hit? Az igaz hit nemcsak az a biztos ismeret, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbeli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért." Ez az igaz hit. Biztos ismeret is, hogy mindaz, amit Isten nekünk az Ő Igéjében kijelentett, igaz, így, ahogy itt le van írva, így igaz, és így az Ő Igéje; de nemcsak ismeret, mert ez csak a fejemben van még, attól még az életem nem változik meg, hanem az a szívbéli bizalom is, hogy mindaz, amit Jézus tett, - nem úgy általában az emberiségért tette csupán, hanem értem is -, és Ő nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök életet, örök igazságot ajándékoz egyedül Krisztus érdeméért.

Amikor Mózes felemelte a rézkígyót, sajnos utána is voltak még, akik meghaltak a kígyómarás miatt, mert nem néztek fel a kígyóra. Jézus Krisztus meghalt a Golgotán, és fel is támadott. Olyan szomorú, hogy azóta is vannak, akik meghalnak a kárhozatban, mert nem néznek fel Őreá. Én azért imádkoztam ma többször is, hogy akik ma itt Isten kegyelméből összejövünk, egyikünk se haljon meg addig, amíg föl nem néz Jézus keresztjére, és legyen mindannyiunk boldog bizonyságtétele: Rád tekint már hitem, Megváltó Istenem, a Golgotán.

Az előző vasárnapokon többször is olvastuk ezt a mondatot a Szentírásban: "az ember gonoszsága megszaporodott a földön", és Isten elérkezettnek látta az időt arra, hogy megítélje azt a temérdek gonoszságot, ami elárasztotta a földet. Az özönvíz rettenetes ítélete eltörölt a föld színéről minden élőlényt. Csak Noé és a családja menekült meg, valamint azok az állatok, amiket ő Isten parancsára bevitt magával a bárkába.

Nyilván jogos az ember kérdése: mi lehetett az oka annak, hogy Noé megmenekült? Hogyan csinálta ő, hogy túlélte az özönvizet? Jól tesszük, ha őt kérdezzük meg, mert a Biblia beszél arról, hogy egyszer ismét lesz egy hatalmas, kozmikus ítélet, amikor szintén nagyon sokan elpusztulnak majd, nem az özönvízben, hanem a kárhozatban. Isten Fia, Aki a legjobban tudja ezt, komolyan figyelmeztet minket erre. Kérdezzük meg, hát: Mi a módja annak, hogy valaki Isten ítéletétől megmenekedjék?

Ebben a tíz versben, amit felolvastam a Bibliából, háromszor fordul elő egymás után az a mondat: "Noé mindent úgy cselekedett, amint Isten megparancsolta neki." Ez volt a titka az ő megmenekülésének. Halálosan komolyan vette azt, amit Isten mondott. Számára Isten szava Szentírás volt. Isten kijelentését hallva nem kérdezősködött, nem okoskodott, és az annak való engedelmeskedést nem halogatta, hanem olyan jellemző ebben a szakaszban: szó nélkül engedelmeskedett. Ebben a részben mindig Isten beszél. Konkrét parancsokat ad, és Noé szó nélkül, mindent aszerint cselekszik, amint az Úr parancsolta neki.

A Biblia szerint - egyebek közt - ezt jelenti hinni. Valaki szüntelenül figyel Istenre, mint egy rádióteleszkóp: forog, hogy vegye a jelzéseket, és ami Istentől jövő jelzés, azt szó nélkül és azonnal teljesíti. Miért? Mert feltétel nélkül bízik Istenben. Mert régóta kapcsolatban vannak már egymással. Mert tudja, hogy ki az, Aki neki parancsol, és hogy minden szava az ő javát szolgálja.

Ez a bizalom a tartalma annak, amit az első alkalommal ennek a sorozatnak az elején hangsúlyoztunk: Noé Istennel járt. Együtt élt egy valóságos élő személlyel, a mindenható Istennel, Aki előtte abszolút tekintély volt, Akire magát és övéit feltétel nélküli bizalommal rábízta, és Aki bármit mondott neki, azt ő szó nélkül teljesítette.

Ezt jelenti-e a mi életünkben a hit? Ó mennyivel több ez, mint amikor valaki egyszerűen csak elképzelhetőnek tartja, hogy van Isten, és ezt nevezi hitnek. Ez a hit már megtartó erő, amit itt Noé életében láthatunk!

Nem könnyű ám ezt megvalósítani, testvérek! Gondoljuk csak magunk elé, anélkül, hogy a fantáziánkkal kiszíneznénk ezt a történetet: a szárazföld belsejében hosszú szárazság után egy idősödő ember elkezd építeni egy ormótlan alkotmányt, amilyet még soha életében nem csinált. Az emberek megkérdezik: miért csinálod ezt? Mert jön Isten ítélete! Mit mond erre az Istent nem ismerő világ? Csak gúnyolni tudja azt, aki ilyen bolond. Aki ilyen fantazmagóriákat követ: ítélet, Isten, bárka, özönvíz? Ugyan már?! És mit mondhat erre Noé? Egy válasza van mindig: Ezt mondta az Úr! És építi tovább.

Aztán jelentkezik a mindenkori tudomány, a maga mindenkori érveivel. Próbálja bizonygatni: teljességgel lehetetlen, hogy ilyen nagy vízáradat borítsa el a földet, és hogy arra ilyen nagy előkészületeket kelljen tenni. Tudományos érvekkel próbálja igazolni, hogy mindez lehetetlen és elképzelhetetlen. És a tudomány érveit hallva azonnal megnyugszik azoknak a lelkiismerete, akiket Noé bizonyságtétele esetleg már felébresztett és kezdték szintén komolyan venni azt, amit Isten komolyan mondott. És elterjed a környéken, hogy ennél nagyobb bolondot nem hordott a föld a hátán, mint ez a Noé. S mit lehet erre válaszolni? Noé válasza erre is az: építem tovább a bárkát, mert ezt mondta az Úr.

Akkor feltámadnak a mindenkori Noéknak a kételyei. Mert a hívő emberben is vannak kételyek, és álmatlan éjszakáin a bárkaépítéstől kifáradva eszébe jut, hogy nem vagyok-e mégis bolond? Normális vagyok én, hogy egy egész világgal, a közvéleménnyel szemben ragaszkodom valamihez, amit Isten szavaként értettem meg? És a saját kételyeivel szemben is csak ezt mondta Noé mindig: ezt mondta az Úr.

Azért bírt ki mindent a hite, és végül is azért menekült meg ő és a családja, mert ragaszkodott Isten kijelentett Igéjéhez. Mert azt mindennel szemben igaznak tartotta, és a- szerint cselekedett. Ez védte meg egy egész világgal szemben, s ez védte meg a saját kételyeivel szemben is. Neki egyetlen reménysége, egyetlen bizonyossága, egyetlen fundámentuma és mentsvára volt: Isten kijelentett Igéje. Pontosabban: az az Isten, Akitől ezt az Igét hallotta, és komolyan vette.

Nem véletlenül került be a neve a Zsidókhoz írt levél 11. részébe a hit hősei közé, ahol szintén ezt a hitét hangsúlyozza az Újszövetség: hit által menekült meg és menekült meg a családja is, mert azt, amit Isten mondott komolyan vette és meg is cselekedte.

Ebben különbözött Noé az ő egész környezetétől. Attól az egész világtól, amelyikben élt. És amikor Jézus Krisztus a Máté 24. szerint értékeli, jellemzi Noé idejét, akkor ő pontosan ebben mutatja fel a különbséget. Az a világ, amelyikben Noé élt, ilyen volt: az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, és nem vettek észre semmit. Nem vették észre Istent. Nem vették észre, és nem hallották meg az Isten parancsait. Azt sem, amit valakin keresztül, embereken keresztül hozzájuk továbbított. Csak elterjedt a híre, hogy miért lát Noé ilyen nagy munkához: nem vették komolyan. Csak a testiekre figyeltek: ettek, ittak, házasodtak. Ezek a kérdések foglalkoztatták őket, és ezek ki is töltötték az életüket. Jézus ezzel arra mutat rá, hogy az Istentől elszakadt ember elveszítette az érzékenységét Isten kijelentésére. Lelkileg süketté vált. Valami olyan halálos lelki tompultság lett úrrá az emberiségen, ami miatt nem hallja, nem látja Istent, az Ő szavát, az Ő tetteit. Ezért nem is érti, de nem is érdekli őt: Isten mit akar? Nem akarja és nem is tudja cselekedni Isten akaratát. Megszakadt az összeköttetés Isten és az ellene fellázadt ember között. Ijedtében néha odakap a telefonhoz az ilyen ember is, de nem hallja, hogy Isten mit mond neki, következésképpen ő sem mond Istennek semmit. Csak eszik, iszik és szaporodik. Ide szegényedett az élete. Léte nagyon sokszor puszta biológiai lét, lelki és szellemi tartalom nélkül. Még a legjobbaké is.

Mostanában sok egyházi ifjúsági konferenciát tartanak országunkban. Többfelé megfordulunk a szolgálat kapcsán. Tudjátok, milyen egy átlagos ifjúsági konferencia valahol Magyarországon? Miről beszélnek legtöbbet a résztvevők? A fiúk a lányokról, a lányok a fiúkról, és a legtöbben el sem tudják képzelni, hogy egymás nélkül is jól éreznék magukat. Kettes számú téma a koszt: jó vagy nem jó, elég vagy kevés. Aztán miért nem lehet több üdítőt inni, vagy miért nem ihat mindenki azt és olyat, amilyet szeretne? Amikor pedig előkerülnek az otthonról hozott könyvek, a jelenlevő rémülten állapíthatja meg: egész méregraktárt lehetne berendezni abból a sok gyilkosságokról, házasságtörésről, pénzimádatról, varázslásról, mágiáról, idegen istenek tiszteléséről szóló könyvből, ami a hátizsákokban - a Biblia mellett - lapul. Azután amikor elkezdődik az igemagyarázat, vagy hangzik a tanítás, akkor az ember csodálkozó szemeket lát, gúnyos mosolyt, értetlen vagy közönyös arcokat, és utána a megbeszélésen elhangzik sok ellenvetés és tiltakozás, és az Isten szeretetéről, a Krisztus váltságáról, a Benne megszentelt új és tiszta életről szóló evangélium masszív ellenállásba ütközik. És ők még a magyar ifjúság színe-java, akik megfordulnak templomokban, többségük konfirmált is. Nem ők tehetnek róla, hogy ilyenek.

Ilyenek maradnak egészen addig, amíg Isten Szentlelke újjá nem szüli őket. Amikor mintegy pikkely esik le a szemükről az, ami miatt eddig nem látták Isten, amikor egyszerre hallják és értik az Igét, és amikor úgy mennek haza, hogy ők is mindenben a szerint akarnak cselekedni, ahogyan az Isten megparancsolta. Csakhogy ilyenkor mi van? Ha az otthoni család vallásos, akkor kétségbe esik: micsoda túlzásba esik ez a gyerek, naponta bújja a Bibliát, vasárnap kétszer is el akar menni a gyülekezetbe. Megbolondult ez? Idejében helyre kell igazítani. És a frissen született új élet olyan szembeszéllel találja magát, hogy csak Isten csodája, hogy mégis növekszik és halad. Ha meg nem is vallásos a család, hanem teljesen hitetlen, akkor meg teljesen érthetetlen a számukra: mit akar ez? Mindenben a szerint cselekedni, amit az Isten parancsolt? Ma már nem időszerűek Isten parancsai! Hol vagyunk már attól? Más világban élünk már, és így tovább ...

Egyre nehezebb ám Istennek engedelmes, hívő életet élni. Aki valami langyos vízben lubickol, az elvegetál a hit tekintetében is, csak éppen ez a hit nem ad neki tartást, erőt, és főleg nem ad üdvösséget, örök életet. Aki azonban mindenben Isten Igéje szerint akar élni, annak ma is nehéz a helyzete, mint Noé idejében.

De nem kell nekünk távoli konferenciákra mennünk, elég arra gondolnotok, testvérek, hogy miről fogtok ma délben az ebédnél beszélgetni. Egészen természetesen hozzátartozik családi beszélgetéseinkhez az Isten nagy tetteiről való szóváltás? Magától értetődik az, ha az a központi téma: ki mit olvasott ma a Szentírásból vagy mit értett meg az igehirdetésből? Vagy mit szeretne másként csinálni? De még hazáig sem kell mennünk. Mikor innen indulunk kifelé, miről van szó? Mi tölt be minket? Vagy itt ültő helyünkben, miközben hangzik az igehirdetés - senki sem volt még úgy, hogy egyszer csak azon kapta magát: teljesen lekötötték a gondolatait olyasmik, amiket Jézus ezzel a három címszóval jelzett: evés, ivás, házasodás. Itt is ezzel vagyunk tele. Ide szegényedett a lelki, szellemi életünk Isten nélkül. Ebből akar felemelni Ő minket, hogy ne úgy éljünk, mint akik nem vesznek észre semmit, mint akik pontosan a világmindenség Urával, Akitől minden származik, és Aki minden döntést meghoz, azzal nincs kapcsolatuk, vagy Őróla nem tudnak semmit, hanem hogy nyíljon ki a szemünk, és számunkra is természetes legyen az, ami Noénak: mindent a szerint cselekedett, amint az Isten mondotta neki.

Tegnap találkoztam valakivel, aki a második infarktusa után próbál most már sétálgatni az utcán is. Ismét elmondta részletesen, hogyan történt, noha ezt már egyszer megbeszéltük. Miután szeretettel végighallgattam, próbáltam efféléket mondani: Milyen nagy ajándéka Istennek, hogy meghosszabbította az életét - ő maga mondta: befejezhette volna. Próbáltam erre utalni: életünk ideje Isten kezében van, ahogy a Biblia mondja, s milyen jó lenne, ha a hátra levő időt egészen arra tudná használni, amire ajándékba kapta, mert neki is még ajándékokat készített Isten. Egyszerre ideges lett és nem volt ideje tovább a beszélgetésre. Addig volt idő mindenre. Egészen úgy, ahogyan két hete olvastunk a Cselekedetek könyvéből: Pál beszélget Festus római helytartóval mindenféléről, az szívesen hallgatja, de amikor Pál igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről kezdett szólni, Festus ideges lesz és azt mondja: most eredj el, aztán majd, ha érkezésem lesz, akkor szót váltunk egymással. Ennyire nincs érzéke az Istentől elszakadt világnak a legfontosabbakra. Ennyire eltompultunk lelkileg.

Azért nem tudunk emlékezni sem sokszor Isten parancsaira, mert annyira távol áll a mindennapi gyakorlattól és olyan sok ellenállás van bennünk az azoknak való engedelmeskedéssel szemben, hogy nemcsak nem cselekesszük, de még megfigyelni és megjegyezni sem tudjuk azokat.

Pedig ahogyan Noét az mentette meg az ítélettől, hogy Isten Igéjét komolyan vette és mindent a szerint cselekedett, ugyanúgy minket is csak az menthet meg már most, és az eljövendő ítélettől is, ha mindent Isten Igéje szerint cselekszünk. A mi időnk, testvérek, nagyon hasonlít Noé korához. A gonoszság és erőszakosság ma is sokféle értelemben megnövekedik. Ma is az jellemző tömegekre - talán az emberiség nagyobbik részére -, amit valaki így mondott egyszer: nem érdekli őket semmi, csak a gyomruk, a zsebük meg a nemi szervük. Ettek, ittak, házasodtak. Annál nagyobb bátorítás számunkra az, amit Isten Igéje most is mond nekünk: mi is megismerhetjük Isten parancsait, nekünk is lehetővé teszi, hogy mindent a szerint cselekedjünk, és így megmeneküljünk ne csak mi, hanem másokat is megmenthessünk az ítélettől, a kárhozattól.

Mivel ennyire fontos, hogy Isten Igéjét értsük, ismerjük, és mint egy iránytűhöz, ahhoz igazodjunk az élet minden kérdésében, ezért igyekszik az Ördög minden módon rontani Isten Igéjének a hitelét. Ezért kezdi ki minden elképzelhető ponton és módon a Szentírást. Ezért támadja az Istenről hangzó bizonyságtételt, igehirdetést. Nekünk ezzel tisztában kell lennünk. Fel kell ismernünk azokat az ördögi csúsztatásokat, hamisításokat, irányváltoztatásokat, amikkel el akar téríteni minket a Noé útjáról, amikor komolyan vennénk Isten Igéjét.

Néhány példát mondok. A Biblia világosan szól arról - és éppen ebben a fejezetben többször is olvastuk már -, hogy Isten minősítése szerint, a Tőle elszakadt ember mindenestől romlott. A fantáziája, a gondolatai, az érzésvilága, az akarata - sokszor nincs is akarata, nem azt csinálja, amit szeretne. Mindenestől megromlott. Nem foltozgatni és tanítgatni kell, hanem újjáteremteni. De Isten újjá tudja teremteni! Ezzel szemben azt mondja a pszichológia, sok filozófia, valláspótlék, a különféle tréningek, az idegen vallások, hogy az ember alapjában jó. Csak ezt kell benne tudatosítani, és különböző technikákkal ezt kell a felszínre hozni és megerősíteni. Minek hiszünk?! Templomos, vallásos emberek is nagyon sokszor úgy beszélnek, mint akik ezt veszik komolyan. Mint akik sértőnek tartják azt, amit Isten mond róluk. Nem az Isten minősítését fogadják el igazságnak, hanem valami egészen mást.

Ezzel összefügg az, amit a Biblia arról mond, hogy egyedül Jézus Krisztus érdeméért kerülhetünk újra kapcsolatba Istennel. Egyedül Ő tud minket igazán újjáteremteni, de aki a Krisztusban van, az új teremtés. A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. S mit mondunk mi, - legalább is sokan? Jézus is tud segíteni, de tulajdonképpen, ha nagyon összeszedi magát az ember, egyedül is meg tud oldani sok mindent, és vannak még más, nagy vallásos egyéniségek Jézuson kívül, akik rajtunk segíthetnek.

Jézus nagyon határozottan mondja: az Ördög emberölő volt kezdettől fogva, mindig az ember pusztítása a célja, semmi jó nincs benne, hazug ő és hazugságnak atyja. És elárasztanak bennünket olyan irodalommal és filmekkel, amik a pici gyerektől kezdve a felnőttig próbálják belénk csepegtetni, hogy az Ördög tulajdonképpen nem annyira gonosz. Ő is tud segíteni, tőle is lehet segítséget kérni, hogy ennek mi az ára, azt már nem írják meg. És van őbenne valami jó is. Észre sem veszik sokan ezt a mételyt, sokan a tulajdon gyermekeiknek és unokáiknak olvasnak ilyen történetet, vagy nézik velük az ilyen filmeket, és mérgezik meg a kicsi gyermekszívet, amelyik immunissá, sőt ellenállóvá válik az igazsággal szemben, amit nekünk Isten Igéje mond. De ez az igazság annyira nem időszerű, annyira idegen a korszellemtől! Minden korszellemtől idegen volt az Isten igazsága! Noé idejében ugyanolyan idegen volt az átlagos gondolkozástól és hiedelmektől, mint ma! Egyebek közt ez is mutatja, hogy az felülről való, és isteni, ezért kell nekünk arra még jobban odafigyelnünk és magunkat Előtte még jobban megnyitnunk!

De akárhova nyúlunk, amit a Biblia a házasságról, gyerekről, pénzről, munkáról, együttélésről mond, annak az ellenkezőjét csináljuk, vagy valami egészen mást. Emiatt fuldoklik az emberiség megoldhatatlan problémák özönében, és ebből még sem arra a következtetésre jut, hogy akkor próbáljuk csak Isten Igéjéhez igazítani a házassággal, a gyerekneveléssel stb-vel kapcsolatos kérdéseinket, hanem kutyaharapást kutyaszőrével próbál gyógyítani, bűnt bűnnel leplezni és egyre megoldhatatlanabbá válik a helyzete.

Ki veszi azt ma már komolyan - akár a mi társadalmunkban is - amit a Biblia arról mond, hogy a szexualitás helye a házasságban van? Vagy amit arról mond, hogy a homoszexualitás nem betegség és nem emberi jog, hanem bűn. Nyilván összetettebb ez a kérdés, mint ahogy most egy mondatban erre utalni lehet, de ez a Biblia kijelentése. Ki veszi azt komolyan. Amikor nem olyan régen lelkigondozóknak kellett előadást tartanom erről, a többségük udvariasan felháborodott: ilyet nem szabad állítani! De a Biblia mondja! A Biblia utolsó oldalán olvassuk: "Kinn maradnak az Isten országából az ebek, varázslók, a paráznák, a gyilkosok, a bálványimádók és mindenki, aki szereti és szólja a hazugságot." (János jelenések 22,15). Kinn maradnak - ha csak meg nem vallják a maguk bűnét, és egyedül az érettük meghalt Krisztus érdemében reménykedve nem kérnek bocsánatot. De hát ilyenekkel van tele a világ, nem?

Nem ugyanaz a helyzet, mint Noénál? Noé ácsolja a bárkát, és azt mondja: emberek, amíg időtők van, változtassátok meg a véleményeteket, mert jön az ítélet. És körbe nevetik Noét. Ma is körbe nevetik azt, aki az Isten Igéjét ennyire komolyan veszi, és minden részletében komolyan veszi. Különösen, ha ahhoz igazítja az életét. Hát ez nem időszerű, nem korszerű! Még egyszer mondom: sose volt az! De mindig azok menekültek meg, s menthettek meg másokat is, akik Isten Igéjét ennyire komolyan vették. Benne van a Bibliában így, ilyen határozottan: nincsen más közbenjáró Isten és emberek között, csak Jézus Krisztus! Hányan vannak magukat keresztyénnek nevező emberek, akik mégis azt mondják: van. Sok más közbenjáró is van. Itt van benne: lesz ítélet, és sajnos lesz kárhozat, de ezt is próbálják elködösíteni, és addig csűrni-csavarni, hogy a végén egészen más jön ki belőle.

Ilyen világban élünk. Noé is ilyenben élt. Noénak volt bátorsága az Isten kijelentett igéjének minden szavát halálosan komolyan venni, és ahhoz igazodni. Van-e nekünk bátorságunk ehhez?

A nyári hetekben és hónapokban különösen is özönével találkozom a gyermeknevelésben elkövetett hibákkal és az azokból fakadó tragédiákkal. Ott van a Bibliában: "ti apák, neveljétek a ti gyermekeiteket az Úr intése és rendelkezése szerint." (Ef 6,4) Ki veszi ezt komolyan? Az apák neveljék! Ez az Isten parancsa. De ma mennyit kell dolgozni, másodállás nélkül nem élünk meg stb. Ha gyermeket vállalt, felelős érte. Ti apák neveljétek ... Ki neveli? Az Úr rendelése és intése szerint - biztos normákat adott elénk. Ki ismeri azt, hogy mik az Úr rendelése és intése a gyerekünk nevelésében? Csak amikor már minden összeomlik és szétesett a család, és nem tudjuk hol bócorog a gyerek, vagy visszajött úgy, hogy egy életre sérült lelkileg, testileg, akkor esünk kétségbe.

Noé mindent úgy cselekedett, ahogy az Isten parancsolta neki.

Olyan jó lenne, ha nem bújnánk ilyen hamis jelszavak mögé a felelősség elől, mint amilyen az utóbbi években például a tolerancia vált nálunk, amin mindenki azt ért, amit akar, de ami ebben a vonatkozásban azt jelenti: ha én toleráns (türelmes) vagyok, akkor tudomásul veszem, hogy a másik elvész. Meghagyom őt úgy az Isten nélküli állapotában, mert nem avatkozhatom bele az életébe. A Biblia nem toleranciát hirdet, hanem: szeretetet. Az sokkal nehezebb! A szeretet azt jelenti: felelős vagyok mindenkiért, akiről tudok, és Isten Szentlelke arra indít, hogy mindenkit igyekezzek megmenteni a végső nagy ítélettől. Nem erőszakosan, és nem az akarata ellenére, de felelős szeretettel. Jézus minket nem párbeszédre bátorít, hanem misszióra, ami azt jelenti: hívunk Hozzá mindenkit, aki még Tőle távol van. Ez is hovatovább hiányzik már az egyházi közéletből is, nem beszélve az úgynevezett ökumenéről.

Merjük-e vállalni mindazt, amit Isten az Igéjében kijelentett? Egyáltalán ismerjük-e az Isten parancsait? Szánunk-e rá időt, erőt, hogy tudakozzuk az Írásokat? Aki komolyan veszi a Bibliát, aki úgy hallgatja az Istenről szóló igaz igehirdetést, hogy ahhoz igazítja is az életét, az megmarad a helyes úton, az célba érkezik, megmenekül és másokat is meg tud menteni. Ha valaki ezen az úton akar elindulni, vagy újra járni, vegye elő a Bibliáját, kezdje el azt tanulni, 80 évesen is legyen képes újakat megtanulni belőle, és tanulja meg hozzáigazítani az életét. Függetlenül attól, hogy teste mit diktálna, és hogy mit vár el tőlünk a körülöttünk élő megromlott világ. Akkor leszünk áldássá mások számára, akkor ment meg Isten minket és talán rajtunk keresztül másokat is.

Ha most gyermek-istentisztelet lenne, azt kérném, mondjuk el kórusban az aranymondást: Noé pedig mindent a szerint cselekedett, amint az Úr parancsolta néki. Ez a megmenekülés egyetlen útja.

Két héttel ezelőtt a Noéról szóló bibliai kijelentést kezdtük el tanulmányozni. Láttuk azt, hogy milyen volt az a világ, amelyikben Noé élt, mit gondolt arról a világról Isten, és mi jellemezte Noét. Az a világ gazdag és büszke volt. Isten azonban a valóságot látta, és látta azt, hogy mélységesen megromlott, mindenestől tisztátalan. Ebben a tisztátalan környezetben azonban élt egy tiszta ember és a családja. Noé minden körülmények között ragaszkodott Istenhez. Próbáltuk kibontani ennek a sokat mondó bibliai kifejezésnek a tartalmát: Noé Istennel járt. Az élő Istennel való bensőséges közösség jellemezte őt, és az, hogy Isten szava az ő számára szent és igaz volt, és ahhoz igazította az életét. Éppen ezért Isten egyedül Noéval közölhette a bekövetkező fontos eseményeket.

Talán jobban értjük a mai igeszakasz mondanivalóját, ha magunk elé képzelünk egy bírósági tárgyalást. Hosszadalmasan folyik a tanúk kihallgatása, szembesítés; mindenki hozzászól, aki erre engedélyt kap, végül is a bíróság visszavonul ítélethozatalra. Addig a hallgatóság csendesen vagy hangosan beszélget egymással, és várják az ítélet kihirdetését. Egyszer csak nyílik az ajtó, teljes csend lesz. Mindenki feláll, a bíróság is állva marad, és kihirdetik az ítéletet. Mindenki, különösen az érintettek, lélegzet visszafojtva hallgatják.

Ebben az Igében is egy ítéletet hirdet ki a világmindenség igaz és szent bírája, a mindenható Isten. "Minden testnek vége elérkezett, mivel a föld erőszakoskodással telt meg általuk: ímé elveszítem őket." Isten jelenti ki ezt a nagy horderejű ítéletet. Erre a bejelentésre azonban alig néhányan figyelnek oda. Diskurál tovább is a közönség, nem zavartatják magukat. Kit érdekel az, hogy a Bíró mit mond? Annál fontosabb, hogy a saját gondolatait közölje mindenki a szomszédjával. Nem figyelnek oda az emberek erre a sorsukat meghatározó isteni kijelentésre. Csak akkor csodálkoznak majd, amikor szeretnének kimenni a bíróság épületéből, és ott derült ki, hogy mindnyájan vétkesek, a saját ítéletük kihirdetését nem figyelték meg, és most bűnhődniök kell vétkeikért.

Nos, ez a szakasz, amit olvastunk, nagyon világosan beszél az ítélő és a kegyelmes Istenről.

Mit tudunk meg az Ítélő Istenről?

Mindenek előtt az derül ki rövidsége ellenére is ebből a néhány mondatból, hogy megdöbbentően vakká vált az ember, és ijesztő az, mennyire nem látja a bűnt bűnnek. Sőt ebben az Isten nélküli, feje tetejére állt világban a bűnt sokszor egyenesen erénynek tüntetik fel. Aki többet lop, az ügyesebb. Aki nagyobbat üt a másik fejére, az erősebb. Aki gátlástalanabbul csap be másokat, az életrevaló. Nem egyszer lehet hallani erről a fordított értékelési rendről. Az emberek többsége nem érzékeli a bűnt bűnnek. Pál apostol így írja: erkölcsi érzék nélkül él az az ember, aki Istentől elszakadt. Következésképpen az ítélettől sem tart. Már pedig ebben a világban működik egy törvény, amelyik ugyanolyan következetesen érvényesül, mint a nehézkedés törvénye, vagy bármelyik másik fizikai törvény és törvényszerűség, és ezt az apostol így fogalmazza meg: a bűn zsoldja halál.

Isten igaz és szent és egy ilyen törvényt beépített a világba, hogy a bűnt mindig ítélet követi. És valóban ijesztő az, hogy ilyen vastörvényeket egyszerű, világos, logikus, egymásból következő eseményeket mennyire nem vesz komolyan sok ember, és mennyire nem számol ezekkel.

Például azzal, hogy ha valaki alkoholizál, akkor előbb-utóbb tönkremegy a gyomra, a mája, a veséje, és károsodik az agya is. Ez minden esetben így van, és mégis mintha ez az ő esetében nem lenne érvényes, úgy csinálja sok ember. Amikor aztán tönkretette magát, akkor próbálja rendbe hozatni magát azoknak a költségére, akik nem alkoholizálnak, és nem tették tönkre magukat. De ez csak egy, és nagyon elnagyolt összefüggés, amire próbáltam rámutatni. Ijesztő az, hogy mennyire nem vesszük komolyan a magunk bűneit, amit például elkövettünk egymás ellen a házasságban, a gyerekeink ellen, a szüleink ellen, a jóakaróink ellen, és így tovább, nem beszélve arról, hogy a Biblia tanítása szerint minden bűn végső soron Isten ellen elkövetett bűn. Reggeltől estig, estétől reggelig vétkezünk Isten ellen, és ez emberek milliárdjait abszolút nem zavarja. Nem is érzékelik.

Csakugyan úgy van, ahogy Jézus Krisztus mondja éppen a Noé napjairól, abban a fejezetben, amelyikben az Ő visszajöveteléről beszél: Azt mondja: "Amiképpen az özönvíz előtt való napokban az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Noé a bárkába bement, és nem vettek észre semmit, amíg eljött az özönvíz és mindnyájukat elragadta, így lesz az Emberfiának az eljövetele is. Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik a másik otthagyatik. Két asszony őröl a malomban: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok." (Mt 24,37-42.)

De kit érdekel az, hogy mely órában jön el a mi Urunk? Ki foglalkozik egyáltalán ezzel a gondolattal? Ki az, aki fel akar készülni még idejében erre a sorsát eldöntő találkozásra? Hadd kérdezzem meg, ki az közületek, aki erre tudatosan elkészült, és készen van? Ha Jézus ma jönne vissza, akkor sem esik pánikba, mert tudja, hogy Vele együtt áll oda Isten ítélőszéke elé. Ki az, aki ebben egészen bizonyos, és erre tudatosan készült, és ez valamilyen formában nap, mint nap tudatos benne, és ezzel az örömmel várja a történelemnek ezt a végső nagy napját? Nem az jellemez-e sokunkat, hogy nem vesznek észre semmit?

Már pedig szemünk láttára rohamosan szaporodnak azok a jelek, amelyek éppen Jézus listája alapján arra emlékeztetnek, hogy az Ő eljövetele nagyon közeledik. Ha valaki elolvassa a Máté evangéliuma 24. részét, csupa olyan dolgot olvas benne, amiről nap mint nap többet olvasunk, hallunk, és ami - sajnos - egyre nagyobb mértékben történik. Azt mondja Jézus: hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híréről. Nemzet támad nemzet ellen egy országon belül is, és ország ország ellen. Itt zajlik tőlünk kőhajításnyira évek óta. Azt mondja: hallanotok kell éhínségekről. Isten kegyelméből mi még csak hallunk, de mennyivel jobb az, hogy Szomáliában, Szudánban halnak éhen tízezrével az emberek, mint ha itt halnának. Ezt csak a mi önzésünk mondja, milyen jó, hogy hallunk róla, de nem kell tapasztalnunk. S miért

nem tudjuk megoldani? Miért kell ezt tétlenül és tehetetlenül nézni? Azt mondja Jézus: üldözni fogják a hívőket a világ minden pontján sokféle formában. Szalonképesre finomítva és drasztikusan, durván ez egyre jobban történik. Hamis tanítók sokasága támad. Itt vannak a mi országunkban és városunkban is.

A különféle természeti csapások intenzitása és száma is megsokasodik: aszály, sáskajárás, hogy a többit ne is említsem. A gyűlölet az emberekben megnövekedik. -

mindenki tudna illusztrációkat mondani rá. Az erőszakos cselekmények elharapóznak. A mohóság és pénzimádat jellemez tömegeket. A gonoszság a szívben megnövekedik. A szeretet sokakban meghidegül, a legintimebb kapcsolatokban: férj és feleség között. Nem ezzel van a legtöbb bajunk? Szülők és gyerekek között a szeretet meghidegül. Hajdani bajtársak feljelentik egymást, és tanúkat hívnak egymás ellen. A szeretet sokakban meghidegül.

Jézus visszajövetele rohamosan közeledik, vele az ítélet. És ki foglalkozik ezzel? Az emberek esznek, isznak, férjhez mennek, házasodnak és nem vesznek észre semmit, míg az ítélet bekövetkezik. Úgy teszek, mintha mindez nem lenne benne a Bibliában, vagy mintha mindezt nem kellene ugyanolyan komolyan venni, mint a Szentírás bármely más kijelentését. Csakugyan úgy, mintha éppen a vádlott is, a védője is, meg mindenki, aki egy tárgyalóteremben van, oda sem figyel arra, hogy milyen ítéletet hirdetnek. Mintha nem attól függne a sorsa, a jövője, esetleg az élete. A Biblia azt mondja, hogy nekünk ettől függ a földi sorsunk, az egész jövendőnk, az életünk, hogy a bűnt bűnnek látjuk-e, és komolyan számolunk-e azzal, hogy minden bűnnek következménye van.

Úgy gondolom, ez az igehirdetőknek is adósságunk, hogy erről ritkán prédikálunk. Mert nem szereti hallgatni a gyülekezet. Mert aki erről néha szót mer ejteni, azt megszólják a kollegák is, a gyülekezet tagja is, a kívülállók is. Ünneprontás, ha valaki az Isten igaz beszédét a maga teljességében hirdeti, és komolyan veszi. Vallom azt, hogy ez durva szeretetlenség azokkal szemben, akiktől megtagadjuk az igazság beszédét. Isten Igéje világosan beszél az ítéletről. Arról, hogy minden bűn elnyeri az ítéletét, arról, hogy az ítélet eljön, és váratlanul jön el, arról, hogy az ítéletre ma kell felkészülnünk, és arról, hogy az Isten ítélőszéke előtt egyedül senki sem állhat meg. Akár mennyi erényét próbálja is ott felsorolni, az ott nem számit. Oda egyedül Jézus Krisztussal együtt lehet menni, úgy, hogy az ember túlélje az ítéletet.

Péter levelében olvasunk arról, amikor a Krisztus visszajövetelével kapcsolatos dolgokról ír, hogy mivel késik az Ő visszajövetele, sokan eljutottak arra a következtetésre, hogy akkor már bizonyos, hogy el is marad. Mivel késik, nem jön el. Péter olyan nagy szeretettel mondja: emberek, azért vár az Úr, hogy még ti is megtérjetek! Ha most jönne vissza, elvesznétek. Azért ilyen nagy az Ő türelme, hogy minél többen megmeneküljenek.

Amikor a fogoly Pál Félix római helytartó előtt van, és Félix beszélget vele kicsit szórakozottan, kicsit odafigyelve arra, amit Pál mond. Pál azonban mindig, mindenütt az evangéliumot hirdette, és itt is Jézusról beszél. Felolvasom a Cselekedetek könyve 24. részéből ezt a pár mondatot. "Néhány nap múlva pedig Félix megjelent feleségével Drusillával együtt, aki zsidó asszony volt, maga elé hívatta Pált, és hallgatta őt a Krisztusban való hitről. Amikor azonban Pál igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről szólt, Félix megrémülve ezt mondta: "Mostan eredj el; amikor lesz alkalmas időm, magamhoz hívatlak téged. Egyszersmind pedig remélte, hogy Pál pénzt ad neki, hogy őt szabadon bocsássa: ezért gyakrabban is magához hívatva, beszélgetett vele... Mikor azonban két esztendő elmúlt, Félix utóda Festus lett; és ő fogságban hagyta Pált, kedveskedni akarván a zsidóknak."

Roppant jellemző. Szívesen eldiskurálunk kedélyesen a Krisztusban való hitről, de amikor valaki az ítéletről, az önmegtartóztatásról és az Isten igazságáról szól, akkor ideges lesz a másik, és azt mondja: mostan eredj el, aztán majd, ha lesz ráérő időm, akkor megint hívatlak. És annyira hívatja, hogy még két év múlva is ott van a börtönben Pál.

Nem leszünk mi is idegesek, amikor az Isten igazságáról, a bűn valóságáról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről van szó, ahelyett, hogy idegesség helyett leborulnánk az igaz Isten előtt, Akinek a kegyelmét bizonyítja az, hogy csak beszél nekünk az ítéletről, de még nem hajtja végre? Még alkalmat ad arra, hogy megalázzuk magunkat: a bűnt bűnnek mondjuk, az igazságot igazságnak, a magunk hamisságát hamisságnak, és két kézzel kapjunk a felkínált kegyelmen, mert ennek a bírósági tárgyalásnak a célja mindig az, hogy az Ő kegyelmét, amnesztiáját hittel elfogadja a bűnös.

Jó lenne, ha egy kicsit végiggondolnánk mai csendünkben az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, esetleg tévedéseinket, rossz beidegződéseket. Nem azokra kell haragudni, akik Isten igazságáról és eljövendő ítéletéről beszélnek. Végre komolyan kellene venni azt, amiről Isten komolyan beszél velünk. Végre szentnek kellene tekintenünk a szent Istent, és az Ő kijelentett Igéjét, mert az Ő Igéjének minden szava így fog beteljesedni, ahogy itt le van írva.

A másik fejezet a kegyelmes Istenről szól, de különös, hogy nem lehet elválasztani a kettőt. Ez ugyanaz az Isten. Hiszen amikor most röviden és talán felszínesen az Isten ítéletéről beszéltem, kénytelen voltam máris az Ő kegyelmére rámutatni. Noé történetének ez a részlete mindennél megragadóbban bizonyítja azt, hogy az ítélő Isten: a mi kegyelmes Atyánk. Sokakban él téves hiedelem, hogy az ószövetség Istene haragvó, bosszúálló, ítélő Isten, nem olyan, mint a Jézus Krisztus Atyja. Hát ki az ószövetség Istene? Ő nem a Jézus Krisztus Atyja? Ő ugyanaz, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen! Itt az egyik szemléltető példa arra, hogy ugyanaz a kegyelmes Isten. Hogy a kegyelmes Isten beszél nekünk az ítéletről, hogy ne kelljen végrehajtania rajtunk.

Megdöbbentő az, hogy egyetlen mondat van szól itt az ítéletről. (Isten kihirdeti az ítéletet: a föld megtelt erőszakossággal, elpusztítok minden élőlényt, ami azon van.), és az összes többi arról szólt, hogy mielőtt az ítélet bekövetkezne, Isten egy átfogó tervet készít az ember, a világ, az élet átmentésére. Ehhez keres valakit, akivel lehet szót érteni, de abban a lelkileg megsüketült és besötétedett nemzedékben ilyen csak egy volt: Noé. Ővele beszéli hát meg, mert az Ő célja az, hogy az ítéletet is túlélje az ítéletre megérett emberiség. Isten mindig az élet pártján van, és amikor kilátásba helyezi a nagy halált: az özönvizet, már azért tesz meg mindent, hogy megmaradjon az élet, legyen valaki, aki továbbviszi az életet. Részletes leírást ad Noénak arról, hogy milyen bárkát készítsen, és mi mindent vigyen be oda, mert Isten az életet akarja megmenteni. Ennyire kegyelmes és irgalmas Ő!

(Csak zárójelben mondom, hogy el tudjuk képzelni valamennyire, mekkora lehetett a bárka. Miközben olvastam a méreteket, templomunk méretei jutottak eszembe. Pontosan hatszor ilyen hosszú volt az itt leírt bárka, mint a mi templomunk, kétszer ilyen széles és kétszer ilyen magas. Azt olvastuk itt: 150 m hosszú, 30 m széles, 15 m magas. Háromszintesre kellett Noénak építenie, és azután bevinni a sok állatot. Hatalmas építmény volt.)

De most nem az ácsmunkával foglalkozunk, hanem azzal, hogy ilyen a mi Istenünk: a törvény érvényesül, a bűnt büntetés követi. Isten azonban, mielőtt az ítélet bekövetkezik, már mindent megtesz azért, hogy lehetővé váljék a megmenekülés, hogy aki az Ő szavát komolyan veszi, az ne menjen ítéletre, és a világot, az életet, az embert átmentse ezen az ítéleten. Itt hangzik el ez a sokat mondó ígéret: de teveled szövetséget kötök, és te menj be a bárkába.

A szövetség és a maradék az ószövetség két kulcskifejezése. A szövetség mindig Isten kezdeményezésére jön létre. Nem személyes kiválóságaink alapján köt szövetséget velünk, hanem az Ő örök kiválasztása alapján. Itt sem indokolja, hogy miért éppen Noéval. Közli vele: De veled szövetséget kötök. Menj be a bárkába.

A tömeg nem figyel Istenre, nem érdekli a tárgyalóteremben ülőket a Bíró ítélethirdetése. A saját ítéletüket nem hallják meg, és nem veszik komolyan. Csak későn döbbennek a valóságra, amikor már nem lehet segíteni rajtuk. De Isten maradékot választ ki magának. Lehetővé teszi, hogy aki mégis odafigyel az igaz Bíró szavára, és mégis komolyan veszi azt, amit Ő komolyan mond, magára veszi, amit neki mond, az megmeneküljön. A szövetség mindig a megmenekülés lehetősége. És a bárka az a hely, ahol a legszörnyűbb ítéletet is túléli az, aki hallgat az Isten szavára, mert maradékot mindig választ ki magának az Isten.

A babiloni fogságról azt gondolták sokan, hogy végképp elpusztítja Isten választott népét. De Ézsaiás könyvében újra és újra találkozunk ezzel a kifejezéssel: a maradékot megőrzi Isten, hetven év után visszaviszi, és újat kezd velük.

Hova tartozunk mi? Az elpusztuló tömegbe-e, amelyiket nem érdekli az igazságról és ítéletről szóló igaz kijelentés, vagy a maradékba, amelyik mindig kisebbségben van, (sokszor egyedül van egy családban, aztán majd lehet, hogy többen lesznek, ha ő ott jól világít és szolgál), mindig kiszolgáltatott, amelyiknek semmi más kincse nincs, csak az az Ige, amit Isten mondott? Az a szövetség, amelyikbe teljesen méltatlanul az Isten szeretete folytán beléphetett. De megragadta ezt a lehetőséget: bement a bárkába.

Noét ez a szövetség mentette meg. Minket pedig az a szövetség, amelyikről a kereszthalála előtti éjszakán a megváltó Krisztus így beszélt: "E pohár az új szövetség az én vérem által, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára." (Mt. 26,27.)

Itt a megterített úrasztalánál most különösen is sokat mondanak nekünk ezek az egyszerű jegyek. E pohár az újszövetség jele. És Krisztus halála az újszövetség bizonyítéka. Ez a szövetség abban különbözik a Noéval kötött szövetségtől, hogy a bárkába csak nyolcan voltak hivatalosak: Noé, a felesége, a fiai és a menyei. Az új szövetségbe pedig mindannyian hivatalosak vagyunk. Csak el ne késsünk azzal, hogy belépjünk a bárkába! A mi bárkánk a Krisztussal való közösség. Noé Istennel járt, mi is járhatunk Istennel Jézus Krisztus által. Készek vagyunk-e erre? Itt minden halogatás életveszélyes lehet az ember számára. Lépj be a bárkába most!

Ha Isten akarja és élünk, a következő vasárnapokon a Noéról szóló bibliai fejezeteket tanulmányozzuk majd. Ez a mai Igénk azt mondja el, hogy milyen volt az a világ, amelyikben Noé élt, mi jellemezte Isten vele kapcsolatos gondolatait, és mik voltak Noénak a legfőbb jellemvonásai. Milyen volt a környezete, milyennek ismerjük meg Istent, és milyennek mutatja be ez a néhány mondat Noét. Vegyük ezt sorra.

1) Milyen volt az a világ? A válasz attól függ, hogy kinek a szemével nézzük. Hogy ha néhány fennmaradt akkori dokumentum és az özönvíz előtti korból származó ásatások eredményei alapján nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy gazdag és kulturált világ volt az. Nagyon meglepte a régészeket, hogy az özönvíz előtti időkből kiástak egy sisakot, amelyik színaranyból volt és nagyon finom kézműves munka nyomait mutatta. Milyen emberek élhettek akkor, akik aranyból készítettek maguknak sisakot, azt hordták is, és amit ilyen finom míves munkával készítettek el? Noénak a kortársai minden bizonnyal tehetős, tehetséges, büszke és öntudatos emberek lehettek.

Ha azonban ezt a kort Isten szemével nézzük, akkor az Ő minősítése így hangzik: "Látta az Úr, hogy megsokasodott az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz." "A föld pedig romlott volt Isten előtt, és megtelt a föld erőszakossággal."

Egyrészt arról szól ez a megállapítás, hogy mennyire elterjedt a gonoszság, másrészt annak a mély gyökereire utal. Kitűnik az, hogy Isten látta mindazt a gonoszságot, ami akkor volt. Ő tudniillik soha nem akad el a felszínnél. Isten nem a felszínt nézi, hanem a valóságot látja. Nem csupán az ember tetteit és szavait minősíti, hanem azoknak a legmélyebb indítékait. A legrejtettebb gondolatainkat, indulatainkat, titkolt szándékainkat, terveinket, ügyesen álcázott érzéseinket is, és ezek alapján minősít bennünket. Így viszont már nem mondható valami fényesnek az a kor.

"Megsokasodott az erőszakosság". Ez nagyon gazdag jelentésű szó. Jelent minden élet ellenes cselekményt, minden házasság ellenes cselekményt, és minden jogtiprást, az igazság elleni erőszakoskodást. És ez megsokasodott és betöltötte a földet, ugyanúgy, mint ahogy a mi napjainkban is.

Másrészt pedig rámutat ennek a gonoszságnak a mély gyökereire, hogy honnan táplálkozik, és ezért ez a radikális fogalmazás: az ember szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Tehát nem az eseményeket minősíti Isten, hanem ahonnan azok erednek. Belül romlott meg végzetesen az ember. Mélyen gyökerezik a gonoszság mindenkiben, és ez átitatja az ember egész gondolkozását és életgyakorlatát. Nem az a probléma, hogy nem mindenki becsületes, hanem az, hogy olyan helyzeteket teremtünk, amelyekben már nem is lehet mindent becsületesen megcsinálni. Vagy leáll valaki, vagy számolnia kell azzal, hogy belekényszerítik a gazemberségekbe. A szellemiség romlott meg, amelyikben már képtelen az ember az élet minden területén Isten normáihoz igazodni. Amikor tisztességes terveket nem lehet tisztességesen megvalósítani. Amikor megsemmisül az, aki tiszta, becsületes, egyenes akar maradni. Mintha csak a mi korunkról szólna ez a néhány mondat.

Amikor elharapózik a harácsolás, természetessé válik a csalás, alig fékezhető az erőszakosság, és amikor mindenféle értelemben terjed a gonoszság. Az autonóm ember, aki Isten ellen fellázadt, valóban autonomosz akar lenni, a saját törvénye szerint, vagyis az Isten elleni lázadás kényszerpályáján akar maradni, és ott is marad. Tehetetlen a jóra, legfeljebb a jószándékig jut el, képtelen alapvető változtatásokra. Nagy teljesítményeket mutat fel, közben azonban hitbeli és erkölcsi szempontból egyre mélyebbre csúszik a lejtőn.

Ez jellemezte Noé korát.

2) És mit tudunk meg Istenről, a felolvasott néhány mondatból?

Azt, hogy Isten látta mindezt. Nem lehet semmit Isten háta mögött tenni. Lehet, hogy nem azonnal reagál, de mindent lát, és főleg az erőszakosság kiált Istenhez. Lehet, hogy Isten nem kiált rá mindjárt az erőszakoskodóra, de látja mindazt a gonoszságot, ami történik. Isten beleteremtett a világba egy olyan törvényt is, hogy minden bűn maga után vonja az ítéletét. Ez nem Isten külön akciója, ez törvényszerűség. A bűnt büntetés követi, mert Isten törvényei érvényesülnek. Ezért jelenti be itt Isten az ítéletet. Megérett az emberiség az ítéletre. Az Ő igazsága érvényesül, nem lehet következmények nélkül megszegni bizonyos törvényszerűségeket.

De - és éppen itt szólal meg valami meglepő - Isten nem örül annak, hogy ha a bűnt büntetés követi. Isten nem örömmel nézi, hogy a bűnösnek bűnhõdnie kell. Azt olvastuk itt: bánkódott az ő szívében. Egyebek között a Szentírásnak ezek a megjegyzései is mutatják, hogy Isten mennyire személyes létező. Aki bánkódik amiatt, hogy az ellene fellázadt, minden gonoszságra késszé és képessé vált embernek ítéletet kell elszenvednie. Aki nem közömbösen nézi, hogy érvényesülnek a törvények, Aki hasonlíthatatlan, kimondhatatlan szeretettel szereti ezt az ellene lázadó és egymást gyilkoló embervilágot is, akire valóban az jellemző, amit Jézus mondott róla: úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez a néhány mondat tehát Isten szívébe enged bepillantanunk. Isten még a gonosz miatt is bánkódik. És nem akarja a gonosz halálát, hanem azt akarja, hogy hagyja abba a gonoszságait és kezdjen újat. Lehetőséget ad az újrakezdésre. A Biblia arról beszél, hogy képessé is teszi az embert az újrakezdésre.

De nemcsak Isten szívébe láthatunk itt be, hanem a dolgok végső kimenetelét is felvillantja előttünk ez az Ige. Kitűnik ugyanis az, hogy a világ nem az, aminek látszik, és aminek Noé kortársai látták, meg ahogyan ma is nagyon sokan látják. A világ, de egyetlen ember élete, sőt egy ember bizonyos tettei is, mindig azok, amiknek Isten minősíti azokat. És a következmény is mindig az Isten minősítése szerint jön el. Ha Isten azt mondja, hogy ez a világ mindenestől megromlott, akkor az az ítélet következik, ami a mindenestől megromlott világra illik, akkor is, ha ott míves munkával arany sisakokat gyártanak, és ezeket büszkén hordják, és talán még győznek is, miközben a csatában olyan sisakot viselnek.

Ez mind nem befolyásolja azt, hogy ha Isten azt mondja, hogy megromlott és megérett az ítéletre, akkor bekövetkezik az ítélet. Ne tévesszen meg minket soha az emberek dicsérete vagy elmarasztalása. Mindennek az a valós értéke, súlya, jelentősége, amit Isten ad annak. Mindenki az, aki "Isten előtt" - (ez a kifejezés itt kétszer is szerepel). Az a valóság, amit Ő kimond.

Ha valaki Berlinben jár, ne csak az áruházakba menjen be, hanem feltétlenül az elő-ázsiai múzeumba is, és egyre több ilyesmit nézzünk meg, ha megadatik, hogy külföldi útra induljon. Ott látni fogja azt a pergámumi oltárt, amiről a Jelenések könyvében olvasunk. Csodálatos műremek még ma is, és még ilyen állapotában is. De mit mond róla Isten? Azt olvassuk a Bibliában: ez a Sátánnak a trónja, amelyik előtt sok Jézushoz hűséges keresztyén vértanúhalált szenvedett. A Sátán trónja. Pergámumból ma semmi nincs. Még romok is alig.

Nem azok a dolgok, amiknek látszanak, és amiknek az emberek minősítik. Hanem az, aminek Isten mondja. A mi életünk is az. Vajon Isten ebben a pillanatban mit kell, hogy mondjon a mi életünkről?

3) Mit mond ez az Ige Noéról?

"De Noé kegyelmet talált az Úr előtt." Egy ellentétes kötőszóval vezeti be a Noéról elhangzó információkat: de. Mindaz, aki Noé, ahogyan gondolkozott, ahogyan élt, az szöges ellentétben áll azzal, ahogyan a környezete gondolkozott és élt. Egy velejéig romlott világban van egy különös család, ahol a családfő Istennel szoros közösségben él. Noé Istennel járt - ezt olvassuk róla. Körülötte tombol az istentelenség és az embertelenség, úgy hogy ezt már észre sem veszik az emberek, és akkor van valaki, aki ragaszkodik Istenhez. Ez maga Isten kegyelme már, hogy ő ragaszkodhat hozzá. Hogy őneki mindennél és mindenkinél fontosabbá vált Isten. És hogy megtalálja a módját az általános istentelenségben is az istenfélő életnek.

Két jelzőt olvastunk róla: igaz ember volt - ez erkölcsi minősítés, és az emberekkel való kapcsolatát jelzi; és kegyes ember volt - ez hitbeli minősítés, és az Istennel való közösségére utal. Igaz és kegyes ember volt, és Istennel járt. Nem volt ő bűntelen és tökéletes - majd látni fogjuk a következőkben, mi mindent csinált, ami nem dicséretes. De minden körülmények között ragaszkodott Istenhez. Komolyan vette az Ő szavát akkor, amikor a kortársait az egyáltalán nem érdekelte és csak kacagtak rajta. Neki szent volt az élő Isten akkor is, amikor az egész körülötte levő világ ezen csak nevetett és egyáltalán nem vette komolyan. Ő nem akart autonóm emberként a maga törvényei szerint élni, hanem Isten törvényéhez igazodott mindenben. Istennel járt. Ez két szóval visszaadhatatlan kifejezés a héberben, ez egy tartós, folyamatos és nagyon meghitt, nagyon bensőséges, intellektuálisan és érzelmileg is, az akarati döntéseket illetően is, az egész életre kiható szoros közösségre utal. Istennel járt. Ezt egy döntés előzte meg, amelyben ez megszületett és egyértelmű gyakorlat követte, amelyik ebből a döntésből táplálkozott.

Az Istennel való szoros közösség, az ebbe való beágyazottság, ennek a védelme jellemezte Noét, az, hogy minden motivációja, indítéka ebből az Istennel való közösségből fakadt, nem ruccant ki egyéni kirándulásokra, mindenüvé csak Istennel ment, és ahova Isten nem ment vele, oda nem indult el, és ez egészen természetes és magától értetődő lett a számára. Szinte újszövetségi magaslatokon járunk itt. Az Újszövetség beszél arról, hogy amikor valaki Jézus Krisztust az élete Urának elfogadja, és magát Neki bizalommal alárendeli, és Jézus Krisztus az ilyen emberben lakozást vesz, az Ő Szentlelkével belülről irányítja, annak az embernek az élete válik ilyen emelkedetté és lesz ilyen tartalmassá.

Noé igaz és kegyes volt, Istennel járt, és ezt vállalta is. Nem szégyellte istentelen korában és kortársai előtt. Egyedül Noé volt ilyen abban a korban. Senki másról nem olvassuk ezt a minősítést.

Elgondolkoztam azon: mennyire megértenénk, sőt még magyaráznánk is, ha Noé ilyeneket mondott volna: igazán lehetetlen ilyen istentelen korban hívő életet élni. Az ember végül is nem futhat ki ebből a világból. Nem lehet folyamatosan ár ellen úszni. Mégis csak képtelenség azt állítani, hogy mindig én látom helyesen a dolgokat, mivel Isten közeléből nézem, és az összes többi téved. Hát ez nagyképűség is lenne, meg talán nem is felel meg a valóságnak. Meg hogy amit Isten mond, azt ma már nem úgy kell érteni. Ma ezt sokan mondják: nem kell a Szentírást úgy szó szerint érteni, ahogy az le van írva. Egyáltalán: haladni kell a korral! Ha mindig olyan maradok, aki Istenhez ragaszkodik, kinevetik a gyerekeimet is miattam. Tudomásul kell venni, hogy ma már más szelek fújnak.

Noé azonban nem mondott ilyet. Kiderül a leírásokból, hogy nem is gondolkozott így. Ő ragaszkodott Istenhez. Egyedül is kész volt ragaszkodni Istenhez. Igaz és istenfélő volt, és Istennel járt.

Nagyon jó lenne, ha átlátnánk ezen az átlátszó kísértésen, amikor így próbáljuk mentegetni a magunk hitetlenségét, lelki langyosságát: persze a mi atyáinknak sokkal könnyebb volt hinniük. Nekik még idejük is volt arra, akkor még a vallásosság hozzátartozott az élethez. Jobban rá is értek. Ma örülünk, ha előteremtjük azt, amire szükségünk van, és az ember ilyen nehéz időkben ne válogasson az eszközök között.

Talán érzékeljük ezek után, milyen olcsó mentegetőzés ez. Mennyire az a döntés hiányzik e mögül, hogy én Istenre bízom magamat, Vele kötöttem szövetséget, Ő szabja a törvényt a számomra, és én boldogan, és bizalommal Istennel járok, az Ő törvényeihez igazítom az életemet. Éppen Noé esete mutatja azt, hogy nincs olyan idő, amikor az, aki akar, ne ragaszkodhatna így Istenhez. És az ilyenek lesznek mindig az élet továbbvivői. Mert az özönvíz nagy ítélete után csak ez a család maradt meg és Isten velük kezdett valami újat.

Istentelen korban egy istenfélő család, amelyet Isten átmentett az ítéleten. Kortársai között egy egyszerű ember, egy apa, egy családfő, aki mindig nyitott Isten előtt, aki mindig figyel rá és kész mindenben engedelmeskedni Neki - majd látjuk, hogy mennyire, amikor elkezdte a szárazföld belsejében, száraz időben építeni a bárkát csak azért, mert Isten mondta, mert az ő családjukban Isten volt az úr. És amit Ő mondott, arra látatlanban igent mondtak, és hozzáláttak ahhoz, amit parancsolt. A hétköznapok valóságában is komolyan vették, hogy Isten az úr.

Vannak-e ilyen családok ma? Azok az életnek a letéteményesei és továbbadói. Most életen azt értjük, amit a Biblia mond, a gazdag, Istentől kapott életet.

És a mi családunk ilyen-e? Olyan-e, ahol a gyermekeknek készített nyári lelki alkalmakhoz igyekeznek igazítani a család nyaralását is, mert azt olyan fontosnak tartják. Vagy ha éppen nem tudjuk hova tenni a gyereket, akkor elmehet a csendeshétre, nem baj az, ha ott hall a Bibliáról is, meg Istenről is?

Olyan-e a mi családunk, ahonnan esténként a krimiből hallatszó lövöldözés és ijesztő üvöltözés hangzik ki, vagy pedig csendes énekszó, vidám nevetés, halk imádság.

Olyan-e, amelyik a nyaralást nem a flörtölés alkalmának tekinti, hanem természetesen, tisztán, egyszerűen tanulnak meg érintkezni más emberekkel, és közben tudatosan megerősítik a család összetartozását is. Ahol nem tragédia az, hogy ha bármi miatt nem mehet el nyaralni a család, hiszen lehet a közelben is nagyokat barangolni, közben jókat beszélgetni. Tudunk-e még beszélgetni egymással úgy, hogy az üdítő a család minden tagja számára?

Vannak-e olyan családok, amelynek a tagjai elégedettek? Mindig éppen azzal, amennyit Isten adott. És nyitva van a szemük észrevenni mások nyomorúságát, és a keveset is szívesen megosztják velük. És ez egészen természetes a számukra. Olyan család, ahol nem szidják a más nemzethez, felekezethez, fajhoz tartozót, de ismerik és vállalják a sajátjukat. Ahol minden előnyről és haszonról azonnal lemondanak, ha kiderül, hogy ahhoz csak tisztességtelen úton lehet hozzájutni. Ahol az adott szó megáll: az igen igen, a nem nem. Ahol a fogadalmakat komolyan veszik, azt is, ami a keresztelő alkalmával hangzik el, azt is amit a konfirmációnkon mondtunk, azt is, amit az esküvőnkön mondtunk, azt is, amit a legutóbbi úrvacsorakor mondott a szánk.

Ahol tudnak az emberek becsületesen tervezni, ahol a gyerekeinket megtanítjuk becsületesen játszani, - hogy még ott se csaljon, és tudjon örülni a másik sikerének. Ahol emberek egy istentelen, megromlott világban - ahol az erőszakosság így elhatalmasodott - keresik az Urat, áldozatot is hoznak azért, hogy az Ő közelében maradjanak, ragaszkodnak Hozzá. Tőle kérik el a házastársukat, tanácsot a pályaválasztáshoz, lehetőséget a továbbtanulásra, munkát a munkanélküliség között és így tovább. De előtte hordoznak imádságban másokat, más népeket is, akik még nagyobb nyomorúságban vannak, mint mi. S ahol mindez egészen természetes, mert a családfő Istennel jár. És ez nem dresszura, hanem úgy hozzátartozik az élethez, mint az, hogy naponta egyszer vagy kétszer együtt is le tudnak ülni az asztalhoz, vagy este nagyjából beszámolnak arról, hogy kivel mi történt aznap.

"Noénak pedig ez a története: Noé igaz, istenfélő férfi volt kortársai között. Istennel járt Noé."

Boldog ember egy boldogtalan korban. Istentől gazdagon megáldott ember egy lelkileg elsivárosodott időben. Ma is kevés ilyen van, de ma is ezek az élet letéteményesei. Olyanok, mint oázis a sivatagban. Odajárnak mások is felüdülni, és fel lehet üdülni a közelükben, mert nem önmagukat adják, hanem amit Istentől kaptak, azt adják tovább.

Akarsz-e ilyen lenni? El lehet éldegélni e nélkül is. Elkínlódik, küszködik, harcol az ember, kicsavarja mások kezéből a kenyeret, rátapos vagy megeszi, vagy eldobja és egyáltalán eldob sok mindent. Dobja, ejti sokszor még a társát is, aki hozzá a legközelebb állt, dobja, ejti a gyerekeit, sokszor már akkor, amikor meg sem születtek. Ugyanezt teszi az öregjeivel. Vagy pedig el lehet mondani: igaz és istenfélő. Komolyan veszi a másik embert, mert mindennél komolyabban veszi a mindenható Istent. Istennel jár.

Jézus Krisztus lehetővé tette, hogy bármelyikünk elkezdje most ezt az Istennel való járást. Ő épített hidat a fölött a nagy szakadék felett, ami a megromlott világ és a szent Isten között tátong, és aki Őbenne hisz és Őt követi, az talál vissza Istenhez és kezdhet vele a romlott világban egészen új életet.

Boldog, aki elkezdi ezt minél előbb, vagy megújul benne és bátrabban halad előre.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint a Jelenések könyvét kezdtük nem régen olvasni, és éppen ezekben a napokban olvassuk sorra azokat a leveleket, amik ennek a szép és gazdag könyvnek az elején vannak. Mindegyik levélnek a szerkezetére az jellemző, hogy az elején elmondja Jézus mindazt, amiért meg lehet dicsérni a gyülekezetet, utána pedig figyelmezteti a hibáira és a hiányosságaira.

Az Efézusi gyülekezethez írt levél is a dicsérettel kezdődik. Ez a gyülekezet sokat fárad, és nem fárad bele a szolgálatba mégsem. Sokat tűr, és a béketűrésével példát mutat másoknak is. A gonoszokkal azonban nem vállal közösséget, leleplezi a hamis apostolokat, a tévtanítókat és nem engedi szóhoz jutni őket a gyülekezetben. Gyűlöli a Nikolaiták tanítását is, akik megpróbálták azt, amit ma sokan, sokféleképpen próbálnak újra, hogy a keresztyénséget összekeverjék a pogánysággal és valami - szerintük - újat hozzanak létre.

Az Efézusi gyülekezet tehát szelíd, de a fontos kérdésekben határozott, teherbíró és teherhordozó gyülekezet, Jézus nevéért még szenvedést is vállal. Azt olvastuk itt: sok dicséretet kap. Mi nagyon hasonló korban élünk, mint az első gyülekezetek. Vajon el lehet-e mondani a mi gyülekezetünkről, vagy a mi életünkről ezeket a dicséreteket?

Miután azonban a végére ér Jézus, következik egy de. "De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad."

Azt próbáljuk kibontani ma este, hogy mit jelent ez a mondat: "Az első szeretetedet elhagytad." Egészen röviden azt jelenti, hogy az 1. század végén, amikor ez a bibliai könyv is íródott, a gyülekezetek kezdtek intézményesedni, Jézus Krisztus személye helyett egyre inkább Jézus Krisztus ügye került a hívők érdeklődésének a homlokterébe. Azt kérdezhetné az ember: miért baj ez? Mi rossz van abban, hogy ha a Jézus Krisztus ügye lesz fontos valakinek?

Nem az a baj, hogy Jézus ügye kerül az előtérbe, hanem az, hogy Jézus már csak egy üggyé vált. És mint ügy, feladat, tennivaló, szervezés kötelességteljesítés lesz fontos a hívőknek. Hogy az élő Jézus Krisztussal való bensőséges, meghitt, személyes hitbeli közösség helyett az Ő ügye tölti ki a Benne hívőknek az életét. Sokat fáradnak, megvédik a gyülekezetet a tévtanítóktól, szerveznek, tanítanak, igyekeznek, hogy növekedjék a gyülekezet, vállalják Jézust a pogány világ előtt. Szenvedést is vállalnak érte. De a Vele való személyes kapcsolatnak a melegsége kihűlt, a Vele való szoros közösség megfakult, nem az a legfontosabb már, hogy Őhozzá minél közelebb kerüljenek, hanem, hogy az Ő ügyét megfelelőképpen képviseljék. Nem Jézus van a középpontban, hanem az Ő ügye.

Erre Jézus azt mondja: baj. És ez újabb bajoknak a forrása is lehet, úgy hogy ebből sürgősen meg kell térni. Miért? Mert a keresztyénség lényege, hogy a hívő ember az élő Jézus Krisztussal egészen személyes kapcsolatban van. És ez a forrása mindannak, ami azután majd megváltozik az életében, vagy amit ő változtat a világ arculatán, amit tovább tud adni másoknak. Minden ebből a kapcsolatból táplálkozik és fakad, hogy egyre jobban megismeri Megváltóját, Vele naponta megújuló, bensőséges, szoros, őszinte, meleg kapcsolatban marad.

Pál apostol több képpel is igyekszik szemléltetni ezt. Kettőre emlékeztetem most a testvéreket. Azt mondja: olyan egységben kell a hívőknek lenniök Megváltó Urukkal, mint amilyen egységben a test különböző tagjai a fővel vannak. Mindegyik közvetlen összeköttetésben van vele. Az már csak ebből következik, hogy egymással is ez fogja össze őket, és így lesz az egész egy szerves organizmussá, és nem valami szervetlen organizációvá. Élő szervezetként működik, amelyikben központi irányítás érvényesül, a központi idegrendszer, az agy, a fő irányit, és minden tag annak megfelelően működik az egésznek a javára. Mihelyt valamelyik tagot levágják, függetlenítik az egésztől, a főtől, feltétlenül elhal. Létfeltétel minden tag számára, hogy kapcsolatban legyen a fővel. A másik képe az apostolnak a menyasszony és a võlegény kapcsolata. Ez is olyan bensőséges, meghitt, őszinte, mindenki mást kizáró kapcsolat, amelyiknek a személyesség a legfőbb jellemvonása.

Ez a Jézussal való kapcsolat formálja át a hívő ember gondolkozását, ez teszi őt társadalmilag is hasznossá, minél jobban megismeri Jézust, annál inkább nyitva lesz a szeme, hogy észre vegye: kinek, mikor, mivel, hol segíthet. Minél közelebb van Jézushoz, annál gazdagabb lesz arra, hogy tudjon segíteni, annál többet kap Tőle, olyan értékeket, amiket csak ajándékba lehet kapni Jézustól, és sehol másutt nem lehet beszerezni, és amely értékek nélkül elpusztul ez a világ, amit csak közvetíteni lehet és amit csak azok tudnak közvetíteni másoknak, akik Jézushoz bejáratosak, akik Vele együtt élnek, akik vele a hit által szoros kapcsolatban vannak. Ezek az emberek nélkülözhetetlenek az emberiség számára. Ők magukat soha nem teszik fontossá, ők eltűnnek. Az a Jézus lesz naggyá az ő jelenlétük és szolgálatuk által, Akivel ők szoros, személyes kapcsolatban vannak.

Hinni tulajdonképpen azt jelenti, hogy ilyen közösségbe kerülni Jézussal. A keresztyén hit nem bizonyos ismeretek, különösen nem bizonyos dogmák tudomásulvétele, elfogadása, vagy ismételgetése; nem bizonyos gyakorlatnak a beidegzése, nem bizonyos cselekedetek végrehajtása, vagy megismétlése. A keresztyén hit: szeretetközösség az élő Krisztussal, ami feltételezi, hogy ismerjem azt, Akit aztán majd nagyon szeretek, feltételezi, hogy bízzam benne, mégpedig feltétel és fenntartás nélkül. Feltételezi azt, hogy rábízzam magam - tehát kész vagyok engedelmeskedni is Neki. Irányíthat engem, bármikor, bármivel megajándékozhat, bár- mikor, bárhova elküldhet, és a hívő ember tudja, hogy soha nem egyedül megy, mert együtt él az ő élő Urával. Hinni ezt a valóságos, a minden napokban történő, egyre mélyülő, egyre gazdagodó életközösséget jelenti a Biblia nyelvén.

Ilyen volt valamikor az ember közössége Istennel. Így bízott a teremtmény teremtőjében. Ilyen akadálytalan közlekedés volt odavissza a Mindenható Isten és a benne bízó emberteremtmény között. És ezt rontotta meg az, amit a Biblia így nevez: bűn. A bűn lényege pontosan az, hogy megszakadt a kapcsolat. Levágnak egy tagot és mi lesz vele magában? Feltétlenül elhal, elpusztul. A Biblia halálon ezt érti. Az ember elszakadt Istentől, és ezzel halálra ítélte magát. "Nálad van az élet forrása" - mondja a zsoltáros Istenre. Aki az élet forrásától elszakad, az nem él. Az a halál fia. Lehet, hogy néhány évig, évtizedig még mozog, hangoskodik, termel, alkot, pusztít, de nincs kapcsolata az Élettel, és ezért nem él.

Nos ebből az állapotból hív minket Jézus Krisztus vissza az élet forrásához: teremtő Istenünkhöz. Ő a közvetítő. Ő közvetíti nekünk az életet, és Ő közvetít minket, mert csak Vele együtt jelenhetünk meg Isten előtt, hiszen Őreá való tekintettel fogad minket vissza. Ez a rövid felszólítás: "térj meg azért" pontosan ezt jelenti.

Ha valaki ezt higgadtan végiggondolja, ellenőrzi a Szentírásból, felismeri, hogy valóban így van. Elszakadtunk Istentől. Én is úgy születtem, hogy nincs kapcsolatom az élet forrásával. De helyre lehet állítani ezt a kapcsolatot. Jézus a nagy helyreállító, azért jött, azért hív, azért adta az Ő Szentlelkét, hogy ez lehetséges legyen. Akkor ez mindennél fontosabb nekem! Akkor ez nem luxus, nem ráérő emberek esetleges időtöltése: ettől az életem függ! Nem is élek addig, amíg ez a kapcsolat nem állt helyre. A Szentírás nagyon egyértelműen ezt tanítja nekünk.

S akinek ez fontossá válik, annak tulajdonképpen nem kell erőlködnie. Elég megnyitnia magát. Elég ezt elmondani őszintén Istennek: Uram ezt nem tudtam eddig, vagy nem vettem komolyan, vagy minden egyébbel el voltam foglalva, de én nem akarok halott maradni, majd belehalni az örök halálba, a kárhozatba, amikor élhetek már itt, és a teljes élet: az örök élet az enyém lehet már itt, és ezen nem változtat semmit majd a halálom sem. Akkor kérem szépen ezt az életet.

Isten ezt az életet egy személybe koncentrálta, és ez: Jézus Krisztus. Azért mondotta Ő több alkalommal is: "Én vagyok az élet." Nem azt mondta: nálam van az élet. Ő maga az élet. Tehát aki Ővele együtt él, az él. Ezért a hitnek a lényege, a keresztyénségnek a lényege a Krisztussal való nagyon valóságos, naponta mélyülő és megújuló szeretetközösség.

Erre hívja Ő az embert, és így kell nekünk látnunk azokat az állomásokat, amiken végig haladhat az, aki elindul ezen az úton. 1. A kiindulás az: nem szeretjük Istent, mert nem is ismerjük. Úgy születünk mindnyájan, hogy nincs igazi istenismeretünk. Ezért nem is szerethetjük Őt. Lelkileg halottak vagyunk. Így jön a világra minden ember. 2. Egy következő állomás az, amikor valaki úgy gondol Istenre, mint Petőfi a Kárpátokra: "tán csodállak, ám de nem szeretlek!" Hall róla, talán igaz, hogy Ő olyan hatalmas, de akkor miért engedi ezt, meg azt. Még mindig nincs igazi ismerete, és főleg nem bízik Istenben, és nem szereti Őt. Valamit hallott róla, talán elkezdi csodálni. Valamilyen indokból tisztelettel gondol Rá, de a kívülállónak és a távol állónak a tiszteletével. 3. Innen lehet eljutni oda, amikor valaki megismeri Őt igazán, és szív szerint odakötődik hozzá. Elmondja azt, amit Dávid a 18. zsoltárban: "Szeretlek Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, váram, szabadítóm, Ő az én Istenem, az én kőváram, Őbenne bízom: az én paizsom, üdvösségem ereje, menedékem." - És sorolja hosszú mondatokon keresztül, hogy mindene Isten! Mindent Őbenne talált meg, azóta van békessége, azóta nem fél a haláltól, nem fél az ellenségektől, nem fél önmagától, nem fél az élettől sem: minden Isten lett az ő számára! És mint egy szerelmi vallomást úgy mondja ezt el, imádattal teljesen: szeretlek Uram, én erősségem!

És ugyan ezt a 37. zsoltárban: "Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd Ő teljesíti." - A feltétel nélküli bizalom. Ahogy egy kisgyermek a szüleire rábízza magát, ahogy eszébe sem jut az, hogy bizalmatlan lehetne velük szemben. Mindent tőlük kapott eddig. Mindig odaszaladhatott és kisírhatta magát. Mindig megvédték mindentől. Miért lenne bizalmatlan? Miért menne máshoz? Miért félne tőlük? Miért érezné kiszolgáltatottnak magát? Itt vannak és szereti őket. A hívő életben is eljuthat ide a hívő ember, amikor igazán megismeri Istent Jézus Krisztusban, hogy a szeretetnek erre a tartalmas, meggyőzõdéses bizonyosságára emelkedik fel.

4. Alapigénk azt mondja: innen csúszhat vissza. "Az első szeretetedet elhagytad". 5. És akkor újra mondja Isten - mert Ő ilyen gyöngéd és türelmes - eljuthatsz ismét oda, sőt még feljebb is, még mélyebbre is ebbe a kapcsolatba. "Térj meg azért, és emlékezzél, honnan estél ki, és az előbbi cselekedeteket cselekedd."

Egyszer mindnyájunknak rá szabad jönnünk arra, hogy Isten nélkül halottak vagyunk. És Jézus Krisztus az élet forrásával: Istennel hozza kapcsolatba az életünket. Ez a szeretet jegyében történik, megismeri az ember az ő Megváltóját, bízik Benne, rábízza magát, engedelmeskedik Neki, nem szégyelli Őt, Őt képviseli mások előtt is: Vele van tele egészen. Mint amikor valaki szerelmes, mindig a szerelmes személy körül forognak a gondolatai. A múltkor találkoztam valakivel - nem sokkal az esküvőjük után - mondta, hogy a lakásügyüket intézi. Azt mondja: lehet, hogy furcsának találja, de amikor az ügyeinket intézem is, mindig őrá gondolok. - És én nem találtam furcsának, hanem nagyon is kívánatosnak találnám ezt. Mondott még egy mondatot, ami lehet, hogy különösen hangzik, de ezt erősítette meg: tudja, mióta együtt vagyunk, ha a nőket nézem is, azt nézem, mit vehetnék a feleségemnek, ami jól állna neki. Nem is a nőket nézi. Még ott is a feleségére gondol: mi állna jó neki? Ez az első szeretet. Amikor egy személy tölti be az embert egészen. Ehhez képest valóban megkopott és szürke, fakó az, amikor csak egy ügy tölti már be az embert. Lehet az nagyon nemes, lehet az Jézus ügye. Azt mondja maga az Úr Jézus: ez kevesebb, mint ha az Ő személye tölti be ezeket az embereket. Mert az Ő ügyét is másként, magasabb hőfokon, jobb hatásfokkal tudják képviselni, ha az Ő személye a fontos nekik. Ez önmagában hordja azt is, hogy az ügye. De ha csak az ügy, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a személy is.

Valahogy úgy van ez, mint amikor egy kívülről jónak tűnő házasságban a férfi még mindig az utolsó fillérig haza viszi a fizetését, munka után sehova nem megy, idejében megérkezik, de már nem simogatja meg asszonyát, már nem felejti rajta a szemét soha, és lehetőleg nem kérdez tőle semmit, mert úgy is tudja. vagy unja a válaszokat. Amikor az asszony gondoskodik a tiszta ingről, a meleg ételről, és ragyog a lakás, de amikor a lépcsőházból hallja az ismerős lépteket: nem dobban meg a szíve. És amikor hívja a férje, nem teszi le a kezéből azt, ami éppen abban volt. Kötelességgé silányul a szenvedély, és naponkénti teljesítménnyé lesz a ragaszkodás.

"Az első szeretetedet elhagytad." Ez a hívő életben is bekövetkezhet. Ezért hív minket Jézus Krisztus mind a két nyomorúságból most szabadulásra. Abból is, ha valaki még soha nem is ízlelte meg az Isten iránti első szeretetet. Ha valaki még nem ismeri Őt, nem bízik benne, és éppen ezért nagyon kiszolgáltatottnak, sokszor szegénynek érzi magát. Visszatalálhatunk mindnyájan Őhozzá: az élet forrásához. Ha pedig valaki visszatalált már, de valami miatt megállt, visszacsúszott, megrekedt, akkor Jézus most őket is hívja.

Sok szépet el lehet mondani rólunk, jön azonban egy: de. "De van valami mondásom ellened. Az első szeretetedet elhagytad." - Mert minden egészen más ám az első szeretet jegyében, vagy anélkül. Az első szeretet jegyében egészen más a hívő ember imaélete. Hiszen akit szeret, azzal mindig tud valamiről beszélgetni, azzal mindig szívesen beszélget. Sokszor vég nélkül tudnak beszélgetni. Kívülálló nem érti: miről beszélgettetek annyi ideig? Talán el sem lehet mondani. Nem is az volt a fontos, mit mondtak egymásnak, hanem, hogy egymásnak mondhatták. És ez az imádságban is így van. Amikor Isten Szentlelke áttüzesít egy embert, akkor van mondanivalója. Akkor, ha nem nézi az órát, talán még el is késik valahonnan, mert belefeledkezett az imádkozásba. Akkor öröm neki az, hogy hallgatja őt az ő Krisztusa, aki előbb szerette őt, mint ahogy most ő szereti viszont Jézust.

És ilyenkor öröm a bibliaolvasás. Úgy nyitja ki sokszor egy ember - most szentül értsük ezt - mint egy szerelmes levelet, aminek minden betűje fontos. Mert ő írta, akivel tele van a szívünk. Ha meg nem, akkor csak kötelességteljesítés lesz. Úgy olvassa sokszor az ember a Szentírást, mint egy hivatalos levelet: bár ne kellene olvasni! Bizonyos fordulatait már ismeri, s nem annak örül, Aki üzen rajta keresztül, hanem sokszor csak untatja, vagy fárasztja, vagy büszkeséggel tölti el, hogy ő még mindig olvassa. Ugye milyen nagy különbség? Egy személy áll valakinek az élete központjában, vagy csak egy ügy és feladatok. És egészen más így engedelmeskedni is.

Olyan jó lenne, ha ma este Isten Szentlelke meggyőzne minket arról, hogy ez valóban nem luxus. Hogy itt nem valami fölösleges dologról van szó, ami jó, ha megvan, de anélkül is eléldegélhet az ember. Tudniillik e nélkül, Jézus nélkül, a Vele való személyes kapcsolat nélkül nincs élet. Ez sem élet, amit itt töltünk el, és nincs örök élet sem. Ő maga az örök élet. "Örök életet adott nekünk az Isten - írja János apostol - és az az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban." És Jézus Krisztus, mint az élet feltétele, semmivel nem pótolható. Valahányszor ilyen Igéket olvasok a Bibliában, eszembe jut egy jelenet. Az autóbuszon történt. Ellenőr lépett a kocsiba és egy kedves nénitől is kérte a jegyet. A néni kotorászni kezdett a retikülben, nem találta sehogy sem. Egyszer csak azt mondja: nézze, kedveském, ez a kis unokám fényképe. Ugye milyen aranyos. Az ellenőr angyali türelemmel hallgatta. Aztán talált a néni egy régi receptet: hogy kerestem ezt, de jó, hogy megvan! Ez meg a fiam levele Ausztráliából. Aztán kezdett fogyni a türelem és mondta az ellenőr: egy kis kemény cédulát, ha tetszene találni, kilyukasztva, az kellene nekem. Az azonban nem volt. És akár milyen tisztelet volt is az ellenőrben a néni iránt, azt mondta: vagy le tetszik szállni, vagy büntetés. Nagyon kedves a fénykép, kedves, hogy irt a fia Ausztráliából, talán még kedvesebb lett volna, ha nem megy el oda, de ez most mellékes. Itt most egy kis jegy kellene. Érvényesített jegy. És azt nem pótolja most semmi. Nagyon triviális ez a hasonlat ahhoz az ügyhöz képest, amit szemléltetni akar, de semmi nem pótolja azt, hogy valaki Jézus Krisztussal ilyen személyes, bensőséges, meghitt közösségben él, mert csak így mehet be az Isten országába. Csak Jézussal együtt kapunk kegyelmet Istentől, csak Őreá való tekintettel ad nekünk bocsánatot az igazságos Isten, de Őreá való tekintettel feltétel nélkül és minden bűnünkre, és Ővele együtt mindazt a kincset visszakapjuk, amit elveszítettünk akkor, amikor a tag leszakadt az egészről, amikor az ember elszakadt Istenétől. Semmi más nem pótolja ezt.

Rendben van-e ez a kapcsolat a mi életünkben? Tulajdonképpen olyan nagy csoda az, hogy életünk bármelyik pillanatában, amikor erre minket Isten nagy szeretettel hív, ez a kapcsolat helyreállhat. Ami megszakadt, ami nélkül szűkölködünk, azt Ő egy pillanat alatt helyreállíthatja.

Mi kell ehhez a mi részünkről? Három egyszerű, világos parancsot mond itt Jézus a levél végén:

1. "Emlékezzél meg, honnan estél ki!" Sokan már ezt is elfelejtették. Nem tudják, hogy kiestek valahonnan és ez az oka minden nyomorúságuknak és bajuknak. Emlékezzél meg, hogy valamikor másként volt, valamikor közösségben voltál Istennel. Legalább lássad, hogy mi bajod és a bajodnak az oka. Emlékezzél meg, honnan estél ki.

Gondoljunk csak a tékozló fiú jól ismert példázatára. Azzal kezdődött az ő élete nyomorúságainak a helyrehozatala, hogy emlékezni kezdett. Egyszer csak eszébe jutott, hogy az én apám házában... Az ám! Ahonnan én régen eljöttem, de ott mi is volt? Ott a legkisebb, a legutolsó is jóllakott minden nap. Én meg, az apám fia, éhenhalok itt. Először is visszaemlékezett és kimondta a valóságot. Még mindig ott volt, korgó gyomorral a disznók között, de az első lépés: kezdek emlékezni. Komolyan veszem a tényeket. Mi volt eredetileg, mi van most, hogyan süllyedtem ide? Emlékezzél, honnan estél ki!

2. "És térj meg"! Ez a szó azt jelenti: fordulj meg. Fordulj el attól, amivel eddig foglalkoztál, és fordulj oda újra teljes szíveddel Istenhez. Ezzel kezdődik az: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Odafordulni Istenhez. Az kezd foglalkoztatni, amit Ő mond: előveszem a Bibliát. Hallgatni kezdem a Róla szóló bizonyságtételt. Még lehet, hogy nem hiszek, még arról sem vagyok egészen meggyőzõdve, hogy majd Ő fog segíteni rajtam, de már megnyitottam magam Előtte, és engedem, hogy foglalkozzék velem. Én azt hiszem, hogy én foglalkozom Vele, pedig ez fordítva van: Ő kezd foglalkozni velem. S ez minden jónak a kiindulópontja. De oda kell, hogy forduljak hozzá. Ez a megtérés: elfordulni az eddigiektől, a bűntől és odafordulni.

Hadd folytassam megint a tékozló fiú példázatára való utalást: a második lépés nála is az volt az emlékezés után: felállt és elindult haza. És egész úton hazafelé azon gondolkozott, hogy mit mondjon az apjának, amikor megérkezik. Azt mondom neki - mondja magában. És szépen szövegezi, hogyan fog beköszönni. Ez már több annál, mint hogy a disznók között ülve emlékezik. Itt már ballag hazafelé. Ő még nem tudja, hogy az apja szeretete vonzza. Bekerült egy láthatatlan mágneses térbe, de lépeget, enged ennek a vonzásnak.

3. "Az előbbi cselekedeteket cselekedd"! Mit jelent ez? Akár arra gondolunk, hogy a mindeneket megelőző előbbit, a bűneset előttit, amikor természetes volt az embernek, hogy Istennek engedelmeskedett, akár azt, amikor hitre jut valaki és helyreáll a kapcsolat és az első szeretet meggyőződésében engedelmes újra Istennek. De innen visszacsúszott. Azt mondja Isten: "Az előbbieket cselekedd".

Emlékszem a hitéletem egy mélypontjára, amikor sok mindenben engedetlenné váltam Istennek. Egyszer egészen világos volt a számomra, hogy egy bizonyos délutánon mit kell csinálnom. Nem akartam azt tenni. Kényelmetlen volt, nehéznek találtam, menekültem más feladatokba. Ilyenkor kezd el barkácsolni az ember, egyszerre sürgős lesz megcsinálni mindent. Bármit, csak azt ne, amit Isten mondott. Már kezemben volt a szerszám, már felvettem a kabátot, hogy le kell mennem az udvarra, kinyitottam az ajtót is, de állandóan azt mondta bennem Isten Lelke: ne ezt tedd, mert nem ez a dolgod. Áldom az Istent, hogy adott erőt becsukni az ajtót, levetni a kabátot, visszatenni a szerszámot a szekrénybe, és nekiülni annak, amit Ő bízott rám. És akkor, itt fordult vissza a hívő életem Őfelé.

Néha ilyen kis engedelmességen múlik az egész hitélet megújulása, amikor az előbbi cselekedeteket kezdi cselekedni az ember. Amikből még marad egy-egy emlékkép, Isten Lelke még mondja, még hallom is, csak már hozzászoktam, hogy nem csinálom. És amikor egyszer mégis csak kész engedelmeskedni az ember, újra beárad a Lélek az életébe, újra felmelegíti a szívét Jézus szeretete, és ez az szeretet újra a Jézus iránti szeretetet is kiváltja, és az első szeretetnél még mélyebb, tartalmasabb, melegítőbb szeretetre jut el az ember.

El lehet-e mondani rólunk ezt a sok kedveset és szépet, amit az Efézusi gyülekezetről? De vajon Jézusnak nem kell-e úgy folytatnia: "az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad." Vagy azt az ősi legelsőt, amibe Ő beleteremtett minket, mert azt mindnyájan elhagytuk, innen egyszer mindnyájunknak meg kell térnünk Őhozzá, vagy azt, ami a megtérésünket követte, de ma már megfakult, ma már csak emlék, és nem az erejéből élünk. Jézus Krisztus hív, vár és kész megújítani ezt a Vele való bensőséges szeretetkapcsolatunkat.