Cseri Kálmán

Azt szeretném most elmondani, ami kimaradt a tíz nappal ezelőtti vasárnapi igehirdetésből. Akkor is ez volt az alapigénk, akkor azonban az volt a feladatunk, hogy Fülöp diakónus személyét és szolgálatát vizsgáljuk meg, és amit Isten azon keresztül üzen, azt vigyük magunkkal. Éppen ezért minden egyebet elhagytunk a felolvasott igéből, ami nem őreá vonatkozott. Csak az ő elhívásával foglalkoztunk. Aztán láttuk, hogy amikor megindult az üldözés, egészen új feladatot kapott Istentől és feltalálta magát, akkor azt végezte. Végül pedig azt figyeltük meg, hogy milyen feltétel nélküli engedelmes szolgálja volt ő Istennek, amikor az etióp kincstárnokhoz küldte, ezért vált használható eszközzé Isten kezében.
Ebben az igében azonban sok egyébről is szó van és fontos ezt is feleleveníteni magunkban és követnünk, mint az akkori első gyülekezetben tapasztalható jó példát.
Azt olvastuk itt, hogy bizonyos feszültség támadt már az első gyülekezetben, az első hívők között is, mert morgolódni kezdtek (ez a szó van itt az eredeti szövegben) a görögül beszélő zsidók a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a szolgálatban. A morgolódás pedig mindig sok rossznak a forrása és mindig megosztja az egységet.
Mi miatt morgolódtak, és kik voltak ezek a görögül beszélő zsidók, akik a héberek ellen morgolódtak?
A zsidóság korán szétszéledt a környéken. A Földközi-tenger egész medencéjében voltak zsidó zsinagógák. A pünkösdi történetet olvasva csodálkozhatunk azon, hogy több mint tízféle népből jöttek oda a nagy ünnepre izraeliták. Ők megmaradtak zsidónak, de annak a népnek a nyelvét beszélték, amelyik között éltek, vagy azt is beszélték. Az otthon maradottak pedig beszélték az akkori arám nyelvet. Ezért nevezi őket így, hogy görögül beszélő zsidók.
Ezek közül, amikor megöregedtek, nagyon sokan visszatelepültek Jeruzsálembe, mert bizonyos okok miatt ott szerettek volna meghalni. Ezek közül a visszatelepült és egyébként görögül beszélő zsidók közül is úgy tűnik, hogy többen hittek a Jézusról szóló evangéliumnak, keresztyénekké lettek és csatlakoztak a jeruzsálemi ősgyülekezethez. Mivel azonban özvegyek voltak, és mivel külföldről települtek vissza, a gyerekeik ott kint voltak, egy szál magukban éltek Jeruzsálemben. Ezekről a magukra maradt özvegyekről pedig a gyülekezet gondoskodott. Érdemes erre is felfigyelnünk, hogy az első pillanattól kezdve megjelent a diakónia, a szeretetszolgálat a keresztyének között. Már csak nem hagyják magukra őket, nincs aki gondoskodjék róluk. Ha a gyülekezet tagjai, akkor egy nagy családnak a tagjává váltak. Ha nincs nekik vér szerinti családjuk itthon, akkor van hit szerinti családjuk, és ez gondoskodik róluk. És mivel kezdetben minden gyülekezeti munkát az apostolok végeztek, természetesnek tartották, hogy ezt a jellegű szeretetszolgálatot, a diakóniát is ők végzik.
Nem volt egyszerű, mert nem volt a gyülekezetnek egy tágas imaterme, ahova délben összejöhettek volna az özvegyasszonyok és ott egy nagy közös ebéden adnak nekik egy tál meleg ételt, ezért házakhoz kellett kihordani azt a bizonyos ételt, amiről a gyülekezet gondoskodott. Ez pedig időigényes és fáradságos munka volt.
Mivel azt olvastuk, hogy rohamosan nőtt a tanítványok száma, tehát azoknak a száma, akik Jézusban hittek, és közöttük többen voltak ezek közül is, egyre több munkájuk volt az apostoloknak. Amikor valaki túlterhelt, akkor már nem tud igazán minőségi munkát végezni, és előfordulhatott az, hogy kifelejtettek egy-két özvegyet, miközben igyekeztek belátható időn belül, hogy ne sötét este érkezzék meg az ebéd hidegen, minél előbb kiosztani az ebédet, kimaradhatott valaki, vagy nem volt annyi idejük beszélgetni, amennyi idejük ezeknek az özvegyeknek lett volna. Ezt mi is tapasztaljuk ma sokszor. Vagy nem tudtak olyan kedvesen, mosolyogva beszélgetni, mert az eszük már azon járt, hogy a következőhöz idejében odaérjenek, és ki is a következő… Szóval, amikor túl sok feladata van valakinek, akkor nem biztos, hogy úgy tudja elvégezni azt a munkát, ahogyan szeretné, vagy főleg ahogy elvárnák tőle. Előfordulhattak malőrök és ezt személyük elleni sértésnek vették.
Úgy látszik, hogy az első hívők is már érzékenykedő emberek voltak, vagy legalábbis voltak közöttük érzékenykedők. Ahelyett, hogy ezt megmondták volna az apostoloknak, hogy nekünk rosszul esett, hogy valami baj történt, vagy nem úgy bántatok velünk, ahogy szerettük volna, rosszindulatú gyanúsítással folytatódott az érzékenykedés, ahogyan az ma is sokszor szokott, hogy biztosan azért feledkeztek meg rólunk vagy nem voltak elég kedvesek, mert mi jöttmentek vagyunk, mert mi visszatelepültek vagyunk, görögül beszélő zsidók vagyunk. Ezt már úgy mondták tovább, mintha tény lenne, vagyis megrágalmazták az apostolokat. Hazugságot állítottak róluk, mert nekik eszük ágában sem volt különbséget tenni az özvegyek között és bárkit is elhanyagolni. Ebből a rágalmazásból született az a feszültség, amiről itt olvasunk.
Ezt a folyamatot érdemes egy kicsit végiggondolnunk, mert ugyan-így ismétlődik ma is családokban, gyülekezetekben, sokféle közösségben. Történik valami, amit nem kellene annyira mellre szívni, nem kellene „felkapni a vizet”, nem kellene dramatizálni, hogy engem most mellőztek. Dehogy mellőztek, csak valami miatt nem jutott eszébe az, aminek eszébe kellett volna jutnia. De én ezt mellőzésnek érzem. És mivel dramatizálom, felfújom, ezért meggyanúsítom azt a másikat, hogy szándékosan akart engem megbántani. Én tudom is, hogy mi miatt, anélkül, hogy megkérdeztem volna őt, hogy mi a helyzet? Ezt már mondom is tovább, mégpedig úgy, mintha az igaz lenne, mintha valóban az történt volna. Ezt hívják rágalmazásnak. A rágalmazás mindig hazugság. Vagyis hazugságot mondok tovább, rosszat mondok egy hívő testvéremről. Akik hallják, azok közül többen elhiszik, és máris meg van osztva az egység. Sikerült az ördög munkája, mert a célja mindig az, hogy egymásnak ugrassza az embereket, lehetőleg a hívőket is.
Mi az oka annak, hogy ilyen megtörténhet egy gyülekezetben?
Most csak két fontos okot szeretnék megnevezni. Az egyik az, hogy a hívőkben is él tovább a régi természetük. Nem a Krisztustól kapott új természet sértődött meg, az nem sértődékeny. Jézust soha senki nem tudta megsérteni semmivel. A velünk született régi természet, az a sértődékeny, az érzékenykedik. Szinte keresi az alkalmat sokszor, hogy mikor sértődhet meg. Miért? Mert alapvetően hiú, büszke, gőgös, és fontossá akarja tenni magát. Ezzel lehet fontossá, hogy elkezdhet panaszkodni, hogy őt megsértették.
Nekünk ismernünk kell azt, hogy mi maradt meg az újjászületésünk után is a régi természetből, és a régi természettel soha nem szabad lepaktálnunk. Sok hívő ember azért bukik el, mert cinkosává válik a régi természetének. Igyekszik megmagyarázni, fehérre mosni rá jellemző régi bűnöket, rossz tulajdonságokat, ahelyett, hogy azt egyszerűen bűnnek ítélné. Az érzékenykedés, a sértődékenység bűn. Nem Jézustól ered, az én romlott természetemből való. Ezért nekem ellenségem. Ezért nem akarok tápot adni neki. És amikor megszólal, akkor a fejére ütök egy nagyot. Megsértettek? Mit sértettek meg? Az én hiúságomat. Na de én hiú akarok lenni mint hívő ember? Nem akarok az lenni. Akkor még egy pofont neki. Elég baj, hogy még megsértődöm.
Aki növekedni akar a hitben, azoknak nélkülözhetetlen ez a fajta józanság és ez a kíméletlen szembeállás saját romlott természetükkel, atyáinktól örökölt hiábavaló természetünkkel. Egyébként hívőket is felhasználhat a gonosz arra, hogy bajt keverjen, feszültséget támasszon, és megossza az egységet, mint ahogy itt a jeruzsálemi gyülekezetben látjuk.
A másik jellemző oka pedig annak, hogy hívők is megsérthetők az, ha valaki úgy van jelen a gyülekezetben, hogy várom, hogy engem kiszolgáljanak. Itt vagyok, végre van kinek szolgálnotok. Gyertek, és legyetek serények ebben. És ezt sokszor még meg is lehet magyarázni. Mert — most maradjunk ennél a képnél — én messziről jöttem. Örülök, hogy itthon sikerült egy kis szobát kapnom. Én már öreg, beteg vagyok. Gyertek és szolgáljatok.
Arra gondoltam, hogy valószínű, hogy e között a sok özvegy között, akiket ott ki kellett szolgálniuk az apostoloknak, nem mindenki magatehetetlen, mozgásképtelen ember volt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy — ejnye kedves apostolok, milyen szép ez tőletek, hogy segítetek rajtunk, de mi egy kicsit be tudnánk segíteni ebbe. Annak a három-négy özvegynek, aki a közelemben lakik, én is szívesen elvinném, akkor velem együtt már öttől mentesültök, és több időtök marad másra, vagy nem kell szakadásig dolgoznotok. Ez hogy nem jutott eszükbe? És hogy nem jut eszükbe ma is sokaknak a gyülekezetben? Én azért vagyok, hogy engem kiszolgáljanak, aztán megbírálom, milyen volt a kiszolgálás, és továbbmegyek ugyanilyen önző, szolgálatra nem kész lélekkel.
Emlékszem, hogy egy új év reggelén történt. Reggel, viszonylag későn, kezdett hullani a hó, nagy pelyhekben, sűrűn. Rövid idő alatt több centis hó lett. Aki csak mozogni tudott a házban, valami szerszámnyélbe belekapaszkodtunk és igyekeztünk seperni, lapátolni a havat, hogy mire istentisztelet lesz, gond nélkül megérkezhessenek a testvérek. Jött egy idős özvegyasszony. Az első mondata ez volt: van még egy seprő? Én is szeretnék segíteni. Nem sokkal utána jöttek ketten itt a Lupény utcán, s hallom, mondja egyikük a másiknak: mégis csak borzasztó, hogy nem söprik el idejében. Hát előbb nem söpörhettük el, mint ahogy leesett. Mihelyt leesett, munkához láttunk. Ez a különbség a két lelkület között. Mind a hármójukat egyformán szeretem, és szeretni akarom a morgolódókat is. De ez a különbség. Az egyik örül, hogy eddig el tudott jönni, mert valóban idős és beteg volt, de az első gondolata: van-e még egy söprű, mert néhány métert én is el tudok kotorni. A másik az, hogy azért vagyok, hogy nekem szolgáljanak, és ha a kiszolgálás nem megfelelő, akkor morgolódom. Ezt a lelkületet leplezi le ez az ige, és jó lenne, ha engednénk, hogy ha bennünk is van, akárcsak az írmagja ennek, hadd leplezze le Isten igéje és irtsuk ki magunkból, mert ez nem jézusi lelkület.
Jézus azt mondta: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért.” A világmindenség Ura nem azért jött, hogy neki szolgáljon a világmindenség és az emberiség, hanem azért, hogy Ő szolgáljon, mégpedig úgy, hogy ebbe a szolgálatba belepusztuljon. Rámenjen az élete.
Tőlünk nem ezt kívánja, de azt igen, hogy a szolgálat közben elpusztuljon a hiúságunk, a büszkeségünk, az önzésünk, és jutalmul megkapjuk a másoknak való szolgálat örömét. Az valami különös öröm, amikor valaki az Úr iránti hálából kezd szolgálni másoknak, és amit eközben kap ajándékként, azt semmihez nem lehet hasonlítani.
Egyébként ez a kísértés nem áll távol tőlünk sem. Nem akarok most részletezni olyan gyülekezeti eseményeket, egyet akár a közelmúltból is, amikor pontosan ez történt, hogy a tények pontos ismerete nélkül, meg az illetékesek megkérdezése nélkül (mert miért nem kérdezték meg az apostolokat ezek a morgolódó özvegyek, hogy szándékosan felejtettek-e ki bennünket, vagy véletlenül történt ilyen. Ehelyett a hátuk mögött morgolódnak) valaki azonnal véleményt alkot, feltételez valamit, beindul a fantázia, azt már úgy adja tovább, mintha tény lenne, emiatt gyanúsít másokat. Ezt a gyanúsítást úgy mondja tovább, mintha annak valóságalapja lenne. Ezt hívják rágalomnak. És máris sikerül feszültséget támasztani, és embereket egymással szembeállítani. Legyünk kíméletlenek magunkkal szemben, amikor ez a bűn jelentkezik bennünk. Állítsuk le a fantáziánkat, csukjuk be a szánkat, és ne legyünk hajlandóak senkit oktalan gyanúsítások alapján rágalmazni, mert igénk szerint ez súlyos bűn.
És hogyan reagáltak erre az apostolok?
Ez olyan kedves, nem? Sértegetik őket, és ők nem sértődnek meg. És a megsértettségre nem sértettséggel válaszolnak. Nem mondják azt, hogy ha ti így viselkedtek, abbahagyjuk az egészet. Akkor maradjatok magatoknak. Mi itt a lelkünket kitesszük, és ez a válasz. Még a hála is elmarad. Nem várunk hálát, de legalább ne bántsatok bennünket. Nem. Sem a szolgálatukat nem érzik úgy, hogy azt lefokozták, megbántották, sem személyükben nem lehet őket megsérteni. Komolyan veszik a tényt magát: ennyi munkát mi már nem tudunk jól elvégezni. Valóban nem minőségi munka, amit végzünk, de nem is lehet ennyi embernek ennyi munkát. A munkát nem szabad csökkenteni, mert ezekről a testvérekről gondoskodni kell. Akkor a munkások számát kell növelni.
És Istentől kapják ezt a gondolatot, hogy azt, amit a morgolódok hát mögött suttogtak, azt mondják el nyíltak a gyülekezet előtt. Erről van szó: nem tudjuk jól végezni azt a munkát, amit szeretnénk. A megoldás: munkamegosztás. Válasszatok hét férfit. Megvannak a feltételei annak, hogy alkalmasak legyenek, és a munkának ezt a részét ők végezzék. Mi pedig, akik máris elhanyagoltuk azt, amivel maga az Úr Jézus bízott meg bennünket, visszamegyünk, és azt szeretnénk komolyan végezni. Az imádkozásnak és az igehirdetésnek a szolgálatát. Ebben a sorrendben. Ezt általában meg szokták fordítani a lelkészek. De a Biblia azt mondja: az imádkozás és az igehirdetés feladata elsősorban az, amit némelyek Jézustól kaptak. Mások meg kapják a szeretetszolgálat, a diakónia szolgálatát, ami semmivel sem kevésbé fontos, mint az előbbi, semmivel sem kisebb rangú. Ugyanannak az Úrnak szolgálunk, ugyanannak a Gazdának az alkalmazottjai vagyunk, csak más területen, mást kell végeznünk. És az így jó minőségű munka lesz.
Ők tehát nyilvánosságra hozzák azt, amit a morgolódók a sötétben, vagy a félhomályban akarnak tartani. Kiállnak a gyülekezet elé, elismerik a tényeket, hogy valóban szükség van erre, mert ez így nem megy tovább, és új szolgatársak állnak be. Ez egyháztörténeti jelentőségű fordulat a gyülekezet életében. (Most erre nem térek ki, csak megemlítem, hogy ilyen szemmel is olvassuk a Bibliát.) Itt kezdenek kialakulni a különböző szolgálatok. Itt kezd kialakulni az egyház szervezete, netalán az egyházjog, sőt a tisztségek is itt indulnak el, amiket aztán később Isten Szentlelke szépen kifejlesztett, mi pedig sokféle formában eltorzítottuk és megterheljük.
Most itt az a fontos, hogy akiket megsértettek, nem sértődnek meg. Jellemző-e ez ránk? Ha szabad ilyen személyesen kérdezni: meg lehet-e téged sérteni? Lehet-e olyat mondani, hogy attól megsértődsz? Lehet, hogy fáj, lehet, hogy nem esik jól, de a megszentelt életű embert nem lehet megsérteni. Mert nem a bennünk élő Krisztus sértődik meg — megint mondom, hanem a mi még mindig élő és virulens régi természetünk. Az pedig nagyon jó lenne, ha egyre erőtlenebbé válna. Ha valóság lenne az életünkben Keresztelő János programja, hogy Jézusnak növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem. Kipusztítani az óembert nem lehet, de lehet egyre erőtlenebb. Mikor? Ha nem kap táplálékot. Nem szabad táplálni, és ugyanakkor táplálni kell az új embert. Hadd növekedjék a krisztusi lelkület. A szolgálatra kész, az áldozatra kész, a másokért élő lelkület.
(Egyébként zárójelben jegyzem meg, hogy fiatal segédlelkészként felfigyeltem már a lelkésztársak között, hogy tovább élnek és egészségesebbek azok, akik így töltötték el az életüket, hogy másokért éltek, minden áldozatra készek voltak, nélkülözést is vállaltak, mint azok, akik maguk körül forogtak, és dédelgették, ajnározták, féltették magukat. Ez szá-momra tanulságos volt.)
Mi az apostolok javaslata?
Az, hogy válasszunk hét férfit. Nem egy valakit. A szóló szolgálat ismeretlen volt az első gyülekezetekben. Legalább ketten mentek mindig bizonyságot tenni, ketten mentek látogatni. Itt, mivel sok a munka, a szent hetes számot javasolják az apostolok, hogy hét olyan férfit válasszunk, akik a gyülekezet tagjai, akik hiteles keresztyének, jó bizonyságot tudnak mondani róluk, akik újjászületett emberek, mert a Szentlélek bennük lakik, és akiket úgy ismerünk, hogy van némi bölcsességük is, mert az kell azoknak, akik emberekkel foglalkoznak, és a gyülekezetben szolgálnak.
Tehát nem akárkit, nem az, hogy ki jelentkezik, hanem akiket közösen megfelelőnek találnak Isten Lelkének a vezetése szerint. Őértük együtt imádkoznak, és úgy bocsátják ki őket ebbe a szolgálatba, hogy az a munka, amit végezni fognak, tulajdonképpen az egész gyülekezet munkája. Ott állnak közöttük, ténylegesen a kis lábasokat ők heten viszik el naponta, de az egész gyülekezet adja össze a reá valót, az egész gyülekezet imádkozik értük és azokért, akikhez mennek. Minden az egész közösségnek a szolgálata, hiszen ez egy test, a Krisztus teste, aminek Krisztus a feje és ők csak a tagjai. Egyik a jobb, másik a bal kéz, a láb, a fül és végzik a maguk szolgálatát. Ettől is elég messze estünk, de mégis arra kell törekednünk, hogy egyre közelebb kerüljünk újra és újra ehhez. Maradjon Krisztus a kizárólagos és teljhatalmú feje a benne hívők közösségének, akivel mindegyik tagnak közvetlen kapcsolata van, a benne hívők pedig fogadják el egymást, segítsék egymást. Mindenki a maga helyén álljon helyt, és így lesz épkézláb ez a lelki test. Így fog úgy működni, hogy másoknak is sok áldásuk lesz belőle.
És miután ez megtörtént, mi következik?
Az következik, ami mindig követi azt, amikor a gyülekezetben egy bűn világosságra jön és elhagyják. Ez a morgolódás bűn volt, ez világosságra jött és elhagyták. Azt olvastuk, hogy „az Isten igéje pedig terjedt és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.”
Úgy látszik, ez már akkor is nagy dolog volt. Hiszen akik csak úgy formálisan vannak benne az Isten szolgálatában, azoknak még nehezebb megalázni magukat az élő Krisztus előtt és átadniuk az uralmat az életük felett. Ez az egyik, ami következett.
És mi volt a másik? Az, hogy megjelentek néhányan a szabadosok és az alexandriaiak zsinagógájából és elkezdtek vitatkozni Istvánnal. Feljelentik őt a Nagytanácsnak hamis vádakkal — megint a rágalom jut szóhoz. És az egyik diakónust, Istvánt rövidesen kivégzik. Ő lesz az első keresztyén mártír. Nagyon sokan halnak meg napjainkban is csak azért, mert Jézus tanítványainak vallják magukat. Különösen sokan haltak meg az elmúlt években Indonéziában. Ő lesz az első mártír, miközben nagyon sokan hisznek. Megindul a keresztyének üldözése is. Mert ott, ahol Isten különös áldást ad az igének, ott, ahol abbamarad a morgolódás, újabb és újabb szolgálatok indulnak be örömmel, ott az ördög is működésbe lép. Ezzel józanul számolnunk kell. Nem semmisítheti meg mindezt, sőt miután minden keresztyént kizavarnak Jeruzsálemből, csak az apostolok maradhatnak ott, utólag látják, hogy milyen nagy jótétemény volt ez az evangélium terjedése szempontjából. Egyébként ott összebújtak volna. De jó, hogy egyre többen vagyunk, de jó, hogy még többen megtérnek. De jó, hogy most már diakónusaink is vannak. De jó, de jó, de jó… És mi lesz a missziói paranccsal? „Elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden népnek!” Ha nem mennek maguktól, akkor küldi őket a misszió ura, Jézus. Akkor kénytelenek menni. És így szinte szétfröccsent az evangélium ott az egész környékre, és nemcsak Jeruzsálemben lettek egyre többen a tanítványok, hanem másutt is.
Ez is a hívőknek a kiváltsága, hogy ha az ilyen váratlan próbatételek, nehézségek, gondok mögött felismerjük, vagy amíg nem ismerjük is fel, feltételezzük a mindent irányító Istennek a kezét.
Én sokáig a betegségem idején nem értettem: ez most kinek jó? Mi ezzel Istennek a célja? Az Ő célját sok tekintetben a mai napig nem értem, de sok erőt adott, hogy feltételeztem és bizonyos akartam maradni abban, hogy Ő erről tud, ami történik, Ő tudja, mit cselekszik, Ő függetlenül attól, hogy nekünk szenvednünk kell, jó és szeret minket, és megvan ennek is az értelme. Miért kell nekem mindent értenem? Hol van ez megírva, hogy mindent érteni fogok. Ellenkezőleg, az van megírva, hogy nem a mi gondolataink az Ő gondolatai, és ha egy kicsit is megérthetünk az Ő gondolataiból, az csoda, és nagy kiváltság. A mi dolgunk az, hogy Őt dicsőítsük. Akkor is, amikor jól mennek a dolgok és szaporodik a tanítványok száma, és akkor is, amikor elkezdődik az üldözés azok ellen, akik a légynek sem ártottak, sőt inkább használtak, még az ellenségeiknek is. De üldözik őket esztelenül, gyűlöletből, úgy, ahogyan ma is nagyon sok helyen.
Isten népének az a feladata, hogy bizonyos legyen abban, hogy Isten keze mozgatja az eseményeket. És Ő mindenről tud, és végső soron mindennek megvan az általa meghatározott értelme. És az, hogy most nem értem, nem azt jelenti, hogy ez a dolog értelmetlen. Az csak azt jelenti, hogy az agyamba be sem fér sok minden az Isten nagyságos dolgaiból. Akkor azokat a hitemmel ragadom meg. És ragaszkodom Istenhez.
A 91. zsoltárban, ahol az a sok csodálatos ígéret van a hívők számára, hogy Isten hogyan védi, őrzi, segíti, megtartja őket ezer veszély között is, ott egyetlen feltételt szabad ennek az ige. Azt mondja Isten: mivel ragaszkodik hozzám. És akkor következnek az ígéretek. A mi dolgunk ez a ragaszkodás.
Jó lenne, ha magunkba szállva megvizsgálnánk, nem vagyunk-e még mindig bizonyos pontokon túl érzékenyek, sértődékenyek. Hozzájárulunk-e olykor ahhoz, hogy az óemberünk megsértődik, vagy pedig mi is ellenségeivé leszünk a régi természetünknek, és engedjük, hogy Krisztus bontakozzék ki. Ha igen, akkor megtanulunk másoknak szolgálni, má-sokért élni. Akármilyen jelentéktelennek látszó módon. Isten mindenkitől csak azt kívánja, amire képes, amire ott szükség és lehetősége van.
Jó lenne, ha tudnánk hálát adni azért, ha már ennek a csodálatos egységnek, a Krisztus-testnek a tagjai lehetünk, és a Fővel egyre szorosabb kapcsolatunk lenne, és a magunk helyén egyre hűségesebben helytállnánk.

* * *

Azt szeretném javasolni, hogy mivel most az imahéten vagyunk, szánjunk időt arra, hogy néhány dolgot Isten elé hozunk.
Dicsőítsük Őt mindenekelőtt azért, amiről a zsoltárunk szólt. És hogy ha valóban hisszük, akkor valljuk meg: te vagy egyedül Isten, sehol Isten több nincsen, és magasztaljuk Őt ezért. (Zsolt 86).
Dicsőítsük Őt azért, hogy Atyánknak szólíthatjuk a Mindenhatót, hogy Jézus nevében jöhetünk eléje, hogy kiönthetjük neki a szívünket — ahogy a Biblia mondja. És Ő hallja az imádságokat, adjunk hálát ezért.
Valljuk meg bűnbánattal minden érzékenykedésünket, sértődékenységünket, gyanúsítgatásunkat. Valljuk meg bűnbánattal, hogy sokszor ugyanabból a szájból jön ki szép imádság és másokról mondott rágalmazás.
Könyörögjünk az evangélium terjedéséért, azért, hogy ma is szaporítsa az Úr a tanítványok számát.
Kérjük az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába.
Könyörögjünk a teológiai hallgatókért, a lelkészképzésért, hogy egészséges tudomány hangozzék ott. Az igehirdetőkért szerte a világon, különösen azokért, akik életveszélyben is végzik a szolgálatot. Könyörögjünk a külmisszióban szolgálókért, név szerint Csépe Andrea testvérünkért is, aki közülünk ment el oda.
Könyörögjünk azért, hogy mi is használható eszközök legyünk Isten kezében. Ne várjuk a szolgálatot, hanem készek legyünk szolgálni. Ne csak kapni akarjunk, hanem készek legyünk adni és továbbadni.
Könyörögjünk a gyermekekért, akik már kicsi korukban olyan sok lelki fertőzést kapnak. Ifjúságunkért, amelyik olyan sok kísértés között él. Könyörögjünk az iskolákért, különösen az egyházi iskoláinkért.
Könyörögjünk a betegeinkért. Többen vannak most kórházban vagy otthon súlyos állapotban, akik itt szoktak lenni közöttünk csütörtökönként is. Könyörögjünk az ápolókért, orvosokért.
Könyörögjünk a diakóniai munkáért, a szeretetszolgálatért, szeretetotthonainkért, azok lakóiért, munkásaiért, magányos, tehetetlenné vált idős testvéreinkért.
Könyörögjünk az özvegyekért és árván maradottakért, oly sokan vannak.
Az ige parancsának engedve könyörögjünk az ország vezetőiért. Mindenkiért, akinek hatalom van a kezében, hogy Isten akarata szerint használják azt, és nyugodalmas időket éljünk. Könyörögjünk az egyház vezetőiért is.
Könyörögjünk az evangélium és Isten népének mai ellenségeiért, hogy közülük is sokan megismerjék Jézust, és Ő vegye ki a gyűlöletet a szívükből.

Ezek az események, amikről bibliaolvasó kalauzunk szerint az elmúlt napokban olvastunk, Krisztus előtt 587-ben történtek. Ekkor már Nabukodonozor babilóniai király serege körülzárta Jeruzsálemet, és csak azért nem indította még meg az ostromot, mert ki akarta éheztetni a város lakóit. A város lakói azonban még mindig valami csodában reménykedtek. Jó száz évvel azelőtt történt olyan csoda, hogy amikor az asszír sereg ugyanígy körülzárta a várost, Isten elparancsolta onnan az ellenséget és sértetlenül maradt Jeruzsálem. Csakhogy akkor istenfélő király és Ézsaiás prófétára hallgató nép lakott ott. Most pedig istentelen vezetők és bálványimádásba süllyedt emberek.
Jeremiás próféta hosszú idő óta hívogatta a népet megtérésre vissza Istenhez, de Isten igéjét megvetették. És hogy a prófétát is elnémítsák, bebörtönözték. Börtönben van most is Jeremiás, és ott kap egy különös parancsot Istentől. Amint olvastuk is, Isten közli vele, hogy hamarosan meglátogat téged az unokatestvéred, aki el akarja adni a földjét. A földnek viszont a Mózes törvénye szerint a családon belül kell maradnia. Neked mint legközelebbi rokonnak, elővásárlási jogod és kötelességed van. Vedd meg tőle ezt a földet.
Jeremiásnak ebben a kritikus helyzetben esze ágában sem volt mezőt vásárolni, viszont azt megszokta, hogy Istennek mindig engedelmeskedni kell. Akkor is, ha nem érti, hogy mit miért parancsol. Megjelent az unokatestvér, előírások szerint megfogalmazták az adásvételi szerződést, és tanúk előtt kifizette Jeremiás annak a mezőnek az árát.
Később tudta meg ő is, mások is, hogy Isten ezt az ügyletet igehirdetésnek szánta. Azt akarta szemléltetni a népnek, hogy a bekövetkező nagy ítélettel, Jeruzsálem pusztulásával és a nép színe-javának fogságra vitelével nem ér véget a nép története. Isten ezt ítéletnek szánja, de az ítélettel soha nem az a célja, hogy megsemmisítse, hanem hogy megtisztítsa az Ő népét. Vége lesz az ítéletnek, és visszahozza a maradékot a babiloni fogságból. És mint ahogy olvastuk: „ezt mondja a Seregek Ura: fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban.”
Abban a helyzetben, amelyikben mindenki kilátástalannak látta a jövőt és reménytelennek a helyzetet, amikor, ha nem vallották is még be, de sejtették, hogy ebből ostrom lesz és a túlerővel szemben nem tudnak megállni, megsemmisíti az ellenség őket, Isten reménységet akar oltani az Ő népe szívébe, amelyet éppen megítél bűnei miatt, hogy nem semmisítheti meg az ellenség. Nagy próbák következnek most, de túlélitek, lesz maradék, Ő visszahozza a maradékot, és lesz itt még adásvétel, lesz élet ebben az országban.
A sok leendő adásvétel közül az első Jeremiásnak ez a földvásárlási akciója Isten parancsára, ami prófétai jel volt. Ezzel is arra akarta bátorítani Isten a népet, hogy legyen reménység a szívében.
Ennek alapján szeretném azt az újévi örömhírt hirdetni most nektek, hogy ha sok csüggesztő és kétségbeejtő jelenséget látunk mi is ma magunk körül, ha Isten ítéletének sokféle jelével találkozunk is, talán a személyes életünkben is majd ebben az évben, abban bizonyosak lehetünk, hogy Ő az ítéletében is kegyelmes. Ő azt akarja, hogy ott legyen mindig a szívünkben az a reménység, hogy aki Őbenne bízik, az kibírja, túléli, az mindent túlél, még ezt a földi életet is.
Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt a leírást. Először Jeremiás szempontjából, utána pedig a népnek a szemszögéből.

I.

Jeremiás világító példa itt a számunka, és ez a példa éppen így új esztendő elején sokat jelenthet nekünk, ha komolyan vesszük. Inkább csak ujjhegyre szedve elsorolom, hogy mi-mindent tanulhatunk tőle.
1. Az első, ami kiderül ebből a különös isteni parancsból, hogy vegyél földet az, hogy íme Isten az övéinek az életében a legszemélyesebb dolgaikba is beleszól. Az a döntő kérdés, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez? Ez tény és ezen nem lehet változtatni, de nem is kell.
Tiltakozunk ellene, eltűrjük, vagy egyenesen akarjuk és kérjük? Kinek a szívében van ott ma reggel őszintén ez az imádság: Uram, tanácsolj és vezess engem ebben az évben is minden tekintetben, és én kész vagyok feltétel nélkül engedelmeskedni neked? Vizsgáljuk meg, hogy ott van-e ez a szívünkben, és el tudjuk-e mondani január elsején előre, látatlanban, hogy soha ne az legyen meg, amit én akarok, hanem mindig az, amit te. Boldog ember az, aki ezt el tudja mondani. De azzal számoljunk, hogy aki Isten gyermeke, annak az életében Ő beleszól a legszemélyesebb dolgokba is, és ez nagy kiváltság, nagy ajándék.
2. A második, amit megtanulhatunk ebből a leírásból, hogy Isten parancsai néha az emberi értelem és szokások számára teljesen érthetetlenek. Egy ellenségtől körülvett, ostrom előtt álló, kiéheztetett városban, egy bebörtönzött próféta végképp nem ingatlant akar vásárolni. Ő maga sem érti, hogy miért mondja ezt neki Isten. Nem most van itt az ideje, nincs szüksége rá, eszébe sem jutott, még ki is nevetik talán miatta. Baja is lett aztán belőle. Miért mond ilyet Isten?
Jeremiás azonban mint hívő ember tudta, hogy az események két párhuzamos síkon történnek. Van ez az alsó, amit mi és érzékelünk és látunk. Ott az ellenség, nincs élelem már a városban, hogy őt is becsukták, és nem tudja, mi lesz vele és így tovább. De vannak Istennek a gondolatai sokkal magasabban, mert nem az én gondolataim a ti gondolataik és nem a ti utaitok az én utaim — ezt mondja az Úr. És ezzel a prófétai jellel, hogy ő ilyen helyzetben vásároljon földet Isten az egész nép számára akar valami életmentő üzenetet közvetíteni. Ebben a pillanatban ezt még Jeremiás sem érti. De ha nem érti, akkor is engedelmeskedik. Készek vagyunk-e mi erre? Vagy sokszor faggatjuk Istent, próbáljuk kioktatni, rendre utasítani, meg számon kérni rajta az Ő döntéseit és parancsait, és megmagyarázni neki, hogy most éppen mi időszerű? Ezt egyedül Ő tudja, aki az időn kívül áll.
3. Mit tesz a próféta ebben a helyzetben? Azt, amit mindig tett Jeremiás: engedelmeskedik. És mi ad neki ehhez erőt? Van itt egy gyönyörű mondat, nem tudom feltűnt-e ez nekünk. Miközben hallgatja az unokatestvér előadását, hogy itt van ez a föld, meg neked elővételi jogod van stb. aközben „… ráismertem, hogy ez az Úr szava… és ezért megvettem a földet.” (8. v.)
Egyetértek, nem értek egyet azzal, amit Isten mondott, ki mit szól hozzá, szerintem ez most időszerű vagy nem időszerű, ez most mind mellékes. „Ráismertem, hogy ez az Úr szava” s abban a pillanatban eldöntöttem, hogy engedelmeskedem.
Nagy kiváltság, ha valaki ismeri már az Úr hangját. Aki hallgatja azt naponta és így ráismer, amikor azt hallja. És felismeri azt is, amikor nem az Úr szól, csak csapdát állítanak neki mások. Akár mennyire hasonlít is az Úr hangjához, az csak hasonlít, de nem az övé.
A János evangéliuma 10-ben a jó pásztor példázatában Jézus ezt olyan kedvesen és részletesen magyarázza. „Az én juhaim ismerik az én hangomat és követnek engem. Idegeneket pedig nem követnek, mert nem ismerik az idegennek a hangját.”
Odatartjuk-e a fülünket naponta Isten igéjéhez, hogy egyre inkább kialakuljon bennünk ez a készség, hogy ráismerjünk az Ő szavára és felismerjük azt, ha valaki csak meg akar téveszteni?
4. Mivel Jeremiás engedelmeskedett, a magatartása is igehirdetéssé vált. Sokszor elmondta a megtérésre hívó szót, de nemcsak elengedték a fülük mellett, hanem felháborodtak, őt pedig betörtönözték. Akkor elkezd a cselekedeteivel, a magatartásával prédikálni. Ne essetek kétségbe, érdemes földet venni még most is.
És mennyivel többet lát a hívő ember! Jeruzsálem lakói közül sokan még azt sem hiszik el, még ekkor sem, hogy el fogja pusztítani az ellenség a várost. Még az orrukig sem látnak. Jeremiás meg arra készül, hogy mi lesz akkor, amikor visszajönnek a fogságból, ahova még el sem mentek. Ennyivel tágasabb a horizontja a hívő embernek. Ennyivel többet jelent az, hogy valaki nemcsak a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra is. Komolyan veszi a láthatókat is, és számol a tényekkel, de ugyanilyen valós tények számára Isten ígéretei, Isten igéje és kijelentése is, és ahhoz igazodik mindig.
5. Jeremiás annyira bízik abban, hogy Isten ígérete beteljesedik, (hogy most a nagy vihar, a nagy összeomlás előtt már azt ígéri az Úr, hogy fognak itt még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban), hogy két példányban írják meg az adásvételi szerződést. Az egyiket eltéteti egy lezárt cserépkorsóba, hogy amikor majd Isten visszahozza a népet — még el sem vitte a fogságba, de el fogja vinni, mert megmondta, és vissza fogja hozni, mert megígérte — elő lehessen venni, és egyszerűsítse az akkori ügyeknek az intézését. Megint csak ennyivel többet érzékel a valóságból az, aki Isten igéjét komolyan veszi. Ilyen békességet, biztonságot és reménységet ad neki.
6. Ez viszont nem változtat azon, hogy Jeremiás sem értette, hogy miért parancsol ilyen furcsát neki Isten. És mivel nem értette, amikor magára maradt, leborult és imádkozott. (Nem olvastam az imádságát, tessenek majd ezt a 32. fejezetet elolvasni ma.) Nagyon egyszerű, nagyon mély, megrendítő imádságot mond. Ebben először is Isten nagyságát ragyogtatja fel mintegy saját magának is. Neki látnia kell, hogy ki az az Isten, aki itt most intézi a dolgokat, akinek ő most engedelmeskedett. Ő mindeneknek az Ura. Elsorolja Isten tetteit a teremtéstől, az Egyiptomból való szabaduláson keresztül az utolsó napokig. Ebben az imádságban nincs semmi kérés. Egy kérdésfélével fejeződik be, amikor azt mondja: „te mégis azt mondtad nekem Uram: Vedd meg ezt a szántóföldet ezüstért, és hitelesíttesd tanúkkal! — pedig ez a város a káldeusok kezébe kerül!”
Még mindig ott van benne az értetlenség. Te megmondtat, hogy ez a város elesik, akkor minek most itt földet vásárolni? De te mégis azt mondtad nekem. Noha nem értem, hogy miért, én mégis engedelmeskedtem neked. Majd ezzel a mégissel még egyszer találkozunk egy nagyon fontos helyen.
Jeremiásnak ez a tette tehát prófétai jel volt. Isten igehirdetésnek szánta a nép számára, hogy ne reménység nélkül menjenek el majd fogságba, hanem lássanak túl a pillanatnyi sok nyomorúságon, lássanak előre, messzire. Világítson nekik Isten ígérete most is, majd a fogságban is, a fogságból hazavezető úton is. Merjenek bízni Őbenne, legyen reménység a szívükben.

II.

És mit tudunk meg a népről?
Jeremiás imádságára Isten válaszol. „Így szólt az Úr igéje Jeremiáshoz: Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (26-27. v.)
Ezt Jeremiás is megvallotta imádságában, hogy tudom, hogy számodra nincs lehetetlen. Ezt fontos hinnie, ebben Isten most megerősíti őt. És akkor Isten részletesen elmondja, miért jön ez a nagy ítélet, és miért elkerülhetetlen most már Jeruzsálem pusztulása és a nép fogságba vitele.
Elmondja, hogy sokszor hívta vissza a népet magához, a nép azonban azokat az úgynevezett isteneket tisztelte, amiket ő készített magának, és ez teljesen elszakította őket Istentől. „Bizony, Izráel és Júda fiai ifjúságuktól fogva azt tették, amit rossznak látok. Mindig bosszantottak engem kezük csinálmányaival — így szól az Úr. (…) Sok gonoszságot követtek el bosszantásomra ők maguk, királyaik, vezetőik, papjaik, prófétáik, Júda férfiai és Jeruzsálem lakói. Hátukat fordították felém, nem arcukat, bár tanítottam őket, idejében, de nem fogadták meg engedelmesen az intést. Förtelmes bálványaikat abban a házban állították föl, amelyet az én nevemről neveztek el. Áldozóhalmokat építettek a Baalnak, feláldozták fiaikat és leányaikat a Moloknak. pedig ezt nem parancsoltam, sőt eszembe sem jutott, hogy ilyen utálatos dolgot követnek el, és ezzel viszik vétekbe Júdát.” (30-35. v.)
Nem ismerősek nekünk ezek a bűnök napjainkból? Egy társadalomra az jellemző, hogy sokan ifjúságuktól fogva megszegik az Isten minden törvényét. Hogy maguk gyártanak maguknak isteneket, háttal vannak az élő Istennek. Hogy az igehirdetésre oda se figyelnek, meg sem hallgatják, vagy nem veszik komolyan. És nemhogy tisztelnék az élő Istent, hanem gyalázzák Őt.
Ha csak a Tízparancsolaton futunk végig: Gondoljátok, hogy az a temérdek káromkodás, ami nap mint nap elhangzik, következmények nélkül maradhat? Isten világosan megmondta, hogy az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi. Aki az Ő nevét káromolja akármilyen formában, az az Ő ítéletét provokálja és vonja magára, meg a közösségre is, amelyikben él.
Vagy az a hazugságáradat, ami elárasztja ma a társadalmat — gondoljátok, hogy nem vonja maga után az ítéletet, mint üstökös a csóváját? Az, hogy a reklám, a sajtó, amelyik egy halottnak a levelét is dokumentumként képes közölni, a diplomácia, a választások előtti kampányok az intézményesített hazudozás színterévé váltak. Ehhez hozzá lehet szokni, hozzá lehet szoktatni egy társadalmat. Ahhoz is, hogy ezt következmények nélkül lehet tenni, legalább is nem azonnal jelentkeznek a következményei, és felszabadítja az embereket hazudozásra.
Ez ugyanolyan, mint amikor egy kisgyerek hazudni hallja a szüleit, és aztán ő is produkál egy ügyetlen füllentést. Ő kikap érte, apukát nem fenekeli el senki, aki pedig nagyobbat hazudott. Az egészben az a szörnyű, hogy nem tartjuk ezt bűnnek. Az Isten törvényeinek megszegése nem számít bűnnek. Ez szellemi anarchiához vezet. — Vagy a nyugalom napjának a megszentelése, amelyik világos és indokolt isteni parancs. Ó hányan nem az élő Istennek hódolnak vasárnap, hanem a Baalnak, meg a Mammonnak.
A lopás sokféle formája sem számít már bűnnek. Néha egyenesen ügyességnek tekintik. — Ugyanígy a házasságtörés sokféle formáját sem tekintik annak. A legtöbben arra sem gondolnak, hogy mennyit szenvednek és torzulnak a gyerekek emiatt. És hogy ezek a bűnök a következő nemzedékek életében újratermelődnek. Olyan kevés szülő veszi komolyan azt is, hogy neveljétek gyermekeiteket az Úr rendelése szerint. Azt sem tudják, mit rendelt az Úr a gyereknevelésről. Sokan meg egyáltalán nem is nevelik a gyerekeiket.
A gyilkosság és öngyilkosság bűnének is olyan szép neveket próbálunk adni. Sok formájukat már egyáltalán nem tekintjük bűnnek. Kinek fáj az, hogy egy ilyen kicsi országban egy millió alkoholista van? Hogy fél milliót közelíti már a számon tartott drogosoknak a száma? Hogy az öngyilkosságban élenjárunk? Hogy egyáltalán nem tekinti bűnnek egy csomó ember az abortuszt? És nem gondolunk arra, hogy a második világháború óta ötmillió magzatot gyilkoltunk meg. Nem betegség pusztította el őket és nem háború, hanem a legvédettebb helyen, az anyaméhben öltük meg őket kegyetlenül. Tisztára ugyanaz, mint amit a Szentírás a Molokról ír. A Molok volt az a pogány bálvány, amit, mint egy cserépkályhát felfűtöttek, és kinyújtott karjaira tették az élő csecsemőket, és ott égtek meg elevenen. Ezzel mutattak be áldozatot az istenségnek. Azt mondja Isten: ilyen utálatosság eszembe sem jutott, nektek eszetekbe jut minden elképzelhető és elképzelhetetlen bűn.
Aztán a széthúzás, az egymás rágalmazása, a trágár beszéd, az adott szónak a semmibe vétele, az egymással szembeni közöny — ez már szót sem érdemel, ez fel sem tűnik. Ilyenek vagyunk, kész.
Jeremiás idejében Jeruzsálem lakói is ilyenek voltak, ezért kellett elpusztulnia a városnak Krisztus előtt 587-ben templomával együtt, és ezért kellett a népnek évtizedekig hazájától távol fogságban sínylődnie.
Vigyázzunk, hogyan akarjuk eltölteni ezt az évet. Egyáltalán hogyan, milyen indulatokkal, milyen tervekkel, milyen igényességgel indulunk neki. Amiben illik ránk, hogy háttal vagyunk Istennek és nem arccal, ott meg kell sürgősen fordulni. Amin kell, változtassunk minél előbb, hogy valóban Isten törvénye szerint töltsük el ezt az esztendőt. Mert Isten igazságos, és bármennyire szerette is az Ő népét, a bűnt büntetés követte.
De éppen ez az ige beszél hatalmas erővel arról, hogy ez az Isten milyen kegyelmes is. Az Ő utolsó szava soha nem az ítélet, hanem mindig a kegyelem. Az ítéletben megtisztítja az Ő népét, de mindig gondoskodik maradékról, és új kezdést engedélyez az Ő népének.
Alapigénkben — amit felolvastam — az ígéretek sokaságával bátorítja Isten a népet akkor, amikor éppen az ítélet következik rá. De már akkor tudhatja, hogy Isten megtartó erejét közben is tapasztalni fogják, utána jön a kegyelem. Nemcsak odafelé vezet út a fogságba, hanem visszafelé is van onnan út. Isten ezt már elkészítette és időzítette. Éppen Jeremiáson keresztül mondta meg idejében, hogy hetven évig fog tartani a fogság. Mert Isten akkor is hű az Ő népéhez és a szövetséghez, ha ez a nép megszegte a szövetséget.
És itt szólal meg ez a másik mégis. Így kezdődött alapigénk a 36. versben: „Most mégis ezt mondja az Úr, Izráel Istene…” és ez a mondat közvetlenül az előbbiek után jön, ahol felsorolja Isten a nép bűneit, és a végén azt mondja: „eszembe sem jutott, hogy ilyen utálatos dolgokat is lehet elkövetni, mint amit az én népem elkövetett.”
De „most mégis ezt mondja az Úr arról a városról, amelyik el fog pusztulni, hogy összegyűjtöm az én népemet”, és akkor sorolja, sorolja a drága ígéreteket: új szívet adok majd az embereknek, amelyik szív fogékony lesz az igére. Új szövetséget kötök velük, amelyiknek a feltételeit nem a fejükben kell már tárolni és betanulni bizonyos előírásokat, hanem a szívükbe lesz beírva. Nem külső kényszer, hanem belső késztetés indítja őket a nekem való engedelmességre — mondja Isten. Istenfélelmet oltok a szívükbe. Csodálatosan szép, sokat sejtető kijelentések ezek. Csak Istent fogják tisztelni és bálványokat nem. Isten új kezdést engedélyez, mert jövőt készített nekik.
Mivel Isten ismeri az övéit, ismer bennünket, ezzel fejezi be: ha bárki kételkedne ebben, hogy ilyen szép jövőt készített el Isten az Ő népének, amelyiket éppen most megítélni készül, akkor tudja meg, hogy amilyen biztos, hogy elpusztul Jeruzsálem, olyan biztos, hogy fel fogják építeni azt — ezt mondja az Úr.
Itt a végén megismétli még egyszer: „Mert fognak még szántóföldet venni ebben az országban, amelyről azt mondjátok, hogy ember és állat nélkül maradt pusztaság, amely a káldeusok kezébe került.” (43. v.)
Reménység — mindennek ellenére. A láthatókon túl a láthatatlanok komolyan vétele is ez a hívő ember nagy kiváltsága. Mert mi hallottuk ezt a kétszeres mégist, hogy Jeremiás te nem érted, meg a nép nem érdemli meg, hogy könyörüljek rajta, de te mégis vegyél földet, mert ez, mintegy igehirdetés a reménységet táplálja bennük. Ti ilyen meg ilyen szörnyű bűnöket követtetek el, de most az Úr mégis azt mondja: összegyűjtelek titeket, és új kezdést engedélyezek.
Ez is kegyelmének a munkája, hogy ha Istenfélelmet olt valakinek a szívébe, hogy ha fogékonnyá teszi a szívét az Ő igéjére, hogy ha az Ő szövetségében akar megmaradni valaki.
Mert a jövő az Ő kezében van. Nem a nabukodonozorok határozzák meg a népek és legfőképpen Isten népének a jövőjét. A nabukodonozorokat is Isten irányítja. Ezt mondta az Úr: „én adom Nabukodonozor kezébe a szent várost.” Nem ő veszi be a várost. Ez a látszat. Csak azért veheti be, mert Isten a kezébe adja ítéletként. És Isten viszi fogságba az Ő népét, de Isten hozza onnan vissza őket, és Ő ad nekik egészen új lelkületet, és Ő készít nekik jövőt. Minden okuk megvan a reménységre. Akkor is, ha éppen most körülzárt városban élnek és éheznek. Akkor is bizonyosak lehetnek abban, hogy Isten szép jövőt készített nekik, mert igaz az, amivel kezdte Isten a válaszát: „Én vagyok az Úr minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?”
Jó lenne, ha ezt a szívünk mélyéig engednénk. Hadd szivárogjon le egészen a mélyre és hassa át az egész belső világunkat, és így induljunk el erre az új esztendőre. Emberileg szinte semmi jót nem ígér ez az év. Minden területen csak nehezebb lehet az életünk, de nekünk ilyen Istenünk van.
Jó lenne, ha az lenne a jelszónk erre az évre, amit egyik szép énekünk olyan kedvesen fejez ki: „Reménnyel teli Rád tekinteni”. Nekünk megadatott ez, és Isten ehhez ad nekünk új szívet és reménységet.

Szeretném ezt az igehirdetést három részre osztani. Most nem olyan szervesen függenek össze ezek a részek egymással, mint máskor. Remélem ez nem lesz akadálya annak, hogy tudjuk követni, és amit Isten ma üzen nekünk, azt el tudjuk vinni magunkkal.
1.) Mindenekelőtt azt szeretném kérdezni: ki emlékszik arra, hogy miről volt szó ennek az évnek első istentiszteletén? A Nehémiás könyvét olvastuk akkor kalauzunk szerint és a 10. fejezet esett január elsejére. Az a rész arról szól, hogy Isten népe sokféle rendetlenség, rögtönzés, fegyelmezetlenség után az igét újra hallva elhatározza, hogy egész életét Isten törvénye szerint akarja berendezni. Ez lett a jelszó és ez volt a mi aranymondásunk is január elsején: Isten törvénye szerint.
Ez a bibliai fejezet az életnek négy konkrét területét meg is említi, hogy ott kezdték a megújulást az akkori hívők. Mindenekelőtt a családi életet és mindent, ami azzal kapcsolatos, igyekeztek átrendezni Isten törvénye szerint. Aztán Isten törvénye szerint attól kezdve megszentelték a nyugalom napját, amit addig ugyanúgy töltöttek, mint a pogányok. Azután rendezték az egymással való kapcsolataikat: elengedték Isten törvénye szerint az adósságot, és a lelki adósságot is, — a megbocsátást is beleértettük ebbe. Végül rájöttek arra, hogy eddig háttal voltak a templomnak, és most Isten törvénye szerint aktívan részt vettek a gyülekezetben és az istentiszteleti életben. Azt mondottuk: aki úgy látja, hogy valamelyik területen meg-újulásra van szüksége, az lásson munkához.
Nem tudom, kinek az élete újult meg akár a családi élettel kapcsolatos problémákban, akár az Úr napjának a megszentelésében, akár a megbocsátás és bocsánatkérés, a szívbéli elengedés kérdésében. Akár abban, hogy aktívan részt vesz azóta a gyülekezeti és istentiszteleti életben.
Legyen áldott Isten, ha valahol megújulást eredményezett az az ige, amit Ő mondott nekünk az év első napján, és adjunk hálát ezért. Ha pedig semmi sem történt, és ez az ige is elszállt a fülünk mellett, akkor meg alázzuk meg magunkat, tartsunk bűnbánatot, és pótoljuk még, amit lehet.
2.) A második terjedelmesebb részben alapigénket szeretném a gyülekezet elé hozni.
Vasárnap óta mindnyájan elszoruló szívvel hallgatjuk a Délkelet Ázsiában történt földrengés és szökőár áldozatainak a számáról szóló híradásokat. Először csak tizenötezerre becsülték, ma már több mint száztizenötezerre becsülik azoknak a számát, akik meghaltak és eltűntek. Egy nagyobb városnyi ember egyik percről a másikra halál fia lett.
Gondoljunk bele, hogy a gyakorlatban ez mit jelentett. Azt, hogy helybeliek dolgoztak a földeken és a műhelyben, és egy pillanat alatt megfulladtak az alatt a vízáradat alatt, ami reájuk tört teljesen váratlanul. nászutasok sétáltak a szálloda parkjában, gyönyörködtek a virágokban, és menekülni sem volt lehetőségük, ott haltak meg a tizenöt-húsz méteres víz alatt, ami rájuk tört. Vagy nyaralók napoztak a tengerparton és soha többé nem látják őket a szeretteik.
A helybelieket nem mentette meg a helyismeretük, és a gazdag turistákat nem mentette meg a pénzük, és a tudósnak nem mentette meg az életét a tudománya, ez a gyilkos ár válogatás nélkül mindenkit elpusztított: öreget és fiatalt, hívőt és nem hívőt — akit talált.
Okkal szólalnak meg bennünk ilyen kérdések: ilyen hirtelen is véget érhet egy emberélet? Ennyire nem számít az, hogy ki kicsoda, mit alkotott és mije van. Ilyen radikálisan itt kell hagynunk mindent, amit gyűjtöttünk? Ennyire váratlanul is rátörhet a halál az emberre? Nem lehet egy kis haladékot sem kérni, hogy csak egy kicsit késleltessük? Hogy még valamit elrendezzünk, amit már régen el kellett volna, hogy rendelkezzünk? A nagy tudományunk és technikánk sem tud enyire megvédeni minket ettől?
Annyira találó ez a kép, ami ötször ismétlődik a Szentírásban: Jóbnál, itt a Zsoltárokban, Ézsaiás prófétánál, az Újszövetségben Jakab és Péter idézi levelében, hogy „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni.”
Ennek a valóságát két formában is tapasztalták az akkoriak. Egyrészt kaszálás után a korábban zöld és vadvirágos mező néhány óra alatt kiszáradt, sivár mezővé vált. A másik élményük pedig az volt, hogy az esős évszakban a sivatag egy része is kivirágzott. De mihelyt megszűnt a csapadék és felkerekedett a délkeleti forró, szikkasztó szél, egy-két óra alatt megsemmisült minden, ami ott még szép volt, és valóban a helyét sem találta annak a sok szép virágnak a szemlélő.
Isten igéje ennek az évnek utolsó napján arra tanít minket, hogy ilyen a mi életünk is. Amíg Isten kegyelmesen tart minket, amíg virágzunk, amíg a szervezet jól működik, addig úgy gondoljuk, hogy ez magától értetődő és örökké fog tartani. Legalább is kevesen gondolnak arra, hogy egyszer vége lesz, és mi következik utána. De amikor megjelenik a nagy kaszás, a halál, egy pillanat alatt vége van mindennek. Nincs idő elrendezni, megváltoztatni, pótolni, vagy helyrehozni dolgokat. Erre olyan kevesen és olyan ritkán szoktak gondolni.
Ez a szörnyű természeti katasztrófa is arra figyelmeztet minket, hogy úgy, amint elmúlt ez az esztendő és itt vagyunk az utolsó napjának az estéjén, ugyanígy el fog jönni egyszer mindannyiunk életének az utolsó napja és utolsó órája. Nem tudjuk, mikor, de akkor már semmire nem lesz lehetőségünk. Viszont mindnyájunknak meg kell állnunk az Isten ítélőszéke előtt. Akár hiszi ezt valaki, akár nem. Akár készül erre, akár nem. És ott kétféleképpen állhatunk meg: vagy Jézussal áll oda valaki, akivel járta a földi élet útját is, vagy egyedül. Aki Jézussal áll oda, azt Jézusra való tekintettel bebocsátják az üdvösségbe. Aki egyedül álldogál ott, az nem tud felhozni a mentségére semmit, és az marad az Isten ítélete alatt, az Isten nélküli állapotban, és ezt nevezi a Biblia kárhozatnak.
Ez nem ijesztgetés, hanem az a szükséges józanság, amire a Biblia tanít bennünket. És ott csak azok állnak meg Jézussal együtt, akik már itt a földi életben összeköltöztek vele. Ezt a képet Ő maga használja. Idézgetünk mi sok mindent a Bibliából, de sokszor nem gondolunk a mélyére, hogy mit is mond az a mondat.
Az Úr Jézus kijelentése ez: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, vele vacsorázom és ő énvelem.” Vagyis kész összeköltözni, és aztán együtt élni a benne hívőkkel. Csak ezek azok, akik vele állnak majd ott az Isten ítélőszéke előtt.
Ezeknek viszont semmi félnivalójuk nincs a haláltól. Lásd Pál apostolt, amikor már valószínű volt, hogy kivégzik a hitéért, Jézusért, akkor azt mondta: „Mivel nekem az élet maga Krisztus, a meghalás nyereség.” Ami azt jelenti: jól járok, ha kivégeznek, vége lesz minden nyomorúságnak, amiben most szenvedek. Én kívánok átköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, mint itt. De ettől még nem lett öngyilkos, hanem úgy folytatja: ha meg nem végeznek ki, megyek hozzátok és még valami hasznomat veszitek.
Ez az emelkedettség jellemzi azokat, akik valóban együtt élnek Jézussal. Akik nemcsak vallásoskodnak, nemcsak előkapják karácsony este a Bibliát, nemcsak felkiáltanak Istenhez, mikor valami nagy baj történik a családban, hanem akik folyamatosan együtt élnek vele. Folyamatos párbeszédben, figyelve az Ő igéjére, válaszolva arra imádsággal, amit az apostol így mond: szüntelen imádkozzatok. Akik, hogy idézzem az újévi igénket, Isten törvénye szerint élik az életüket. És amikor nem, akkor az feltűnik nekik, és akkor bűnbánatra jutnak, pályakiigazítást végeznek el Isten igéje szerint az élet minden területén. Ezek azok, akikre bármelyik pillanatban rátörhet a halál, tudják, hogy nem veszítenek semmit, hanem még közelebb kerülnek ahhoz a Krisztushoz, akivel addig is együtt éltek.
Aki Jézus nélkül éli az életét, annak szeretettel felhívom a figyelmét arra, hogy a fontos döntéseket halogatni veszélyes dolog, mert kifuthat az ember az időből. Erre figyelmeztet minket mai igénk, meg az említett természeti katasztrófa is. Még az idén hívd be a szívedbe az Úr Jézust. Még van idő.
És egymással is lehet még ma este rendezni sok rendezetlen dolgot. Szilveszter este is lehet beszélgetnünk azokkal, akik elérhetők. Lehet bocsánatot kérni és megbocsátani. Lehet együtt imádkozni, és sokkal többet fog érni, mint a televízió kabaréja, ha Isten törvénye szerint akarunk élni. Ha meg nem, akkor legyünk becsületesek és valljuk ezt be. Ne játsszuk meg magunkat, mintha a szerint akarnánk élni.
3.) A harmadik, amit még szeretnék megemlíteni az, hogy ilyen szörnyű csapások idején sok ember szívében újra és újra feltolul az a kérdés: miért engedi ezt az Isten? Miért büntet ártatlan embereket is? Miért éppen ők pusztultak el? Van erre valami magyarázat? Lehet, hogy ettől a nagy csapástól függetlenül is így az év végén megszólal a szívünkben: Uram, miért kísérte ezt az évet olyan sok próba, szenvedés, nehézség, amiben részem volt?
(Csak zárójelben jegyzem meg: érdekes, akik az előbbi kérdéseket felteszik, azok mindig csak akkor tételezik fel, hogy van Isten, és Ő mozgatja az eseményeket, ha valami nagy baj történt. Sose hallottam még tőlük ilyen kérdéseket: Miért adott az idén az Isten ilyen bő termést nekünk? Miért ad nekem kegyelmesen egészséget? Miért adott olyan jó gondolatokat, amivel sikert, eredményeket értem el ebben az esztendőben? Hogy ezt nem kérdezik, ez mutatja: nem ismerik Istent.)
Válaszoljunk a kérdésükre. A válaszadásban segít az, ha megvizsgáljuk, mióta vannak ilyen nagy csapások az emberiség történetében? Azóta, amióta hátat fordítottunk Istennek. Azóta van betegség, fájdalom, nélkülözés, háború és mindaz, ami azzal járt. Természeti csapások és halál. Isten ezt megmondta előre az embernek. Ha ragaszkodik hozzá, mindezektől védve lesz. Ha elhagyja Őt, mindezeknek kiszolgáltatottjává válik. Ez olyan törvény, mint a nehézkedés. Érvényesül minden körülmények között. Az ember elhagyta Istent és érvényesül a törvény. A nyakunkba szakadt ez a sok nyomorúság. Ez nem Isten büntetése. Ez törvény.
Mint ahogy az sem Isten külön büntetése, ha valaki a nyolcadik emeleten kilép egy ablakból, lezuhan és összetöri magát. Egy törvény érvényesült, amit előre ismerhetett, tudhatott.
Nem Isten okozza tehát ezeket a természeti katasztrófákat. Ezeket eleve mi zúdítottuk a saját nyakunkba. De Isten végtelen hatalmát és szeretetét mutatja, hogy még ezeket is felhasználja emberek ébresztésére. Ha valaki nem hallotta meg az Ő csendes, megtérésre hívó szavát, akkor néha egy-egy tragédiával, mint valami vészcsengővel próbálja felriasztani, hogy ráébredjen elveszett állapotára, és kész legyen visszatérni Istenhez. A Bibliából még azt is megtudjuk, hogy Istennek ez soha nem öröm, de megmentésünk érdekében még ezeket a nyomorúságokat is fel tudja használni.
Jézus idejében egy Siloám nevű községben ledőlt egy torony és maga alá temetett tizennyolc embert. Az akkoriak is kérdezték: miért történt ez? Miért engedte meg Isten, s miért éppen ők haltak meg? S mindjárt jött az emberi ideológia: nyilván azért, mert gonoszabbak, mint mi, és az Isten megbüntette őket.
És mit mondott erre Jézus? „Azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt — mondom nektek —: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lk 13,1-5)
Vagyis Jézus nem részletezi a tragédia okának a magyarázatát. Az oka az, hogy elhagytuk Istent, azóta történnek ilyenek; hanem a céljára hívja fel hallgatóinak figyelmét. Ez pedig az, hogy Isten még ezzel is menteni akar másokat. Ha meg nem tértek, ti is ugyanúgy elvesztek. Mert, aki hozzá fordul, akárcsak egy ilyen figyelmeztetésre is, az megmenekült. És akit még ez sem gondolkoztat el, és ez sem fordítja Isten felé a szívét, azon nehéz segíteni.
Mindenesetre Jézus óv attól, hogy ezen kezdjünk el elmélkedni, hogy miért éppen ők és annyian, és ott, hanem azt mondja: ha meg nem tértek, ugyanúgy elvesztek ti is. Még ezzel is a magához való megtérésre hív.
Egyébként Jézus az Ő második eljövetelét megelőző figyelmeztető jelek között említi a földrengések számának és romboló erejének a megnövekedését is. Az Ő ígéretei folyamatosan beteljesednek. Ez is figyelmeztessen minket.
Vizsgáljuk meg hát ennek az esztendőnek utolsó óráiban, ha még lesz otthon néhány csendes percünk, vagy óránk, hogy Jézussal vagy Jézus nélkül töltjük mi a napjainkat. Vajon Isten törvénye szerint óhajtjuk-e berendezni, átrendezni az életünket. Gondoljuk meg, amit itt az ige mond: „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni.”
Ez a kép az elmúlásról szól. az emberben azonban feltámad a kérdés, hogy minden ilyen visszavonhatatlanul elmúlik? Semmi sem éli túl a katasztrófákat? Senki és semmi sem éli túl az utolsó ítéletet?
Dehogynem! Amikor Ézsaiás leírja ugyanezt, és ezt az ézsaiási igét idézi szó szerint Péter a levelében, akkor így fejeződik be: „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké. Ez az a beszéd, amelyet hirdettek nektek.” (1Pét 1,24-25).
Mi is elmúlunk minden teremtménnyel együtt visszavonhatatlanul és végérvényesen. De az Úr beszéde megmarad örökké. Ez azt jelenti, hogy a múlandó ember számára a megmaradás egyetlen lehetősége Isten igéjének a befogadása. Aki az Úr beszédét hittel befogadja — ahogy Jakab írja: szelíden befogadja, ellenállás nélkül, bizalommal kinyitja magát Isten igéje előtt, és ahhoz igazítja életét — az megmarad örökké. Mert az átkerül az Isten szeretetébe, az az Isten gyermekeinek a nagy családjához tartozik, és arra alapigénk folytatása lesz érvényes. Itt is van egy, „de”. Azt mondja: még a helyét se lehet felismerni, „de az Úr szeretete mindörökké az Isten-félőkkel van és igazsága még az unokáikkal is. Azokkal tudniillik, akik megtartják szövetségét és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével.”
S miközben valóban körülvesz minket az elmúlás, miközben egyre szörnyűbb katasztrófákról kell értesülnünk, miközben a mi kicsi életünk is ki van szolgáltatva sok mindennek, ami elpusztíthatja vagy megrongálhatja, aközben itt van előttünk a nagy lehetőség: az Úr beszédét befogadni, és akkor megmaradunk örökre. Örök élete van annak, aki Isten igéjét befogadja.
Péter még hozzáteszi: ez a beszéd az, ami nektek hirdettetett. Ma este is. Mi lesz a következménye?

Lukács evangélista olyan szemléletesen írja le a karácsonyi történetet, hogy szinte magunk előtt látjuk annak egy-egy mozzanatát. Először ecseteli azt a nagy felfordulást, amivel az Augustus-féle népszámlálás járt, azután elkíséri Józsefet és Máriát Betlehembe, ahova nekik is a népszámlálás miatt kellett menniük, noha Mária már mindenórás volt.
Megtudjuk a leírásból, hogy senki nem fogadta be őket Betlehemben, s így végül is egy barlangistállóban volt kénytelen világra hozni első gyermekét. Hogy valamennyire biztonságba helyezze egy állatetető-jászolba fektették le. Ezt követően kerül sor a most hallott történet leírására, amiből megtudjuk, hogyan hangzott el először a karácsonyi örömhír: Szabadító született, és hogyan bizonyosodtak meg a pásztorok ennek az igaz voltáról.
Ma este ezt az utóbbi jelenetet vegyük szemügyre, és ennek az üzeneteit vigyük magunkkal.
1. Olyan ez, mint egy egyfelvonásos dráma, aminek négy jelenete van. Az első jelenetet így írja le az ige: „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.”
A pásztorok abban az időben a legmegvetettebb társadalmi réteghez tartoznak, elsősorban azért, mert a farizeusok állandóan vádolták őket. A farizeusok kényesen igyekeztek betartani a törvénynek minden előírását, szegény pásztorok meg nem voltak abban a helyzetben, hogy mindent, mindig betarthattak volna, hiszen sokszor vízben szegény területeken legeltettek, és ott nem végezhették el naponta többször az előírt mosakodásokat. Aztán a jószágnak szombaton is ugyanúgy enni, inni kell adni, mint máskor, s így nem tarthatták be pontosan a szombat-törvényt sem. Emiatt lassan kialakult, hogy megvetett emberekké váltak. Annyira, hogy bíróság előtt például nem tanúskodhatott pásztorember.
Számomra ez már evangélium, örömhír volt a karácsonyi történetből, hogy íme, akiket az emberek megvetnek, lekicsinyelnek, háttérbe szorítanak, Isten éppen azoknak jelentette ki először a karácsonyi evangéliumot, és éppen őket használta fel arra, hogy elhirdessék azt másoknak. Aki esetleg az ilyenek közé sorolja magát, hogy engem lenéznek, megvetnek, eleve hátrányokkal indultam, az tudja meg, hogy Isten különös gyengéd szeretettel veszi körül az ilyeneket, és számíthat mindig erre az Istenre.
Mi most ezeknek a pásztoroknak éppen hogy a jó példáját szeretnénk felragyogtatni, és minél inkább követni is. Négy dologban is példát adnak nekünk, erről szól ez a négy jelenet, amire utaltam.
Vajon miért éppen nekik jelentette ki Isten először a Messiás születését? A summás válasz erre nyilván az, hogy azért, mert így látta jónak Isten. Tetszett az Istennek — ahogy Pál apostol szokta írni. De azért vizsgáljuk meg, mi jellemezte ezeket a pásztorembereket.
Jellemezte őket mindenekelőtt az, hogy abban a nagy felfordulásban és hangzavarban, ami akkor uralkodott, ők akkor is csendben voltak. Isten ma is a csendben jelenti ki magát. Jézusról mondja egy születése előtt hétszáz évvel leírt prófécia, hogy „Ő nem kiált, és nem lármázik, és az utcán nem hallatja szavát.”
Isten nem kezd versenyt kiabálni ennek a világnak a hangforrásaival. Az Isten szava halk és szelíd hang — ahogy olvassuk Illés történetében, és azt csak az hallja meg, aki csendben van. Ha túl nagy körülöttünk a lárma, vagy túlságosan hangosan zakatol bennünk sok minden, vagy éppen mi vagyunk igen harsányak, akkor nem halljuk meg az Isten csendes szavát. Ezért fontos, életfontosságú azoknak, akik keresik Istent, vagy már megtalálták, hogy naponta biztosítsanak maguknak ebben a nagy felfordulásban és hangzavarban, amiben élünk, egy kis csendet, amikor csak Istenre figyelnek.
Lehet látni itt a gyülekezetben, hogyan fejlődik, növekszik azoknak a hite, bölcsessége, tisztánlátása, szent élete, akik ezt komolyan veszik, és mennyire helyben járás marad azoknak a vallásos vagy sokszor hívő embereknek a lelki élete, akiknek a számára ennek nincs jelentősége. Isten a csendben, a csendben, a csendben beszél és munkálkodik. S miközben ez a világ mindent elkövet, hogy ne legyen csendünk, nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy mégis biztosítsunk magunknak valami módon ilyen célra csendet.
Jellemezte ezeket a derék pásztorokat az is, hogy miközben aludt az egész világ, ők akkor is ébren őrködtek és vigyáztak a rájuk bízott nyájra. Mert a nyájat éjjel is sokféle veszedelem fenyegette. A szükséges pihenést úgy oldották meg, hogy felváltva őrködtek, de mindig voltak, akik ébren voltak akkor is, amikor a világ aludt, és őrizték azt, amit rájuk bíztak.
Ebben az egyszerű tényben fontos figyelmeztetés van.
Mert ezen a világon ma nagy altatás folyik. Minden módon mámort kínál a világ, főleg a fiataloknak. Ők még könnyebben el is fogadják, mert nincs elég keserű tapasztalatuk, de a felnőtteknek is. Ezért akarja szétverni a világ, a világ fejedelme — nyugodtan mondhatjuk: az ördög és az ő eszközei — mindazokat a természetes közösségeket, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember ébren maradjon, a felelőssége friss maradjon és gondolkozzék: a házasságot, a családot, a faluközösséget, a nemzetet, olykor még a gyülekezeteket is, és kínálnak helyette műközösségeket, olykor virtuális kapcsolatokat, csak azért, hogy minél többen egyedül maradjanak, szokjanak le a gondolkozásról, főleg a kritikus és önkritikus gondolkozásról, felejtsék el a múltjukat, a gyökereiket, ne gondoljanak a jövőjükre, vagyis ne mérlegeljék soha cselekedeteik következményeit, és ebben a mámoros vagy alvó, vagy félálomba szenderült állapotban azt csinálhat a gonosz velük, amit akar, és arra kényszerítheti őket, amire akarja.
Mindent elkövet a mi ellenségünk, hogy rá ne ébredjünk valós állapotunkra. Hogy komolyan ne vegyük azt, hogy Isten nélkül a bűn állapotában vagyunk, ami maga a végleges pusztulás. Hogy meg ne halljuk a karácsonyi örömhírt, hogy van szabadulás, mert megszületett a Szabadító. Hogy ne jussunk igeközelbe, ahol Isten beszélhetne velünk, hogy ne higgyünk, és ne üdvözöljünk. És nehogy osztályrészünk legyen az a nagy öröm, amiről itt az angyal a pásztoroknak beszélt.
Nagyon nagy szükség van arra, hogy minél többen legyünk, akik megőrizzük a józanságunkat akkor is, ha kínálják a különböző mámoros szereket és módszereket. Fontos, hogy minél többen legyenek, akik megtanulnak virrasztani, és akik őrizzük ennek a világnak a sötét éjszakájában is mindazt, amit Isten ránk bízott.
Őrizzük azokat, akikért Isten felelősekké tett: a házastársunkat — ha van —, a gyerekeinket, a gyerekeink, unokáink tiszta gondolkozását, tiszta szép beszédét, szókincsét, azokat az erkölcsi értékeket, amiket Isten kínál a benne hívőknek. És őrizzük mindazt az értéket, amit úgy hagytak ránk mások, és vigyázzunk a jövőnkre is, ne tegyünk tönkre mindent már most, ami az életnek a feltétele.
Jellemez-e minket ez, amit itt a pásztorokról olvastunk, hogy „… őrködtek éjszaka a nyájuk mellett”? Ismerjük-e a vigíliát, a virrasztást, ami fárasztó, de amivel értékeket lehet menteni, és amivel Isten megbízta az övéit? A virrasztó valamiféle fényt is szokott magának teremteni. A pásztorok éjszaka pásztortüzek körül ültek és virrasztottak.
Jézus Krisztus mondja azt, hogy amikor majd másodszor eljön erre a világra, az Emberfia keresni fogja, hogy talál-e hitet a földön. Eljön, és vizsgálja ezt a sötét, besötétedett világot, és kicsi pásztortüzeket keres. Minket hol fog találni? Egy ilyen pásztortűz közelében virrasztva, vagy pedig a nagy sötétségben alva?
Van egy másik ige is, amit szintén Lukács ír. Hadd olvassam még ezt el, ahol ezt mondja a mi Megváltónk: „Vigyázzatok magatokra, nehogy a szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől, vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak. Legyetek tehát éberek és szüntelen imádkozzatok, hogy kimenekülhessetek ezekből…” (21,34-36).
Amikor Jézus éberségre intette az övéit, akkor gyakran hozzáfűzte ezt is: „és imádkozzatok”. Legyetek éberek és imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésekbe.
Tanuljuk meg ezektől a pásztoroktól ezt, és ha eddig hiányzott az életünkből, hadd legyen ezentúl jellemző reánk, hogy mi virrasztunk a szó ilyen lelki értelmében. Éberek maradunk, nem lehet manipulálni bennünket sem ígérgetésekkel, sem fenyegetésekkel. Még ha ingyen kínálják a mámorosító szert, még ha fizetnének azért, hogy elfogadjuk a felkínált mámort, akkor sem fogadjuk el, mert mi az Isten népéhez akarunk tartozni, akiket az jellemez, hogy éberek és imádkoznak. Mert kijelentést azok kaptak karácsony éjszakáján, akik ébren voltak, akkor is, amikor a világ aludt. És mi tudjuk az igéből, hogy az „ördög, mint ordító oroszlán szertejár és keresi, hogy kit nyeljen el”, úgy, hogy nagy szükség van az éber őrködésre.
Ez az első jelenet.
2. Miközben így, a kötelességüket teljesítve, őrködtek ezek a pásztorok, egyszer csak világosság támad az éjszaka kellős közepén és megjelenik előttük egy angyal. Mivel addig valószínű még nem láttak angyalt, és mivel a menny jött közel hozzájuk, kellőképpen megrémültek, s ezért az angyal kedvesen így kezdi a mondókáját: „Ne féljetek”. És ott elhangzik a karácsonyi örömhír.
Egy mennyei küldött (az angyal szó ezt jelenti: küldött) igét hirdet. A betlehemi mező templommá válik, ahol hangzik az Isten nagy tetteiről szóló igehirdetés, és hangzik az Istent dicsőítő ének. Isten cselekedett. A pásztoroknak a tudomására hozza az angyal, hogy beteljesedtek a próféciák, valóra vált minden jövendölés, ami az eljövendő Messiásról szól az Ószövetségben. Kezdve a legelsőtől, amit már az 1Mózes 3-ban, közvetlenül a bűnbeesés után mondott Isten az embernek, hogy az asszony magva majd a kígyó fejére tapos. Folytatva azzal a soksok szép jövendöléssel, aminek egy részét talán könyv nélkül is tudnánk idézni, hogy egy fiú születik nekünk, gyermek születik nékünk, az uralom az ő vállán lesz, és ő szabadítja meg népét a bűneiből.
Mindez beteljesedett. Igehirdetést hallanak a pásztorok ott a sötét éjszakában. Ugyanez történik ám minden alkalommal, amikor Istennek a földi küldöttjei irányítják a hallgatók figyelmét Isten nagy tetteire, és hirdetnek örömhírt. Minden igehirdetés alkalmával ugyanez a csoda ismétlődik. Sokan beszámolhatnánk arról, hogyan tapasztaltuk meg, hogy valóban a mi sötét éjszakánkban világosság támadt. Egyszerre sok mindent észrevettünk, amit addig nem. Megláttuk az utunkat, felragyogott előttünk a mi Istenünk.
Isten fontos információkat akar közölni az igén keresztül velünk, amelyek szükségesek az élethez, az örök élethez, a megmenekülésünkhöz. Így szoktuk-e olvasni és hallgatni az Ő igéjét? Ennyire konkrétan mondja itt el: Szabadító született nektek ma, akit megtalálhattok Betlehemben, egy jászolban. Egészen pontos, hogy ki cselekedett, kik a címzettek: nektek született. Pontos az időmeghatározás: ma. Pontos a helymeghatározás, meg lehet győződni róla. Aki nem hiszi, járjon utána.
Isten ilyen konkrétan szokott üzenni egy-egy igében és igehirdetésben, és azoknak, akiknek van fülük a hallásra és van hitük az emberi küldöttek bizonyságtételén túl az Isten hozzájuk szóló szavát meghallani, azoknak ismétlődik ez a tapasztalatuk.
Bárcsak minket is jellemezne, hogy így olvasnánk és így hallgatnánk az igét, hogy: nekünk született a Szabadító, és akár ma is összeköthetjük az életünket vele. Vagy elmélyíthetjük, felfrissíthetjük a vele való kapcsolatunkat.
3. Ez a jelenet arról szól, amit így olvastunk a 15. versben: „Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.” Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket.”
Mire utal ez? Arra, hogy hallották az igét, Isten üzenetét, és hitték is, meg nem is. Mert az egész olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan példátlan volt. Beteljesedett volna minden ígéret? Itt van a Messiás? Na de hogy van itt? Úgy, mint egy újszülött csecsemő? Hát mit tud az csinálni? Hogyhogy egy jászolban fogják őt megtalálni? Nem oda szokták fektetni az újszülötteket. És miért éppen nekik mondta ezt egy angyal? És biztos, hogy egyáltalán angyal volt? És bizonyos, hogy hallották ők azt, amit hallottak?
A végén már mindenben tud kételkedni az ember, miközben hiszi, vagy hinni szeretné azt, amit Istentől hallott. Ez sokszor jellemző ránk is. És nem ez a baj, a baj az, ha itt megáll valaki. Magam sem tudom, hogy igaz, nem igaz. Te hogy gondolod? Nekem az a véleményem hogy… Nem mi döntjük el, hogy igaz vagy nem igaz Isten igéje. Arról meg lehet győződni. Ha valaki abban kételkedik, és a hitünknek a gyökereit mindig rágják a kételyeknek a férgei, akkor el lehet menni meggyőződni. Ki kell próbálni azt, amit hallottunk, hogy igaz-e.
Ebben ragyogó példák számunkra ezek a pásztorok. Ebben nincs akadály előttük. Sem az, hogy még éjszaka van. Nem volt akkor még közvilágítás, el kellett indulni a teljes sötétben. Nem akadály, hogy fáradtak. Nem akadály, hogy mit szólnak majd hozzá. Azt hiszik, hogy megbolondultunk. Így is rossz véleménye van a közösségnek rólunk, most még itt elindulunk éjszaka keresni egy gyermeket, aki állítólag a Messiás és ez jászolban fekszik. Micsoda beszéd ez? Mégis azt mondják: most, azonnal győződjünk meg róla.
Ez a becsületes magatartás szokott elvezetni a teljes bizonyossághoz. És ez a magatartás hiányzik sok igehallgatóból. Ezért maradunk meg ott, hogy: én úgy látom… te meg úgy látod…, meg kinek mi a véleménye. Az értelmünk meg a találgatásunk ítélőszéke elé állítjuk Isten igaz kijelentéseit, ahelyett, hogy kipróbálnánk azt, amit mondott.
Ha Isten igéje azt mondja, hogy ebben a helyzetben ez az Ő akarata szerinti magatartás, akkor bármilyen szokatlan is az nekünk, próbáljuk ki, milyen az úgy viselkedni egy helyzetben. Milyen az: megbocsátani egy ellenségnek, alul maradni egy vitában, abbahagyni a magunk igazának a bizonygatását, állhatatosan imádkozni valakiért, aki reménytelen eset. Próbáljuk ki, ami le van írva az igében. Akik ezt kipróbálják, azokat Isten mindig elsegíti a teljes bizonyosságra, hogy valóban úgy van.
Amikor visszafelé mennek, akkor elmondják mindenkinek, hogy pontosan azt látták és azt hallották, amit megüzent nekik az Isten. Elmentek meggyőződni és meggyőződtek. Isten meggyőzi azt, aki bizonyosságra vágyik.
Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy most, amikor az imádság és a Mi Atyánk között lesz a mi szokásos csendespercünk, mondja el Istennek őszintén a kételyeit. Kérje tőle azt, hogy adj nekem, Uram egyértelmű bizonyosságot. Ő az ilyen imádságokat meg szokta hallgatni.
4. Hogyan fejeződik be? Mi a negyedik jelenet? „Amikor meglátták a kisgyermeket, elmondták azt az üzenetet, amit róla hallottak, és mindenki, aki hallotta, csodálkozott. A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan Ő megüzente nekik.”
Vagyis mi történik? Ezek a pásztorok is angyalokká válnak. Isten küldöttjeiként mennek már visszafelé. Valami olyan mondanivalójuk van az embereknek, amit pillanatnyilag csak ők tudnak elmondani, de nem tartják meg magukban. Szeretnék legszívesebben mindenkinek elhirdetni, hogy csakugyan megszületett, csakugyan a Messiás fekszik ott a jászolbölcsőben. Valóban igazat mondott az angyal, higgyetek ti is az evangéliumnak. Ők is küldöttekké válnak.
Ha azt mondtuk, hogy az a mező akkor, amikor az angyal igét hirdetett, templommá vált, akkor a harmadik jelenet arról szólt, hogy a templomtól elmentek Jézusig. Személyesen akartak meggyőződni arról, hogy igaz-e, amit a templomban hallottak. És most Jézustól, már Jézussal mennek vissza az emberekhez, és hirdetik ők is ugyanazt, amit néhány órával előbb az angyaltól hallottak. Csakugyan angyali feladatot teljesítenek, küldetésben járnak, de már teljes belső bizonyossággal. Meggyőződéssel igyekeznek másokat is meggyőzni arról, hogy micsoda az igazság.
Ez a gondolat többször előjön a Szentírásban. Az apostolok ezt nagyon fontosnak tartották. Hadd olvassak néhány mondatot Péter apostol leveléből és aztán néhányat János apostol leveléből.
Péter második levelében ezt olvassuk: „Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”, ezt a mennyből jövő szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.” (1,16-19).
És szinte ugyanezt mondja el, tőle teljesen függetlenül, az idős János apostol első levelének az elején: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. (Jézust nevezi így). Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük. És ezt azért tesszük, hogy a ti örömötök teljes legyen.” (1,1-3).
Erről az örömről szólt az angyal is a pásztoroknak. Ezzel a teljes örömmel akarja megajándékozni Isten azokat, akik az Ő igéjét befogadják, annak az igaz voltáról meggyőződnek, és meggyőződéssel hirdetik azt másoknak.
A karácsonyi történet sem mese. Én is csak azt hirdetem, amiről egészen meg vagyok győződve. És Isten erre a bizonyosságra akar elsegíteni mindnyájunkat. Ehhez végig kell járnunk a pásztorok útját. Ebben a lármában és hajszában is, amiben a legtöbben élünk, meg kell tanulni biztosítani egy kis csendet, hogy Isten beszélhessen velünk és meggyőzhessen minket. Igét kell hallgatni nemcsak nagy ünnepen, hanem amikor csak lehet mindig. A templomtól el kell jutni Jézusig, vagyis egyszer ki kell mondanunk: Úr Jézus, eddig gyakorlatilag nélküled éltem, mostantól kezdve veled szeretnék. Gyere be az életembe, és te legyél ott az úr. Aztán, ha Ő lesz az úr, akkor már vele együtt leszünk ott az Őt még nem ismerők között, és meggyőződéssel tudjuk hirdetni, kicsoda Ő, mit tett velünk és mit ígér mindazoknak, akik hisznek benne.
Ezek közül vajon melyik változás fog bekövetkezni ezen a karácsonyon az életünkben? Adja Isten, hogy valami változás következzék be.

Ádvent van, és ez az időszak mindig különösen ráirányítja figyelmünket Jézus Krisztus második eljövetelére. Fontos, hogy ez az esemény friss maradjon bennünk, mert csak így tudunk idejében és megfelelő módon felkészülni a vele való találkozásra. Akkor tudniillik, amikor Jézus dicsőségben megjelenik, már nem lesz többé lehetőség megtérésre.
Az Ő megjelenésekor egyetlen dolog lesz fontos mindenkinek a jövőjét illetően: Jézussal járta-e ennek a földi életnek az útját, vagy nélküle. Ott már nem lehet vele kapcsolatot találni. Vagy ahogy Jézus mondta: hitt-e valaki Őbenne, vagy nem. Nehogy úgy járjunk, mint Noénak a kortársai, akikről Jézus azt mondta: „ettek, ittak, házasodtak, és nem vettek észre semmit, mígnem eljött az özönvíz, és mindent elpusztított.”
Ebben az ádventi időben mindenképpen szükséges, hogy biztosítsunk magunknak egy kis csendet, és válaszoljunk becsületesen ilyen kérdésekre: Mivel töltöm én tulajdonképpen ezt a rövid földi életet? Csakugyan olyan fontos minden, amit annak tartok? Nem maradnak ki esetleg igazán lényeges dolgok az életünkből? Milyen célok vonzanak, milyen rugók mozgatnak?
Pál apostol alapigénkben egy képpel szemlélteti azt, hogy mi az ember Istentől kapott rendeltetése. Azt mondja: egy nagy házban sokféle edény van, de egyáltalán nem az a fontos, hogy melyiket miből készítették, aranyból, ezüstből, cserépből, fából, még csak nem is az a fontos, hogy melyiket mire használják, hanem az, hogy mindegyik hasznos legyen a gazdának. Ez a fő szempont: hasznos-e a gazdának?
Ezt a három szót szeretném most nagyító alá tenni: mit jelent a Szentírás szellemében ez, hogy valaki hasznos-e a Gazdának?
Még kórházban voltam, amikor a Timótheushoz írt második levelet olvastuk, s volt egy kivételesen csendes, nyugodt reggel, amikor belemélyedhettem az igébe, és Isten kinyitotta ezt a kifejezést előttem. Mit jelent ez: hasznos a Gazdának? Egyáltalán szempont ez nekünk? Egyáltalán a Gazdára való tekintettel teszünk mi mindent? Úgy akarjuk eltölteni az életünket, — vagy Ő teljesen kimarad a szemléletünkből, a napi gyakorlatunkból, próbáljuk tenni azt, amit kénytelenek vagyunk?
Jézus egyik ádventtel kapcsolatos példázatában ugyanerről tanít. Mindnyájan jól ismerjük a talentumokról szóló példázatot, amikor a gazda elutazik otthonról, és erre az időre különböző értékeket bíz a szolgáira. Az egyik öt talentum ezüstöt kap, (az elképesztő mennyiség volt), a másik kettőt, a harmadik egyet. Aztán egyszer csak váratlanul hazajön és elszámoltatja őket. Az első kettő forgatta a pénzt, és megkétszerezte. Ők hasznosak voltak a gazdának. A harmadik nem lopott el belőle, hiánytalanul visszaadja, de semmit nem csinált vele. Csak annyit tud visszaadni, amennyit kapott. Az első kettőnek nagy jutalma lesz, a harmadik súlyos ítéletet szenved, mert ez a döntő, hogy a szolga hasznos-e a gazdának.
Térjünk vissza Pál apostol képéhez, aki tehát azt mondja, hogy minden ember olyan, mint egy edény. Önmagában üres, de valamilyen célra készítették. Minden ember akkor áll hivatása magaslatán, ha használható eszköz lesz annak a kezében, aki készítette: a mindenható Isten kezében, aki teremtette. És ha csak Isten használhat minket. Tehát nem én döntöm el, hogy mire való vagyok, nem kényszerpályán mozgok és sodor az ár, nem mások használnak fel vagy használnak ki valamire, de nem is állok ott üresen, kihasználatlanul a polcon, mint üres edény, hanem hasznos leszek a gazda számára. Az apostol arra inti itt a levél olvasóit, hogy éljünk úgy, hogy hasznosak legyünk.
1. Ennek alapján négy egyszerű gondolatot szeretnék elsorolni. Hármat csak megemlítek, a negyedikről szeretnék részletesebben szólni.
Az első, hogy ne felejtsük el, és ez ádventi gondolat, hogy ennek a világnak van gazdája, és mindannyiunknak is van gazdája. Az az Úr Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ő az Úr e felett a világ felett. Ezt a szót egyébként, amit Károli így fordít: gazda, az új fordítás nem véletlenül adja vissza úgy, hogy Úr. Hasznos az Úrnak. Mert a házigazda, az a háziúr. Mind a két fordítás helyes.
Jézus Krisztus tehát Ura ennek a világnak. Akkor is, ha sokszor olyan kétségbeejtően zajlanak az események körülöttünk, hogy úgy véljük, nincs gazdája ennek a világnak. Vagy már-már attól félünk, mivel a gonoszság megsokasodik, hogy talán maga a gonosz irányít itt mindent.
Sokan meg amiatt kételkednek Jézus gazda voltában, hogy nem látják Őt. Ugye, hogy mindenre kiterjed a mi Urunk figyelme, és ezért mondja a példázatban: a gazda elutazott. Ő is elutazott most. Felment a mennybe és onnan jön el majd ítélni élőket és holtakat. De így is lát mindent, ami itt történik, mégpedig gazdaszemmel látja. És lát mindent, amit mi személy szerint is teszünk vagy elmulasztunk, vagy akár csak titkon gondolunk. Amikor Ő dicsőségesen visszatér, mindenért számot kell adnunk.
Hinni azt jelenti, hogy a hívő Jézus jelenlétében él. Tudja, hogy igaz, amit Ő ígért: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Akkor is, ha nem látjuk Őt. A Péter levelének az elején olvastuk nem olyan régen, hogy akiben, ha nem látjátok is, hisztek, és akit, ha nem láttok is, szerettek. Éppen ezt jelenti hinni. És azt, hogy azt végzem, amivel Ő bízott meg, és ugyanakkor — Pál apostolt idézem — „vágyva várjuk az Ő megjelenését.” Tudatosan készülünk a vele való találkozásra.
Ez ádventi evangélium: Jézus ennek a világnak a gazdája, láthatatlanul bár, de jelen van, és a hívők az Ő jelenlétében élhetnek. Az elmúlt hetek sokféle nyomorúsága között kimondhatatlan sokat jelentett ez nekem. Jézus jelenlétében élni akkor is, ha ebből semmi nem látszik, mert ez akkor is valóság.
2. A második az, hogy ez a gazda ennek a világnak a tulajdonosa is. Az Úré a föld, és minden, ami azon van. Minden az Ő tulajdona. A hívő ember tudja, hogy mi is. Drága áron váltott ki minket a bűnnek a rabságából. Nem a maga ura az ember. Ez azonban azt is jelenti, hogy nincs kiszolgáltatva senkinek. Az ő tulajdonosa, gazdája vigyáz rá. De azt is jelenti, hogy az ő Ura parancsol. Neki pedig nagy kiváltsága és lehetősége, hogy engedelmeskedjék neki.
Az előbb említett jézusi példázatnak minden mozzanata is erről szól. Ott a gazda szabja meg, hogy mely szolgát mivel bízza meg, ki mennyit kap, és a végén elszámoltatja őket. És ha tetszik, mai szóval mondom, igazi karriert az tud csinálni, aki engedelmeskedik a gazdának. Az első két szolga azt tette, amit parancsolt, és anyagilag is gyarapodtak, meg a ranglétrán is nagyot léptek előre. A harmadik meg nem jutott sehova, sőt büntetést kapott.
3. A gazda tehát tulajdonos is. És mint gazda, és mint tulajdonos, minden szolgájának ad valami szép feladatot. Nem kötelező ezeket a feladatokat végrehajtanunk. Lehet úgy is lezavarni egy életet, hogy fütyül valaki arra, hogy a gazdának mi a szándéka vele. Függetleníti magát tőle. Ez a bűnbe esett embernek az állapota. Maga szervezi meg az életét. Isten nélkül is el lehet tölteni ezt a földi életet. Isten nélkül is lehet tevékenykedni, lehet sok jót is tenni, de az ilyen emberekben mindig ott marad egy hiányérzet: nem tudom, hogy a helyemen vagyok-e, és vajon érdemes volt-e élni? Megvalósítottam-e azt, amit meg lehetett és meg kellett volna valósítanom?
A hívő azt kérdezi: Uram, mire való vagyok én? Mire teremtettél? Mire akarsz te használni?
4. A negyedik, amiről részletesebben szeretnék szólni, az lesz alkalmas eszköz Isten kezében, akinek valóban ez a legfőbb célja, hogy hasznos akarok lenni a gazdának. Akinek egyáltalán van már gazdaképe, aki függ, és függni akar ettől a gazdától, és mindennél fontosabb a számára, hogy neki legyen hasznos. Ez teljes életprogram. És ebből sajátos életszemlélet, biblikus világnézet és krisztusi erkölcsiség, életvitel fakad.
Mi kell ahhoz, hogy valakinek ez legyen a legfőbb célja: hasznos akarok lenni az én gazdámnak?
Ez már a keresztyénség magasabb iskolája. Itt már az a teljes belső azonosulás szükséges, amikor a megváltott, bocsánatot nyert bűnös egészen eggyé akar válni az őt szerető Istenével. Amikor egészen magáévá teszi Isten céljait. Amikor mindenben egyetért Istennel. Különösebb magyarázat nélkül is, előre igent mond Isten akaratára. Amikor kész mindenben engedelmeskedni neki. Abban is, amiben talán nem könnyű. S mindezt önként, örömmel, mert Isten soha, semmire nem kényszerít bennünket.
Persze ahhoz, hogy valaki lélek szerint, bensőleg, maradék nélkül azonosuljon gazdájával, Istennel, ahhoz ismerni kell Őt. Ha nem ismerem, ki a gazdám, nehéz benne bízni. Addig csak maradnak a kérdések, hogy vajon megbízhatom-e benne? Vajon bizonyos-e az, hogy mindig jót akar nekem? Vajon szeret-e engem? Bebizonyította-e, hogy szeret? Bebizonyította! Csak egy igét hadd olvassak, mert ezt frappánsan fogalmazza meg a János első levele 4. rész 9-10. verse: „Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa.” Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” Nem az az Isten irántunk való szeretetének a bizonyítéka, hogy ha hiszünk benne, minden jól fog menni, hanem ez az objektív, történelmi bizonyítéka az Ő szeretetének, hogy az Ő Fiát elküldte erre a világra. Ez történt meg az első ádventben, az első karácsonykor, és áldozatul adta a mi bűneinkért.
Aki ismeri a gazdát, az aztán egészen reá bízza magát. Az érti, hogy mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta: „Aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem.” Aki utána akar nézni, annak nem kell megtagadnia magát. Aki az Ő dolgairól akar elmélkedni, annak sem kell megtagadnia magát. De aki menni akar Ő utána, aki mindig az Ő közelében akar maradni, aki semmiért nem adja oda ezt a vele való közösséget, annak meg kell tanulnia megtagadni magát.
Az ilyen szolga viszont mindenre kész a gazdájáért, mert szereti. Ez a szeretet az alapja ennek a közösségnek. Az ilyen hívő már nem egy tant akar csupán elsajátítani, nem egy intézményhez akar tartozni, még csak nem is valamiféle magasabb erkölcs szerint óhajt élni, hanem legfőbb célja Isten dicsőítése, leghőbb vágya, hogy Isten terve valósuljon meg az életében, és ennek mindent radikálisan alárendel. Minden vágyát, az elképzeléseit, a kényelmét, a gondolatait, a teljes akaratát. Valóban ez lesz egyetlen motivációja az ilyen hívőnek: hogyan lehet hasznos a gazdának. Annak a gazdának, aki előbb szeretett minket, mint ahogy mi egyáltalán hallottunk róla. Aki önmagát adta érettünk, aki kezébe vette a mi üres edény életünket, és használni akar valami szépre. Teljesen mindegy, mire, csakhogy Ő használjon, az Ő kezében maradjon az életünk.
Ezt a szemléletet a világ őrültségnek tartja. Valaki egyszer azt mondta: ez tragédia! Így feladni magunkat? Hova lesz az önmegvalósítás? A hívő azonban tudja, hogy éppen ez az életünk kiteljesedése. Mert így válik az ember azzá, akinek Isten teremtette. Ezek az emberek boldogok a nehézségek között is. Ők azok, akik elégedettek és hálásak sokféle próba között és a szerényebb anyagiak mellett is.
Azonkívül ez a teljes önátadás különös szabadságra segíti el az embert. Szabad lesz másoktól, önmaga kívánságaitól és a körülményektől. Nem érdekli, ki mit szól hozzá, mert csak a gazdára van tekintettel. Lesz ereje, hogy ne engedjen a saját kívánságainak, hiszen a gazda kívánsága felette áll mindennek. Nem a körülményektől függ az, hol könnyebb, hol nehezebb engedelmeskedni a gazdának, hanem attól függ az engedelmessége, hogy minden körülmények között hasznos akar lenni az ő gazdájának.
Erre csak az képes, akiben a gazda iránti szeretet és hála ott van. Aki Istennek a Jézus Krisztusban megjelent érthetetlen és végtelen kegyelmét nemcsak megcsodálta, hanem hittel megragadta, elfogadta. Naponta megköszöni és abból él. Ehhez a vele való személyes kapcsolat kell feltétlenül. És kétségtelenül van érzelmi töltése is ennek a hitbeli kapcsolatnak.
Nem véletlenül mondta Isten az Ő választott népének, hogy a legfőbb parancs ez: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és minden erődből.” Aztán szeretni fogod a felebarátodat is, mint magadat. És nem véletlen az, hogy húsvét után Jézus Pétertől csak ezt kérdezte, de azt háromszor: szeretsz-e engem? És nem véletlen, hogy a dicsőséges Krisztus a bajba került Efézusi gyülekezetnek ezt írja: „Az a baj, hogy elhagytad az első szeretetedet. Térj meg ebből az állapotodból, és az előbbi cselekedeteket cselekedd.”
Aminek ez a szeretet az alapja és forrása, ott könnyű engedelmeskedni, és ott egyre magától értetődőbb lesz a hívő számára, hogy engem csak az érdekel, hogy hasznos vagyok-e a gazdának.
Ezért őrzi meg magát tisztán — mert erről is olvastunk itt. Ezért törekszik a szent életre. Ezért él fegyelmezett életet a hívő. Ez nem öncél és nem önsanyargatás, hanem éppen ennek a célnak az érdekében történik, hogy hasznos lehessen a gazdának.
Ki hasznos és ki nem hasznos? Csak néhány példát említek, hogy ugyanarra gondoljunk.
A képmutató vallásos ember, akinek kettős élete van, nem hasznos, mert botránkoztat másokat, és miatta káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Aki kész szívesen szolgálni másoknak Isten parancsára, az hasznos, mert látván az emberek az ő cselekedeteit, dicsőíteni fogják az ő mennyei Atyját. Aki ítélget másokat, az nem hasznos. Aki nagy szeretettel meginti azt, aki eltévelyedett, és visszasegíti a keskeny útra, az hasznos. Aki jól megmondja a magáét, nem hasznos. Aki helyén mondott igét kér el a gazdától és adja tovább annak, akinek arra van szüksége, az hasznos.
Isten nem nagy teljesítményeket vár tőlünk, hanem azt, hogy azt tegyük végre, amivel Ő megbízott. Miközben a napi kötelességünket elvégezzük, a munkánkat folytatjuk, és mindazt tovább is tesszük, amit kell egy magunkfajta embernek, aközben mindenek felett ott lebeg ez: vajon mikor mi az én gazdám akarata, kívánsága, mikor hogyan leszek neki hasznos.
Azt szeretném mondani végül, hogy ha valaki úgy érzi most, hogy ő haszontalan, ne keseredjen el, mert válhat még nagyon hasznossá Isten kezében. Filemon megszökött rabszolgájáról, Onézimuszról írja Pál apostol, hogy haszontalanná vált, de most, hogy megismerte az Úr Jézus Krisztust, igen hasznos lett nekem is, meg az lesz majd neked is.
Aki az Úr Jézus Krisztust szív szerint megismeri, urának elismeri, az haszontalan szolgából hasznossá lesz.
Aki pedig csendesen megállapíthatja, hogy Isten engem használ, én hasznos vagyok, az ne bízza el magát, és el ne felejtse, hogy az mindig a kegyelemnek a csodája. Isten kegyelme az, hogy kézbe vesz és használ bennünket.
Alapigénk utolsó szavai így hangoznak: … az ilyen ember „minden jó cselekedetre alkalmas lesz.”
Ez már majdnem maximalizmus: Minden jó cselekedetre alkalmas lesz… Persze, mert a jó cselekedeteket is Isten készíti el a benne hívőknek, akik kegyelmet nyertek tőle. Az Efézus 2,10-ben olvassuk ezt, hogy arra teremtett minket, hogy az általa nekünk elkészített jó cselekedeteket végezzük, miután tőle kegyelemből üdvösséget kaptunk. Ha valakinek ez a szempontja, hogy hasznos legyen a gazdának, magától értetődik, hogy észre veszi a számára elkészített jó cselekedeteket. Azonnal munkához lát ott, ahol neki valamit tennie kell, és nem fontoskodik ott, ahol nincs számára elkészített jó cselekedet. De ehhez is az kell, hogy valóban ez legyen az őszinte célja: hasznos akar lenni a gazdának.
Láttuk tehát, hogy ennek a világnak van gazdája, és ez a helyettünk meghalt Jézus Krisztus. Ő a tulajdonos is, aki mint Úr, parancsol, és nagy kiváltság, hogy engedelmeskedhet a hívő neki. Minden szolgájának készített valami feladatot. Minden edényt valamilyen célra készítettek. Kérdés, hogy tudatosan törekszünk-e arra, hogy hasznosak legyünk a gazdának, vagy pedig akadékoskodunk, késleltetjük, nehezítjük az Ő munkáját.
Ehhez ismerni kell a gazdát, vagy egyre jobban meg kell Őt ismernünk. Növekedni kell az iránta való szeretetben, és akkor elsegít minket erre a szabadságra, amiről szó volt. Az Ő kegyelme használ minket mások javára, sokszor úgy, hogy észre sem vesszük, és ez az igazi, amikor már egészen odaadta magát valaki az Ő kezébe.

Jó, hogy éppen ádventi időre jelölte ki a Kalauz szerkesztősége Péter a két levelét, mert sok ádventi gondolat van bennük. Újra és újra visszatér ezekben a levelekben a Jézus Krisztus második eljöveteléről szóló prófécia, valamint az, hogy aki erre komolyan készül, abban ez összetörhetetlen reménységet hoz létre.
A reménységről szeretnék most beszélni. Péter első levelének öt fejezetében ötször olvassuk a reménység szót, és ötször olvasunk Jézus Krisztus visszatérésének a csodálatos eseményéről is. Reménység nélkül nem lehet élni.
Nem olyan régen volt egy pszichológus konferencia, ahol egyebek közt azt is vizsgálták, hogy miért van Magyarországon oly sok gyermek-öngyilkosság. Az első oknak a reménytelenséget találták. Amikor egy gyerek már eljut oda a szülők válása után, valami tanítói-tanári igazságtalanság után, a gyerek társainak a kegyetlensége miatt, hogy nincs értelme tovább élni. Nincs miért tovább élni. Ő itt senkinek sem fontos, senkire sem számíthat. Csalódott még a legjobb barátban is. Éppen ezért még arra is képes, hogy eldobja az életét magától.
A kórházban is láttam, hogy mennyivel hamarabb gyógyultak és másként szenvedték el az ottani gyötrelmeket azok, akikben ott volt a reménység, hogy haza megyek. Szőtte a terveit, hogy, majd ha valamennyire egészséges lesz megint, akkor miket fog tenni. S volt egy-két olyan ember, aki lemondott erről. Azok pedig hónapok óta ott feküdtek már, és sokkal nehezebb volt segíteni rajtuk. Ha nincs reménység, akkor nincs miért élni. És sokféle formája van annak, ahogy egy ember ezt kifejezésre juttathatja.
Éppen ezért erről szóljunk most, hogy a Biblia mit tanít a reménységről. Mit tanít annak az alapjáról, — mert valami alapja kell, hogy legyen, hogy reménykedjem: Miért, miben, kiben reménykedjem, ha nem tudom? S vannak, akik nem tudják. Tehát annak az alapjáról. És mi következik abból, hogy ha valakiben ez az élő reménység — Péter apostol szereti ezt a jelzőt használni — megvan.
Mi a reménység? Mi annak az alapja, a masszív, megbízható alapja a Biblia szerint? S mi következik abból, ha valakiben ott van ez a reménység?
1. A reménységnek, vagy az úgynevezett reménységnek három sajátos változatát szeretném megemlíteni. A harmadikról azonban részletesebben szeretnék beszélni. Mindegyiket egy-egy irodalmi művel hadd szemléltessem.
a) Az elsőnek a zseniális leírása Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című verse, ami úgy kezdődik — még erre a legtöbben iskolás korunkból emlékezünk —, hogy „Földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény, kit (mert megszemélyesíti) teremt magának a boldogtalan, s mint védangyalának, bókol untalan.”
Ez a reménység csalfa. Nem lehet benne bízni. Becsapja az embert. Vak, nem lát. Ez kétségbeejtő, hogyan lehet reménységnek nevezni valamit, amelyik nem látja a jövőt! Amelyik nem tudja, mi következik. Amelyiknek nincs perspektívája. De ez tényleg csalfa, vak remény, azért, mert a boldogtalan ember teremti magának. Nincs alapja. Valamit szeretne elérni, s abban az illúzióban ringatja magát, hogy esetleg az bekövetkezik. De hogy miért következne be? Ki mit tesz azért, vagy ő mit tehetne érte, meg mikor valósul meg ez az álma, álmodozása, — erre nem is gondol. Csak egy álomvilágban él. Nincs valós alapja. Ezért kénytelen azt írni Csokonai, hogy „Hittem szép szavadnak, mégis megcsalál.” Minek hitt neki? Csalfa, vak reménynek nem szabad hinni.
Vannak viszonylag sokan, akik ilyen álomvilágban élnek és illúziókban ringatják magukat, s az örökös csalódás keserűsége jellemző rájuk. Nem valósultak meg az álmaik.
b) Egy másik formája a reménységnek az — van is egy ilyen meghatározása a reménységnek —, hogy valami jót vár az ember, ami a jövőben bekövetkezhet. Nem tudom, érzik-e, hogy ez is milyen bizonytalan. Valami jót, ami bekövetkezhet… Majd látni fogjuk, hogy a bibliai reménység egészen más. Ott nem „valami jót” várunk, ami bekövetkezhet. Ott tudjuk, hogy mit várunk, ami bekövetkezik. Mert Isten igazmondó.
Ez az ember azonban még csak ott tart, hogy optimista. Őket nevezik optimistáknak. Valami jót vár mindig, ami esetleg bekövetkezhet. Emberektől függ ez, tulajdonképpen emberekben bízik, tőlük várja a reményeinek a valóra válását. A körülmények kedvező összjátékától, vagy sokan a szerencsétől.
Az irodalmi mű, ami zseniálisan megfogalmazza ezt, Samuel Beckettnek a Godotra várva című drámája. Erről régen részletesen beszéltünk, ezért most nem akarom azt részletesen ismertetni. Tulajdonképpen semmi nem történik ebben a drámában, csak a végén, az utolsó jelenetben van egy kis cselekmény. Két ember beszélget egymással, akik várják Godott. Mikor jön el? Talán ma. Vagy holnap. Vagy holnapután. Milyen nap van ma? Péntek. De lehet, hogy szombat, vagy hétfő. Milyen napra ígérte, hogy eljön? Hol van Godot? Nem tudjuk. Ki az a Godot? Nem tudjuk. Biztos, hogy eljön? Lehet.
Ez a szellemisége a drámának. Azzal telik el az életük, hogy várják Godott, de ebben a teljes bizonytalanságban. Jellemző a drámára és a mondanivalójára az utolsó néhány mondat, illetve nem is, mert szavakban beszélget ez a két ember egymással. Azt kérdezi az egyik: Menjünk? Menjünk. S ott van zárójelben a rendezői utasítás: nem mozdulnak. Eddig enerválódhat az, akinek ennyire bizonytalan jövőlátása van, és aki azt gondolja, hogy ez a reménység, hogy várja, hogy a jövőben valami jó esetleg bekövetkezhet.
c) A harmadik irodalmi mű a Biblia. A Biblia szerint a reménység azt jelenti, hogy az Istent ismerő és benne hívő ember várja Isten ígéreteinek a teljesedését. Istennek egészen konkrét és pontos ígéretei vannak. Itt vannak leírva a Bibliában. Biztos, hogy több van háromszázhatvanötnél.
Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza című könyvében az év minden napjára egyet kiválasztott és azt röviden magyarázza. A Biblia mellett ebben az évben ezt olvasom, és lelki gyógyszer minden napra. Vitamininjekció az ember lelkének. Egy-egy isteni ígéretet világosan, tömören kifejtett és személyesen alkalmazott. De annál több van a Bibliában! Sok ígérete van Istennek.
Nem tudom, emlékszünk-e arra, hogy Pál apostol az egyik levelében ilyen különös jelzőt tesz Isten neve elé: „az igazmondó Isten.” Ő igazmondó. Isten nem hazudik. Éppen ezért minden ígérete pontosan teljesült vagy teljesülni fog. A mi reménységünk ezekre az isteni ígéretekre épül. Persze annak a szívében támad reménység az isteni ígéreteket olvasva és végiggondolva, aki ismeri azt, aki ígéretet tett. Aki bízik benne, aki tudja, hogy Isten igazmondó, hűséges, kegyelmes, szeret, soha senkit nem csapott be, soha nem mondott valótlant, nem felejti el azt, amit megígért, mert Ő nem ember, hanem Isten.
Éppen ezért ahhoz, hogy sok nyomorúságunk között is egyre masszívabb reménységünk legyen, amiből öröm meg békesség is fakad, fontos az, hogy egyre jobban megismerjük Istent. Egyebek között ezért is olvassa a hívő a Bibliát. Szeretné megismerni egyre jobban Istent. Egyikünk sem ismeri még Őt alaposan.
Amikor jó néhány évvel ezelőtt megjelent Packernek Az igaz Isten-ismeret című könyve (ami itt nálunk is kapható), és azt elolvastam, elképedtem, hogy milyen hiányos az Isten-ismeretem. Istennek olyan tulajdonságaira hívja fel a figyelmet ez a könyv például, meg olyan összefüggésekre, amikre magától talán nehezen jön rá az ember. De ha valaki segíti, akkor elcsodálkozik. Ilyen hatalmas Ő? Ennyire megbízható? Ilyen gyöngéden szereti a bűnöst is? Akkor nyugodtan ráhagyatkozom az Ő ígéreteire. Akkor most már az Ő ígéreteit kellene jobban megismerni, mert lehet, hogy egy párat tudnánk most fejből idézni, de sok száz van a Bibliában, és hol az egyikre van szükségünk, hol a másikra.
Most, ebben a nyomorult állapotomban, amiben voltam az elmúlt hetekben, tapasztaltam, hogy fontos, hogy legyenek az embernek fogódzói. Igei biztos fogódzói, hogy „meg van írva…” Amit Jézus is mondott a legnehezebb földi élethelyzeteiben például, amikor a Sátán kísértette. Minden válasza így kezdődött: „Meg van írva…” És belekapaszkodott az isteni kijelentésbe, amire ott még neki is szüksége volt, hát még nekünk mennyire szükségünk van.
Eszembe jutott Ábrahámnak a példája, és az, ahogyan Pál apostol a Római levél 4. részében, hogy miért tudott Ábrahám reménykedni egészen reménytelen helyzetben is?
„Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, aszerint, amint megmondatott: így lesz a te magod. (Akkor még nem volt egy gyermeke sem, ő meg már nagyon idős volt.) És hitében erős lévén, nem gondolt az ő már elhalt testére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére. Az Istennek ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek, és teljesen elhitte, hogy amit Ő ígért, azt meg is cselekedheti.” (Róm 4,18-21).
Ebből a hitből támad olyan reménység, ami reménytelenség ellenére is megmarad az ember szívében. De ehhez kellett az isteni kijelentés, és kellett az a bizonyosság, hogy valóban Isten ígérte neki azt. Akkor az biztos, hogy beteljesedik. Na de mikor? Sára már kilencven éves, ő százéves. Mikor születik gyerek? Nem tudjuk, mikor. És hogyan? Nem tudjuk, hogyan. Sok mindent nem tudunk, de azt tudjuk, hogy mit ígért Isten. És azt tudjuk, hogy amit Ő ígért, azt valóra fogja váltani. A részleteket meg Őreá bízzuk. És amikor jön a kételkedés és támad jobbról és balról, akkor újra és újra belekapaszkodunk az isteni ígéretbe, hogy az megbánhatatlan, és egészen bizonyos, hogy valóra fog válni.
A Biblia egyébként tele van erre vonatkozó kijelentésekkel. Most, hogy jobban ráérek, végignéztem egy konkordancia alapján. Egypárat elmondok most, hogy milyen gyakran, a legkülönbözőbb összefüggésekben Isten hívő emberei arra hivatkoznak, hogy ők Istenben, Isten kegyelmében, Isten igéjében reménykednek. Ez a három változat a leggyakoribb.
A 118. zsoltár azt mondja: „Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni.” (9), mert az csalfa, vak reménnyé válhat, de aki az Úrban reménykedik, az biztos, hogy nem csalódik.
Aztán azt mondja, hogy akik az igének engedelmeskednek, azok „kegyelmedben reménykednek.”
A 119. zsoltárban hatszor vagy nyolcszor ismétlődik az, hogy „a te igédben van az én reménységem.”
Tehát ennek a reménységnek van alapja. Annak nincs alapja, hogy „valami jót” várok, ami a jövőben bekövetkezhet. Az Isten ígéretei masszív fundamentumot biztosítanak nekünk, és ha ahhoz ragaszkodunk, akkor nem fogunk csalódni.
Ehhez azonban csakugyan az a hit kell, amit a Zsidókhoz írt levél 11. része ír abban a definícióban, hogy „a hit a remélt dolgok valósága.” Tehát még nem teljesedett be, de már valóságként kezelem. Az megvan. El van készítve, csak még nem jött el az ideje, hogy Isten azt nekem megadja, megcselekedje, elvégezze ennek a világnak az életében. Én már valóságnak tekintem, s ezért van békességem, amikor mindenki ideges, vagy ezért szorul össze a szívem, amikor mindenki heherészik, mert nem gondolkoznak, mint a Noé napjaiban, ahogy Jézus az utolsó időkről szólva mondja.
Vagy még egy példát említek, ahol a reménységnek a természetrajzát tetten érhetjük: amikor Pál apostolt fogolyként viszik hajóval Rómába, akkor viharba kerülnek, hajótörést szenvednek, és keserves élmények után jut el mégis Rómába. És mit mondott a hajón, amikor a vihar miatt már mindent ki kellett dobálni? „A reménységünk is elvétetett életben maradásunk felől.” Éppen ezért, mivel mindenki lemondott arról, hogy életben maradnak, napok óta már nem is ettek. És akkor Pál kap kijelentést. Isten azt mondja: Senki sem vész el, csak a hajó. Teéretted mind a kétszázhetvenhat ember életben marad; ezért egyetek. Egy szigetre fogtok kivetődni, és onnan mentek majd tovább.”
Pál ezt azonnal továbbadja az embereknek, (mert az igét nem szabad titokban tartani, az igét közhírré kell tenni, az evangéliumot hirdetni kell), és azt mondja: emberek, ha van itt még valami harapnivaló, ha nem törik ki a fogunk a megszáradt kenyérbe, akkor együnk, mert itt úszni kell hamarosan mindnyájunknak, mert az Úr azt mondta nekem, hogy… És akkor az alapot mutatja fel. Itt isteni ígéret hangzott el, „és ezért jó reménységben legyetek, mert úgy lesz, ahogy az Úr megmondotta nekem.”
Ebből születik a reménység a teljesen reménytelen állapotban is. És akkor olvassuk, hogy Pál jó példát adva elkezd enni előttük, sőt előtte még imádkozik is, mintegy asztali imádságot mond. Aztán eszik, a többiek is esznek, s kiderül, hogy tényleg szükség van némi erőre, mert úszni kell. Aki meg nem tud, az deszkákba kapaszkodva valahogy kijut Málta szigetére.
2. Ennek a reménységnek tehát alapja van, és az alapja az Isten szava, Isten igéje, Isten ígéretei. Mi ebben nyugodtan bizakodhatunk akkor is, ha némelyik ígéretnek a teljesedése késik.
Majd olvassuk Péter második levelében, hogy már akkor is háborogtak némelyek, és azt mondták, hogy mivel eddig nem jött vissza az Úr, most már biztos, hogy nem jön vissza. Péter azt mondja: micsoda ostobaság! Ez nem érv és nem bizonyíték, hogy mivel eddig nem teljesedett be, most már biztos, hogy nem teljesedik be egy ígéret. Azért késik az Úr, mert szeretné, hogy minél többen megtérjenek. Aztán majd a maga idejében (ez az Ő hatásköre, hogy eldöntse, mikor) mindaz be fog teljesedni, ami a Krisztus második eljövetelével kapcsolatban meg van ígérve.
Nekünk tehát ezeket az ígéreteket kell komolyan vennünk. Péter levelében sok ilyen ígérettel össze van kapcsolva Jézus Krisztusnak az eljövetele. Említettem, hogy ötször van szó a reménységről, ötször van szó Jézus második eljöveteléről is. Most nem olvasom fel ezeket a bibliai helyeket, csak azt, hogy ha valaki tényleg tudatosan várja Őt vissza, és ha valaki komolyan veszi az Ő második eljöveteléhez fűződő isteni ígéreteket, hogy tudniillik akkor véget ér minden, ami most megnyomorítja az életünket, akkor kiderül minden, amit most itt jobbra-balra hazudoznak, vagy hazudozunk, akkor világosságba kerül mindannyiunk élete, és ki-ki elnyeri (akik Őbenne hittek) a vele való dicsőséget, üdvösséget, akik Őt visszautasították: az ítéletet, és lesz ítélet! — aki tudatosan készül erre a találkozásra, az a legnagyobb nyomorúság közt is tud reménykedni, sőt örvendezni. Ezt írja itt az 1. fejezetben: „Titeket, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen. Aminek örvendeztek is, noha most, mert így kell lennie, szomorkodtok sokféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor. Akit, noha nem láttatok, szerettek, akiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek (már most, nem majd akkor): elérvén hitetek célját, a lélek üdvösségét.”
Aki igazán szoros közösségben él az érette meghalt és feltámadott Krisztussal, az már itt kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel tud örvendezni akkor is, ha közben szomorkodik, mert sokféle kísértéssel kell megküzdenie. Pál apostol ír erről: mint szomorkodók, noha mindig örvendezők; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók…
3. És mi következik abból, hogy ha valakiben ott van ez a reménység? Erről is ötször van szó Péter első levelében. Ilyeneket ír: Az egyik feladat: „amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben”. A második feladat: ”hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” A harmadik feladat: „tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek.” A negyedik feladat: „Milyen dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök, de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél, mert erre hivattatok el. (Ez nem véletlen baleset, ha a hívőnek szenvednie kell Krisztusért, úgy, hogy közben jót cselekedett.) Erre hivattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát adván. Az Ő nyomdokait kövessétek.”
És az ötödik feladat: „Ki-ki, amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.”
Ezeket most nem akarom részletezni, de jó lenne, ha néhányat megjegyeznénk belőle.
A szent élet az, amit Isten elvár azoktól, akiknek üdvösséget adott, ígéreteket adott, és akik várják vissza Jézus Krisztust, hogy ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük a testben hátralevő időt. — Ez is Péter levelében van.
A másik, hogy hirdessük másoknak is azt, hogy kiszabadított minket Isten a sötétségből az Ő csodálatos világosságára, és ez másoknak is lehetséges.
A harmadik, hogy ne adjuk fel a test és a lélek harcát, amiről Pál a Galata levélben részletesen ír, hogy a test a lélek ellen törekedik, a lélek a test ellen, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok. Ez a hitnek a szép harca, ez végig kísér bennünket. Győzelmek csak harcok közben születnek, ne adjuk fel ezt a harcot. Végül is nem mi győzünk, hanem a bennünk élő Krisztus.
A negyedik, hogy Krisztusért szenvedést is kell vállalni, és ez ellen nem kell tiltakozni, nem kell felháborodni. Ez vele jár a hívő élettel éppen úgy, mint a bizonyságtétel. „Erre hivattatok el.”
És az utolsó: Legyen bennünk tudatos, hogy másokért élünk. Nem mások vannak miértünk, és nem önmagunkért élünk. Ki-ki amilyen kegyelmi ajándékot kapott, azzal szolgáljon másoknak. És itt a sáfár szó van. Erre hívott el minket Isten.
Reménység nélkül tehát nehéz élni, vagy olykor lehetetlen is. De nem igazi reménység az, ahol becsapja magát valaki bizonyos illúziókkal. Még az sem igazi reménység, amikor egyfajta optimizmus van benne, akár mert alkatilag ő olyan, akár mert önmagát erre szuggerálja. Isten minket élő reménységgel akar megajándékozni. Ehhez viszont meg kell ismernünk Őt és az Ő ígéreteit, mert az élő reménység az Isten ígéreteinek a teljesedését várja, ezért nem szégyenül meg. Erre a reménységre érvényes az, hogy a reménység nem szégyenít meg.
Ennek az alapja tehát Isten igéje és ígéretei; de ebből következik egyfajta krisztusi magatartás, aminek néhány jellemvonását itt olvastuk.
És Péter a levele 1. részében hangsúlyozza, és ezt szeretném végezetül mondani, hogy mindez csak az újjászületett ember életében lehet valóság. Ezzel kezdi: Isten újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztus feltámadása által. A végén pedig az van, hogy képmutatás nélkül szeressétek egymást, akik újjászülettetek Isten igéje által. Saját erejéből ezt senki nem tudja teljesíteni. Tőlünk nem teljesítményeket vár Isten, hanem azt, hogy szüljön újjá, teremtsen újjá minket, és akkor ott lesz a szívünkben az élő reménység. Tudjuk várni a mi Urunkat. És ha váratlanul érkezik is meg, nem talál bennünket készületlenül.

Akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk a Szentírást, a napokban kezdtük el ismét a Zsidókhoz írt levelet. Ez a levél rendkívül fontos írása az Újszövetségnek, mert egy témája van: Jézus Krisztus személyét és váltságmunkáját mutatja be. Ez életkérdés, hogy világosan lássuk, ki a mi Megváltónk, és mit tett értünk. Azon kívül ebből az írásból szépen kitűnik az is, hogy az Ó- és Újszövetség folytonossága és különbözősége milyen hatással lehet hitünkre. Fontos tehát, hogy jól értsük ezt az írást.
Szeretettel ajánlom azoknak is, akik nem e szerint a kalauz szerint olvassák a Bibliát, vagy nem szokták olvasni, hogy szánjanak rá ma egy szűk órát, és szépen, figyelmesen olvassák el ezt a nem túl hosszú, mindössze tizenhárom fejezetből álló bibliai részt. Egészen bizonyos, hogy sok új igazságra is felfigyelnek, és az egész erősíteni fogja a hitüket.
Négy fejezetben szeretnék most róla szólni. Először valamit a formai szempontokról, azután egy kicsit többet a tartalmáról, azután még többet a központi gondolatáról, és röviden arról, hogy milyen gyakorlati következmények jönnek ebből.
1. Ki írta ezt a levelet? Nem tudjuk.
Sokáig azt gondolták, hogy Pál apostol, de annyira más a stílusa és gondolatvilága, mint a 13 reánk maradt páli levélnek, hogy biztosra vehetjük: nem ő. Az utolsó előtti mondata arról szól, hogy Timóteus kiszabadult a börtönből. Ebből arra következtettek, hátha ő írta. Vagy lehet, hogy Lukács, mert olyan igényes görögséggel íródott, ahogyan Lukács fogalmazta az evangéliumát és az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet.
Nem tudjuk, ki írta. Szerény véleményem szerint teljesen mindegy. Az bizonyos, hogy aki írta, azt ugyanaz a Szentlélek ihlette, aki a többi szentírót. Ez ennek az írásnak minden betűjéből kiderül.
Kiknek írta? Minden bizonnyal olyan zsidókból lett keresztyéneknek, akik jól ismerték az Ószövetséget, hiszen gyakran hivatkozik a levél írója az Ószövetségre, sőt azt ismertnek veszi, és úgy építi fel arra Jézus Krisztus tanításait és munkáját.
Kitűnik azonban az is, hogy ezek a keresztyének valami miatt megálltak a hitbeli fejlődés útján, sőt kezdenek visszacsúszni, mert van néhány kemény figyelmeztetés is a levélben, hogy már megint a holt cselekedetekben bíztok, és nem meritek komolyan venni, hogy egyedül hittel fogadhatunk el mindent, amit egyedül Jézus végzett el helyettünk és érettünk, és amit egyedül tőle kaphat meg minden hívő. Ez a gondolat végigvonul a levélen, hogy ti most megálltatok, sőt szép lassan csúsztok visszafelé. „De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk!” Úgyhogy tessék talpra állni és továbbmenni előre azon az úton, amelyen az Úr Jézus elindított titeket.
Ezért olvassuk többször is ezt a biztatást — nem unja meg szó szerint ismételni —, hogy az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen tartsátok meg. És olvassuk többször ezt a másik biztatást: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Amire egyszer már eljutottatok, amiről másoknak is vallást tettetek, ahhoz tessék ragaszkodni! Ezt el akarja venni tőletek az ördög, össze akarja kuszálni a hiteteket, bizonytalanná akar tenni abban, amiben már bizonyosak lettetek, nézzétek meg, mit formált rajtatok az a bizonyosság, amit most kezdetek elveszíteni, tessék két kézzel utána kapni. Lehet újra megvizsgálni, igaz-e vagy nem igaz, amit kijelentésként kaptatok. Mivel azonban igaz, ne engedjétek ki a kezetek közül, mert ez fog megtartani titeket.
A Zsidókhoz írt levél lelkigondozói írás is. Sok melegség, ugyanakkor sok határozottság, keménység is van benne. Bíztatja, bátorítja azokat, akik megálltak a hitben.
Mikor keletkezett? Két dátum közé tudjuk elhelyezni. Az említett utolsó előtti mondatban Timóteus kiszabadulásáról van szó, és azt tudjuk, hogy Timóteus 91-ben halt meg. Ugyanakkor többször említ egy nagy tragédiát, egy nemzeti pusztulást a levél. Ha ez Izráel 70-ben bekövetkezett pusztulása volt, akkor 70 és 91 között valamikor írták ezt a levelet. Mindenesetre 95-ben Római Kelemen már idéz belőle és hivatkozik rá.
Ennyit a formai szempontokról.
2. Miről szól, mi a tartalma és a szerkezete?
Nagyon szépen felépített szerkezete van. Az első hét fejezetben, tehát a levélnek több mint a felében Jézus Krisztust összehasonlítja azokkal, akiknek a legnagyobb tekintélyük volt Izráel hitvilágában. Bebizonyítja, hogy Jézus mindegyiküknél összehasonlíthatatlanul nagyobb.
Először a prófétákról szól, olvastuk ezt a három verset. A prófétáknak nagy tekintélyük volt Izráelben. A próféták soha nem a magukét mondták, csak a hamis próféták mondták azt, amit hallani akartak tőlük. Az igaz próféták mindig azt mondták, amit Isten üzent a népnek, éppen ezért mintegy Isten reprezentánsaiként, képviselőiként tekintették őket.
A próféta szava igaz, és ebben egyáltalán nem bizonytalanítja el a levél írója az olvasókat, sőt azt mondja: ez így van, és legyen áldott az Isten, hogy küldte nekünk egymás után az Ő prófétáit, akik mindig fontos dolgokat mondtak el Istenről.
Jézus azonban mindent elmondott, amit mi Istenről tudhatunk. Jézus többet jelentett ki Istenről, mint az összes próféta együttvéve, ennyivel nagyobb náluk. Jézus hatalma szavával hordozza a mindenséget. Ilyen kijelentésre egyik próféta sem ragadtatta volna magát, mert ez nem volt igaz. Egyedül az Isten Fia mondhatja ezt el. Nagyobb tehát, mint a próféták.
Akkor ugrik egy nagyot a láthatatlan világba, és azt mondja: nagyobb, mint az angyalok. Az angyalokat Isten ember feletti képességekkel ruházta fel, de Jézushoz képest csak szolgák. Az Újszövetség, az evangéliumok, többször említi, hogyan szolgáltak az angyalok Jézusnak, sőt Isten küldetésében sokszor szolgálnak Isten embereinek is. Jézus az Úr, az angyalseregek az Ő szolgái, akik egyetlen szavára azt teszik, amit Ő mond. Nem is lehet őket egy napon említeni.
Azután jön Mózes, a törvényadó, akinek egészen kivételes szerepe volt Izráel történetében. A Zsidókhoz írt levél írója nagy tisztelettel ír Mózesről, de azt mondja: Mózes az Isten házában, az Isten egyházában szolga volt, Jézus pedig a Fiú, akié a ház. Ő az örökös. Ugye nem kell bizonygatni, melyik a nagyobb Isten házában: egy szolga — vagy a tulajdonos.
Azután említi Áront, a főpapot és a lévita papságot. Csak a papok mutathattak be áldozatot. Csak a főpap mehetett be egy évben egyszer a szentek szentjébe. A papságnak kiemelt helye és helyzete volt Izráelben. Itt is következik azonban egy „de”, mert a levél úgy folytatja, hogy de Jézusnak nem kell bemutatnia önmagáért áldozatot, mint ahogy a papoknak naponta kellett, mert ők ugyanolyan bűnös emberek voltak, mint a többi. Jézus nem egy évben egyszer merészkedik oda a Mindenható színe elé, hanem így olvassuk szó szerint: „Olyan főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának a jobbján ül a mennyekben.” Áron nem ült ott, és az utódai sem. Ez egyedül a Fiúnak, Isten Fiának adatott meg.
Tiszteljük Áront és az áronita papságot, az ő tevékenységüket, de Jézus összehasonlíthatatlanul nagyobb náluk.
Végül hivatkozik a hívők atyjára, a nagy Ábrahámra, akit Isten kihívott a pogányságból, akit az Ő választott népének ősatyjává tett, aki egy életen át hitben és engedelmességben követte az Urat, aki minden hívőnek példaképe lehet a mai napig. De — mondja — Jézus összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint ő. Ábrahám még Melkisédeknek is tizedet adott, és ezzel elismerte, hogy felette van. Jézus pedig mennyivel felette van Melkisédeknek is.
Tiszteljük Ábrahámot, követni akarjuk a hitben való engedelmességét, de Jézus az Isten egyszülött Fia, és Ő sokkal nagyobb Ábrahámnál is.
És eközben az első hét fejezetben többször előfordul ez a középfok: jobb. Jézus jobb szövetséget kötött, jobb ígéreteket hozott, jobb reménységre bátorít bennünket. Nem azt mondja: jó (hogy az Ószövetség rossz és az Újszövetség jó), hanem azt mondja: az Ószövetség jó, mindenestől. Egészen kivételes volt a pogány tengerben, de mi most kaptunk egy még jobbat, és ezt Jézus Krisztus tette hozzáférhetővé mind annyiunk számára. Ez az első hét fejezet.
A 8., 9. és 10. rész a levél közepe. Itt mondja el a legfontosabbakat, majd erre később még visszatérünk. Itt szól Jézus Krisztus golgotai áldozatának a kozmikus jelentőségéről és páratlan erejéről.
A 11. részt a legjobban ismerik a testvérek. Itt sorolja fel az úgynevezett hit hőseit Ábeltől a prófétákig, ki hogyan hitt bátran Isten szavának, és milyen csodák követték ezt a hitet.
A 12. és 13. részben pedig gyakorlati tanácsokat, segítséget ad az említett újrakezdéshez, hitben való megújuláshoz.
Ennyit a tartalmáról.
3. A harmadik szakaszban szeretnék beszélni arról, amit egy kifejezéshez köt a Zsidókhoz írt levél, és ez a jelző gyakran ismétlődik benne. Ez pedig: a tökéletes jelző, mindig Jézussal kapcsolatban.
Azt mondja: Jézus tökéletes kijelentést adott nekünk. Tökéletes elégtételt szerzett nekünk, és egyedül Jézus a tökéletes közbenjáró Isten és emberek között. Ezeknek pedig gyakorlati, hétköznapi következményei vannak.
a) Mit mond erről ez a szentírási könyv? Mit ért azon, hogy Jézus „tökéletes” kijelentést adott?
Olvastuk az első három verset — megint említem —, hogy Isten sokszor, sokféleképpen szólt a prófétákon keresztül. Önmagáról csak Izráelnek, az Ő népének jelentett ki fontos dolgokat. A pogányok csak úgy tapogatóznak a maguk bálvány világában. Nem ismerik, milyen az, hogy Isten megszólal, és igazságot közöl, hogy ön​magáról hiteles információkat ad. Ehhez egy élő Isten kell, aki valóban létezik, a pogányoknak meg nincs ilyen istenük. De Izráel Istene ilyen, és ezekből az igazságokból élt a nép évszázadokon keresztül.
Minden próféta azonban csak valami aktuális, részleges igazságot közölhetett arról, hogy kicsoda Isten és mit akar az Ő népével. Mindig csak azt, amit Isten reá bízott. Jézus viszont mindent elmondott Istenről. Amit nekünk tudnunk kell Istenről, önmagunkról és az Ő velünk való szándékáról, ezt Ő mind kijelentette nekünk.
Ez azért fontos, mert erre az Úr Jézus is utal. A Máté evangélium 11. részében olvassuk azt, amikor szinte hangosan gondolkozik, elmélkedik egy szűk hallgatóság előtt, és ezt mondja: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.”
Vagyis mi emberek magunktól soha nem jutunk el hiteles, igaz Isten-ismeretre. Mi mindig csak annyit tudhatunk Istenről és velünk való terveiről, amennyit Ő elmond nekünk. És itt azt olvassuk, hogy Isten ezt Jézuson keresztül mondja el nekünk. De rajta keresztül mindent kijelent, amit fontos tudnunk.
Mi következik ebből? Sok minden, de most csak egyet említek. Egyebek között az, hogy ahhoz képest, amit Jézus Istenről elmondott, nem létezik új kijelentés. Tehát a mai szekták és vallási csoportok úgynevezett prófétái, és főleg prófétanői a magukét mondják, vagy még rosszabb esetben valami démoni kijelentést közvetítenek. Néha, mint írómédium kénytelen írni éjszakákon keresztül, amit a démonja mond neki, de ezek nem Istentől jövő kijelentések.
A Szentírás szerint Isten mindent elmondott nekünk Jézusban, amire szükségünk van, hogy megismerjük Őt, magunkat és a világgal való tervét. Úgyhogy, aki többet akar tudni ebből az igazságból, annak nem különböző szekták prófétanőinek a vaskos köteteit kell tanulmányoznia, hanem Jézust kell jobban megismernie. És azt, ami a Szentírásban erről van, azt kell alaposan, összefüggéseiben is és helyesen megértenie, akkor jut el teljesebb ismeretre. Nem beszélve arról, hogy a teljes Szent​írás, mind az Ó-, mind az Újszövetség a megismerésen sokkal többet ért, mint mi.
A Biblia szótárában megismerni nemcsak értelmi, intellektuális feladatot jelent, hanem teljes életközösséget. És amikor Isten megismeréséről van szó, akkor a Biblia mindig arra gondol, hogy a hívő olyan teljes lelki közösségben él az élő Istennel, ami mindennapi kommunikációt jelent, ami a neki való szüntelen engedelmességet jelenti, amiben együtt él és összeforr a hétköznapi élete az ő kegyelmes Istenével.
Sokszor elmondtuk már, hogy a megismerni szó jelenti a legszorosabb házastársi közösséget is. Azt olvassuk mindjárt a Biblia első lapján, hogy Ádám ismerte az ő feleségét Évát, és ebből megszületett Káin. Itt a testi közösségről van szó, de a legteljesebb lelki közösség is a megismerés címszó alá tartozik, és egyáltalán ez az együttélés, ezért mondja Jézus: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, aki meghallja és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20).
Elkezdődik a gyakorlati együttélés, és eközben ismerheti meg egy magunkfajta hívő ember egyre mélyebben Jézust és Istent. Itt arról van szó; ami ehhez szükséges, azt Jézus Krisztus tökéletesen kijelentette.
b) De Ő a tökéletes elégtétel szerzője is. Istennek a bűnnel szembeni igazságos haragját tökéletesen enyhítette, megszüntette, mert Istennek a bűnös emberrel szembeni jogerős ítéletét tökéletesen elszenvedte a kereszten, és ezért lehet leírni ilyeneket, amiket olvastunk: „Egyetlen áldozattal örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.”
Ezért Bibliaellenes az, amikor valaki Krisztusnak a Golgotán bemutatott áldozatát bármilyen formában meg akarja ismételni. Először is: azt nem lehet megismételni, másodszor meg nem kell. Ha az tökéletes, akkor mit akarunk ismételni? Akkor annak az erejében kell hinnünk, és azt kell magunkra nézve személyesen is érvényesnek tekintenünk. Ezért igeellenes és istentelen dolog, ami ellen a Zsidókhoz írt levél hadakozik, hogy újra a holt cselekedetekben kezdenek bízni a levél címzettjei, vagyis ki akarják egészíteni Krisztusnak az áldozatát: Jó, jó, Ő sok mindent elintézett a kereszten, de azért nekünk is olyan cselekedeteket kell még felmutatnunk Isten előtt, amiknek a fejében kaphatunk tőle kegyelmet, bocsánatot, áldásokat, stb. — Itt nem üzletelésről van szó. Itt Jézus egyszer és mindenkorra eleget tett mindannyiunk bűnéért. Ha cselekedni akarunk, akkor az után, hogy ezt az üdvösséget ajándékként, ingyen, hittel elfogadtuk, képesek leszünk olyan cselekedetekre, amelyek már kedvesek Istennek.
c) Azt mondja még a levél, hogy Ő tökéletes közbenjáró. Miért? Mert teljesen azonosult velünk, emberekkel és közben teljesen megmaradt a maga mindenhatóságában Istennek. Ezt ésszel felfogni sem tudjuk — én legalább is nem tudom —, és ezt megismételni sem tudja senki. Erre is csak Ő volt képes, hogy az Ő örök, isteni természete mellé magára vegye még a mi emberi természetünket is. Miért kellett ezt csinálnia? Mert az ember bűnéért csak ember szenvedheti el a büntetést. Ő ezt komolyan vette és vállalta. Ezért tette ki magát minden szenvedésnek, kísértésnek, inzultusnak, ami miatt mi nap mint nap szenvedünk.
Nincs olyan emberi megpróbáltatás, amin az Úr Jézus keresztül ne ment volna. Ezért olvassuk mindjárt a Zsidókhoz írt levél elején azt, hogy mivel Ő megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, ezért tud segíteni azoknak, akik kísértések között járnak. Óriási evangélium. Majd még erre visszatérünk.
Ő tehát valóságos emberré lett, de mint valóságos Isten végezte el a váltságmunkát, és ezért lett tökéletes.
Olyan kedvesen írja ezt a 4. rész végén: „Értsétek meg hát, hogy olyan főpapunk van, aki áthatolt az egeken, az Isten Fia. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Éppen ezért ezzel a bizalommal járuljunk a kegyelem trónusához, ahol irgalmat fogunk nyerni, amikor szükségünk van rá.”
És a 8. rész elejéről: „Olyan főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának a jobbjára ült a mennyekben.”
Egymás mellé teszi a kettőt. Olyan főpapunk van, aki kipróbálta, milyen embernek lenni, ezért tud mélységesen megérteni bennünket, és tud segíteni rajtunk, de aki pillanatnyilag a mennyei trónus jobbján ül, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és aki ezzel a hatalmával éppen hogy rajtunk akar segíteni és minket akar erősíteni. Ezzel a bizalommal járuljunk hozzá, és engedjük, hogy segítsen rajtunk.
4. Éppen ezért szeretném még megkérdezni: mekkora Krisztusunk van nekünk?
Borzasztó, hogy mindenféle elképzeléseink vannak Istenről és Jézus Krisztusról, és ezek néha messze járnak a valóságtól. A múltkor bizonygatta nekem valaki: Értsd meg, hiszem azt, hogy az Úr Jézusnak sokkal több megoldási lehetősége van az én problémámra, mint nekem. — Mondtam neki: nem sokkal több, hanem neki végtelen megoldási lehetősége van. Kicsit gondolkozott, és őszintén bevallotta: ezt nem tudom felfogni. Persze, hogy nem tudjuk felfogni, hogy mi az, hogy nem egy és nem ötven, hanem végtelen. Mi az, hogy végtelen? Mennyi a végtelen?
Persze, hogy nem tudjuk felfogni, mikor Ő mindenható, örökkévaló, mindenütt jelen való, szent és igaz Isten. Hogy tudnánk felfogni? Na de itt kellene a hitünknek működnie. Mivel ezt mondja róla az ige, mivel ezt mondta Ő önmagáról, s mivel egyet-mást már tapasztaltunk is az Ő mindenható hatalmából, ezt kellene a következő esetben is komolyan vennünk. Alázatos hittel kérni, várni és csodálkozni, hogy megint milyen megoldása volt… fantasztikus! Megint Ő lépett, Ő cselekedett. Legyen áldott egyedül az Ő neve! Ezt jelentené hitben járni.
Egy újabb nehéz feladat tornyosul előttünk, azonnal magunkra nézünk, hogy nem vagyok rá képes. Nem. Ezt már korábban is tudhattam, hogy sok mindenre nem vagyok képes. De ha Ő bíz meg azzal a feladattal, akkor most nem magamra nézek, nem a feladat nagyságától riadozom, hanem Őreá. Uram, most hogyan fogod ezt megoldani? Vagy hogyan fogsz engem alkalmassá tenni arra, amire magamban nem vagyok alkalmas, mert ez neked lehetséges.
Hány ilyet tapasztaltunk már! Isten kegyelméből itt a nehéz gyülekezeti feladatok között én is. De amikor jön egy újabb, szégyenkezve bevallom innen a szó- székről, sokszor megint magamra nézek, meg a feladattól riadozom. Miért nem tudok azonnal Őreá nézni? Uram, itt van egy újabb csodának a lehetősége. Szent kíváncsisággal várom: mit fogsz most tenni? Ezzel dicsőítenénk Őt igazán.
Meg amikor egymásért imádkozunk sokszor úgy, hogy magunk sem hisszük, hogy az illetővel megtörténhet az, amit kérünk. Miért nem hisszük? Ha Ő az uraknak Ura, a királyoknak a Királya, és ott ül most is a felséges Isten trónusának a jobbján a mennyekben, és én az Ő barátja vagyok? Mert azt mondta: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit én mondok nektek. Ha én azt cselekszem, akkor mint a barátja jöhetek hozzá, a világ legbefolyásosabb hatalmához. Miért nem tudunk így imádkozni hozzá?
Nos, ebben akar Ő megerősíteni minket, mert ez lehetséges. Ez nem illúzió, nem rózsaszínű álom, erről nem szabad lemondanunk. Elesettségünkből Ő felemel, imádságainkban megbátorít. Amikor újra vétkeztünk, elég nekünk az Ő kegyelme, mert tökéletes elégtételt szerzett. Sokkal bátrabban bízzuk rá magunkat és vegyük komolyan, hogy Ő az, akinek önmagát mondja.
Újra javasolom: olvassuk el a Zsidókhoz írt levelet akár egyvégtében is, vagy naponta kisebb szakaszokban, hadd erősítse meg Isten ezáltal is a hitünket.

Ezzel végére értünk a Filippi levél újra való elolvasásának, amiről tudjuk, hogy Pál apostol ugyanúgy börtönből írta, mint a Filemonhoz írt levelet, amiről nem olyan régen, két alkalommal is volt szó. Azért írta, hogy megköszönje azt a szeretetcsomagot, amit a filippi gyülekezet neki a börtönbe küldött.
Talán a csomagnál is többet jelentett ennek a bizonyos Epafroditosznak a jelenléte. Jött egy hívő testvér egy szeretett közösségből. Beszámolt, első kézből hallhatott információkat az apostol a gyülekezet helyzetéről, személyekről, és jól jött azért az ajándék is, mert a börtönben sok mindent nélkülöz az ember.
Itt a levél végén ezt az ajándékot köszöni meg. Szinte hideg, tárgyilagos stílusban, mintha egy nyugtát állítana ki. „Átvettem mindent, miután megkaptam Epafro​ditosztól, ami tőletek jött.”
Amit azonban előtte ír, az egészen sajátos szemléletről, vagy még inkább sajátos lelkületről árulkodik, és ez az, ami miatt ma ezt az igét hoztam ide a testvérek elé. Egészen másként gondolkozik az apostol Isten Szentlelkétől vezettetve az adás és elfogadás, az ajándékozás és a megajándékozottság kérdéséről.
Elgondolkoztam azon, ha mi írtuk volna ezt a levelet, akkor az valahogy úgy szólt volna: hálásan köszönöm, hogy gondoltatok rám. Bizony itt minden falat jól jön. Az ember nélkülözi ezt is, azt is, amazt is. De jó, hogy eszetekbe jutottam, de talán ez már túlzás is, amit küldtetek. A szátoktól vonjátok meg az ajándékot, és nem is tudom, hogyan fogom én ezt viszonozni nektek. De azért jólesett és hálásan köszönöm. Nem is érdemeltem meg… és ehhez hasonlókat szoktunk mondani, amikor hálálkodunk.
Pál apostol itt néhány emelettel magasabban gondolkozik az adás és elfogadás, az ajándékozás és a megajándékozottság kérdéséről. Már maga az is jellemző, hogy a levél végén köszöni meg néhány szóval. Előtte sok fontos dologról ír a gyülekezetnek.
Három jellemzőjét szeretném kiemelni az ő gondolkozásának, úgy hogy a harmadikról majd részletesen szólok. Az első, ami kiderül ebből a levélből és a mai szakaszból különösen, hogy lényegében azt írja: örülök annak, hogy küldtetek hozzám egy testvért és csomagot, de nem ettől függ az én boldogságom. Ezt nem bántó éllel írja.
Nem legyint arra, hogy jó, hogy jött a testvér, meg jó, hogy küldtetek valamit, az említésre sem méltó, én anélkül is boldog vagyok. Nem ilyen hányaveti, szeretetlen, durva gondolkozása van neki, de fontosnak tartja a filippi gyülekezet tudomására hozni, hogy jólesett ez a gesztus, ez a gondoskodás, de enélkül is ugyanolyan boldog lenne, mint amilyen most a csomag átvétele után. Mert őt nem az ilyen csomagok és látogatások teszik boldoggá, hanem a Jézus Krisztussal való állandó közössége. Az ő gazdagságát most nem ez a csomag növelte meg. Az ő gazdagsága Jézus maga. Most nem ez adott neki békességet, hogy legalább egy rövid ideig néhány jó falatot ehet, hanem neki mindig békessége van, mert Jézus ott van vele minden napon. Nem attól függ az öröme, az elégedettsége, a kiegyensúlyozottsága, hogy mije van, hanem attól függ, hogy Jézussal állandó közösségben él.
Aki elolvasta azt a kis könyvecskét, amit itt az iratterjesztésében is lehetett kapni, vagy a nyári csendesheteinken többször is megnéztük a Szilágyi Sándor bácsival készült interjút, az láthatta, hogy ez az idős erdélyi lelkész, aki csaknem hét évet töltött börtönben, ugyanerről számol be. A szabadulása napján, amikor a vallató tiszt még egyszer elővette őt, akkor azt mondta neki: mutasson nekem a hitetlenek között egyetlen embert, aki az elmúlt hét esztendő minden napján boldog volt. Én a börtönben is boldog voltam minden nap, mert minden napot az én Urammal, Jézussal töltöttem.
És aki az előzményeket is elolvasta, vagy megnézte a videón, az láthatta, hogy itt nem valami nagyot mondott egy bácsi. Itt ő nem nagyzolni akart, neki minden szava hiteles volt, amit mondott. A Krisztussal való állandó közösség, ami megmarad a börtönben is, megmarad egy kórházi ágyon is, megmarad a magányban is, megmarad a sok ember között is, a hitetlenek között is, az az igazi gazdagsága a hívőnek és az teszi igazán boldoggá Jézus Krisztus tanítványait. Ismerjük-e mi ezt a fajta közösséget Jézussal?
A legtöbbünknek valamilyen közössége, kapcsolata van vele, de ez az állandó, mély, valóságos, beszédes közösség, ez nem mindenkinek az életében valósult még meg. Megvalósulhat, és erre kell nekünk törekednünk, mert ez az, ami állandó.
Az apostol finoman céloz arra, hogy az ember anyagi helyzete nem állandó. Az egészsége sem állandó. Az sem állandó, hogy mikor van körülötte több ellenség, vagy több jó barát. Ezek mind változnak, mint az időjárás. És ha ezektől függ, hogy mikor boldog, mikor nem, mikor kiegyensúlyozott, mikor nem, akkor az borzasztó. Ez olyan kiszolgáltatottság, ami meggyötri az embert. De ha van az életében állandó tényező, amitől függ a boldogsága, a kiegyensúlyozottsága, a békessége, akkor ez átsegíti minden nehézségen, és az ő számára ez Jézus Krisztus.
Megint mondom: nem becsüli le a filippiek gondoskodó szeretetét, sőt éppen a mai szakasz az, amiben szinte megsimogatja azokat a kezeket, amelyek összekészítették azt a csomagot és útjára indították Epafroditoszt. De nem nekik hálálkodik, hanem azt mondja: örülök, hogy Isten titeket erre indított, legyen ezért a dicsőség egyedül az övé. Ez az egyik, amit szerettem volna megemlíteni.
A másik az, amit így ír itt a 14. versben: „Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.”
Megint nem azt mondja: aranyosak vagytok, hogy ilyen jó falatokat készítettetek össze, és én élvezem, amikor elfogyaszthatom, amit küldtetek. Ez is kiderül, hogy élvezi és hálás érte, de azt mondja: itt valami sokkal többről van szó. Ez azt jelenti, hogy ezáltal ti részt vesztek az én börtönbeli szenvedésemben, amit én az evangéliumért és Krisztusért kellett, hogy vállaljak. Tehát az, hogy küldtetek csomagot, azt jelenti, hogy mi összetartozunk. Mi egy család tagjai vagyunk és ki-ki a maga módján az evangéliumért megteszi, amit tud. Nekem most azt kell megtennem, hogy ide bezártak és itt szenvedek. Ti meg azt teszitek meg, hogy elvonjátok a falatot a szátoktól és küldtök ide szeretetcsomagot. Ez a mi testvéri összetartozásunknak a kézzel fogható jele. Ez sokat jelent Pálnak is a börtönben, és jelentsen sokat a szabadlábon élő filippibelieknek is, hogy Isten megengedi nekik, hogy részt vegyenek valakinek a szenvedésében, aki Krisztusért szenved.
Az a görög előljáró, hogy szin (syn) azt jelenti: -val, -vel, együtt. A filippi levél tele van ezzel. Olyan igék elé is odateszi Pál, ahova nem szokták egyébként a görögben odatenni. A 4. részben van egy vers, ahol egy mondaton belül négyszer mondja azt: együtt szenvedtek velem, együtt dolgozunk az evangéliumért, együtt imádkozunk. Több száz kilométer volt köztük. Ők ott, Pál a börtönben. Az imádság előtt a távolság nem számít. Az óceán sem, meg semmi a világon. Ti tudjátok, hogy én imádkozom értetek, most is megírom, hogy szüntelen imádkozom értetek, ebben a boldog bizonyosságban imádkozhatunk együtt egymástól több száz kilométerre. És együtt húzzuk az igát. Van egy ilyen kedves kifejezése is ott Pálnak: igatársam és társaim vagyok. Mi mélyen összetartozunk, mert mindnyájan Isten gyermekeivé válhattunk. Mivel ti is azt mondjátok a Mindenhatónak: Atyám, én is úgy szólítom meg őt, ezért mi testvérek vagyunk. És ez a testvéri összeköttetés erősebb, mint a vér szerinti.
Jól tettétek, hogy küldtetek csomagot, mert ezzel közösséget vállaltatok az én nyomorúságomban.
És a harmadik, amiről egy kicsit részletesebben szeretnék szólni, amikor a 17. versben ezt írja: „Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen gyümölcsözzék az a ti javatokra.”
Vagyis azt mondja: amit küldtetek, nem is annyira ajándék, hanem gyümölcs. És én ezért örülök neki, mert ez azt bizonyítja a számomra, hogy növekedtek a hitben, és a hiteteknek gyümölcse a szeretet. A szeretet ilyen konkrétumokban mutatkozik meg, hogy egy fogolynak küldtök egy csomagot, ráadásul hónapokra otthagyja a családját meg a gyülekezetét valaki, aki ezt elviszi. Ott van, beszélget, beszámol. A személyes jelenléte még többet ér, mint a csomag, és mind emögött ott van a ti szeretetetek, gondoskodásotok és az, hogy nem szégyelltek egy foglyot, hanem közösséget vállaltok az én nyomorúságomban.
Nem annyira ajándék ez a csomag, hanem gyümölcs, és ennek örülök, mert ez mutatja, hogy Isten munkálkodik az életetekben. Nem ti határoztátok el, hogy Epafroditosz jöjjön ide egy nagy csomaggal, Isten indított titeket, és én annak örülök, hogy ti indíthatóak vagytok, és megtettétek azt, amire Isten indított. És ti is ennek örüljetek Csak így tovább ezen az úton, tessék egyre több gyümölcsöt teremni.
Megint nem ő a fontos, hogy jaj, de jó, hogy kaptam, hanem jaj, de jó, hogy terem az életetek ilyen jó illatú, Krisztusra jellemző gyümölcsöket. Ez nem képmutatás az apostol részéről, ő mindig annak örült, hogy ha azok, akiket elindíthatott Jézus Krisztus útján, haladtak azon az úton és növekedés volt az életükben. Ez arra utal, hogy az apostol tulajdonképpen nem is a filippiektől fogadja ezt a csomagot, hanem Istentől. Hiszen Isten adta nekik, amit ők továbbadhattak, és Isten indította őket arra, hogy adjanak.
Mi sokszor leragadunk ezeknél a csomagoknál. De jó, hogy segített. Jó, hogy valamit kaptam. Az apostol meg továbblép a feladókhoz, hogyan is jöhetett ez létre, és észreveszi az életükben Isten munkáját. Ezért fejezi be ezzel a mondattal ezt a szakaszt: „A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.” Itt nem az egyik adott a másiknak, és azzal lekötelezte, hogy emez törje a fejét, hogyan és mikor viszonozhatja. Itt szó sincs ilyenről.
Ez az, amire utaltam, hogy több emelettel feljebb zajlanak az események. A látszat ez, hogy egyik küld a másiknak, akkor a másik örüljön neki, legyen hálás és próbálja majd valahogyan viszonozni vagy érezze magát lekötelezve. Itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy Isten sok mindent adott a filippieknek. Természetbe​nieket is, meg lelkieket is. És most arra indítja őket, hogy a természetbeniekből is, meg a lelkiekből is (vigasztalás stb.) adjanak tovább valamit annak, aki arra rászorul. De nem a magukéból adtak, ők nem kegyet gyakoroltak itt Pállal, nem neki tettek szívességet, hanem azt, amit Isten rájuk bízott, továbbadták annak, akihez el kellett juttatniuk. Ők csak kézbesítők voltak. Ezt valószínűleg ők is tudták, de az apostol ezt tudatosítja bennük. Itt most nem ti ajándékoztatok nagylelkűen. Egyszerűen a kötelességeteket teljesítettétek. Van egy ilyen törvény, hogy a mi bőségünk kipótolja amazok szükségét, mivel mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és aki éppen bővölködik, az is mindent Istentől kapott.
Ez az a gondolat, amire többször kitértünk mi már itt, és amit Jézus ezzel a szóval fejezett ki példázataiban, meg történetekben is: sáfár. Ezt nekünk komolyan kell vennünk, hogy Isten ennek az egész világmindenségnek a kizárólagos birtokosa. Minden az övé. A 24. zsoltár kezdődik így: Az Úré a föld és minden, ami azon van. Ez nem elég tudatos sok hívő emberben sem. Ebből egyebek közt az is következik, hogy Ő mindennel azt tesz, amit akar. A magáéval azt tesz az ember is, amit akar, ha úgy tekint valamire, hogy az a magáé. Isten igéje azonban azt mondja: minden, ami van, Istené. Mi is az övé vagyunk. Áron vétettetek meg — írja Péter apostol. Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi — írja Pál apostol a Korinthusi levélben. Testem, lelkem Istené, de az övé az egész világmindenség, az általa teremtett világ a teremtés jogán is az övé. Az övé az időnk, amit egy másodperccel sem tudunk megnyújtani vagy megrövidíteni.
Annyit kapunk, amennyit Ő ad. Az övé a képességünk, nem mi formáltuk magunkat ilyenekké. Az övé a teljes fizetésünk, nemcsak a tizede. Az egészet úgy kell elkölteni, ahogy az neki kedves. Ahogy Ő arra indít, ahogy itt a filippieket indította, hogy mit csomagoljanak be, és mit küldjenek a börtönbe. Az övéi azok, akiket szerethetünk, akikkel körülvett minket.
Többször volt már erről szó, hogy nyilván a birtokos személyrag ott van a végén, ha bemutatom, hogy ő a feleségem… de tudjam azt, hogy nem az én birtokom. Istentől kaptam készen egy felnőtt embert, akit becsüljek meg, és ne menjen tönkre mellettem, mert el kell számolnom vele Istennek, mert az övé, hogy mit teszek vele, kivé válik mellettem. És a gyerekeink is az övéi, nem a mi tulajdonunk. Akkor nem lenne felháborodva sok ember, amikor kirepülnek, ha ezt komolyan vennénk.
Nos, ezt tudatosítja itt Pál a filippiekben, és néhány egyszerű mondattal arról tesz vallást, hogy ő a maga részéről ezt komolyan veszi.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó sáfár legyen? Kell olyan szív, amit átadott Istennek, amivel nem akar megtartani magának semmit, hanem tudja, hogy minden Istené. Kell olyan szem, hogy észrevegye, hogy abból, amit reá bízott Isten, mikor, kinek, mit kell továbbadnia. Kell, hogy mozduljon a keze is és ezeket hajtsa végre. Mert odáig sokan eljutnak, hogy látom, kinek kellene segíteni, de aztán úgy vagyunk, mint az a kisfiú, aki egy gyerekzsúrban kapott egy nagy zacskó cukorkát és azonnal biztonságba helyezte a hóna alá. Ő maga vett belőle. Anyuka meg szégyenkezett és mondta: nem kellene a többieket is megkínálni? Szorította a gyerek a csomagot a hóna alatt, és mivel még kicsi volt, őszinte volt, és azt mondta: adnék én szívesen, de sajnálom.
Ezzel mi is így vagyunk, csak nem vagyunk őszinték, és nem valljuk be. Látom, hogy mit kellene továbbadni abból, amit én is úgy kaptam Istentől, és milyen örömöm lenne nekem is, hogy kézbesíthettem, de sajnálom, és végül is nálunk marad az, amit Isten nem nekünk szánt, csak nálunk tette le, hogy használjon minket az Ő gondviselő munkájában.
Fontos, hogy elkérjük Istentől ezt a szabad szívet, amelyik kész az Ő rendelkezésére állni. Ezt a jó szemet, hogy észrevegyük, hogy kinek, mikor, mire van szüksége. És ha észrevettük, már mozduljon is a kezünk, és adjuk tovább ezt.
Erre a három kérdésre jó lenne, ha ma este tudnánk válaszolni becsületesen. Komolyan vesszük-e azt, hogy semmi nem a miénk? Úgy felháborodnak emberek néha, ha erről van szó. Így nézünk-e minden értékünkre, hogy ez sem az enyém, ez sem az enyém, ez is az én gazdámé, az én mennyei Atyámé, melyeknek nagy részét azért adta nekünk, hogy örüljünk neki, élvezzük, használjuk. Nem azért bízta ránk, hogy hozzá ne nyúljunk, de nem mindet nekünk szánta, mert ebben a kiváltságban akar részesíteni, hogy az Ő munkatársai legyünk. Hogy azt, amit nem nekünk szánt, csak reánk bízta, azt boldog örömmel adjuk tovább.
Tisztában vagyunk-e azzal, hogy semmi nem a mienk?
A másik kérdés az, hogy szabadok vagyunk-e erre, hogy tényleg továbbadjuk? Hogy ne akarjam a másét élvezni egy percig sem. A hívő ember nem lesi a potyát. Ami a másé, azt odaadja másnak. Azt az időt, amit Isten azért adott, hogy a gyerekeinkkel vagy unokáinkkal töltsük, vagy egy nálunknál is elesettebbel, azt az időt jó szívvel és azonnal adjuk oda neki. A napnak nem mind a huszonnégy órája a mienk. Először is egy része Istené kellene, hogy legyen. Megadjuk-e Istennek, ami az Istené? És megadjuk-e másoknak is, ami őket illeti? Ez állandó kísértésünk, hogy visszatartsuk azt, amit már régen oda kellett volna adni, vagy amit rendszeresen oda kellene adni és az nekünk is nagy örömöt jelentene. Az mindig nagy öröm a hívőnek, hogy ha azzal, amit Isten reá bíz, azt teszi, ami végett Isten adta neki. Most az oda került, ahol a helye van.
A harmadik kérdés: tudunk-e ilyen felszabadultan elfogadni? Nem kell szabadkozni, nem kell viszonozni. Nem üzletelünk egymással! Ez szeretetcsomag volt. Ők csak továbbadták azt, amit ők is Istentől kaptak. Itt nem arról van szó, hogy egyik a másiknak adott, és akkor az a másik függő viszonyba került tőle. Ők mind a ketten függő viszonyban vannak Istentől. És ez leegyszerűsíti a dolgokat.
Ezt kellene begyakorolni, és akkor lennénk bizonyosak abban is, amit itt az apostol a végén ír: „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.”
Nem kell félteni magamat, hogy amit továbbadtam, azzal én szegényebb leszek. Ő be fogja tölteni minden szükségeteket. Mi szerint? Az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban.
Van itt még egy szó, ami hangsúlyos: gyümölcsözzék a ti javatokra. Ez gyümölcs. Terem-e az életünk, az az új élet, amit Krisztusban kaptunk, gyümölcsöket? A Kolosséi levélben is olvastunk egy ilyen mondatot, amikor tanulmányoztuk, „hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt minden fajta jó cselekedetekkel, növekedvén az Isten megismerésében.”
Ez már a következménye annak, hogy valaki Isten kegyelmét megkapta. Nem azért kapunk kegyelmet, mert mindenfajta jó cselekedetet tettünk. Hanem miután megkaptuk Isten kegyelmét, képessé válunk arra, hogy az Ő minősítése szerinti jó cselekedeteket is végezzünk, és ezt nevezi gyümölcsnek itt az ige.
Terem-e gyümölcsöket az életünk?
Még egyszer végigfutva a mai szakaszon: jellemez-e minket az, hogy elégedett vagyok? Ezzel kezdi az apostol: minden körülmények között elégedett vagyok, nem most lettem elégedett, hogy ti csomagot küldtetek. Jelent-e nekünk igazi gazdagságot a Krisztussal való közösség, ami állandó az életünkben? Szívesen részt veszünk-e mások nyomorúságában, megtapasztalva ezt a mély testvéri összetartozást? Tudunk-e így adni és elfogadni, ahogy itt ezt olvassuk? Bízunk-e abban, hogy a mi Istenünk ki fogja pótolni minden szükségünket az Ő gazdagsága szerint a Krisztus Jézusban dicsőségesen?

Mindannyiunknak hasznos volt, hogy hónapokon keresztül alaposan végig tanulmányoztuk Pál apostolnak a Kolosséba írt levelét. Az apostol válaszaiból következtettünk arra, hogy milyen kérdések merültek fel a gyülekezetben. Érdekes lenne azonban tudni, hogy milyen lehetett az a gyülekezet. Milyen volt a légköre, milyen emberek jártak oda, és mennyiben különbözött a környezetétől.
Ezekre a kérdésekre találhatunk választ a Filemonhoz írt levélben. Filemon tudniillik a kolosséi gyülekezet vezetője volt. Amikor Pál két postásától elküldte Kolosséba a gyülekezethez írt levelet, akkor elküldte vele ezt a magánlevelet is.
Két levél érkezett meg Filemonhoz. Az egyiket mint a gyülekezet vezetőjének fel kellett olvasnia, sőt láttuk azt, hogy el kellett küldeni a szomszédos gyülekezetekbe is, ez a másik meg neki szólt. Csak neki személy szerint, egy egészen magán jellegű problémáról. De éppen ez a magán jellegű probléma és az a vakmerő bátorság, amivel az apostol olyat kér a gyülekezet vezetőjétől, ami senkinek nem jutott volna eszébe akkor, ez mutatja, hogy milyen lehetett a kolosséi gyülekezet. Egyáltalán milyen levegő uralkodott az első keresztyén gyülekezetekben, és hogy Jézus Krisztus milyen nagy horderejű változást vitt véghez a benne hívők életében.
Pál itt valami olyat kér Filemontól, amire azt szokták mondani: ilyen nincs, ez nem igaz, megáll az ész, hogy jut ilyen eszébe? Úgy jutott olyan eszébe, hogy a Krisztusban újjászületettek között egészen más emberi kapcsolatok alakultak ki, egészen más normák érvényesültek, mint a világban. És ez ma is így van, tanulságos lesz ezt látnunk.
Mindig jellemző, hogy kitől mit merünk kérni. Egy fiatal lelkész-család került egy faluba több apró gyerekkel. Az egyik gyermek karácsony éjszakáján belázasodott. Ezt így szokták időzíteni a gyerekek: szombaton, karácsonykor, nagy ünnepen, főleg lelkész-családokban. Negyven fok fölé ment a láza és félrebeszélt. Mit tegyenek?
A szomszéd faluban volt orvos, de még sosem találkoztak vele, most éjszaka, karácsony éjszaka zörgessenek be hozzá? Ezt nem lehet! Akkor eszükbe jutott, hogy a harmadik faluban a lelkész kollega felesége gyermekorvos. Felhívták őket telefonon, a válasz csak ennyi volt: öltözök és megyek, addig is borogassátok. Így is történt, s noha a fiatalasszony is kisbabát várt, a nagy pocakjával éjjel kettőkor szépen felkelt, elment és kezelésbe vette a kicsit. És egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ez most mibe kerül, mennyivel tartozunk. Évek óta a legszorosabb lelki-testvéri kapcsolat volt közöttük. Őt fel merték hívni a bajban. Ő meg a legtermészetesebb módon jött és segített a bajban és ezzel be volt fejezve. Pontosabban azzal folytatódott, hogy a következő napon meg ő hívta fel őket: hogy van a kicsike?
Nos, ez jellemző itt Pál és Filemon kapcsolatára, hogy valami olyat kér Pál Filemontól, ami valóban nem jutott volna eszébe akkor senkinek. Miért? Miről van itt szó?
Azt olvastuk, hogy Filemon a kolosséi gyülekezet vezetője volt. Jómódú ember lehetett, akinek elég nagy háza volt ahhoz, hogy ott gyűljenek össze a keresztyének. a III-IV. századig nem voltak imaházak, hanem magánházaknál jöttek össze istentiszteletre Jézus Krisztus tanítványai. Filemon valószínűleg Páltól hallotta először az evangéliumot, mert Pál itt emlékezteti őt erre, és a fiával, Arkhipposszal együtt valószínűleg ők voltak a kolosséi gyülekezet első pásztorai. És mint ahogy Filippiben Lídia, úgy itt, Kolosséban Filemon, amikor megnyitotta a szívét az Úr Jézus előtt, akkor megnyitotta a házát az Úr Jézus tanítványai előtt. — Mivel jómódú ember volt, úgy látszik rabszolgái is voltak. Az egyik fiatal rabszolgája, ez a bizonyos Onézimosz, meglopta, aztán megszökött. Valahogy elkerült oda, ahol akkor Pál apostol volt. Vagy direkt kereste őt, mert sokat hallhatott róla otthon, vagy elkeveredett ez a gyerek valahogy oda. Pál éppen akkor börtönben volt. Pál Jézushoz vezette ezt a rabszolgafiút. Megváltozott az élete és hálából ottmaradt és szolgált az öreg apostolnak. Pál bevallja, hogy ez jól jött neki. Idős is volt ő már, beteg is volt, régóta fogoly volt, tehát nagy segítséget jelentett ez a fiú. De…
Pál arra gondolt, hogy ez így nincs rendben. Kétszeresen sincs rendben. Onézi​mosz ugyan rendezte a múltját és bocsánatot kapott bűneire Istentől, de rendezni kell a dolgokat Filemonnal is, és tőle is bocsánatot kell kérni egyrészt. Másrészt ő itt ingyen használja a más szolgáját, és Isten gyermekei soha nem akarnak potyázni. Jól jött neki Onézimosz segítsége, de Onézimosz Filemonnak a tulajdona, Filemon szol​gája. Ezt így nem lehet sokáig csinálni. Onézimoszt vissza kell küldenie a gazdájához. Na de ez életveszély!
Abban az időben a szökött rabszolgát a legtöbbször, ha előkerült, egyszerűen kivégezték. Már csak elrettentő példaként is. Jobb esetben a homlokára sütötték, hogy szökevény, egy életen át ott hordta mint bélyeget, és attól kezdve a legkeményebb bánásmódban részesült, és a legutálatosabb munkákat kellett végeznie egész életében. Most hazaküldi Onézimoszt, Filemon ugyan keresztyén ember, de a keresztyénekben is van méreg, meg feltámadhat a bosszúvágy, nem szabad kiszolgáltatnia Onézimoszt Filemonnak. De haza kell küldeni.
Nem volt ez könnyű feladat Pálnak. Ő szerette Filemont és szerette Onézimoszt is. Most melyiket szeresse jobban. Nem kell jobban, mindkettőt szeretni kell, és meg​találta a megoldást. A becsületes mód az, hogy hazaküldi Onézimoszt Filemonhoz, de védelmet biztosít neki ezzel a levéllel. Nem egyedül küldi, hanem másodmagával és a másik viszi ezt a levelet. És lehet, hogy Filemon méregbe gurul, amikor meglátja a szökevényt, de előbb el kell olvasnia a levelet, és majd meglátjuk, utána mit cselekszik. És a hajmeresztő kérése az apostolnak ez: „fogadd őt magadhoz, de nem úgy mint rabszolgát, hanem mint a Krisztusban testvéredet, aki nekem is testvéremmé lett a Krisztusban.”
Hogy kell ezt megvalósítani? Egy gazember, tolvaj, szökevény megkerül és fogadjam tárt karokkal, mint a Krisztusban testvéremet? Mintha mi sem történt volna? Nem mintha mi sem történt volna, bocsánatot kell kérni és Pálnak erre is van figyelme: amivel pedig téged megrövidített, azt én megfizetem neked. (Ravasz László szellemesen írja magyarázatában, hogy mint egy váltót aláírja az apostol.) Azt olvastuk: „én, Pál, a saját kezemmel írom ezt, megadom neked!” Rendezni kell a bűnöket, de mindenkinek a helyére kell kerülnie.
A szokatlan kérés tehát ez: egy szökött rabszolgát úgy fogadj vissza, mint veled egyenrangú társat a Krisztusban. Ez a képes helyhatározó többször is elhangzik a levélben: az Úrban, vagy a Krisztusban. Mert ez olyan mikroklíma, amiben egészen megváltozik a dolgok súlya és jelentősége. Azelőtt sem Filemon nem volt az Úrban, sem Onézimosz, de még Pál sem. Most ők mind a hárman kegyelmet kaptak Istentől a Krisztus kereszthaláláért, mind a hármukat tisztára mosta Jézus vére a múlt bűneitől, mind a hárman Jézusnak köszönhetik az új életet és neki hálásak nagyon, és ez olyan erős kötelék lett hármuk között, hogy itt jelentéktelenné válik az egyébként óriási társadalmi, életkorbeli, műveltségbeli, anyagi, akármilyen különbség. A Krisztusban nincs többé sem férfi, sem nő, sem rabszolga, sem rabszolgatartó — olvassuk Pál egy másik levelében —, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztusban. (Gal 3,28).
Jó, szép, szép. Ez szépen hangzik, de azért mégis, mit fog ahhoz szólni a környezet? Filemont legjobb esetben bolondnak fogják tartani, vagy meglincselik, hogy precedenst teremt ilyesmire. Mit csinál akkor a többi ragszolga? Elszökdösnek, s vagy megkerülnek, vagy nem, aztán nem lesz semmi, mert az Úrban…
Na, de hát ez nem így van! Onézimosz valóban az Úrban volt. Neki valóban új élete volt. Ő csakugyan testvérévé lett Filemonnak. Ő nem ezzel a büszkeséggel tér haza, hanem a szükséges alázattal.
Erről szól ez a levél, és ez volt maga a történet, az esemény. Nézzük meg most ennek a három férfinek az arcképét röviden, akikről ebben a levélben szó van, és csodáljuk a mi Urunk Jézus újjáteremtő munkáját, és vágyakozzunk arra, hogy minket is egészen újjá tegyen, mert Ő ma is végzi ugyanezt a munkát.
1. Az első szereplő Pál.
Róla azt tudjuk, hogy irtotta a keresztyéneket. Legszívesebben mind egy szálig kipusztította volna őket. Azt olvassuk: öldökléstől lihegve ment Damaszkuszba is, hogy ott is összefogdossa Jézus tanítványait. Akkor Jézus megszólította őt az úton és bemutatkozott neki: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Aztán tudod-e, hogy miért üldözöl? És ez az értelmes ember meghökkent. Nem tudott válaszolni a kérdésre, hanem rövid gondolkozás után letette a fegyvert Jézus előtt és egy kérdése maradt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Eddig ő nagyon jól tudta, hogy mit akar cselekedni. Mostantól kezdve egy lépést sem akar tenni az ő új Urának akarata nélkül. Jézus Krisztus rabszolgája lett.
Több levelét szívesen kezdi ezzel: én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája. És igyekszik mindenkit Jézushoz vezetni. Amikor börtönbe csukják, az őrei közül is sokan megtérnek, és íme ez a hozzá betévedt fiú, Onézimosz is hitre jut, Jézus Krisztus tanítványa lesz. És joggal magánál tarthatná. Rászorul a segítségére, Isten ajándéka lett a számára ez a fiú, és tovább űzhetné-fűzhetné a gondolatait: tulajdonképpen Filemonnak magától is eszébe juthatna, hogy valakit küldhetett volna ide, sőt ő maga is eljöhetne szolgálni Pálnak. — Utal erre: helyetted is szolgált nekem Onézimosz. Nyugodtan ott felejthetné maga mellett, hogy legyen segítője.
Ő azonban nem felejti ott, mert ő tudatos életet él és Jézusnak engedelmes életet, és tudja, hogy ez így nincs rendben. Ezt a fiút haza kell küldeni. Na, de neki így lenne kényelmesebb. Nem az a fontos, hogy neki mi a kényelmes, az a fontos, hogy mi Jézusnak az akarata. Hogy vannak rendben a dolgok, hogyan történik minden úgy, ahogy az Isten akarata szerint helyes. Itt az a feladat, hogy haza kell küldeni. Joga lenne hozzá, hogy ott tartsa, de nem él a jogával. Tipikus jézusi jellemvonás.
Azt olvassuk a Filippi levél 2. részében a mi Megváltónkról, hogy nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem emberekhez hasonlóvá lett, megüresítette magát, megalázta magát, mert így tudta elvégezni a mi váltságunkat. Engedelmes maradt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Nem élt a jogával, mert a szeretet felette volt annak, ami neki testileg kedvező lett volna.
Ugyanezt teszi itt Pál. Lemond a kényelméről és elhatározza, hogy Onézimoszt haza kell küldeni. És Filemonnak sem azt írja, hogy utasítlak erre meg arra, noha utal arra, hogy írhatná ezt, mert végső soron ő Filemonnak lelki vezetője. Ráadásul lelki atyja. Filemon az új életét annak köszönheti, hogy Pál Jézushoz vezette őt. De ez sem jön itt szóba. Röviden utal rá Pál, amiért ő is hálás, és azt mondja: noha én megparancsolhatnám neked nyíltan, ami a kötelességed lenne, a szeretet miatt azonban inkább kérlek. Én, Pál, az öreg, aki most fogoly is a Krisztusért.
A szeretet miatt. Szeretetbe van ágyazva minden akciója. Jogait félreteszi, nem érvényesíti. A másiknak az érdekeit nézi, a másik fejével próbál gondolkozni, és így engedelmeskedik Jézusnak.
2. Mit tudunk meg Onézimoszról?
Mint rabszolga, a gazdájának elidegeníthetetlen tulajdona volt, kiszolgáltatva neki halálig. Meglopta. Megszökött. Menekült és most vissza kell mennie. De mi lesz, ha megérkezik?
Ennek a fiatalembernek a szíve remeghetett. Mi lesz, ha megérkezik? Mert noha Filemon keresztyén, a jogot itt is lehet érvényesíteni. Nem kell, hogy agyonüsse megkerült rabszolgáját, de megfelelően megbüntetheti. Mi lesz az a megfelelő? Milyen büntetésre számíthat? Túléli-e azt a büntetést? Egyáltalán Filemonnak igaza van most vele szemben. Lehet-e ilyet kérni: bocsáss meg mindent, amit ellened elkövettem, aztán Pál majd megfizeti valamikor, ha kikerül a börtönből.
Onézimosz is érzi, hogy ezek nehéz dolgok. Ott van a félelem ilyenkor az ember szívében. Az a Jézus Krisztus, akinek a szolgájává szegődött ez a rabszolgafiú, meg tudja-e védeni őt? Van-e annyi hatalma Jézusnak, hogy visszafogja Filemon indulatait? Van-e annyi hatalma, hogy odaáll e mellé a kiszolgáltatott fiú mellé, és oltalmával körülveszi? Meri-e hinni Onézimosz azt, amit elvileg hitt, de most a hétköznapok gyakorlatában kell komolyan venni? Ez nagy vizsga ennek a bimbózó, kez​dő hívő embernek. Valóban olyan hatalmas-e az Úr Jézus, mint amilyennek neki Pál beszélt róla? Mint ahogy ő hiszi, hiszi, de azért életveszélyes vállalkozás hazamenni.
Tőle ezt tanuljuk meg: Rá merte bízni magát életveszélyesen Jézusra. Nem tudjuk a történet folytatását, de biztosra lehet venni azt, hogy Filemon nem állt bosszút. Csodálhatjuk az Isten nagy kegyelmét, hogy egy ilyen egyszerű, tolvaj gyerekből olyan hívőt formált, aki egészen rá meri magát bízni az ő Gazdájára.
3. És mit tanulhatunk meg Filemontól?
Nagyon nehéz volt az ő helyzete. Érdemes elképzelnünk, amikor a kezébe adták a levelet és elkezdte olvasni. Nem tudom, vajon ott remegett-e már előtte Onézi​mosz, vagy aki a levelet vitte, nem engedte egyelőre Filemon elébe Onézimoszt, ez csak a mi találgatásunk, amit hagyjunk is. Mindenesetre ott van a levélben, hogy Pál, Filemon lelki atyja azt kéri: fogadd vissza úgy, mintha engem fogadnál — azonos súlycsoport az apostol meg Onézimosz? —, nem úgy, mint rabszolgát, hanem úgy, mint aki közben a Krisztusban testvérem lett, meg neked is testvéred, File​mon. Mit csinálsz a testvéreddel? Egyébként a tartozást rendezzük, azt majd én meg​fi​zetem neked.
Lesz-e bátorsága Filemonnak másként cselekedni, mint ahogy minden kollegája cselekedett volna? Lesz-e bátorsága a világtól, annak a szokásrendjétől, jogrendjétől, elvárásaitól radikálisan eltérni azért, mert Jézus Krisztus most ezt így kívánja tőle, mint Jézus Krisztus szolgájától? És képes lesz-e feltétel nélkül megbocsátani?
Ki tudja, hányszor megtárgyalhatták Onézimosz távollétében, hogy miket csinált ez a gazember, vajon hol járhat? Reméljük, utoléri a büntetés stb. S egyszer csak megjelenik mint keresztyén, mint testvér. Mérhetetlenül megalázó helyzet volt ez Filemonnak. Ő mint rabszolgatartó, mint jómódú, — most kicsit anakronisztikusan mondom: cívis — egy kis jöttment szolgalegénnyel teljesen azonos súlyúnak tekintse magát? Csak azért, mert az megtért? — Na de hát ez óriási dolog, hogy valaki megtér!
Onézimoszban ugyanúgy élt Krisztus, mint Filemonban. Filemonnak ugyanúgy megbocsátotta Isten a bűneit Jézusért, mint Onézimosznak. A legfontosabb kérdésekben tényleg nincs különbség. Akkor ezt mégis csak komolyan kell venni. File​monnak is vizsgahelyzet volt. Hiszi-e, amit hisz, át meri-e tenni a hétköznapok gya​korlatába azt, amit elvileg igaznak tartott? Isten minket is állít ilyen vizsgahelyzetbe. Vajon hogy szoktunk vizsgázni?
Három teljesen különböző ember. Egy fiatal tanult rabbi, aki öldökléstől lihegve írtja Krisztus tanítványait. Egy jómódú pogány rabszolgatartó; és egy kis senki, még csoda, hogy a neve szerepel a Bibliában, mert ezek olyan névtelenek, akiket említeni sem érdemes. Három teljesen különböző ember, és a Krisztusban az újjászületés után — testvérek. Érvényesül-e ez a testvériség?
Mindegyiken megjelenik valami Jézusra jellemző tulajdonság. Pál nem a maga kényelmét keresi, nem él a jogával, hanem másoknak az érdekében cselekszik, és igyekszik összehozni embereket és menteni emberek életét. Onézimosz a kezdő hitével is rábízza magát Jézusra: Uram, én most már a te rabszolgád is vagyok, te meg tudsz engem őrizni. Filemon pedig ki tudja-e mondani azt: Onézimosz a testvérem és megbocsátok.
A lelkigondozás során gyakran találkozom azzal, hogy ahol megjelenik egy-egy ilyen jézusi tulajdonság, ott a legösszekuszáltabb helyzetre is megvan a megoldás. Mert ha valaki nem tud vagy nem akar megbocsátani ellene ténylegesen elkövetett bűnöket egy házasságban, egy barátságban, munkatársi kapcsolatban, akkor megáll az élet, akkor nem lehet továbbmenni. Ha nincs bocsánat, akkor hogyan élünk tovább egymás mellett és egymásért? Ha valaki képtelen lemondani a jogairól és mindig azokat emlegeti, akkor olyan mérhetetlen keserűség halmozódik benne amiatt, hogy nem adják meg neki azt, ami neki járna, hogy egy életre bebiztosította a boldogtalanságát. Mindig lesz oka arra, hogy keseregjen, hogy nem kapott meg valamit, amihez neki joga lenne.
Ha valaki nem kész erre a mély maga megalázásra, amire itt Filemon rákényszerült, akkor nem tudja észrevenni a másikban a Krisztust, akkor sose lesz igazi bizalmas, meghitt, őszinte kapcsolata emberekkel, és akkor a Krisztussal való kapcsolata is meglazul.
Micsoda lehetőség az, hogy ilyen emberekből Jézus a megváltás által, az Ő Szentlelke által egészen újakat formál. Milyen nagy lehetőség, hogy megtanulhatunk mi is ugyanúgy feltétel nélkül megbocsátani egymásnak, ahogy Isten nekünk. Milyen nagy lehetőség, hogy rábízhatjuk mi is életveszélyesen magunkat a mi Megváltónkra. Milyen nagy lehetőség az, hogy nem a rangot, nem a múltat, nem a címet, meg az érdemeket, meg az áldozatokat soroljuk, hanem azt: ha te is azt tudod mondani a Mindenhatónak: Atyám, meg én is azt mondom: Atyám, akkor mi testvérek vagyunk, függetlenül minden egyébtől.
Hadd fejezzem be azzal, hogy ahogyan Pál apostol mintegy odavezette File​monhoz Onézimoszt, biztosítva őt arról, hogy ő kifizeti Onézimosz minden tartozását, ugyanígy vezet oda az Úr Jézus minket a mi mennyei Atyánkhoz, miután kifizette minden adósságunkat és tartozásunkat. És ezt éppen a Kolosséba írt levélben olvastuk. A 2. részben volt ezt a mondat: „odaszögezte a keresztfára az ellenünk szóló adóslevelet.” Ő előbb megbocsátott nekünk mindent, még a jövőben elkövetett bűneinket is, mint ahogy nekünk meg lehet bocsátanunk egymásnak. Ő előbb kiszolgáltatta magát az Atya akaratának, mint ahogy nekünk erre lehetőséget ad. Boldog ember az, aki így megy oda Istenhez Jézussal, és komolyan veszi, hogy valóban minden adósságát kifizette.

A végéhez értünk a Kolosséi levél tanulmányozásának. Láttuk, hogy milyen elszánt küzdelmet folytatott Pál apostol a gyülekezet létét és tisztaságát fenyegető tév​tanítók ellen. Felmutatta Krisztus egyedülálló nagyságát, az Ő kereszthalálának kozmikus jelentőségét, és meggyőzően kifejtette, hogy mivel Krisztus maga a teljesség, — ez volt a tévtanítók egyik varázsszava —, ezért mindent csak az kaphat meg, aki Krisztusban hisz. Az viszont csakugyan mindent megkap, amire szüksége van.
Ezért fontos az új ember felöltözése, amiről szintén részletesen hallottunk.
Aztán egyre gyakorlatibb kérdésekre tért ki a levél. Elmondta, hogy az új ember felöltözése mit jelent a családi kapcsolatokon belül, mit jelent a társadalmi kapcsolatokra nézve, és legutóbb arról hallottunk, hogyan lehet jól megfelelnünk azoknak a kívülállóknak, akik kérdeznek minket. Vagyis: Jézus Krisztus tanítványa legyen érett, felnőtt keresztyén, aki értelmesen, világosan, bátran tud beszélni a hitéről, és Jézushoz tud vezetni másokat.
Ezek után most már a levél befejező szakaszában csak az üdvözletek és az üzenetek vannak hátra. Ezt hallottuk most, egy hosszú köszöntéslistát, ami azonban sok mindent elárul az apostol lelkületéről, és azon túlmenően arról a Jézusról, akit ő mindhalálig hűséggel szolgált.
Pál apostol itt már hosszabb ideje börtönben volt. Azért csukták oda, hogy elszigeteljék testvéreitől, kivonják őt a misszió irányításából, és személyesen is minél jobban elkeserítsék, lebénítsák, szolgálatképtelenné tegyék. Sikerült-e ez? Ebből a listából mindenekelőtt az derül ki: nem sikerült. A börtönből is mintegy tábornok intézkedik. Teljes apostoli tekintélyével küldi munkatársait egyik helyről a másik helyre. Megismétli régebbi parancsait.
Kiderül, hogy sok hír elérkezett hozzá így is, és ő az információkat számon tart​ja, de önmagáról is tájékoztatja azokat, akik a gyülekezetekben szolgálnak. Intézkedik arról, hogy kit hogyan fogadjanak a gyülekezetekben, és minden szaván átsüt — nem tudom feltűnt-e nekünk most itt, miközben ebben a melegben hallgattok a hosszú listát — a szeretet, a figyelmesség, a törődés, a felelősség, az egész ügynek a hordozása és az a reménység, hogy az evangélium ügye győzelmes ügy, ha az egész világ összefog ellene, akkor is.
Mindezt nagyrészt olyan emberekről írja, akiket sose látott, és olyan gyülekezetekről, amelyekben soha nem járt. Tíz versen keresztül tíz név sorjázik, és egészen konkrét biztatások, utasítások, bátorítások, bizonyságtételek hangoznak.
Vegyük sorra először egész röviden ezt a névsort, mert érdemes, és utána néhány általános igazságot szeretnék megemlíteni.
„Az én egész helyzetemet megismerteti majd veletek Tükhikosz, a szeretett testvér, (…) szolgatársam az Úrban. Őt azért küldtem hozzátok, hogy megismerjétek a mi körülményeinket…” E szerint a levelet ez a bizonyos Tükhikosz viszi, aki szintén ott volt egy ideig az apostollal a fogságban, és akit szolgatársának nevez. Három változatban is előfordul mai alapigénkben ez: társ. Az egyikről azt mondja: szolgatársam, a másikról: fogolytársam, a harmadikat így jellemzi: munkatársam.
Az apostol úgy tekintett ezekre a keresztyén testvérekre, mint akik közvetlen társai ebben a nagy szolgálatban, a Jézus Krisztusnak végzett szolgálatban. Vajon miért írja, hogy Tükhikosz majd elmond mindent pontosan, hogy mi van itt nálunk? Miért nem írja le a levélben? Mi miért nem írtunk le egy-egy levélben húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt mindent? A legfontosabb információkat nem írtuk le, hanem személyesen közöltük egymással. Pál sem naiv, nem köti az ellenség orrára, hogy milyen helyzetben van és mik a tervei, és melyik gyülekezetben mi történik, majd elmondja Tükhikosz. Viszont annál fontosabb ápolni ezeket a személyes kapcsolatokat és mindent meg kell tenni azért, hogy azok a testvérek, akik összetartoznak a szolgálatban, ténylegesen is összetartozzanak és találkozzanak.
„Vele megy majd Onézimosz is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való.” Hű és szeretett testvér? Szökött rabszolga gyerek, aki otthagyta keresztyén gazdáját, Filemont, aki éppen a kolosséi gyülekezet egyik vezetője. Hogyhogy hű és szeretett testvér? Jó lenne, ha megéreznénk mennyi bölcsesség, lelkigondozói szeretet van e mögött a néhány szó mögött. Mert Onézimosz valóban szökött rabszolga volt. Valahogy odakeveredett Pál apostol közelébe, Pál Jézushoz vezette őt, és most visszaküldi a gazdájához, mert ez volt a rend. De egy levelet is küld vele, ez a Filemonhoz írt levél, most nem arról van szó, csak azért említem, mert Filemon Kolosséban lakott. Onézimosznak most vissza kell menni oda, ahol méltó büntetés várna rá, talán halálbüntetés. A legjobb esetben is a homlokára sütik és mindkét fülét átszúrva ott is rögzítik, hogy szökevény.
Ezt akarja megelőzni Pál és ezért e mögött a néhány szó mögött Onézimosz rehabilitálása van. Azt mondja, hogy Tükhikosszal, a tekintélyes testvérrel együtt megy ez a kiszolgáltatott ember is, de vigyázz Filemon, hogy fogadod őt. Ő nem szökött rabszolga, ő közben testvéred lett a Krisztusban. Ugyanazt a kegyelmet kapta, amit te. Ő hű és szeretett testvérem nekem is, meg neked is. Így fogadd őt vissza.
Aztán folytatja tovább több név említése után, és említi ezt a bizonyos Epa​frászt, akiről egyszer már külön beszéltünk, hogy milyen fontos dolgokat kért imád​ságaiban a gyülekezet tagjainak. Ő több gyülekezetnek a pásztora is lehetett, nemcsak a kolosséinak, hanem a laodiceainak és a hierápoliszinak is. Ezért írja itt az apostol, hogy ha a három közül bármelyik gyülekezetbe levelet ír, azt olvassák fel a másik kettőben is. Ilyen elrejtett megjegyzésekből rajzolódik ki előttünk az első keresztyén gyülekezetek élete. Innen tudjuk meg azt is, hogy a Kolosséba írt levél is tulajdonképpen körlevél volt.
Aztán említi még Lukácsot, a szeretett orvost, aki mindvégig mellette maradt. Démászt, aki később rútul cserben hagyta az apostolt. Közben eszébe jut, hogy Hi​erápoliszban kinek a házánál is jönnek össze a keresztyének, és ezt az ismeretlen hívő testvért is nagy szeretettel köszönti. Tudja a nevét, és név szerint köszönti. Aztán jön még egy utasítás, hogy Arkhipposz ne félig-meddig végezze a reá bízott szolgálatot, hanem egészen és tökéletesen végezze azt el.
Az utolsó mondat: „A köszöntést én, Pál, írom a saját kezemmel.” Ebből kiderül, hogy a levelet nem ő írta, hanem tollba mondta, mint több más levelét is. A nagy nehéz, római bilinccsel a kezén keserves lett volna leírni egy levelet. Ezért mondhatta ő tollba a börtönből írt legtöbb levelét.
És az utolsó két szó a legfontosabb, amit valaki kívánhat a szeretteinek: „Kegyelem veletek!”
Ennyit erről a listáról. Az emberben felmerül a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy valaki évek óta börtönben van, és mégis így benne marad a misszió pezsgésében, sőt irányításában? Hogy képes valaki ennyi emberről, ennyi információt, ilyen hosszú időn át fejben tartani, komolyan venni, régi ügyekre visszatérni, friss ügyek alakulása után ilyen szenvedélyesen érdeklődni?
Ezekre a kérdésekre magából a levélből kapunk választ. Hadd soroljak fel néhány választ, és legyen ez üzenet a számunkra, s legyen ebből életgyakorlat is.
Az első válasz az, amivel kezdődik maga a levél. Amikor Pál apostol azt írja a gyülekezetnek, amelyikben — megint mondom — soha nem járt, hogy „hálát adunk mindenkor Istennek, amikor értetek imádkozunk, mivel hallottunk a Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely él bennetek minden szent iránt. Mindenkor imádkozunk értetek.” (Kol 1,3-4).
Aztán néhány mondattal később elmondja azt is, miért imádkoznak. „Ezért tehát attól a naptól kezdve, amelyen hallottunk rólatok, szüntelenül imádkozunk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát, és minden lelki bölcsességgel sok gyümölcsöt teremjetek az Ő dicsőségére.” Akiért valaki naponta imádkozik, annak nem felejti el sem a nevét, sem a sorsát. Ez biztos. Aki ezt gyakorolja, az tudja, hogy így van.
Pál apostol itt az imádságot nem egyfajta semleges unaloműzésnek tekintette, amire ott a börtönben tehetetlenségében éppen ráért az ember, hanem — volt erről szó korábban — fontos munka volt számára az imádság. Az evangéliumért és emberek üdvösségéért folytatott harc volt az imádság. Aki naponta küzd másokért, azoknak a nevét nem felejti el. Sőt, minél hosszabb ideig küzd értük, annál jobban bevésődik a nevük, a múltjuk és a sorsuk az emlékeibe.
Vajon nem azért magányos közülünk sok ember, mert igazán senki és semmi nem fontos már neki? Mert önmagadon kívül talán semmi igazi szívügyed nincs, ami naponta komoly imádságra indítana odaadóan, hűségesen, hosszú időn át is, abban a bizonyosságban, hogy ez az imádság nem hiábavaló. Pál apostol imádságaiban a hálaadás uralkodott. Erről is volt szó korábban. Akiért valaki hálát ad, azt megint nem lehet elfelejteni. Sőt az érette való hálaadás elmélyíti a vele való közösséget, még akkor is, ha közben nem találkoznak egymással.
Aztán nyugodtan megemlíthetjük, hogy az apostol szerette ezeket az embereket. Nemcsak úgy meghallgatta, amit róluk mondtak, hanem saját ügyévé vált az ő ügyük és úgy hordozta azt tartósan Isten előtt. Aki ezt gyakorolja, annak megint nem nehéz megjegyeznie sok nevet és sok ügyet. Úgy tekintett rájuk, mint akik társai a Krisztusnak végzett szolgálatban. Mint akik közül mindenki a maga helyén, a maga módján ugyanannak az Úrnak szolgál. Ezért a szó nagyon mély értelmében kollegák, munkatársak, szolgatársak.
Végül: ez a hosszú névlista szépen szemlélteti a Krisztus-testnek a csodáját. Az Isten családjának a valóságát, Isten gyermekeinek a mély lelki összetartozását. Minden újjászületett ember személyes élménye, tapasztalata az, hogy milyen mélyen egyek vagyunk azokkal, akik szintén Jézus Krisztus kereszthaláláért kaptak bűnbocsánatot, akiket Isten azért fogadott gyermekeivé, mert ők hittel befogadták Jézust az életükbe. Ez független a múltunktól, a körülményeinktől, független nemtől, fajtól, társadalmi helyzettől. Aki a Krisztustól új életet kapott és újjászületett ember, az szolgatárs, fogolytárs, munkatárstestvér. Ez olyan mély kapcsolat, amit semmi nem szakít el. Aki valóban az Isten gyermekeinek a családjába tartozik, az nem lehet egészen magányos soha. Ha valaki a közös szolgálatban áll és újjászületett ember, és mégis elmagányosodik, az — ki kell mondani keményen — magára vessen! Ott valami más baj van.
Hosszú idővel ezelőtt elkezdett járni a gyülekezetünkbe egy asszony. Igen rossz néven vette, hogy egy ideig senki nem szólította meg, nem vettük őt körül szeretettel. Ez súlyos hiba volt részünkről, ilyet egy gyülekezetben nem szabad elkövetni. Már éppen azon gondolkozott, hogy elmegy máshova, és ott keres lelki otthont és közösséget, amikor az egyik bibliaórán feltűnt neki, hogy nagyon szomorúan ül egy​magában egy asszony. Odaült mellé, megszólította, elkezdtek beszélgetni, s egy életre szóló barátság lett belőle. Aztán mégis csak itt maradt.
Azon a bibliaórán hallotta, hogy kórházban fekszik egy asszony, akinek nincs senkije, és szüksége lenne egy hálóingre is. Még az nap bement hozzá, bevitte hozzá az egyik hálóingét, meg egyebet is, amire ott szükség lehetett. Megszületett a kettes számú barátság, sőt testvéri kapcsolat.
Egy szombaton lement Neszmélyre takarítani. Egyszerre négy-öt asszony lett a testvére és barátnője, akikkel attól kezdve hetente összejöttek és imádkoztak. Lett a gyülekezetben egy komoly és hűséges imasejt.
Amikor aztán ő lett beteg és ő került kórházba, akkor megkért, hogy hirdessem ki, ne látogassák olyan sokan, mert az kellemetlen a szobatársaknak.
Ez így szokott történni. Ez nem menti az említett mulasztásunkat és ennek nem szabad ismétlődnie, de azért mégis csak úgy kezdődik, hogy aki nagyon vágyik testvérekre, megértésre, közösségre, az üljön oda valaki mellé, akinek szintén testvérre, megértésre, közösségre van szüksége. Aztán az Úr Jézus majd szervezi tovább a kapcsolatokat, meg a szolgálatokat.
Pál apostol fontosnak tartotta ezeket a testvéri kapcsolatokat és egymásnak végzett kölcsönös szolgálatokat. A Római levélben ő maga vall arról, hogy neki is milyen nagy szüksége van ezekre a testvérekre, de ő is kész testvérként odaállni bárki mellé.
Ezért példamutató itt a levél végén ez a névsor, mert az apostol nem magát sajnálja, nem a hatóságokat szidja, hanem nyitva van a füle és a szíve minden hírre, ami a testvéreiről érkezik. Önmagáról is ad információkat, nem zárkózik be, nem titokzatos rejtvény az ő élete mások előtt, de a legfontosabb az, hogy azt a sok időt, amit kénytelenségből kapott, a testvéreiért mondott imádságra használja fel. Bő​völködik a hálaadásban, szívügye lesz sokaknak az ügye és az evangélium ügye, és így soksok testvér szeretete veszi körül, úgy hogy alig tudja abbahagyni a nevek sorolását a levél végén. Pedig abban az időben veszélyes volt egy római fogollyal kapcsolatot tartani. Az, hogy ilyen kapcsolata mégis volt, ezeknek a hívő testvéreknek a hűségét is mutatja.
Szeretném három olyan gondolattal befejezni az igehirdetést, amit nem fejtek ki, csak megemlítek, aztán otthon folytassuk a gondolkozást és a magunkra alkalmazását.
Az első egy kérdés: te tagja vagy-e már az Isten gyermekei nagy családjának? Ennek megvannak a pontos újszövetségi, jézusi kritériumai, ezt önmagáról mindenki tudhatja. Aki nem tudja, az alázatosan kérheti, hogy Isten Szentlelke adjon ebben neki bizonyságot. Ide a Jézusba vetett hit által lehet belépni. Akik befogadták Jézust — olvassuk a János evangéliuma elején —, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Ez a célja minden igehirdetésnek, istentiszteletnek, Jézusról való beszédnek, hogy aki azt hallja, Isten gyermekévé legyen.
A másodikat csak úgy megemlítem. Amiről ez a névsor árulkodik, ez a különbség a szentek közössége, meg a ma annyira erőszakolt ökumené között. Az ökumené erőszakolásában megpróbálnak egybegyömöszölni különböző felekezeteket egy mesterkélt, összetákolt keretbe úgy, hogy mindegyik veszítse el a saját színét és jellegét. Ez a keret mindig újra szétfeszül, mert merev, nem életes. Ez az úgynevezett egység nem organikus egység. Ez csinált egység.
Az az egység, amiről ez a lista szól: élő közösség, amelyik működik, amelyik magától a Szentlélektől jött létre. Amelyikbe bekerül mindenki, aki Jézus Krisztust az élete urává és megváltójává fogadta, és akit ezért az Atya gyermekévé fogadott. Ez a közösség úgy működik, hogy ezek ismeretlenül is imádkoznak egymásért. Ezek segítik egymást, ezek tudják, hogy összetartoznak. Ha egymaga ül egy börtönben összebilincselve egy pogány őrrel, akkor is tudja, hogy ennek a családnak a tagja, és ez a család imádkozik érte, ő imádkozik a családért, és a közös hit olyan mély kapocs, amit még a halál sem fog elszakítani. Ez az egyetlen kapcsolat ember és ember között, ami a halál után is megmarad. És ezt nem kell csinálni, szervezni, ez van. Ebbe belép, betagolódik mindenki, aki Jézus Krisztust hittel befogadta a szívébe.
A harmadik, mivel ma éppen megterítve áll előttünk a kegyelem asztala: ne feledjük el azt, amit az úrvacsoráról az Újszövetség hangsúlyosan tanít, hogy ez különösen is kifejezi és elmélyíti a Krisztussal és egymással való közösségünket. Mármint a hívőknek a Krisztussal és az egymással való összetartozását.
Minden úrvacsora alkalmával eszünkbe kell jutnia annak, hogy alapvetően összeköt bennünket, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ebben nincs különbség közöttünk. Aki megvallotta bűneit, a bocsánatot hittel elfogadta, az bocsánatot nyert bűnösként mehet tovább az útján. Ebben sincs különbség közöttünk. De ezen kívül éppen ez is legyen egyre inkább hangsúlyosabb, hogy mélyen összeköt minket, hogy kegyelmet nyert bűnösök lehetünk. Nemcsak kegyelemre szorulók, hanem kegyelmet nyertek. És ha valaki elmondhatja, amit a zsoltárból tudunk, hogy: „Boldog, akinek a bűne megbocsátatott, és boldog ember az, akinek az Úr bűnt többé nem tulajdonít”, akkor ne feledjük el azt, hogy ez az összes többire is érvényes, aki itt hittel úrvacsorázott. Ez a kisebb közösség mintája, példája annak a nagy közösségnek, amelyiknek tagjai a már elhunyt hívők is, és tagjai mindazok, akik ezen a földkerekségen élnek: a szentek közösségének, a Krisztus-testnek.