Cseri Kálmán

Az Ószövetségből a Krónikák első könyvét olvassuk most napról napra sokan bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ezekben a napokban éppen a Dá-vidról szóló fejezeteket. A mára kijelölt rész, amiből most ezt a néhány mondatot hallottuk, Dávid imádságát adja elénk.
Arról van itt szó, hogy miután az egész Izráel királyának fogadta el Dávidot, ő megszervezte a közigazgatást, szép házakat, palotákat építettek a királynak. Ünnepi keretek között Jeruzsálembe hozatta az Isten ládáját, a szövetségládát. Legyőzte több ellenségét, és egyelőre viszonylagos béke és nyugalom vette őt körül.
Ahogy így talán számára is szokatlan módon egyszer a palotájában ült és körülnézett, ezt mondta legfőbb tanácsadójának, Nátán prófétának: „Nézd, én cédrus palotában lakom, az Úr szövetségládája pedig sátorlapok alatt.” Nátán helyeselte Dávid ki nem mondott tervét, hogy Istennek díszes, szép templomot akar építeni.
Régi nagy álma volt ez a királynak és egyre méltatlanabbnak tartotta azt, hogy miközben ő és sokan az ország polgárai közül már szép házakban laknak, az istentisztelet még mindig a viharvert sátorban folyik. Holott, ha valaki királynak tekinthető, az maga a mindenható Isten, hiszen övé minden hatalom, ezért legyen az övé minden tisztelet és minden dicsőítés is. Ezt pedig méltóképpen kellene neki átadni. Ehhez valami méltó hely is kellene. Régóta dédelgetett vágya, szent szándéka Dávidnak, hogy minden épületnél díszesebb és szebb templomot építsen az Úrnak. És íme, Isten embere, a próféta is, egyetért ezzel.
Csakhogy Isten nem helyeselte ezt. Másnap visszaküldte Nátánt Dávidhoz ezzel a kemény tilalommal: „Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam…” Hát kicsoda? És ő miért nem építhet? Kicsit később ezt is megmagyarázza neki az Úr: „Sok vért ontottál, nagy háborúkat viseltél. Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert sok vért ontottál előttem a földre.” (1Krón 22,8).
Ugyanakkor jellemző Isten lelkigondozására, hogy ezzel egyidejűleg megsimogatja Dávidot, és azt mondja: ettől függetlenül jó, hogy arra gondoltál, hogy templomot építs. Ez igen szép és dicséretes elhatározás volt, de megérted te is, hogy ilyen véres kezekkel nem lehet. Majd a te egyik utódod, akinek békesség adatik, az megépíti ezt a házat.
Dávidnak tehát nagyon szépen felépített tervére, dédelgetett álmára nemet mondott Isten. Mégpedig olyan terv volt ez, ami igazán nemes és szent volt. Nem a maga dicsőségére akart tenni valamit, hanem egyedül Isten dicsőségére. És most mégis Isten egy vonással keresztülhúzta ezt: nem te építesz nekem házat.
Hogyan fogadta ezt Dávid? Azért nagyon tanulságos ezt ma megnéznünk, és ebből a gazdag igéből mást nem is szeretnék ma kiemelni, mert mi is kerülünk sokszor ilyen helyzetbe, amikor valami szép tervünket, dédelgetett álmunkat Isten keresztülhúzza. És sokszor még vallásos emberek is olyan méltatlanul reagálnak erre. Olykor még hívők is elkeserednek és lázadnak.
Mit csinált Dávid, amikor Isten a prófétán keresztül ezt a kemény üzenetet küldte: nem te építesz házat nekem?
„Akkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült és ezt mondta…”
Bemegy Dávid a szent sátorba, leül és kiönti a szívét Istennek. És mi van a szívében? Hálaadás és istendicsőítés.
Elkezdi sorolni: Uram, te biztosan jól határoztad ezt el, hogy nem én építek házat neked, hiszen eddig is úgy ismertelek meg téged, mint aki tudod, hogy mit cselekszel, mert… És akkor szinte vég nélkül sorolja, hogy mennyi jót kapott eddig Istentől. Milyen sok csodának lehetett szemtanúja, amit Isten cselekedett. Hány szabadítást élt át, amikor nem ő vágta ki magát a bajból, hanem a hatalmas Isten szabadította meg őt és vele együtt a népet. Isten bölcs, Isten jó, Isten hatalmas. Erre a hatalmas Istenre bízza rá az egész jövőjét is. Sőt eljut erre a gyönyörű hitvallásra: „Uram, nincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül Isten, egészen úgy van ez, ahogyan hallottuk fülünkkel.”
Ő sokat hallott másoktól is Isten tetteiről. Aztán az ilyesmit vagy hiszi az ember, vagy nem. Sok mindent tapasztalt közvetlenül is Isten hatalmáról és szeretetéről, csak nem fog ő most okoskodni, hogy de azért mégis én akarom azt megépíteni. Meg miért nem engeded? Engedd már! Meg ehhez hasonlót még sosem kértem. Milyen buta beszéd lenne ez? Milyen vaskos hitetlenség lenne az ilyen okoskodás és lázongás! És micsoda átgondolt, megalapozott hit van e mögött a hálaadó és istendicsőítő imádság mögött! Ez az ember tudja, hogy kihez imádkozik. Ő ismeri azt az Istent, akinek a nem-jét minden további nélkül tudomásul veszi. Teljes békességgel igent mond akkor is, amikor Isten megtiltott neki valamit, és áldja Őt továbbra is, mert ismeri ezt a hatalmas Istent.
Isten leállítja őt valamiben, és akkor ő leül az Isten előtt és magasztalja Őt.
Mikor ültünk mi le így utoljára Isten előtt, hogy az órát nem nézve ki-öntsük előtte a szívünket, és engedjük, hogy beszéljen velünk, hogy sok mindennek az okát és a célját is megértsük? Hogy beavathasson az Ő titkaiba.
Eszembe jutott az Újszövetségnek az a története, amikor Jézus egyszer három tanítványát, köztük Pétert is arra kérte a Gecsemáné kertben, hogy segítsenek az imaharcaiban és imádkozzanak vele együtt. És Péter a többiekkel együtt hamarosan elaludt. Amikor Jézus befejezte az imádságát, olyan szomorúan kérdezte: Péter, egyetlen óráig sem tudtál velem együtt virrasztani?
Mikor imádkoztál utoljára egyetlen óráig az Isten előtt, Őt dicsérve, az Ő tetteit elsorolva, az Ő csodáiért hálát adva, ajándékait megköszönve? Hány órát eltöltünk üres, semmirevaló fecsegéssel. Hány óránkat beszennyezi a másokról való pletykálkodás. Hány órán át hallgatunk ostoba és a lelkünket szennyező szövegeket. Hol vannak azok az órák, amiket az Úr elé leülve vele töltenénk? Ezek az órák fordítják meg sokszor az ember életét. Ezekben az órákban és percekben kap olyan világosságot, ami bereflektorozza az egész jövőjét. Ezekben a percekben és órákban ad Isten választ a ki nem mondott kérdéseinkre is. Mert lehet, hogy Dávid szívében ott volt, hogy miért nem, Uram? Ez nem kapott olyan hangsúlyt, mint a mi miértjeink, de megtudja, hogy miért nem, sőt még annál sokkal többet is megtud.
Emlékszem, egyszer már elmondtam, de hadd mondjam el most újra azt a régi élményemet, ami nagyon ide kívánkozik, és ami jól szemléltette számomra azt, amiről itt szó van.
Az utcán találkoztam egy fiatalemberrel, aki a négyéves forma kisfiával sétált. Elkezdtünk beszélgetni. Az ilyen beszélgetést a négyévesek rettenetesen tudják unni. Egy idő után ő is felkéredzkedett, ahogy a kicsik szoktak: vegyél fel. Az apja felvette a karjára. Onnan mindjárt más volt a világképe és világnézete is. Földerült a kis arca. De egy idő után az is unalmas volt, amit onnan látott, és valamit az apja fülébe súgott. Az apja azt mondta: nem. Kis szünet, újabb ostrom. Megint a fülébe súgta, gondolom ugyanazt. Az apja változatlan nyugalommal és határozottsággal mondta: nem. Aztán hosszabban beszélt valamit neki. Az apját nem lehetett kihozni a nyugalmából. Nagyon határozottan azt mondta: most nem. És akkor történt az, ami nekem példává vált. A kicsi átölelte az apja nyakát és így szólt: akkor jó.
Azt mondtam magamban: Istenem, taníts meg engem így bízni benned. Taníts meg arra, hogy innen lentről ne csak kéréseket kiabáljak neked, hanem tudjak arra vágyni és azért könyörögni, hogy vegyél fel. Nem kérek semmit, csak szeretnék hozzád közelebb jutni. Téged jobban megismerni, és onnan, a te szemed magasságából látni a valóságot. Ahogy reformátor eleink mondták: az örökkévalóság nézőpontjából nézni a saját helyzetünket, az eseményeket, másokat, a kilátásokat, a mögöttünk levőket, mindent. Mert onnan mindennek egészen más a jelentősége. Onnan mindennek a valóságos jelentőségét látjuk. És nem nagyítjuk fel a magunk sérelmeit, nem háborgunk amiatt, amiért hálát kellene adni. Nem dicsekszünk azzal, amiért dicsőíteni kellene a mi Atyánkat.
Vegyél fel! Aztán, ha valamely kérésemre azt mondja: nem, és másodszor is azt mondja: nem, akkor nem lázadok, magyarázok és okoskodom, hanem így felelek: akkor jó. Mert te tudod, hogy mire mondasz nemet, és mire mondasz igent. Mert egyedül te tudod, hogy mi jó nekem. Én látatlanban, előre is áment és igent mondok minden döntésedre. Ez a teljes bizalom, ez az igazi istenismeret az, amire eljuthatunk, de ami sokszor hiányzik belőlünk.
Az, ami Dáviddal ezt mondatta, amikor kifogyott a szóból: „Uram, nincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül Isten, pontosan úgy, ahogy eddig is azt hallottuk.”
Amikor Isten úgy dönt, hogy mégse vegyenek fel valakit oda, ahol szeretett volna továbbtanulni, amikor mégsem lesz munkaviszony abból, amit már felcsillantottak valaki előtt, amikor még tovább kell várnia valakinek a társára, miközben minden héten kap esküvőkre meghívót, miközben szépen elkészítette valami nagyon szerény és ártatlan tervét erre a nyárra és most már augusztus táján látja, hogy ebből nem lesz semmi, el tudjuk-e mondani: akkor jó. Te tudod, mi jó nekem. Te nem megfosztani, megszegényíteni, meggyötörni akarsz, te szeretsz engem, és sokszor éppen azzal hívsz oda magad elé, hogy valamire azt mondod: nem te építesz nekem házat. Ezt követheti az, hogy odamegyek az Úr színe elé és leülök. Mert közbejött egy betegség, vagy csalódás, vagy anyagi akadályok támadtak, de ezzel nem dőlt össze a világ. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nincs, vagy Isten nem jó, vagy nem szeret. Pontosan az ilyen helyzetekben vizsgázik a hitünk. Ilyenkor derül az ki, hogy hitnek nevezhető-e az, amit annak gondoltunk? Milyen a kapcsolatunk Istennel, és van-e vele ilyen kapcsolatunk, mint ennek a kisgyereknek volt az apjával? Bízunk-e igazán Istenben, és mennyire bízunk benne?
Bárcsak el tudnánk mondani mi is Isten minden nem-je után is: akkor jó!
Mert amikor Dávid befejezte az imádságát, akkor megszólalt Isten és valami olyat mondott, hogy ha Dávid nem ül, akkor lehet, hogy meglepetésében leült volna. Mert mit mond neki az Úr? „Nem te építesz nekem házat, hanem én fogok házat építeni neked. Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, felemelem majd utódodat, az egyik fiadat és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít majd nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre.”
Örökre? Nincs olyan dinasztia, ahol örökké tartott volna az utódlás és az uralkodás. És mit jelent ez az egészen furcsa mondata Istennek, hogy nem te építesz nekem házat, hanem én építek neked házat, és lesz olyan utódod, aki örökké uralkodni fog?
Isten itt megengedi Dávidnak, aki ott előtte ülve elcsendesedett, és végre képes volt felfogni ilyen kijelentéseket is, hogy belelásson a távoli jövőbe. Mert ez a mondat a Biblia tudósai szerint messiási jövendölés. Isten itt előre, Dávid késői utódára, a szabadító Jézusra, Izráel Messiására mutat, akinek a királysága örökké fog tartani. Ő ma is uraknak Ura és királyoknak Királya. Egy ilyen óriási ígéretet hallhat itt Dávid. Bele is rendül. Utána ilyen szavakkal folytatja az imádságot: Uram, ámulok és csodálkozom, mert ki vagyok én, akit te a juhok mellől hívtál el és emeltél Izráel trónjára, hogy nekem ilyen jövőt készítettél, és ilyen nagy kijelentést adsz. Ki vagyok én, Uram, és hogy jövök én ahhoz, hogy beleavatsz a te titkaidba, és már most tudhatom, hogy az én egyik késői utódom lesz az, akinek a királysága örökké tart. És itt mondja Dávid: Uram, te többet adtál nekem, mint amire vágytam. És amit itt Isten cselekszik, az mérhetetlenül több, mint amit Dávidnak megtiltott. Milyen jó, hogy igent mondott arra, amikor Isten azt mondta: nem te építesz házat. Nem is tudta, hogy mit fog kapni helyette. Milyen nagy kijelentés, milyen nagy ígéret hangzik itt el. És ő elkezdi magasztalni az Urat.
Mi tudjuk, hogy ez az ígéret beteljesedett. Amikor Jézus Jerikóból kifelé ment, az a vak koldus, Bartimeus, így kiabált utána: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. És Ő isteni teljhatalommal megadta a látást ennek a vaknak. Mert Ő valóban az, akinek a Jelenések könyve mondja, hogy amikor a sok szörnyű ítélet után megjelenik az Isten Fia teljes dicsőségben, akkor a ruhájára ez lesz írva: uraknak Ura és királyoknak Királya. Mi így tiszteljük a mi Megváltónkat.
Isten útjai valóban csodálatosak, és az Ő kegyelme végtelenül nagy. Úgy van, ahogy Dávid ennek az imádságnak a befejező részében mondja. Isten elhívta a juhok mellől, Izráel királyává tette, legyőzte ellenségeit, és nagy dicsőséggel ajándékozta meg.
Ahogy ezt olvassuk, óhatatlanul az jut eszünkbe, hogy minket Isten még nagyobb mélységből emelt ki. A benne hívőket elhívta az ellene való lázadásból, a teljes értetlenség, hitetlenség, istentelenség sötétjéből. Sokan vagyunk itt az Ő kegyelméből, akik elmondhatjuk, hogy bizony onnan emelt ki és onnan hívott el. És még a Dávidénál is nagyobb méltóságba emelt, mert Jézus Krisztus érdeméért Isten gyermekeivé lehettünk, akik hiszünk benne, és ez a legnagyobb méltóság ezen a világon. Ő legyőzte minden ellenségünket. Jézus Krisztus a kereszten kijelenthette: diadalt aratott az ellenségeinken, és őket bátran mutogatta mint legyőzötteket. Sőt mi tudjuk, hogy dicsőséges feltámadásával mint utolsó ellenséget, legyőzte a halált is, és a benne hívőket az Ő dicsőségében részesíti. Hol van ez attól a dicsőségtől, amiért Dávid itt hálát ad, és amit ő kapott Istentől!
Megtelik-e a mi szívünk is hálával ezért úgy, mint ahogy Dávid szíve tele volt? Tudatában vagyunk-e annak, hogy nekünk is az övéhez hasonló ígéreteket adott? Éppen az elmúlt napokban találkoztam többekkel, akiknek a szavaiból kiderült, hogy valamire nagyon vágyakoznak, valami nagyon hiányzik az életükből, és sorba jutottak eszembe Isten ígéretei, amikben pont ezeket ígérte meg a benne hívőknek, ami nélkül szűkölködnek, amire vágynak, ami után sóvárognak.
Szeretné sokszor, sok ember lezárni a múltját, megszabadulni az önvádtól, és bocsánatot kapni. Tele van a Biblia ilyen ígéretekkel: „Eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet, térj énhozzám, mert megváltottalak.” Hányan sóvárognak igazi békesség, nyugalom után. Jézus megígérte az övéinek, hogy az én békességemet adom nektek, nem úgy adom azt, mint a világ. Milyen gyakran van szükségünk tanácsra, eligazításra. Isten azt ígéri a benne bízóknak, hogy bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton járj, szemeimmel tanácsollak téged.
A hívő emberek vágyakoznak megszentelt, igaz életre. És olvassuk az ígéretet: Jézust adta nekünk Isten szentségül, igazságul, bölcsességül és váltságul. Sőt, a mi Urunk még azt is ígéri, hogy a benne hívőket az Ő dicsőségében részelteti. Mi többet akarnánk még? Csak sokszor nem vagyunk tudatában az Ő ígéreteinek, és nem vesszük igénybe azt, amit az övéinek megígért.
Velünk is előfordulhat, hogy Isten valamire, amire nagyon vágyunk, nemet mond. Oda tudunk-e borulni ilyenkor az Ő színe elé, hogy beszélhessen velünk, és talán annál nagyobbat adjon, mint amire vágyakoztunk. Számba szoktuk-e venni olykor az Ő jótéteményeit? Tudjuk-e így elsorolni mindazt, amit Dávid is ebben az imádságban? Bízunk-e az Ő ígéreteiben? Akkor sokkal kevesebb aggodalmaskodás és szorongás lenne a szívünkben.
Szeretném javasolni: keressük az alkalmat arra, hogy így leülhessünk az Úr elé. Már ma is keressünk erre alkalmat. És ha még valakinek van szabadsága, a szabadságában tudatosan is keresse az Úrral való beszélgetést. A legnagyobb hajszában is elkészíti a csendnek ezeket az alkalmait, amikor Ő beszélhet velünk, mi pedig kiönthetjük előtte a szívünket.

Ezt a levelet olvassuk most sokan bibliaolvasó kalauzunk szerint, és ez a mai szakasz is jól mutatja, hogy Pál apostolnak Korinthusba írt levelei vitairatok. Az apostol válaszaiból tudunk következtetni arra, hogy milyen kérdéseket intéztek hozzá, illetve hogy milyen problémák merültek fel a gyülekezetben.
A korinthusiak közül többen kétségbe vonták, hogy Pál valóban Jézus Krisztus apostola, hogy az Ő küldetésében jelent meg Korinthusban, és amit mondott, azt valóban az Úr Jézus üzeni a gyülekezet tagjainak. Megvádolták azzal, hogy uralkodni akar a gyülekezetben, azért írta elő olyan pontosan és határozottan, hogyan kell Jézus tanítványainak, a keresztyéneknek házasságban élniük, mi legyen az istentisztelet rendje, az úrvacsora rendje és így tovább. Bántó, gonosz rágalmakat is szórtak az apostolra.
Jellemző, hogy ő nem sértődött meg, nem indított becsületsértési pert, nem kezdte védeni a maga hitelét, de nem is fordított hátat a gyülekezetnek, hogy ha ilyenek vagytok, többet nem jövök hozzátok, hanem megírta nekik egyebek között ezt: „Csekély dolog az, hogy ti mondjatok ítéletet rajtam, sőt még én magam sem ítélem meg magamat. Aki engem megítél az Úr az.”
Pál szerette és tisztelte a gyülekezet tagjait, de azt mondta: aki igazán ismer engem és hitelesen meg tudja mondani, hogy ki vagyok, mit teszek, az az én gazdám, a megváltó Jézus Krisztus, és akinek Ő minősít, én az vagyok. Ezért nem keseredett el, ezért nem hagyta abba szolgálatát, ezért nem volt dühös a korinthusiakra, továbbra is szeretettel hirdette nekik Isten igéjét.
De ezt hangsúlyozta, hogy ő nem a korinthusi gyülekezet szolgája, hanem a Krisztus Jézus szolgája. Ő nem egyéni vállalkozó, nem a saját elhatározásából ment Korinthusba. Oda őt Jézus küldte. Minden lépése Jézustól függ, minden szót, amit továbbmond tőle vár, és minden tettéért Jézusnak érzi magát felelősnek. Neki fog elszámolni. Ő egyszer és mindenkorra teljesen kiszolgáltatta magát urának és megváltójának Jézus Krisztusnak, és éppen ezért teljesen szabaddá vált minden olyan erőtől, ami gátolhatná a szolgálatban. Szabaddá lett a saját félelmeitől és érdekeitől, a saját vágyaitól és gyengeségeitől, de szabaddá lett egészen az emberek igényeitől és szeszélyeitől is, sőt az éles és gonosz nyelvüktől, az intrikáiktól, és mindezek fölé emelkedve egyedül Jézusra figyelve végzi a szolgálatot ezeknek az őt rágalmazó embereknek az érdekében.
Mindenkitől függetlenül egyedül és teljesen Jézus Krisztustól függ.
Ez a Jézustól való teljes függés és az ebből egyenesen következő teljes szabadság minden idegen erőtől, ez az egyik olyan üzenet, ami ebben a rövid szakaszban megszólal. És ha valaki nagyon szenved amiatt, hogy olyan sok mindenre és sok mindenkire tekintettel kell lennie döntéseiben és cselekedeteiben, és még sem tud eleget tenni mindenkinek, és emiatt állandóan sokféle feszültség van, akkor vizsgálja meg őszintén, hogy mennyire függ az élete Jézustól. Mennyire szolgáltattuk ki már magunkat Jézusnak?
Sok ember úgy gondolja, hogy csak a vallásos kérdésekben illetékes az Úr Jézus, hogy az életében, mint Úr szólaljon meg, és uralkodjék. Pál apostol nem szeletelte az életét. Ő az egész életét, egész önmagát, testét, lelkét Jézus uralma alá rendelte, mert tudta, hogy Jézus mindenestől megvásárolta őt drága áron, az Ő vérén, és ezért írja itt a folytatásban, hogy ő Jézus Krisztusnak a rabszolgája.
Komolyan kell vennünk, hogy a Jézustól való teljes függés, a benne való feltétel nélküli bizalom, a neki való folyamatos engedelmesség az, amiből ered ez a fajta teljes szabadság, amiről itt olvasunk. Az, hogy a hívő minden kényszer és kényszerítő körülmény nélkül szabadon tud dönteni, az, hogy azt végezhetjük, amivel Isten bízott meg bennünket, sőt egyre inkább azzá válunk, akivé Ő akar formálni minket.
Ezt az igazságot szemlélteti itt az apostol két egyszerű képpel.
„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” Szolga és sáfár.
1. Miféle szolgáról ír itt az apostol?
Nem egyszerűen csak a rabszolga kifejezés van itt, hanem azt a szót használja, amivel azokat a rabszolgákat jelölték, akik egy evezős gályán dolgoztak. Ezeknek a hajóknak az orrában ott ült a „főnök”, akik egy fakalapáccsal egy tőkén verte a ritmust, amire a rabszolgáknak egyszerre húzniuk kellett az evezőt. Pál ezt a képet használja, és azt mondja: ő ilyen rabszolga. Jézus a főnök, Ő diktálja a tempót, és ő mindenben neki akar engedelmeskedni. Ez nem megalázó a részére, hanem kitüntetés, hogy ilyen főnöke van, hogy az ő Megváltójának a hajóján húzhatja az evezőt, hogy másokért élhet, és hogy értheti az ő Urának az akaratát és engedelmeskedhet neki.
Pál ezzel arról tesz bizonyságot, hogy ő nem a maga ura, de nem is a korinthusiak rabszolgája. Nem akar uralkodni, esze ágában sincs. Ő szolga, mégpedig rabszolga, de a Krisztus rabszolgája. Neki teljesen kiszolgáltatta magát és ezért szabad minden megkötöző erőtől. Számára Jézus szava parancs, és örül annak, hogy ilyen parancsnoka van, és csak azt mondja tovább a korinthusiaknak, amit az Urától hall.
Ezért meri leírni azt, hogy „csekély dolog, hogy ti hogyan vélekedtek rólam.” Engem az érdekel mindenek felett, hogy az én Uram hogyan vé-lekedik rólam. Ezért biztosítja többször őket arról, hogy amit ő Korinthusban hirdet, azt nem a kisujjából szopta, nem okos könyvekből ollózta össze, hanem az Úrtól vette. Ő csak továbbadja azt, amit ő maga is hall.
A legvilágosabban az úrvacsora szereztetésében olvashatjuk ezt, amit itt is minden alkalommal hallunk. Így kezdi azt az apostol: „Én az Úrtól vettem, amit néktek át is adtam…”. Ő csak átadja, ő csak kézbesítő. És akinek kifogása van a küldemény vagy a kézbesítő ellen, az a feladóval, a küldővel találja magát szemben, mert Pál tekintélyét mint küldöttnek a tekintélyét az ő Küldője adja meg.
Nem akarom most ennek a részleteit itt magyarázni, és magunkra alkalmazni, de azért megkérdezem: mennyire tudatos ez bennünk? El tudnánk-e mondani a magunk helyzetére alkalmazva, hogy én Jézus Krisztusnak ilyen evezős rabszolgája vagyok, és ezt nagy kitüntetésnek tartom? Ez a legnagyobb rang, amivel rendelkezhet egy ember ezen a földön. De ennek a következményei is meglátszódnak az életemben.
2. A másik kép a sáfár képe.
„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus rabszolgáit és az Isten titkainak sáfárait.”
A sáfár olyan vagyonkezelő volt — ezt már sokszor mondtuk és megtanultuk remélhetőleg —, aki gyakran maga is rabszolga lévén, de megbízható rabszolga, nagy értékeket kapott a gazdától, meghatározott utasításokkal, amikkel egy ideig gazdálkodott, sáfárkodott és a végén el kellett számolnia a gazdának.
Pál mivel sáfárkodik? Azt mondja: „az Isten titkainak a sáfárai”. (munkatársaival együtt, hiszen többes számot használ). Az Isten titkainak a sáfárai.
Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy amit neki mondania kell a gyülekezetnek, azt eredetileg ő maga sem tudja. Az az Isten titka. Az ige, az evangélium, annak egy-egy gyülekezetre való konkrét alkalmazása Isten titka. Csak Isten tudja, hogy mit akar üzenni egy gyülekezetnek, de kell egy közvetítő, akinek Ő kijelenti a titkait, és akinek ezt kell továbbadnia és nem mást. Ezért hangsúlyozza egy másik helyen, hogy mi nem magunkat prédikáljuk. Nem a legfrissebb olvasmányainkat, és főleg nem azt, amit az illető gyülekezet hallani szeretne, hanem azt, amit az Isten neki most mondani akar. De a kiindulásnál ezt az apostol sem tudja, az titok őelőtte is. Hogy tudja meg? Úgy, hogy ott áll az Isten kincsesházának az ajtajában, amelyik ajtón csak belül van kilincs, és várja, hogy Isten kinyissa, és adjon neki mondanivalót, hogy legyen mondanivalója, amit a gyülekezetben hirdet.
Pálnak fontos volt, hogy azt, és csak azt hirdessék, amit Isten akar mondani a gyülekezetnek, mert csak az lesz újjáteremtő és eligazító ige.
A kolosséi gyülekezetet kérve kéri, hogy könyörögjetek azért, hogy Isten nyissa ki előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Ott áll a bezárt ajtó előtt, és ha onnan nem kap ajándékot, nem tud adni semmit a gyülekezetnek. Beszélni lehet, de igét mondani csak akkor lehet, ha Istentől igét kapott az igehirdető.
Hányszor van az, hogy elkészül már egy igehirdetés, van egy húsz-huszonöt perces beszéd, de érzem, hogy nincs benne kenyér. Ezt így nem érdemes elmondani. Eljönnek fáradt emberek ilyen melegben is, meg télen nagy hidegben, meg sok munkájuk között. Mi az, amivel Isten akar megajándékozni most mindnyájunkat, hogy az, aki hirdeti és hallja itt az igét, adja néki a szívét? Mi ez az üzenet? Amikor ezt az üzenetet megadja Isten, az mindig nagy öröm. És ez nemcsak lelkipásztorok gyötrelme és öröme, hanem minden hívő emberé, aki tudja, hogy közvetítő Isten és a reá bízottak között. Mert a legegyszerűbb beszélgetésben sem mindegy, hogy mit mondunk. A gyerekeinket sem mindegy, hogy mikor és hogyan szidjuk le, ha csak annyi telik tőlünk, hogy leszidjuk őket, vagy esetleg igét tudnánk mondani neki.
Emlékszem, hogy milyen nagy különbség van a kettő között. Amikor nekimentem, rendet tettem, és jobb lett volna, ha semmit sem csinálok, mert azzal csak még nagyobb bajt okoztam. Vagy amikor el tudtam kérni: Uram, fogalmam sincs, hogy most mit kell tenni itt a gyerekszobában dúló háború közepén. Adj nekem felülről való bölcsességet. Adj helyén mondott igét. És Isten adja mindenkinek készségesen, aki tudja, hogy rászorul erre, és aki alázatosan kéri. És aki nem akarja az Ő igéjét helyettesíteni a maga szövegeivel, bölcselkedésével, vagy a népszerűség keresésével, hogy tudom én, mit szeretnének hallani. Majd akkor azt mondom. Ez az egyik leggyalázatosabb dolog.
Pál azt írja: mi az Isten titkainak a sáfárai vagyunk. Micsoda alázat van ebben! A nagy Pál bevallja: én sem tudom, hogy Isten nektek most mit akar mondani, de megígérte, hogy kijelenti az Ő titkait, és akkor az hatékony ige lesz.
Ezt írja a tesszalonikaiaknak, hogy amikor befogadtátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, az munkálkodni kezdett bennetek, akik hisztek. Az emberi szöveg nem munkálkodik, legfeljebb bosszantja a hallgatót. De az Isten igéje újjáteremtő munkát végez el.
Jó lenne, ha ilyen értelemben közösen készülnénk minden istentiszteletre. Ki-ki otthon imádkozna: Uram, nyisd meg az ige ajtaját, hogy akinek most kell szólnia, szólhassa a Krisztus titkát, és azt szólja, ne mást helyette. És komolyan tudnánk venni, hogy amikor az hangzik, azt úgy kell befogadni és cselekedni, mint amit a mi Urunk mond nekünk.
Még azt említi meg az apostol, hogy a sáfároktól egyet várnak el, hogy mindegyik hűséges legyen. Mit jelent ebben a vonatkozásban hűségesnek lenni? Azt, hogy arra használja az illető azt, amit reá bíztak, amire kapta. Úgy kapta, nem ajándékként, hanem feladatként. Határozott utasítással. Akkor azt úgy és arra kell felhasználni, amire kapta.
Mennyire tudatos ez bennünk, ami éppen itt a folytatásban olvasható, hogy mindenünk, amink van, az ilyen Istentől kapott ajándék, amivel el kell számolnunk? Mennyire tudatosak ilyen egyszerű dolgok, hogy Isten ad nekünk minden nap újra teljes huszonnégy órát, és annak minden percét csak egyszer lehet valamire felhasználni? Arra használjuk-e, amire adta vagy vádol minket sok eltékozolt idő?
Isten adott mindnyájunknak valamilyen képességet. Készít naponta újabb és újabb lehetőségeket. Adott körénk embereket: rokonokat, munkatársakat, ismerősöket, és azok iránt adott nekünk feladatokat. Adott nekünk eredetileg egészséges testet. Hogy tesszük tönkre, és hogy tesszük tönkre azokat is, akik velünk együtt élnek? Nem hervad-e le a mosoly az arcukról miattunk? Vagy esetleg kivirulnak mellettünk. Ez mind-mind nagy felelősség és ezzel el kell számolnunk Istennek.
Nemcsak az Isten titkainak a sáfárai vagyunk, hanem minden ajándéknak a sáfárai, és a sáfároktól egy valamit kíván meg: mindegyik hűséges legyen.
Ebben a melegben nem gondoltam most arra, hogy ennél részletesebben próbáljam magyarázni ezt az igét. Mivel sokan az úrasztalához is készülünk, jó lenne, ha ilyen szempontból végiggondolnánk mindazt, ami itt most röviden elhangzott.
Hogyan szoktunk reagálni arra, amire az apostol ilyen emelkedetten, szinte megbocsátó mosollyal reagált, amikor bántanak, amikor jó szándékkal bírálnak, vagy rosszindulattal rágalmaznak? El tudjuk-e mondani: ami ebben igaz, azt szeretném komolyan venni, ami meg nem igaz, azt elengedem a fülem mellett? Nem keserít el, nem tesz ellenségeddé. Továbbra is szeretlek. Ha jót tudok tenni neked, jót teszek. Egyébként is ezt parancsolta az Uram, hogy szeressétek még az ellenségeteket is. És aki bírál, az nem mindig ellenség. Néha az lehet a legnagyobb jóakaró, ha úgy tudjuk fogadni. Egyáltalán: hogyan fogadjuk ezeket a dolgokat? Nem vétkezünk-e itt is sokat, esetleg azzal, hogy mi rágalmazunk meg másokat anélkül, hogy ismernénk a valóságot, vagy úgy, hogy engedjük, hogy keserűség nőjön a lelkünkben és elválasszon minket a többiektől?
El tudjuk-e mondani csendes alázattal, hogy úgy nézzetek rám, mint aki a Krisztus rabszolgája vagyok? Ő a főnök, diktálja a tempót, és én oda akarok menni, ahova küld. Akkor akarok megszólalni, amikor szót ad a számba. Hallgatni akarok, ha azt parancsolja, akármennyire ott van is a nyelvem hegyén az éles visszavágás. Mint a Krisztus rabszolgája. És mint az Ő sáfára, aki hűséges igyekszik lenni mindazon, amit tőle kapott.
Pál apostolnak és mindnyájunknak ebben is a mi Megváltónk lehet a példakép. Jézus Krisztus az Atyától való teljes függésben és minden idegen erőtől való tökéletes szabadságban végezte el a megváltás munkáját. Tökéletesen és hiánytalanul. És Ő hűséges volt egészen a kereszthalálig. Az Ő kereszthalálára emlékeztet minket ma a megterített úrasztala.
Az Ő parancsának engedve megtörjük a kenyeret és kitöltjük a bort, és az Úrnak halálát hirdetjük, amíg majd dicsőségesen visszajön. Az Ő halálát, mert ez mindig arra emlékeztet, hogy ilyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, hogy ebbe az Isten bűn nélküli Fiának bele kellett halnia szörnyű kínok között. De ilyen nagy az Isten meg nem érdemelt kegyelme, hogy mindenféle sértettségünk és rágalmazásunk, hűtlenségünk és tékozlásunk, uralkodni vágyásunk és büszkeségünk bocsánata ott van elkészítve nála. Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. Ezzel a reménységgel jöhetünk most is hozzá.
Bár el tudnánk mondani mindnyájan: úgy nézzetek rám, mint aki magamat a Krisztus rabszolgájának és hűséges sáfárának tekintem.

Pál apostol ebben a mára kijelölt szakaszban két különböző képpel szemlélteti mondanivalóját. Az egyiket a kertészetből veszi, a másikat az építészetből. A kertészetből vett kép így hangzik: Én ültettem (mondja magáról), Apollós (aki utánam érkezett Korinthusba) öntözte azt, amit ültettem, de sem én nem vagyok említésre méltó, sem ő, mert a növekedést Isten adta. Ezért egyedül Isten a nagy, egyedül Övé legyen minden dicsőség.
Miért kellett erről egyáltalán írnia az apostolnak?
A Biblia kutatói valószínűnek tartják, hogy mivel közvetlenül előtte korholja a korinthusi hívőket kiskorúságuk miatt, meg a pártoskodásuk miatt, és amiatt, hogy még egymással is viszálykodnak, hogy én Pálé vagyok, én Apollósé, a lelki kiskorúság egyik velejárója az is, hogy valakit túl nagynak lát az ember. Az óvodás, ha szereti az óvó nénijét, akkor nagyon nagynak látja. Többet tulajdonít neki, mint amekkora. Ha jó kapcsolatban van a kisgyerek a szüleivel, akkor őket rövid ideig mindentudóknak, mindenre képeseknek látja. A kiskorú korinthusiak is így bizonyos emberi nagyságot tulajdonítottak azoknak az apostoloknak, akik tanították őket. Pál ezért írja itt ilyen határozottan, szinte kategorikusan, hogy Pál is semmi, meg Apollós is semmi, a valaki egyedül a mindenható Isten. Őt dicsőítsétek.
Pál volt az, aki ültetett. Ez azt jelenti, hogy tőle hallottak először a Jézus Krisztusról szóló örömhírről. Az ő szavára hittek, de nem azért (olvastuk vasárnap este a második fejezet elején), mintha emberi bölcsesség hitető beszédét hirdette volna, hanem azért, mert Isten ereje és Isten hatalma mutatkozott meg az ő beszédében.
Aztán ahogy ő tovább ment Korinthusból, valamivel később odaérkezett Apollós. Apollósnak más emberi adottságai voltak. Több műveltséget vitt beszédébe, és voltak, akik azt mondták: ez kell nekünk. Ez sokkal különb szolga, mint Pál volt. Mások azt mondák: nem, akitől először hallottuk, az különb. Ezért, szinte mérges itt az apostol, és azt mondja, hogy senki sem különb. Mindkettőnknek másféle ajándékot adott Isten. Ahhoz, amit rám bízott, arra volt szükség, amit Tőle kaptam, de azt Tőle kaptam. Ahhoz, amit Apollósra bízott, arra volt szükség, amit neki adott Isten. De sem Pál, sem Apollós senki, csak szolgák. Isten szolgái, és Ő az Úr, és ti az Urat dicsérjétek.
Gondosan és finoman fogalmaz az apostol. Az Újszövetséget eredetileg görögül írták. A görögben kétféle múlt idő van. Amikor arról beszélt, hogy ő és Apollós mit tettek, akkor használ egyfajta múlt időt, és amikor arról beszél, hogy Isten mit cselekedett, akkor egy másik fajtát. Az előbbi, amit magukkal kapcsolatban használ, arra utal, hogy amit ők tettek, az időleges tevékenység volt, annak a hatása egy ideig érződik, akkor az fontos volt, de az nem hat ki az egész időre. Amit Isten cselekedett, az viszont maradandó. Az még az örökkévalóságban is megmarad. A szolga magában semmi, Isten kezében viszont áldássá lehet. Különböző ajándékokat kaptak, nem kell őket szembeállítani, nem különb egyik a másiknál, nem több egyik a másiknál, csak más. És ha a korinthusiak valakit meg akarnak dicsérni, akkor adják a dicsőséget egyedül annak az Istennek, aki odaküldte ezeket a szolgákat, akinek a szolgái ezek, és akitől végső soron örök életet kaptak.
Nagy fejtörést okoz a bibliamagyarázóknak, hogy mit jelenthet az a jutalom, amiről itt négyszer is szó van. Hogy ez a szolga ilyen jutalmat kap, a másik nem kapja meg a jutalmát. Mit jelenthet ez?
A Hegyi beszédet olvasva is meg szokták kérdezni a figyelmes olvasók, hogy vajon mire gondolhatott az Úr Jézus, amikor azt mondta, hogy ne kürtöltess magad előtt, amikor adakozol, hogy mindenki odafigyeljen. Titokban, csendesen adakozzál. Az csak kettőtökre tartozik: Istenre, meg terád. „És a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked majd nyilván.”
Hogyhogy megfizet? Azért adakozzam, hogy Isten megfizessen? Ebből a részből világosan kiderül, hogy itt nem az a viszony van Isten és a szolgák között, mint egy munkaadó és munkavállaló között. A munkavállaló megkapja a bérét, mintegy ellenértékét annak a munkának, amit teljesített, de itt nem erről van szó. Itt a ti Atyátokról van szó. Itt nem munkaadó és munkavállaló, hanem apa és fia kapcsolat van. És amikor egy gyermek az apja kedvére tesz valamit, akkor az apja nem a pénztárcához nyúl, hogy megfizesse, hanem talán csak egy biztató vagy elismerő pillantást vet rá, és ez többet ér minden pénznél adott esetben. Az atyja kedvére tett valamit. Az atya elismerése a jutalom, amiben biztatás is van a továbbiakra nézve. És egyáltalán az a jutalom, hogy a gyermek egy ilyen atyának a gyermeke lehet. Meg az a jutalom, hogy ha sok mindent jól old meg, akkor jutalmul egyre többet bíznak rá.
Ezt olvassuk a tálentumok példázatában is, amikor Jézus arról beszél, hogy aki hűséges volt és sokat kamatoztatta a gazdától kapott pénzt, annak azt mondja: „Jól van jó és hű szolgám. Hű voltál a kevesen, többre bízlak ezután.” Nem kap érte semmi pénzt, vagy effélét, de az elismerés mindennél többet ér, meg a szolgálat jutalma a még több szolgálat. Akik valóban Isten szolgálatában állnak, azok tudják, hogy ez így van, és hogy ez milyen drága, szép jutalom, és milyen hálás lehet érte mindenki.
Jó lenne, ha megtanulnánk nem a korinthusi kiskorúak szemével nézni az igehirdetőket és a közöttünk szolgálókat, hanem ezzel a bibliai világossággal, ahogyan erről Pál apostol ír itt. Az egyiknek ilyen, a másiknak olyan adottsága van, és nem kell őket egymással szembeállítani, meg egymás fölé-alá helyezgetni. De ők szolgák, és amit ők végeznek, annak az alanya végső soron az ő Uruk, aki mindannyiunk Ura. Tőle lehet elkérni azt, hogy a szolga hűséges legyen, hogy a sáfár kiadja azt, amire szükségünk van, és egyedül Őt szabad dicsőíteni mindazért, ami szép és jó a szolgák munkájában.
A második kép egy kicsit bonyolultabb, és erről többet ír az apostol is. Azt mondja: mint bölcs építőmester alapot vetettem, vigyázzon azonban mindenki, hogy mit épít rá. Mert ti Isten épülete vagytok. Vigyázzon azért mindenki hogyan épít rá, mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra, majd az ítélet tüze fogja világossá tenni, mert az arany, ezüst és drágakő bírja a tüzet, a fa, széna, és szalma megég a tűzben.
Lesz ítélet, és az ítélet tűzben jelenik meg, és a tűz megsemmisít mindent, ami nem Istentől való. Ezt most értsük tágas értelemben. Aki azonban Istentől való dolgokkal töltötte az életét, aki örökkévaló értékekkel volt gazdag és ezekkel gazdagított másokat is, annak jöhet az ítélet tüze, kibírja, túléli. Az arany, ezüst és drágakő megmarad.
Az apostol azonban az alapoknál kezdi. Azt mondja: mint bölcs építőmester, alapot vetettem. Mit jelent? Ez az alap Jézus Krisztus. Ez megint azt jelenti, amit az ültetésnél már említettünk, hogy tőle hallottak először Jézus Krisztusról, az ő kereszthalálának a jelentőségéről, feltámadásának a tényéről, tanításairól és csodáiról, ígéreteiről, és arról, hogy Ő a benne hívőkkel ma is velük van minden napon, úgy, ahogy azt megígérte. Erre az alapra épült fel az ő hitük. Az utolsó előtti fejezetben írja nekik: így lettetek ti hívőkké. Erről beszéltem nektek, ami nem volt mindenkinek tetszetős és mutatós üzenet, de igaz volt, és akit Isten elhívott, azok így lettek hívőkké.
Ez tehát az alap. Nem a Jézusról szóló tanítás az alap, hanem Jézus Krisztus az alap. Az egyháztörténet mélypontjain mindig ez ismétlődött, hogy Jézus személyéről elcsúszott a hangsúly az Ő tanításaira. Vagy még rosszabb esetben a róla szóló mindenféle tanításra. De nem a tanok és végképp nem a dogmák az a fundamentum, amire masszív hit épülhet, hanem az élő Krisztussal való személyes kapcsolat. Mert aki Őbenne hisz, az maga is megelevenedik, új életre támad, és Péter apostol, amikor erről a képről beszél, akkor így fogalmaz: ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá. (1Pt 2,5).
Az egyetlen megbízható fundamentumra, Jézusra épüljön a hitünk, egyedül benne bízzunk, és a vele való kapcsolat, a hozzá való ragaszkodás épít bele minket is ebbe az épületbe.
Pál azonban továbbment Korinthusból és jöttek utána még sokan, akik tanítottak. Jézusról is, meg mindenfélét tanítottak. Azt mondja Pál itt: vigyázzatok, mert nektek nagyon nagy a felelősségetek. Sikerült jól alapozni. A korinthusiak hite az érettük is meghalt és feltámadott élő Jézus Krisztusra épült. Ezt mutatja, hogy megváltozott az életük. Akkor nektek is erről a Krisztusról kell prédikálnotok, és abban segíteni a hívőket, hogy a vele való közösségben növekedjenek, hogy előbbre haladjanak az életük megváltozásában, a megszentelődésben. Ha így prédikáltok, akkor aranyat, ezüstöt, drágakövet építetek fel erre az alapra. Ha mindenféle badarságot hirdettek, akkor fát, szénát és szalmát. És most lehet, hogy hasonlít egymáshoz a kettő, az igaz és a hamis, de majd az ítélet tüze minősíti, és akkor lesz nyilvánvalóvá, hogy ki mit tanított.
Amit tőlem hallottatok, biztos, hogy igaz. Azt megpróbálhatja az Úr, de vigyázzatok, hogy mit fogadtok el a különböző tanítóktól, mert nemcsak a tanítók felelőssége nagy — erre is kitér utána —, hanem a hallgatóké is. Ha hitetek valóban Krisztuson mint alapon áll és épült fel, akkor legyen fületek arra, hogy igazat mondanak vagy nem. El van rejtve valami hamisság vagy nem.
A második korinthusi levél 11. részében az apostol szinte a kezét tördeli kétségbeesésében, hogy ahogy a kígyó becsapta Évát és megszegte az Isten parancsát, és ezzel megpecsételte a maga jövőjét, meg az utódaiét is, félek, hogy ti is úgy jártok, mert mindenféle butaságot elhisztek. Mert jönnek most hozzátok hamis tanítók, akik más Jézust hirdetnek, más evangéliumot, más lelket kínálnak nektek, és ti ugyanúgy befogadjátok, mint amikor ott jártam és az igazit hirdettem. Tessék megtanulni megkülönböztetni az igazit a hamistól! A hamisat ne fogadjátok el, mert az fa, széna és szalma, és megég az ítélet tüzében.
Erről ír itt az apostol, és itt is a korinthusiak kiskorúsága van a szeme előtt, mert a kisgyerek az, aki könnyen összetéveszti, ha nagyon hasonlít, az igazit meg a hamist. Akiknek az érzékei fejlettek — írja a Zsidókhoz írt levélben — a jó és rossz közötti különbségtételre.
A következő fejezetekben majd látni fogjuk, hogy valóban jártak Korinthusban olyan tanítók, sőt voltak a gyülekezetnek olyan vezetői, akik abból a mondatból, amit Pál szintén ennek a gyülekezetnek írt, hogy minden szabad nékem, de nem minden használ, csak ennyit vettek komolyan, hogy minden szabad nékem. Ha az Úr Jézus személyére épül fel a hitem, akkor szabad egészen szabados életet élnem a nemiséget tekintve, akkor a házasságban is sokféle paráznaság megbújhat. Akkor elmehetek nyugodtan a bálványáldozati istentiszteletre, meg a keresztyén testvérekkel is. Akkor mehetünk hitetlen bíróság elé, és ott pereskedhetünk egymással hívők. Akkor észre sem veszik, hogy a gazdag nem várja meg a szeretetvendégségen a szegényt, sőt a rabszolgát, aki nem akkor jött el, amikor akart, hanem amikor elengedték, meg amikor vége lett a munkának. Utána minden gond nélkül úrvacsoráznak, mintha nem történt volna valami szörnyű szeretetlenség. Pál nagyon felháborodik emiatt a 10-11. fejezetben, és akkor mindenki vallhat a feltámadásról azt, amit akar, tagadja, csűri-csavarja.
Szinte azt írja nekik: elmondtam nektek ezeket világosan, és akkor ti is őszintén elfogadtátok. Sőt egymásnak is mondtátok. Hová lett a ti világosságotok? Mi épül az alapra?
Szó van itt a tanítók felelősségéről, szó van a hívők felelősségéről, hogy mit fogadnak el, és olyan értelemben is szó van a hívők felelősségéről, hogy egymást hogyan építik. Tudniillik itt elsősorban a tanítókhoz szól, de a Szentírásban sok helyen szó van arról, hogy egymást kötelesek vagyunk építeni.
A thesszalonikai levélben Pál direkt parancsba adja, hogy építse azért egyik a másikat. Ennek a levélnek, az első korinthusi levélnek a végén pedig hosszan beszél arról, hogy a gyülekezetben csak annak van létjogosultsága, ami által épülnek a jelenlevők. Az üres fecsegés nem épít. Bizonyos kegyelmi ajándékok, például a nyelveken szólás, nem épít, mert sem az nem érti, aki mondja, sem az, aki hallgatja, ha csak nincs magyarázó. Akkor inkább szólok öt szót úgy, hogy értsék és épüljenek — mondja Pál —, mint tízezer szót nyelveken, ami nem épít. Az egymás építése fontos.
Amikor az efézusi levélben a hívőkhöz szól az apostol, ezt írja: a ti feladatotok már a szolgálat, az egymásnak való szolgálat, a hitetlenek evangelizálása, hogy így épüljön a Krisztus teste, az egyház. Ez mindannyiunk nagy lehetősége és feladata. Elég tudatos-e ez bennünk? Mert itt csak arról van szó, hogy mi épül az alapra, de azért ez feltételezi azt, hogy legyenek, akik építenek az alapra. Lehet, hogy valakinek az előttünk jártak közül a szolgálata nyomán valaki hitre jutott, Jézus Krisztussal kapcsolatba került, de amikor velünk kapcsolatba kerül, akkor megbotránkoztatjuk valamivel, gyengítjük a hitét a magunk hibáival, oda nem való beszédével, vagy építjük őt.
Az az igazi, ha ez akkor is történik, ha nem figyelünk oda. Ha Isten Szentlelke annyira átjár minket, hogy akárhol vagyunk, akárhogy viselkedünk, akármit mondunk, csak azt fogjuk már tenni és mondani, amire a gazda a szolgát használni akarja, amire Isten Szentlelke használni akar minket. El lehet jutni a hívő életnek erre a magasabb fokára. De aki még nincs ott, az figyeljen oda, legyen kész arra, hogy Uram, építeni akarom a másikat.
Hadd kérdezzek ilyet: kinek mi haszna van abból, hogy te ide jársz a gyülekezetbe? Akár otthon, akár a munkahelyen, akár itt. Ezt akkor lehet igazán észrevenni, amikor egy építő hívő kiesik betegség vagy bármi más miatt. Sokszor csak akkor jövünk rá, hogy hiányzik. Mi is hiányzik? Ő hiányzik. A szeretete, a megértése, a helyén mondott igék, a biztatása, a vigasztalása. Ilyen emberek vagyunk-e? Ez az ige arra bátorít, hogy lehetünk ilyenek. Engedjük, hogy Isten Szentlelke ilyen építő emberekké tegyen bennünket.
Szó van tehát a tanítók felelősségéről, a hívők felelősségéről, és szó van itt Isten kegyelméről. Mert amikor a végén arról ír, hogy aki fát, szénát, szalmát épített az alapra, de ő maga az alapon áll, annak a munkája megsemmisül az ítéletben, de ő maga megmenekül. Úgy, mint akit tűzből, egy égő házból mentettek ki. Bent égett mindene: könyvek, ruhák, betétkönyv, útlevél minden elégett benn, de a puszta életét talán egy hálóingben vagy pizsamában megmentette. Ez a legtöbb: az élete megmaradt, de minden egyéb elpusztult.
Itt erről beszél az apostol, hogy aki egyszer ráállt Jézus Krisztusra, mint fundamentumra, akit egyszer Isten a kezébe vett és gyermekévé fogadott, az még ha fát, szénát és szalmát épít is az alapra, megmarad. Hiábavalósággal töltötte a drága életet, és tölthette volna értékes dolgokkal is, lehetett volna hasznos és áldott hívő is, de így is megmenekül.
Erről van itt tehát szó, és nem arról, amire a római katolikus egyház szokta ezt az igét használni, hogy itt az ún. tisztítótűz vagy purgatórium alapigéje van. Az a tanítás arra vonatkozik, hogy a halála után bizonyos szenvedésekkel még levezekelhetné az ember bizonyos bűneit. Ha nincs annyi jó cselekedete, hogy azonnal a mennyországba jut, a halála után még szenved egy kicsit, és akkor letudja ezeket a bűnöket, és mégis csak üdvözül.
Ezzel szemben a Biblia azt tanítja, hogy halálunk pillanatában mindnyájunknak eldől az örök sorsunk, és ezen változtatni már nem lehet. Jézus erre nézve határozott tanítást mondott. De itt nem is az emberről van szó, amikor a tűzről meg a megsemmisülésről beszél, hanem azt mondja, hogy a munkája megég. Mivel hiábavalóságokat cselekedett, nem marad meg semmi, mert hiábavaló volt. Senkit nem vezetett Jézushoz, senki nem hiányolja bizonyságtevő életét. Nem ragyogott fel rajta igazán a Krisztus. Hívő volt ő, az is maradt, de nem volt belőle hasznuk másoknak. A munkája megég, nem ő tisztul meg, vagy szabadul meg a tűzből. Ez szomorú félreértés.
Egy kifejezést szeretnék kiemelni ebből az egészből és azt a testvérek szívére helyezni.
Pál apostol, mint a legtermészetesebb dolgot írja itt: „más épít reá.” Én alapot vetettem, de más épít rá. Neki egészen természetes volt az, hogy nem ő építi fel az egész házat, és nem ő költözteti be azokat, akik neki rokonszenvesek. Ebből a nagy isteni munkából, a megváltásnak, az újjáteremtésnek a csodálatos munkájából ő egy kis részt kapott, azt, hogy alapozzon. Ez meg ráadásul hálátlan feladat is, mert nem látszik. Később mindenki a csinos házat dicséri, senkinek nem jut eszébe, hogy milyen keserves volt kavicsos, köves talajba alapot ásni, meg milyen mélyre ásta, meg odavitte a köveket, betont, aztán semmi sem látszik belőle. Na de azért áll a ház masszívan, mert valaki jól alapozott. S miért fontos az, hogy lássák, hogy mit csináltam? Miért fontos, hogy megdicsérjenek engem azért, amit építettem? Pál annyira szabad ezektől, amitől mi nem vagyunk szabadok. Hogy el tudunk keseredni, hogy nem veszik észre, nem dicsérték meg. A másikat dicsérik. Persze, mert az övé látványosabb.
Mi fontos? Az, hogy látványos munkát végzünk-e, vagy az, hogy kinek a szolgáiként végezzük a munkát? Pál azt mondja, hogy ez az egyedül fontos, mert végül is nem is én végzem, hanem a Gazda végzi. Ő álmodta meg a házat, Ő tervezte meg, Ő hívott el engem, és az a jutalmam, hogy az Ő szolgájaként dolgozhatom. Ennél nagyobb jutalmat senki nem adhat nekem. Az, hogy hogyan néznek rám, meg mit szólnak hozzá, kit érdekel? Ő mit szól ahhoz, hogy elvégeztem-e, amit reám bízott. És ha Ő elismerő pillantást vet rám, megvan a jutalmam. Ennél több nem kell.
Jó lenne, ha ma őszintén megvizsgálnánk, hogy sokféle irigységnek, féltékenységnek, annak, hogy a kedvünk elmegy néha egy-egy szolgálattól, munkától, nem ez-e az oka. Be akarom seperni az érte járó dicsőséget. Nem vagyunk ilyen emelkedetten szabadok, mint az apostol. Nem az a fontos, hogy ki mit szól hozzá, hogy látszik-e vagy nem. Persze, mert ő szépen becserepezte, akkor mindenki dicséri. Az alap meg nem látszik. Na de nem cserepezhetett volna semmit, ha én nem építem meg azt az alapot, amit rám bízott az én Uram.
Ez annyira természetes volt az apostolnak, hogy az egészből csak egy kicsi a feladatom. Azt végezzem el jól, abban lesz örömöm, és az egészet majd a Gazda véghez viszi és megvalósítja.
Ez a bizonyságtételekkel is így van. Sok hívő ember vágyik arra, és ez jó, hogy Jézus Krisztushoz vezethessen másokat. Ez legtöbbször annak a hosszú láncnak az utolsó szeménél vagy néhány szeménél derül ki, amivel Isten szeretete magához vonz embereket. Lehet, hogy én voltam az a szerencsétlen, akinek először kellett egy teljesen hitetlen embernek Jézusról beszélni, és én kaptam a legtöbb gúnyos, cinikus visszautasítást. De ha valóban, mint az Ő szolgálja tettem, nem tud szabadulni az illető attól, amit mondtam neki, és néhány hét múlva fogja hallani ugyanazt egy másik hívőtől. Ekkor elgondolkozik: ezek nem is ismerik egymást, és ugyanazt mondta. Ez megtörtént eset. És fogja hallani harmadszor is, és elmegy egy munkatársának a temetésére, és ott egy ismeretlen lelkésztől hallja negyedszer. És elmegy olyan helyre, ahol sokszor lehet ezt hallani, és Isten megnyitja a szívét, mint Lídiáét és hitre jut. Na de ehhez kellett a legelső is. Miért fontos, hogy én hányadik vagyok ebben a láncban? Nem az a fontos, hogy használ engem az én Uram? Első, tizedik, vagy utolsó előtti leszek, teljesen mindegy. Az, hogy életmentésre, lélekmentésre használ. És ki mit szól hozzá, esetleg mindig csak visszautasítást vagy gúnyt kapok-e, nem szabad, hogy elvegye a kedvemet. Nem én építem fel a házat, nem én mentem meg azt, hanem Ő, és ezért Övé a dicsőség. És Őreá való tekintettel tegyen meg mindenki mindent.
Szülőknek, pedagógusoknak, néha nagyszülőknek adatik meg ez a nehéz feladat, hogy a szűzföldek feltörését végezzék. Kicsi gyermeki lelkekbe úgy hullassák bele a magot, hogy azok még semmit sem tudnak az Úr Jézusról. Néha ez hálás feladatnak látszik. El is lehet rontani. Néha meg nehéznek. Akkor mindenképpen nehéz, ha felnőttnek beszélünk Jézusról, aki eddig semmit sem hallott és talán nem is érdeklődik. Teljesen mindegy, hogy nehéz vagy könnyű, itt vagy ott használ, az a fontos, hogy ki használ.
Most az úrvacsorára készülve tudatosan szabaduljunk meg mindenképpen az irigységnek, versengésnek, féltékenységnek, összehasonlítgatásnak, keserűségnek, lemondásnak, reménytelenségnek mindenféle változatától, és engedjük, hogy felszabadítson minket a mi Urunk erre: én ültettem, Apollós öntözött. Aztán mindketten továbbmentünk és nőtt a növény. Isten adja a növekedést! Én alapoztam, jöttek mások, akik építettek rá, valamikor felépült a ház, az Úr beköltöztette azokat, akiket akart, én meg már rég porladok a föld alatt, de Övé a dicsőség egyedül, mert Ő az alanya minden ilyen munkának.

Pál apostolnak ezt a levelét kezdtük most olvasni a napokban bibliaolvasó vezérfonalunk szerint, és ez lesz sokaknak a lelki tápláléka heteken keresztül.
Ma valamit általában szeretnék elmondani erről a levélről, meg arról a gyülekezeti helyzetről, amibe ez a levél érkezett, utána majd rátérünk a most felolvasott igerészre. Azért tanulságos ez a levél a számunkra, mert igen jól tükrözi, hogyan élt egy keresztyén gyülekezet teljesen pogány környezetben.
Más kiadásban, de mi is pogány világban élünk Isten nélkül gondolkozó és élő emberek között. Hogyan élhet egy keresztyén gyülekezet ilyen környezetben? Hogyan maradhat meg Jézus Krisztus tanítványának, sőt válhat egyre inkább Jézus tanítványává valaki, hitetlenek között? Ha valaki egyedül Isten gyermeke egy nem hívő családban, ha valaki egyedül dolgozik hívőként nem hívő munkatársak között, hogyan maradhat meg a hitében, hogyan erősödhet abban, sőt, hogyan vezethet másokat Jézushoz? Mert a feladatunk nemcsak az, hogy megmaradjunk valahogy, túléljük a kísértéseket, kibírjuk a nehézségeket, hanem hogy mindnyájan Jézus apostolai, küldöttjei legyünk.
A korinthusi gyülekezet tipikusan olyan kísértésekkel kellett hogy megküzdjön, amik között mi is járunk, és ez a levél fényesen bizonyítja, hogy Jézus Krisztus megtartja az övéit minden nehézség között, de ennek feltétele van a hívők részéről is. Az a gyülekezet, és az a hívő ember marad meg a Krisztussal való közösségben, aki kész feltétel nélkül engedelmeskedni Krisztusnak.
Pogány környezetben egy keresztyén gyülekezet. Pogány miliőben egy hívő ember. Azt szokták mondani, hogy a hajó egészen természetes módon a vízben van, csak a víz ne legyen a hajóban. Isten népe, az egyház, a hívő ember a pogány világban él, csak ez a pogány szellemiség ne áradjon bele a hívő közösség életébe, és a hívő ember életébe.
Aki figyelmesen és imádkozva fogja olvasni napról napra a korinthusi levelet, és aki nem a kalauz szerint olvassa, annak is javasolom, hogy olvassa most együtt velünk, az sok erőt fog kapni ahhoz, hogy noha nekem a vízben, a hitetlen közegben kell élnem, nem szükségszerű, hogy a hitetlenség beszűrődjön, vagy betóduljon az életembe. Akkor tesz Isten áldássá mások számára.
Mit tudhatunk erről a gyülekezetről és azokról a gondokról, amelyek miatt Pál apostol ezt a levelet írta?
Először is azt jó, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Pál nem saját jószántából ment Korinthusba. Egyáltalán nem egyedül határozta el, hogy most ide vagy oda megyünk, erről vagy arról beszélünk. Egyszer határozta ezt el így, hogy most végiglátogatjuk azokat a gyülekezeteket, amelyek létre jöttek az első missziói úton, és az Úr Jézus akkor is leállította. Éppen akkor adta neki ezt a parancsot, hogy te most nem kelet meg észak felé mész, hogy ismerősöket látogass, hanem vadonatúj helyre kell menned, menjetek nyugatra. És a második missziói úton küldte át a misszió ura, Jézus Krisztus Európába Pál apostolt és munkatársait.
Talán emlékszünk, hogy először Filippiben prédikáltak néhány asszonynak a folyócska partján, onnan Thesszalonikába mentek, aztán Béreában nyitott szívek fogadták az evangéliumot, elkezdték tanulmányozni az Írásokat, hogy úgy vannak-e ezek. Onnan ment Pál a bölcselkedés fellegvárába Athénbe és Athénből Korinthusba. Északról haladt szépen dél felé úgy, ahogy az Úr Jézus vezette őt.
Athénből érkezett Korinthusba. Ez azért fontos, mert Athénben egyáltalán nem fogadták nyitott szívvel az ő igehirdetését. Mint bölcs szónokot elvitték a bölcs szónokok helyére is, hogy ott is adja elő a maga tudományát. Egy ideig hallgatták, aztán legyintettek rá. Mondták: majd, legközelebb, ha erre jársz, még meghallgatunk téged. Úgy hogy az athéni szolgálata után gyülekezet sem maradt ott. Ez egy kicsit lehangolta az apostolt. Ott is megtértek néhányan, még név szerint is olvassuk egyiküket-másikukat a Szentírásban.
Tehát nem igaz az, amit első éves teológus koromban nagy bőszen egy első prédikációban, amit tanulmányként kellett ott előadnom és osztályozták is, egy ilyen mondatot használtam: az athéni kudarc után ment Pál Korinthusba. Az idős bölcs professzorunk azt mondta: kérem, kérem, kívánom magának, hogy mindig ilyen kudarcok kísérjék a szolgálatát. Hiszen megtért egy országgyűlési képviselő Athénben Pál prédikációjára, megtért egy Damarisz nevű asszony, és még többen mások. Úgy, hogy jót kívánt nekem a professzor úr.
Minden esetre Athén mélypont volt Pál apostol életében. Nem érdekelte a hallgatóságot az, amit mondott. Utólag derült ki, hogy néhányan megtértek, de azok nem alkottak közösséget, mint ahogy Filippiben Lídia mindjárt megnyitotta házát, és amikor Pálékat a börtönből kiengedték, azt olvassuk, hogy elmentek az atyafiakhoz. Már ott voltak néhányan, akik hitre jutottak és együtt voltak. Gyülekezetté váltak. Később is ez lett az apostol anyagyülekezete. Filippiből gondoskodtak róla és küldtek neki nemcsak szeretetcsomagot, hanem szeretetet is, meg testvéreket is. Athéntől mindez távol állt.
Olvassuk is, hogy ők mindig valami újdonságot akartak hallani, és amit Pál mondott, az újdonság volt, de annyira újdonság, mivel a Krisztus halálának és feltámadásának a jelentőségéről beszélt, hogy azt mondták: ez nem kell nekünk, majd esetleg legközelebb.
Lehangolt állapotban ment Korinthusba az apostol, és egyedül ment oda. Ez is ritkán fordult elő. Egyedül, így, ahogy itt őszintén írja nekik: „nagy félelem, rettegés és erőtlenség között jelentem meg nálatok”. Milyen őszinte! Nem szépíti a helyzetet. A nagy Pál is ismerte a félelmet, a rettegést, a nagy erőtlenséget, hogy most mi lesz.
Mitől félhetett, és miért retteget?
Korinthus hírhedt város volt. Ez volt akkor annak a tartománynak a fővárosa. Hétszázezer lakosa volt, ami szokatlanul soknak számított. Ma egy tíz-tizenkétmilliós várost tartunk olyan nagynak, mint akkor egy hétszázezrest tartottak. Kedvező helyen feküdt. Egy keskeny földnyelvre épült, amelyik után még egy elég nagy félsziget jött. Így a hajók, ha nem akarták megkerülni a félszigetet, akkor befutottak Korinthusba kelet felől, ott kirakták az árujukat, rövid szárazföldi úton átfuvarozták, berakták a nyugati kikötőben a hajóba, és mehetett tovább. Így időt és költséget spóroltak. Átrakóhely volt. Forgalmas kereskedelem alakult ki. A kereskedelem miatt pedig gazdag lett ez a város. Azt mondják, hihetetlen vagyonok halmozódtak fel. Ugyanakkor a fénynek meg volt az árnyéka is. Elképesztő szegénység volt, az éhhalál szélén levő koldusok serege volt az utcákon, és korinthusi módra élni azt jelentette, hogy féktelen, gátlás nélküli erkölcstelenségben élni.
A város védő istensége Aphrodité, a szerelem istennője volt. Ezer papnője volt, ez azt jelentette, hogy ezer prostituált állt munkára készen, és az a vallás gyakorlásának része volt.
Rendkívül sokféle vallás, tanítás, tévtanítás, ideológia keveredett ebben a városban. Az úgynevezett misztérium-vallások is virágoztak. Nem véletlen, hogy Pál apostol csak ebben a levélben tér ki részletesen a nyelveken szólás problémájára, mert ezekből a misztérium-vallásokból a pogány nyelveken szólás is beszüremkedett a keresztyén gyülekezetbe, és az apostol kénytelen egy hosszú fejezeten át (a 14. részben) valahogy gátak közé szorítani ezt a rajongó kinövést, és óvni ettől a gyülekezetet.
Nos, ebbe a városba érkezett meg egyedül, félelem, rettegés és erőtlenség között. Egy olyan városba, amelyikben virágzott a sport, a bölcselkedő spekulatív filozófia és a retorika, a szónoklás. Ide érkezik meg az apostol, aki egyáltalán nem volt atléta termetű férfiú, ezt tudjuk egyik-másik elejtett mondatából, meg amilyen véleménnyel róla voltak, az egyik levél tanúskodik erről. Aki egyáltalán nem akart itt spekulatív filozófiát hirdetni, és aki direkt elhatározta, hogy nem ékesszólással hirdeti az evangéliumot. Ahhoz pedig értett, azt megtanították neki Jeruzsálemben az egyetemen, ahova járt. Ő nem akarja itt fitogtatni a maga tudományát. Egyetlen témáról akar beszélni, pontosabban egyetlen személyről, Jézusról, mégpedig róla is mint megfeszítettről. Ilyen egy ügyű emberré vált, így lépett fel. Félretette azt, amit vártak volna tőle. Nem fog ékesen szóló fordulatokkal tetszést aratni, és nem akar spekulatív filozófiákat előadni. Ő a reá bízott evangéliumot akarja hirdetni.
Azt olvassuk, hogy először a zsinagógában hirdette, hogy Jézus a Krisztus. Egy ideig hallgatták, aztán elzavarták onnan. De a zsinagóga vezetője, aki tekintélyes ember volt, megtért. Keresztyén lett. A többieknek nem kellett az evangélium, elment a pogányokhoz. Érdekes, hogy a zsinagóga szomszédságában levő házat kapta meg, és másfél éven keresztül naponta tanított.
A levélből kiderül, hogy az evangélium eljutott a legfelsőbb körökbe is, és eljutott a lumpen elemekhez is. Különösen sok rabszolga lett keresztyénné ebben a városban, ahol a dokkmunkához nagy szükség volt a rabszolgák munkájára. Az úrvacsoráról szóló fejezetben, a 11. részben van erre sok érdekes és tanulságos utalás.
Másfél éves intenzív munkája nyomán szép nagy gyülekezet jött ott létre. Amikor azonban továbbutazott, akkor sokféle veszély támadta meg ezt a gyülekezetet. Kiderül ebből a levélből, hogy elkezdett beszivárogni a világ a gyülekezetbe, beszivárgott a víz a hajóba. Pártoskodás ütötte fel a fejét, annyira, hogy darabjaira hullott már szét a gyülekezet. A paráznaság elképesztő formái fordultak elő még a gyülekezeti tagok életében is. Elkezdtek pereskedni, mégpedig hívő hívővel hitetlen bíróság előtt. Pál ezt különösen botrányosnak tartja. A házassággal és a házasság nélküli élettel kapcsolatban soksok kérdés merült fel. Újra felütötték fejüket a szociális különbségek. Addig testvéri egyetértésben voltak, és most kiderül, hogy a szeretetvendégségen a gazdag jóllakik, mire megérkezik a rabszolga a munkájából, aki semmit sem tud hozni magával, semmi nincs az asztalon, az éhes marad.
Tessék elolvasni, hogyan szidja őket Pál a 10-11. fejezetben és azt mondja: ezek után jobb, ha nem úrvacsoráztok. Mert az volt a szokás, hogy szeretetvendégség után az úrvacsora következett. Azt mondja: hagyjátok el nyugodtan. Az úrvacsora szent dolog, ilyen szentségtelen lélekkel ne merjen senki úrvacsorázni! Vagy pedig tessék megvárni azokat, akik a munkájuk miatt nem tudnak jönni.
Világosan és határozottan tanítja az apostol őket. Mindenféle téves képzet alakult ki a feltámadással kapcsolatban, ezért szól egy hosszú, a 15. fejezet a feltámadás értelméről és jelentőségéről. És állandó problémát jelentett az, hogy nem egyszerre tért meg egy család minden tagja, hanem keresztyén lett egy valaki, vagy néhányan. A többi meg pogány maradt. Most akkor ők elmehetnek-e a pogányokkal együtt a pogány áldozati szertartásra? Ehet-e abból az áldozati húsból, amiből azok esznek. Ez azt jelenti-e, hogy közösséget vállal a pogány istennel, vagy hús, hús, nincs jelentősége, egye meg nyugodtan?
Ezek égető kérdések voltak akkor, mert azért a hívők jó része szerette volna komolyan venni Jézus Krisztus követését, és azt a tanítást, amit az apostoltól hallottak. Újszövetség akkor még nem volt. Egy-egy levél érkezett, meg újabb és újabb tanítók érkeztek. Apollós is járt ott, és Isten használta őt is a gyülekezet tanítására. De mit csináljanak? Mit jelent engedelmesnek lenni?
Kiderül ebből a levélből, hogy Pál apostol korábban is írt már egy levelet a gyülekezetnek, amiben sok kérdésükre választ adott, de sok mindent félre értettek, meg nem értették. Írja ebben a levélben, hogy a korábbi levelemben már írtam, de nem értettétek, most tessék figyelni, kifejtem részletesebben. Így született meg ez a második levél.
Egy küldöttség kereste fel az apostolt, és elpanaszolták, mennyi baj van a gyülekezetben. Ezekre a konkrét problémákra ezeket a konkrét válaszokat írta nekik.
Ennyit egyelőre általában a levélről, meg a korinthusi helyzetről. Ha Isten segít minket a következő hetekben majd sok mindent tanulhatunk is. Fontos, hogy az igei üzenet is elérkezzék a szívünkhöz.
Három ilyen üzenetet szeretnék most említeni. Kettőt röviden és a harmadikról kicsit bővebben szólok.
1. Gondolkozzunk el azon, hogy az apostol minden ellenállás nélkül kész volt elmenni ilyen élmények után, ilyen lelki állapotban egy ilyen helyre is. Nem magyaráz az Úr Jézusnak: Uram, ne most, majd ha jobb lelkiállapotban leszek. Ez az athéni dolog megviselt engem. Miért épp Korinthusba? Ott a Sátán királyi széke van! Mit fognak ott velem csinálni? Uram, most egyedül vagyok (a két legszorosabb munkatársát valahol ott kellett hagynia. Azok jöttek majd utána). Mit csináljak egyedül? Ezt most te is megértheted, Uram! Nem az Úr Jézussal akarta megértetni a maga aggályait, hanem ő akarta megérteni mindig az Úr Jézus parancsait. Athénből irány Korinthus, akkor vesszük a botot, meg a kis motyót, s elgyalogolunk Korinthusba. Közel volt egyébként a két város egymáshoz.
Miért? Azért, amivel a levelét kezdi. Azt mondja: én, Pál, a Krisztus Jézus küldöttje, apostola. Ő mindig Jézus küldöttjének tekintette magát, akárhol volt. Tudta, hogy nem a maga feje után ment oda, tehát annak van célja, hogy őt oda küldték, és az ő hatalmas küldője soha nem zavarja el őt egyedül, hanem vele megy. A küldő ott van a küldött mögött. Ő hivatkozhat a küldőjére. Hivatkozik is. Az úrvacsoránál is elmondja: én az Úrtól vettem, amit most itt elmondok nektek. Nem ő találta ki. Az, amit mondott, az Úr Jézustól eredt. Az, amit tett, azt Jézus erejével tette. Ebben a bizonyosságban volt ő jelen mindenütt. Ha nem értjük félre, mondom ezt az egészen más értelemben használt szót: ezzel az öntudattal végezte a szolgálatát. De nem önmagával, hanem Krisztussal, a küldőjével volt tele.
Ezért történhetett meg az, hogy amikor több mint két évig börtönben tartották, ott is a Krisztus Jézus küldöttjeként volt. Amelyik leveleket onnan írja, az is így kezdődik: Én a Jézus Krisztus apostola, magyarul: küldöttje. Ezért tértek meg sokan az ősök közül, akik ott vigyáztak rá. Római katonák voltak akkor a börtönőrök. Hatóránként váltották egymást. A rabnak a jobb csuklója össze volt láncolva a börtönőr bal csuklójával, s ültek egymás mellett. Pál nem az időjárásról beszélgetett velük, hanem a Krisztus Jézusról.
A Filippi levél végén ott van: üdvözölnek titeket a pretoriánusok házából valók. Ezek a római katonák, akiknek a feladata a rabok őrzése volt. Kicsi gyülekezet alakul ki a hitetlen római katonák között, mert ő a Krisztus küldöttjeként volt ott, és nem a fejét verte a falba, hogy miért kell itt lennem, már második éve, mit csinálhatnék kinn. Ha egyszer őt oda küldte az Úr, akkor nem kinn akar tevékenykedni, hanem ott. Mit kell itt tenni? Ugyanazt, amit kinn. Nem tömegnek hirdetem az evangéliumot, hanem egy valakinek. A fontos, hogy az Úr adja a számba a szót, mert akkor lesz annak hatása. És úgy látszik, adta az Úr a szájába a szót.
Ez a feltétel nélküli engedelmesség, és ez a küldő, a Jézus Krisztus előtti alázat kell, hogy jellemezzen minket is. Óriási kiváltság Jézus küldetésében járni. És aki valóban az Ő tanítványa lett, az mindig az Ő küldetésében érezheti magát. Akárhogy alakul a sorsa, akárhova vetődik — ahogy mondani szoktuk —, neki tudnia kell, hogy az Úr küldte oda vagy nem. Van olyan, hogy a magunk feje után megyünk, ott nem számíthatunk Őreá.
A Példabeszédek könyve azt mondja: „Akinek útjaihoz jó akarattal van az Úr, annak még az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” És ha mi az Ő útjain járunk, az Ő küldetésében a hétköznapokban is, a legszürkébb feladatok végzése közben is, akkor mindig számíthatunk rá.
A Timóteushoz írt második levélnek a végén olvassuk Pál utolsó tárgyalásának a történetét. És azt mondja: „… mindenki elhagyott engem. Senki sem volt mellettem. De az Úr mellettem állott és megerősített engem.”
Nem tudjuk, mi lett az ítélet ezen a tárgyaláson. Ez volt már a második nagy tárgyalás. Lehet, hogy a Forum Romanumon zajlott, az is lehet, hogy még a császár is jelen volt, hiszen a császárra apellált, őhozzá fellebbezett és még ott is bizonyságot tesz.
A múltkor egy gyülekezetben részletesen kellett magyarázni azt a fejezetet. Minden szónál megálltunk. Elképedtem, hogy ilyet kellett leírni, hogy mindenki elhagyott engem. Senki sem volt mellettem. De az Úr mellettem állott és megerősített. És akkor elkezd azoknak a pogány bíráknak Jézusról prédikálni. Még egy utolsó nagy alkalom. És meghallgatják. Elmondhatta az evangélizációt. Mert ő ott is a Krisztus Jézus apostola, vagyis a küldöttje volt.
2. A másik, amit vegyünk észre a korinthusi helyzetből, hogy megérkezik egyedül, félelmekkel teli egy ilyen nehéz helyre, és mi történik mindjárt az elején? Hadd mondjam így, értsék jól: az Úr Jézus megsimogatja. Találkozik Akvilával és Priszcillával. Egy hétszázezres pogány városban egy zsidó ember találkozik egy zsidó házaspárral. Ez az első szál, ami összeköti őket. Közösek a gyökerek. De kiderül, hogy ők ugyanúgy szeretik az Úr Jézust, mint Pál. Fantasztikus! Hogyan kerültek ide? Elzavarta őket a római császár Rómából. Egyenesen ide? Éppen most?
Nos, ez mindig Jézus szervezése. Éppen akkor, éppen oda, éppen azokat és éppen összehoz velük. Megvan a második szál, ami összeköti őket, a közös hit. Kiderül: ugyanaz a mesterségük. Azonos a foglalkozásuk. A negyedik szál, hogy ennek a házaspárnak a szíve ugyanúgy tele van az elveszettek iránti szeretettel. Misszionárius szívük van. Egymásra találtak. Van Pálnak otthona, munkája, megélhetése, testvéri közösség. Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. El lehet kezdeni a korinthusi ébredésért való imaharcot. Nem egyedül, nem elkeseredve. Athénban volt, ami volt. Isten majd megőrzi ezt a néhány hitre jutott embert. Itt viszont mellé áll az Úr és azt mondja neki: ”Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18,9-10)
Szóval Akvilán és Priszcillán kívül is vannak itt még hívők? Vannak, ők még nem tudják, hogy hívők lesznek, de az Úr már tudja, hogy kiket választott ki és kik fognak sorra, rendre megtérni, kikből verbuválódik a korinthusi gyülekezet. Te csak mondd Pál az evangéliumot, én meg majd kinyitom a szívüket sorban, mint Lídiáét ott Filippiben, és lesz szép gyümölcse a munkádnak.
Ez az Úr Jézus lelkigondozása. Nem védi meg a nehéz helyzetektől az övéit. Még Pált sem. Menjél csak oda, ahol csupa hírhedt dolog történik és hirdesd az evangéliumot. Ne akarj szónokolni, noha tudnál, ne akarjál bölcsnek látszani, noha nagyon művelt vagy. Egyszerűen a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot hirdesd.
Ahogy Babits írja a Jónás könyvében: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. A szó tiéd, a fegyver az enyém.” — mondja az Úr.
Ez nem Pálnak, hanem minden Krisztusban igazán hívő embernek a nagy lehetősége, és ugyanakkor feladata, kötelessége. Aki kész erre a szolgálatra, az ehhez hasonló csodákat tapasztal ma is, hogy várja őt az Ura és megsimogatja. Mellé áll és megbátorítja egy igével. Küld valakit, és már nem lesz egyedül. Ketten jobban tudják végezni a szolgálatot. Gondoskodik a kenyeréről, ad fedelet a feje fölé, és azt a sok népet, akiket Ő a pogányok közül kiválasztott, sorra, rendre hitre juttatja.
3. Hogyan? Úgy, hogy hirdeti nekik az igét. Ez az, amit leginkább szeretnék ma este hangsúlyozni. Mert ennek a levélnek az első két fejezete szinte csak erről szól.
Mindjárt az elején megemlíti az apostol, hogy Krisztus Jézus nem azért küldött engem Korinthusba, hogy kereszteljek (nem mintha az nem lenne fontos dolog, erről is ír), hanem, hogy az evangéliumot hirdessem. De nem bölcselkedő beszéddel, hogy a Krisztus keresztje el ne veszítse az erejét. Aztán folytatja: mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. Később kifejti, hogy a görögöknek bolondság, a zsidóknak botránkozás, de azoknak, akiket Isten elhívott, üdvözítő hatalom.
Miért volt bolondság? Azért, mert mindez az ő fejükbe nem fér bele, hogy a Messiás, aki annak a népnek a legnagyobbja, az meghalhat a kereszten csak úgy odaszögezve. Ha Ő az Isten Fia, akkor elzavarja onnan az ellenséget vagy leszáll a keresztről. Az meg végképp elképzelhetetlen volt, hogy meghalt ugyan valósággal, de feltámadt. Hát ilyet nekik ne mondjanak. Ők művelt görögök, használják az eszüket. Valahol másutt ezt a dajkamesét el lehet adni, de Korinthusban meg Athénben — ők is tiltakoztak ellene — nem.
Miért botránkozás a zsidóknak? Azért, mert nekik volt egy határozott, markáns messiásképük, ami nem egyezett a bibliai szenvedő messiásképpel, az ézsaiási tanításról mintha elfeledkeztek volna, és Jézus nem illett bele ebbe. Beleillettek a csodái, de hogy keresztre lehetett feszíteni, ez semmiképpen nem illett bele.
A hallgatóság egyik részének bolondság, amit beszél, a másik megbotránkozik, de mindig vannak, akik hisznek. Pál ebben bízott, és ezért bízott a Jézus keresztjéről szóló evangélium erejében. Ezt kell mondani az embereknek, mert ez a kijelentés szíve, hogy miután mi teljesen tehetetlenekké váltunk a bűneinkben, utánunk jött az Isten Fia, odaállt a helyünkre. Elszenvedte azt az ítéletet, amibe mi mindnyájan belepusztultunk volna. Ettől a végzetes pusztulástól mentett meg minket, és aki ezt hiszi, az tapasztalni fogja, hogy új erű források közelébe került. Felfakadnak benne olyan források, amelyekről eddig nem is tudott. Valóban tudja szeretni az ellenségeit, tud imádkozni a rosszakaróiért. Olyan szelídséget és türelmet ad neki ez a Krisztus, ami nem vele született tulajdonság, és így tovább. A keresztről való beszédet kell hirdetni. Aki hisz a megfeszített és feltámadott Krisztusban, annak Isten életet ad. Új életet itt, és teljes, örök, igazi életet, amivel túléljük még a halálunkat is.
Az egyik legyint: bolondság, a másik: megbotránkozik, a harmadik pedig azt mondja: erre vártam. Ez hiányzott nekem, kipróbálom. Milyen az? Ki az, akiben hinni kell? Beszélj még róla. Hányszor marasztalták az apostolt, hogy fejtse ki részletesebben. Mondja el még egyszer. És miközben hallgatták az igét, a befogadott ige dolgozott bennük. A Thesszalonikai levélben írja ezt Pál: munkálkodik az ige bennetek, ezért változik meg a gondolkozásotok és a jellemetek. Csak azért, mert hallották, komolyan vették, hittel befogadták az igét. Ez átalakította őket, és a befogadott ige egyszer csak megszólalt az ajkukon, és ők is továbbmondták másoknak. Egyszerű emberek. Írástudatlan emberek. Ez az örömhír nem fért meg bennük. Továbbadták, és mint ahogy pünkösdkor is úgy ment haza mindenki Jeruzsálemből, mint egy misszionárius, mint akik küldöttek, apostolok voltak, Korinthusban is ehhez hasonló történt, és azokban a gyülekezetekben, amelyekben az apostol munkálkodott. Mert ennyire igaz az, hogy a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Ennyire igaz az, hogy az Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig. Megítéli a szív gondolatait és szándékait, ha az valóban Isten igéje. (Zsid 4,12).
Ha elkezd Pál bölcselkedni esetleg azért, hogy népszerűségre tegyen szert, annak nem lett volna ilyen életet átalakító ereje, de a Krisztus keresztjéről szóló beszédnek ilyen ereje volt, és ilyen ereje van ma is.
Az elmúlt héten az utóbbi években konfirmált lányokkal voltunk csendeshéten, és néhányan közülük, meg a velük jött idősebbek közül is elmondták személyes tapasztalataikat. Érdemes lenne feljegyezni minden ilyen bizonyságtételt, hogy Isten igéje hogyan tud beleszólni egy Istentől messze sodródott, teljesen világi módon gondolkozó és élő kislány életébe, aki egy este előveszi a Bibliáját. Maga sem tudja, miért, mert soha nem szokta elővenni. Kinyitja a Bibliáját, s ki tudja, hogy az miért épp az Ézsaiás könyvének annál a fejezeténél nyílik ki. Aztán beleolvas először, majd belemélyed, utána belefeledkezik, és azt mondja: ez rólam szól. Ez kiemeli a mocsárból, megőrzi attól, hogy a züllés útjára kerüljön, s egészen új indul el az életében. Még csak nem is igehirdetést hallott. Nemcsak hallásból, olvasásból is van a hit, és Isten munkálkodik.
Isten igéje újjáteremtő hatalom. Ugyanolyan hatalma van Isten beszédének ma, mint a világ teremtésekor. Isten azt mondta: legyen. És amire azt mondta: legyen, az előállt a semmiből, mert az Ő szavának teremtő hatalma van. Isten beleszól egy istentelen ember életébe, és az az ember Őfelé fordul. Isten kinyitja a szívét, mint Lídiáét, és az ember egész élete megváltozik.
Bízzunk az ige erejében, így hallgassuk és fogadjuk be. Jakab apostol egy jelzőt tesz oda: szelíden fogadjátok az Isten beszédét, mert lehet ellenállással is hallgatni, de aki szelíden befogadja, abban elvégzi a maga munkáját. Nem én változtatom meg magamat, Isten teremt újjá az Ő teremtő igéjével. Így olvassuk, így hallgassuk, és ezzel a reménységgel mondjuk. Nincs az a megátalkodott kemény szívű ember, akit Isten az Ő igéjével ne tudna egészen újjátenni. Ezt egyebek között a korinthusi események is bizonyítják, és Pál apostol ebben rendületlenül bízott.
Bízzunk ebben így mi is! A Krisztus keresztjéről szóló evangélium jusson el a szívünk mélyéig. Hadd alakítson át, és aztán hittel beszéljünk róla másoknak is.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint sokan olvassuk most heteken keresztül az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvet. Ez a könyv a legrészletesebben Pál apostol missziói útjait írja le. Csütörtök esti istentiszteletünkön elkezdtük már számba venni, hogy mi jellemzi Pálnak a szolgálatát. Igen tanulságos és példa lehet ez számunkra mai hívőknek is.
Láttuk, hogy Pál apostol tényleges missziói munkáját megelőzte Isten örök kiválasztása. Amikor az Úr Jézus elhívja őt szolgálatába, ezzel kezdi: „választott edényem vagy nekem.” Később pedig úgy mondja el, hogy a mi atyáink Istene kiválasztott engem. Még sehol semmi nem volt, még Pál apostol sem volt, az ő fogantatása előtt már Isten örök döntése megszületett az életével kapcsolatban.
Aztán elérkezett hozzá egészen konkrét módon is, hogy milyen feladatra választotta ki őt Isten, amikor azt a bizonyos Anániás nevű keresztyént elküldte hozzá az Úr Jézus, és rajta keresztül közölte vele, hogy az „én nevemet kell hordoznod, királyok, pogányok és Izráel népe előtt. És sokat kell majd szenvednek az én nevemért.”
Aztán láttuk, hogy Pált egész szolgálata alatt Isten Lelke vezette. Előfordult vele is, hogy eszébe jutott valami és nekiindult, hogy most azokat a gyülekezeteket látogatjuk végig, de ha Jézusnak más terve volt, akkor leállította ezen az úton. Nem engedett minket a Lélek — ezt olvassuk. Mert az újjászületett emberben Isten Lelke munkálkodik, és a Szentlélek érezteti velünk, hogy most jó, vagy rossz úton járunk. A rossz úton azonnal megáll Isten gyermeke, és olyan szép a 16. részben, hogy mihelyt megértettük, hogy hova küld minket a Lélek, azonnal odaindultunk. Azonnal engedelmeskedett az apostol, mert ő ott akart lenni, ahol az ő Ura akarta látni, mert tudta, hogy csak ott kap áldást. Ott viszont mérhetetlenül sok áldást kapott.
Erőteljesen tudta az igét hirdetni. Sokakat vezetett az Úr Jézushoz. Sok szabadulás, jel és csoda kísérte a szolgálatát. Pontosan úgy, ahogy a Márk evangéliuma végén olvassuk, hogy „a tanítványok hirdették az igét mindenütt, maga az Úr Jézus pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a maga hatalmával, jelekkel és csodákkal.” (Márk 16,20).
Éppen Pál apostol volt a legbizonyosabb abban, hogy ezeket a nagy dolgokat nem ő cselekedte, hanem az a Jézus, akinek a szolgálatában állt, és amikor egyszer később az egyik gyülekezetben beszámol, akkor egyebek között ezt mondja: „semmi olyanról nem merek beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel, jelek és csodák erejével, a Lélek ereje által.” (Róm 15,18-19).
Maga Krisztus cselekedett őáltala és éppen ezért egyedül Krisztusnak adott minden dicsőséget.
Eddig jutottunk csütörtökön, és ma még három tanulságos jellemvonását vegyük számba az apostol szolgálatának.
1. Sok áldást kapott és adott tovább, de ezt a sok áldást sok szenvedés is kísérte. Erről Jézus külön beszélt mindig az övéinek. Tanítványait egyenesen így készítette fel: „Elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé.” Pállal is előre közölte, hogy „megmutatom neked, mennyit kell az én nevemért szenvedned.” És valóban sokat kellett szenvednie.
Mindjárt a szolgálata elején azt olvassuk, hogy közvetlenül a megtérése után ott mindjárt Damaszkuszban hirdetni kezdte a zsinagógában, hogy Jézus a Messiás. És mi lett ennek a következménye? „Amikor pedig már jó néhány nap eltelt, a zsidók elhatározták, hogy megölik őt. Saulnak tudomására jutott a merénylet terve. Még a kapukat is éjjel-nappal őrizték, hogy megölhessék.”
És a damaszkuszi keresztyének csak úgy tudják megmenteni az életét, hogy az éjszaka sötétjében, egy kosárban leengedik a város falán kívül, hogy elmenekülhessen, mivel a kapukat is őrizték.
Aztán megérkezik Jeruzsálembe. Ott sem titkolja életének a nagy változását. Ott is bizonyságot tesz Jézus Krisztusról, és közvetlenül ezután olvassuk ezt: „beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel is, ezek pedig arra készülődtek, hogy végeznek vele.” (ApCsel 9,29).
Egy zsenge keresztyén éppen csak elindul a hit útján és az egyik helyen is, a másik helyen is az életére törnek, és ettől kezdve folyamatos életveszélyben végezte az evangélium hirdetésének a szolgálatát. Közben pedig egyik próbatétel a másikat érte. Olvashatjuk hány hajótörést szenvedett. Hosszú gyalogútjain rablók támadták meg. A hatóság sokszor minden ok nélkül megvesszőzte, megverte, pedig senkinek nem ártott, a törvények ellen nem vétett. Miért kellett akkor ennyit szenvednie? És miért kell Jézus Krisztus elkötelezett tanítványainak minden időben szenvedniük?
Két okát említem meg most ennek.
Az egyik az, hogy mivel itt az első perctől kezdve meg akarták őt ölni, eszünkbe kell, hogy jusson, hogy Jézus kiről mondta: „Emberölő volt kezdettől fogva.”?
Pál jól tudta, hogy ő nem test és vér ellen hadakozik, hanem magával az ördöggel került szembe, amikor arra szánt el magát Jézus hívásának engedve, hogy emberek életét mentse. A lélekmentés munkáját végzőknek az ősellenséggel kell szembenézniük mindig. Mert aki az evangéliumot hirdeti, az az élet szolgálatába szegődött. Mert Jézus Krisztus azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk. És aki az Ő szolgája, az akaratlanul is ellenségévé válik annak, aki meg emberölő volt kezdettől fogva.
Pál apostol ezzel teljesen tisztában volt. Leírja egyik helyen, hogy ismerjük az ördögnek a szándékait, és így végezte a maga munkáját. Ugyanakkor abban is bizonyos volt, hogy amíg el nem végzi azt, amit Jézus reá bízott, addig maga az ördög sem bír vele, és nem tudják az életét kioltani.
A másik oka pedig annak, hogy Jézus elkötelezett tanítványai — a langyosak nem, azoknak nincs bajuk, azokat nem bántja az ördög sem, meg a világ sem —, akik Őhozzá, az életre hívogatnak másokat is, azoknak a gondolkozása, életfolytatása, tanítása annyira más, mint a világé, hogy a világ nem tudja elviselni.
Mert amikor valaki az Isten kegyelméről szóló evangéliumot hirdeti, és azt mondja: testvér, téged is szeret az Isten, és ki tud emelni abból a veremből, amibe beleestél, akkor sokszor nem is gondol az evangélium hirdetője arra, hogy az egyik legféltettebb emberi kincset bántja így, a büszkeséget. Mert ha arról szól az evangélium, hogy Isten abból a mélységből, ahova estél, ki tud emelni, akkor ezzel szembesíti az illetőt, hogy ő valami mélységbe esett, ahonnan nem tud a saját erejéből kijönni.
Ez rettenetes sértés az emberi ősbüszkeség és gőg ellen. Amikor a valóságot leleplezi az evangélium és megmutatja a szabadulásnak az útját, akkor látnia kell mindenkinek a maga tehetetlenségét és elesettségét. Az Isten végtelen kegyelméről szóló evangélium szembesít minket a valósággal. És amíg valaki nem akarja látni a valóságot, addig sértésnek veszi, ha szembesítik azzal. Ezért lesznek sokan ellenségei az evangélium hirdetőinek, Jézus Krisztus elkötelezett tanítványainak.
Mert védekezünk az Isten szabadító kegyelme ellen. Pál apostol a Korinthusi levélben azt írja, hogy egyenesen erődítményeket építünk az Isten szeretete ellen. Védekezik az ember, és amikor elismeri, felismeri, hogy Isten szeret és nem kell védekezni ellene, mert nem ellenség, béküljetek meg az Istennel, és leteszi a fegyvert Isten előtt, akkor lerombol minden erődítményt, és foglyul ejtetik minden gondolat a Krisztusnak — olvassuk ezt 2Kor 10-ben.
Mindenkinek számolnia kell tehát azzal, aki Jézus Krisztust komolyan akarja követni, hogy ezen az úton egészen kivételes áldások kísérik őt, de ezen az úton szenvedés is van, amit a Jézus nevéért kell elhordoznia.
Amikor Pál apostol hirdetni kezdte azt, hogy: emberek, nézzetek szembe a valósággal, eddig azt reméltük, hogy a törvény teljesítésének a fejében kapjuk Istentől az üdvösséget. De tudtuk teljesíteni a törvényt? Nem tudtuk. Akkor most mit kapunk annak a fejében? Semmit. Akkor a törvény nem tart meg minket. Egyedül az Isten kegyelme tarthat meg minket. Nem valaminek a fejében fizet Ő nekünk üdvösséggel, hanem anélkül, hogy megérdemelnénk, szeretetből, kegyelemből, ajándékként adja. Aki ezt örömmel, hittel elfogadja, az majd megtapasztalja, mit jelent ez.
Nos, ez önmagában támadás volt az ellen a büszkeség ellen, hogy előbb teljesítek valamit, aztán Istennek fizetnie kell ezért. Na, de ha én nem tudom teljesíteni azt, akkor legjobb, ha megalázom magamat és tartom az üres kezemet, és örömmel, hálával elfogadom a kegyelem ajándékát. Ezért haragudtak reá annyira azok, akik a törvényben bíztak.
Itt azonban fontos tudnunk azt, hogy mindenütt hozzáteszi a Szentírás ehhez a fajta szenvedéshez, hogy az „én nevemért”. Jézus nevéért való szenvedés. Tehát nem a magunk butasága miatt, nem a magunk erőszakossága, értetlensége, szeretetlensége, bűnei miatti szenvedésről van itt szó. Arról van szó, amikor vállalja valaki Jézust, Őhozzá igyekszik másokat vezetni, legalább is mutatja a hozzá vezető utat, és ezért haragszik meg rá a környezete.
Péter apostol világosan és részletesen ír erről. Akiknek ő írta levelét, azok a gyülekezetek akkor sokat kellett, hogy szenvedjenek a hitük miatt. Ezt írja nekik:
„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok. Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsősítse Istent ezzel a névvel. ...” (1Pt 4,12-16)
Tehát ne úgy, mint más dolgába avatkozó, hazug gyilkos, de ha valaki Jézust nevéért mint keresztyén szenved, ne szégyellje. Ez nemcsak hogy vele jár a Krisztus-követéssel, hanem aki az Ő szenvedésében részt vállal, a részesedik az Ő dicsőségében is.
Pál vállalta ezt, mert bízott abban, hogy még azoknak az életében is elvégzi Isten hatalmas igéje a munkáját, akik egyelőre ellenállnak ennek az igének és Pál életére törnek.
2. A másik, ami fényesen ragyog az Ő szolgálatában, hogy Jézustól kapott küldetését mindenekfölé helyezte. Mindennél fontosabb volt neki az, amivel Jézus Krisztus bízta meg. Kerül, amibe kerül, azt el kell végezni.
Ha tovább olvastam volna a mai igeszakaszunkat, akkor odaértünk volna, hogy búcsúszik Pál apostol az efézusi vénektől és egyebek között ezt mondja nekik. Azok figyelmeztetik, hogy ne menjen Jeruzsálembe, mert le fogják tartóztatni, és azt mondja: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24).
Ő pontosan tudta, mi volt a feladata. Neki az Isten kegyelmének az örömhíréről kellett bizonyságot tennie, miközben az élete eleven illusztrációja volt annak, amit mondott. Azt mondta: ez mindennél fontosabb. És ha eközben őt bántalmazás éri, vagy akár az életébe kerül, ez az életénél is fontosabb.
Eszembe jutott az a szállóigévé vált latin mondás, amikor Rómából Afrikába küldtek hajókat gabonáért, mert szükség volt kenyérre, és óva intették őket, hogy visszahajózzanak, akkor a hajóhad parancsnoka azt mondta: „navigare necesse est, vivere non est necesse.” (Hajózni feltétlenül szükséges, élni nem feltétlenül szükséges). A feladat teljesítése fontosabb, minthogy életben maradjunk.
Pál apostol ezt szentül, egészen más motivációval, más kiadásban, az Isten előtti felelősséggel komolyan gondolta. Még az életem sem drága — nem tudtok megijeszteni azzal, hogy bántani fognak Jeruzsálemben. Azt mondta a Lélek: oda kell mennem, akkor odamegyek. Aztán meglátjuk, mit tesznek velem. Csak azt tehetik velem, amit a szolgálat Ura jóváhagy. Én pedig semmi mást nem akarok tenni, mint amit Ő parancsol. Ezért az életem sem drága, csakhogy elvégezzem azt a feladatot, amit reám bízott.
Jézus erről többféleképpen beszélt, és igyekezett az Ő tanítványait bátorítani arra, hogy vállalják ezt az életstílust. Egyebek közt azt mondta: „Aki meg akarja tartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki kész elveszíteni énérettem és az evangéliumért, az megtartotta azt.”
Minket kísért ez a beteges önféltés: megtartani az életemet, vagy azokat a dolgokat, amelyek számomra az életet jelentik. Ragaszkodni hozzá, rejtegetni. Jézus erre a teljes szabadságra akar elsegíteni, hogy Őérette mindent szívesen odaadok, mert Ő a legnagyobb kincs, meg az a feladat, amit Ő bízott rám. És aki kész ezért bármiről lemondani, az nyeri meg igazán az életet. Az fog kibontakozni. Annak az élete lesz gazdag élet.
Vagy egy még keményebb képpel szemlélteti ezt, amikor azt mondja: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” Ez finomított fordítás, hogy „elhal”, ott ez a szó van az eredetiben: elrothad. Ha vállalja azt, hogy tönkremegy, elmállik, elrothad, akkor lesz belőle kalász és a kalászban önmaga többszörösét termi. El lehet dönteni. Féltem magamat. Lehet a gabonamagot vitrinbe is tenni. Ott évekig eláll, s senkinek semmi haszna belőle. Vagy vállalhatja, hogy tönkremegy, belepusztul, de önmaga többszörösét termi, gyümölcsöző, termékeny élete lehet.
Jézus erre az utóbbira bátorította a benne hívőket, és erre adott példát is. Ez történt a kereszten. Ő a szó szoros értelmében belehalt, de az Ő halálának a gyümölcse a mai napig terem. Pál apostol komolyan vette, hogy nem önmagát kell féltenie, hanem a reá bízottakat. Az elveszettek iránti mentő szeretet szorongatta őt. Ez a szeretet szorongat-e bennünket?
Figyeljétek meg, hogy sokszor úgy elvileg, meg olykor már gyakorlatilag is készek lennénk bizonyos nemes feladatok elvégzésére, ha az nem kerül sokba. Óhatatlanul ez jut eszébe minden vállalkozásnál az embernek, hogy megéri-e? De ha esetleg arra a szép feladatra rámegy valakinek a kényelme, szabadideje, akármi árat kell fizetni, akkor csendesen vissza szoktak lépni az emberek. Ez már a Krisztus-követés magasabb iskolája: amikor Jézus iránti hálából, és az emberek iránti szeretetből valóban bármire kész a hívő, amit az ő Ura kíván tőle, mégpedig örömmel. Akkor is, ha ennek az ára személyes kényelmünk, az egyéni ambícióink, ha egyszer és mindenkorra félre kell tenni emiatt régi tervek megvalósulását, ha baráti tanácsokat kell megvetni. Egy a fontos: Ő mit akar tőlem? Az Ő követése mit jelent ebben a helyzetben. Ő merre halad előttem. És akkor tudja szív szerint elmondani az ember a magunk helyén, a magunk módján: semmivel sem gondolok, még az életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit az Úr Jézustól kaptam.
Mindannyian kaptunk valamilyen hétköznapi szolgálatot az Úr Jézustól, és mindannyian kaptuk ugyanazt a szolgálatot, hogy az Ő kegyelmének evangéliumáról valamilyen módon bizonyságot tegyünk.
Mik a Jézustól kapott feladataink? Egyre inkább látom, hogy nem ebbe fáradnak bele emberek, és nem ez szívja el energiáikat, akármennyit dolgoznak is, ha azt teszik, amivel Isten bízta meg őket, hanem a pótcselekvés fáraszt ki minket. Idegkimerültség, összeroppanás, elerőtlenedés pótcselekvéseink miatt következik be. Az jó ízű fáradság, amikor valaki abban fárad el, ami a dolga. Azt tesszük-e mi? Mit kellene abbahagynunk azért, hogy végre azt és csak azt tehessük, amit Isten vár tőlünk?
3. A harmadik formális megfigyelés, de mégis tanulságos. Pál apostol a legtöbbször nem egyedül indult az útjaira, és nem egyedül végezte a missziói szolgálatot. Voltak barátai, munkatársai, hívő testvérei. Szándékosan olvastam el ezt a sok nevet itt ma. Itt is egyik a helyről a másikra úgy megy, hogy heten kísérték három különböző gyülekezetből. Nem tudjuk, ő kérte fel őket, vagy azok csatlakoztak hozzá, mindenesetre többed magával végezte a szolgálatot. És ezt meg kell tanulni nekünk is.
Amikor valaki hosszú ideig igazi bizalmas testvér nélkül egyedül marad egy gyü-lekezetben, annak nemcsak a gyülekezet, meg a többiek az oka, hanem ő maga is. Tessék kockáztatni, kilépni az önféltésből, megpróbálni fokozatosan bízni abban, akiről úgy látjuk, lehet benne, és nem fogunk egyedül maradni. — De az apostol újra és újra kereste az alkalmát annak, hogy egyedül maradhasson, és legyenek olyan rövid időszakok az életében, amikor négyszemközt az ő Urával magában marad. Itt is olvasunk egy ilyen részletet, mert amikor továbbindulnak, akkor Lukács ezt írja: „Mi pedig előrementünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni.” (13. v.)
A barátai elindultak hajón, ő pedig egyik kikötőből a másikba elment gyalog.
Amikor eddig értem a készülés során, eszembe jutott valami. Eszembe jutott, hogy ennek a gyülekezetnek az első lelkipásztora a halála előtti utolsó bibliaórán ezt az igét magyarázta. Hadd olvassak fel ebből egy részletet most, és ezt a részletet Joó Sándor hadd magyarázza, mert éppen ma van 35 éve az ő halálának. Az egész szakaszt magyarázta, úgy hogy egy-két korábbi részletet is olvasok, ami különösen is tanulságos, aztán megérkezünk ide: barátokkal, de néha egyedül.

* * *

„Itt rögtön az első versben egy vigasztaló megjegyzés van: „Miután megszűnt a háborúság…” tudniillik az, hogy Efézus város vezetői lecsillapították a lázongó ötvösöket, és nem követelték többé Pál apostol életét.
Arra utal ez, hogy egyszer mindennek vége van. A jónak is, de a rossznak is. Íme az efézusi lázadás bármilyen fenyegető és ijesztő volt is, végül mégis csak megszűnt, pedig úgy tűnt, mintha a pokol szabadult volna arra a városra, a gyülekezetre, és különösen Pálra. Úgy látszott, kárba veszhet minden, amit ő ott három éven keresztül épített. De aztán ahogyan jött ez a nagy tűzvész, úgy el is ment.
Mi tudjuk, hogy a történelem végén lesz egy igazi nagy tűz. Egy olyan megpróbáltatás, amikor az egész egyház ügye végveszélybe jut, de ennek az antikrisztusi időnek is vége lesz majd. Mert egyszer minden veszedelemnek, szenvedésnek, kísértésnek vége lesz. A legnehezebb helyzetekben is tudjuk, hogy utunknak a legvége minden nyomorúságnak a végét, minden problémának a legteljesebb megoldását hozza, mert Krisztus győzött, és mi ezt a győztes Krisztust várjuk, aki már most is tud adni nekünk erőt és védelmet, akkor pedig az Ő dicsőségébe fogad be majd minket. Ezzel a reménységgel egészen másként tudjuk vállalni érte is a szenvedést.
De nemcsak ennek a háborúságnak lett vége akkor, hanem Pál efézusi szolgálatának is. Három évig éjt nappallá téve dolgozott ott az apostol. De most letelt az Úrtól rendelt ideje és tovább kellett mennie onnan. Tehát nemcsak a kellemetlen idő telik le egyszer, hanem a kegyelmi idő is. Az áldással teli idő is elmúlik egyszer. Ezért kell nagyon kihasználni ezt az időt, amíg tart, mert nem tudjuk meddig tart. Jaj, el ne szalasszuk az Istentől elkészített alkalmakat, hanem arra használjunk minden időt, amire az Úr adta.
Még egy részletre hadd hívjam fel a figyelmeteket. A 13. versben olvashatjuk ezt: „Mi pedig előre mentünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni.”
Vagyis van az útnak egy szakasza, amit Pál teljesen egyedül akar megtenni. Elvált kísérőitől, azok hajóval mentek tovább. Ő pedig egyik kikötőtől a másikig a szárazföldön gyalog ment. Van az úgy, hogy a hívő ember egészen egyedül akar maradni, négyszemközt Istennel. Amikor megbeszéli vele a múltat és jövőt. Kiönti neki a szívét, s Őt hagyja beszélni. Ez nem a napi csendesség, ez más, több. Hiszen nemcsak napi takarításra, hanem néha nagytakarításra is szükség van.
Fontos ez az időnkénti visszavonulás a lelki növekedésünk szempontjából. Jézus is töltött néha hosszabb időt az Atyával. Keressétek ennek a csendnek az alkalmait. Én például nagyon szeretném most a szabadságom idejét teljesen erre a célra felhasználni. Igazi elcsendesedésre. Teljesen az Úrral való együttlétre. Úgy látom erre való a hívő ember szabadságideje. Bátorítok mindenkit, hogy nyári szabadsága idején töltsön minél több időt kettesben az Úrral.”

* * *

Eddig az idézet. Mi tudjuk, hogy azon a szabadságon kapott agyvérzést és utána néhány héttel meghalt.
Isten tehát arra irányította ma a figyelmünket, hogy aki Jézus nevéért vállal szenvedést, boldog ember az, és az Ő dicsőségében is részesedik majd. Láttuk, hogy a tőle kapott feladatunk, és az a küldetés, ami minden hívő ember megtisztelő feladata, hogy az Isten kegyelmének evangéliumáról vallást tegyen, ez mindennél fontosabb legyen az életünkben.
Végül arra bátorított az ige: legyenek lelki testvéreink, barátaink, akikkel közösen is végzünk szolgálatokat, de néha keressük az Úrral való magányos egyedüllétet és engedjük, hogy Ő beszéljen velünk.

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassuk most naponta kalauzunk szerint. Ez a könyv az, amelyik részletesen leírja a pünkösd utáni idők történetét. Tulajdonképpen izgalmas történelemkönyv, amelyből megismerhetjük az első keresztyének életét, a legelső keresztyén gyülekezetet, a jeruzsálemit, azután az első keresztyén gyülekezeteket, az összes többit, amelyeknek a többsége úgy jött létre, hogy Pál apostol odament és hirdette a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló örömhírt.
Ezért gondoltam arra, hogy ma ne egy igének az üzenetét bontsuk ki, hanem próbáljunk egy kis rálátással szert tenni, hogy mi jellemezte Pálnak a szolgálatát. Nyilván azt, amit vele végeztetett el a misszió ura, Jézus Krisztus, neki kellett elvégeznie, és csak ő tudta elvégezni. De a magunk helyén, a magunk módján, ha Őreá figyelünk, nekünk is hasonló feladataink vannak, hasonló nehézségekbe ütközik a szolgálatunk, és ugyanolyan áldásokat kaphatunk ugyanattól a Jézus Krisztustól, aki a missziónak az ura ma is.
Pál állandóan úton volt. Alig voltak olyan rövid időszakok az életében, amikor visszatért legfőképpen az antiókhiai gyülekezetbe, vagy olykor Jeruzsálembe. Az antiókhiai gyülekezetet nevezték a misszió anyahajójának, hiszen ez a gyülekezet bocsátotta ki a legtöbb missziónáló apostolt, ez a gyülekezet hordozta folyamatosan imádságban a szolgálatukat, sőt onnan kaptak anyagi támogatást is, ha szükségük volt rá.
Pál akárhova ment, először a zsinagógában hirdette az evangéliumot, ha onnan elkergették, akkor hirdette a pogányoknak. Egyre nagyobb sugarú koncentrikus körökben hirdette az igét. Mérhetetlenül sok áldást kapott. Nagy ébredés követte az ő szolgálatát, meg természetesen többes számban kell itt beszélni, mert munkatársaival együtt végezte ezt, és mérhetetlenül sok szenvedést kellett közben elhordozniuk.
Mi jellemezte az apostol szolgálatát? Közben egy-egy pillanatra gondolhatunk arra, hogy vajon azzal, amiről éppen szó van, mi hogyan állunk?
Igyekeztem pontokba szedni a mondanivalót, aztán ha Isten segít, majd vasárnap folytatjuk, mert mindegyikre nem kerülhet sor ma.
1. Mikor kezdődött el az apostol szolgálata és mivel kezdődött? Az örökkévalóságban kezdődött el. Hiszen Jézus is azt mondja neki, illetve azt mondja róla Anániásnak, hogy menj csak el hozzá nyugodtan, ne izgasson téged, hogy ő eddig irtotta a hívőket, mert ő nékem választott edényem.
Ez nem ott dőlt el a damaszkuszi úton, meg utána, amikor Anániást rávette az Úr Jézust, hogy menjen el Saulhoz. Saul még meg sem fogant, amikor már eldőlt az örökkévalóságban, hogy ő az evangélium választott edénye lesz, akit megtölt az Úr Jézus az Ő Szentlelkével (lásd az Anániással való találkozást), és az Ő igéjével, s ez az ige csordul ki a száján állandóan, ezért lesz annak olyan ereje.
Erre utal az is, amit most olvastam, amikor egyszer később elbeszéli Pál a megtérésének történetét, hogy azt mondta neki valaki: „A mi atyáink Istene választott ki téged…” Ezt Pál is tudta. (ApCsel 22,14). Ez a bizonyosság adott neki erőt a kritikus nehéz helyzetekben, hogy nem ő jelentkezett, hogy az Úr Jézus apostola akarok lenni. Az Úr Jézus megveszekedett ellensége volt egészen addig, amíg nem került sor a második lépésre.
Azt, hogy mit tett Isten nélkül, vagy mit csinált a maga buzgó vallásosságában teljesen értetlenül, ez egyáltalán nem befolyásolta, amit a mindenható Isten az örökkévalóságban őfelőle elhatározott.
Ott kezdődik el a lelki szolgálat, mint ahogy Jeremiásé is ott kezdődött, meg több más példát is mondhatnék, de most csak reá hivatkozom. Amikor sor került a második lépésre Jeremiás életében, hogy Isten elhívta őt, akkor elkezd tiltakozni: Uram, ez nem jó lesz, nem értek ehhez. Azt sem tudom, mit kell egy prófétának tennie. Aztán örül Jeremiás, hogy egyre jobb ellenérvek jutnak eszébe. Jaj, az ám! Én nagyon fiatal is vagyok. Ehhez tapasztalat is kell, mert többen mondták, hogy nem tudok beszélni. S akkor mit mond Isten Jeremiásnak? Végighallgatja türelmesen, és azt mondja: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek. És mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek, profétának rendeltelek a pogányok közé.” (Jer 1,5).
Mielőtt megfogant, mielőtt megszületett, már eldőlt, hogy kivé rendelte őt az az Isten, akié minden hatalom, aki teljes szuverenitással, teljhatalommal azt tesz, amit jónak lát. És arra rendeli a Jeremiásokat, Saulokat, meg minket is, amire Ő akarja. Hisszük-e ezt?
Mostanában többször hallottam idézni hívő testvérektől is ezt a szép jeremi-ási igét, hogy „örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem ki reád az én irgalmamat, így szól az Úr” (Jer 31,3).
Komolyan gondoljuk ezt és hisszük ezt, hogy Ő örökkévaló szeretetettel szeret minket? Ez azt jelenti, hogy mielőtt megszülettünk, Ő már szeretett. Mielőtt az anyaméhből kijöttél, ismertelek — mondja Isten Jeremiásnak. És az az Isten, aki örökkévaló szeretettel szeret minket, az az Isten csapna be most a földi életünk során? Ebben az Istenben nem bízunk? Van képünk ebben az Istenben nem bízni, aki előbb szeretett és előbb rendelkezett földi és örök sorsunkról, mint ahogy megalkotott bennünket? Jó lenne, ha akár otthon is belegondolnánk ebbe. Egyáltalán, hogy örök, ez kívül esik az értelmünk korlátain, mert mi csak a tér és idő kockáján belül tudunk otthonosan mozogni, és nem értjük, hogy mi az: öröktől fogva mindörökké. De annál inkább alázzuk meg magunkat Isten előtt: Uram, fel sem tudom fogni azt, amit értem tettél és teszel, annál nagyobb bizalommal helyezem kezedbe magamat, enyéimet, népemet, egész jövőmet.
Hol kezdődik tehát Pál apostol szolgálata? Az örökkévalóságban. Ott, ahol elrendelte Isten az ő hivatását, ott, ahol már kiválasztotta őt.
2. A második, amit megtudunk, hogy erről az örök kiválasztásról Őt értesíteni kell itt az időben, mert nem tudja. Ő sem tudta, meg mi sem tudjuk addig, amíg az evangéliumon keresztül Isten nem avat be minket az Ő velünk kapcsolatos örök tervébe. Elrendelt az örökkévalóságban és elhív itt az időben. Megérkezett Pálhoz először az Úr Jézus szava, amikor megállította őt és leszállította a magas lóról ott a damaszkuszi úton. Aztán elküldte hozzá az ő kis szolgáját, Anániást, és Anániás konkrétabban is elmondta neki, mire hív el téged az a Jézus, akivel találkoztál az úton, és akivel már beszéltél. Pál ezt egészen addig nem tudta. És mi sem tudtuk az Isten velünk kapcsolatos örök tervét egészen addig, amíg az igén keresztül Ő ezt meg nem mondta.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szomorúan, derült ki az emberek tudatlansága akkor, amikor a rendszerváltozás közelében, az utána következő 1-2 évben nem győztem hallani és helyretenni azt, hogy „most sokan járnak a damaszkuszi úton”. Semmivel sem jártak többen akkor a damaszkuszi úton, mint ahogy általában szoktak, mert a damaszkuszi úton járni azt jelenti: hitetlenből hívővé lenni. Isten ellenségéből Isten szolgájává lenni. Ez történt a damaszkuszi úton. Akik azokban az években a köpönyegüket megfordították, azok nem hitetlenből hívővé lettek, és nem Isten szolgáivá lettek, csak hozzászokva a képmutatáshoz, alkalmazták azt újra és fordítottak egyet rajta. A damaszkuszi úton járni nem köpönyegforgatást jelent, hanem az egész élet, az ember teljes egzisztenciájának a gyökeres és totális megváltozását.)
Nos, ez történt Pál apostollal ott a damaszkuszi úton, és utána ez a kedves Anániás, mint ahogy volt erről szó a közelmúltban, el is magyarázta neki, mire hívott el téged a mi Urunk.
3. Éppen ez a harmadik lépés, hogy az üdvösség nagy ajándéka mellé az, akit Isten az örökkévalóságban kiválasztott, itt az időben elhívott, annak ad egy konkrét feladatot is.
Mit adott Pál apostolnak? Így olvastunk alapigénkben, hogy „… meglásd amaz igazat (vagyis, hogy megismerje Jézus Krisztust), szót hallj a szájából. Mert leszel neki tanúja minden népek között.” (ApCsel 22,14). Azt, amit tőle hallottál, elmondod másoknak. Nem azt, amit eddig tanultál. Pál apostol magasan kvalifikált értelmiségi volt. Itt-ott használhatott valamit abból is, de attól még nem tértek volna meg az emberek. Attól tértek meg, amit Jézus adott a szájába. Meg kell tanulnia ezt a teljes kiszolgáltatottságot. Újra és újra el kell kérnem azt, amit tovább kell adnom. Újra és újra meg kell értenem tőle, azt, amit hirdetnem kell másoknak. Nincs birtokomban az, amivel szolgálnom kell másoknak. Ezt a teljes kiszolgáltatottságot kell megtanulnia mindenkinek, aki Isten szolgálatába áll. Nekünk is a magunk helyén, a magunk módján, amire minket akar használni a mi Urunk.
Több helyen is olvassuk a Cselekedetek könyvében, hogy az Úr Jézus egészen konkrétan megfogalmazta Pálnak, hogy mi a feladata. „Az a feladatod, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek; hogy bűneiknek bocsánatát, és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által.” (ApCsel 26,18).
Ez egyik sem embernek való feladat, úgy, hogy gyerünk, lássunk neki, mit kell tenni, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek, ez mind-mind a dicsőséges Jézus Krisztus munkája, amit azonban Pálon és a Pálokon keresztül akar elvégezni.
Így hozta tehát tudomására itt a harmadik lépésben Pálnak Jézus azt, hogy mi lesz konkrétan a feladata. És ehhez hasonlót sokféle változatban átélhetünk mi is. Így érti meg sok hívő ember azt, hogy milyen hivatást szán neki Jézus Krisztus. Így prédikált Pál Athénben arról, hogy az Úr Jézus még a lakásunknak a határait is kijelöli. Nem utazgathat össze-vissza valaki csak a maga szakállára a világban, hogy hol itt, hol ott akarok otthon lenni. Ezt is megszabja Ő az övéinek, ha valakit érdekel, hol akarja használni Őt. Így készíti el sokaknak a házastársát, és így készíti el a sorsunkat.
Amikor Anániás Pállal beszél, a sorsáról is beszél neki, hogy mennyit kell a Jézus nevéért szenvednie. Ezt előre tudhatja, és amikor jönnek a szenvedések egymás után, ezért nem háborodik fel, nem sokallja meg, nem tiltakozik. Nem mondja, hogy itt hagyom az egészet. Nem mondja, hogy nem bírom tovább, mert tudja, hogy mindez benne van az Úr Jézus tervében, és ő nem terheli őt feljebb, mint ahogy elbírja. A még több szenvedéshez fog kapni még több erőt, és még több békességet. Az egyre kényesebb feladatokhoz ad neki egyre több bölcsességet, és ad neki szót szájának megnyitásakor. Arra kérte hívő testvéreit többször is, hogy ezért imádkozzanak nagyon, hogy Jézustól kapott szót kapjon szájának megnyitásakor.
Látjuk-e világosan, hogy mi a Jézustól kapott feladatunk? Ez érintheti munkánkat is, családon belüli helyzetünket is, a lelki szolgálatokat is. Csak azon van áldás, amivel Ő bízott meg.
Szomorúan látom sokszor, hogy a régi természetéből eredő buzgóságát, fontoskodását, aktivitását hozza magával egy-egy hívő ember, és eszébe sem jut megkérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem a régi buzgóságtól indíttatva kell cselekedni, hanem a Szentlélektől indíttatva. Azon lesz áldás.
4. A negyedik, amit megfigyelhetünk Pálnál, hogy először mindig a zsinagógákba ment el. Bejárta az egész akkor ismert világot gyalog és hajón. Sokat volt úton és sok helyütt megfordult, de először mindig azt kereste: laknak-e ott zsidók, mivel ő is az volt. Először a hozzá legközelebb állóknak akarta hirdetni a nagy hírt: Jézus a Messiás.
Először mi is a mieinknek akarjuk hirdetni. Olyan kedves az a lázas tevékenység, amivel egy-egy hitre jutott ember a családja minden tagját néhány óra alatt meg akarja téríteni. Mintha nem néhány évig vagy évtizedig várt volna az Úr Jézus arra, hogy megnyissa a szívét. De ő most már össze tudja hasonlítani: milyen az Jézus nélkül élni, meg Jézussal, azok a szerencsétlenek meg nem tudják —mondta ezt így valaki a múltkor nagy szeretettel a rokonai iránt. Hát én elmagyarázom nekik, minden nap elmondom nekik. És alig tudtam kérlelni: ne mondja el minden nap, mert azzal nem használ az ügynek. Akkor mondja el, amikor Isten erre indítja. Isten készít erre kiváltképpen való alkalmakat. Ő elkészíthet egy meghitt beszélgetést, vagy lesz egy olyan helyzet, amikor nem is tudnak miről beszélni, és egyszer csak ezt eszébe juttatja. Vagy kérdezni fog valamit a hitetlen rokon és arra nagy szeretettel lehet az ige szellemében válaszolni. Sokféle módja van ennek, de semmiképpen ne türelmetlenül és erőszakosan. Pál nem volt türelmetlen és erőszakos, de a szeretetéből az következett, hogy ott kezdte el. Onnan legtöbbször kizavarták, akkor viszont válogatás nélkül ment mindenkihez, aki a közelében volt, és aki hajlandó volt meghallgatni az evangéliumot. És ez megint fontos: ne legyen előítélet bennünk.
Akaratlanul is otthon kezdjük, mert ott lakunk, ott látják, hogyan élünk. Ha tényleg megváltozott az életünk mindenki tanúja ennek a változásnak. Néha rákérdeznek, akkor kénytelenek is vagyunk mondani valamit, de ne akadjunk el ott, és ne alakuljon ki egy olyan görcs, hogy mindenképpen őket kell az Úr Jézushoz vezetnem, és ezért egyedül én vagyok felelős. Ez a felelősség sokszor agyon nyomja a hívő testvéreket. Amikor lehetőségem van rá, nekik is beszélek róla, de mások is vannak a világon, és sokakkal, másokkal is találkozom egy-egy napon. És mindig kész vagyok számot adni a bennem levő reménységről, ha megkérdeznek, szelíden és tisztelettudóan. (1Pét 3,15). Ezt a készséget várja tőlünk a mi Urunk, aztán majd Ő hozza elénk azokat, akikhez rajtunk keresztül kell eljutnia az evangéliumnak.
5. Az ötödik, amit megfigyelhetünk Pál szolgálatában: komolyan vette, hogy ennek a szolgálatnak az ura Jézus Krisztus. Ő a misszió ura. Ő küldte ki az első tanítványokat is, hogy menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet — és ott a pogányokat jelölő szó van. Ő hívta el őt is, Ő küldte el erre a feladatra, Ő adott eddig sok áldást, Ő mondja meg, mikor mit kell tenni. (ApCsel 16,10).
Még így is előfordult, hogy egy alkalommal (egyet jegyez fel a Szentírás) neki indult úgy, hogy nem kérdezte a szolgálat Urát, mert természetesnek tartotta, hogy azokat a gyülekezeteket, amelyeket első missziói útjukon alapítottak, amikor végére értek ennek az útnak, még egyszer végiglátogatják, s neki indultak nagy lelkesen. És akadozott az ügy, nem ment a misszió. Így olvassuk: nem eresztett minket a Lélek. Mert az újjászületett emberben ott van Isten Szentlelke, és a Szentlélek jelzi, hogy engedelmes vagyok, vagy engedetlen. Hogy ez most helyes cselekedet volt, vagy valahol ott járkálok, ahol semmi keresnivalóm nincs. Ezt érezték Pálék, de nem tudta, hogy mit kell akkor most tenni.
A múltkor említettem, hogy amíg nem volt írásba foglalva az Újszövetség, addig Isten néha az övéit látomáson keresztül irányította, vagy adott kijelentést. Akkor látták azt a macedón férfit látomásban, aki integetett nekik: gyertek át hozzánk, és segítsetek nekünk. És mit olvasunk ott az igében? „Mi pedig azonnal oda indultunk, mihelyt megértettük, hogy mi az Úr akarata.” Csak ez hiányzott, hogy megértsük, mi az Ő akarata. Nem tétovázunk tovább. Azonnal oda indultak, mihelyt megértették, hogy ott akarja őket használni. Akkor került át az evangélium Európába. Akkor mentek először Filippibe, aztán tovább, és hangzott a Jézus Krisztusról való örömhír itt is.
Ugyanez történt a harmadik missziói útja végén is. Ott még valami új bekapcsolódik ebbe. Az, hogy ő komolyan vette, hogy csak ott és azt teszi, amit Jézus parancsol neki, nem azt jelentette, hogy félretette a maga értelmét, és egyáltalán nem is gondolkozott, oda sem figyelt olyan információkra, amiket hallott. Ott tudniillik indulni akar Jeruzsálembe, és meghallja (éppen a mai igénkben van ez), hogy a zsidók csapdát állítottak neki és meg akarják ölni, mert tudták az útvonalat, hogy melyik útvonalon hajóznak. Feltételezik, hogy esetleg a tengerbe akarták dobni a hajóról. Meghallja ezt Pál, és megváltoztatja az útvonalat, gyalog megy, ami fáradságosabb és elég nagy kerülővel kellett mennie, de gyalog tette meg azt az utat, amit hajóval is meg lehetett volna tenni, mert azért a csapdába, ha tudja, hogy neki van állítva, még se gyalogol bele. Ilyen értelemben a józan ész, amit azonban szintén az Isten Szentlelke vezet már, megmarad a Jézusnak engedelmes hívő ember életében is.
Így figyelünk-e az igére, hogy „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Hova kell mennem? Különösen, amikor egyidejűleg többféle szolgálatra is van lehetőség, vagy több helyre is hívnak minket. Most mi dönti ezt el? Emberi rokonszenv, ellenszenv, hogy nekem melyik a legkényelmesebb — ahogy mondják: melyik a testhez álló —, vagy az, hogy Ő hol akar engem használni? Az igazi áldás mindig ott következik be, még akkor is, hogy ha ez néha kényes döntés, mert esetleg megsértődnek azok, akiknek nemet mondok, ahol biztosan tudom, hogy a szolgálat Ura engem ott akar használni, és akkor menjek csak oda, mert akkor leszek én is boldog, meg mások is.
6. Még egyet szeretnék megemlíteni. Mégpedig azt, amit lépten-nyomon megfigyelhetünk Pál szolgálatában, hogy egészen rendkívüli erővel szólt az ige őáltala, és szokatlanul nagy csodákat is cselekedett Jézus Krisztus őáltala. Azt is most olvastuk nem régiben, hogy még a zsebkendőjét is elvitték betegekhez, és ha ahhoz hozzáért a beteg, attól meggyógyult.
Mennyire elbízhatta volna magát. Ő azonban világosan tudta és újra és újra másoknak is elmondta, hogy mindezt maga Isten cselekszi és nem ő. Hadd olvassak néhány igét ezzel kapcsolatban, mert itt sok hívő ember elcsúszik, hogy azért, amit Isten cselekedett általa, magának tulajdonítja a dicsőséget.
Az első út után visszatér Antiókhiába, beszámol a kibocsátó gyülekezetnek mindarról, ami történt, és így fogalmaz: „Amikor megérkeztek és a gyülekezetet összehívták, elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy a pogányoknak kaput nyitott a hitre.” (ApCsel 14,17).
Mindennek, ami ott történt, maga az élő Isten az alanya.
Aztán két évet eltölt Efézusban, ott is sok hatalmas dolog történik. És hogyan olvassuk ezeknek az összegzését? „Nem közönséges csodákat cselekedett az Isten Pál keze által.„ (ApCsel 19,11).
És amikor Jeruzsálembe megérkezik, akkor szintén ezt olvassuk: „Köszöntvén őket, elbeszélték egyenként, amiket az Isten a pogányok között az ő szolgálata által cselekedett.” (ApCsel 21,19).
Sehol nincs ott az, hogy Pál mit cselekedett. Pál azt cselekedte, amit az Úr parancsolt neki, de ami történt ténylegesen: emberek élete megváltozott, a szemük megnyílt, a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez tértek, ez mind-mind Isten nagy tette volt.
Amikor maga Pál nyilatkozik erről, így szól a gyönyörű szép mondat: „Mert nem merek szólni semmiről sem, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányok engedelmességére szóval és tettel.” (Róm 15,18).
Tehát, amikor ő igét hirdetett szóval, akkor is Krisztus cselekedett. És amikor csodák történtek, nem én, a nagy Pál, hanem az egyedül nagy és dicsőséges Jézus Krisztus, és semmit nem tudott mondani, amit nem Ő cselekedett volna általa a pogányok engedelmességére.
És amikor a korinthusbeliek részben gyalázzák őt, részben meg próbálják dicsérni, akkor is azt írja: „ti csak az általam szóló Krisztusra figyeljetek.” (2Kor 13,3).
Teljesen mindegy, kinek mi a véleménye róla, mondhat róla véleményt, de azt vegyék komolyan, amit az általa szóló Krisztus mond.
A valóságot csak az látja helyesen, aki így látja. Aki látja a valóság Urát, aki felismeri a láthatatlan Isten nagyon is látható tetteit, akinek van már füle meghallani az Isten szavát úgy, mint ahogy Jézus arról a jó Pásztor példázatában beszél, „az én juhaim hallják az én szavamat és követnek engem, mert ismerik a Pásztor hangját, idegent pedig nem követnek.” És egyedül Istennek ad dicsőséget mindazért, amit egyedül Isten cselekedett.
Nagyon gyakori kísértésünk, hogy lecsípünk egy kicsit Isten dicsőségéből. Persze, az Úr, hogyne, igen, de azért én is ott voltam, és az elbeszélés nagyobb része arról szó, hogy én mit cselekedtem. E helyett az apostol azt mondja, hogy Krisztus mit cselekedett általam.
Jó lenne, ha egyre több mindent cselekedhetne általunk. Ehhez kell az engedelmességünk, kell az alázatunk. Nagy dolog, amikor kinyílik az ember előtt a valóság ilyen értelemben is. Például, ami ebben a gyülekezetben valójában történik, az mind Jézus Krisztus munkája. Az, hogy a kétségbeesettek megvigasztalódnak, haragosok kibékülnek, hitetlen, vallásos emberek élő hitre jutnak, bűnöket elhagynak, bűnöket meglátnak emberek, bűnbánat ébred a szívükben, bizonyosak lesznek arról, hogy megbocsáttattak a bűneink az Ő érdeméért, ez mind-mind Istennek a munkája.
Amikor pedig valaki a családunkban hitre jut, az is egyedül Istennek a munkája. Még akkor is, ha sokat imádkoztunk érte. Nehogy azt gondoljuk, hogy a sok imádságunkért cselekedett Isten. Beépíti Ő a mi szolgálatunkat is, de végül is Ő cselekszik, Ő az alanya mindennek.
Van egy tanulságos Halleluja ének, amelyiknek négy versszaka van. Az elsőben elmondja: én, én, én. Mit csinálok én, a derék vallásos ember. Aztán rájön arra, hogy nem jól hangzik ez így. Hanem: segít nekem Isten is… Aztán még inkább rájön, hogy egyre többet szeretnék Istenre bízni, de ez az egyre többet azt jelenti, hogy valamit még én is. A végén eljut oda: mindent csak te, semmit sem én! Ez nem valami kegyeskedő túlzás, hanem ez a valóság. Minden igazi nagy eseményt csak Isten tud megvalósítani, és semmit sem én. Én csak ott állok. Állok rendelkezésedre, Uram, ha használni akarsz bármire, megtisztelve érzem magam, de magamtól nem fogom tudni elvégezni azt sem jól, úgy hogy minden lépésnél kérem, hogy te tarts a kezedben.
Egyebek között ez jellemzi Pál szolgálatát. Bár csak jellemezné a mi életünket egyre jobban!

Tizenegy vasárnapon volt már szó arról, hogyan használ Isten egyszerű, kevéssé ismert hívőket is fontos feladatok elvégzésére. Láttuk azt, hogy bármelyikünk áldott eszközzé válhat Isten kezében, aki kész bízni benne és engedelmeskedni neki. És nincs a földön ennél magasabb rang, ennél tiszteletreméltóbb pozíció, mint amikor valaki Isten munkatársává válhat.
Legutóbb, még pünkösd előtt, egy házaspárról volt szó. Akvila és Priszcilla sátorkészítő iparosok voltak, akik nagyon sokat tettek az evangélium terjesztéséért, emberek üdvösségéért, és milyen értékes munkatársaivá váltak Pál apostolnak.
Legutóbb három tulajdonságukat hangsúlyoztuk. Mindenekelőtt azt, hogy vezethető hívők voltak, akik készek voltak mindig odamenni, ahova Isten küldte őket, és azt tenni, ami ott a feladatuk volt. Aztán láttuk, hogy a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csak megélni, mert az idejük jó részét szabadon hagyták Isten számára, a lelki munka számára. Természetes volt számukra az, hogy a háttérben maradjanak. Miközben az apostolok végezték a frontszolgálatot, ők a maguk csendes, de hűséges módján a hátvéd szolgálatot végezték, és ez ugyanolyan fontos, mint az előbbi.
Kövessük most őket tovább a misszió útján. A Feketetenger partjáról előbb Rómába mentek, aztán vissza ezer kilométert, Korinthusba kellett költözniük, és most azt olvastuk, hogy onnan még keletebbre, jó négyszáz kilométernyit Pál apostollal együtt Efézusba hajóztak.
A mai történet ebben a városban zajlik. Három, illetve négy szereplője van: Pál apostol, ez a bizonyos Apollós, és a már ismerős házaspár: Akvila és Priszcilla. Mindegyikükről valami fontosat mond alapigénk, de mindent, ami itt le van írva, ennek a házaspárnak a szemüvegén keresztül látunk.
1. Mit tudunk meg Pál apostolról? Azt, hogy másfél évi korinthusi munkálkodás után úgy határoz, hogy visszamegy Jeruzsálembe, illetve Antiókhiába, ahonnan kiküldték őt erre az útra, ahol folyamatosan imádkoztak érte, és ahova visszatérve be kellett számolnia Isten nagy tetteiről. Útközben azonban megállnak Efézusban. Pál csak annyi időt akar itt tölteni, amíg a következő hajó továbbindul. Közben azonban szombaton elment a zsinagógába és beszélt az egybegyűlteknek Jézus Krisztusról. Itt olvassuk ezt a ritkán előforduló megállapítást: „arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk…”
Végre valahol erre kérik. Nem akarják megverni, mint sok más helyen. Nem űzik ki a zsinagógából, nem utasítják vissza a tanítását. Érdeklődéssel hallgatják és szeretnék még a részleteket is megismerni. Arra kérik, hogy hosszabb ideig maradjon ott. Ezt az alkalmat meg kell ragadni. Ezzel a lehetőség feltétlenül élni kell. És ezzel szemben mit tesz Pál? Amikor erre kérték „nem volt rá hajlandó, hanem búcsút vett tőlük és ezt mondta: Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja. Aztán elhajózott Efézusból.”
Miért teszi ezt? Nem makacsságból. Nem azért, mert konokul ragaszkodik eredeti tervéhez, hanem azért, mert azt az eredeti tervet is a szolgálat ura, Jézus Krisztus szabta elé, és Jézus Krisztus most őt nem Efézusban akarja látni, hanem másutt. Éppen ezért hiába marasztalják, ő nem hajlandó, hanem továbbmegy. Mert Isten engedelmes szolgáinak a számára természetessé válik, beidegződésükké lesz, hogy azt teszik, amit a szolgálat Ura parancsol.
Itt érdemes megvizsgálnunk ma azt, hogy milyen indítékokból szoktunk cselekedni.
Vannak emberek, akikben erőteljes a kötelességtudat. Ez alapjában véve igen dicséretes, de nem mindig esik egybe az engedelmességgel. Vannak, akik bizonyos külső kényszerek nyomására cselekszenek, sodródnak. Van, amikor a velünk szemben támasztott igényeknek akarunk eleget tenni, mint itt is. Jelentkezett egy várvavárt, kívánatos igény: maradj még, hirdesd nekünk a Jézusról szóló evangéliumot. Hurrá, mindent félre kell tenni, itt kell maradni.
Az apostol azt mondja, egy valamit nem lehet félre tenni. Mit parancsolt Jézus már ezt megelőzően? Akkor nem utasítja vissza durván a meghívást, mert ezt soha nem szabad bántóan és durván tenni, hanem mindig szeretettel és alázattal, de ezzel a bátorsággal. Azt mondja: most nem, hanem ha az Isten akarja, visszajövök hozzátok.
Vissza is ment és akkor áldotta meg Isten az ő ottani szolgálatát. Tehát az emberek igénye sem döntheti el, akármilyen nemes az, hogy ki mit tegyen. Sokszor egyszerűen az alkatunkból következik, a beidegződéseink, a szokásaink határozzák meg, hogy mikor mit cselekszünk. Vagy egyfajta verseny, sokszor nemes verseny: itt nem lehet lemaradni. Mindent bele!
Pál apostol példája arra tanít minket, hogy ha valaki csakugyan Jézus Krisztus tanítványaként akar élni, akkor neki egyetlen döntő szempontja lehet minden esetben. Az, amit Pál a damaszkuszi úton így kérdezett Jézustól: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Mostantól kezdve te parancsolsz nekem és ez nem üres szólam, hogy Uram, hanem hitvallás, és azt akarom tenni, amit mondsz. És ha az egészen más, mint amire vágyakozom? Akkor félreteszem a vágyaimat. Egy pillanatig sem tétovázok. És ha egészen mást szeretnének tőlem most az emberek kapni? Majd megkapják később, vagy mástól, vagy nem kell megkapniuk. Ha az én Uram mást parancsol, azt teszem. Ez Pál számára soha nem volt kérdés, ezért kísérte gazdag áldás az életét.
A fő rendező elv Isten gyermekei életében csak az lehet, amit Péter apostol így ír: „Többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét.” (1Pét 4,2).
Ki az közöttünk, aki megfontoltan, eltökélten azt kéri ma az ő élete Urától: Uram, segíts engem, hogy szabad legyek minden emberi vágytól, akár másokban születik ez meg, akár bennem, és segíts az életem hátralevő idejét feltétel nélkül a te akaratod szerint eltölteni? Az ilyen emberek lesznek Isten kezében használható eszközökké. Az ilyenek tudnak többet adni másoknak, mint ami bennünk van. Az ilyenek múlják felül önmagukat, mert Isten önmaguk fölé emeli az engedelmeseket, és Ő használja őket mások javára.
Ezt sokszor a környezetünk nem érti. Ezzel számolni kell. Ezért mondtam nem szabad bántóan és durván, hanem alázatosan és szeretettel.
Érdekes, még azt sem fontolja meg, hogy szegény Akviláék itt maradnak egyedül. Ide jöttek velem hűségesen Efézusba, én meg megyek tovább. Jaj, mi lesz velük? Nem, jaj, mi lesz. Ők is az Úr Jézus tanítványai. Majd azt fogják tenni ott, amit Pál nélkül tenniük kell. Mindjárt látni fogjuk, hogy milyen szép feladatok sorakoztak ott a számukra. És ők sem háborognak, hogy miért utazik tovább, minket meg itt felejt. Nem ott felejti. Itt rendezés szerint történnek az események. Az egyiket ott akarja használni az Úr, a másikat itt, és mindkettő ott lesz a helyén, és ott lesz áldássá, ahol Jézus akarja használni. Nem beszélve arról, hogy milyen nagy szabadságot jelent az az engedelmes hívőnek, hogy nem a körülmények kényszerítenek, nem a magam vágyai hajtanak, nem a velem szemben támasztott igényeket fogom kiszolgálni, hanem az én Uramnak szolgálok. Akkor fogom azt adni, amire ott akkor szükség van.
Miben kellene nekünk most szabaddá válnunk mindenféle idegen indítéktól, és egészen szabaddá lenni arra, hogy Jézusnak engedelmeskedjünk?
A másik szereplő Apollós. Mit tudunk róla?
2. Azt, hogy alexandriai származású zsidó férfi, aki még szónoklattant is tanult. Azon kívül nagyon művelt, a tudományokban járatos ember volt. Az Ószövetséget alaposan ismerte, és különös módon Alexandriában már Jézusról is hallott, és amit róla hallott, azt tovább mondta másoknak is. Még a zsinagógában is kezd beszélni Jézusról.
Alexandria volt akkor a tudományok és a művelődés fellegvára. Könyvtára az egész világon ismert volt, és akinek megadott, hogy Alexandriában születhetett, ott tanulhatott, arra már eleve nagy tisztelettel néztek, az tekintélyes, tudós embernek számított.
Milyen nyereség, hogy egy ilyen Apollós is beáll a misszióba és beszél Jézusról. Akvila és Priszcilla szeme is felcsillant, amikor a zsinagógában Apollós Jézusról kezdett beszélni. De… Valami mégis beárnyékolta az örömüket. Valami hiányzott Apollós tanításából. Nem úgy beszél Jézusról, ahogyan azt Páltól hallották, ahogyan ők is szoktak, és ahogyan sok egyszerű hívő is, aki már ismerte az Úr Jézust, bizonyságot tett róla.
Apollós tanításában sok ismeret volt, szép szavakkal adta elő mondanivalóját, de mintha éppen Jézus hiányzott volna belőle. Jézusról beszélt — ezt olvastuk itt is —, de nem történt meg az, amit Jézus ígért az övéinek, hogy nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok. Jézusról hangzott a szép és tudós beszéd, de nem szólalt meg az élő Krisztus, és ezt érezték meg Akviláék azonnal.
Van ilyen? Van. És amit most mondok, azt a tőlem telhető legnagyobb szeretettel, de féltő szeretettel mondom. Itt ülnek közöttünk most is sokan, akik tanult emberek, sok mindent tudnak Jézusról, mert sokan hétről-hétre hűségesen hallgatják az igehirdetést, de talán még mindig nem ismerik Jézust. Más dolog hallani valakiről sok mindent, és más dolog ismerni. Más dolog olvasni más országok természeti szépségeiről, és más ott járni, közvetlenül tapasztalni azt. Jézust is lakva ismerni meg. Azok ismerik Jézust, akik együtt élnek vele. Vasárnap és hétköznap, egyedül és hitetlenek közösségében, éjjel és nappal, ébren és álmukban.
Azok ismerik meg Jézust, akikkel megtörtént az, amiről csütörtök este beszélt itt az igehirdető, hogy egyszer sarkig nyitották az életük ajtaját a kopogtató Jézus előtt. Ki is mondták: Úr Jézus, eddig nélküled éltem, gyere be az életembe, és te legyél ott az Úr. Jézus meg kinyitotta a szemüket, ahogy ott az igében hallottuk, felöltöztette őket az Ő igazságának a fehér ruhájába, és megajándékozta őket az üdvösség tűzben próbált aranyával.
Az ilyen emberek úgy élnek ettől kezdve, hogy betölti a szívüket a Jézussal való közösség öröme. A tőle kapott ajándékokért való hála. És ők egy tapodtat sem akarnak többé eltávolodni tőle. Éppen ebben az élő Krisztussal való folyamatos közösségben jelenti ki magát nekik Jézus. Ezért már nemcsak hallanak róla, hanem egyre mélyebben megismerik Őt az együttélés során. És amikor ők megszólalnak Jézusról, akkor tulajdonképpen nem is ők beszélnek már, hanem a hit által bennük élő Krisztus. Ezért van ereje a szavuknak. Ezért érződik meg az életükön — ahogy Pál apostol mondja — a Krisztus jó illata. Ezért vonzanak oda másokat is Őhozzá. Ez óriási különbség, hogy valaki tud Jézusról, akár sok mindent tud róla, mint Apollós, vagy ismeri Őt. Hogy valaki hallott róla és ezeket helyesen tanítja, vagy pedig az együttélés során kialakult közösségből beszél másoknak Jézusról.
Jó lenne, ha ma mindnyájan megvizsgálnánk, hogy vajon objektív ismereteinek vannak-e a mi Megváltónkról, vagy pedig túlcsordulásig betölti a szívünket az iránta való szeretet és hála, és a vele való bensőséges közösség határozza meg életünk minden dolgát.
Innen, ameddig Apollós eljutott, mindenkinek el kell, és el lehet jutnia eddig az igazi Krisztus-ismeretig. Sajnos sok prédikáció is úgy hangzik, hogy korrekt tanítás van benne Jézusról, de nem gyújt, mert nem a Lélek tüze üt át rajta. Nekünk soha nem szabad beérnünk sem az ilyen prédikációkkal, sem azzal a félig-meddig elindult keresztyénséggel, ami Apollósra volt jellemző. Mert élet csak a Szentlélek munkája nyomán támad. És a mi új életünknek is csak Ő lehet a szerzője. Ez az új élet egészen más, mint az, hogy sokat tud valaki Jézusról és azt még esetleg el is mondja másoknak.
Egyébként erre utal az a kifejezés, amit itt többen talán nem értenek, hogy Apollós csak a János keresztségét ismerte. A keresztség mindig azt jelentette, hogy akinek a nevére megkereszteltek valakit, annak a tulajdona, ahhoz tartozik, annak kötelezte el magát. Vele azonosul bensőleg is. Keresztelő János még az Ószövetséghez tartozott. Ez is mutatja, hogy Apollós még nem ismerte Jézust. Még nem kötelezte el magát neki. Még nem az Ő tulajdona volt. Még nem hozzá tartozott, csak róla beszélt.
Nos, ebből az állapotból hívogat a mi Urunk magához egészen közel, a vele való közösségre.
3. Itt lép a képbe megint ez a csendesen szolgáló házaspár. Akvila és Priszcilla hallgatják Apollóst. Örülnek, hogy Jézus neve elhangzik a zsinagógában. Tisztelet ébred bennünk egy ilyen ékesen szóló, nagy tudományú fiatalember előtt, és közben a Szentlélek indítja őket arra, hogy segítsék őt tovább onnan, ameddig eljutott. Ez nagy dolog, hogy Jézusról beszél. Nagy dolog, hogy Alexandriában hallott róla és elhitte, amit hallott. És nagy dolog, hogy ilyen színvonalasan mondja el. Kellenek ilyenek is, de nem ismeri még Őt.
És mit tesznek? Olyan szépen hangzik ez: maguk mellé vették. Meghívják magukhoz egy teára — talán ma így mondanánk. És ott mit tesznek? Kioktatnak egy ilyen művelt és tanult embert? Nem. Nem kell kioktatni, hanem „alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.”
Elmondják neki, hogy ők kinek ismerték meg Jézust. Elmondják, hogyan jutnak hitre és üdvösségre emberek. Elmondják, hogy Isten most is cselekszik. Ki ez a cselekvő Isten? Apollós ezt meghallgatja, és komolyan veszi. És amikor továbbutazik, akkor azt olvassuk: „nagy segítségükre volt azoknak, akik a kegyelem által hívőkké lettek.” Már nemcsak hitetleneknek tud ezt-azt mondani Jézusról, hanem még a hívőket is tovább tudja segíteni. A hitüket is tudja mélyíteni, mert már ismeri Jézust. Mert már maga Jézus szólal meg rajta keresztül, és használja őt másoknak a javára.
Olyan kedves tulajdonsága ez is Akviláéknak. Nem morgolódnak, hogy miért felejtette ott őket Pál apostol. Nem mondják, hogy majd ha visszajön az apostol, ő elvégzi itt a munkát. Ő is tanult ember, Apollós is tanult ember, jobb, ha ezek egymást oktatják. Nem akarnak ők itt oktatni senkit, de a szívük a misszióért dobog. A szívük tele van Jézussal. Tele van evangéliummal, és ez csordul ki a szájukon is. Egyszerűen elmondják azt, amit tudnak.
Ők nem oktatnak, ők mutatják az utat Jézushoz. Az utat meg mindenki tudja mutatni, aki ismeri az utat és ismeri a célt. Nem kell ahhoz tanult embernek lenni. És a tanult emberek is rászorulnak arra, hogy megmutassák nekik a helyes utat, amelyik ahhoz a célhoz vezet, ahova ők is igyekeznek.
Egész egyszerűen ez történik itt, és ezért válnak ők használható eszközökké Isten kezében.
Apollós meg a következő állomáshelyein tapasztalja, hogy minden ékesen szóló beszédnél több történik ott, ahol az élő Krisztus is munkálkodik, és ő most már Krisztust engedi munkálkodni. Mert ott bilincsek hullanak le megkötözöttekről. Ott felnyílik az emberek vaksi szeme a láthatatlanok érzékelésére is. Ott nem csupán szép és okos beszéd hangzik, hanem lelkek menekülnek meg a kárhozatból.
Olyan kedves ez is: mielőtt útjára bocsátják Apollóst, ajánlólevelet írnak neki, mert beállít ismeretlenként más gyülekezetekbe, esetleg gyanakodva vagy bizalmatlanul fogadják át. Nemcsak útravalót készítenek, hanem levelet is, és aztán nagy segítségükre lesz az ottani hívőknek.
Azok meg nem is hallották ezt a két nevet: Akvila és Priszcilla. Miért kellett volna hallaniuk? Ez a házaspár továbbra is hátvéd szolgálatot végez. Talán soha senki nem tudja meg, hogy Apollós miért tud olyan gyújtó, életet támasztó beszédeket mondani. Mert két ember egyszer közelebb vezette őt Jézushoz, nyitogatták a szemét, alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.
Isten ma gyakorlati feladatokat ad nekünk. Boldog ember lesz az, aki kíméletlen revíziót hajt végre; megvizsgálja, hogy milyen indítékok alapján szokott cselekedni, és eldönti: Uram, mától kezdve nem emberek vágyai — én is ember vagyok, nem a magam vágyai, meg mások vágyai szerint —, hanem a te akaratod szerint akarok tenni mindent.
Boldog ember lesz az, aki, ha rádöbben arra, hogy eddig csak hallott Jézusról, de még mindig nem ismeri Őt igazán, mert nem él együtt vele, az ma sarkig nyitja szíve ajtaját, és azt mondja: Jöjj, Jézusom, ne hagyj el, a szívünk várva vár.
És boldog ember az, aki Akvilához és Priszcillához hasonlóan másoknak is szeretettel tudja mutatni az Isten útját. Egy szakaszon talán el is kíséri, aztán, amikor magára hagyja, akkor bátorító levelekkel meg szavakkal, meg az érte hangzó, háttérben folyó további imádságaival segíti az illetőt, segíti az evangélium ügyét, szolgálja Isten dicsőségét és mások üdvösségét.
Van néhány olyan énekünk, amelyek kifejezetten arról szólnak, hogy kicsoda a mi Urunk, Jézus. Hogy jobban megismerjük őt, énekeljük el:

Szegény bűnös embereknek
Idvességes reménye,
Benned hívőknek öröme,
Boldogsága, szépsége:
Jövel, jövel hozzánk, kérünk,
Mindenkoron légy mivélünk,
Mert csak te vagy Krisztusunk,
És kegyelmes Jézusunk.

(227,3 dicséret)

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassuk most sokan a Kalauz szerint napról napra. Ez a jól ismert történet az első gyülekezet életébe enged bepillantani, és egy egészen megrázó eseményről tájékoztat bennünket.
Egyébként tele vannak ezek a fejezetek, amiket most olvasunk, jó hírrel. A hívők száma folyamatosan nő, az első gyülekezet tekintélye egyre nagyobb lesz a kívülállók előtt. Az apostolok minden kellemetlenkedés ellenére nagy erővel tesznek bizonyságot Jézus Krisztusról. A gyülekezet buzgón, állhatatosan imádkozik.
Miközben sok nehéz próba is kíséri az első keresztyének életét, az élő Krisztus sokféleképpen mutatja meg jelenlétét és hatalmát. Pétert és Jánost bebörtönzik, de Isten kiszabadítja őket. István, az első vértanú meghal, de Jézust dicsőítő imádsággal az ajkán, és az ő halála is közelebb viszi Sault ahhoz, hogy Jézus Krisztus szolgálatába szegődjék.
Kiüldöznek Jeruzsálemből minden keresztyént, kivéve az apostolokat, de ez jót tett a missziónak, mert ahova kerültek, ott hirdették az evangéliumot és így is egyre nőtt a tanítványok száma.
A gyülekezetről azt olvassuk: senki nem volt, aki szűkölködött volna. Gondoskodnak egymásról. Diakónusokat állítanak be a szolgálatba, és Isten Lelke többeket arra indít, hogy eladják a vagyonukat, és az árát odaadják a rászorulók részére. Mindez teljesen önként, belülről fakad, semmiféle külső nyomás nincs.
Miközben ennyi szépet olvasunk, ebben a fejezetben feltűnik egy sötét szó. Az egész könyvben itt fordul elő először ez a név. Azt kérdezi Péter Anániástól: „Miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek és félretegyél magadnak a föld árából?”
Miért szállta meg a Sátán a szívedet? A Sátán is ott van az első gyülekezetben? A Sátánnak van még befolyása a hívőkre? Anániás és társai nem lettek egészen Jézus Krisztusnak a katonái, a szolgái? Nem az Ő uralma alatt élnek? Van ilyen, hogy megszállja a Sátán egy hívőnek a szívét?
Egyrészt erről szeretném ma elmondani azt, amire Isten igéje figyelmeztet minket, másrészt a végén majd röviden szeretnék rámutatni arra, hogy milyen sokféleképpen kísért minket is az, amit itt Anániás és Szafira ennek a bizonyos földecskének az árával tettek.
Hogy értsük ezt, hogy a Sátán megszállta a szívedet?
Nem szeretek feleslegesen beszélni a mi ősi ellenségünkről, annyit és azt kell róla mondani, amennyit és amit Isten igéje mond nekünk.
Mi történt itt tulajdonképpen?
Nem kellett volna eladniuk azt a földbirtokot. Ők döntöttek így. Nem kellett volna a teljes vételárat beadni a gyülekezetbe, egyáltalán semmit sem kellett beadni, ők döntöttek így. De úgy adták be egy részét, hogy azt hazudták: az a teljes. Ez volt a baj.
Amikor Jézus a Sátán a legjellemzőbb tulajdonságáról szólt, akkor azt mondta: hazug ő és hazugságnak atyja. (Jn 8,44).
Ezt a hazugságot a Biblia szerint ő sugallta ennek a hívő házaspárnak, és itt ez az elgondolkoztató, hogy mi ennek a természetrajza? Hogy történik ez? Ki vagyunk-e téve mi is ilyen veszélynek? Lehet-e védekeznie a hívőnek az ilyen támadások ellen, és ha igen, akkor hogyan? Nem szeretném, hogy rólam egyszer valakinek azt kelljen mondania, hogy a Sátán megszállta a szívedet. De ezek szerint még a legjobbak is, Anániás, az első keresztyének is ki vannak téve ennek. Mit jelent ez, és hogyan lehet ez ellen védekezni?
Talán emlékszünk még arra, hogy néhány héttel ezelőtt a lábmosás történetéről beszéltük itt. Jézus szemléletmódjáról tanultunk meg valamit. Ott is kifejezetten szól az evangélium arról, hogy a lábmosás előtt a Sátán belesugallta Júdás szívébe, hogy árulja el Jézust. (Jn 13,2).
Aztán huszonöt verssel később azt olvassuk a lábmosás után, amikor Jézus a falatot adja Júdásnak, s ő megeszi, hogy a falat után bement a Sátán Júdás szívébe. Először csak belesugall valamit, aztán belemegy, és attól kezdve már ő uralja Júdást, s ez vezet az ő öngyilkosságához is.
Először súg valamit. Mit jelent ez? Egyszerűen azt jelenti, hogy eszünkbe juttat egy gondolatot. Ezzel kezdődik mindig: eszünkbe jut valami.
Anániásnak eszébe jut, hogy a gyülekezetben többen behoztak nagy adományt, mert eladták a birtokukat vagy házukat. Nekünk is van. Adjuk el mi is. Ezzel kezdődik. Még nem beszélték meg, még nincs vevő, még nincs vételár, egy gondolat van. Ez még nem biztos, hogy a Sátántól van, de ettől kezdve megfertőződhet a gondolat. Ebben az esetben például így, ez nincs a Bibliában, csak hasonlóval többször találkoztam, hogy: ha mi is eladjuk, megdicsérnek minket. Jók leszünk a gyülekezet előtt. Megnövünk mások szemében. Elismerést aratunk.
Lehet, hogy eszükbe jutott, lehet, hogy nem, de fennáll a veszélye. S ha elindul az ember ebbe az irányba, és enged ennek az ördögi vonzásnak, akkor egyre mélyebbre kerül, mert megszületik az adásvételi szerződés, felveszik a vételárat. Na de minden ingatlant csak egyszer lehet eladni. Itt van a kezünkben a pénz, még egyszer ezért mi nem kapunk. Muszáj ezt mind odaadni? Ne adjuk oda mindet.
Ebben is meg lehet egyezni, és ebben még nincs bűn, hogy ne adjuk oda mindet. De mit szólnak hozzá, ha kiderül, hogy nem adtuk oda mindet? Mit szólnak? Akkor mondjuk azt, hogy mindet odaadtuk. Egy részét lecsípjük, a többit pedig úgy adjuk át, mintha az az egész lenne. Itt a hazugság.
És itt néha már örül is az ember, hogy milyen remek ötlete támad. De akkor, anyukám, abban megegyezünk ugye, akkor mindenki egyformán beszél, én is azt mondom, te is azt mondod. Ez meg nagyon csúnyává teszi a bűnt. Majd erre még visszatérünk.
Nos, ezen a lejtőn ment lefelé Anániás és Szafira, és ilyen lejtőkre szokta csábítani az ördög az áldozatait. Lehet-e ez ellen védekezni?
Ő annyira gonosz, hogy még Jézust is megpróbálta egy ilyen lejtőre hívni. Mi volt Jézus védekezési módja? Akármit mondott az ördög, arra kapásból nemmel válaszolt. Mindegy, hogy mit ajánlott. Éhes vagy? Egyél. Itt vannak a kövek, te kenyérré tudod változtatni. Nem. Népszerű leszel, ha leugrasz a templom magas párkányáról. Nem. De benne van a Bibliában, hogy az Isten megőriz, angyalainak parancsol. Nem az van benne. Pontatlan az idézet. Nem idézi pontosan, nem vitatkozik, nem magyaráz, nem, ez Jézus válasza.
Amikor harmincegynéhány évvel ezelőtt idekerültem, sok nehézség volt. Egy bizonyos tévtanítás különösen támadta a gyülekezetet, benne a fiatalokat. Felvettük a harcot. Az egyik idős férfinek feltűnt, hogy nem vagyok elég tájékozott ezen a téren még, s éppen ezért nem vagyok elég határozott. Azt mondta: Édes fiam, erre a tévtanításra neked ma is nemet kell mondanod, holnap is nemet, és mivel holnapután is jönni fognak, akkor is nemet kell mondanod. És mindig ugyanolyan elszánt nemmel kell visszautasítani. Ez talált, és nagyon bennem maradt.
Aki felismeri, hogy valamilyen ördögi kísértés jutott eszébe, vagy bárki nagy jó szándékkal is valami ötlettel, javaslattal környékezi, arra ma is, holnap is, holnapután is nemet kell mondani. Nem kell róla tárgyalni. Jézus nem beszélgetett a kísértővel, pedig egyedül Ő volt hatalmasabb nála. Ami tőle jön, arra a válasz: nem. Csak fel kell ismerni, hogy tőle jön-e. Nem olyan nehéz azt felismerni, mert akiben Isten Szentlelke van, azt a Lélek indítja. Arra rájöhettek volna ők is, hogy ez nem igaz, nem ennyiért adtuk el, akkor ne mondjuk, hogy ennyiért adtuk. Ilyen egyszerű a dolog.
Itt szeretném megemlíteni, hogy felelősek vagyunk egymásért. Hívő testvérek, ha nem rokonok is, ha nem közvetlen munkatársak is, felelősek vagyunk azért, hogy megszállhatja-e valakinek a szívét a Sátán. Miért? Mert Anániás elmondja feleségének a nagy ötletét. És erre miért nem mondja Szafira, hogy ezt mi nem tehetjük? Ez utálatos az Úrnak. Ez hazugság. Akkor inkább ne adjuk el. Vagy vigyük be a felét és mondjuk meg, hogy itt a fele, a másikra szükségünk van. Senkinek semmi kifogása nem lesz ellene. Miért akarunk látszani? Miért akarunk a látszat kegyességében tetszelegni?
Ha éles szeme lett volna még azt is mondja: látod, ez dupla bűn. Nem elég, hogy csalni, hazudni akarunk, még dicsőségre is vágyunk? Hamis dicsőségre. Meg lehet ezt mondani egymásnak kedvesen is. Lehet, hogy nem örül ilyenkor az, akit lelepleznek. De ha szeretjük egymást, ez kötelességünk.
Hogy visszamenjünk Ádámhoz, Évához, nekem sokszor eszembe jut az 1Móz 3. részt olvasva, hogy miért nem mondta Ádám azt: édes szívem, add ide azt a gyümölcsöt, amit levettél, mert eldobom olyan messzire, hogy meg sem találjuk. Hogyan jut ilyesmi az eszedbe? Itt van az összes többi fa. Az Úr azt mondta: csak erről ne együnk. Szeretlek téged annyira, hogy nem engedem, hogy erről egyél, és én sem harapok bele. Miért nem mondta ezt? Nem tudunk rá válaszolni, de hasonló esetekben nekünk kötelességünk védeni a másikat.
Van egy gyönyörűséges történet az Ószövetségben, amelyik erről szól, hogy még akkor is meg lehet védeni valakit, ha az kényes helyzetben hangzik el. A Sámuel első könyve 25. része írja azt le, hogy amikor az a bizonyos Nábál megalázta Dávidot, akkor Dávidban egy pillanat alatt felforrt a harag. Ő is kapott egy gondolatot a Sátántól. Azt mondja a barátainak, hogy Nábál a holnapot nem éri meg, megöljük őt is, és kiírtjuk az egész háza népét. Olyan dühös Dávid, hogy azt mondja: még egy kutyáját sem hagyok életben.
Ennek a hírét meghallja Abigail, Nábál felesége, és azonnal ráül egy kis szamárra és siet lefelé a domboldalon. Nagyon izgalmas a leírás. Ugyanazon az ösvényen csörtet fel Dávid meg katonái, hogy kiirtják Nábált. Akkor Abigail útját állja. Nagy tisztelettel leborul a földre. Miért? Mert tudta, hogy Dávid lesz Saul utóda. Dávid Isten akarata szerint már most király. Most még csak üldözik, nincstelen, azért is haragudott meg Nábálra. De Isten már eldöntötte, hogy Dávid király lesz, Sámuel próféta már fel is kente. Ez köztudott volt. Ezt Saul is és Abigail is tudta. Leborul előtte, és ezt mondja neki: „Uram, az élő Istenre és a te életedre mondom, hogy az Úr az, aki most visszatart téged a vérontástól és attól, hogy magadon segíts. Hiszen az Úr megígérte, hogy Izráel fejedelmévé tesz téged, s akkor ne legyen most ilyen botlásod, és ne furdaljon majd, uram, a lelkiismeret, hogy ok nélkül ontottál vért, és magad segítettél magadon.”
Milyen bátor beszéd! Gondoljuk el, hogy akkor egy asszony kioktatja Izráel királyát. Ilyen stílusban, tisztelettel. Ez az aggódó szeretet és a szent komolyság van benne. Mondhatná azt is: elment az eszed? Az Isten téged Izráel első emberévé tett és most egy ilyen fajankóval akarsz összeütközni, és gyilkos lenni? Ehelyett ezt mondja: nehogy furdaljon a lelkiismeret, amikor majd király leszel, hogy ok nélkül ontottál vért.
Most itt minden történhet, akár még az is, hogy Dávid félredobja az asszonyt. Takarodjon innen, ki hívta ide. Tudja ő, hogy mit csinál. Megérdemli Nábál. Nem. Aki ilyen felelős szeretettel szól a másiknak, ott Isten a másikban is munkálkodni szokott. Így folytatódik a leírás:
„Akkor Dávid ezt mondta Abigailnak: Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy elém küldött most téged. Áldott a te okosságod, és áldott vagy te magad is, mert megakadályoztál ma a vérontásban, és abban, hogy magam segítsek magamon. Bizony, az élő Úrra, Izráel Istenére mondom, aki visszatartott attól, hogy rosszat tegyek veled: ha nem sietsz, és nem jössz elém, akkor reggelre még egy kutyája sem maradt volna Nábálnak!”
Most nem erről szól a mai igénk, de arról igen, hogy ilyet nem szabad tenni mint Szafira. Egy házasságban végképp nem, különösen, ha mindketten hívők. Hallom, hogy valaki, egy hívő testvér engedetlen akar lenni az Úrnak, akkor valahogy megfogalmazom, hogy ne legyen bántó, de meg kell mondani. Védeni kell. Bízzuk az Úrra, hogy Ő elvégzi, hogy nem fog megsértődni, vagy ha megsértődik is jobb, hogy ne kövesse el azt a bűnt. Majd utána rá fog jönni, hogy kár volt megsértődnie.
Nyilván nem mindegy, hogyan mondjuk meg, de sajnos ezt a vétkes közömbösséget sokszor lehet tapasztalni hívő gyülekezetekben. Látom, milyen bűnben van. Hallom, mire készül, és nem szólok neki. Persze, ha kerülő úton hallom, az nem hiteles. Őt kérdezzem meg. Vagy, ha biztosan tudom. Biztosan kell tudni azt is, hogy Isten itt most engem akar használni. Szafira ezt tudhatta, mert ő volt a felesége. Rajta kívül senki nem tudta a készülő bűnt, akkor ezt neki kell megmondania. Most nem az a dolgunk, hogy pálcát törjünk Szafira feje felett, de a Biblia azt mondja, hogy amik megírattak azért írattak meg, hogy a mi tanulságunkra legyenek, és ebből nekünk tanulnunk kell.
Mert a Sátán támad. A hívőket is támadja. Még az Úr Jézust is támadta. Az első keresztyén gyülekezetbe is beférkőzött. Ha valaki a legelején nem mond nemet, utána újra és újra nem mond nemet, akkor bekövetkezhet ez: elfoglalta a Sátán a te szívedet. És akkor jönnek a szörnyű következmények, mert a bűn zsoldja a halál.
Itt ez rendkívül gyorsan, azonnal bekövetkezett, azért olyan megrendítő ez a történet. Minél később találkozik a bűne következményével valaki, annál veszélyesebb a helyzete, mert annál jobban felbátorodik a bűnre. Hiszen itt lehet következmények nélkül is vétkezni! Annál szörnyűbb lesz az ítélete.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy lesz utolsó ítélet. És ha előbb nem, akkor kiderül mindenkinek a hazugsága, csalása, lopása, képmutatása, akár hitetlen, akár hívő, ha azt a bűnt nem bánta meg.
Olyan gyönyörű fordulat ebben a történetben, hogy amikor Szafira bejön, akkor Péter nem neki esik, hanem mit csinál? Kérdez: Valóban ennyiért adtátok el? Mi ez? A kegyelem felkínálása. Szafira bűnbánatra juthat. Férje már belehalt a hazugságba, de Isten utána nyúl ennek a másik hazugnak is. Van bocsánat erre is. De mikor? Csak akkor, ha megvalljuk bűneinket. Akkor Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, akármilyen szörnyű, és megtisztít minden hamisságtól. De ahhoz itt ki kellene mondani: nem annyiért adtuk el. Hazudni akartam. Szégyellem magam. Ez azonban nehezen jön ki a szánkon.
Emlékszem egyszer egy hasonló helyzetre, amikor vétkeztem egy kisebb közösség ellen. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, de nekem kellett volna kimondani. Beleizzadtam. Már órákat együtt töltöttünk. Ezt ki kell mondani. Nem, majd ebéd után. Majd ekkor, majd akkor. Minél későbbre halasztottam, annál nehezebb lett. Ha ott azonnal bevallom, sokkal egyszerűbb lett volna. Megbocsátották, ebben bizonyos is voltam, és nagyon szégyelltem magam. Ki kellett mondani, mert addig nincs elrendezve a bűn.
Tudunk-e ellenállni az ördögnek? A Bibliában sok ige szól erről. Lehet ellenállni, és lehet győzni. Miért? Mert legyőzött ellenség. Jézus Krisztus a kereszten lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, és diadalt vett rajtuk. (Kol. 2,14). Jézus legyőzte ezt az ellenséget. Velünk még elbír, de ne felejtsük azt, amit szintén nem régen olvastunk a János levelében, hogy erősebb az, aki bennünk van, mint aki a világban van. Akiben Jézus Krisztus valóban él, az ellenállhat az ördögnek, és Jézus őt győzelemre fogja segíteni.
Három-négy ilyen igét hadd olvassak fel bátorításul.
Az Efézusi levélben, ahol Isten fegyvereiről van szó, ott ezzel kezdi a leírást az apostol. „Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amik a magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (6,11-13)
Ez mi nagy lehetőségünk. Nem kell nekünk remegnünk az ördögtől, csak nem kell vele szóba állni. Nem szabad neki helyet adni a szívünkben. Lehet ellenállni, meg lehet állni, le lehet győzni Jézus erejével, és az Ő győzelmében reménykedve. Csak nem szabad cinkosául szegődni. Akármit ígér és ajánl, az biztos, hogy nekünk rossz. Ebből nem szabad engedni. Éppen ezért félig se, kicsit se, meg egyszer se. Soha semmit nem szabad elfogadni, ami tőle jön, és Isten Lelke erre a hívőt érzékennyé teszi.
Ezért olvassuk itt a megelőző fejezetben a sokat idézett igét, csak nem szoktuk végig idézni. ”Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek, a nap le ne menjen a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.” (4,26-27)
Vagyis mit mond itt az apostol rendkívül józanul? Azt mondja, hogy az előfordulhat bármelyik hívővel is, hogy hirtelen mérges lesz. Ám haragudjatok. Jobb lenne, nem így lenne, de ez előfordul. A feladat innen kezdődik, hogy mit csinálok a haragommal? Táplálom-e magamban, befészkelheti-e magát a szívembe és keserűség lesz belőle? Viszem az éjszakámba is, egymásnak durcásan hátat fordítva köszönés nélkül alszunk el, vagy pedig azt mondom: csúnya voltam, ne haragudj, szeretném, ha máskor nem ismétlődne. „Ne menjen le a nap a ti haragotokon.” Mert ha lemegy, akkor helyet adtam a szívemben az ördögnek. De hát arra nem is gondoltam, én csak mérges lettem. Igen. De az ige megmondja, mit csináljak a mérgemmel. Még aznap vessem ki magamból, mert ha közösséget vállalok vele, akkor vele együtt bevonul a Sátán a szívembe. Ne adjatok helyet az ördögnek a szívetekben.
Sok minden megtörténhet. Hirtelen mérges leszek. Elkeseredem. Még csúnyát is gondolok, de ne azonosuljak vele, ne konzerváljam, ne költözzem össze ezzel a nem Jézustól eredő indulattal, mert akkor együtt lakom az ördöggel. Helyet adok neki.
Védekezhetünk, igenis védekezhetünk. Ez azonban nagyfokú éberséget kíván.
Jakab is ír erről. Szó szerint ugyanezeket mondja, amikor a 4,7 versét így olvassuk: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok.”
Nem vagyok kiszolgáltatva az ördögnek. Az élő Istennel szoros közösségben, Őhozzá közeledve ellenállok neki, és el fog futni. Nem azért, mert én hős keresztyén vagyok, hanem azért, mert ragaszkodom az én Uramhoz, és nemet mondok a gonosz minden kísértésére.
És a jól ismert ige az oroszlánról az 1Pt 5,8-ban. ”Legyetek éberek, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan, tudván, hogy bízhattok a ti Uratokban.”
Szóval ellen lehet állni, és lehet győzni, de ehhez ez az elszántság kell. Éberség, hogy az Anániások már lehetőleg akkor eszméljenek, amikor először jut eszébe, hogy nem adom oda mindet, de azt fogom mondani: ez a teljes vételár. Amikor ez eszébe jut, akkor már eszméljen, és azt mondja: nem. Ez az, amit nem teszünk, mert ez nem felülről való jó gondolat, hanem alulról súgott gonosz gondolat.
Még a kegyelemről, amit Isten felkínált Szafirának, hogy bevallhatta volna bűnét, hadd mondjak annyit, hogy a kegyelem nem a bűnök elleplezésére való. A kegyelem a bűn megbocsátására való. Megbocsátani csak a nyilvánvalóvá lett bűnt lehet. Valaki egyszer azt mondta, hogy amilyen nyilvánvaló valakinek a bűne, olyan nyilvánvalónak kell lennie a bűnbánatának is. Ezért kell kimondani, és néven nevezni.
Ennyit erről, és szeretnék bátorítani mindenkit sokkal nagyobb fokú éberségre és eltökélt ellenállásra mindennel szemben, ami nem Istentől, hanem alulról való, ami a gonosztól való. Akárki javasolja, ha az édesanyánk javasolja, akkor is.
Volt egy idős kedves, hívő asszony, akinek a tanácsát mi szinte mindig kikértük, s akit nagyon tiszteltem. Egyszer mégis tanácsolt olyasmit, amiről azonnal éreztem, hogy ezt nem szabad megtenni. Bármelyikünkkel előfordulhat. Ettől nem tört össze az ő tekintélye előttem. Változatlanul tiszteltem, de tudom, hogy minden rosszra képesek vagyunk még hívők is. Vagy tévedhet egyszer az is, aki mindig Isten Lelke szerinti tanácsot ad. Nekünk mindig közvetlenül a mi Urunkra kell figyelni, miközben azért megkérdezünk másokat is.
Arról, amit Anániásék tettek csak egy-két mai példát szeretnék mondani, mert erős kísértésünk az is, hogy az egészből valamit lecsípünk magunknak (azt olvastuk itt: félretett magának), és csak a többit adjuk oda azoknak, akiknek mindent oda lehetett, vagy kellett volna adni, és akiknek azt mondjuk: ez a teljes.
Beszélgetünk valakivel, és ha ott mások is járkálnak, akkor a szemünk pásztázza a többieket. Azt a látszatot keltjük, mintha az övé lenne az egész figyelmünk, de lecsípünk a figyelemből, mert hátha valakit még észreveszünk, hátha valamit még utána, mellette, párhuzamosan elintézhetünk. És amikor ez a családon belül így megy. Kiönti gyermekem a szívét nekem, és az eszem egészen másutt jár, hogy holnap valami feladatot hogyan fogok megoldani. Nem becstelen dolog ez? Azt a látszatot keltem, mintha figyelmem az övé lenne, és valami kevés ott is van, de a többit félreteszem magamnak, és azt mutatom, mintha igazán őreá figyelnék.
Vagy ahogy elfogadjuk egymást. Ami kedvező a másikban, azt szeretem, azt elfogadom, amire már az érvényes, hogy szenvedjétek el egymást szeretetben, az nem kell.
Vagy Isten elkészít egy időt minden nap az imádkozásra. Lecsípünk az elejéből és a végéből is. Néha összeér a két lecsípés, és nem marad közbül semmi.
Sok ilyen példát lehetne mondani. Kérjük Istent, mutasson ma rá erre a jellegzetes bűnünkre, ha van ilyen. Adjon éberséget a kísértés idején, hogy ne engedjünk ennek a bűnnek. Az egész figyelmünk, teljes szeretetünk, az egész szívünk legyen ott, ahol annak ott kell lennie, mert Isten a teljességet kívánja. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.”
Emlékszünk még néhány hete Jézus főpapi imájára. Azt mondja: Atyám, mindazokat megőriztem, akiket reám bíztál. Az egészet. Kivétel nélkül.
Pünkösdi ige: a Szentlélek elvezet titeket minden igazságra, amit Isten meg akar mondani. Nem belekóstolunk itt, ott, amott. Isten a teljességet adja, és a teljességet várja tőlünk.
Jó lenne, ha ezt a csípegetést abbahagynánk. Főleg ezzel súlyosbítva, hogy azt a látszatot keltem, mintha nem csíptem volna le belőle. Isten adjon nekünk felelősséget egymás iránt. Adjon éberséget minden gonosz indítással szemben. És tanítson meg boldogan egész magunkat adni, elsősorban az Úrnak, azután azoknak, akik egész embert várnak tőlünk, a szolgálatnak, ha bíz ránk valamit, és nem csípegetve és hazudozva.

Ez a történet egy idős emberről szól, aki az Úr Jézus születése idején Jeruzsálemben élt. Mélyen hívő, istenfélő férfi volt, akiről azt olvastuk, hogy nagyon várta a Messiás megjelenését. Sok időt töltött a templomban és igen sokat imádkozott.
Azon kevesek közé tartozik, akiről a Biblia külön megjegyzi, hogy kapta Isten szentlelkét. Éppen ezért olvastam fel ezt a pünkösdkor nem gyakran olvasott történetet, hogy ezen a nagy ünnepen, a Szentlélek kitöltetésének az ünnepén egy ember életében egészen konkrétan, hétköznapi módon lássuk, hogyan munkálkodik Isten szentlelke.
Mit végzett el a Lélek Simeon életében, mire képesítette őt? Mi mindent tudott tenni ez az idős ember csak azért, mert Isten Szentlelkét kapta?
Öt egyszerű, de fontos dolgot említ ez a rövid leírás.
Először azt olvastuk, hogy „azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja a Messiást.”
Tehát ő, egy hozzánk hasonló egyszerű ember kijelentést kapott a Szentlélektől. Isten megígérte neki, hogy nem hal meg addig, amíg nem látja meg a megígért és várva várt Messiást. Megígérte Isten, hogy nem hiába várakozik, betelik az ő váradalma, még életében megjelenik a megígért szabadító. És ezt az ígéretet azért érthette meg, mert kapta Isten szentlelkét.
A Biblia sokszor beszél arról, hogy Isten fontos igazságokat szeretne nekünk mondani. Isten önmagáról is sok titkot kijelentene az embernek. Önmagunkkal kapcsolatban is sok mondanivalója van, de az Istentől elszakadt ember egyszerűen nem érti azt, amit Isten mond. Elveszítettük lelki hallóképességünket, ha tetszik: vevőkészülékünket, és nem értjük Isten gondolatait.
Sőt, Pál apostol azt írja egy helyen, hogy oda süllyedtünk, hogy egyszerűen bolondságnak tűnnek a számunkra Isten igaz és fontos gondolatai. Amikor azonban valaki kapja Isten Szentlelkét, abban a pillanatban nyitottá válik Isten gondolatai előtt, rezonál mindarra, amit Isten mond. Érti az Ő mondanivalóját, sőt egyet is ért azzal.
A Korinthusiakhoz írt első levél második fejezetében az egész részben ezt a nagy igazságot tárgyalja az apostol. Csak két mondatot olvasok belőle: „Mert kicsoda ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. (…) A nem lelki ember nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni…”
Mi mindnyájan úgy születünk, hogy nincs bennünk Isten szentlelke. Ezért születésénél fogva bármilyen kiváló értelmi képességei is legyenek valakinek, képtelen felfogni az Isten gondolatait. Amikor azonban az újjászületése során valaki kapja Isten szentlelkét, abban a pillanatban kinyílik előtte a biblia.
Magam is emlékszem arra, és sokaktól hallottam ugyanezt elmondani, hogy amikor valaki Jézus Krisztussal összeköti az életét és kapja Isten szentlelkét, egyszerre megelevenednek a Biblia betűi, szavai és mondatai, és sokszor az élő Istennek egészen személyesen a sorsunkba beleszóló, hozzánk szóló üzenetét értjük meg. ez nem valami képzelgés, hanem valóság.
Azok az emberek, akik már kapták Isten szentlelkét, sokkal többet tudnak elvinni egy igehirdetésből, még ha az tartalmilag egy kicsit szegényesebb, gyengébb, akkor is, mert a Szentlélek fogékonnyá teszi őket mindarra, ami Istentől való.
Akik Isten Szentlelkét kapták, azok egyszerre észreveszik az életük eseményei mögött a cselekvő Istent. Azoknak a számára minden beszélni kezd, és minden Istenről kezd beszélni, ők boldogan értik ezt, és boldogok, hogy egyet-érthetnek Istennel. Ezért nagy dolog az, amit itt ilyen röviden, summásan említ a Szentírás, hogy az öreg Simeon azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Messiást. Bárcsak mindnyájan elmondhatnánk azt, hogy mióta Isten Szentlelke bennem munkálkodik értem a Szentírást, sok mindent megértek egy-egy igehirdetésből, sőt baráti beszélgetésekben is meghallom azt, amit Isten mondani akar nekem.
A második, amit itt megemlít alapigénk: „A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent.”
Tudniillik, aki Isten Szentlelkét kapta, azt a Lélek indítani kezdi. Olyan cselekvésre készteti, amit magától nem tett volna meg. Röviden így szokták mondani, a Biblia is így mondja sokszor: vezetni kezdi Isten szentlelke azt, aki kapta.
Simeon itt nem megszokásból ment a templomba, hanem a Lélek indítására. Valami olyan belső késztetést érzett, aminek nem lehetett, és nem is akart ellenállni, és talán olyankor indult el a templomba, amilyen időpontban egyébként nem szokott. De hogy, hogy nem, éppen akkor ért oda, amikor József és Mária a törvény előírásának engedve felvitték bemutatni a kis Jézust. És ahogy meglátta ezt a házaspárt karjukon a kisdeddel, azt a bizonyosságot adta a szívébe a Szentlélek, hogy ő a Messiás.
Azért ez meglepő esemény lehetett. Nem nehéz magunk elé képzelni: megy fel a templom hosszú lépcsősorán egy fiatal pár. Láthatóan szerény, szegényes fiatalok voltak, a karjukon egy kisgyermekkel. Egyszer csak eléjük áll egy aggastyán, kiveszi a gyereket az anyja vagy az apja kezéből, karjára veszi, és átszellemülten egész furcsa dolgokat kezd róla mondani. Ilyen nem minden nap történt ott, a jeruzsálemi templom előtt sem.
Azt hiszem, sokan el tudnánk mondani ehhez hasonló példákat az életünkből, amikor tapasztaltuk azt, amit Pál apostol így ír a Római levélben, hogy azokat, akik Isten fiai, Isten Lelke vezérli. Aki már Isten gyermekévé lett, az újra és újra átél ilyesmit, hogy egyszer csak eszébe jut valami, amit nem lehet másként magyarázni utólag sem, csak úgy, hogy Isten Szentlelke juttatta eszébe, mert arra éppen akkor volt szükség, és az éppen olyan gondolat volt, amire Isten szokta az övéit figyelmeztetni.
A Szentlélek visszatart minket sötét utaktól, amire már elindultunk volna. A Szentlélek olyan késztetéseket ad, amiknek nyomán olyasmit teszünk, amit magunktól nem tettünk volna, és Isten Szentlelket kapott gyermeke ebben az áldott függésben élhet az őt szerető mennyei Atyjától.
Mások számára, akik ezt nem ismerik, ez egyenesen ijesztően hathat. Hogy, hogy függeni kell valakitől, különösen egy ilyen láthatatlan lénytől, mint az Isten? Nem akarunk függeni senkitől sem! Mi a magunk urai akarunk lenni, ellenkezőleg: arra törekszünk, hogy tőlünk függjenek mások. Na, de aki tudja, hogy kicsoda a Szentlélek, tudja, mit jelent a Szentlélek ajándékát kapni, és ismeri azt az Istent, aki mindig jobban tudja, hogy mire van szükségünk és mi jó nekünk, mint magunk, az boldogan él ebben a függésében.
Mindezt a Szentlélek nem úgy teszi, hogy kikapcsolja az ember értelmét és kényszerít minket valamire, hanem úgy, hogy megvilágosítja az értelmünket, meggyőz minket valaminek az igazságáról vagy fontosságáról, és így vezet. Úgy, mint ahogy itt az idős Simeont is, aki a Lélek indítására elment a templomba.
A harmadik, amit megtudunk róla, ez: amikor karjába vette a kis Jézust, így szólt: „… meglátták szemeim Uram, a te üdvösségedet.”
Ezt meg hogy érthette? Egy csecsemő van öreg, s talán már kissé remegő karjaiban. Ő nagyon várta a Messiás megjelenését. A Messiást minden hívő zsidó úgy képzelte el, mint egy erőteljes férfit, aki majd segít a népen, Simeon pedig egy kisbabát tart a karjain és azt mondja: Uram, beteljesedett az ígéret, itt van a te üdvösséged. Itt van a megígért Messiás. Ez a kis csecsemő? Igen.
Honnan tudja ő ezt, s hogyan merte ilyen bátran ezt meg is vallani?
A Szentlélek jelentette ki neki. Mert az is a Szentlélek áldott munkája, hogy felismerhetjük Jézusban a Messiást. A názáreti tanítóban az Isten egyszülött Fiát. a Szentlélek mindig Jézushoz vezet bennünket.
Olyan sokszor láttam már, hogy akinek csak általános istenhite van, vagy legfeljebb a teremtő és gondviselő Istenről tud beszélni, de nem ismeri a Megváltót, amikor az újjászületésben kapja Isten szentlelkét, egyszerre felragyog előtte, hogy ki az a Jézus, akiről a Szentírás elejétől a végéig szól. Miért Ő a Krisztus? Mit jelent az, hogy Ő az Isten egyszülött Fia és mégis a mi személyes Megváltónk?
Mindez szinte egyszerre világossá szokott válni, és ez a gazdag gondolatsor egyre inkább kibomlik az ilyen ember előtt. Mert a Szentlélek mindig Jézusnak a nagyságát és valóságát ragyogtatja fel. A Szentlélek mindig félretesz az útból minden akadályt, ami az értelmünk előtt tornyosodik, mert az értelmünket is meggyőzi arról, hogy micsoda az igazság.
Olyan nagy élmény az mindig, amikor egy kételyeivel küszködő, a kérdéseitől szabadulni nem tudó ember egyszer csak bizonyosságra jut, és mint a világ legtermészetesebb dolgait ismerteti másokkal is azokat a bibliai igazságokat, amikben egészen addig kételkedett. Vannak olyan értelmi érvei is, hogy az ember csodálkozik: milyen tisztán lát, s milyen meggyőzően tud erről beszélni. A Szentlé-lek munkájának a gyümölcse ez mindig. A Lélek vezet el minket az igazságra.
Ugye milyen csodálatos, hogy az írástudók később sem ismerték fel Jézusban a Krisztust. Amikor már temérdek csodájáról hallottak és sokat láttak, még akkor sem. Az idős Simeon pedig ebben a kisdedben is meglátja a világmindenség Urát, a pogányok üdvözítőjét a Szentlélek munkája nyomán.
A negyedik, amit említ róla az ige, hogy amikor ezt a szép vallástételt elmondta és Jézust a karjaiba vette, áldotta az Istent.
A Szentlélek mindig arra készteti a hívőt, hogy dicsőítsük Istent. Egészen addig ezt a legtöbb ember nem is érti. Mit jelent az, mit kellene tennem, hogy dicsőítsem Istent? Mi értelme van annak? Kinek van haszna abból, hogy dicsőítem Istent? Ilyen kérdéseket szoktam hallani, ha erről van szó.
Az Isten dicsőítése, amire minket Isten eredetileg teremtett, az teljesen ismeretlen a világ számára. Ez a világ nem dicsőíti a világ teremtőjét. Ez a világ tagadja sokszor Istennek a létét is, vagy gúnyolja Őt, nevetségessé teszi. Ez a világ sokszor káromolja, gyalázza a szent Istent. Vagy egyszerűen, mint ahogy igen sok templomba járó ember is, udvariasan negligálja. Nem tagadja, nem gyalázza, de nem foglalkozik vele, semmibe veszi. Úgy él, mintha Isten nem lenne. Nem számol vele, és nem számít rá. Legfeljebb, ha valami baj éri, akkor szidja azt az Istent, aki szerinte nincs is. Ugye látjuk milyen éles logika van a két magatartás és vélekedés között?
Aki azonban Isten Szentlelkét kapja, az önkéntelenül elkezdi dicsőíteni Őt. Miért? Mert felragyog előtte Isten valósága. Mert egyre jobban megismeri, hogy kicsoda az élő Isten. Mert a Szentlélek világossá és meggyőzővé teszi számunkra, amit Isten önmagáról mond a Szentírásban. Ezért újra és újra örömmel elmondja a hívő, kinek hiszi Istent. Ez jelenti dicsőíteni Őt. Elmondom, kinek ismertem meg, és kinek hiszem Őt. És dicsőíti azzal, hogy bízik benne, egyedül Istentől vár és kér mindent. És dicsőíti azzal, hogy ha nem értjük is sokszor Isten egy-egy intézkedését, akkor is meg vagyunk győződve arról, hogy Isten jó, Isten szeret, Isten tudja, mit miért tesz, és Őreá egészen bizton számíthatunk. Ezért olvassuk itt Simeon dicsőítő énekét.
Végül azt tudjuk meg ebből a rövid leírásból róla, hogy nemcsak kijelentést kapott, hanem olyan is volt, hogy Isten közölt vele valamit, hogy kijelentésként adja tovább másoknak.
Azt olvassuk itt, hogy karján a kisgyermekkel Simeon megáldotta őket, és ezt mondotta Máriának: „Íme, Ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak — a te lelkedet is éles kard járja majd át —, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata.”
Miket beszél ez az öreg ember? Lehet, hogy ő maga is meglepődött azon, amit mond. Hogy lehet a Messiás Krisztus üdvözítő munkáját ilyen tömören, ilyen világosan összefoglalni? Egy mondatban benne van az, hogy mit fog tenni értünk Jézus. Benne van az, hogy mit fogunk tenni mi Ővele. És szinte mellesleg, de mégis hangsúlyosan lelkigondozza Máriát, és felkészíti arra a sok szenvedésre, amit neki mint a Megváltó földi édesanyjának majd el kell hordoznia. És mindez egyetlen mondatban, csak úgy, hogy közben tartja a kicsit, aztán visszaadja a szüleinek.
Kijelentést kapott, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Messiást, most pedig Isten igét ad a szájába és mások számára ad tovább kijelentést. Honnan vette, amit mondott? A Szentlélek adta neki.
És ez ugyanígy történik ám ma is. Nem kell ahhoz nevezetes Simeonnak lenni, akiről még a Biblia is feljegyez egyet-mást. Ilyen magunkfajta egyszerű emberek is, ha az újjászületés csodáját átéltük, akkor ugyanezeket tapasztalhatjuk.
Nem olyan régen mondta el valaki, hogy imádkozása közben eszébe jutott egy régi ismerőse. Nyugodtan mondom így mai igénk szavaival: a Szentlélek indításából még aznap meglátogatta ezt az ismerőst. Nem tudta, hogy beteg, és nem tudta, hogy annyira súlyos beteg, és ott találta magát, mint gyanútlan látogató egy súlyos beteg ágya mellett. Imádkozott magában, hogy Uram, miért küldtél most engem ide. Mit mondjak egy ilyen kétségbeesett, reményét vesztett embernek? Nincs nekem ebben gyakorlatom.
Aztán beszélgettek mindenféléről, és egyszer csak eszébe jutott, mit is olvasott aznap reggel a bibliában. Annak kapcsán egy s más még eszébe jutott, és egyszer csak eltűnt a beteg arcáról a kétségbeesés. Felderült ez a kétségbeesett arc, és utólag tudta meg, hogy ez az ember akkor ott visszakapta a reménységét, az életkedvét, és elhatározta: mégis csak meg akar gyógyulni. S mielőtt elbúcsúztak, ez a beteg, életében először, ezzel a látogatóval együtt imádkozott.
Honnan vette ez az ember a nagy bölcsességet, amivel reményt öntött egy kétségbeesett szívbe? A Szentlélek adta neki. Az a Lélek, aki indította reggel, hogy menjen el látogatóba, az a Lélek elkísérte, belülről irányította, és valóság lett az, amiért Pál apostol könyörgött és kérte az efézusi gyülekezetet is, hogy nagyon imádkozzatok azért, hogy az Úr adjon nekem szót a számba, amikor kinyitom azt. Ezt ő komolyan ette, és kapott is olyan szavakat, amik igék a mai napig, és amiken keresztül Isten Szentlelke minket is formál. Ez egyszerű beteglátogatóval, mondhatnám bármelyikünk nevét itt, ugyanígy megtörténhet.
Akiben Isten Szentlelke van, annak a Lélek ad kijelentést, azt a Lélek indítja, mozgásba hozza, cselekvésre serkenti. Az az ember egyre jobban látni fogja, kicsoda a mi Urunk Jézus Krisztus valójában. Annak a szívéből felhangzik az isten-dicsőítés, és az ilyen ember néha úgy beszél, hogy maga sem tudja: igét mondott, mert általa is ad kijelentést Isten Szentlelke.
Hogyan tett szert Simeon ilyen sok különös képességre? A Biblia válasza egyszerű rá: kapta a Szentlelket. De hogyan kapta, és miért éppen ő kapta?
Azt olvassuk a Bibliában, hogy Isten szívesen adja az Ő Lelkét mindazoknak, akiknek akarja. Ez is az Ő szuverén szabadsága. De azért érdemes megfigyelni azt a másik oldalt, hogy többnyire az ilyenek kapják ezt a nagy ajándékot: akik imádkoznak, akik nagyon várják, hogy Isten ígéretei beteljesedjenek, akiknek szoros kapcsolatuk van a mindenható Istennel, akik tartják a kezüket, és Isten felé nyújtják ki. Mert tőle akarják kapni azokat a kincseket, amikre vágynak. És Isten egyszer csak beleteszi a kincset a kezükbe.
Na, de kérdezhetné valaki, és mindig élvezem a gyerekekkel való beszélgetést, mert ők a dolgok mögé kérdeznek, hogy ez pünkösd előtt történt. Pünkösd előtt is volt már Szentlélek? Hát hogyne lett volna! A Biblia már az első mondatában beszél arról, hogy Isten Lelke lebegett a vizek felett. A teremtő Szentlélek öröktől fogva mindörökké Isten. Nem pünkösddel kezdődik a Szentlélek munkája és léte. Az Ószövetség hívői is kapták már Isten Szentlelkét.
Akkor mi a különbség a pünkösd előtti és utáni helyzetünk között? Nagy kü-lönbség van, mert pünkösd előtt Isten kivételes személyeknek kivételesen nehéz feladtok megoldásához adta az Ő szentlelkét. Próféták és hozzájuk hasonlók kapták azt. Pünkösd óta pedig Jézus krisztus áldozatára való tekintettel mindenki kapja Isten Szentlelkét, aki Jézust Megváltójának és Urának vallja.
Aki Jézust az életébe hittel befogadta, az vele együtt kapta a Szentlelket, és az ilyen embernek ezután már csak az a feladata, hogy engedje érvényesülni az életében Isten Szentlelkét. Engedje, hogy Isten Lelke irányítsa a gondolatait, indulatait, beszédét, időbeosztását, minden szavát és minden tettét, s így növekszik az új természet, Krisztus, a hívőben és így lesz egyre erőtlenebbé és kisebbé a velünk született utálatos természetünk, amit Pál apostol óembernek nevez.
Isten Szentlelkét tehát mindenki kapja, aki Jézus Krisztusban hisz. Ezért idéztem az istentisztelet elején Péter apostol prédikációjából azt a mondatot, amikor kérdezik a pünkösdi igehallgatók közül többen, hogy: most akkor mit cselekedjünk? Azt mondja: bánjátok meg a bűneiteket, ennek jeleként keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus nevére, Őérette bűnbocsánatot kaptok és veszik a Szentlélek ajándékát. Ez a Szentlélekkel való beteljesedéshez vezető út és ennek a lépései megcserélhetetlenek. (ApCsel 2,38).
Akárhol van erről szó a Szentírásban, mindig azzal kezdődik: hallgatták Isten igéjét, pünkösdkor is, ez az ige bűnbánatot szült bennük. A bűnbánatból bűnvallás lesz, és komolyan veszik, hogy bocsánatot Jézusért kapnak, és utána ők maguk csodálkoznak a legjobban, hogy kapták a Szentlélek ajándékát. E nélkül az embernek minden vallásos erőlködése hiábavaló.
Ezért érzett valami nagy hiányt a kiváló vallásos ember, Nikodémus is. Ezért megy Jézushoz, és ezért mondta neki Jézus: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: Így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3,5-8).
Szükséges újonnan születnetek, de ebben benne van az az örömhír is, hogy akkor lehetséges. Ezt az ajándékot kínálja nekünk a mi Urunk ezen a pünkösdön is. Vagy ebben akar minket megerősíteni és az Ő Lelkét még gazdagabban adni, hogy aztán mi is tapasztaljuk, hogy lehet kapni kijelentést a Lélek által. Van ilyen, hogy a Lélek indít és vezet. Egyre jobban megismerjük a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Tudjuk dicsőíteni imáinkkal, és egész életünkkel Őt. Ő pedig elkezd használni minket, és ad a szánkba olyan igét, ami mások számára is áldás lesz.

Jézus Krisztus a feltámadása után negyvenedik napon, egy ilyen csütörtökön, visszament a mennybe. Ez úgy történt, ahogy Lukács azt részletesen leírja, hogy tanítványaival együtt kiment a Jeruzsálem melletti Olajfák hegyére, s miközben beszélt hozzájuk, felemelkedett, és egy pillanat alatt egy felhő eltakarta a szemük elől. Többé nem látták Őt. Többé nem is fogja látni senki addig, amíg majd nagy hatalommal és dicsőséggel megjelenik, amikor visszajön ítélni élőket és holtakat.
Ezt követően tíz nappal pedig tanítványaira kiáradt a Szentlélek úgy, ahogy azt Jézus pontosan előre megmondta nekik.
Jézus mennybemenetelekor a fordítottja történt meg annak, ami karácsonykor. Karácsonykor, az Ő testté lételekor otthagyva a mennyei dicsőséget, belépett ebbe a mi földi világunkba. Mennybemenetelekor pedig visszalépett innen a mennyei világba. Ezt megelőzően azonban, közvetlenül keresztre feszítése előtt, elmondotta azt a búcsúimáját, amit János az evangéliumának 17. részében lejegyzett, és amiből most egy részletet hallottunk.
Ebben az imádságban elmondja, hogyan készül elmenni innen a földről. Szól arról, hogy mivel töltötte azt a néhány évet, amíg itt volt közöttünk, és végül kijelenti, hogy az övéiért ezután is szüntelenül könyörögni fog. Hogyan készül elmenni innen, hogyan értékeli itteni tevékenységét, és mit fog tenni a továbbiakban is a benne hívőkért.
Ezt Ő ilyen egyszerűen mondja: Atyám, most tehozzád megyek. Elvégeztem a munkát, amit reám bíztál, hogy végezzem azt. Én azokért könyörgök, akiket nekem adtál. Egyszerűségükben és rövidségükben is kimondhatatlan horderejű kijelentések ezek. Vegyük sorra őket.
1. Hogyan készült elmenni Jézus innen vissza a mennybe?
Egyszerűen: Atyám, én most tehozzád megyek. Itt lesz nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy honnan jött Ő közénk. Ezt sokan nem hitték el, hiába említette többször is. De ekkor lesz egészen egyértelmű, hol van Ő otthon. Hogy ez a néhány évtized, amit itt töltött a földön magára véve emberi testünket, csak rövid kitérő volt az Ő öröktől fogva mindörökké tartó istenségében.
Honnan jött Jézus és hol van Ő valójában otthon? Aki eddig nem hitte, az a mennybemenetelekor megbizonyosodhat erről. „… most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad a világ létele előtt már.”
Jézus többször hangsúlyozta, hogy üdvösségünk szempontjából döntő az, hogy hisszük-e, hogy Ő a mennyből jött és az Atya küldetésében jár itt közöttünk. Ennek az evangéliumnak az 5. részében van a jól ismert ige, amikor azt mondja Jézus a hallgatóinak: „Aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van.” Ez az örök élet feltétele, hogy hiszünk-e az Atyának, aki Őt elküldte, s aki egy alkalommal azt mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” (Mt 3,17).
Keresztelő János azért tudott olyan bátran visszalépni és átadni a terepet Jézusnak, mert bizonyos volt abban, amit így mondott: „Aki felülről jött feljebb való mindenkinél, aki a földről való, földi az, és földieket beszél. Aki azonban a mennyből jött, az feljebb való mindenkinél, mert Ő arról tesz bizonyságot, amit látott és halott, de az Ő bizonyságtételét senki sem fogadja be. Aki az Ő bizonyságtételét mégis befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz, mert akit Isten küldött, az az Isten beszédeit szólja, mivel az Isten nem mérték szerint adja a lelket. Az Atya szereti a Fiút és az Ő kezébe adott mindent. Aki hisz a Fiúban, örök élete van. Aki azonban nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,31-36).
Az tette hitelessé mindazt, amit Jézus mondott és tett, hogy Ő a mennyből szállt alá, hogy Őt az Atya küldte, nem magától beszélt. Megbízatását és az ehhez szükséges hatalmat is megbízójától, a mindenható Istentől kapta. „Te hatalmat adtál nekem minden testen, hogy örök életet adjak azoknak, akiket nékem adtál.”
Jézus újra és újra hangsúlyozta, és a János evangéliumában ez újra és újra olvasható, hogy Ő nem a magáét mondja, hanem annak az üzenetét, aki elküldte Őt. Nem a maga akaratát cselekszi, hanem azét, aki elküldte Őt. Nem a maga dicsőségét keresi, hanem azét, aki elküldte Őt ide közénk. Jézus a mindenható Atya képviseletében járt itt közöttünk, aki ezt hiszi, az így fogad tőle mindent, s ezért élete, üdvössége van. Aki ezt nem hiszi, azon nem lehet segíteni.
Éppen ezért, ebből az első igazságból, amit Jézus mond itt az imájában, két kérdés következik. Az egyik: hisszük-e ezt? Hisszük-e, hogy amikor Jézus mennybe ment, akkor hazament. Akkor az Ő eredeti létformáját öltötte magára újra, hiszen Ő öröktől fogva mindörökké Isten. A másik: vajon hisszük-e azt, hogy amit Jézusnak az Ő mennybemenetele jelentett, ahhoz nagyon hasonló a benne levőknek a meghalásuk. Hiszen aki benne hisz, az ugyanúgy vágyik hozzá az örökkévalóságba, mint ahogy Ő vágyott vissza az Atyához. Erről is egészen nyíltan és részletesen szólt Ő. Itt van három fejezettel előbb, a 14. rész elején, amikor búcsúzik a tanítványaitól, és azt mondja: „Én elmegyek, az én Atyám házában sok lakóhely van, helyet készítek nektek, s aztán majd eljövök, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.”
Pál apostol hitte ezt, ezért tudta a börtönből a nagyon közel jött kivégzése előtt ezt írni a filippi gyülekezetnek: „én kívánok átköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb.” Itt is jól érezte magát, s utána teszi azt, hogy „ha még maradnom kell e testben, akkor megyek hozzátok, és még szolgálok nektek. De ha eljött az ideje a küldetésem végének, én boldogan megyek, mert tudom, hova megyek. Tudom, hogy kihez megyek.” Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb. A benne hívők így gondolnak a halálukra, így élik át szeretteik elmúlását is, és ezzel a reménységgel látnak túl a búcsúzáson.
Ez tehát az első, amit Jézus mond az imában. Ő ilyen egyszerűen készül a mennybe, haza, vissza: Atyám, tehozzád megyek.
2. Másodszor számot ad az Atyának. Elmondja, hogyan értékeli a mögötte levő éveket, hogy mivel töltötte azt az időt, amit az Atyától kapott. „Elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.”
Jézus tehát, amíg itt volt a földön, az Atyára figyelő, neki engedelmes, tevékeny munkás életet élt. A tőle kapott feladatokat végezte, azokat tökéletesen elvégezte, és ezzel a boldog elégedettséggel készül visszamenni a mennyei dicsőségbe.
Figyeljük meg, hogy semmi mulasztás nem terheli. Semmi lelkiismeret-furdalás miatt nem gyötrődik, hogy valamit elfelejtett, elmulasztott, elrontott, nem lehet már pótolni. A lustaság nem vádolja. Nem kell neki magyarázkodnia, mentegetőznie semmi miatt. Nem pótcselekvésekkel fárasztotta magát. Nem a saját hasznát kereste szolgálatának az évei alatt. „Elvégeztem a munkát, amit reám bíztál, hogy végezzem azt.”
Micsoda súlyos kijelentés ez! Mennyi minden van ebben! Benne van minden szó, amit egy négyszemközti beszélgetésben mondott valakinek, benne van minden tanítás, amit százak és ezrek hallottak. Benne van a betegek gyógyítása, a halottak feltámasztása. És benne van az a számunkra elképzelhetetlen szenvedés, ami az Ő kínhalálát kísérte. Benne van halála, az Atyától való elhagyatottság átélése. Benne van dicsőséges feltámadása. „Elvégeztem a munkát, amit reám bíztál, hogy végezzem azt.”
Mi volt ez a munka? Ez is kiderül Jézus búcsúimádságából.
Dicsőítettelek téged e földön. Ezzel kezdi. Ezen a földön, amelyen olyan sokan gyalázzák Istent, vagy kétségbe vonják az Ő létét, vagy egyszerűen negligálják, semmibe veszik. Csak akkor szidják, amikor neki akarnak tulajdonítani valami pró-batételt. Isten nincs, de azért Ő az oka annak, hogy szenvednünk kell. (Mondotta a múltkor valaki, aki ráadásul rendkívül büszke volt értelmi képességeire és műveltségére.) Ezen a földön Jézus mindig, mindennel dicsőítette az Atyát.
Azután ezzel folytatja: „Kijelentettem a te nevedet az embereknek…” Vagyis elmondta nekünk, hogy kicsoda Isten. Isten neve; Isten személye. Bemutatta nekünk, ki a láthatatlan Isten. Rajta kívül senki nem tudta ezt hitelesen elmondani, hiszen az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki a mennyből jött, Ő jelentette ki Istent (Jn 1,18). Elmondta nekünk, kicsoda Isten. Magunktól soha nem ismernénk meg Őt, viszont ez megint feltétele az örök életnek. Itt olvastuk, hogy az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent. Az emberek a történelem során mindig gyártottak maguknak isteneket, de a valóban létező, igaz Istent Jézus Krisztus mutatta be nekünk, róla mondta el, hogy kinek higgyük Őt.
Miközben ezt tette, előhívta az emberek sokaságából azokat, akiket az Atya neki adott. „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál: tieid voltak, és nekem adtak őket, és a te beszédedet megtartották. Mert ama beszédeket, amelyeket nékem adtál, ő nékik adtam, és ők befogadták, és így megismerték, hogy én tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem.”
Ezeket, akik hittek Őbenne, fokozottan sok veszély fenyegette. Ezért ad számot az Atyának a következőről. „Azokat, akiket nékem adtál, megőriztem és senki sem veszett el közülük. Amíg e világon voltam, megtartottam őket a te nevedben.”
Ez is az Ő munkájához tartozott, és az is, amit már idéztem, hogy azt a hatalmat, amit az Atya adott neki ahhoz a feladathoz, amit Ő bízott rá, azt a hatalmat Ő csak arra használta, és ennek a célja az volt, hogy örök életet adjon mindazoknak, akiket néki adott az Atya.
Elvégeztem a munkát, amit reám bíztál. Dicsőítettem a te nevedet. Elmondtam az embereknek, hogy ki vagy te. Eközben a hirdetett evangélium előhívta a hitetlen sokaságból azokat, akiket az Atya választott és hitre jutottak. Ezeket Ő megőrizte mindenféle kísértés közben. (Gondoljunk arra, amikor Péternek mondja: „A Sátán kikért, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited.”) És az Atyától kapott hatalmát ezeknek az érdekében használta, akiket az Atya neki adott.
Semmiképpen ne hasonlítsuk magunkat a mi egyedülálló Megváltónkhoz, Isten szent Fiához, de azt azért szabad alázatosan megkérdezni magunktól, hogy ha majd a mi földi életünk ideje véget ér, elmondhatjuk-e csendesen, de a valóságnak megfelelően: Atyám, elvégeztem azt a munkát, amit reám bíztál. Isten mindnyájunkra bíz valamilyen feladatot. Szinte ahányan vagyunk, annyifélét. Mindnyájunkra bíz embereket, vér szerinti rokonokat, vadidegeneket. Mindnyá-junkra bíz valamilyen szolgálatot. Megbecsüljük-e azt a kicsit, amit reánk bízott? Tőle kapott erővel végezzük-e állhatatosan azt a sokat, amiről már az elején láttuk, hogy meghaladja az erőnket? Egyáltalán azzal töltjük-e a testben kapott időt, amire Ő adta? Jézus azt mondja: „elvégeztem azt a munkát, amit te reám bíztál.”
Jó lenne, ha legalább a testben hátralevő időnket tudatosan és tőle kérve hozzá újra és újra világosságot és engedelmességet, azzal töltenénk, amire adta. Olyan sokszor még ezt sem látjuk világosan. Kifáradunk a pótcselekvésekben. Mindenféle feladatot szedünk össze magunknak, és közben emiatt éppen az marad el, amivel Ő bízott meg bennünket. Jó lenne arra koncentrálni, ezért imádkozni. Akár minden reggel. Uram, mutasd meg nekem ma is, hogy mi az, amivel te bíztál meg. És akkor nem futunk fulladásig imádkozás helyett is, és akkor nem tétlenkedünk, amikor valami sürgős feladatot kellene az Ő megbízásából elvégezni, akkor a helyünkön lennénk. Akkor rend lenne az életünkben.
Olyan csodálatos, ahogyan Jézus mindig pontosan érzékelte, hogy mikor, minek van az ideje. Emlékszünk, hogy szerettei több alkalommal sürgették: gyerünk, gyerünk, induljunk el korábban. Gyere te is velünk. És olyan higgadtan és meggyőződéssel mondja: a ti időtők mindig készen van, induljatok. Én nem szeretetlenségből nem megyek veletek, de az én időm még nincs itt. Ő akkor is az Atya órájára nézett, és annak a mutatóihoz igazította az életét, és nem a mutatókat akarta előre vagy hátra huzigálni a saját kívánsága szerint. Ezért volt békesség benne, és ezért volt ilyen értelemben is rend az életében. Békességének és az életében uralkodó rendnek a forrása az Atya iránti engedelmessége volt. Ebben kellene növekednünk, ezt kellene sokkal jobban begyakorolni, hogy Atyám, mit akarsz, hogy cselekedjem.
Persze, mindnyájunknak el kell végeznünk naponta a kötelességünket. Jézus nem kötelességmulasztásra bátorít, hanem arra, hogy ami feladatokat tőle kaptunk, és amit rajtunk számon kér egyszer, azokat végezzük el. Azok elvégezhető feladatok. Ő nem hajszolja agyon az övéit. Ő békességet ad a szívükbe és rend lesz az életükben.
3. A harmadik, amit az övéi megnyugtatására mondott már korábban, itt meg az imádságába is belefoglal, hogy Ő imádkozni fog az övéiért. „Én őértük könyörgök, Atyám. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tieid.”
Ő, aki a legközelebb van a világmindenség Urához, az Atyához, szüntelen könyörög azokért, akik a legközelebb vannak hozzá itt a földön. Mert Jézusnak ennyire fontosak az övéi.
Vajon ennyire fontos-e nekünk, hogy közel legyünk hozzá, hogy beletartozzunk azoknak a közösségébe, akiket éppen az Ő igehirdetése hívott létre ezen a földön, akik az övéi, akiket az Atya néki adott, és akik éppen ezáltal maradnak meg az övéinek, és tudják elvégezni a feladataikat, hogy közel maradnak Őhozzá?
Mit kér Jézus a benne hívőknek? Ezt is felsorolja. Érdekes, hogy mindenekelőtt védelmet. Az Atya oltalmát kéri. „Amíg a világon voltam, megőriztem őket a te nevedben. De most már többé nem vagyok a világon. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.”
A Jézusban hívőknek ugyanúgy itt kell lenniük ebben a világban, mint ahogy a sónak ott kell lennie az ételben, de meg kell különböztetniük magukat ettől a világtól. Ezért kéri másodszor, hogy „szenteld meg őket.” Vagyis különítsd el őket a magad számára. Kezeld külön őket, és ruházd fel őket újra és újra az igazsággal. A te igéd igazság. Járja át őket a te igéd, hogy a puszta jelenlétük dicsőítsen téged, és bizonyságtétel legyen rólad.
Jézus ilyen fontosnak tartja ezt, hogy az Isten szentsége külön-külön mindnyájunkat, és mint a hívők közösségét is egyre jobban járjon át. A szentség jó illata terjedjen jelenlétünk folytán ebben a világban, és mutassunk ebben az Istentől rohamosan távolodó világban Őreá. Az istengyalázó világban a puszta létünk dicsőítse azt az Istent, aki megszentel minket.
Azután azt mondja: „Atyám, ahogyan te küldtél engem e világra, én is úgy küldtem őket erre a világra.” Segítsd őket a küldetésükben megmaradni, és azt teljesíteni. Micsoda megtiszteltetés! Azt a munkát, amit Ő elkezdett ezen a világon, tudniillik, hogy kijelentette az Istent az embereknek, azt reánk bízza. Mi folytathatjuk. Ezért jön a következő kérés, hogy akik majd hisznek a mi bizonyságtételünkre, már azokért is könyörög. „Nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem.” Segítsd őket, hogy ezt az erejüket meghaladó küldetést hűséggel végezzék. És könyörgök már azokért is, akik majd hisznek nekik azért, mert az én erőmmel tesznek bizonyságot, és ott állok mögöttük, akik bizonyságot tesznek.
A továbbiakban azért könyörög, hogy olyan mély lelki közösségük legyen a hívőknek egymással, amilyen a Fiúnak van az Atyával. „Hogy egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”
Aztán fokozódik a kérések nagysága, ahogy haladunk előre az imádságban. Azt kéri, hogy Isten a saját tulajdon szeretetével töltse meg a Jézusban hívők szívét. Hogy azzal a szeretetettel szeressék egymást, amivel te szerettél engem, s ahogy én is szeretlek téged. (26.v.) Nem azt mondja, hogy szedjétek ám össze magatokat, ne valljunk szégyent itt a világ előtt, szeressétek egymást, hanem az Atyát kéri, hogy az Ő tulajdon szeretetét öntse a mi szívünkbe. Velünk született természetünktől idegen jellemvonásokat kapjunk az újjászületésben és a megszentelődésben előrehaladva.
Péter apostol így ír erről: „Isteni természet részeseivé legyünk.” (2Pt 1,4). Pál apostol ezt írja a Róma 5,5-ben: „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által.”
Nem apró, csip-csup dolgokról van itt szó. Jézus olyan hatalmas ajándékokat kér nekünk, ami sokszor eszünkbe sem jut, amikor imádkozunk. Ő, aki legközelebb áll az Atyához, ezeket a nagy kincseket kéri azoknak, akik a legközelebb állnak hozzá ezen a földön, mert hisznek Őbenne.
Most már itt vagyunk az egészen magasrendű ajándékoknál. Azért könyörög, hogy meglássuk az Ő dicsőségét, sőt azt írja: „az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál, őnekik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk…” (22. v.) Sok földi szenvedés, hányadtatás, próbatétel után vár minket a mi Urunk, s az Ő dicsőségét ajándékozza nekünk. És látni fogjuk mi is az Ő dicsőségét.
A végén azért könyörög, amit mennybemenetelekor megígért újra a tanítványoknak: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek…” (24. v.). Ez az egyetlen hely, ahol Jézus ilyet mond az Atyának. Mindenütt kéri, dicsőíti Őt, hálát ad neki. De hogy akarom, ez csak itt hangzik el. Akarom, hogy az enyéim mindörökké velem legyenek ott, ahol én vagyok, a mennyei dicsőségben.
Jézus Krisztus mennybemenetelének a tényéből mindez a gazdag örömhírcsokor, evangéliumcsokor származik. Javasolom, mivel egy hallásra ezt nem lehet megjegyezni, olvassuk el otthon nagyon lassan ez a 17. fejezetet a János evangéliumából. Akinek van Károli meg új fordítása, olvassa el mind a kettőből. Akár hasonlítsa össze az egyes verseket egymással. Még gazdagabban bomlik ki ez az örömhír belőle, hogy amikor Jézus eljött erre a földre, akkor is nagy csoda történt, s csak így lehetett segíteni rajtunk. De amikor visszament a mennyei dicsőségbe, akkor is ajándékok sokaságát hagyta itt a számunkra, és ezekért Ő azóta is szüntelenül könyörög.
Azt hiszem ebben egyikünk sem kételkedik, hogy a Fiú imádságát meghallgatja az Atya. Mi ezzel a békességgel, ezzel az örömmel kellene, hogy éljünk. Ha senkinek nem vagyunk fontosak ezen a földön, ha Jézus tanítványai közé tartozunk, neki ezen a földön a legfontosabbak vagyunk. És ha senki nincs már, aki imádkozna értünk ebben az életben, az Isten mindenható szent Fia szüntelen él, hogy esedezzék érettünk. Így van szó szerint a Bibliában. És ilyen nagy kincseket kér a számunkra. Legyen sokkal több hitünk ezeket a kincseket elfogadni, és merjünk ezekből élni. Semmit se tartsunk meg belőlük magunknak, hanem adjuk tovább és osszuk szét, mert annál többet fogunk belőlük kapni.
Jézus azzal kezdi: Atyám, én tehozzád megyek. Azzal folytatja, hogy számot ad: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál. Azzal fejezi be: hogy az övéiért, akiket az Atya neki adott, imádkozik és ilyen nagy ajándékokat kér a számukra. Törekedjünk arra, és kérjük, hogy segítsen Isten, hogy úgy töltsük el az életünket, hogy mi is elmondhassuk: elvégeztem, amit reám bíztál. Életünk legnagyobb mélységeiben se felejtsük el, hogy ilyen nagy dolgokat kér számunkra az Isten szent Fia. És akkor majd, ha a mi szívünk is utolsót dobban, csendesen mi is elmondhatjuk: Uram, én pedig most tehozzád megyek.