Cseri Kálmán

Kalauzunk szerint, ami alapján sokan olvassuk naponta a Szentírást, ez a mai napra kijelölt szakasz. Engem is megítélt, amikor elolvastam reggel, és engedelmeskedni akarok neki. Jó lenne, ha így hallgatnánk mindnyájan ennek a mondanivalóját, hogy Isten ez által az ige által is tisztítsa, gazdagítsa, előbbre vigye lelki életünket.
A két thesszalonikai levelet azért kellett Pál apostolnak megírnia, mert a gyülekezetben befészkelte magát az atyafiak fejébe egy téves gondolat. Ez a téves gondolat, hogy Jézus Krisztus nagyon hamar visszajön. Ebből egy hamis következtetést vontak le, hogy akkor addig már nem is érdemes dolgoznunk. És ebből helytelen magatartás született: mivel nem dolgoztak, nem volt mit enniük, elkezdtek élősködni azokon, akik viszont változatlanul dolgoztak.
Ez sokszor így szokott bekövetkezni. Megszületik valaki fejében egy téves gondolat, azzal elkezdi mételyezni a környékét. A téves gondolatból hamis következtetést vonnak le, és a hamis következtetés helytelen magatartássá válik.
Jézus hamar visszajön. Honnan vették? Megmondta Jézus, mikor jön vissza. De mivel nagyon hamar visszajön, már addig nem kell dolgozni. Enni viszont kellene, akkor együk el a másokét, a mások elől, akik dolgoznak.
Pál keményen utasítja rendre ezeket az embereket, mert Jézus világosan megmondta, hogy senki nem tudja, hogy Ő mikor jön vissza. A mennyben az angyalok sem. Ezért mondotta Luther Márton azt, hogy minden reggel úgy kellene felkelnünk, hogy hátha ma jön vissza, ezzel a készséggel, készenléttel várni Őt. De ha tudnánk, hogy holnap jön vissza, ő ma még elültetne egy almafát, és ezzel pontosan az ellenkezőjét fejezte ki annak, ami itt Thesszalonikában tévelygéssé vált. Az utolsó pillanatig tesszük a dolgunkat, amivel megbízott, de már most felkészülök arra, hogy ha még ma kell előtte megjelennem, rendben legyen a vele való közösségem.
Pál itt keményen inti a hívőket. Itt a hívőkhöz beszél, és azt hangsúlyozza számukra, hogy egy hívő nem élhet úgy, ahogy neki tetszik. Egy hívőnek pontosan elő van írva, hogyan gondolkozzék, és hogyan éljen, és ezen belül nincs lazítás.
Egy hívőnek taktusra kell lépnie. Ez a görög szó szerepel itt: taktosz. Ütemre kell lépnie, és az ütemet nem ő diktálja. Főleg nem másoknak, de magának sem. Az ütemet a vezér diktálja, és ez Jézus Krisztus. És aki nem az általa hallottakhoz tartja magát, az rendetlenül él. Itt meg ezt a szót használja többször is egymás után: ataktósz. Taktus: ritmus, ütem, az „a” a görögben a fosztóképző: -talan, -telen. Az, aki ataktósz él, az nem a rendbe beleigazodva él, hanem rendetlenül. Kilép abból a rendből, amit Jézus Krisztus előírt az ő tanítványainak. Lelép arról az útról, amelyen Jézus Krisztust kellene és lehetne követnünk, és így nem éli át az Ő közelségét, és nem oda fog megérkezni, ahova Ő megy azon az úton. Ezért életveszélyes a rendetlenség bármilyen összefüggésben a hívők életében.
Mi e tekintetben hajlamosak vagyunk egyfajta liberális gondolkozásra. Az apróságok nincsenek előírva a Bibliában, megengedhetek magamnak ezt meg azt. Sok minden nincs előírva, és itt nem kicsinyességről és törvényeskedésről van szó, hanem arról, hogy feltétel nélkül engedelmeskednie kell a hívőnek Isten igéjének, és önmegtagadó szeretettel kell becsülnie a másik embert, akárki az. A gyülekezeten belül feltétlenül, itt a hívők egymáshoz való viszonyáról is szó van, de a nem hívőket, a gyülekezeten kívülieket is, ha lehet, még jobban kell szeretni.
Feltétlen engedelmeskedés az igének. Ott nincs alku, meg mese, meg így gondolom, meg időszerű, meg nem időszerű. Meg van írva. És itt ilyen kemény szavakat használ az apostol: ahogyan rendeltük nektek, megparancsolom az Úr Jézus Krisztus nevében, aki nem engedelmeskedik a mi levelünknek, az ezzel kiközösíti magát a gyülekezetből. Azzal ne is társalogjatok.
Ne tekintsétek ellenségnek. Kálvin, akit szigorúnak tartanak, írja ennek a helynek a magyarázatánál: ugye milyen fontos, hogy még aki önmagát zárja ki engedetlenségével a hívők közösségéből, ahhoz is változatlan szeretettel viszonyuljunk. Mert itt azt mondja: szeressétek, mint testvért, de ne álljatok szóba vele addig, amíg nem lép vissza a rendbe. Amíg ő külön utakon jár, amíg ő felülírja Istennek az igéjét, amíg ő jobban tudja, meg másként akarja, akkor tessék, tegye úgy - egyedül. A testvéri közösség nélkül. Ez egyrészt megszégyeníti — olvastuk itt —, másrészt hátha észre téríti, hogy nem jó és nem is lehet egyedül Krisztust követni, csak bolyban, csapatban, közösségben, a testvérek között.
Szokatlanul kemény itt Pálnak a tanítása. Az előzőekben már kifejti: nem tudjuk, mikor jön vissza Jézus, de tudatosan várjuk Őt. Felkészültünk a vele való találkozásra, és egészen addig, amíg vissza nem jön, végezzük a feladatainkat. Boldog az a szolga, akit az Úr, mikor megjelenik, abban a munkában talál, amivel megbízta őt.
Néhány igére emlékeztessük magunkat, hogy Isten az emberi élet különböző területein mennyire meghatározta a rendet. Itt nincs körülbelül, meg én így szeretném, meg sejtem, meg valószínű, meg hol így, hol úgy. Ő megmondta. Azt mondta: hat napon át dolgozz, a hetediket pedig szenteld az Úrnak és semmi dolgot ne tégy azon. És hat napon át ne a munka alóli kibúvót keressük, a hetediken meg agyonhajszoljuk magunkat, hanem Isten rendjébe igazodik a hívő.
Azt mondta: a házasság egy férfi és egy nő egész életre szóló szövetsége. Itt nincs alku, hogy ez akkor volt, ma más időket élünk. Istennek ezek az örök parancsai a mi érdekünkben hangoztak el, és akik ma is komolyan veszik ezt, meg lehet nézni, mennyire meglátszik az életükön.
Isten mondta, hogy a nemzedékek hogy viszonyuljanak egymáshoz, hogy békesség legyen, és mindenki jól érezhesse magát otthon. A szülők Isten rendelése szerint neveljék a gyerekeiket, felfelé pedig tiszteljék anyjukat, apjukat, akár kicsit öregek, akár nagyon öregek, akár teljesen tehetetlenekké váltak. És ezen semmi nem változtat. Sem az, hogy ez a gyerek ilyen, az meg olyan. Akkor annak megfelelően kell az Úr rendelése szerint nevelni. Az, hogy méltó vagy nem méltó anyám, apám erre vagy arra, ne te minősítsd, a parancs az: tiszteld!
Sőt ilyeneket pontosan megállapított Isten: mi a hatóság kötelessége? A mindenkori hatóság kötelessége, hogy védje és támogassa a jót, fékezze a gonoszt, és szorítsa vissza. Ezért kapott hatalmat. Sőt Pál apostol hozzáteszi, hogy ezért van fegyverviselési engedélye is, hogy a gonoszoktól védje meg a jókat, akiket támogasson is. Ugyanakkor az is ott van, hogy mi a kötelességünk a hatóság iránt. Engedelmességgel tartozunk a hatóságnak, akár hívő, akár nem hívő emberekből áll, egészen addig, amíg Isten parancsaival ellentétes parancsokat nem adnak. Akkor viszont Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.
Kiolvashatjuk a Bibliából azt a rendet, amit Isten a gyülekezet életére nézve adott, amit egy istentisztelet lefolyására nézve adott. Isten gondolata szerint az Ő országában rend van. És aki ezt nem akarja tudomásul venni, az kilépett az Isten országából, az nem tud előbbre haladni a hitben, ha elindult, akkor sem. Az rendetlen.
Ezért Pál itt parancsol, nem hatalmaskodásból, hanem az Úr Jézus Krisztus nevében, aki a hívőket megváltotta, aki a gyülekezetek Ura. Ezért rendreinti a rendetlenkedőket. Nem a maga tekintélyével, hanem az ige tekintélyével, amit Isten reá bízott, és ezért parancsolja, mert következménye is van a rendetlenségnek: akkor vele ne tárgyaljatok, de szeressétek továbbra is. Hátha így magához tér.
Említi azt, hogy emlékeztek arra, amikor nálatok jártunk, mi közt erre is példát adtunk. Éjjel-nappal saját kezünkkel dolgozva eltartottuk magunkat. Miért? Hogy senkinek ne legyünk terhére. Hát akkor ti se legyetek egymás terhére! A lógósok, a munkakerülők, akik csak teológizálják a lustaságukat, hogy Krisztus hamar visszajön, azok ne egyék meg azt, amiért mások dolgoztak meg. Aki nem akar dolgozni … ez nagyon fontos, mert vannak, akik szívesen dolgoznának, de nem tudnak dolgozni valami miatt. Azokról gondoskodnia kellett a gyülekezetnek akkor is, és ma is. De aki nem akar, ráadásul képmutató módon okoskodik, és teológiai szólamokat mond, az nem érdemli meg, hogy egyen.
Mondok néhány példát arra, hogyan történik az, amikor terhére leszünk egymásnak a magunk hamisságai miatt. Mert itt ez az egyik leghangsúlyosabb mondat: senkinek ne legyetek terhére!
Nekem korábban többféle bizottságban, munkaközösségben kellett dolgoznom, és örültünk annak, ha mindenki arra figyelt, ami a feladat volt: betartotta a kezdési időt, körülbelül tudtuk, mennyi ideig lehetünk együtt, és sikerült elvégezni a feladatot. Többször akadtak azonban olyanok, egy esetben éppen a bizottság elnöke, akinek az volt a mániája, hogy örökké beszélt másról, mint amit ott el kellett volna mondani. A legszívesebben önmagáról: milyen elfoglalt, az ő hőstetteit megismertük, olykor a hibáit, a családtagjait. Volt olyan, hogy órák teltek el, amíg rá nem vettük magunkat, hogy elnök ide, elnök oda, rászólunk, és megkérdezzük: miért vagyunk együtt? Nem azért, hogy az ő oda nem illő történeteit hallgassuk. Mert kifutottunk az időből, és valószínű neki eszébe sem jutott, hogy ezzel a bizottság minden tagját elrabolta a családjától. Már rég otthon lehettünk volna, mert egész napi munka után mentünk bizottságozni, és rég a családdal lehettünk volna, de az ő magatartása miatt erre nem kerülhetett sor, aztán a munkát is sokszor össze kellett csapni.
Terhére volt mindenkinek, aki ott volt. Nem akart dolgozni, hanem engedett a maga önzésének, hiúságának, bőbeszédűségének, és ezáltal terhükre lett másoknak.
Késik valaki egy megbeszélt időpontról. A többiek ott vannak és várják. Nagy nehezen megérkezik, de addigra már mindenki ingerült lett, feszültség támadt. Utána gyorsan, kapkodva kell elvégezni, amit nyugodtan lehetett volna. Kapkodás közben selejtet gyárt az ember, és hibákat követ el, emiatt még idegesebb lesz. Minderre nem gondolnak ezek a notórius késők, pedig ők az okai, hogy egy közösség légköre megmérgeződik és a munka eredménye nem jó lesz.
Eszembe jutott: indul a busz Neszmélyre szombaton. Itt van mindenki, de egy valakit még várunk. Meddig? Meddig helyes várni? A gépkocsivezető egyre idegesebb lesz, mert neki időre kell visszaérnie, utána jön a következő fuvar, ezt mi ígértük neki. Akkor nyomja a gázt visszafelé, veszélyezteti a buszban ülőket is, meg a többi közlekedőt is. Elkésik onnan, ahova mennie kellett, és miattunk késik el. Megvan a véleménye az egyházról. Az elkéső miatt még az Isten neve is káromoltatik a pogányok között. Erre nem gondolt. Miért nem? Mert rendetlenül él. Ataktósz. Tessék az időpontokat betartani. Bármelyikünkkel előfordulhat, hogy közbejön valami rendkívüli, amit nem tudunk elhárítani. Ha ennek az igének a szellemében akarunk eljárni, akkor azt mondom, ha én vagyok a csoport vezetője: 5 percet várunk és indulunk! Aki elkésett saját hibájából, akár másból, oldja meg, de negyven ember, meg az egyház hitele nem szenvedhet az ataktósz, a rendetlen miatt csorbát.
Igaz történeteket mondok. Nászútról tér haza egy fiatal pár. A következő nap este beállít két nagynéni. Meg akarták mustrálni a kedves unokahúguknak az ifjú férjét. De nem beszélgetni akartak velük, tudniillik belőlük folyik a szó órákon keresztül. Ottfelejtik magukat. Elmegy az egész este. Még ki sem pakoltak a bőröndből, fel sem bontották a közbe érkezett postát, meg egyébként is szeretnének kettesben maradni. Érdekes! Fiatal házaspár, ilyen gondolataik vannak. Ez senkinek nem jut eszébe. Ők mondják a magukét, mert magukkal vannak tele. Nincsenek tekintettel senkire, mert nem ismerik ezt az igét: senkinek ne legyünk terhére.
Egy hívő testvér meglátogat egy beteget a kórházban. Elkezd beszélgetni. A beteg gyenge állapotban van. Mi is a betegséged? Mondja. Ja, az egyik szomszédom is ebbe halt bele, egészen rövid idő alatt. Milyen gyógyszereket szedsz te most? Azt is megmondja szegény. Ó, azoknak szörnyű mellékhatásuk van. Én is, amikor náthás voltam … és akkor sorolja az azzal járó kellemetlenségeit. Egy órája már ott ül. Az összes beteg a pokolba kívánja. A végén elárulja, hogy ő hozza a gyülekezet üdvözletét és egy igét is otthagy.
Nem ismeri az igét: senkinek ne legyünk terhére. Ha tíz percig ott van, és mond egy-két kedves mondatot, netalán egyetlen igét, az sokat jelent, ez meg így rendetlenség, szeretetlenség.
Sokáig énekeltem énekkarban. Kóruspróba van. Munka után érkezünk mindnyájan egy hétköznap este. Elég hogy legyen egy fecsegő asszony és egy szellemeskedő férfi, és tönkreteszik a próbát. Valamit el kellene végeznünk az alatt a másfél óra alatt. Megvan a terve a kórus vezetőjének is. Készülünk valami szolgálatra. Egyházi kórus vagyunk. Nem veszi észre magát a fecsegő, és poénkodik idétlenül a szellemeskedő, és terhére van az egésznek. Nem sikerül teljesíteni azt, ami végett, ami célból összejöttek.
Ugyanígy van terhére sokszor sok szülő a fiataloknak, amikor minden szombaton és minden vasárnap ott vannak. Ugyanez ismétlődik azokban a családokban, ahol mondjuk kicsit szűkebb a lakás — és nagyon sok ilyen család van —, és a család négy tagja közül mondjuk egynek mindig van valami sürgős munkája, amit otthon is folytatnia kell, de az összes többi, ami éppen eszébe jut, mondja, mert végre együtt vagyunk és most jutott eszébe. Nem létezik, hogy aznap este ne kapcsolják be a tv-t, hogy amaz dolgozhasson. A tv is bömböl, és akkor megy fel a pumpa és támad feszültség. És ott, ahol egyébként békesség lenne talán, amiatt lesz sokféle baj, hogy egymás terhére vannak.
Nem sorolom tovább. Nem véletlenül ilyen kemény Pál apostol: utasítalak titeket, elrendelem a Jézus Krisztus nevében, aki ataktósz, aki rendetlenül él, az kiközösítette magát a gyülekezetből. Mert mindenféle rendetlenség az Isten törvényének a megvetése és a másik embernek a megvetése. Márpedig Isten a hívőktől azt várja, hogy feltétlen tisztelet legyen bennük Isten igéje iránt, és önmegtagadó szeretet a másik ember iránt — mindenféle helyzetben. Annyira, hogy azt ne is kelljen már tudatosítanunk, hogy az reflexszé váljék, a vérünkké váljék. Ha Isten igéje ezt mondja, akkor azonnal kész vagyok ahhoz igazodni. Ha valaki rajtam kívül még ott van, akkor tekintettel vagyok rá, és kész vagyok önmagamat is megtagadni.
Erre szokták azt mondani: van, aki olyan alkatú, hogy sokat beszél, hangosan beszél, meg mindig ő szeret beszélni. Ilyen a természete. Persze! A régi természete, ami vele született. De ha ő hívő, akkor tudjuk, mit kell ezzel a természettel csinálni? Pál apostol ott is nagyon kemény. Azt mondja: öldököljétek meg, és engedjétek, hogy kibontakozzék bennetek Krisztus természete.
Tessék megmondani, hogy Jézus Krisztus mikor, kinek volt terhére? Ő soha senkinek nem volt terhére. Ő inkább segített terheket hordozni, meg átvett terheket, meg bátorította a terheket hordozókat, de nem hosszú szöveggel, hanem egy-egy mondattal. És akiben a Krisztus él, annak kötelessége ezt a krisztusi természetet erősíteni magában és megöldökölni azt a szószátyár, maga körül forgó, önző, hiú természetet, ami velünk született természetesen, mert mindnyájan a bűnben születtünk és vétekben fogant minket az anyánk.
Aki pedig önmagát akarja megvalósítani, az mondjon le arról, hogy Jézus Krisztus tanítványa lehet. Annak ez nem fog menni, mert a földbe esett gabona mag, ha el nem hal, egymaga marad. Akkor ne panaszkodjon, hogy nincsenek barátnői, meg barátai, meg közössége. Ha pedig kész elhalni, akkor sok gyümölcsöt terem. Akkor értelmes, hasznos élete lesz. Akkor megvalósul az életében Isten gondolata, de akkor nem önmagát valósíthatja meg, akkor nem a magáét mondhatja meg, hanem akkor mindig el kell kérnie, hogy mit mondjon, és arra a Krisztusra kell néznie, akinek a követésére elindult.
Nem kell félnünk az ilyen szavaktól, mert a Thesszalonikai levél hemzseg ezektől, hogy Isten akarata szerint a hívő ember fegyelmezett, rendszerető, az igéhez igazodó ember kell hogy legyen. Nem kicsinyes és nem törvényeskedő, hanem az Isten igéjét tisztelő és a másikat szerető ember.
Jó lenne, ha ma végig gondolnánk a hétköznapjainkat, hol van abban rendetlenség? Rend van-e a gondolatainkban, beszédünkben? Itt is kategorikus az ige. „Csak ami hasznos, a szükséges építésre. Az lesz áldás a hallgatónak.” Az összes többire azt a jelzőt mondja, amit szószékről majdnem szégyellek kimondani: rothadt beszéd. Tessék ellenőrizni! (Ef 4,29) Semmi ilyen beszéd ne jöjjön ki a szátokon, csak ami hasznos, a szükséges építésre. Mert a hívőnek a nyelve is Isten Szentlelkének a fegyelme alatt áll. Legyen rend a lakásban és legyen rend a holmijaink között és az emberi kapcsolatainkban. Ez sokszor ilyen elemi dolgokat jelent: tanuljon meg köszönni a hívő, válaszoljon a levelekre, idejében oldja meg a feladatait, ne az utolsó nap, vagy utolsó órában, és ne este 10-11 órakor hívja fel a másikat, akkor se, ha ő is hívő testvér. Akkor is szeressem őt, hagyjam aludni. Én felejtettem el, oldjam meg valahogy másként. Tanuljam meg, hogy ne felejtsem el a dolgokat, ha fegyelmezett életet akarok élni. Isten igéje nem tűri ezt a laza gondolkozást és magatartást, ami sajnos sok hívőt jellemez.
Ha pedig egy hívő nem szeret dolgozni, akkor ne azzal álljon elő, hogy az Úr Jézus hamar visszajön, hanem öldökölje meg magában a lustaságot. Vagy ne nevezze magát hívőnek. Ilyen egyszerű mai igénk alapján a feladatunk.
Még azt szeretném megemlíteni, hogy a bajok ott szoktak kezdődni, amikor a hívő engedményeket tesz. Akár abból enged magának, hogy feltétlen tisztelet Isten igéje iránt, akár abból, hogy önmegtagadó szeretet a másik ember iránt.
Amikor engedményeket tesz, és azt mondja: ő még kisgyerek, őt nem kell komolyan venni. A neki tett ígéreteket nem kell teljesíteni. Mondja ezt sokszor a kisgyerek füle hallatára.
Vagy: ő már öreg, neki nincs szüksége akár figyelmességre, akár egy kis finom falatra, vagy egy új ruhadarabra, akár a hírek közlésére, engedményeket tesz.
Vagy: én egész héten józan vagyok, hajtom magam, a hét végén egy kicsit iszogathatom. Nem leszek részeg, csak egy-két pohárral. Engedmény.
Vagy: hiszek az Úr Jézus Krisztusban, és tudom, hogy egyetlen Isten van, de azért azt mondják: olyan sok haszna van a buddhista meditációnak, megtanulom én azt. (Ezek valós példák, nem az íróasztalnál találtam ki.)
Vagy: azt mondja valaki: olyan régóta húzódik már ez a betegségem, és az orvosok nem tudtak segíteni. Elmegyek ahhoz, aki kozmikus energiával gyógyít. Engedmény.
Nem sorolom, hogy mi-minden következhet ebből, de megengedem magamnak. Ennyit csak megengedhetek. És tessék mondani: mennyit? Mennyi az az ennyi? A hívő annyit engedhet meg magának, amennyit Isten igéje eléje ad. Ha abból kilépett, akkor rendetlenné vált és magára marad. Az Úr Jézus nélkül is, meg a testvérek közössége nélkül is.
Ezt a mondatot hadd olvassam újra: „Senkinek ne legyetek terhére!” Csakugyan hasznos lenne, ha megvizsgálnánk ma: kinek szoktunk mi olykor terhére lenni. Ha meg észre sem vesszük, akkor kérjük a mi Urunkat: mutasd meg, Uram, nem vagyok-e olykor a legnagyobb jóindulattal is valakinek a terhére, mert nem szeretnék rendetlenül élni. Szeretnék beleigazodni a te igédben közölt rendedbe, és az életem minden területén úgy élni. Jó lenne ezt elkezdeni már ma.

Folytassuk az év elején elkezdett sorozatot, amit az ünnepek miatt szüneteltettünk. Eddig hét alkalommal volt szó a Bibliának azokról a szereplőiről, akik nem híres-neves emberek, de láttuk, hogy Isten az úgynevezett kis embereket is tudja hatalmasan használni az Ő szép és szent munkájában. És mivel remélem, hogy mi is mindnyájan egyre használhatóbb eszközök szeretnénk lenni Isten kezében, fontos, hogy tanuljunk ezeken a bibliai történeteken keresztül is.
Ma két olyan asszonyról lesz szó, akiknek éppen csak a nevét említi Pál apostol a Filippibe írt levelében, de ebből a néhány mondatból is sok mindent megtudunk a filippi gyülekezetről, erről a két keresztyén nőről és Pál apostol lelkigondozói munkájáról.
Amint hallottuk, úgy hívták őket, hogy Evódia és Szüntükhé. Mit tudunk meg róluk?
Először is valami nagyon szépet említ meg róluk az apostol: ”… együtt küzdöttek velem az evangéliumért…” Kilenc év telt el azóta, hogy Filippiben először hangzott el Jézus Krisztus szent neve. Azon a bizonyos imaórán ott a város szélén csordogáló folyó partján az Úr megnyitotta Lídia szívét az evangélium előtt, Lídia pedig megnyitotta házát az evangélium hirdetői előtt. Aztán a gyülekezet nőtt, egyre többen csatlakoztak hozzá és lettek Jézus Krisztus tanítványai, és ezek közé tartozott ez a két asszony is. És ők idővel az evangélium harcosaivá váltak.
Pál úgy írja ezt le, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az evangéliumért harcolni kell. „… akik velem együtt küzdöttek az evangéliumért.” Ahol az evangélium terjed, ahol a hívőknek szívügye lesz, hogy minél többeknek az életét újjáformálja, újjáteremtse Isten az evangélium által, ahol azon fáradoznak, hogy meg is maradjon a szívekben az evangélium és növekedjenek a hívők a hitben, ott ez mindig harcokkal jár együtt. Erről a két asszonyról azt olvassuk, hogy ők Pál harcostársai, bajtársai lettek.
Nyilván nem az igehirdetésben, mert ismerjük az apostolnak erről a véleményét, de az evangélium ügyéért sokféleképpen lehet harcolni. Fontos, hogy minden fronton legyenek Istennek használható eszközei. Ezek a küzdelmek egyenlően értékesek, bármilyen formában végzik is azokat.
Nagy dolog az, hogy valaki nemcsak hiszi az evangéliumot, hanem tovább is adja. Ha ismeri az imaharcot, amit azokért folytat, akiknek szeretné, ha Isten az életét újjáteremtené, a nyomorúságaikból kisegítené őket, a problémáikra elfogadnák az Istentől való igazi megoldást. Ezért néha évekig kell küzdenie egy-egy hívőnek imádságban. Ez ugyanolyan fontos harc az evangéliumért, mint az, hogy Pál apostol ment városról városra és hirdette azt. Nagy dolog az, hogy valaki nemcsak boldog, hogy üdvösséget kapott, hanem fontos neki mások üdvössége is, és ezért, mint a Jézus Krisztus jó vitéze, harcol. Evódia és Szüntükhé ilyen keresztyének voltak. És olyan szép az, amit még ír róluk az apostol: „akiknek a neve benne van az élet könyvében.”
Először ezt tudjuk meg róluk.
Aztán megtudunk valami szomorú hírt: ez a két asszony összeveszett valamin. Nem értenek egyet, és ennek híre van a gyülekezetben, sőt ez a szomorú hír eljutott az apostolhoz is, aki börtönben van. Éppen ezért, még ebben a rövid levélben is, kitér erre, mert ezt valami miatt fontos ügynek tartja. „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.”
Ez azt jelenti, hogy a hívők is kísérthetők, és még olyanokkal is megeshet az, hogy szembe kerülnek egymással, akik egyébként együtt küzdöttek vagy küzdenek az evangéliumért. Mert ahol Isten növekedést ad, ahol egy gyülekezet erősödik, mint itt Filippiben, ott az ördög mindent elkövet azért, hogy összeugrassza a hívőket, és békétlenséget támasszon. Ezt nekünk fontos tudnunk, mert így tudunk védekezni ellene.
Három jellegzetes formája van annak, ahogy a gonosz támadja Krisztus gyülekezeteit: van, amikor üldözést támaszt ellenük, van, amikor tévtanokat terjeszt és van, amikor belső békétlenséget szít. Ez talán a legveszélyesebb, mert ez soha nem magánügy, ha egy gyülekezetben két hívő veszekszik, vagy akár csak csendesen békétlenkednek, mert az kihat az egész közösségre és megfertőzi azt. Ráadásul az ilyesmi szokott gyalázatot hozni Isten nevére. Ezért tartja az apostol fontosnak, hogy megoldódjék Filippiben ez a feszültség. Az ilyesmin éberen őrködni kell, és mivel ez betegség a gyülekezet testén, gyógyítani kell.
Nem tudjuk, hogy min vesztek össze, de azt mindnyájan tudjuk, hogy az a régi természet, ami velünk születik és megmarad az újjászületés után is, néha-néha felüti a fejét és minden rosszra képes. Ezt a régi természetet, amit Pál apostol sok helyen óembernek nevez, jellemzi az irigység, féltékenykedés, hiúság, büszkeség, az egymással való versengés. Ez a természet uralkodni akar mindig, a másik fölé akar kerekedni, dicsőségvágyó, fontoskodó, magát különbnek tartja és jellemző rá, hogy érzékenykedik és sértődékeny. És ebből egy is elég ahhoz, hogy a bajtársakból vetélytársakat csináljon. Ez a régi természet, az óember csak párbajozni tud a többiekkel és nem szolgálni nekik — ahogyan arra Jézus Krisztus példát adott.
Ezzel a nyomorúsággal számolnunk kell. Nem kell túlértékelni, nem kell tőle megriadni, de nem szabad megtűrni a közösségekben. A családban sem, a gyülekezetben sem és semmilyen közösségben.
Harmadszor azt tudjuk meg — és mivel erről van itt legrészletesebben szó, erről kicsit bővebben beszéljünk —, hogy mit tesz Pál apostol annak érdekében, hogy Evódia és Szüntükhé ne párbajozzanak egymással, hanem újra egymás bajtársaiként az evangéliumért harcoljanak.
Mielőtt ezt megvizsgáljuk, röviden nézzük meg, mit szoktunk mi tenni hasonló esetben, mert fontos, hogy ezekből a tévedésekből, amelyek sokszor bűnné válnak, kigyógyuljunk.
Sajnos gyakran azt tesszük, hogy nincs bátorságunk megmondani szemükbe azoknak, akiknek a hibáiról, bűneiről értesülünk, hanem megbeszéljük ezt a hátuk mögött. Ez így szokott kezdődni: hallotta? És akkor elkezd terjedni és terebélyesedni a magunk fantáziájával is kiszínezve a pletyka. Ez utálatos bűn Isten előtt.
Aztán van úgy, hogy valaki fegyelmezett, nem beszéli meg az illető háta mögött sem, csak magában fortyog, kesereg, hogy szörnyű, mik vannak, még az egyházban, még a mi családunkban, még a gyülekezetben is.
Aztán a kényelmesek úgy tesznek, mintha nem hallottak volna semmit, ami megint hazug magatartás, mert nem igaz, hallották, és a lelkiismeretük biztatja őket, hogy valamit esetleg tenniük kellene.
A legrosszabb talán az, amikor valaki elkezd falazni a vétkeseknek. Cinkosul szegődik, hallgatásával fedezi a bűnt, és ezért részessé válik abban.
Aztán vannak az igazság bajnokai, akik nekirontanak azoknak, akikről hallottak valami rosszat, bűnt. Megmondják nekik sokszor a magukét és nem az igazságot. Leszidják, leteremtik, vagy ahogy csúnyán mondják: lerámolják őket, és ez a le, ez az igekötő mutatja, hogy ők fentről közelednek az ilyen emberekhez, a maguk igazának a gőgjével, annak a magasából közelednek, és meg sem kérdezik őket általában, hogy mi is történt valójában.
Nos, a magunk hibás reflexióit jobb, ha nem soroljuk tovább, de ha valamelyik jellemző ránk, abból meg kell térni, mert ezzel nem lehet sem családot, sem gyülekezetet építeni.
Mit tett Pál? Rendkívül tanulságos minden részlete ennek a lelkületnek és magatartásnak. „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.”
Vagyis azzal kezdi, hogy néven nevezi a bűnt és a vétkeseket is. Ezeket a leveleket felolvasták a gyülekezet előtt. El tudom képzelni, hogy amikor ez a két asszony a saját nevét hallotta, akkor összerezzenhettek, kiprédikálják őket. De majd látjuk, hogy ez nem kiprédikálás volt. Egyszerűen az apostol kimondja azt, amit úgyis mindenki tud. Kis gyülekezet volt az, és ott mindenkiről mindent tudtak a többiek. A bűnt meg a vétkeseket is néven kell nevezni. Nem kell általánosítás ködébe burkolni, hogy aztán senki se vegye magára, és ne lehessen tudni, hogy miről van szó. Nem kell célozgatni. Egyenesen, nyíltan kell beszélni erről.
De nem kipellengérezi őket, nem megszégyeníti őket, hanem mit csinál? Inti. Kétszer is olvassuk ezt a szót: intem. Az Újszövetség eredeti szövegében ez gyönyörű kifejezés. Azt jelenti: kérni, kérlelni, és egyben biztatni, bátorítani. Ebből a nyelvtani igéből képezték azt a főnevet, amivel János evangélista a Szentlelket nevezi. Inteni azt jelenti: parakaleo, és ebből jön a Paraklétos, a Szentléleknek az állandó megnevezése. Isten Szentlelke munkálkodik itt Pál apostolon keresztül. Pál kéri, kérleli, és egyben biztatja, bátorítja ezt a két veszekedő asszonyt, hogy ne maradjanak meg ebben az állapotban. Ez nekik sem jó, a gyülekezetnek sem jó, és ráadásul nem igeszerű, nem kedves Istennek. Ne maradjanak meg, merjenek és akarjanak változni.
Azután az is jellemző, hogy mindkettőt inti. Nem kezdi elemezni, ki volt a hibásabb, meg ki kezdte, hogy folytatódott. Ezt a legtöbbször úgy sem lehet pontosan megállapítani, meg egyébként is mindig kettőn áll a vásár. Mindkettőt kérleli, hogy mozduljanak.
Azután kedvesen emlékezteti őket arra, ami közös az életükben, ami mélyen összeköti őket. Azzal kezdi, mielőtt még intene, hogy hiszen mi együtt küzdöttünk az evangélium ügyéért, ebben ti teljesen egyek voltatok, és remélem, hogy legalább elvileg még most is egyek vagytok, csak ez a veszekedés most megrontotta a harcostársi kapcsolatotokat. — Aztán mindkettőjük neve fel van írva az élet könyvében.
Többször is előfordul ebben a rövid szakaszban ez a kifejezés: az Úrban. Evódia is, Szüntükhé is Isten végtelen kegyelméből közösségbe kerülhetett az élő Jézus Krisztussal. Ha valami, ez összeköti őket mindenestől. Ezt vegyék komolyan, és ne azt, hogy valami miatt most szembe kerültek egymással. És ha ők az Úrban élhetnek, a Krisztussal való közösségben, akkor az Úrban béküljenek ki egymással.
Ezért említi itt mindjárt az elején: „… maradjatok meg az Úrban, szeretteim!” És akkor jön ez: intem mind a kettőt, legyen köztük egyetértés az Úrban. Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával tette lehetővé a számukra, hogy ők kegyelmet kapjanak Istentől. Akkor legyenek irgalmasak egymáshoz is. Csak azt kell továbbadniuk, amit kaptak Istentől. Kaptak tőle bűnbocsánatot, akkor ne essék nehezükre megbocsátani egymásnak. Mennyivel többet megbocsátott nekik Isten, mint amire most szükség lenne, hogy egymásnak megbocsássák.
Két fejezettel előtte részletesen leírja az apostol ennek a feltételeit és ennek az egésznek a menetét. Hadd olvassam el a második rész elejéről: „Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartások egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,1-5).
Ezt kellene komolyan venni. Minden szónál érdemes lenne megállnunk és elemezni. De csúcsa az egésznek ez: a Krisztus indulata legyen bennetek. És ne adjatok teret és hangot a reátok jellemző, veletek született indulatnak vagy indulatosságnak. Mert a Krisztus indulatára jellemző az, hogy Ő őszintén alázatos, hogy mindig másoknak a szempontjait nézi Az ilyen ember kész önmagát megtagadni, nem önmagát akarja előtérbe helyezni, hanem mindenek felett fontos neki Krisztus ügye, a gyülekezet épülése, és a másik embernek az érdeke. Aztán ő a sor végén vagy sehol sem következik, mert ezután már nem kell következnie, hiszen ez betölti a szívét és az életét, hogy Krisztus ügyéért, a gyülekezet épüléséért és a másikért tud harcolni.
Végül jellemző az apostolra, hogy meg akarja könnyíteni ezt a kibékülést. Azt mondja: könnyebb lesz ez, meg valószínűbb állandóvá válik utána a békesség köztük, ha lesz egy közvetítő. Kell egy békéltető követ, ezért kéri meg az ő hűséges munkatársát: segíts nekik, akik együtt küzdöttek velem az evangéliumért.
Néha kell segítség. Mert most melyik kezdje el? Elkezdeni nehéz. Én kérjek bocsánatot, amikor engem bántottak meg? Miért kérjek bocsánatot, ha nem vétkeztem senki ellen? Ilyen műkérdésekkel nehezítjük meg sokszor a tényleges kibékülést. Nagy segítség, ha van valaki, aki mind a két felet szereti, akit mindkét fél elfogad, és aki békéltető lesz. Úgy, ahogy a Hegyi beszédben mondja az Úr Jézus: „Boldogok a békességteremtők.” Ha egy kicsit csúnyábban fordítjuk, de pontosabban, azt jelenti ez a szó: békességcsinálók. Ott, ahol nincs békesség, munkához látnak, és békét teremtenek. Nem is ők, hanem a békesség Istene, de általuk, az ő szeretetük és az általuk mondott ige által.
Milyen szép feladat ez, és milyen nehéz és kényes feladat békességet teremteni! Adott esetben készek vagyunk-e végezni?
Hogyan végzi Pál apostol ezt a fajta lelkigondozást Isten Lelkétől vezettetve, onnan a távolból, a börtönből is? Úgy, hogy néven nevezi a bűnt és a vétkeseket, de nem szidja őket, hanem kéri és bátorítja. Mind a kettőjüket kéri. Hangsúlyozza azt, ami összeköti őket a mostani vita felett, és a végén megbíz egy békéltető, közvetítő lelkigondozót, hogy segítsen nekik.
Ez a szakasz azt tudatosítja bennünk, hogy minden közösségben, de a családban és a gyülekezetben különösen is fontos, hogy egység, egyetértés legyen. Mégpedig nem valami műegység és látszólagos egyetértés, hanem szív szerinti, igazi, hiteles, mert csak az a teherbíró. Támadhatóak ezek a közösségek is, ezen nem kell szörnyülködnünk, ezzel számolnunk kell, de nem szabad engedni, hogy fertőzze az ilyen egyenetlenség a közösséget.
Az pedig, hogy ne látszólagos, felszínes, ha nem igazi egyetértés legyen, csak úgy valósul meg, ha az Úrban értenek egyet. Nem üres közhelyként használja itt Pál apostol ezt a kifejezést többször: „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.” Mit jelent ez? Nehogy üres formula maradjon ez a számunkra.
Ez azt jelenti, hogy mindkét fél őszintén és ténylegesen alárendeli az akaratát Jézus Krisztus akaratának. Egyáltalán keresik, hogy mi lehet az Ő akarata, és ha felismerték, attól kezdve nincs vita. Ami attól eltér, az rossz, azt abba kell hagyni. El kell ítélni, még ha én tértem el tőle, akkor is, mert a hívők közösségében akár egy kis család az, akár egy nagy gyülekezet, Jézus legyen a legfőbb tekintély. „Ő a fő, mi néki tagja, Ő a fény, mi néki színei, mi cselédek, Ő a gazda, Ő miénk, Övéi mi.” (395. ének).
Jézus határozzon meg mindent, Ő parancsoljon ténylegesen is. Ő szabja meg a rendet, Ő a mértékadó személyiség, és hozzá kell igazodnia mindenkinek.
Evódiának és Szüntükhének tehát nem egymás akarata előtt kell meghajolnia, hanem mindkettőjüknek Jézus Krisztus akarata előtt. Akkor lesz valódi az egyetértésük.
Talán ennyire még emlékszünk matematikai tanulmányainkból, hogy ha A = B és B = C, akkor A is = C-vel. Tehát ha Evódia egyetért az Úr Jézussal, és Szüntükhé is egyetért az Úr Jézussal, akkor Evódia és Szüntükhé egyetértenek egymással. Ez az igazi egyetértés. Ez jelenti azt: az Úrban. Nem egyezkedünk, nem úgy, hogy mindenki lép egyet, végképp nem úgy, hogy a gyengébb beadja a derekát, még csak nem is úgy, hogy a békesség kedvéért: na, jól van, akkor legyünk jóba, mert ez nem igazi egyetértés, hanem az, hogy őszintén és radikálisan mindketten meghajolnak Jézus Krisztus kijelentett és felismert akarata előtt. Ebből lesz az igazi, valóságos egyetértés.
Azt, amit itt az új fordításban úgy olvastunk, hogy „legyen közöttük egyetértés az Úrban”, Károli úgy fordította: „egyenlő indulattal legyetek az Úrban”. Ez utal a második részben olvasott kifejezésre, hogy ha mindkettőben a Krisztustól kapott indulat, indíték, motiváció munkál, akkor megszűnnek a viták, akkor nem folytatják tovább a párbajt, hanem tudnak együtt szolgálni.
Ez nem olyan egyszerű azért. Aki ezt már kipróbálta, hogy mit jelent meghajolni Jézus felismert akarata előtt, és hogy ez azt is jelenti, hogy akkor a haragosommal kibékülünk, az az ember tudja, hogy itt nagy recsegés-ropogás szokott hallatszani. Recseg-ropog, törik össze a bennünk levő hiúság, büszkeség, önérzeteskedés, minden, ami egyébként utálatos Istennek, és ami használhatatlanná tesz bennünket Isten munkájában.
De hát nem az a célunk, hogy ezek törjenek össze? Hiszen helyette kapjuk a Krisztus indulatát, azt, amivel igazán nagy dolgokra használhat minket utána a mi Urunk. Amivel arra használhat, amire teremtett. Az ilyen ember lesz igazán önmagává. Nem úgy, hogy megvalósítja magát, hanem úgy, hogy végre megvalósulhat az életében Isten örök és bölcs terve. És végre arra használható, amire teremtetett, vagyis a helyére kerül. A helyén érzi magát. Az ilyen emberek szoktak elégedettek és boldogok lenni nehéz körülmények között is, mert tudják, hogy a helyükön vannak, a gazdájuk szolgáivá váltak, Isten kezében lehetnek eszközök.
Feszültség, vita, békétlenség mindenütt támadhat, ahol emberek együtt élnek. Házasságban, családban, egyébként egymást szerető nemzedékek között is, munkahelyen és még a gyülekezetben is. Nem kell ezt soha végzetesnek tartani, de nem szabad belenyugodni, és nem szabad konzerválni. Pál apostolhoz hasonlóan kell megoldani (nem kezelni, ahogy ma szokták mondani). Igazi megoldáshoz pedig csak az Úrban juthatunk el. Jézus előtt kell meghajolni.
Aki begyakorolja, hogy az ő Ura előtt megalázza magát, annak sokkal könnyebb megalázkodnia a másik ember előtt is. És aki begyakorolja azt, hogy Jézussal szemben soha nincs igazam, hanem mindig kész vagyok neki igazat adni, az nem fog tíz körömmel ragaszkodni a maga igazához, mert a legtöbb viszály ebből következik.
Hadd említsem meg azt, noha most erre külön nem térhetünk ki, hogy különösen fontos ez az Úrban való egyetértés a szülők között gyerekeik érdekében is, meg a házasság érdekében is. Nagyon fontos, hogy a gyülekezetben a hívők mindenképpen egy akaratra jussanak, és egy akaraton legyenek. Egyébként ehhez fűzi Jézus az egyik legnagyobb ígéretet, amit az imádságra nézve mond: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön mindenben, amit csak kérnek, az én mennyei Atyám megadja nekik.” (Mt 18,19).
Szeretném javasolni, hogy próbáljuk ezt ki már ma. Helyettesítsük be a saját nevünket, és ha van haragosunk, annak a nevét, ha nincs, akkor azoknak a nevét, akikkel együtt élünk, akik a legközelebb vannak hozzánk: „Evódiát intem, Szüntükhét is intem, hogy legyen közöttük egyetértés az Úrban.”
Hadd olvassam fel végül a 133. zsoltárt, ami az egyik legrövidebb zsoltár, de valami hátborzongató igazságot mond el ezzel a fajta egyetértéssel kapcsolatban.

Ó, milyen szép és mily gyönyörűséges,
ha testvérek egyetértésben élnek!
Olyan ez, mint mikor a drága olaj
a fejről lecsordul a szakállra,
Áron szakállára, amely leér
köntöse gallérjára.
Olyan, mint a Hermón harmatja,
amely leszáll a Sion hegyére.
Csak oda küld az Úr áldást
és életet mindenkor.

Hova? Ahol a testvérek egyetértésben élnek. Csak oda küld az Úr áldást és életet. Kell nekünk az Úr áldása? Akkor tanuljunk meg egyetértésben élni. És ha pillanatnyilag nincs egyetértés, akkor jussunk egyetértésre — az Úrban.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a szép ünnepen. Mi mindig, én legalábbis tudatosan minden vasárnap dicsőítem az én uramat feltámadásáért, de ez a vasárnap különösen is nagy ünnep, amikor erre kiváltképpen emlékezünk. Igaz, hogy ma nem tűz ragyogva a napsugár, ahogy hallottuk az imént a kórus szolgálatában, de az az öröm akkor is betöltheti a szívünket, hogy Ő legyőzte a halált, és bűnön, poklon, síron egyedüli győztes.
Szeretettel köszöntöm azokat, akik először vannak itt közöttünk és külön is köszöntjük a felvidéki fiataloknak a csoportját. Örülünk, hogy együtt ünnepelhetünk, hiszen mi lélekben egyek vagyunk, főleg a Krisztusban.
Először arról szeretnék ma beszélni, miért fontos, hogy higgyük Jézus feltámadását. Másodszor arról, hogy miért nem várta ezt senki akkor. Végül a felolvasott ige alapján arról, hogy miért éppen azokat látogatta meg Jézus feltámadása után legelőször, akikről alapigénk szól.
1. Miért fontos, hogy higgyük Jézus feltámadását?
Onnan kell elindulnunk, hogy Jézus keresztre feszítése során pénteken délután valóságosan meghalt. Erről a római halottkém meggyőződött és Pilátusnak ezt jelentette is. Arimátiai József tehát nem tetszhalottat, hanem Jézus holttestét temette el pénteken este. Ez történt pénteken.
És vasárnap, meg attól kezdve egyre többen találkoztak vele. Akkor közben valaminek történnie kellett. Ha Ő valósággal meghalt, és három nap múlva az utcán járkált és emberekkel beszélt, akkor valaminek történnie kellett. Erről mondja a Szentírás: feltámadt a halálból, mégpedig valóságos testben támadt fel. Akik Őt ismerték, azok tanúsították, hogy a meghalt Jézus azonos a feltámadott Krisztussal. Mi az ő bizonyságtételükre hisszük ezt, de még inkább Jézus szavainak hiszünk, aki még keresztre feszítése előtt többször, világosan megmondta, hogy ellenségei megkínozzák, megölik, de a harmadik napon fel fog támadni.
Fontos, hogy ezeket a tényeket higgyük, mert ez az alapja keresztyén hitünknek. Nem véletlenül írja Pál apostol: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14). Az Ő feltámadása az alapja a hitünknek, mert akinek nincs élő Ura, annak teljesen felesleges imádkoznia. Kihez beszél? Egy halotthoz? Akinek nincs élő Ura, annak nincs kinek engedelmeskednie. De az nem is felelős senkinek, legfeljebb a saját lelkiismeretének, ha még működik és nem bénult meg teljesen. Az nem is számíthat önmagán kívül akkor senkire. Arra a Krisztusra végképp nem, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Egyebek közt ezért fontos, hogy higgyük Jézus feltámadását.
Ezért támadták azt az egyháztörténet során jobbról, balról, szinte szüntelenül sokféleképpen. Ezért is szükséges, hogy higgyünk, mert ez a bizonyos hit őriz meg minket mindenféle feltételezéstől, és minden tévtanítástól. Ezért hadd mondjam el még egyszer: ezek a kritikus pontok. Mi hisszük (én legalábbis hiszem) az Írásoknak, hogy Jézus valóságosan meghalt nagypénteken. Ha nem halt volna meg addig, amíg a római katona szíven szúrta a lándzsájával, akkor abba belehalt volna. Akkor azonban már, így olvassuk több evangéliumban is, alvadt vér és vizenyő jött ki a lándzsa helyéről, ami a frissen beállt halálnak a jele. Jézus tehát nem tetszhalottként került arimátiai József sírjába.
Ugyanígy hisszük, hogy Jézus valóságosan, testben támadt fel a harmadik napon. Nem a tanítványok képzeletében, nem a tanítványok vágyaiban, nem is az ő hitükben — ahogy a XIX. század racionalista teológusai tanították —, hanem valóságos testben. Azt olvastuk itt is, hogy amikor tanítványai között megjelent, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Lukács evangéliuma végén pedig azt olvassuk, hogy amikor megjelent a tanítványok között és azok bizonytalankodtak, hogy valóságot látnak-e vagy csak képzelődnek, akkor azt mondta nekik: gyertek ide és fogjatok meg. Itt a kezem, itt a lábam. A szellemnek nincs csontja és húsa. (Lk 24,39). Valóságos testben és nem emberek képzeletében, vagy ha tetszik hitében támadt fel.
Az nyilvánvaló a bibliai leírásból, hogy itt Jézus már az Ő mennyei dicsőséges testében volt tanítványai között, de személyazonossága megmaradt és rá lehetett ismerni.
Feltámadása után több száz embernek megjelent. Pál apostol feljegyzi a Korinthusi levélben, hogy egy alkalommal egyszerre ötszáz embernek, akik közül a legtöbben ismerték Őt kereszthalála előtt is és állították, hogy Ő az, akinek halála előtt ismerték. (1Kor 15,6). Így testben, valóságosan ment vissza a mennybe is negyven nappal feltá-madása után. Úgy ígérte a benne hívőknek, hogy „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Többé nem testi jelenlétében, mert a test Őt is egy helyhez kötötte, hanem hogy mindenütt jelen lehessen az övéivel, ezért ment fel a mennybe. Ezért mondja nekik: jól jártok, ha én elmegyek, mert akkor mindenki számíthat rám, de lelki módon: igéjében, Szentlelkében hatalmasan jelen van.
Ezt jó lenne, ha mindnyájan végig gondolnánk: hisszük-e mi ezt a Szentírás alapján? És ha igen, akkor véssük jól az elménkbe, mert ma is támadják ezeket a tényeket több oldalról. Én hiszem, hogy ez így volt, és alázatosan, Isten iránti hálával mondom, hogy ma is beszéltem az élő Krisztussal. Az Ő neve volt az első szó, ami az ajkamra jött korán reggel. Hiszem, hogy Ő itt van közöttünk, mert megígérte és Ő nem hazudik. Azt mondta: „ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van közöttük.” És ha valami jó dolog történik ezen az istentiszteleten, annak az alanya egészen bizonyos, hogy Ő, a feltámadott, élő Krisztus.
Bízvást énekelhetjük nemcsak itt az ünnepi istentiszteleten és nemcsak húsvétvasárnap, hogy

Él a Jézus, a mi fejünk,
Keresztyének énekeljünk,
Ülvén húsvét ünnepeket,
Új győzedelmi éneket.

2. A másik, amit az alapigénkből észrevehetünk, meg az összes húsvéti leírásból az evangéliumokban, hogy senki sem készült akkor az Ő feltámadására. Pedig megmondta előre világosan. Különös és meglepő dolog ez, hogy beszélt erről, mindig összekapcsolva szenvedésével és kereszthalálával, de mindig hozzátette azt, hogy: a harmadik napon feltámadok, mégsem akadt egyetlen ember, aki a harmadik napon azért ment volna ki arimátiai József sírjához, hogy lássuk, hogyan valósult meg Jézusnak ez az ígérete. Félelmes ez, hogy mindenki, aki ismerte Őt, eltemette, elsiratta, gyászolta.
Az asszonyok is azért mennek ki húsvét hajnalán, hogy befejezzék a temetési szertartást és megkenjék a holttestet illatos kenetekkel. Tanítványai is ebben a gyászos hangulatban zárják magukra az ajtót, és összebújnak félve, hiszen az ő Mesterük meghalt. A két emmausi tanítvány is nem győzi egymás keserűségét növelni. „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő szabadítja meg Izráelt”, de most már nem reménykedhetünk senkiben. És még mondják is, hogy most van a harmadik napja annak, hogy meghalt, és még akkor sem jut eszükbe, hogy Jézus mit mondott szenvedéséről, haláláról és az azt követő feltámadásáról.
Olyan kedvesen mondta itt tegnap este igehirdetőnk, hogy ha igazán hitték volna, hogy Jézus feltámad, nem temetik el. Arra a rövid idő-re nem érdemes. Egyébként is az engedélyezett volt, hogy három napig ravatalon fekhet az elhunyt. Megmondta, hogy a harmadik napon, akkor lássuk… de nem! Senkiben nem volt ott ez a reménység. Miért?
Erre a kérdésre nem ad konkrét választ a Szentírás, mi pedig ne kezdjünk el találgatni. Viszont ez a tény maga komoly figyelmeztetés nekünk. Hogyan hallgatjuk Jézusnak a kijelentéseit és ígéreteit? Mert Ő többször kijelentette és megígérte, hogy a harmadik napon feltámad, de senki nem várta a harmadik napon az Ő feltámadását. Nem figyeltek oda? Elengedték a fülük mellett? Vagy kételkedtek az Ő igazmondásában? Beszélhet, amit akar, kit érdekel?
Ennek azért van valami komoly oka, és most ne az akkoriakat bírálgassuk, hanem azt kérdezzük itt meg ebben a csendben, hogy mi, én, hogyan szoktam olvasni a Szentírásban Jézus szavait? Hogyan szoktuk hallgatni azt, amit hitünk szerint az igehirdetésen keresztül is Ő mond nekünk? Valóban odafigyelünk-e arra, amit Jézus mond, vagy a saját gondolatainkkal vagyunk tele? Hisszük-e mindazt, ami meg van írva, vagy csak azt belőle, amit az értelmünkkel elképzelhetőnek tartunk? Nem felszínes-e a bibliaolvasásunk, igehallgatásunk úgy, hogy egy részét befogadjuk, más részét meg elengedjük a fülünk mellett, mintha nem is hallottuk volna.
Az biztos, hogy mindenkinek szelektív a hallgatása, és mindnyájan a magunk sajátos szempontjai szerint válogatunk az információkban. Igaz az, amit Babits Mihály írt:

Mindenik embernek a lelkében dal van
És a saját lelkét hallja minden dalban.

Ha ezt a szomorú törvényszerűséget ismerjük, akkor nem lehet ezt felfüggeszteni, amikor Isten igéjét olvassuk és hallgatjuk? Akkor legalább ne a saját lelkünk dalait halljuk, mert Ő az Ő Lelkét akarja velünk közölni. Ő felülről való gondolatokat akar a benne hívőkkel közölni. És ha tele vagyunk a magunkéval, akkor könnyen úgy járunk, mint ezek az emberek az első húsvétkor, hogy hiába hangzott el Jézus ígérete.
El tudjuk-e mondani csendes bizonyossággal azt, amit egyik énekünk olyan szépen fogalmaz:

Mind igazak és ámenek,
Amik szádból kijöttenek.

Olyan különös az, hogy amikor egy-egy itt elhangzott igehirdetésre visszajelzések jönnek, a következő három jelenséget lehet tapasztalni: vannak, akik hallani véltek olyan megállapításokat, amik bizonyíthatóan nem hangoztak el; vannak, akik egyáltalán nem emlékeznek fontos igei gondolatokra, amik biztos, hogy elhangoztak; és vannak, akik egészen másként jegyeznek meg és adnak tovább elhangzott gondolatokat, kijelentéseket, mint ahogy az elhangzott. Ebbe bele kell törődni, de azért Isten igéje nem lehetne kivétel? Amikor igét olvasunk, amikor igét hallgatunk, akkor tegyem félre a magam gondolatait, előítéleteit, szűrőit, és ha hiszem, hogy Isten igazat mond, és mindent az én javamra mond, akkor azt teljes nyitottsággal és bizalommal fogadjam be.
Jézus egy helyen a maga egyszerűségében is súlyosan így figyelmezteti hallgatóit: „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok az igét!” (Lk 8,18).
Két bibliai példát hadd említsek. Mind a kettő tipikus és ma is ismétlődik.
Péter. Amikor Jézus először közölte a tanítványokkal, hogy az Emberfia Jeruzsálembe megy, ott megkínozzák, sokat fog szenvedni, megölik és a harmadik napon feltámad, Péter elakadt már ott, hogy megkínozzák, és megszólalt benne a tiltakozás. És amit Jézus ezután mondott, azt már nem is hallotta. Alig várta, hogy Jézus fejezze már be és mondhassa a maga tiltakozását, mert a saját gondolatai foglalkoztatták. És mondja is: „Isten mentsen, Uram, veled nem eshetik ez meg.” Micsoda? Az, hogy feltámad? Nem, azt már meg sem hallotta. Az nem eshetik meg, hogy téged megkínoznak. Az ő nagy szíve tiltakozott ez ellen, de itt megállt. A többit neki már hiába mondta Jézus.
Most olvastuk a magdalai Mária történetét. Tipikus helyzet. Kora reggel, amikor még sötét volt, odament a sírhoz, látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott a tanítványokhoz és ezt mondja nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Honnan veszi ezt? Csak annyit látott, hogy nincs a zárókő a sír bejáratán. Erre támad egy saját gondolata, mert szerinte nem is történhetett más, csak az, hogy elvitték az Urat. Meg kell keresni Jézus holttestét. Ezért kéri a kertésznek vélt Jézustól a segítséget.
De nem vitték el, nem kell megkeresni, és nem is lehet megtalálni a holttestét, mert a feltámadott Krisztus ott áll mögötte egy méterre. Akkor miért mondta? Mert csak a saját fantáziájának a keskeny vágányán tud közlekedni, meg hallott valamit az előző napokban, hogy némelyek el akarják lopni. Akkor biztos ez történt, és ezt már tényként közli. Nem a valóságon tájékozódik. Ha komolyan vette volna, amit Jézus mondott, akkor a valóságon tájékozódna.
Ezért szeretném teljes meggyőződéssel mondani, hogy a valóság az ige, amit Isten kijelentett, ami meg van írva. „A valóság Krisztusé.” (Kol 2,17). Őt kell nekünk egyre pontosabban és alaposabban megismernünk, és akkor kész lesz a hívő ember arra, hogy számára egészen új információkat is befogadjon, ami szokatlan, ami meglepő, ami nem születik meg a szűk agyunkban, mert az Isten gondolatai nem a mi gondolataink. De Ő kész velünk az Ő magasságos gondolatait közölni, ha taníthatóak, ha nyitottak vagyunk. Ha készek vagyunk a valóság megismerésére. Arra építsünk, amit Isten kijelentett, amit Ő megmondott, mondjon bárki bármit.
Hadd említsek erre egy korszerű példát. Thiede professzor, aki az Újszövetség iratainak a hitelességét kutatta és tavaly ilyenkor szenzációs előadásokat tartott itt Budapesten is a Teológián, és sajnos néhány héttel ezelőtt 52 évesen meghalt, a szíve elvitte, ő határozta el azt, hogy Emmaust felfedezi és kiássa. Tudós kollegái egybehangzóan azt mondták: Emmaus talán nem is létezett, meg nem ott van, ahol te sejted, meg nincs annak semmi értelme. Lehet, hogy Lukács csak azért fűzte az evangéliumához, hogy egy ilyen szép novellával fejezze be, mint a két emmausi tanítvány története. Thiede azt mondta: mi van megírva? A Biblia szól Emmausról. Szigorúan ahhoz ragaszkodva, ami a Szentírásban van, elkezdte az ásatást, és feltárt egy majdnem ép települést, aminek rendkívül sok tanulsága van a bibliai archeológia számára. Komolyan venni, ami meg van írva, minden egyébbel szemben. Mondjon mindenki, amit akar, amit gondol, amit a fantáziája vagy műveltsége mondat vele, de mit mond Isten igéje? Azt kell komolyan venni, és akkor nem gyászolnának akkor, amikor Krisztus már feltámadott és ott van mellettük.
Jézus első követői
3. Miért éppen ezeket az embereket látogatta meg Jézus legelőször feltámadása után?
Akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk a Szentírást, most napról-napra egy-egy ilyen jelenetet tanulmányozhatunk. Jézus feltámadott. Először felkeres egy sírdogáló, kétségbeesett asszonyt, utána remegő, bezárkózott, összebújó tanítványait, azután a félig már visszavonult és kételyeivel küszködő Tamást.
Nem ment el Kajafáshoz, hogy bebizonyítsa neki isteni hatalmát. Nem látogatta meg Pilátust, — szegény talán összeesett volna ijedtében, ha meglátja a feltámadott Krisztust. Nem kereste fel azokat a katonákat, akiket kivezényeltek, hogy őrizzék a sírját, most pedig megvesztegették őket, és pénzért híresztelik azt, hogy amíg ők aludtak, látták, hogy Jézus tanítványai az Ő holttestét ellopták. Nem foglalkozik ezekkel.
Azokhoz megy, akik szerették Őt, de úgy gondolják, végleg elveszítették, és most emiatt nagy bajban vannak. És egyiküknek sem tesz szemrehányást. Nem azt mondja: nem szégyellitek magatokat? Ott voltatok, amikor erről beszéltünk. Világosan megmondtam. Hogy lehet ilyen hitetlennek lenni? Nem. Sem a szavaiban, sem magatartásában semmi számonkérés, megszégyenítés, korholás, szidás nincs, hanem igéjével bátorítja őket.
Nem helyesli és nem igazolja hitetlenségüket, de valami mérhetetlen nagy szeretettel, gyöngéd megértéssel a hónuk alá nyúl és kiemeli mindnyájukat a csüggedésnek abból a gödréből, amibe belezuhantak Jézus halála után.
Csak röviden vegyük sorra ezt a három jelenetet.
a) Magdalai Mária, mint olvastuk, ott áll húsvét reggelén Jézus nyitott sírjánál és keservesen zokog. Kétségbe van esve, mert rászakadt a teljes egyedüllét, a teljes magány. Kifosztottnak érzi magát. Remény nélkül van ott. Még a tanítványok is magára hagyták. Nem sokkal előtte még két tanítvány legalább megosztotta a magányát, és segített a talányt megoldani, hogy miért üres a sír, de azok is visszamentek a többiekhez. Olyan kilátástalan a jövő, olyan érthetetlen sok minden, és olyan értelmetlenné vált az élete.
Akkor Jézus megáll mellette, nevén szólítja, igéjével bátorítja, feladatot ad neki: menj el a tanítványokhoz — olyan kedvesen mondja itt Jézus: az én testvéreimhez —, és mondd el nekik azt, amit láttál, és azt, amit mondtam neked.
És Mária könnyei felszáradnak, a csüggedésnek az ólomsúlya leesik róla, egyszerre értelmet kap az élete. Boldogan röpül a tanítványokhoz, és újságolja nekik: láttam az Urat! És ha ismerte volna azt az éneket, amit az elején énekeltünk, talán útközben ő is azt mondja:

Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk
Halleluja!

Ez volt reggel.
b) Aztán este, amikor tíz tanítványa, tíz meglett férfiember, félve és remegve gondosan magára zárja az ajtót, és összebújnak Jeruzsálemben egy kis szobában, három nappal Jézus halála után, mert eszükbe jut az, hogy Jézus megmondta: „ahogy engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” Ez a félelem megbénítja őket. Teljes a tanácstalanságuk. Fogalmuk sincs, hogy most mihez kezdjenek. Meddig kell várni és mire? És ki fogja ezt megmondani?
Egyszer csak Jézus megáll közöttük a középen, és jól ismert kedves hangján köszönti őket: „Békesség nektek!” Aztán megmutatta nekik a kezét és oldalát, a tanítványok pedig örvendeztek, hogy látják az Urat.
Jézus előtt nincs semmi akadály. A bezárt ajtó sem az. Jézus tudja, hogy elsősorban békességre van szükségük, nemcsak mondja, hanem adja is ezt nekik. Újra az életük középpontjába kerül, és pusztán az, hogy látják, vele vannak, örömet támaszt a szívükben. Nem beszélve arról, hogy küldetést is kapnak: ahogy engem küldött az Atya, én is úgy küldelek most titeket. És a vezér nélküli vert sereg egyszerre győzelmes csatába induló elszánt csapattá szerveződik. És ők is ugyanazt újságolják Tamásnak, aki nem volt ott köztük akkor, amit Mária mondott a tanítványoknak: Láttuk az Urat! Ez a nagy húsvéti örömhír.
c) És Tamás? Őróla majd holnap lesz szó részletesen. Most csak annyit említek meg, hogy ő valószínű levonta a konzekvenciákat: Jézus meghalt, ennek az ügynek vége. Ha nincs Mester, akkor nem vagyok a tanítványa senkinek. Talán ezért nem volt ott a többiek között — de ezt sem tudjuk, ezért ne találgassunk. Mindenesetre ő pesszimizmusra hajlamos ember volt. A János evangéliuma 11. részéből ez derül ki. Tamás küszködik a kételyeivel, és tíz kollegának sem hiszi el, hogy ők látták az Urat. Azt mondja: majd, ha én is látom! Sőt, majd ha az ujjamat bedughatom a szögek helyére, akkor elhiszem.
A következő vasárnap Jézus az ő kedvéért megint eljön. És őt sem szidja meg, és nem teremti össze, nem szégyeníti meg a többiek előtt. A többi sem volt kevésbé hitetlen, mint Tamás, mert egyik tanítvány sem hittel el, amikor az asszonyok újságolták, hogy mit mondott az angyal, és hogy Jézus feltámadott. Egyformán hitetlenek voltak, csak Tamás legalább becsületesen kételkedett.
Jézus azonban nem beszél erről. Azt mondja: ha neked ez kell, akkor gyere! Itt van a sebhely, még beledughatod az ujjadat. És elhangzik a szép hitvallás: „Én Uram és én Istenem! A kételyek helyére bizonyosságot kap.
Jézus odaáll egy síró, csüggedt, reményvesztett ember mellé, és az kivirul, és küldetést kap. Odaáll a megrémített tanítványai mellé és feladatot ad neki: békességet, örömet. Külön beszél ezzel a kételkedővel, kiveszi a kételyeket a szívéből, és bizonyossággal ajándékozza meg.
Ezért fontos, hogy higgyük, hogy Jézus valóban feltámadott és él. Ezért fontos, hogy vegyünk komolyan mindent, amit Ő a Szentírásban mond, és ami egyáltalán mint Isten igéje meg van írva. Ezért fontos, hogy számítsunk arra, hogy a mi feltámadott Urunk ma is elsősorban a sírók, a csüggedők, a roskadozók, a reményvesztettek, a félve összebújók, a tanácstalanok, a kételyeikkel küzdők mellett áll meg. És ma is tud nekik olyat mondani, ami az Ő igéje, és ezért meggyógyítja az életüket.
Próbáljuk ezt ki, és akkor a húsvéti öröm állandósul a szívünkben. Megtanulunk a mi élő Urunk jelenlétében élni, Őreá újra és újra számítani, és az Ő küldetésében mi is el tudjuk mondani másoknak: én ugyan nem láttam az Urat, de hiszem, hogy Ő él, és ennek számos bizonyságát adta nekem.

Ma Jézus Krisztus páratlan nagyságáról szeretnék beszélni. Azért imádkoztam, hogy Ő maga ragyogtassa fel előttünk megaláztatásában is tündöklő, egyedülálló isteni nagyságát és fenségét. Hiszen olyan mélyen egész földi szolgálata alatt nem alázták Őt meg, mint éppen nagypénteken. De még akkor is, ott is, újra és újra fölragyogott az Ő isteni nagysága.
Válasszuk azt a módszert, hogy követjük a mi Megváltónkat először megaláztatásának egyre mélyebbre vezető útján, aztán vegyük észre azokat a villanásokat, amikor újra és újra kiderül mindenki számára, hogy ki Ő valójában, hogy Ő a dicsőséges Istenfia, és végül keressünk majd választ arra a kérdésre, hogy mi a jelentősége mindennek a mi számunkra ma.
1. Hogyan vezetett Jézus szenvedésének az útja egyre mélyebbre?
Így nagypénteken érdemes ezt újra végiggondolnunk. Amikor letartóztatták Őt a Gecsemáné-kertben nagycsütörtök éjjel, azt olvastuk alapigénkben, hogy mindenekelőtt megkötözték. Ettől kezdve Jézus tehetetlenné vált, legalábbis azt gondolták. Akit megkötöztek, az kiszolgáltatott volt, azzal bármit lehetett már tenni. Lehetett lökni, rúgni, vágni, gúnyolni. Szórakoztak az ilyen megkötözött foglyokkal. Játékszernek tekintették őket. Nem vették többé emberszámba. Kötéllel vezették, rángatták, mint egy állatot.
Kajafás kihallgatási termében elkezdődött Jézus vallatása. Mit tanított, kik a tanítványai, milyen titkos tanokat hirdet, és milyen tervei vannak? Az egyik válasza nem tetszett a mellette álló őrnek és erre váratlanul pofonvágta Jézust.
Aztán jöttek a fizetett hamis tanúk, akik képtelen rágalmakkal vádolták őt. Egymásnak is ellentmondtak, belezavarodtak a hazugságaikba, és Jézus egyetlen szóval sem védekezett.
Közben kinn az udvaron a kedves tanítvány, Péter, háromszor letagadta, hogy egyáltalán ismeri Őt.
Amikor hajnal felé kimondták Jézusra a halálos ítéletet, akkor reggelig átadták Őt a templomőrség egy szakaszának, és ezek a félig katonák, félig civilek gátlás nélkül tombolták ki a maguk durvaságát Jézuson. Azt olvassuk: célba köptek az arcába, aztán bekötötték a szemét és verték a fejét először ököllel, aztán bottal, és azt kiabálták: na, ha próféta vagy, akkor mondd meg most ki ütött rád? És most ki ütött rád?
Reggel átkísérték Pilátushoz. Ott politikai rágalmakkal vádolták Őt a főpapok és az írástudók. Azt állították, hogy Jézus tiltja, hogy adót fizessenek a császárnak. Ezzel pedig a hatalom ellen lázítja a népet.
Pilátus gyakorlott ember volt és azonnal látta, hogy a lázítók és a lázadók nem ilyenek szoktak lenni. Jézus biztos, hogy nem lázadó. Elhatározta, hogy megmenti Őt ellenségeinek a kezéből. Arra gondolt, hogy ha ott a szemük láttára összevereti, talán nekik is van szívük és megkönyörülnek rajta. Az a fajta korbácsolás azonban, amit a rómaiak gyakoroltak, és amire ott sor került, kegyetlen kínzás volt. Rövid nyélre hosszú szíjakat kötöttek, a szíjak végére pedig éles kövecskéket és állatfogakat csomóztak, és ezzel vertek egy híján negyvenet, harminckilencet az áldozatra, akinek a felső testét lemeztelenítették. Azt mondják, sokszor valósággal lenyúzta nemcsak a bőrt, a húst is az áldozatról ez a korbács. Sokan már ebbe belehaltak.
Jézus túlélte, de nem hatotta meg a látvány a sokaságot, továbbra is üvöltötték: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus tehát nem érte el a célját. Ekkor jutott eszébe, hogy minden nagy ünnepen amnesztiát kap egy fogoly. Hátha Jézust mint a zsidók királyát, szabadon engedik ezen az ünnepen. Azonban újra világos lett a tömegnek a véleménye: a gyilkos Barabbást értékesebbnek tartották, mint a szelíd Jézust. Barabbás szabadon bocsátását követelték, Jézusra pedig halált kértek.
Amikor végül Pilátus megtört és megengedte Jézus kivégzését, akkor az ő katonái kezdtek el „szórakozni” vele. A csupa seb hátára rádobtak egy nehéz, merev, nemezből készült katonai köpenyt, a fejébe nyomták a töviskoszorút és elkezdték gúnyolni: „Üdvözlünk téged, zsidók királya!” Aztán levették róla a köpenyt — elképzelhetjük, hogy mivel járt az —, és akkor kellett volna kivinnie a város határában levő vesztőhelyre, a Golgotára, a keresztnek a vízszintes, rövidebbik részét, amire majd felfeszítik. Erre már nem volt képes, jártányi ereje alig maradt.
A Golgotán felállították a három keresztet, nagy, kovácsoltvas szögeket vertek a csuklójába. Az övé volt középütt, egyúttal már így praktikusabb, két gonosztevőt kivégeztek, egyiket jobb keze felől, másikat bal keze felől. Ez úgy kilenc óra táján volt, és 3 óra után meghalt. Még a kereszten is gúnyolták. Ha Isten Fia vagy, szállj le onnan, aztán majd hiszünk benned.
A legmegvetettebb halálnem és a legkínosabb kivégzési mód a keresztre feszítés volt. Jézus ezt az egész utat, onnantól, hogy otthagyta a mennyei dicsőséget, odáig, hogy kilehelte a lelkét a kereszten, zokszó nélkül végigjárta. Az egész passió alatt a maga szenvedésével kapcsolatban szinte egyetlen szava sincs. Tűrte mindazt, amit vele tettek. Kiszolgáltatta magát teljesen ártatlanul.
2. Közben azonban, akinek van szeme a látásra, annak újra és újra felragyog Jézus isteni nagysága. Hadd említsek meg erre mindegyik helyszínről egy-egy jellemző eseményt.
Azt olvastuk: „Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, …” Egész földi szolgálata alatt tudta, hogy mi lesz annak a vége. Azt is tudta, hogy nagypénteken mi vár rá, és mégsem futott el ezek elől az iszonyatos szenvedések elől. Tudta azt is kezdettől fogva, hogy Júdás az, aki elárulja, és mégis szerette őt többi tanítványával együtt. Micsoda erő kellett ehhez! Pontosan tudta az Ő kínszenvedésének az idejét is, de sem siettette, sem nem késleltette. Valóban engedelmes volt az Atyának halálig, mégpedig a kereszthalálig.
Olvastuk mai igénkben, hogy elfogatásakor a Gecsemáné-kertben két csapat állt egymással szemben. Jézus tizenegy tanítványával, és a heves Péternél volt egy szál kard. Ez az egyik csapat. A másik csapat valami elképesztő létszámú felfegyverzett sereg. Azt olvassuk az eredeti szövegben: egy római kohorsz jelent ott meg egy ezredesnek a vezetésével. A kohorsz a légiónak a tizedrésze volt. A légió létszáma általában hatezer volt. Hatszáz római katonát kértek kölcsön Pilátustól egy ezredes vezetésével, és azon kívül a templomőrség szintén felfegyverzett katonái, akiket a belső rendfenntartásra használtak, főleg egy-egy nagy ünnepen, ahol óriási tömegek fordultak meg a templomban.
Miért jöttek ilyen sokan? Mire gondoltak? Nyilván arra számítottak, hogy Jézus esetleg híveivel együtt védekezni fog. Hoztak fáklyát is, hogy a sötétben a Gecsemáné-kert bokrai közül összevadásszák őket. Erre azonban nem volt szükség. Nem kell megkeresni Jézust a sötétben, maga lépett elő, és Ő kérdez először: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust.” „Én vagyok.” — és amikor ezt mondta, hátrahőköltek és a földre estek. Hogyhogy? Több száz felfegyverzett, harcban edzett katona hátrahőköl, és a földre esik. Akaratlanul is leborul? Ki előtt? Egy fegyvertelen, szelíd rabbi előtt? Nem. A mindenható Isten előtt, akinek a jelenlétét kénytelen volt átélni hívő és hitetlen ebben a két szóban: „Én vagyok”. Ő a „Vagyok, aki Vagyok”. És az Ő teljhatalmú képviselője Jézus akkor is, ha perceken belül megkötözik és rángatják, mint egy állatot. Ő akkor is az, aki. „Én vagyok”. Rendkívül sokat sejtett és mond ez a tény, hogy hátrahőköltek és a földre estek.
Jézus utána is mint egy vezér uralja a helyzetet és parancsokat osztogat. Azt mondja: ezeket itt — mutat a tanítványokra — engedjétek szabadon! És szabadon engedik őket. Mint egy parancsnok, akinek mindenki, aki ott van, beosztottja és kénytelen engedelmeskedni. Aztán isteni hatalmával még arra is van figyelme, erről külön kellene prédikációt tartani, hogy meggyógyítsa azt a szerencsétlen szolgát, az ellenségei között, akinek ez a hirtelen Péter az egy szál kardjával levágta a fülét. Ilyen nagy a mi Megváltónk!
Amikor Heródes elé viszik, Heródes a maga kiskirályi gőgjével azt gondolja, hogy Jézus most játékszer lesz a kezében. Az hiszi, hogy Jézus mutatványos, és várja, hogy produkáljon külön neki valami csodát. Kérdések özönével ostromolja — olvassuk ezt a Lukács evangéliumában —, de Jézus egyetlen szót sem szól hozzá. Szóra sem méltatja ezt a szánalmas bábot. És Heródes teljesen tehetetlenné válik Jézussal szemben. Semmi nem történik meg abból, amire fel akarta használni Jézust.
Természetesen Pilátus is fitogtatni akarja a maga hatalmát, ami a pozíciójából is következett. Azt mondja Jézusnak: vigyázz, hogy beszélsz velem, mert van hatalmam téged keresztre feszíttetni, és van hatalmam szabadon bocsátani. Jézus azt mondja: semmi hatalmad nem lenne rajtam, ha onnan felülről nem adatott volna neked.
Van hatalma szabadon bocsátani — hát, hogy lenne? Legfeljebb keresztre juttatni van hatalma. Ennek az embernek fogalma sincs, hogy mi történik ott. Nagy „bölcsen” megállapítja, hogy tudja, hogy Jézust irigységből adták a kezébe. Ez igaz, de ez a valóságnak csak egy töredéke, és annak is a felszíne. Fogalma sincs, hogy mi megy ott végbe. Hogy örök isteni terv valósul meg ezen a napon. Hogy a mindenható Isten az egész emberiség megmentésére készül most. Hogy az Isten Báránya, aki ott áll előtte, a világ bűnét veszi magára és azért fog eleget tenni tökéletesen és maradék nélkül. És a helytartó sem ezért, sem ez ellen az égvilágon semmit nem tehet. Micsoda nevetséges büszkeség! Van hatalmam erre meg arra. Jézus isteni nagysága itt is ragyog, és ez az ember is kénytelen azt meglátni. Jézus megkötözve, félholtra verve, agyonkínozva is az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
És ez derül ki a kereszten is. Ott van a Megváltó kifeszítve, vérzik, szomjas, sebláza van, lassan haldoklik. De mint a menny és pokol teljhatalmú ura, azonnali hatállyal beutalja az üdvösségbe az egyik gonosztevőt, akit vele együtt feszítettek meg, és aki tőle kér ott az utolsó pillanatokban segítséget és kegyelmet. És Ő adja a segítséget és a kegyelmet. Amikor haldokolva is gúnyolják: másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni, ha Isten Fia, szálljon le a keresztről, akkor Ő csak megemlíti, hogy akár tizenkét sereg angyalnál is többet idehívhatna. Itt a légió szó van. Ha egy légió hatezer, akkor tizenkét légió hetvenkétezer. Akár ennyi angyal is jöhetne oda. De a tizenkettes szám utal arra, hogy a menny összes angyalát odaparancsolhatná Jézus, ha akarná. De nem akarja, mert így folytatja: hogyan teljesedne be akkor az Írás? Akkor nem hangozhatna el néhány perc múlva az egész világegyetem sorát eldöntő szó: „Elvégeztetett!” Márpedig Ő azért jött, hogy elvégeztessen a váltság, és ezért nem parancsolja oda az összes angyalt.
Amikor meghal, déli tizenkettőtől háromig sötétség lesz, teljes napfogyatkozás, földrengés, széthasadoznak a sziklák, néhány halott is feltámad annak a jeleként, hogy aki itt kilehelte a lelkét, az az egész világmindenségnek az Ura, élőknek és holtaknak, életnek és halálnak teljhatalmú Ura. És kettéhasadt a templom vastag, nehéz függönye, ami azt jelezte, hogy megnyílt az út a bűnös ember számára a kegyelmes Istenhez. Mert nagypéntektől az Isten kegyelemmel néz a bűnös emberre, és minden bűnös kegyelemre számíthat nála, s közvetlenül mehet hozzá. Ezt tette lehetővé Jézus a kereszten.
Mennyire igaz az ének:

Isten Báránya, te ott a Golgotán,
Teljes győzelmet vettél a harc után.
Üdvöt találhat már az egész világ,
Mert megfizetted ott bűnünk váltságdíját.
Fennszóval hirdetted a kereszten:
Elvégeztem, elvégeztem!

3. Mi ennek a jelentősége a számunkra ma? Két fontos bibliai igazságot szeretnék megemlíteni.
Az egyik: Jézus Krisztus az Ő isteni hatalmával és teljes engedelmességével tökéletes váltságot szerzett nekünk. Olyat, amihez nem lehet, és nem kell hozzátenni semmit. Az a szó, amit Ő a kereszten mondott, hogy „Elvégeztetett”, nyelvtanilag abban a perfektum alakban áll, amiben a szó azt jelenti: teljessé, tökéletessé tenni valamit, befejezni, célhoz juttatni. És Ő teljessé, tökéletessé tette azt, ami végett otthagyta a mennyei dicsőséget és eljött ide közénk. Istennek a bűnnel szembeni igazságos ítéletét maradék nélkül elszenvedte. Istent tökéletesen kiengesztelte. A benne hívőknek teljes felmentést eszközölt ki, és azt olvassuk, hogy az Ő kereszthalálával megtört az ördögnek a hatalma is. Lefegyverezte, mint ősellenséget a kereszten. Akkor teljesedett be az, amiről az ősevangélium szól (1Móz 3,15): a kígyó fejére taposott, mert isteni hatalommal jött el erre a világra.
Jézus Krisztus tökéletes váltságot szerzett. Az Ő áldozata teljes. Ezt az áldozatot sem kiegészíteni, sem semmilyen formában megismételni nem lehet, nem kell és nem szabad.
Ő tökéletes üdvösséget szerzett nekünk. Aki elolvassa a Zsidókhoz írt levél 9. és 10. fejezetét, az újra és újra találkozik ezzel az ujjongással: „Az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra. (…) Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsid 10,10, 14).
Ez az egyik, ami nagypéntek evangéliumából következik.
A másik az, hogy ez a hatalmas Krisztus ígérte meg a benne hívőknek, hogy „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”
Aki tehát Jézusban hisz, az ma is erre a hatalmas Krisztusra bízza rá magát. Aki ura minden természeti erőnek, minden politikai hatalomnak, minden vallási képződménynek és ura a mi személyes sorsunknak is, ami neki változatlanul fontos.
Aki tehát benne hisz, az valóban boldogan vallhatja a Heidelbergi Ká-té örök szép bizonyságtételével: „Az az én egyetlen egy vigasztalásom életemben és halálomban, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemről, sőt mindennek az én javamat kell szolgálnia. Ezért Szentlelkével bizonyossá is tesz engem az üdvösség felől és szív szerint késszé és képessé tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.”
Megint csak az jut eszembe: milyen igaza van az éneknek:

Óh, bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd,
Váltságát tedd a magadévá
Hidd, az számodra is elég!

Erre, amit Jézus nagypénteken tökéletesen elvégzett értünk, valóban csak az lehet a válasz, amivel az imént idézett Káté felelet befejeződik: Ezentúl Őneki éljek. Hogy ezentúl éljek.

Mint a korábbi években, most is elolvassuk az egyik evangéliumból Jézus Krisztus szenvedése történetének az egészét, és a végén hallunk majd egy rövid igemagyarázatot. Közben néhányszor megszólal az énekkar és odaillő, az éppen hangzó részt elmélyítő éneket hallunk majd.
A János evangéliuma 18. és 19. fejezetéből olvasom Jézus szenvedésének a történetét.
Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, oda ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: „Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: „A názáreti Jézust." "Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt.
Amikor ezt mondta nekik: „Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: „A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!”
Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: „Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: A szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”
A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálóleány ekkor így szólt Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: „Nem vagyok.” Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett.
A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?”
Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Akkor így szóltak hozzá: „Nem az ő tanítványai közül való vagy te is?” Ő tagadta, és megint csak azt mondta: „Nem vagyok.”
A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?” Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.

Énekkar:

A mélyből kiáltok Jézus, a bűnnek verme de mély!
Rám omlott az átok Jézus, oly szörnyű, sötét az éj!
Ha nem jössz segélyre Jézus, kialszik minden remény,
És itt a vak éjbe', Jézus, a mélyben veszek el én!
Te mindent vállaltál Jézus, kínt, szégyent ott fenn a fán,
És értem meghaltál Jézus a véres, bús Golgotán
Nagy üdvöd szereztél Jézus, én hittel elfogadom,
A szívem cserébe Jézus, tenéked odaadom!

Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát.
Pilátus ekkor kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia.
Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behivatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?”
Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelet: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot egyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szólt hozzá: „Mi az igazság?”
Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt.
Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.
Akkor Pilátus elvitte Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” — és arcul ütötték.
Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: „Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmi bűnt nem találtok benne.” Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: „Íme, az ember!” Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát.”
Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: Ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.”
Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólta zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltotta: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta nekik: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.

Énekkar:

Te drága Jézus, mi történt te véled,
Hogy oly keményen sújt a zord ítélet?
A szörnyű vétket el mivel követted?
Mi volt a tetted?

Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje?
Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre!
Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam,
Fejedre hoztam.

S mily büntetés, mit a világ reád mért?
A jó nyájőrző szenved a juháért;
A bűnért, melyet szolgák elkövettek,
Az Úr fizet meg.

Átvették tehát Jézust, Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették Őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A CSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ez a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: a zsidók királya! — hanem ahogyan Ő mondta: A zsidók királya vagyok.” Pilátus így válaszolt: „Amit megírtam, megírtam.”
A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve.
Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák.
Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Kleópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Az után így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.
Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.”
Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.

Énekkar:

Elsötétült a nap, mikor Krisztus Jézust megfeszítették!
És kilenc óra tájban Urunk fennhangon így kiáltott:
„Eli, Eli, lámá sabaktáni.”
„Isten, Isten, óh mért, óh mért hagytál el te engem!”
És ismét szólott nagy kiáltó szóval:
„Atyám! a te kezedbe ajánlom, ajánlom lelkemet.”
S míg aláhanyatlott feje, a lelkét kilehelte.

Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az Ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.”
Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt — de csak titokban, mert félt a zsidóktól —, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mint egy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben ez új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.

Énekkar:

Hála zengedez, Jézusunknak,
Mert vérét áldozá, hogy megváltson bűnből, bajból.
Hála zengedez, Jézusunknak,
Mert fel is támadott, hogy már mindig néki éljünk.

A szenvedéstörténetnek azt a részletét, amiről rövid szeretnék befejezésül szólni, János evangélista nem írta le. A többi evangéliumból tudjuk, hogy Pilátus szabadulni akart Jézustól és amikor meghallotta, hogy galileai, felcsillant a szeme és átküldte Heródeshez, mert a nagy ünnepre Heródes is feljött Jeruzsálembe.
A Lukács evangéliuma 23. részének 6. és következő verseiben így olvashatjuk ezt:
Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából való-e ez az ember. Amikor megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálembe tartózkodott ezekben a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel halott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára.
Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz.
Pilátusnak kellemetlen volt Jézus ügye több okból, és ezért örült meg annak, hogy megszabadulhat tőle. Ezt most átengedte, az ő egyébként megvetett alattvalójának, Heródesnek, aki úgy volt király, hogy egy kis tartománynak a főnöke volt. De ő kiskirálykodott, és szerette fitogtatni a hatalmát. Hát most fitogtathatja, intézze el ezt a kényelmetlen kényes ügyet. Így kísérik át Jézust Heródeshez.
Jellemző, hogy vádlói ott sem maradnak el mögüle. Ott vannak a főpapok és írástudók is. Ott van tehát Heródes jeruzsálemi rezidenciáján, ott van a vádlott, Jézus, és ott vannak a vádlói, a főpapok és írástudók. Természetesen katonai segédlet meg a király testőrei. Azt olvassuk, hogy Heródes ennek nagyon megörült. Miért? Mert sok mindent hallott Jézusról és szerette volna már látni. Azt remélte, hogy valami csodát mutat majd neki is. Valami produkciót látunk ettől a „mutatványostól”. Először szép szóval, aztán kényszerítve arra akarta rávenni, hogy mutasson már valamit, ha neki csakugyan emberfeletti, netán isteni hatalma van. Jézus meg sem mozdult. Akkor azt olvassuk: elkezdte Őt kérdezgetni sok beszéddel. Kérdések özönét zúdította Jézusra, Jézus azonban nem felelt neki egyetlen szóval sem.
Azt akarja, tegyen csodát. Jézus meg sem mozdul. Kérdések özönét zúdítja rá, Jézus szóra sem méltatja ezt az embert. Akkor kéretlenül is megszólaltak a vádlói, és még ott is elkezdik a főpapok és írástudók a megszokott rágalmakat szórni rá. Jézus egyetlen szóval sem védekezik. Amikor azt akarják, hogy tegyen valamit, nem mozdul. Amikor arra várnak, hogy feleljen, meg sem szólal. Amikor vádolják, képtelen rágalmakkal illetik, egy szóval sem védi magát.
Végül is elfogy Heródes türelme, átadja őt a katonáinak: csináljanak vele, amit akarnak, és akkor bohócot csinálnak Jézusból. Fényes ruhába öltöztetik, úgy hallották királynak tartja magát. Ezek is azzal vádolták, hogy királynak tekinti önmagát, akkor csináljunk belőle királyt. Tegyünk úgy, mintha valóban az lenne és elkezdik ugyanazt a játékot, amit Pilátus katonái is. Látszólag hódolnak előtte, gúnyolják Őt.
Erre a jelenetre valaki egyszer azt mondta, hogy jobban fáj az embernek, ha csörgősipkát húznak a fejére, mintha töviskoronát nyomnak rá. Ez a gúnyolás még inkább megalázta Jézust. Aztán Heródes látja, nem megy vele semmire, visszaküldi Pilátushoz.
Két olyan gondolatot szeretnék kiemelni ebből a szánalmas, tragikomikus történetből, amit érdemes magunkkal vinnünk.
Az egyik, amit így fogalmazhatunk: itt Jézus az alulmaradás hatalmát mutatja meg nekünk. Mert végül is minden úgy történt, ahogy Ő akarta. Semmit nem tudtak kicsikarni tőle, amit nem akart adni. Semmit nem láthattak, amit nem akart megmutatni. Semmit nem hallhattak, amit Ő nem akart mondani. Végül is Ő maradt ura a helyzetnek. Az történt, amit ebben a szánalmas helyzetben Ő helyesnek látott. Pedig a látszat, meg szerintük a valóság is az volt, hogy alulmaradt.
Megkötözve, fogolyként vitték oda. Akkor már rég csurgott a vér az arcán, többször is leköpdösték az arcát. Ránézni is rossz — ahogy az Ézsaiás 53-ban olvassuk, nem volt ábrázata kívánatos, fájdalmak férfija volt, és mégis az történt, amit Ő akart. Így alulmaradva, megalázva is ura maradt a helyzetnek, és akinek van szeme, az Ő isteni hatalmát így is láthatja. Az alulmaradás hatalma, anélkül, hogy közben ökölbe szorulna a keze, anélkül, hogy magában szitkokat szórna az ellenségeire, Ő ott is Isten Fia, bűn nélküli, tiszta és szent marad.
Ismerős-e ez nekünk? Az övéit Ő megtanítja erre, pontosabban elsegíti oda, hogy tudjanak alul maradni, amikor az Ő akaratából kell alul maradnunk. Szitkozódás nélkül tudjuk hallgatni a reánk szálló szitkokat. Péter apostol írja levelében: Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott.
Egyszer, amikor szidalmaztak, és bennem az óemberi indulatok kerekedtek felül, Isten olyan kegyelmes volt, hogy ezt az igét juttatta eszembe. És ez az ige kivette belőlem a tisztátalan indulatot, és oly jó volt békességgel alul maradni. Nagy tudomány ez, amire a szenvedő Krisztus a mai tanítványait is megtaníthatja.
A másik, amin érdemes elgondolkoznunk, hogy Heródes már elkésett. Láthatott volna sok csodát. Érdeklődhetett volna korábban Jézus után. Hallhatta volna tőle azokat a csodálatos tanításokat, amikkel százak előtt nyitotta meg a mennyország kapuját. De most már késő. Heródes visszautasította a Keresztelő Jánostól hallott igét is, egészen eddig nem érdekelte őt, hogy ki Jézus és mit tanít, és most már lejárt annak az ideje, hogy Jézus tanítson és csodákkal is megmutassa hatalmát. Heródes elkésett. Évek álltak a rendelkezésére, hogy közelebbről megismerje Jézust, most már nincs rá lehetősége.
Van ám ilyen. Isten őrizzen meg ettől minket. Amikor Isten elkészíti az alkalmakat, amikor találkozhatnánk vele, hallhatnánk az Ő szavát, amikor sok mindent el akarna végezni bennünk, sok mindennel meg szeretne ajándékozni, de azt kell mondania, amit Jézus mondott Jeruzsálemre: Hányszor akartalak egybe gyűjteni titeket, de ti nem akartátok. És el lehet késni.
Sokáig fogok még emlékezni arra a szorongató beszélgetésre, ami egy halottas ágy mellett történt. Valaki, akit sokszor hívtunk az Úr Jézushoz a gyülekezetbe igealkalmakra, mindig különös, magabiztos, cinikus fölénnyel utasította vissza, és utasított rendre bennünket, akik hívogattuk. Az utolsó napjaiban azt mondta hozzátartozóinak: most szívesen beszélne velem. Én azonnal mentem, és kiderült: már nem tudtunk egymással beszélni. Már sem értelmileg nem tudott akkor felfogni semmit, sem nem volt egészen már itt az innenső parton. Mondtam azért igét, meg magamban imádkoztam. Nem tudom Isten mit végzett el vele. Isten kegyelme végtelen és minden jóra képes. De összeszorult a szívem, hogy egy okos, az eszére büszke ember, akinek az egyszerű, buta, ósdi, konzervatív evangélium egy életen át nem kellett, most az utolsó erejével még kinyúlna a Szabadító után, de már arra sincs ereje, hogy megmozdítsa a kezét, vagy szemét, vagy ajkát.
Lejár az idő. Amíg időnk van, addig hallgassuk, amit Isten mondani akar. Addig fogadjuk el az ajándékot, amit Ő kínál. Mert egyszer a Heródeseknek meg kell tapasztalniuk, hogy most már hiába kérdezgeti Jézust, és hiába szeretné látni az Ő hatalmát.
Az alulmaradás hatalmát mutatja itt meg Jézus, és azt, hogy mindennek van határa, és egyszer lejár a kegyelmi idő. Isten segítsen minket, hogy amíg időnk van, addig fogadjuk el tőle mindazt az ajándékot, amit kereszthalálával szerzett vissza nekünk.

Jézus Krisztus öt nappal keresztre feszítése előtt, nem sokkal Lázár feltámasztása után, egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe. Erre az eseményre emlékezünk minden esztendő virágvasárnapján. A közelgő páskaünnepre sok zarándok igyekezett akkor a szent városba, és amikor felismerték Jézust, elkezdték éltetni Őt mint Messiás királyt.
Lázár feltámasztása nyilvánvaló messiási jel volt mindenki előtt. A szívük meg tele volt a Messiás várásával. Vártak egy olyan szabadítót, aki felszabadítja őket a megszálló rómaiaktól, sokféle nyomorúságuk helyett bőséget hoz a számukra, és a népet a többi nép fölé helyezi majd.
Elkezdtek éljenezni az emberek. Ruhájukat az útra terítették tiszteletük jeleként, a fákról meg zöld ágakat tördeltek és azokat lobogtatták a remélt győzelemnek az örömében. Aztán elkezdték kiabálni az ősi zsoltáridézetet: Hosiana, Uram, segíts! Áldott a Király, aki jön az Úrnak nevében! Jézus még soha nem vonult ilyen diadalmenetben, de elfogadta, amit mondtak, mert igaz volt, csak a mögötte levő váradalom volt hamis.
Miközben ez zajlott körülötte, mit tett Jézus ezen a napon? Erről szeretnék ma beszélni. Mert miközben a sokaság ujjongott, Jézus három meglepő dolgot cselekedett. Meglátva a szent várost sírva fakadt. Azután beérkezve a templomba kikergette annak egyik udvarából azokat a kereskedőket, akik oda betolakodtak. És amikor csend lett a templomban, meggyógyította azokat a vakokat és sántákat, akik hozzámentek.
A sokaság tehát ujjongott, örömében tombolt, Jézus pedig sírt, a templomban rendet teremtett és gyógyított.
Mielőtt közelebbről megvizsgáljuk Jézus különös virágvasárnapi tetteinek a jelentőségét és jelentését, figyeljünk fel arra, hogy milyen hallgatag volt Ő ezen a napon. Egész nap mindössze kétszer szólalt meg, akkor is igét idézett az Ószövetségből, az akkori Bibliából, és egyáltalán mindaz, amit ezen a napon tett és mondott, következetes ragaszkodás volt a Szentíráshoz, Isten igéjéhez, abból eredt, arra épült. — „Amint meg van írva”, „hogy beteljesedjék az Írás” — ilyen közbeszúrt megállapításokat olvasunk az evangéliumokban. Minden, amit tett aznap, előre megjövendölt próféciák beteljesedése volt, beleértve még a kis csacsit is, aminek a hátán mint békét hozó király vonult be Jeruzsálembe.
Miért sírt Jézus akkor, amikor mindenki más örült?
Azért, mert látta, hogy annyira vakká lett az Ő népe, hogy már egyáltalán nem látják az élő Istent. Nincsenek tekintettel rá. Egyáltalán nem figyelnek Isten törvényeire, rendelkezéseire, amiket pedig népe javára adott nekik. Évszázadokon át sorban megölték azokat a prófétákat, akiket Isten küldött hozzájuk, hogy megmentse őket, és most készülnek megölni őt is. Ez a hitehagyott, lelkileg megvakult nép fejjel rohan a falnak és valóságos nemzeti öngyilkosságot követ el.
Elhatalmasodott a képmutatás. A templom üzemel, áldozati állatok ezreinek a vére folyik ki az oltárokon. Egy-egy nagy ünnepen óriási tömegek fordulnak meg a szent városban. De vajon van-e valaki, aki azért jönne a templomba, hogy másként távozzék onnan? Vajon nem érvényes-e most is az, ami miatt Jeremiás által feddette Isten a népét: eljöttök az én házamba, letudjátok a vallásos kötelességeiteket, aztán mentek vissza, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint előtte. (Jer 7,10)
Mert a nép vaksága azt is jelenti, hogy nem látja bűnnek a bűnt, és nem ragyog előtte Isten érthetetlen és mérhetetlen nagy kegyelme, amit hittel megragadhatna. Kiabálják torkukszakadtából itt is: áldott a Király, aki jön az Úr nevében, de rég nem úgy tekintik már Istent, mint aki az ő Királyuk. Ők önmaguk, Isten nélkül akarják megoldani a problémáikat. És Jézus látja, hogy ez az Isten nélküli élet a biztos pusztulásba vezet. Ő már most, virágvasárnapon látja az üszkös romokat, amik negyven év múlva Jeruzsálem és a templom helyén lesznek. Ezért sír. Ő messzebbre és mélyebbre lát. Ő egyáltalán lát, nem úgy, mint a lelkileg megvakult nép. A valóság láttán, mivel így is szereti az Ő népét, csak sírni lehet.
Utána megtisztítja a templomot, ahova betört a világ. Hiszen mindenkinek magától értetődik már a kettős élet. Megfordulunk olykor a templomban, de éljük a magunk életét úgy, mint akik nem is járnak templomba. Az imádság csendjét megtörte a pénz csörgése, a hangos alkudozás, az állatok bőgése, egyáltalán mindaz a lárma és zűrzavar, ami az üzleteléssel együtt jár. Az üzletelés betolakodott a templom egyik udvarába, kiszorítva onnan Istent és az Ő tiszteletét.
Akkor Jézus, földi szolgálata során ez egyetlen alkalommal, korbácsot fog és kiver onnan mindent és mindenkit, aki nem oda való, aki idegen, aki megszentségteleníti az Isten templomát. Nem azért tette ezt, mert olyan mérges volt, hanem azért, mert ez főbenjáró bűn volt. Mert mindez az egyházi vezetők asszisztálásával történt. Mert mindez haszonból, a pénzért történt. Mindez már fel sem tűnik ott senkinek. Ez a kettősség, hogy úgy teszünk, mintha tisztelnénk Istent, közben pedig nemcsak a templomon kívül élünk attól idegen szellemben, hanem még a templomba is behozzuk ezt az idegenséget.
Amikor csend lett a templomban, hozzámentek a vakok és sánták. Egyszerű folytatást olvasunk: meggyógyította őket. Még most is, még ott is, ilyen lelkiállapotban is, közvetlenül a reá váró szörnyű szenvedések küszöbén is fontosabbak neki mások, mint ő maga. A kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók, a nyomorultak, a kitaszítottak. Ilyen Megváltónk van nekünk.
Ezt történt virágvasárnap. És vajon, ha Jézus ma néz körül a világban, az egyházban, a családotokban, a szívünkben, akkor nem kell-e ugyan emiatt és ugyanígy sírnia? Hiszen ez a világ a maga gőgös önhittségében már nemcsak negligálja, semmibe veszi Istent, hanem kéjesen sárba tapossa azokat a rendelkezéseit és parancsait, amelyeket az érdekünkben adott nekünk. Amire Isten azt mondja: ezt tedd, azt nem tesszük. Amitől óv vagy tilt, azt nagy büszkén, dicsekedve gyakoroljuk.
Ezt a világot elárasztotta a hazugságnak sokféle formája. Ma az számít ügyesnek és életrevalónak, aki minél nagyobbat, minél gyorsabban és mosolyogva tud hazudni. Csalni, lopni, házasságot törni, olykor még embert ölni is következmények nélkül lehet. A törvény sokszor a bűnöst védi a sértettel szemben. A válások számának félelmetes növekedése, a megkötött házasságok ijesztő csökkenése mutatja, hogy a társadalom fittyet hány arra, amit Isten a társadalom alapsejtjéről, férfi és nő kapcsolatáról, szerelemről, hűségről, házasságról, családról a mi érdekünkben mondott. Milliószám áldozzuk fel magzatainkat a kényelem, a félelem, a paráznaság oltárán. Az élvezet mindenek feletti bálvánnyá lett, amit mindenáron imádnak tömegek. És annyira vakká lettünk, hogy még annyi eszünk sincs, hogy meggondoljuk: ha így folytatjuk, ki lesz, aki megtermeli húsz-harminc év múlva a nyugdíjunkat. A kis tolvajok közül sokakat lecsuknak, a nagy rablók azonban szabadon dőzsölhetnek. És ki gondol arra, hogy ez hova vezet. Mi lesz, sőt már most mi ennek a következménye. Aki ebbe belegondol, az csak sírhat ezen a szomorú helyzeten.
Közben büszkén menetelünk az istentelen Európába, amelynek a törvényei között ott van az úgynevezett antidiszkriminációs törvény is, ami már most előre veti egy várható keresztyénüldözésnek az árnyékát. De kit zavar ez? Kit zavar az, hogy a jövőnk tervezéséből kihagyjuk Istent, amikor a jelenünkben sincs benne? Amikor megszoktuk, hogy nélküle élünk.
És vajon jobb-e a helyzet az egyházban, mint a világban?
Egyik egyházi gimnáziumunkban éppen most nem fogadnak egy neves természettudóst, aki a maga hitéről tartott volna ott előadást, mint tudós, megvallva, hogy ő hiszi, amit a Biblia a világ teremtéséről ír. Azt mondták — nem a biológiatanár, a lelkészek —, hogy ők az evolúció hipotézisét hiszik, és nem akarják megzavarni a diákokat a Szentírás bizonyságtételével.
Egy másik ilyen gimnáziumunkban kézzel-lábbal magyarázzák, hogy a tíz csapás természettudományosan értelmezendő és értelmezhető, mert egy modern fiatal csak azt fogadja el igaznak, amit racionálisan meg lehet magyarázni. Éppen ezért az Újszövetség csodáit kihagyják a Bibliából.
Némely lelkészképző intézetben abból kell vizsgázni, hogy Pál apostol leveleinek jó részét nem Pál írta, a János írásait nem János írta, Mózes nem is élt. És mindezek a dolgok feltételezéseken, kitalált elméleteken alapulnak, de tényekként kezelik őket.
Pontosan az történik, amire Pál apostol figyelmeztette Timóteust: „Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak.” (2Tim 4,3-4).
És mi a helyzet a gyülekezetekben?
Egyre többen jönnek esküvőt megbeszélni, miután már évek óta együtt élnek paráznaságban, komoly, számon kérhető felelős döntés nélkül, úgy kényelmesebb, de az esküvőn óriási felhajtás van, mintha nemrég ismerték volna meg egymást. Sokaknak csak az fontos, hogy mennyi a virág és milyen zene szól. Kit érdekel, hogy milyen ige és imádság hangzik.
Szilveszterkor azt mondja egy fiatalember: leszaladok a Torockóra megúrvacsorázni, aztán sietek vissza, hogy folytassuk a játékot. Milyen játékot? Kiderül, hogy öldöklésekkel megtűzdelt, üldözéses játékot játszanak órákon keresztül, amibe beleélik magukat, és az élményt viszik a következő napokra is.
Nem erre mondta Isten éppen abban a jeremiási prédikácóban, amiből Jézus idézett virágvasárnap, hogy eljöttök az én házamba, letudjátok a kötelességeket, aztán mentek vissza, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint addig? És hányan vannak, akik évek, évtizedek óta úgy járnak ide, hogy semmit nem változott az életük. Egy-egy igehirdetésből csak azokat a részleteket jegyzik meg, amiknek valami társadalmi vagy kulturális vonatkozásuk van, de a megtérésre hívó evangélium, a bűnről és az Isten kegyelméről szóló komoly tanítás, az üdvösség és kárhozat igazsága soha nem hatott el még a szívükhöz. Közben azt gondolják, hogy rendben van az életük. Vagy azért, mert ők már régóta hívők, még szolgálnak is. Egyébként sem mondott a lelkész ma se semmit, ami új lenne a számukra. Vagy azért, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi lenne az élő hit, az élő Jézussal való naponkénti együttélés, de meg vannak győződve arról, hogy derék polgárok, mit kínozza őket a lelkész. Pontosan úgy, mint Jézus idejében, Jeruzsálemben. Van egy általános istenhitünk, de Jézus egyáltalán nem király ténylegesen az életünkben.
És hogy vagyunk Isten parancsaival a családban?
Azt mondja a Szentírás, hogy az apák kötelessége, hogy megismertessék gyermekeikkel az élő Istent és az Ő nagy tetteit. Hány családban van közülünk olyan áhítat naponta, ahol ez történik? Vagy, hogy minimalista legyek: hány helyen szoktak asztali áldást mondani? Nem ledarálni valamit már kanállal a kézben, hanem szívből megköszönni, hogy van mit ennünk. Netalán azokra is gondolni, akiknek meg nincs.
Hány szülő neveli gyermekeit az Isten rendelései szerint? Hány kicsi és felnőtt gyermek tiszteli a szüleit úgy, ahogy azt szintén Isten elénk adta?
Ismerek olyan idejáró férfiakat, akik a hobbyjukat többre becsülik, mint a feleségüket. Olyanokat, akik nemcsak viszik haza a pénzt, hanem viszik otthonról is és képes templomos ember a kocsmában tölteni időt. Sokszor többet foglalkozik a kutyájával meg a kocsijával, mint a házastársával meg a gyermekeivel. Ezt látva Jézus ma is csak sírna.
Arra van naponta több órájuk sokaknak, hogy a televíziót bámulják, de arra csak perceik vannak, vagy azok sem, hogy Isten előtt megálljanak azzal a vággyal, hogy: „szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”
Gondoljátok, hogy lehet ezeket következmények nélkül csinálni? Egy ideig igen. De Jézus virágvasárnap annak a sok hitványságnak, ami történt, a következményeit is látta és ezért sírt.
Az a helyzet ma is, mint az első virágvasárnapon volt. A nép ujjongott, Jézus pedig sírt és kénytelen volt megtisztítani a templomot, és meggyógyítani sok nyomorultat. Lehet, hogy te ujjongsz, hogy sikerült egy csalást — kicsit, vagy nagyot — ügyesen megvalósítani, és Jézus sír. Lehet, hogy te boldog kéjjel fetrengsz egy idegen ágyban, és Jézus sír, hogy ilyen mélyre kerültél. Lehet, hogy mi kimegyünk innen derűsen, és kedélyesen beszélgetünk majd az ajtó előtt, és Jézus sír, mert talán ma sem tört össze a kemény szíved, ma sem nyúltál mohó hálával az Isten kegyelme után, ma is sikerült másokra érteni azt, ami elhangzott és világért se veszed magadra. Ma is maradsz abban az Isten nélküli állapotban akár vallásos vagy, akár nem, amiben Isten igéje és hívó szava talál.
Jézus látván a várost sírt rajta, mert Ő látta azt is, hogy mi lesz vele néhány évtized múlva, ha így folytatja. Ő látja azt is, mennyire más lenne a házasságod, az egészséged, a családotok, a gyerekeid jövője, a nemzetünk sorsa, ha mindezt nem így csinálnánk, hanem úgy, ahogy Ő nagy szeretettel elénk adja a lehetőséget.
Ha közülünk valaki komolyan veszi ma azt, hogy Jézus Krisztus az a király, akit éltetett a virágvasárnapi sokaság, akkor ezért a három dologért komolyan könyörögjön még a mai nap folyamán.
Könyörögjünk azért, hogy ajándékozzon meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy mi is tudjunk sírni azon, ami miatt Ő sír az életünket látva.
Könyörögjünk azért is, hogy tisztítson ki az életünkből mindent, ami Őt visszaszorítja vagy megrövidíti.
Könyörögjünk azért, hogy gyógyítson ki minket is abból a lelki vakságból és jól begyakorolt kétfelé sántikálásunkból, amiben talán szenved az életünk.
És ha úgy telt el ez a böjti időszak, hogy egyáltalán semmit nem jelentett a számunkra, akkor legalább a hátralevő néhány nap legyen a számunkra igazi böjt, ami most nem ablaktisztítással, meg talán mértéktelen bevásárlással telik el, hanem megalázzuk magunkat előtte, csendesen magunkba szállunk, önvizsgálatot tartunk, s engedjük, hogy beszéljen velünk. Hogy egészen konkrét dolgokra mutasson rá az életünkben, és megerősítse bennünk azt a bizalmat, hogy lehet ezen változtatni. Nem kell nekünk ilyeneknek maradnunk. Felragyoghat előttünk az az igazság, hogy ezért kellett neki nagypénteken meghalnia. Mivel azonban ez megtörtént, számunkra is nyitva van az Ő kegyelme. Akkor nem kell majd a mi életünket nézve is azt mondania, amit itt Jeruzsálemnek mondott: „… mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”
Mit jelent az, hogy Isten meglátogatása?
Az, amikor olyan közel hajol egy elveszett emberhez, hogy az meghallhatja az Ő hívását. Számunkra a meglátogatás ideje most van. Most, ebben az órában hangzik az Ő hívása. És aki felismeri az Ő meglátogatásának idejét, és enged az Ő hívásának, és most tud sírni a bűnein, annak Ő azt mondja: megajándékozza a bűnbocsánat el nem múló örömével. „Örök öröm lesz fejükön és elmúlik fájdalom és sóhaj.” Aki pedig hagyja, hogy csak Jézus sírjon az életén, az meg az örökkévalóságot ott tölti el, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás. Most van a meglátogatás ideje.

„Ma még lehet, ma még szabad,
Borulj le a kereszt alatt.
Elszáll a perc, az életed.
Ma még, ha jössz, elérheted.
Ne késs tovább, ne várj tovább!
Ma kérd Atyád bocsánatát.”

Talán emlékeztek még arra, hogy három héttel ezelőtt Lázár feltámasztásának a története alapján arról beszéltünk, hogy Jézus Krisztus mennyire más világban élt, mint a körülötte levő emberek. Mennyire más szempontok alapján ítélte meg a dolgokat, mennyire más lehetőségek között mozgott. Csak néhány példát említek erre emlékeztetőül.
Amikor üzentek neki, hogy Lázár, az Ő barátja beteg, minden tanítvány azt várta volna: gyerünk, siessünk, hogy idejében odaérjünk. Jézus nem sietett, még két napig ott maradt, ahol voltak.
Aztán amikor közölte, hogy most Júdeába mennek, a tanítványok felhorkantak. Ott akartak megkövezni, ne menjünk oda! Jézus azt mondja: nyugodtan mehetünk, mert még nem jött el az az óra, hogy engem elpusztítsanak.
Amikor közölték vele, hogy Lázár meghalt — nincs a Bibliában, hogy Jézus legyintett, de szavaiból az derül ki, hogy szinte legyintett —, hogy csak alszik. Neki teljesen mindegy volt, hogy álmából kell felébreszteni egy élőt, vagy a halálból kell feltámasztania egy halottat. Egészen másként értékelte a dolgokat.
Amikor Lázár testvérei is azt mondják neki a temetőben, hogy ne nyúlj a sírbolthoz, mert már negyedik napja, hogy eltemettük, és szaga van, Jézus megint legyint, és azt mondja: teljesen mindegy, hogy hány napja. Beszól a sírba, és Lázár feltámad.
Egészen mások az Ő lehetőségei és éppen ezért egészen másként ítélt meg mindent, és sokszor nem értették, miért viselkedik úgy.
Láttuk, hogy a Szentírásban vannak olyan ígéretek, hogy Isten felemeli a benne hívőket erre a szintre. Másfajta gondolkozással ajándékozza meg az Ő gyermekeit, hogy ők is másként ítéljék meg a helyzeteket. Isten szemével lássuk a dolgokat.
Erről volt szó akkor és ma hasonlóról szeretnék beszélni. A múltkori történet folytatása, amiből most olvastam egy részletet, arról beszél, hogy Jézus egészen más szinten élte át az eseményeket, mint a körülötte élők. És onnan föntről többet látott, és messzebbre látott, és emiatt sem értettek meg sok mindent, amit Ő mondott és tett. De Ő minket is fel akar emelni oda, ahonnan messzebbre és többet látnánk.
A mottója az lehetne ennek, amit Isten Sámuel prófétának mondott, amikor elküldte őt, hogy kenje királlyá Dávidot. De Sámuel nem tudta, hogy Isai szép szál fiai közül melyik az, akit kiválasztott az Úr. Megjelent az első szép magas, szálas fiú. Sámuel arra gondolt: hátha ő? És akkor mondott valami fontosat neki Isten. - „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16,7).
Jézusnak ebből a magatartásából, amire mindjárt mondom a példákat, az tűnik ki, hogy Ő nem azt nézte, ami a szeme előtt van, hanem ami kinek-kinek a szívében van. Ő mélyebbre látott, többet, messzebbre látott, és éppen ezért egészen más súlya volt a számára mindennek, ami elhangzott, vagy ami körülötte történt.
Ő a benne hívőket pontosan arra segíti el, hogy ne csak a láthatókat nézzük, hanem a láthatatlanokat is érzékeljük. Ennek a világnak a másik részét is, a valóságnak a nagyobbik részét, ami láthatatlan a nem hívők előtt, azokkal is számoljunk és azokat is vegyük komolyan.
Szeretnék elmondani néhány történetet azok közül, amiket a közelmúltban olvastunk a János evangéliumából. Elmondom előbb magát az eseményt, aztán látni fogjuk, mit érzékeltek ebből az emberek, jelen esetben a tanítványok, és hogyan minősítette Jézus azt, ami ott történt.
1. Itt az esemény annyi, hogy Lázár feltámadt és a testvérei készítenek egy vacsorát Jézusnak meg a hozzájuk közelálló barátoknak. Aztán olvassuk, hogy sokan jöttek oda csodálkozni. Ni csak, tényleg feltámadt, ott ül Jézus mellett. Nahát, még ilyet! Ki-ki elmondta a maga hozzászólását, és egyszer csak a lakást valami különösen finom illat töltötte be. Honnan jöhet ez? Nézzétek már, mit csinál Mária? Ott térdel Jézus lábainál, nála van az a drága edény, amiben a még drágább illatos kenet van, és az egészet rákeni Jézus lábára, és a saját hajával törli meg. Hát ilyet még ember nem látott. Miért csinálja ezt?
Ennyi az esemény, és ki hogy értékeli?
Júdás elkezd számolni. Az minimum egy font. Az száz, kétszáz, az háromszáz dénár. Egy embernek egy évi keresete. Micsoda pocsékolás! Hogy jut ilyen eszébe? Nem fér benne a szó, hanem kibuggyan, és azt mondja: ilyen tékozlást kár csinálni. Inkább adtátok volna el, és adtuk volna a szegényeknek. De olvassuk a megjegyzést, hogy nem az ő nagy szíve, a szegényekért való aggódása mondatta ezt vele, hanem ő volt a tanítványi kör pénztárosa, nála volt az erszény és abból elszedegetett. Szerette volna abban az erszényben tudni ezt a háromszáz dénárt. Mi mindenre lehetett volna ezt használni. Nem a szegényekért fájt az ő szíve.
Ezen a szinten tehát úgy szólal meg Júdás, hogy miért nem került hozzám ennek az ára. Mit csinál ez a Mária, miért nem szól rá Jézus? Kár, hogy most már nem lehet onnan azt a drága kenetet összegyűjteni és eladni.
És hogyan értékeli Jézus ezt az eseményt?
Ő nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem ami a szívben van — ahogy olvastuk. Ő látja, hogy Mária szíve tele van hálával. Visszakapta a testvérét. Azt hitte, mindennek vége. Jézus nem érkezett idejében, nem tudta meggyógyítani a beteget. De feltámasztotta a halottat. Fantasztikus! Mária szívéből kicsordul a hála és az imádat. Mária érzékeli, hogy kicsoda Jézus, és ennek megfelelő tiszteletben és imádatban részesíti.
Az volt a szokás abban az időben, hogy mindenki összegyűjtötte azt a kenetet, amit majd halálakor felhasználnak arra, hogy holttestét megkenjék. Ahogy ma is sokan félreteszik azt az összeget, amiből majd eltemetteti őket a család. Nos, ilyen volt ez az illatos kenet. A saját temetésére tette azt félre, és valóban értékes volt. Ő most ezt veszi el. Kit érdekel, hogy mi lesz akkor, ha ő meghal? Meg ha nem kenik meg ilyen drága kenettel? Mi történik akkor? De amije van, a legértékesebbet, azt akarja Jézusnak adni. Nem egy cseppet belőle.
Az volt a szokás, hogy a kedves vendég hajára vagy szakállára egy csepp ilyen illatos kenetet tettek és annak az illata is betöltötte a házat. Ő az egészet, nem csepegtetünk. Mindent odaadni Jézusnak. Jézus ezt látja, hogy mi van Mária szívében. Ez a túláradó hála, ez a szavakkal ki nem fejezhető imádat, amit csak így lehet kifejezésre juttatni, hogy ami nekem a legdrágább, azt adom oda neki, és csak neki, de mindet.
Valóban értelmetlen tékozlás, de akinek a szíve megtelik hálával és imádattal, az nem számol, mint Júdás. Az Jézusnak mindent akar adni. Mert az ilyen ember általában előtte már önmagát odaadta Jézusnak. Ahogy Pál a macedóniakról írja: azért tudtak a kevesükből is sokat adni a szegényeknek, mert előbb önmagukat adták az Úrnak.
Ez a másik szint. És van itt ebben az esetben még magasabb szint, amiről Mária sem tud, hogy amit ő itt tesz, az prófétai cselekedet. S ez az, amit nem értenek ott. Azt mondja Jézus: az én temetésemre kent meg most engem. Micsoda? Ki beszél itt temetésről? Itt van köztük és él. Igen ám, de Ő tudja, hogy már nem sokáig. Ő a kereszthalál küszöbén van, és Mária úgy, hogy maga sem tudta, de ebben a túláradó hálás és imádó magatartásban alkalmassá lett arra, hogy Isten őt felhasználja, hogy valami előremutató prófétai cselekedetet hajtson végre. Mert nagypéntek este nem lesz idő arra, hogy Jézust a kor szokása szerint illatos kenőccsel megkenjék. Három nap múlva, húsvét reggelén meg már nem lesz szükség arra, mert akkor feltámadott és élt. De előre elvégez Mária valami kegyeletteljes cselekedetet, amiről ő maga sem tudja, mi az. Így használ Isten sokszor bennünket olyasmire, amiről magunk sem tudjuk, mi annak a jelentősége. Ilyenre használni azokat lehet, akik egészen odaadták magukat neki. Akiknek a szíve tele van Jézussal, tele van hálával és imádattal.
Úgye érzékeljük, hogy mennyivel magasabb szint ez, mint az, hogy száz, kétszáz, háromszáz… borzasztó, miért nem került az én erszényembe, mert elszedegethettem volna belőle. Micsoda alantas szempontok ezek?! Mennyivel magasabb az, hogy itt imádat történik. Ők szépen vacsorázgassanak, beszélgessenek, de valaki imádja az Istent, a testté lett igében, Jézus Krisztusban. És maga sem tudja, hogy közben prófétai cselekedetet hajt végre.
2. A másik ennek a folytatása, amit a 13. részben olvashattunk, amit most csak röviden elmondok emlékeztetőül.
Az utolsó vacsorán vannak együtt, ahol Jézus azt mondja: „… közületek egy elárul engem.” A tanítványok meglepődnek. Ki lehet az? Csak nem én? — mindenki erre gondol. Péter, aki a leggyorsabban cselekedett mindig, de messze ült Jézustól, int Jánosnak, aki Jézus mellett ült, hogy tudd már meg tőle, ki az? János megkérdezi: ki az? Jézus másik oldalán Júdás ült, és azt mondja Jézus: akinek én mártom be a falatot, és odaadom”. Júdás elfogadta és megette. Jézus mond neki valamit: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” Azt olvassuk, hogy nem értették, mit jelent ez. Arra gondoltak, hogy itt van néhány nap múlva a nagy ünnep, Júdásnál van az erszény. Nyilván megbeszélték, mit kell még vásárolni, vegye meg idejében a dolgokat, hiszen ez csütörtök este volt és szombaton már nem lehet vásárolgatni. Júdás pedig, ahogy lenyelte a falatot, kiment a sötét éjszakába. Ennyi az esemény, aminek a leírását olvassuk.
És jellemző, hogy ki hogyan értékelte ezt. Nem ismétlem el még egyszer. Jézus mond egy mondatot, Péter azonnal tudni akarja. Megy az intés Jánosnak: tudd meg. Megtudja. Közben elhangzik egy mondat, biztos arra gondolt, hogy vásárolni kell. Júdás pedig kimegy.
És mit olvasunk utána, meg közben? És mit olvasunk más helyeken, amiből kiderül, hogy Jézus mit élt át itt?
Ő tudta, hogy másnap ilyenkor Ő már holtan függ a kereszten. Erre senki sem gondolt a többiek közül. És tudta, hogy ezért jött. Örök isteni terv, a megváltás, szabadítás terve valósul itt meg. Tudta kezdettől fogva Júdásról, hogy ő fogja elárulni Őt. Tudta azt, hogy Júdás most hova megy. Ezt csak ők ketten tudták. És az: hogy amit cselekszel, hamar cselekedje, azt jelentette, hogy Jézus tudta, hogy ezt már nem lehet megállítani és visszafordítani. De nem is akarja. Most már történjék meg minden késlekedés nélkül, idejében. Ennek huszonnégy órán belül le kell zajlania. Erre a tanítványok közül senki sem gondolt.
Jézus látja a szellemi hátterét is ennek, azt, hogy Júdást démoni indítékok késztetik erre. Az olvassuk ennek a fejezetnek a 2. versében, hogy akkor már belesugallta az ördög Júdás szívébe. Itt pedig azt olvassuk a 27-ben, hogy amikor lenyelte a falatot, bement az ördög Júdás szívébe. Ezt nem látja senki. Ezt csak Jézus látja, aki a láthatatlanokat is érzékeli, és komolyan veszi. Ő tudja, hogy itt valami kozmikus, nagy szellemi harc folyik. Ezek itt eszegetnek. Jó, költsék el a vacsorát, beszélgessenek. A fejük felett azonban egy kozmikus harc folyik, és a háború holnap eldől a kereszten. Lefegyverzi ezt a sötét fejedelemséget Jézus. Amikor elhangzik, hogy „elvégeztetett”, eldől a háború, és Jézus győz.
Ezért mondja a folytatásban azt, amit megint nem ért közülük senki, hogy miért beszél erről Jézus: „Amikor Júdás elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt. És amikor kiment, így szólt Jézus: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne. Ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azonnal megdicsőíti őt. Gyermekeim, egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom.” Jn 13,30-33).
Miről beszél? Hogy jön ez ide a vacsorához? Ez a magyarázata annak, ami történt, hogy a Sátán bement Júdás szívébe, hogy Júdás megy a megbízóihoz, akik megvesztegették. Megmondja, hogy Jézus innen a Gecsemáné kertbe megy. Az egy félreeső, csendes hely, ott le lehet őt tartóztatni. Erről a többiek semmit nem tudnak, mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. Csak annyit látnak, hogy Júdás valamiért kiment. De hogy itt most dicsőíttetik meg az Emberfia? Hogy Jézus a keresztet nem úgy tekinti, és az Ő kereszthalálát, mint tragédiát, vagy mint az Ő bukását, hanem mint a dicsőségbe vezető út kapuját. És az Isten is megdicsőíttetik Őbenne, mert Ő azzal dicsőítette meg az Atyát, hogy engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. De az Isten is megdicsőíti Őt önmagában. Ez nem játék a szavakkal itt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik meg másnap, és ezt summázza Jézus. De ki érti ezt, és ki lát ebből bármit is? Majd utólag megértik némelyek. Itt azonban ők csak a láthatókra néznek. Jézus ennyire más szinten éli meg az eseményeket, és ennyivel többet lát abból, ami pedig ott történik a szemük előtt, de Ő a láthatatlanokat is érzékeli, és azokat fogalmazza meg.
3. A harmadik jelenet ennek a folytatása. Olyan kedves ez is. Péter mindig olyan, amilyen. Aztán majd megváltozik. Lesz ő még másmilyen is. Egyelőre Simon Péter azonnal megkérdezte tőle: „Hova mégy?” Tudniillik Jézus azt mondta: „ahova én megyek, oda ti nem jöhettek…” Hova nem mehet ő Jézus után? Fel van háborodva. Jézus így felelt: „Ahova én megyek, oda most nem követhetsz, de később majd követsz.” Péter így szólt hozzá: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted!” Jézus így válaszolt: „Az életedet adod énértem? Bizony, bizony, mondom néked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” (Jn 13,36-38).
Úgye milyen tipikus? Péter nem ismeri önmagát. Péter önmagáról is csak azt látja, ami a szeme előtt van, a Jézusért való lelkesedését. Meg azt, hogy ő mindig az első akar lenni. Ezek itt el vannak foglalva most is azzal, hogy vacsoráznak, és nem gondolnak arra, hogy Jézust esetleg meg kell védeni valamitől. Na, majd ő! Ő megmutatja! Miért ne mehetnék most? Hova mész te, ahova én nem mehetek? Hát a keresztre.
Jézus ismeri őt, és tudja, hogy e mögött a lelkesedés mögött nincs elég hitbeli szilárdság, és néhány órán belül háromszor le fogja tagadni azt, hogy egyáltalán ismeri Jézust. Erre nem gondol maga Péter sem, ezt csak Jézus látja. De Jézus azt is látja, hogy Péter nem marad ilyen. Meg fog szilárdulni az ő hite annyira, hogy még a vértanúságot is vállalni fogja Jézusért. És ha igaz a hagyomány, hogy Pétert is kereszthalálra ítélték, akkor ő azt mondta volna, hogy fejjel lefelé feszítsetek meg, mert nem vagyok méltó arra, hogy úgy végezzem, mint az én Mesterem.
Péter mehetett Jézus után, de nem most. Majd. Ezt ő most nem látja, fel sem tudná dolgozni, el se tudja fogadni. Ennek még nincs itt az ideje. Most annak van itt az ideje, hogy hajnalban belelásson a saját szívébe, és meglássa azt a gyávaságot, üres lelkesedést, fedezet nélküli lelkesedést, ami van benne. Aztán majd odaformálódik az élete, hogy kész lesz meghalni is Jézusért. Most még Péter is csak azt látja, ami a szeme előtt van. De Jézus látja az ő igazi állapotát, és látja, hogy kivé fog formálódni, és hogyan fogja végezni. Sokkal magasabb szintről látja Jézus Pétert. Ezért nem dobja ki a tanítványok közül már előre, hogy ilyen nem kell, aki meg fog tagadni, mert Ő túllát azon. Ezért tudja kivárni, hogy majd megváltozik, és az lesz az igazi Péter és az ő halálával is dicsőíteni fogja az Istent. Egyébként ezt is megmondta előre. A János evangéliuma utolsó fejezetében van, hogy milyen halállal dicsőíti meg az Istent. Péter most még ezt nem látja. Jézus számára világos, hogy per crucem ad lucem, a kereszten át vezet az út a dicsőségbe.
Akár az első jelenetet nézzük, ahol Mária szívébe lát Jézus, akár a másodikat, ahol Júdás szívébe lát, akár ezt a harmadikat, ahol Péter szívébe lát, nyilvánvaló, hogy mennyivel többet látott, és mennyire más így mindennek a súlya. Mennyire másként lehet így mindent megítélni.
Nekünk megígérte a mi Urunk az igében, hogy egyszer mi is úgy fogunk látni mindent, ahogyan Ő. Úgy fogjuk ismerni Őt is, ahogy Ő ismer már most minket. De nem kell ezzel megvárni az örökkévalóságot, mert megadatik a hívőnek, hogy már itt is úgy tudjon élni, mint aki látta a láthatatlant, hogy sokkal többet lássunk, mint ami a szemünk előtt van.
Néhány példát hadd említsek a hétköznapokból, hogy mennyire más az, amikor valaki csak azt látja, ami a szeme előtt van, vagy pedig annál sokkal többet.
Bibliaolvasás. Sok bibliaolvasó csak azt látja, ami a szeme előtt van. Olvassa a szöveget. Szomorú vagyok, amikor a bibliaórákon azzal telik el az idő, hogy összehasonlítgatják egyik mondatot a másikkal. Ez a szó, meg az a szó mit jelent. Az emberek leragadnak a szövegnél. Nem ismerik fel benne az igét, az üzenetet, netalán a személyes üzenetet, amit Isten azokon a betűkön keresztül akkor szól hozzájuk. A prédikációink is szörnyű szegényesek, ha csak a szöveget elemezgetjük, és nem értette meg az igehirdető az igét, az üzenetet, amit azon keresztül szól Isten. Sose érjük be a szöveggel. Nehogy azt higgyük, hogy az a teteje mindennek, hogy a szöveggel bíbelődöm, hanem, hogy a benne levő igét, üzenetet megértettem-e és formálja-e a szívemet?
Vagy: emberek megítélése. Valaki hogyan viselkedett, hogyan beszélt, rólam mit mondott, vagy velem hogyan beszélt. Hányszor felháborodnak ezen emberek. Na de miért viselkedett úgy, mi vezethette őt odáig? Mi előzte meg azt? Mi lehet az oka annak, és hogyan lehetne segíteni rajta? Ehhez már emelkedettség kellene, hogy ne ott akadjak el, hogyan nézett rám, mit mondott rólam, vagy mit mondott nekem? Mi bánthatja? Kik tehették tönkre? Hogyan lehetne őt segíteni? Ehhez már jézusi lelkület és látásmód kellene.
Hányszor elakadunk ott, hogy rossz a gyerek. Ez éppen most a közelmúltban történt az egyik csoportban itt a gyülekezetben, hogy egy addig jó gyerek elviselhetetlenné vált. Most szidjam őt, vagy büntessem, amikor másnap megtudom, hogy azért olyan elviselhetetlen, mert kihallgatta a szülei beszélgetését, akik megtárgyalták, hogyan fognak elválni. Csuda, hogy csak rossz. Mit csináljon szegény? Nem tud mit kezdeni magával. Ez rettenetes dolog a számára. Olyan információ, ami kibillentette őt az egyensúlyából. És nem az a megoldás, hogy büntetem, hanem valahogy segíteni kellene rajta.
Vagy szétszórt a gyerek és véletlenül derül ki, hogy valamitől rettenetesen fél. A félelem összeszorítja a kis szívét, és örökké arra gondol, amitől fél, én meg a tanítója, azt szeretném, hogy koncentráljon, és csak arra figyeljen, amit én most mondok neki, holott ő meg csak arra tud figyelni, ami most összeszorítja a szívét.
Vagy agresszív lett és bántja a testvéreit. Mert úgy megalázták és megszégyenítették, hogy azt nem tudta még feldolgozni.
Jó lenne, ha nem akadnánk el ott, ami a szemünk előtt van, hanem elkérnénk Istentől ezt a látást, hogy többet lássak. Mi nem tudunk egymás szívébe látni, mint ahogy Isten a mi szívünkbe lát, de Ő elsegíthet minket oda, hogy többet lássunk, és többet akarjunk látni, mint ami a szemünk előtt van. Mert néha még azt sem helyesen látjuk, és azt is rosszul ítéljük meg.
Olyan végzetesen felszínessé kezd válni az életünk. Hazajön egy család a külföldi útról, és csak arról tudnak beszélni, hogy mit ettek és mit vásároltak. Nem szánalmas? Érdemes volt ezért pénz költeni? Hogy milyen az az ország, vagy hogy milyen emberek élnek ott, eddig már kevesen jutnak el.
Családon belül is az egymással való érintkezés olyan felszínessé kezd válni, és csak arra korlátozódik, ami a szemünk előtt van. Szinte nem is adunk lehetőséget egymásnak a kitárulkozásra. Alig-alig van mélyebb beszélgetés családtagok között. Emiatt ne a világot hibáztassuk. Nehéz időben élünk, nagy a hajsza, stb., de keresni kellene azokat az alkalmakat, és alkalmassá kellene válni arra, hogy megnyílhassunk egymás előtt.
Két igével szeretném befejezni, amit ismerünk.
Pál apostol 2Kor 4. részében írja azt a sokat idézett mondatot „… mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” Jézust ezt jellemezte. Miközben komolyan vette a láthatókat, ami körülötte zajlott, nem csak azt látta, hanem láthatatlanokat is.
A másik pedig a Zsidókhoz írt levél 11,27 része, ahol Mózesről olvassuk azt, hogy nem maradt Egyiptomban, nem vonzotta, hogy a fáraó fogadott unokájaként nagy karrier várt volna rá, Egyiptom gazdagságánál többre tartotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mert Károli így fordítja: erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant. Az új fordítás így adja vissza: kitartott, mint aki látja a láthatatlant. Mózes azért tudott úgy viselkedni, mert ő többet látott, mint ami a szeme előtt volt. Ő a láthatatlanokat is komolyan vette.
Tulajdonképpen hinni azt jelenti, hogy a láthatatlan Istennel számolunk, és Őreá mindig számítunk. Miközben körülöttünk uralkodik a kétségbeesés, bennünk nyugalom van és reménység. Vagy miközben körülöttünk percemberkék dáridója folyik, nekünk a könny pereg a szemünkből, mint Jézusnak virágvasárnap, aki Jeruzsálemet siratta, mert többet látunk, mint a dáridózók, vagy mint a kétségbeesettek. És ezzel a többel tudnánk igazán szolgálni másoknak is. Mert aki a láthatatlanokat is komolyan veszi, annak nemcsak a kedélye más, hanem az egyszerre használható eszközzé válik Isten kezében, azoknak a javára, akik között él.
Tanuljunk meg ezért imádkozni, hogy nyissa ki Isten a szemünket a szó ilyen értelmében, hogy ne csak azt lássuk, ami a szemünk előtt van, hanem annál sokkal többet, amit Ő nekünk meg akar mutatni, lássuk és vegyük komolyan, mint Jézus.

Két héttel ezelőtt Barnabásról kezdtünk el beszélni annak a sorozatnak a keretében, hogy Isten hogyan használ úgynevezett kis embereket is az Ő nagy céljainak a megvalósítására. Láttuk, hogy Barnabásnak különleges, Istentől kapott képessége volt, hogy hidakat épített emberek között, közösségek között. Amikor a keresztyéneket üldöző Saul Jézus Krisztus tanítványává lett, ezt senki sem hitte el róla. És akkor Barnabás maga mellé vette Sault, odaállt a jeruzsálemi gyülekezet vezetői elé, és hiteles bizonyságtételével eloszlatta azoknak a félelmét, gyanakvását, előítéleteit.
Említettük, hogy legnagyobb hídépítőnk a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus, aki összeköttetést teremtett menny és föld, Isten és az ellene fellázadt ember között. Ő maga lett a híd, illetve az Ő keresztje, amelyiken feláldozta magát. Egyedül az Ő áldozatáért fogad vissza minket Isten, és egyedül az Ő áldozatának az erejébe vetett hit tesz minket képesekké arra, hogy hazataláljunk, mint bocsánatot nyert bűnösök, megtérő tékozló gyermekek.
Óriási esemény ez, a világtörténelem legjelentősebb eseménye. Ne szűnjünk meg hálát adni érte, és naponta dicsőíteni a mi Urunkat. Ez a jézusi lelkület munkál ott mindenkiben, akik az emberek közti békességen fáradoznak, akik hidakat építenek.
Hadd kérdezzem meg, hogy az elmúlt két hétben, építettetek-e hidakat. Vannak, akik igen.
Valaki elmondta, hogy nagyon összezördült a házastársával és sajnos nem vették komolyan a Biblia intését, hogy „ne menjen le a nap ti haragotokon”. Másnap reggel is morcosan ébredtek, szó nélkül ment el párja a munkába, s szó nélkül jött este haza és folytatta a hivatali munkáját otthon is. Ő azonban, noha úgy gondolta, hogy ő a sértett fél, valami különös szeretettel és gyengédséggel ült mellé, és úgy tudta megszólítani, hogy ebből kibékülés, sőt nagyon jó beszélgetés lett.
Ne mondjatok el arról, hogy szakadékok két szemben levő partjáról kiabá-lunk egymásnak vagy egymásra. Lehet hidakat építeni.
Két gimnazista leány, akik barátnők voltak, valami apró butaságon összeveszett. Annyira, hogy nem beszéltek egymással. Nyílván a felnőttektől hallották ezt, hogy ha haragszunk, akkor nem beszélünk egymással. Jár abba az osztályba egy hívő kislány, aki itt volt két hete, és Isten Lelke arra indította őt, hogy az egyikkel, a jobban duzzogóval beszélt az egyik óraközi szünetben, és elmondta neki: tudod-e, hogy mennyire szeret téged a barátnőd? A múltkor is ezt meg ezt mondta rólad — és valami szépet, kedveset mondott. A következő szünetben már együtt volt a két haragos és a régi barátság helyreállt.
Annyi rosszat tudunk egymásról mondani, meg annyi feleslegeset, hogy ki, mit mondott rólad, de lehet jót is mondani, ami hidat épít.
Nos, valahogy így épülnek a hidak, csak ehhez kell Barnabásnak készsége. Ez néha fáradságos munka is. És tudni kell figyelni Isten Lelkére, hogy Ő irányíthasson bennünket.
A Szentírás még néhány akcióját említi Barnabásnak, amikor hidakat épített. Kettőt szeretnék ma ezek közül elmondani.
Az egyiket két gyülekezet között hozta létre, mert az egyik gyülekezet görbe szemmel, gyanakodva nézett a másikra. A múltkor olvastuk az Apostolok Cselekedete könyvéből, hogy István kivégzése után kiűzték a keresztyéneket Jeruzsálemből. Ez jót tett a missziónak, mert mindegyikük mint egy misszionárius ott, ahova került, hirdette a Krisztusról szóló evangéliumot, ami akkor még teljesen ismeretlen volt abban a térségben.
Egészen messzire is elkerültek emberek, például Szíria akkori fővárosába, Antiókhiába. Antiókhia volt a római birodalom harmadik legnagyobb városa Róma és Alexandria után, fél millió lakossal, ami akkor rendkívül soknak számított. A tengerparttól mintegy 35 km-re feküdt, fontos kereskedelmi útvonalak találkozásánál. Pezsgő, gazdag város volt, ahol mindenféle nemzetiségű, műveltségű, vallású ember összeverődött. Itt kezdték hirdetni az evangéliumot, és az a hír járta, hogy ha egy ideológia megveti a lábát Antiókhiában, az kisugárzik az egész környékre. És az evangélium itt megvetette a lábát.
Először csak néhány Krisztusban hívő tanítvány beszélt erről másoknak, de olvastunk itt egy sokat mondó kijelentést: „Ők pedig hirdették az evangéliumot és az Úr keze velük volt.” Amikor a Biblia ezt az antropomorf (emberszabású) kifejezést használja, hogy az Úr keze, karja, néha még azt is említi: jobb keze, akkor mindig Isten erejét és hatalmát akarja szemléltetni. Vagyis miközben egyszerű hívők bizonyságot tettek arról, hogy ki nekik Jézus, aközben Isten hatalmasan munkálkodni kezdett. Megnyitotta a szívét sokaknak és igen sokan lettek hívőkké.
Ebben a nagy városban tehát rövid idő alatt létrejött egy nagy létszámú, erő-teljes gyülekezet, amelyikben mindenféle ember helyet kapott, még színes bőrűek is voltak, említ egy Niger melléknevű gyülekezeti vezetőt is a Szentírás, és erőteljesen misszionált ez a gyülekezet.
Meghallották ezt Jeruzsálemben az apostolok és elkezdtek aggódni. Micsoda új dolog ez? Hogyhogy ott a pogány tengerben? Tiszta tanítást mondanak ott? Nem keveredik az evangélium pogány elemekkel? Nem fogja magához ragadni a gyülekezet vezetését néhány hozzá nem értő akarnok?
Jogos volt ez az aggodalom és szükséges volt ez az éberség, csak nagy baj lett volna, ha megállnak itt. De nem álltak meg, és most ütött ismét Barnabásnak az órája.
A gyülekezet vezetői jól ismerték kinek-kinek a kegyelmi ajándékait, és úgy látták, hogy ide Barnabás kell. Ezt olvastuk az igében: „amikor eljutott a híre az antiókhiai gyülekezetnek a jeruzsálemiek fülébe, kiküldték Barnabást Antiókhiába.” Barnabás előítéletek nélkül érkezett meg oda. Szerette volna látni, mi történik ott. És mit látott? „Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.”
Barnabás azonnal látta, hogy itt Isten munkálkodik. Itt ugyanaz történik a pogányok között, ami elkezdődött pünkösdkor Jeruzsálemben a zsidóság között. Kilépett az evangélium a választott nép szűk köréből. Ezek ugyanolyan hiteles, elkötelezett Krisztus-tanítványok, mint akiket ő az otthoni gyülekezetben ismert. Sőt, ezek ráadásul sokkal bátrabban misszionálnak. Aki megismerte Jé-zust, már mondja is tovább másoknak. Ezért nő ilyen dinamikusan a gyülekezet. Neki is be kell állnia ebbe a csodálatos ébredésbe, segíteni kell őket.
Segítette is, és egy idő után látta, hogy ő kevés. Kellene még segítség. Kit lehetne hívni? És akkor Isten Szentlelke eszébe juttatta Sault. Az ám, Saul. Hova tűnt a megtérése után? Tudomása szerint Tarzuszban, a szülővárosában tartózkodott. Nem volt éppen közel Tarzusz Antiókhiához, de azért nem volt a világ végén sem. Kétszáz-kétszázötven kilométerre volt onnan, és olyan egyszerű-en olvassuk itt az információt: „Barnabás aztán elment Tarzuszba, felkereste Sault, és amikor megtalálta, magával vitte Atiókhiába.”
Többször gondolkoztam azon, hogyan találhatta meg? Tarzusz is nagy város, kétszázezer körül volt a lakosainak a száma, ami soknak számított akkor. Hogyan lehet a gombostűt megtalálni a szénakazalban? Hogyan lehet Sault megtalálni egy Barnabás számára teljesen ismeretlen világvárosban? Csak úgy, ahogy mi is tapasztaljuk sokszor családlátogatás során, meg amikor szórványban szolgáltam és tanyákat látogattam, hogy Isten úgy vezeti az embert, hogy odatalál. Megáll az előtt az ajtó előtt, amelyikre az a név van kiírva. Pedig nem tudtam, hogyan találok oda, mert nem volt kit megkérdezni sem. Ahova Isten Lelke küld, oda Isten Lelke elvezet és elkísér.
Lényeg, hogy megtalálta Sault, rávette, hogy segítsen neki, és így olvassuk a folytatást: „Egy teljes esztendeig együtt dolgoztak a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak.”
Micsoda kiváltságos gyülekezet volt Antiókhia! Saul meg Barnabás egy évig tanítottak ott. A tanítás nagyon fontos. A tanítás megerősíti és elmélyíti a hitet. Ha a hitre jutottak tanítása elmarad, könnyen elsekélyesedik a hit, és szekták áldozatává válhatnak a hívők. Ezért tanították őket, és a tanításuk központi gondolata ezt volt: állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Vagyis mélyüljön egyre jobban az élő Krisztussal való hitbeli közösségük. Éljenek együtt Jézussal. Tanuljanak meg az Ő irányítása alatt élni. Ismerjék meg Őt egyre jobban, nemcsak az Ő tanításait, hanem Őt magát. Vele legyen személyes kapcsolatuk és így legyenek jelen a pogány közegben. És állhatatosan maradjanak meg ebben, mert sok minden támadja majd azt, hogy megmaradjanak az Úrban.
Ezek után megnyugodtak-e vajon a Jeruzsálemben aggódók? Majd mindjárt mondom, de előbb egy még nagyobb ívű hidat építettek Barnabásék, most már Saullal együtt. Hidat a népek, a pogányok közé. Ezt olvassuk itt a 13. rész elején: „Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás, Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, és Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást, és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” (ApCsel 13,1-3).
Ők tehát nekiindulnak a nagy ismeretlennek pogányok közé, viszik az evangéliumot. Bejárják egész Kis-Ázsiát, és mindenütt kis keresztyén közösségeket hagynak maguk mögött. A világmisszió tehát elindul egy világvárosból, ahol egy-két évvel korábban még semmi nem volt. És innen, ebből a városból híd ível ki a nagyvilágba. Beteljesedik, amit Jézus mennybemenetelekor mondott tanítványainak: „Maradjatok Jeruzsálemben, amíg erőt kaptok, mert a Szentlélek eljön reátok és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, és a Föld végső határáig.”
Először Jeruzsálemben, aztán a Jeruzsálemet körülvevő kis tartományban, Júdeában, aztán a szomszédos tartományban, a félpogány Samáriában, aztán az egész pogány nagyvilágban. Ezeken a koncentrikus körökön át haladt kijjebb az evangélium, és itt olvastunk arról, amikor kilépett a nagyvilágba. Híd épült tehát a választott nép és a pogányság, a szent város és a világvárosok között. Azok között, akik régóta ismerték Istent, és azok között, akik akkor hallottak róla először.
De vajon megépült-e a már a híd Jeruzsálem és Antiókhia között? Aggódnak-e még az apostolok? Azt olvassuk, hogy amikor visszatért Barnabás és Saul erről a nagy missziói útról, szomorúan hallották, hogy Jeruzsálemből érkezett farizeusok járják a pogányokból lett keresztyének gyülekezeteit, és azt mondják nekik, hogy ha igazi keresztyének akarnak lenni, akkor a férfiaknak az ószövetségi törvények szerint körül kell metélkedniük, és mindenkinek be kell tartania a Mózes törvényét. Mert az úgy van, hogy nem lehet egy pogány csak úgy mindjárt Jézus Krisztus tanítványa, hanem a pogány előbb zsidó lesz, aztán zsidóból lehet tanítvánnyá.
Pál és Barnabás azonnal érzékelték, hogy ennek nincs alapja a Szentírásban, másodszor ez azonnal leblokkolja a pogányok között megindult missziót. Hol van ilyenről szó, hogy előbb ezt meg azt teljesíteni kell, és majd akkor lehet valaki Jézus tanítványa? Ezek a pogányok Jézus hiteles tanítványai máris. Tessék meghallgatni őket, hogyan tesznek bizonyságot. Kapták a Szentlélek ajándékát. Ez a pecsét azon, hogy valaki új életet kapott és Jézus tanítványa lett. Nem kell itt betartani semmiféle törvényt. Hogy lehetne ezt megvalósítani? Most az egész eddigi munka semmis, kezdjük elölről és előbb a törvények, majd utána valahogyan Jézus tanítványai lesznek? Ezt meg kell beszélni az apostolokkal.
Barnabás és Saul elment Jeruzsálembe 49-ben, és ott létrejött egy nagyon fontos, a misszió szempontjából sorsdöntő megbeszélés az apostolokkal és a jeruzsálemi gyülekezet vezetőivel. Ennek a gyűlésnek a jegyzőkönyve precízen a Cselekedetek Könyvében található meg, a 15. fejezetben.
Azt olvassuk, hogy először is szólásra emelkedett Péter, az egyik legtekintélyesebb apostol. Előadta, hogy emberek ne körülményeskedjetek, mert tanúja voltam annak, hogyan lesz egy pogányból Jézus tanítványa. Akkor elmondta, mi történt a római százados, Kornélius házánál, ahova ő magától be nem tette volna a lábát, de az Úr Jézus parancsára elment, prédikált nekik. Azok hittek az evangéliumnak és kiáradt rájuk a Szentlélek, és Jézus tanítványaivá lettek a pogányok. Sehol nem volt semmiféle törvény ismerete meg betartása. Ez nem kétlépcsős dolog. Az Istennek nincsenek átmenetei. Akinek az életébe Ő belenyúl, azt Ő újjáteremti akár zsidó volt, akár pogány volt. Miután új életet kapott, ezek összetartoznak egymással a Krisztus-testben, egy új nagy közösségben.
Figyelmesen hallgatták, és amikor ő leült, azt olvassuk: „Elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között.” (15,12) És ezután jött a csoda. Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, ő volt a legaggályoskodóbb, ő féltette leginkább a missziót a pogányoktól, de most hallotta a tényeket. Ő volt a legtekintélyesebb Jeruzsálemben, ő volt a gyülekezet vezetője. És egy szép beszédben (olvassák el majd a 15. részből) elmondta, hogy nézzétek, itt a tények beszélnek. Minket az Isten Szentlelke meggyőzött arról, hogy nincsenek átmenetek meg lépcsők. Nem kell itt betartani semmit, hiszen nem a mi teljesítményeinkért adja Isten az üdvösséget, hanem kegyelemből. Kegyelemből kaptuk mi is, kegyelemből kapták a pogányok is. Éppen ezért mindazt, ami Antiókhiában meg az egész térségben történt, én Isten ugyanolyan munkájának látom, mint amit elkezdett közöttünk pünkösdkor Jeruzsálemben. Ugyanaz az Isten munkálkodik, ezért azok a számunkra ismeretlen pogányok: testvéreink. Ez óriási dolog volt, hogy ezt kimondta. Testvéreink, akiket szeretettel köszöntünk.
Ezek után megfogalmaztak egy rövid levelet, amiben üdvözlik őket mint testvéreiket. Egyet kérnek tőlük, hogy minden bálványkultusszal kapcsolatos tevékenységet egyszer és mindenkorra hagyjanak abba, és maradjanak meg erős szívvel az Úrban. Szinte szó szerint azt írják nekik, amit Barnabás mondott Antiókhiába érkezve, hogy sokféle különbség van köztetek meg a jeruzsálemi gyülekezet között, de ha ebben egyek leszünk, akkor egyek vagyunk. Maradjatok meg az Úrban és azt semmivel ne keverjétek, és ne cseréljétek fel.
Megépült tehát a híd. Nem könnyen, de megépült a pogányok felé a misszió két ága között, ami ha kettéválik már a kezdetnél, az tragédia lett volna. Tulajdonképpen oda jutottak, hogy ez nem is két misszió, hogy van zsidók meg pogányok közötti misszió. Ez a Krisztus missziója, és ki hol lakik, ott végzi. Aki éppen Jeruzsálemben van, az ott tesz bizonyságot, aki Samáriában, az ott. Aki a pogányok között, vagy akit oda küld az Úr, az meg ott. Minket Jézus Krisztus összeköt, és aki Őbenne marad, az egy.
Ehhez azonban megint kellett egy Barnabás, akinek volt türelme ezt a hidat is, ha nehezen, de megépíteni.
Miért volt ő erre képes?
Olyan kedves, hogy ezt éppen Jakab fogalmazta meg ennek a beszédének a végén, amikor megszületik ez a levél. Átadják Barnabásnak és Saulnak, sőt Jeruzsálemből is küldenek két testvért, jelképezve, hogy ők ketten, meg mi ketten ugyanahhoz a céghez tartozunk, ez egy család. Azt mondja: küldjük nektek, testvéreinknek ezt a levelet Barnabással és Saulussal, olyan férfiakkal, akik az életüket tették le a mi Urunk Jézus Krisztusért. (ApCsel 15,26).
Aki az egész életét Jézus rendelkezésére bocsátja, azt Ő használja különböző hidak építésére akkor is, ha az nehéz. Mert az ilyen embernek nem önmaga fontos már, hanem az fontos, hogy minél többeket Jézushoz tudjon vezetni.
Ez a hídépítés azonban nem kritikátlanul folyik. Barnabás nem azt mondta mindegy ki, hogyan gondolkozik, ki mit hisz, csak legyünk egyek. Szó sincs róla! Ez a megmásíthatatlan kritérium, hogy aki megmarad az Úrban. Tudniillik a hidakat pillérek tartják. A pillérnek biztosnak és masszívnak kell lennie. Az egyetlen időtálló és teherbíró pillér e tekintetben az, ha mindkét fél megmarad az Úrban.
Ezt a ma sokat emlegetett ökumenének sokkal komolyabban kellene vennie. Mert kevés az, hogy toleráljuk egymást. Az egységhez kevés az, hogy arról ne beszéljünk, ami elválaszt, csak arról, ami közös. Kevés az is, hogy a Bibliára hivatkoznak a felek. Kevés az, ha arról prédikálnak, hogy erkölcsös életre akarják nevelni a hallgatóikat.
A döntő az, hogy kinek tartják Jézust! Hogy egyedül tőle és egyedül az Ő áldozatáért remélünk-e üdvösséget? Hogy mit tekint valaki az üdvösség feltételének: Egyedül és kizárólag Isten kegyelmét-e, vagy pedig úgy gondolkozik, mint ahogy sok keresztyén csoport, hogy ki kell azt egészíteni valamivel. Emberi jó cselekedetekkel, erkölcsi érdemekkel, bizonyos ószövetségi parancsok betartásával ma is, sokszor félreértelmezett lélekkeresztség átélésével, vagy egy csoporthoz való csatlakozással, mert csak azok üdvözülhetnek. Ez azt jelenti, hogy nem marad meg az ember az Úrban. Ez ingovány, és mocsárra nem lehet hidat építeni.
Az egyetlen biztos pillér, amin ezek a néha nehezen létrejövő hidak megállnak az, ha valaki állhatatos szívvel ragaszkodik az Úr Jézushoz és megmarad Őbenne. Ha viszont ez megvan, akkor létrejöhet igazi egység két hívő, két gyülekezet, két felekezet között. Két vallás között azonban nem, mert az egyikből ez mindig hiányzik. Itt nem szabad illúziókban ringatni magunkat.
Ahhoz tehát, hogy valaki névleges keresztyének vagy különböző vallások között az egységet munkálja, az kell, hogy tagjait Jézushoz hívja. Mihelyt azok elismerik Jézust Megváltójuknak és Uruknak, kezd megvalósulni az egység. Akkor viszont semmi más különbség nem lesz akadálya ennek az egységnek. Ezen belül elveszíti jelentőségét a származás, a bőrszín, az anyagi helyzet, a műveltség — az egész korábbi élet, mert ez mindenek felett átívelő híd, hogy ha megmaradnak az Úrban.
Pontosan úgy, ahogy Pál apostol a Galatákhoz írt levélben írja: „A Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. Nem valahogy másként, a Krisztus Jézusban. Jézus visz minket közel egymáshoz akármilyen különbség is van közöttünk. A jeruzsálemi ősgyülekezet, meg az antiókhiai összeverbuválódott gyülekezet között rengeteg különbség volt. De amikor felismerték, hogy ebben egyek, akkor átélték, hogy összetartoznak. Megengedjük mindenkinek a maga különbözőségét, de a lényegben egyek vagyunk, mert Jézus átemel ezeken az akadályokon, és Ő munkálja ezt az igazi egységet. Házastársak között is, a gyülekezetben is, az egyházban is és a világban is.
Mai igénk alapján ebből nem szabad engednünk. Valami kis igényű, keskenyvágányú, rövidre zárt úgynevezett egységgel ne tévesszük össze az igazi, Lélek szerinti egységet, amit a Krisztusban újjászületettek átélnek. Ha mi egyek akarunk lenni másokkal, akkor nekik is, nekünk is Krisztustól kell új életet kapnunk, Őhozzá ragaszkodnunk és ebben megmaradni, mégpedig úgy, ahogy alapigénk mondja: „állhatatosan”, mert ezt az egységet jobbról, balról támadja az ördög. Létrejönni is nehezen jön létre, és a megmaradását is veszélyezteti sok minden, de aki állhatatos szívvel megmarad az Úrban, azt Ő győzelemre segíti.

Fülöp és Tábita után ma Barnabásról szóljon hozzánk Isten igéje. Ő is a kevésbé ismert bibliai alakok közé tartozik. Annyira, hogy később tudatosan lépett háttérbe, maga elé engedve Pál apostolt.
Barnabás nagy erénye, Istentől kapott kegyelmi ajándéka az volt, hogy hidakat épített emberek, csoportok, gyülekezetek, sőt népek között. Hidat ott kell építeni, ahol két part van egymástól távol és közben szakadék. Vagy egy másik képpel élve: ahol falak emelkednek emberek közé, amik elválasztják őket, pedig nem kellene, hogy ők a fal két oldalán legyenek. A bizalmatlanság, a gyanakvás, az önzés, az előítéletek a falai ezek.
Barnabás egész életében bátran, következetesen, és ugyanakkor valami hallatlan gyengédséggel és szeretettel rombolta ezeket a falakat. Összehozott egymással olyan embereket, akik azt gondolták, hogy ellenfelek vagy ellenségek. Tudatosította a gyülekezetekben, hogy minden különbségük ellenére is egyek Jézusban, ha valóban benne vannak. Istennek engedelmes eszköze volt Barnabás, akit hatalmasan használt a hídépítés szolgálatában.
Nagy ajándék az, ha valakit erre lehet használni, mert nagyon nagy szükség van hídépítőkre. Napjainkban különösen is megnőtt bennünk a bizalmatlanság és a gyanakvás. Sokan és sokszor becsaptak bennünket, gyakran kell csalódnunk, naponta temérdek hazugságot olvasunk és hallunk, kijelentéseket, jelentéseket, értékeléseket, ígérgetéseket, amikről elhangzásukkor már mindenki tudja, hogy nem igazak, s ha ígéretek, nem fognak valóra válni.
Ezen a talajon csak bizalmatlanság és gyanakvás nőhet, és ez — sajnos — kikezdi a legmeghittebb emberi kapcsolatokat is. A házasságot, a nemzedékek egymáshoz való viszonyát, a munkatársak közti oly annyira fontos bizalmat, sőt egy népet is megoszthat ez. Egy azon népnek különböző területen lakó csoportjait szembe lehet állítani egymással gonosz rágalmazással és az önzésnek a felszításával.
Nagyon kellenek a Barnabások, akik tudják, hogyan kell hidakat építeni. Akik lerombolják a bizalmatlanságnak, gyanakvásnak, önzésnek, előítéleteknek a falait, és megtanítanak minket újra bízni egymásban, számítani egymásra, előítélet nélkül elfogadni, sőt szeretni és segíteni egymást.
Amikor Jézus Krisztus a Hegyi beszéd elején a boldogmondásokat elsorolta, azok között ezt is tanítja: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9).
Ennél csúnyábban, de az itt szereplő eredeti kifejezést betű szerint fordítva azt lehetne mondanunk: Boldogok a békességcsinálók. Tehát, akik tevékenyen munkálkodnak azon, hogy békesség legyen ott, ahol nincs. Akik fáradoznak azért, hogy bizalom, egyetértés, egység jöjjön létre olyan emberek, csoportok, közösségek között, amelyek, akik között ez nincs meg.
Ehhez a hídépítéshez nagy bátorság kell, mert aki ebben fáradozik, arra sokszor mindkét oldalról lőnek. Mert ő nem kötelezi el magát, főleg nem kötelezi le magát egyik félnek sem. Ő felülemelkedik ezen. Ehhez a hídépítéshez nagy szeretet kell, személyválogatás nélkül mindkét társaság iránt, és ezt csak alázatosan, végtelen türelemmel és kitartással lehet végezni. De ha valaki így végzi, azon kimondhatatlanul nagy áldás van. Barnabás ilyen ember volt.
Erre a hídépítő szolgálatra egyébként maga Jézus Krisztus adott példát. Hiszen a legnagyobb szakadék az Isten ellen fellázadt ember és az őt ennek ellenére nagyon szerető Isten között tátongott. Olyan mély volt ez, hogy innen a mi oldalunkról nem is tudtuk áthidalni. És soha nem tudtuk volna, itt pusztultunk volna el az innenső parton, ha onnan túlról Jézus Krisztus nem jön utánunk. Ő maga vált híddá menny és föld, az elhagyott Isten és az Őt elhagyó ember között. Egyedül az Ő keresztje volt elég hosszú és elég erős ahhoz, hogy áthidalta ezt a szakadékot, és lehetővé tette, hogy mi, akik hátat fordítottunk Istennek és ebbe belepusztulunk, mégis csak visszajuthassunk elhagyott otthonunkba és elhagyott mennyei Atyánkhoz. És minden mi hídépítésünk csak azért lehetséges, mert Jézus Krisztus lehetővé tette, hogy újra közösségünk legyen Istennel, és kemény szívünk ellenére újra megtanuljuk szívből szeretni egymást.
A régi rómaiak a bálványpapoknak a vezetőjét pontifexnek nevezték. Ez betű szerint lefordítva azt jelenti: hídépítő, hídverő. Különös, hogy a római pápa az V. századtól kezdve pontifex maximusnak, legfőbb hídépítőnek nevezi magát. Mi valljuk azt a Szentírás alapján, hogy egyetlen legfőbb hídépítő, pontifex maximus van, a mi megváltó Urunk, Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus, aki önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kimentsen minket e jelen való gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint, akinek legyen dicsőség örökkön örökké — ahogy ezt minden úrvacsorai istentiszteleten is halljuk. (Gal 1,4-5).
Jézuson kívül senki más nem tudta ezt az áldozatot meghozni. Isten senki másnak az áldozatát nem fogadja el mindannyiunkért érvényes elégtételként. Jézusnak erre az egyedülálló, tökéletes áldozatára minden ember rászorul, kivétel nélkül.
Nos, Barnabás ezzel a jézusi lelkülettel szolgált. És az akkor meginduló keresztyén misszió fordulópontjain döntő jelentősége volt ennek az ő lelkületének és szolgálatának. Ma az ő hídépítései közül egyet szeretnék csak említeni, aztán ha Isten éltet minket, két hét múlva majd elmondom a többit.
Mi volt az első akciója Barnabásnak?
Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből tudjuk, hogy Jézus Krisztus tanítványainak és a keresztyén missziónak volt egy elszánt és kegyetlen ellensége: Saul. Ő ott volt az első keresztyén vértanúnak, Istvánnak, a kivégzésénél is. Amikor őt megölték, és Jeruzsálemből elüldözték a tanítványokat, akik Jézusban hittek, akkor Saul a főpapoktól kapott megbízólevéllel elindult Damaszkuszba, mintegy kétszáz kilométerre Jeruzsálemtől, hogy ott is összefogdossa a keresztyéneket, és fogva vigye őket Jeruzsálembe.
Így olvassuk ezt ennek a fejezetnek az elején: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe.” El is indult, ezen az úton azonban megszólította őt a feltámadott és mennybe ment Krisztus.
„Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ő pedig megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl…” (ApCsel 9,1-5).
Aztán folytatódott az ő párbeszédük, és Saul ennek a beszélgetésnek a végén letette a fegyvert Jézus lábaihoz, és átadta élete felett az uralmat a dicsőséges Krisztusnak.
Erről a nagy fordulatról azon mód, ott Damaszkuszban beszámolt a keresztyéneknek, és nagyon szerette volna, ha a jeruzsálemi apostolok is megtudják ezt. Sőt a szíve vágya az volt, hogy csatlakozhatna a jeruzsálemi gyülekezethez, és ő is mint Jézus újdonsült tanítványa a tanítványok közösségéhez tartozna.
Csak hát ez nem volt azért ilyen egyszerű. Hiszen mindenki tudta róla, hogy a keresztyének eltökélt ellensége. Nemcsak valami csapda ez? Megjátssza magát? Egy újabb trükk, hogy beférkőzhessék a gyülekezetbe és onnan belülről támadva még többet ártson nekik? Ez a bizalmatlanság és gyanakvás szinte kötelező és teljesen érthető volt abban a helyzetben.
És most jött el Barnabásnak az órája. Ő tudniillik bizonyos volt abban, hogy Saul megtérése valódi, az ő Jézusról való vallástétele, amit elmondott Damaszkuszban, és a döntése őszinte. És tudta, hogy egy frissen megtért embernek semmire nincs nagyobb szüksége, mint a testvérek közösségére. Neki be kell tagolódnia ebbe a gyülekezetbe. Ugyanakkor felismerte azt is, hogy éppen egy ilyen Bibliát ismerő, képzett, okos, lelkes emberre lesz szüksége a most induló keresztyén missziónak. El kell tehát oszlatni a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek az aggodalmait. Neki oda kell állnia e mellé a frissen megtért ember mellé, akiről mindenki tudja, hogy korábban az ellenségük volt.
El kellett kezdeni a hídépítést. Hogyan végezte Barnabás a hídépítést?
Ezt olvastuk alapigénkben: „Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.”
Barnabásnak olyan tekintélye és hitele volt a gyülekezetben, hogy amit ő mondott, azt elhitték. És ez a tekintélyes ember itt kiáll e mellett a gyanakvással fogadott, de valóban új életre tért Saul mellett, mintegy jótáll érte, és ennek az eredménye az, hogy a teljes érthető óvatosságot és félelmet legyőzik a gyülekezet tagjai, és befogadják Sault. Annyira, hogy „ettől fogva együtt járt-kelt Jeruzsálemben velük együtt.” Otthonra talált Saul a gyülekezetben. Mivel újjászületésekor ő is, mint minden újjászületett ember, kapta Isten Szentlelkét, „ezért beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készültek, hogy megöljék.”
Azonnal Jézus rendelkezésére bocsátja magát. A hitét, az ismereteit, a lelkesedését, a bátorságát azonnal használja. Bizonyságot tesz. Több nyelven beszélt, akár ilyen, akár olyan nyelven, neki ez nem probléma, de mondta ugyanazt, amit Jézus elvégzett az életében, vállalva az ezzel járó veszélyeket, sőt életveszélyt is, hiszen meg akarták őt ölni.
Ehhez azonban kellett egy Barnabás, aki a gyülekezet félelme és Saul friss hite között hidat épített, és lerombolta a bizalmatlanság és gyanakvás akadá-lyait.
Sokan ma az úrasztalához készülünk. Jó lenne, ha őszinte bűnbánatot tartanánk ezen a téren is. Ott kezdve, hogy nem miattunk támad-e olykor feszültség emberek között? Nem mi ásunk-e szakadékokat emberek, csoportok között egy-egy meggondolatlan megjegyzéssel, odavetett vagy nagyon is gondosan megfogalmazott mondattal?
Amikor felelőtlenül fecsegünk és csak úgy… tovább mondunk valamit, amit végképp nem kellett volna elmondani, és nem ott és nem annak. Vagy amikor nagyon is jól időzítjük a gonosz megjegyzéseinket valakiről, és miattunk lesznek emberek egymás ellenségeivé, vagy néznek görbén egymásra. Az egyik nem tudja, mi baja van vele a másiknak, mikor ő semmit nem tett ellene, de egy harmadik épített falat közéjük, vagy ásott árkot közöttük. Amikor kétértelmű viselkedésünkkel, félreérthető tréfákkal állítunk szembe embereket egymással, vagy építünk falakat emberek közé. Vagy amikor nem teszünk semmi rosszat, csak éppen teljes közönnyel nézzük, hogyan marják egymást emberek, és nem igyekszünk eloszlatni félreértéseket, előítéleteket, pedig ezt megtehetnénk. Tartsunk bűnbánatot emiatt.
Jellemző-e reánk Barnabásnak a lelkülete, ez az igazi jézusi lelkület? Fáj-e nekünk az, amikor emberek ellenségként állnak egymással szemben? Megteszünk-e mindent, amit megtehetünk, mert sokkal többet megtehetnénk. Sokszor csak annyit, hogy elmondjuk: tudom, hogy ez nem így van, mert ott voltam, hallottam, láttam. Ez hálátlan feladat, mert lehet, hogy vele együtt engem is szidni kezdenek. Hidat építeni mindig fárasztó és hálátlan, de kimondhatatlan áldásos feladat. És aki ezt őszinte szeretettel és odaszánással végzi, azon Isten gazdag áldása van.
De vajon nem vagyunk-e sokszor mi is úgy, mint ezek a jeruzsálemi hívők ebben az esetben, hogy voltak bizonyos kialakult ítéleteik, olykor előítéleteik emberekkel szemben, amiről úgy vélték, hogy megalapozott, hiszen Saullal szemben ez valóban megalapozott volt, de nem vettek tudomást arról, hogy közben bizonyos események történtek. Például Isten munkálkodott egy ember életében. És az az ember megváltozott. Ezt nem vették figyelembe, és éppen ezért nem a tények alapján, hanem a maguk előítéletei szerint cselekedtek. Így mindig csak ártani lehet egymásnak.
Ezért fontos mindig tudakozódni a tények után. Ezért fontos hinni, hogy Isten bárkiben munkálkodhat, és bármit elvégezhet, mert neki az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen.
Vajon nem kísért-e minket is az, ami ezeket a jeruzsálemi atyafiakat, hogy egyszerűen nem hisszük el azt, amit valaki mond. Úgy gondoljuk, hogy ez is megalapozott, hiszen olyan sokan hazudnak. Na de vannak azért, akik igazat mondanak, akármilyen meglepő is ez.
Nem kísért-e minket az, hogy rányomunk egy bélyeget valakinek a homlokára és az örökké ott marad. És még abban sem hiszünk, hogy Jézus Krisztus vére le tudja mosni ezeket a pecséteket. Hogy nem kell egy bűnösnek egész életén át megbélyegzettként élnie, ha találkozott a feltámadott Krisztussal és tőle új életet kapott. És akkor ne hivatkozzunk később is, és ne emlegessük az ő múltját, amire ő bocsánatot kapott.
Engedjük, hogy Isten megtöltsön minket ilyen jézusi lelkülettel. Most már nem is Barnabásról beszélek, mert őt is az Úr Jézus formálta ilyenné. Legyünk készek odaállni a mellé, akit nem akarnak befogadni, és közben segítsük azokat is, akiknek nagyon nehéz egy ilyet befogadniuk. Mondjuk el azt, amit tudunk, és amit ők nem tudnak, mert Barnabás tudta pontosan, mi történt Saullal, és hogy az ő bizonyságtétele igaz. Törekedjünk tudatosan arra, hogy embereket egymáshoz vezessünk, híddá váljunk. Akkor is, ha egy hídon azután sokszor taposnak, de mégis megtörtént, hogy áthidaltunk ellentéteket. Békességteremtőkké akar minket Isten formálni.
Kövessük az Úr Jézust e tekintetben is, a mi nagy főpapunkat, a legnagyobb hídépítőt, aki lehetővé tette, hogy visszajussunk Istenhez, és aki arra akar minket is használni, hogy itt ember és ember között hidakat építsünk. Nem megalkuvással, nem a valóságnak vagy bűnöknek a figyelmen kívül hagyásával, hanem bűnök megbocsátásával, mindenféle hiúság és büszkeség félretételével, önmagunkkal szembeni bátorsággal is, hogy magunkban is leleplezzük az előítéleteket, az ítélkezéseket, a felesleges gyanakvást és bizalmatlanságot, és legfőképpen bízzunk a mi Urunkban és szeressük Őt teljes szívből, mert akkor tudjuk majd egymást is igazán szeretni. Úgy, ahogy egyik szép énekünk is mondja:

Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.
Itt Jézusra irányítja a figyelmünket az énekszerző: „Ő úgy szerette földi nyáját és halt meg értünk jó Urunk, fájna néki látva minket, hogy ha szeretni nem tudunk.”

Még ma is arról hadd legyen szó, ami kimaradt a két héttel ezelőtti igehirdetésből, mert nem is férhetett bele. Akkor Fülöp diakónus szolgálatairól beszéltünk, és az etióp főemberrel való találkozását is említettük. Akkor azonban Fülöpről, most pedig erről a találkozásról hadd legyen szó.
Fontos üzenete van ennek, és ezt az egyetlen gondolatot szeretném kiemelni ebből a jól ismert történetből. Ez pedig az, amit Jézus a 38 éve beteg meggyógyítása után így mondott a vele vitatkozó farizeusoknak: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17).
Ebben a történetben azt vegyük most észre, hogy ki a munkálkodó Isten. Ragyogjon fel előttünk a cselekvő Istennek a nagysága. Mert a mi Atyánk mind ez ideig munkálkodik. És olyan nagy nyereség az minden hívő embernek, ha észreveszi Istennek a munkáját. Ha nem olyan ostobaságokat mond, hogy most szerencsém volt, most meg balszerencsém volt, hanem ha látja Istennek a munkáját. Ha az események mögött felismeri a cselekvő Istent. És ha számít Istennek a tetteire.
Mit tudunk meg az etióp főemberről ebből a rövid leírásból?
Megtudjuk, hogy magas beosztású állami tisztviselő volt, ma így mondhatnánk, de ez nem fedi egészen az akkori valóságot, hogy pénzügyminiszter volt, kincstárnok, aki a kandakénak az első számú beosztottja volt. Kandaké nem személynév, hanem tisztséget jelöl, olyan, mint a fáraó, a császár, meg a király. Így nevezték az etióp uralkodót. És ha az uralkodó nő volt, akkor a hozzá legközelebb álló, legmagasabb beosztású tisztségviselőket ivartalanították. Ez a szó szerepel itt az eredeti szövegben, hogy eunuch volt ez a kincstárnok. Azt is megtudjuk róla, hogy gazdag lehetett, mert kocsival járta meg ezt a hosszú utat. Művelt ember volt, hiszen tudta olvasni a Bibliát — valószínűleg az Ószövetség görög fordítása, az úgynevezett Septuaginta lehetett az, ami a kezébe került. Vágy ébredt a szívében az élő Isten megismerése után, ezért vállalta ezt a fantasztikusan fárasztó és hosszú utat, amely kétezer kilométer oda, kétezer vissza. Annyi volt a távolság az ő székhelye és Jeruzsálem között, mint Budapest és Moszkva között. Ezt egy akkori szerény kocsin (itt hintónak mondja a Biblia) megjárni több hétig vagy hónapig tarthatott. Hosszú ideig tartó, fárasztó utat tett meg. Sokba is került ez neki, s még többe kerülhetett az a könyvtekercs, amit megvett, mert vagyont ért akkor egy ilyen könyvtekercs. Ez a leghosszabb prófétai könyv (66 fejezete van Ézsaiás könyvének). És amikor hazatért, nyilván beszámolt a hosszú utazásról, sőt — noha erről itt nincs szó — biztosra vehetjük, hogy nem tagadta le a hitét sem, hanem beszélt arról a Jézusról, akit útközben megismert, és akinek a szövetségébe a keresztség által őt is beiktatták.
Ennyi volt maga az esemény és ezt többféleképpen lehet értelmezni és kommentálni. Elmondok csak próbaképpen egy rosszindulatú vagy kicsit közönségesen megfogalmazott variációt, meg jó indulatú, de szintén értetlen kommentálást.
A közönséges így hangzik: „Begolyózott” ez a mi kincstárnokunk. Teljesen meg van zavarodva. Nincs megelégedve az itthoni vallásos élettel. Valami láthatatlan Istenről hallott és ezt a láthatatlan Istent keresi, s képes elmenni Jeruzsálembe ezért. Hogy hogyan lehet meglátni ezt a láthatatlant, nem tudjuk. Ő tudja. Vagy ő se tudja, de ez most már teljesen rögeszméjévé vált, és képes rázatni magát négyezer kilométeren át azért, hogy oda eljusson. Óriási pénzbe kerül ez neki. Nagy pénzért valami könyvtekercset is vett, azóta is azt olvassa, és valami Jézusról beszél itt mindenkinek.
A jó indulatú variáns úgy hangozhat: Tudtuk eddig is, hogy ilyen alapos ember ez a mi miniszterünk. Gondolkozó ember, s így jutott el oda, hogy nem elég neki az, amit a mi vallásunk ad. Pedig őseinknek is elég volt, meg nekünk is elég. Olyan szép bálványszobraink vannak. Azokat imádjuk, tiszteljük. Semmi különösebben bonyolult dolgot nem vár tőlünk ez a vallás. Ő meg hallott valami kis népnek, valami Izráelnek az Istenéről és azt akarja megismerni. Nos, el is ment oda. Biztos sokba kerülhetett, és olyan szerencséje volt, hogy a véletlen összehozta valami írástudóval, aki egészen különös dolgokat mondott neki, egy egészen különös emberről, valami Jézusról, aki állítólag Isten is volt meg ember is. Meghalt, meg feltámadott, és azóta erről beszél itt nekünk. Az biztos, hogy megváltozott az élete. Egészen más ember, mint azelőtt volt, sokkal jobb a közelében lenni.
Mind a kettőre jellemző (és említhetnék még más változatokat is), hogy a lényeget nem értik. Nagyon sokszor ez hiányzik belőlünk, hogy éppen a lényegét nem értjük egy eseménynek, mert az események mozgatóját nem vesszük észre, és nem ismerjük.
Mert mi volt itt a valóság?
Aki ismeri az élő Istent, és a hit szemével a teljes valóságot látja, nemcsak a leírt eseményeket, az azonnal felismeri, hogy ennek a pogány embernek a szívébe Isten oltott vágyat önmaga után. Nem mindenki lett elégedetlen azzal a pogány vallással, amiben éltek. A többség úgy volt: jó volt ez apáinknak, jó ez nekünk is. Mit kell itt valami újat, különlegeset keresni?
Beleoltotta Isten a vágyat az ő szívébe a több után. Felismerte, hogy nem lehetnek valódi emberfeletti hatalmak azok, amiket az ember készít magának. Ezek a bálványszobrok kin segítettek eddig? Hallotta már őket beszélni valaki? Érdemes hozzájuk beszélni? Hallják ők? Nagy felismerés volt ez abban az időben, noha nekünk banalitásnak tűnik, és azon csodálkozunk, hogyan lehetett ilyen szobrokat istenként imádni.
Nos, az ő szívében ellenállhatatlan vágy ébredt az élő Isten után. Hallott az élő Istenről. Ez sem adatott meg minden etiópnak. Nem tudjuk, hogyan jutott el hozzá információ Izráel népéről meg Izráel Istenéről. Művelt és olvasott ember lehetett, valami a kezébe került és megakadt a szeme rajta, és nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Ezek szerint létezik olyan ember feletti, természet feletti hatalom is, ami, aki — hogy is kell mondani — cselekszik? Állítólag az az Isten teremtette ezt az egész világot. Valakinek teremtenie kellett, mert olyan rend van benne, olyan logikája van, hogy ez magától nem jön létre. És ez az Isten az Ő népét kiszabadította az egyiptomi fogságból. Évtizedeken át gondoskodott róluk a pusztában. Visszahozta őket a babiloni fogságból.
Ezek olyan információk voltak, amik elgondolkoztatták. Kell lenni ennek az Istennek. Ez szokatlan gondolat volt, hogy láthatatlan, mert minden isten látható. Az egyik ekkora, a másik akkora, amekkorára faragták. Egyiket bevonták vékony aranyfüsttel, vékony aranylemezzel, az csillogott-villogott a napfényben. Az egyiknek nagyobb füle volt, a másiknak kisebb, és így tovább. Láthatatlan… ez szokatlan gondolat volt, de talán éppen emiatt lehet Ő valóságos létező. Hiszen ha ember feletti, természet feletti, akkor lehet, hogy megközelíthetetlen a számunkra.
Ki tudja, milyen gondolatai voltak, mindenesetre hallott az élő Istenről, és nem tudta lecsillapítani a szívében a vágyat, hogy megismerje ezt az Isten. El kell menni oda, ahol ennek az Istennek a temploma van. Neki csak egy templom van Jeruzsálemben, akkor elmegyünk oda.
Ez nem volt ám kis elhatározás. Több hónapos szabadságot kérni, talán minden vagyonát latba vetni. Rendkívüli fáradságot, zötykölődést vállalni hosszú időn át. Elmenni a nagy ismeretlenbe.
Megérkezik. Nem tudjuk, mi fogadta Jeruzsálemben, pedig ez engem nagyon érdekelne, mert nálunk is sokszor nem az fogadja a kereső embereket, ami kellene. Sokszor nem az a befogadó szeretet, az az érdeklődés, az a természetes kedvesség, aminek pedig mint a lélek gyümölcsének meg kell teremnie minden hívő ember életén. — Ő csak abba az udvarba mehetett be, amelyikből Jézus virágvasárnap kizavarta a kereskedőket. Az volt a pogányok udvara. Azt azért létesítették, hogy ha ilyen kincstárnokfélék a pogány világból megérkeznek, hogy megismerjék az élő Istent, akkor halljanak felolvasásokat a Bibliából, hogy ennek az Istennek a tetteit megismerhessék, és legyen csend, hogy a maguk módján imádkozhassanak hozzá.
Nos éppen erre nem volt lehetőség virágvasárnap, azért került sor arra, amit Jézus cselekedett. Nem tudjuk, hogy ezt a kincstárnokot mi fogadta ott. — Mindesetre az sem véletlen, hogy hozzájutott egy bibliai tekercshez, hogy éppen az Ézsaiás tekercséhez, hogy meg tudta venni, rászánta azt a nagy összeget, amibe akkor egy könyvtekercs került. Magántulajdonban nem volt akkor Biblia. Még a zsinagógákban sem volt meg minden tekercs, cserélgették, és felváltva olvasták fel a többnyire írástudatlan népnek. Ez mind-mind csoda, hogy ő talált egy ilyet, elszánta magát, hogy megvette. Azonnal elkezdte olvasni. Micsoda szomjúság lehetett a szívében, hogy olvasta a rázós szekéren azt, amit nagyrészt nem is ért. Ki szokott végigolvasni egy olyan könyvet, aminek a nagyobb részét nem érti? Becsukja az ember néhány oldal után. Nem a véletlen küldi oda ezt az írástudó Fülöpöt sem, hanem a Szentlélek. Isten időzítette a találkozásukat. Tudjuk a másik vonalat, hogy Isten adta a parancsot Fülöpnek, ő meg azonnal elment, nem tudva, milyen feladat vár rá.
Igen lassan haladhatott ez a kocsi, hogy ha hallotta, hogy mit olvas — az ókori ember többnyire hangosan olvasott —, ha lépést tudott tartani vele egy ideig és csak utána invitálta meg a kincstárnok, hogy üljön mellé.
Olyan szép kép lehetett ez: egy fekete meg egy fehér ember egymás mellett. Az egyik már ismeri Jézust, a másik nagyon keres valamit, nem is hallotta talán még ezt a nevet: Jézus, de néhány óra múlva már Jézusnak a tanítványa lesz. Aztán hazaérve Jézusnak a küldöttje, az apostola lesz, és hirdeti tovább azt, amit ő is frissen hallott.
És vajon ez nem Isten munkája, hogy elhiszi azt, amit hall? Hogy nem a kételkedés jellemzi, hanem befogadja az igét? Hogy a Szentlélek bizonyosságot támaszt benne? Hogy rövid igemagyarázat után egy ilyen hitvallás fogalmazódik meg benne: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Nyilván erről hallott Fülöptől életében először egy ószövetségi ige alapján.
Ez nem megy magától, ez mind-mind Istennek a munkája. Az, hogy kezébe adta a Bibliát, az, hogy küldött igemagyarázót, mert arra mindnyájan rászorulunk, az, hogy adta az Ő Szentlelkét, mert hiába magyarázza valaki az igét, ha a Szentlélek nem világosítja meg az igehallgatót. És az, hogy adott neki bizonyosságot, és ezt mindjárt ki is mondja, és ő ehhez a Jézushoz meg az Ő népéhez akar tartozni. Ezért kéri, hogy keresztelje meg Fülöp.
Itt megint Istent csodálhatjuk, mert eunuch nem lehetett volna tagja az ószövetség népének. Nem lehetett volna teljes értékű prozelitus, ahogy a pogányokból lett zsidókat nevezték. De tagja lehet az újszövetség népének. Ennek a tágasabb szövetségnek, amit Krisztus tett lehetővé mindenkinek, aki vágyik utána, aki keresi Őt, és megtapasztalhatja, hogy aki keres, az valóban talál.
Miután megkeresztelkedett, eltűnik mellőle a lelkigondozó. Egyedül marad. De most már soha többé nem lesz egyedül, mert az ő szövetséges Krisztusa mindig vele lesz. És az Ő társaságában érkezik haza, az Ő szövetségében marad meg mindvégig, és valószínű azért lettek keresztyén gyülekezetek olyan korán Etiópiában, mert valaki elkezdett beszélni ott Jézusról. Lehet, hogy éppen ő volt az, de ez nincs itt leírva, ezt nem tudjuk.
Az azonban bizonyos, hogy aki Krisztustól új életet kap, az nem hallgat Őróla. Akinek a szíve tele van Jézussal, annak a száján is kijön az Ő neve, és mivel ő vagy valaki más bizonyságot tett ott Etiópia földjén Jézusról, Isten további munkája az, hogy ott is megnyitotta sok etiópnak a szívét és gyülekezetek alakultak. Azok a maguk családjában meg környezetében megint csak bizonyságot tettek, és így terjed az evangélium. Itt érkezett el annak a pillanata, amit Jézus az Apostolok Cselekedete 1,8-ban, mint a misszió munkatervét így vázolt az apostolok előtt: „… a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek, először Jeruzsálemben, azután Júdeában, azután a fél pogány Samáriában, majd a föld végső határáig.” Etiópia nem a föld végső határa, de kitört az evangélium pogány területre.
És ez mind-mind Isten munkája volt. Attól kezdve, hogy ellenállhatatlan vágyat ébresztett egy ember szívében, azon keresztül, hogy vállalta az áldozatot is, hogy az élő Istent megismerhesse, hogy Biblia kerül a kezébe, hogy egyszer csak jön valaki, aki megmagyarázza, amit nem ért, hogy megvilágosodik az értelme, megtelik a szíve bizonyossággal, Jézus szövetséges társa lesz a keresztségben, lezárja a múltat és egy új szakasz kezdődik, és utána mint az Ő bizonyságtevője egészen megváltozott életet él.
Ezekre nem lehet azt mondani, hogy történetesen követték egymást ezek a kedvező események, meg véletlen, meg szerencse. Tudjuk az igéből, hogy nem véletlenül ment oda Fülöp, és tudhatjuk, hogy nem véletlenül tette meg ezt az utat ez az ember sem. Mint ahogy nem véletlenül folytatódott úgy, hogy Fülöpöt meg Isten a tengerparti városokba parancsolta, és végig evangelizálta Azótosztól egészen az északon fekvő Cézáreáig ezeket a városokat.
Nem véletlenek uralkodnak, hanem az Úr uralkodik, és Ő cselekszik. Boldog ember az, aki megismeri Őt egyre jobban mint cselekvő Istent. Aki észreveszi a maga személyes életében is Isten munkáját. Aki számít arra, hogy Isten cselekedni fog. Az ilyen embernek kitágul a horizontja. Megtelik a szíve reménységgel és örömmel, mert attól kezdve nemcsak magára van utalva és hagyatva, hanem a cselekvő Istennel éli az életét.
Mert Isten tud beszélni ma is mindegyikünk szívével, mint ahogy beszélt ennek a kincstárnoknak a szívével. Ő meg tudja világosítani minden ember értelmét, mint ahogy az övét is meg tudta. Ő összehoz minket olyan emberekkel, akik közelebb segítenek hozzá, mint ahogy őt is összehozta Fülöppel. Ad a kezünkbe Bibliát, és megajándékoz olyan igemagyarázatokkal, amik segítik megérteni az igét. Megnyitja előttünk az ige ajtaját, megnyitja a szívünket az ige előtt. És megnyitja a szánkat is, hogy azután tudjunk az Ő képviseletében, az Ő hatalmas tetteiről másoknak is bizonyságot tenni.
Egész sor zsoltár magasztalja Istent azért, mert Ő cselekszik. Némelyik zsoltár hosszan sorolja Istennek a tetteit. Most csak egy zsoltárból egy rövid részletet hadd olvassak ennek a szemléltetésére. A 33. zsoltárban ezt olvashatjuk:
… mert amit Ő mondott, megtörtént,
és amit parancsolt, előállt.
Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét,
meghiúsítja a népek szándékait.
De az Úr terve örökké megmarad,
szívének szándéka nemzedékről nemzedékre.

Boldog az a nemzet,
amelynek Istene az Úr,
az a nép, amelyet örökségül választott.
Letekint a mennyből az Úr,
és lát minden embert.
Lakóhelyéből rátekint
a föld minden lakójára.
Ő formálta mindnyájuk szívét,
ismeri minden tettüket.

De mi ismerjük-e? És felismerjük-e az Ő tetteit?
Milyen előnyei vannak annak, hogy ha valaki a cselekvő Isten ismeri meg egyre jobban? Néhányat szeretnék csak megemlíteni.
Aki tudja, hogy Isten cselekvő Isten, az így néz minden emberre. Vagyis bizonyos abban, hogy Istennek minden lehetséges, és ezért senkiről nem mond le az ilyen hívő. Nem hagyja abba az érte való imádkozást. Bízik abban, hogy Isten bármi jót elvégezhet az ő életében is.
A másik: így néz önmagára is. Észreveszi az ilyen ember saját életében Istennek a tetteit. Az, ahogy gyerekkoromban már olyan helyekre vitt, ahol Őróla hallottam. Hány kortársam volt, aki úgy nőtt fel, hogy nem is hallott hiteles információkat Istenről, csak az apjától hallotta Isten nevét, amikor káromkodott. Micsoda kiváltság az, ha bennünk már korán elkezdett munkálkodni! És micsoda kiváltság, ha egy életet eltöltött valaki Őnélküle, de nem hagyta úgy meghalni, hogy meg ne ismerje Őt, és akkor lépett be az életébe. Ő tudja, hogy melyikünk életébe mikor akar belépni, de fontos, hogy lássuk az Ő tetteit az életünkben.
Aki ismeri a cselekvő Istent, az így néz az érte végzett szolgálatra is. Nem nekünk kell meggyőznünk embereket, akármilyen érvekkel, például Isten létéről, vagy a teremtés csodájáról, vagy a megváltás szükségességéről. Nekünk csak az a feladatunk, hogy elmondjuk azt, amit róla tudunk. Vagy elmondjuk, hogy mit végzett el az életünkben. Vagy esetleg azt: hogyan láttuk mások életében Isten cselekedeteit. És bízzuk rá, hogy Ő majd meggyőzi, Ő majd legyőzi a kételyeit. Egyedül neki van erre hatalma. Sokkal több reménységgel, sokkal több örömmel, sokkal felszabadultabban tudnánk élni és végezni a bizonyságtétel szolgálatát, vagy akár mindennapi munkánkat is, ha jobban megismernénk a cselekvő Istent, és ha számítanánk arra, hogy Ő mind ez ideig munkálkodik.
Még valamit befejezésül. Ha ennyire minden Isten cselekvésétől függ, mint ahogyan azt ennek az etióp főembernek az életében is láttuk, akkor mi szerepünk van nekünk, mi szerepe van a hitnek, ha mindent Isten cselekszik? Akkor nekem semmi dolgom, várjam, hogy Ő majd cselekszik, és fel vagyok mentve minden alól? Akkor miért mondta Jézus azt: higgy! Miért mondta azt, hogy higgyetek Istenben és higgyetek énbennem? Miért volt az első mondata már az, amikor elkezdte a nyilvános működését, hogy „térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa”?
Ezt a két eseményt nem szabad egymással szembeállítani, sőt egymástól elválasztani sem. Mindent Istent cselekszik, és Ő mégis felelősségünkké tette azt, hogy amikor mond valamit, akkor tegyük. Amikor indít valahova, akkor lépjünk. Amikor kínál ajándékot, akkor fogadjam el, köszönjem meg és örüljek neki. És arra használjam, amire adta, esetleg arra, hogy tovább kell adni más valakinek. Isten nem kapcsol ki minket az Ő munkájából. Hiába ügyködnénk és buzgólkodnánk, ha Ő nem cselekedne. Semmit nem ér. Ahogy Jézus mondta: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” De nem leszek részese az Ő ajándékainak és munkájának, ha azt, amit viszont rám bíz, rajtam kér számon, és nekem mond, nem teszem meg. Aztán utólag látni fogom, hogy még azt is neki köszönhetem, hogy ezt megtettem, mert Ő tette késszé a szívemet. De mégis számon kéri rajtam és felelőssé tett érte.
Ma divat ezt a kettőt különválasztani, és vagy az egyikről vagy a másikról beszélni. A Biblia mindig együtt említi a kettőt. Mindent Ő cselekszik. Aki visszanéz a maga hívő életében, elsorolhatja, hogy ez is az Ő tette volt, ezt is, ezt is, ezt is neki köszönhetem. Én csak megajándékozott vagyok. De mégis kiderül, úgy ajándékozott meg, hogy tartottam a kezemet közben. Tudtam, hogy rászorulok az Ő ajándékára, és bíztam abban, hogy ajándékot fog adni, nem valami mást. Kellett az én hitem is, de még az én hitemet is Ő gerjesztette bennem. Legyen áldott az Ő nevet! Erre az igaz Isten-ismeretre kell eljutnunk és ebben elmélyülnünk.