PASSIÓ

Mint a korábbi években, most is elolvassuk az egyik evangéliumból Jézus Krisztus szenvedése történetének az egészét, és a végén hallunk majd egy rövid igemagyarázatot. Közben néhányszor megszólal az énekkar és odaillő, az éppen hangzó részt elmélyítő éneket hallunk majd.
A János evangéliuma 18. és 19. fejezetéből olvasom Jézus szenvedésének a történetét.
Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, oda ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: „Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: „A názáreti Jézust." "Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt.
Amikor ezt mondta nekik: „Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: „A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!”
Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: „Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: A szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”
A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálóleány ekkor így szólt Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: „Nem vagyok.” Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett.
A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?”
Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Akkor így szóltak hozzá: „Nem az ő tanítványai közül való vagy te is?” Ő tagadta, és megint csak azt mondta: „Nem vagyok.”
A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?” Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.

Énekkar:

A mélyből kiáltok Jézus, a bűnnek verme de mély!
Rám omlott az átok Jézus, oly szörnyű, sötét az éj!
Ha nem jössz segélyre Jézus, kialszik minden remény,
És itt a vak éjbe', Jézus, a mélyben veszek el én!
Te mindent vállaltál Jézus, kínt, szégyent ott fenn a fán,
És értem meghaltál Jézus a véres, bús Golgotán
Nagy üdvöd szereztél Jézus, én hittel elfogadom,
A szívem cserébe Jézus, tenéked odaadom!

Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát.
Pilátus ekkor kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia.
Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behivatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?”
Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelet: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot egyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szólt hozzá: „Mi az igazság?”
Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt.
Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.
Akkor Pilátus elvitte Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” — és arcul ütötték.
Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: „Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmi bűnt nem találtok benne.” Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: „Íme, az ember!” Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát.”
Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: Ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.”
Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólta zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltotta: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta nekik: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.

Énekkar:

Te drága Jézus, mi történt te véled,
Hogy oly keményen sújt a zord ítélet?
A szörnyű vétket el mivel követted?
Mi volt a tetted?

Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje?
Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre!
Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam,
Fejedre hoztam.

S mily büntetés, mit a világ reád mért?
A jó nyájőrző szenved a juháért;
A bűnért, melyet szolgák elkövettek,
Az Úr fizet meg.

Átvették tehát Jézust, Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették Őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A CSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ez a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: a zsidók királya! — hanem ahogyan Ő mondta: A zsidók királya vagyok.” Pilátus így válaszolt: „Amit megírtam, megírtam.”
A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve.
Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák.
Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Kleópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Az után így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.
Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.”
Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.

Énekkar:

Elsötétült a nap, mikor Krisztus Jézust megfeszítették!
És kilenc óra tájban Urunk fennhangon így kiáltott:
„Eli, Eli, lámá sabaktáni.”
„Isten, Isten, óh mért, óh mért hagytál el te engem!”
És ismét szólott nagy kiáltó szóval:
„Atyám! a te kezedbe ajánlom, ajánlom lelkemet.”
S míg aláhanyatlott feje, a lelkét kilehelte.

Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az Ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.”
Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt — de csak titokban, mert félt a zsidóktól —, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mint egy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben ez új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.

Énekkar:

Hála zengedez, Jézusunknak,
Mert vérét áldozá, hogy megváltson bűnből, bajból.
Hála zengedez, Jézusunknak,
Mert fel is támadott, hogy már mindig néki éljünk.

A szenvedéstörténetnek azt a részletét, amiről rövid szeretnék befejezésül szólni, János evangélista nem írta le. A többi evangéliumból tudjuk, hogy Pilátus szabadulni akart Jézustól és amikor meghallotta, hogy galileai, felcsillant a szeme és átküldte Heródeshez, mert a nagy ünnepre Heródes is feljött Jeruzsálembe.
A Lukács evangéliuma 23. részének 6. és következő verseiben így olvashatjuk ezt:
Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából való-e ez az ember. Amikor megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálembe tartózkodott ezekben a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel halott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára.
Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz.
Pilátusnak kellemetlen volt Jézus ügye több okból, és ezért örült meg annak, hogy megszabadulhat tőle. Ezt most átengedte, az ő egyébként megvetett alattvalójának, Heródesnek, aki úgy volt király, hogy egy kis tartománynak a főnöke volt. De ő kiskirálykodott, és szerette fitogtatni a hatalmát. Hát most fitogtathatja, intézze el ezt a kényelmetlen kényes ügyet. Így kísérik át Jézust Heródeshez.
Jellemző, hogy vádlói ott sem maradnak el mögüle. Ott vannak a főpapok és írástudók is. Ott van tehát Heródes jeruzsálemi rezidenciáján, ott van a vádlott, Jézus, és ott vannak a vádlói, a főpapok és írástudók. Természetesen katonai segédlet meg a király testőrei. Azt olvassuk, hogy Heródes ennek nagyon megörült. Miért? Mert sok mindent hallott Jézusról és szerette volna már látni. Azt remélte, hogy valami csodát mutat majd neki is. Valami produkciót látunk ettől a „mutatványostól”. Először szép szóval, aztán kényszerítve arra akarta rávenni, hogy mutasson már valamit, ha neki csakugyan emberfeletti, netán isteni hatalma van. Jézus meg sem mozdult. Akkor azt olvassuk: elkezdte Őt kérdezgetni sok beszéddel. Kérdések özönét zúdította Jézusra, Jézus azonban nem felelt neki egyetlen szóval sem.
Azt akarja, tegyen csodát. Jézus meg sem mozdul. Kérdések özönét zúdítja rá, Jézus szóra sem méltatja ezt az embert. Akkor kéretlenül is megszólaltak a vádlói, és még ott is elkezdik a főpapok és írástudók a megszokott rágalmakat szórni rá. Jézus egyetlen szóval sem védekezik. Amikor azt akarják, hogy tegyen valamit, nem mozdul. Amikor arra várnak, hogy feleljen, meg sem szólal. Amikor vádolják, képtelen rágalmakkal illetik, egy szóval sem védi magát.
Végül is elfogy Heródes türelme, átadja őt a katonáinak: csináljanak vele, amit akarnak, és akkor bohócot csinálnak Jézusból. Fényes ruhába öltöztetik, úgy hallották királynak tartja magát. Ezek is azzal vádolták, hogy királynak tekinti önmagát, akkor csináljunk belőle királyt. Tegyünk úgy, mintha valóban az lenne és elkezdik ugyanazt a játékot, amit Pilátus katonái is. Látszólag hódolnak előtte, gúnyolják Őt.
Erre a jelenetre valaki egyszer azt mondta, hogy jobban fáj az embernek, ha csörgősipkát húznak a fejére, mintha töviskoronát nyomnak rá. Ez a gúnyolás még inkább megalázta Jézust. Aztán Heródes látja, nem megy vele semmire, visszaküldi Pilátushoz.
Két olyan gondolatot szeretnék kiemelni ebből a szánalmas, tragikomikus történetből, amit érdemes magunkkal vinnünk.
Az egyik, amit így fogalmazhatunk: itt Jézus az alulmaradás hatalmát mutatja meg nekünk. Mert végül is minden úgy történt, ahogy Ő akarta. Semmit nem tudtak kicsikarni tőle, amit nem akart adni. Semmit nem láthattak, amit nem akart megmutatni. Semmit nem hallhattak, amit Ő nem akart mondani. Végül is Ő maradt ura a helyzetnek. Az történt, amit ebben a szánalmas helyzetben Ő helyesnek látott. Pedig a látszat, meg szerintük a valóság is az volt, hogy alulmaradt.
Megkötözve, fogolyként vitték oda. Akkor már rég csurgott a vér az arcán, többször is leköpdösték az arcát. Ránézni is rossz — ahogy az Ézsaiás 53-ban olvassuk, nem volt ábrázata kívánatos, fájdalmak férfija volt, és mégis az történt, amit Ő akart. Így alulmaradva, megalázva is ura maradt a helyzetnek, és akinek van szeme, az Ő isteni hatalmát így is láthatja. Az alulmaradás hatalma, anélkül, hogy közben ökölbe szorulna a keze, anélkül, hogy magában szitkokat szórna az ellenségeire, Ő ott is Isten Fia, bűn nélküli, tiszta és szent marad.
Ismerős-e ez nekünk? Az övéit Ő megtanítja erre, pontosabban elsegíti oda, hogy tudjanak alul maradni, amikor az Ő akaratából kell alul maradnunk. Szitkozódás nélkül tudjuk hallgatni a reánk szálló szitkokat. Péter apostol írja levelében: Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott.
Egyszer, amikor szidalmaztak, és bennem az óemberi indulatok kerekedtek felül, Isten olyan kegyelmes volt, hogy ezt az igét juttatta eszembe. És ez az ige kivette belőlem a tisztátalan indulatot, és oly jó volt békességgel alul maradni. Nagy tudomány ez, amire a szenvedő Krisztus a mai tanítványait is megtaníthatja.
A másik, amin érdemes elgondolkoznunk, hogy Heródes már elkésett. Láthatott volna sok csodát. Érdeklődhetett volna korábban Jézus után. Hallhatta volna tőle azokat a csodálatos tanításokat, amikkel százak előtt nyitotta meg a mennyország kapuját. De most már késő. Heródes visszautasította a Keresztelő Jánostól hallott igét is, egészen eddig nem érdekelte őt, hogy ki Jézus és mit tanít, és most már lejárt annak az ideje, hogy Jézus tanítson és csodákkal is megmutassa hatalmát. Heródes elkésett. Évek álltak a rendelkezésére, hogy közelebbről megismerje Jézust, most már nincs rá lehetősége.
Van ám ilyen. Isten őrizzen meg ettől minket. Amikor Isten elkészíti az alkalmakat, amikor találkozhatnánk vele, hallhatnánk az Ő szavát, amikor sok mindent el akarna végezni bennünk, sok mindennel meg szeretne ajándékozni, de azt kell mondania, amit Jézus mondott Jeruzsálemre: Hányszor akartalak egybe gyűjteni titeket, de ti nem akartátok. És el lehet késni.
Sokáig fogok még emlékezni arra a szorongató beszélgetésre, ami egy halottas ágy mellett történt. Valaki, akit sokszor hívtunk az Úr Jézushoz a gyülekezetbe igealkalmakra, mindig különös, magabiztos, cinikus fölénnyel utasította vissza, és utasított rendre bennünket, akik hívogattuk. Az utolsó napjaiban azt mondta hozzátartozóinak: most szívesen beszélne velem. Én azonnal mentem, és kiderült: már nem tudtunk egymással beszélni. Már sem értelmileg nem tudott akkor felfogni semmit, sem nem volt egészen már itt az innenső parton. Mondtam azért igét, meg magamban imádkoztam. Nem tudom Isten mit végzett el vele. Isten kegyelme végtelen és minden jóra képes. De összeszorult a szívem, hogy egy okos, az eszére büszke ember, akinek az egyszerű, buta, ósdi, konzervatív evangélium egy életen át nem kellett, most az utolsó erejével még kinyúlna a Szabadító után, de már arra sincs ereje, hogy megmozdítsa a kezét, vagy szemét, vagy ajkát.
Lejár az idő. Amíg időnk van, addig hallgassuk, amit Isten mondani akar. Addig fogadjuk el az ajándékot, amit Ő kínál. Mert egyszer a Heródeseknek meg kell tapasztalniuk, hogy most már hiába kérdezgeti Jézust, és hiába szeretné látni az Ő hatalmát.
Az alulmaradás hatalmát mutatja itt meg Jézus, és azt, hogy mindennek van határa, és egyszer lejár a kegyelmi idő. Isten segítsen minket, hogy amíg időnk van, addig fogadjuk el tőle mindazt az ajándékot, amit kereszthalálával szerzett vissza nekünk.