Pál szolgálata

Bibliaolvasó kalauzunk szerint sokan olvassuk most heteken keresztül az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvet. Ez a könyv a legrészletesebben Pál apostol missziói útjait írja le. Csütörtök esti istentiszteletünkön elkezdtük már számba venni, hogy mi jellemzi Pálnak a szolgálatát. Igen tanulságos és példa lehet ez számunkra mai hívőknek is.
Láttuk, hogy Pál apostol tényleges missziói munkáját megelőzte Isten örök kiválasztása. Amikor az Úr Jézus elhívja őt szolgálatába, ezzel kezdi: „választott edényem vagy nekem.” Később pedig úgy mondja el, hogy a mi atyáink Istene kiválasztott engem. Még sehol semmi nem volt, még Pál apostol sem volt, az ő fogantatása előtt már Isten örök döntése megszületett az életével kapcsolatban.
Aztán elérkezett hozzá egészen konkrét módon is, hogy milyen feladatra választotta ki őt Isten, amikor azt a bizonyos Anániás nevű keresztyént elküldte hozzá az Úr Jézus, és rajta keresztül közölte vele, hogy az „én nevemet kell hordoznod, királyok, pogányok és Izráel népe előtt. És sokat kell majd szenvednek az én nevemért.”
Aztán láttuk, hogy Pált egész szolgálata alatt Isten Lelke vezette. Előfordult vele is, hogy eszébe jutott valami és nekiindult, hogy most azokat a gyülekezeteket látogatjuk végig, de ha Jézusnak más terve volt, akkor leállította ezen az úton. Nem engedett minket a Lélek — ezt olvassuk. Mert az újjászületett emberben Isten Lelke munkálkodik, és a Szentlélek érezteti velünk, hogy most jó, vagy rossz úton járunk. A rossz úton azonnal megáll Isten gyermeke, és olyan szép a 16. részben, hogy mihelyt megértettük, hogy hova küld minket a Lélek, azonnal odaindultunk. Azonnal engedelmeskedett az apostol, mert ő ott akart lenni, ahol az ő Ura akarta látni, mert tudta, hogy csak ott kap áldást. Ott viszont mérhetetlenül sok áldást kapott.
Erőteljesen tudta az igét hirdetni. Sokakat vezetett az Úr Jézushoz. Sok szabadulás, jel és csoda kísérte a szolgálatát. Pontosan úgy, ahogy a Márk evangéliuma végén olvassuk, hogy „a tanítványok hirdették az igét mindenütt, maga az Úr Jézus pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a maga hatalmával, jelekkel és csodákkal.” (Márk 16,20).
Éppen Pál apostol volt a legbizonyosabb abban, hogy ezeket a nagy dolgokat nem ő cselekedte, hanem az a Jézus, akinek a szolgálatában állt, és amikor egyszer később az egyik gyülekezetben beszámol, akkor egyebek között ezt mondja: „semmi olyanról nem merek beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel, jelek és csodák erejével, a Lélek ereje által.” (Róm 15,18-19).
Maga Krisztus cselekedett őáltala és éppen ezért egyedül Krisztusnak adott minden dicsőséget.
Eddig jutottunk csütörtökön, és ma még három tanulságos jellemvonását vegyük számba az apostol szolgálatának.
1. Sok áldást kapott és adott tovább, de ezt a sok áldást sok szenvedés is kísérte. Erről Jézus külön beszélt mindig az övéinek. Tanítványait egyenesen így készítette fel: „Elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé.” Pállal is előre közölte, hogy „megmutatom neked, mennyit kell az én nevemért szenvedned.” És valóban sokat kellett szenvednie.
Mindjárt a szolgálata elején azt olvassuk, hogy közvetlenül a megtérése után ott mindjárt Damaszkuszban hirdetni kezdte a zsinagógában, hogy Jézus a Messiás. És mi lett ennek a következménye? „Amikor pedig már jó néhány nap eltelt, a zsidók elhatározták, hogy megölik őt. Saulnak tudomására jutott a merénylet terve. Még a kapukat is éjjel-nappal őrizték, hogy megölhessék.”
És a damaszkuszi keresztyének csak úgy tudják megmenteni az életét, hogy az éjszaka sötétjében, egy kosárban leengedik a város falán kívül, hogy elmenekülhessen, mivel a kapukat is őrizték.
Aztán megérkezik Jeruzsálembe. Ott sem titkolja életének a nagy változását. Ott is bizonyságot tesz Jézus Krisztusról, és közvetlenül ezután olvassuk ezt: „beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel is, ezek pedig arra készülődtek, hogy végeznek vele.” (ApCsel 9,29).
Egy zsenge keresztyén éppen csak elindul a hit útján és az egyik helyen is, a másik helyen is az életére törnek, és ettől kezdve folyamatos életveszélyben végezte az evangélium hirdetésének a szolgálatát. Közben pedig egyik próbatétel a másikat érte. Olvashatjuk hány hajótörést szenvedett. Hosszú gyalogútjain rablók támadták meg. A hatóság sokszor minden ok nélkül megvesszőzte, megverte, pedig senkinek nem ártott, a törvények ellen nem vétett. Miért kellett akkor ennyit szenvednie? És miért kell Jézus Krisztus elkötelezett tanítványainak minden időben szenvedniük?
Két okát említem meg most ennek.
Az egyik az, hogy mivel itt az első perctől kezdve meg akarták őt ölni, eszünkbe kell, hogy jusson, hogy Jézus kiről mondta: „Emberölő volt kezdettől fogva.”?
Pál jól tudta, hogy ő nem test és vér ellen hadakozik, hanem magával az ördöggel került szembe, amikor arra szánt el magát Jézus hívásának engedve, hogy emberek életét mentse. A lélekmentés munkáját végzőknek az ősellenséggel kell szembenézniük mindig. Mert aki az evangéliumot hirdeti, az az élet szolgálatába szegődött. Mert Jézus Krisztus azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk. És aki az Ő szolgája, az akaratlanul is ellenségévé válik annak, aki meg emberölő volt kezdettől fogva.
Pál apostol ezzel teljesen tisztában volt. Leírja egyik helyen, hogy ismerjük az ördögnek a szándékait, és így végezte a maga munkáját. Ugyanakkor abban is bizonyos volt, hogy amíg el nem végzi azt, amit Jézus reá bízott, addig maga az ördög sem bír vele, és nem tudják az életét kioltani.
A másik oka pedig annak, hogy Jézus elkötelezett tanítványai — a langyosak nem, azoknak nincs bajuk, azokat nem bántja az ördög sem, meg a világ sem —, akik Őhozzá, az életre hívogatnak másokat is, azoknak a gondolkozása, életfolytatása, tanítása annyira más, mint a világé, hogy a világ nem tudja elviselni.
Mert amikor valaki az Isten kegyelméről szóló evangéliumot hirdeti, és azt mondja: testvér, téged is szeret az Isten, és ki tud emelni abból a veremből, amibe beleestél, akkor sokszor nem is gondol az evangélium hirdetője arra, hogy az egyik legféltettebb emberi kincset bántja így, a büszkeséget. Mert ha arról szól az evangélium, hogy Isten abból a mélységből, ahova estél, ki tud emelni, akkor ezzel szembesíti az illetőt, hogy ő valami mélységbe esett, ahonnan nem tud a saját erejéből kijönni.
Ez rettenetes sértés az emberi ősbüszkeség és gőg ellen. Amikor a valóságot leleplezi az evangélium és megmutatja a szabadulásnak az útját, akkor látnia kell mindenkinek a maga tehetetlenségét és elesettségét. Az Isten végtelen kegyelméről szóló evangélium szembesít minket a valósággal. És amíg valaki nem akarja látni a valóságot, addig sértésnek veszi, ha szembesítik azzal. Ezért lesznek sokan ellenségei az evangélium hirdetőinek, Jézus Krisztus elkötelezett tanítványainak.
Mert védekezünk az Isten szabadító kegyelme ellen. Pál apostol a Korinthusi levélben azt írja, hogy egyenesen erődítményeket építünk az Isten szeretete ellen. Védekezik az ember, és amikor elismeri, felismeri, hogy Isten szeret és nem kell védekezni ellene, mert nem ellenség, béküljetek meg az Istennel, és leteszi a fegyvert Isten előtt, akkor lerombol minden erődítményt, és foglyul ejtetik minden gondolat a Krisztusnak — olvassuk ezt 2Kor 10-ben.
Mindenkinek számolnia kell tehát azzal, aki Jézus Krisztust komolyan akarja követni, hogy ezen az úton egészen kivételes áldások kísérik őt, de ezen az úton szenvedés is van, amit a Jézus nevéért kell elhordoznia.
Amikor Pál apostol hirdetni kezdte azt, hogy: emberek, nézzetek szembe a valósággal, eddig azt reméltük, hogy a törvény teljesítésének a fejében kapjuk Istentől az üdvösséget. De tudtuk teljesíteni a törvényt? Nem tudtuk. Akkor most mit kapunk annak a fejében? Semmit. Akkor a törvény nem tart meg minket. Egyedül az Isten kegyelme tarthat meg minket. Nem valaminek a fejében fizet Ő nekünk üdvösséggel, hanem anélkül, hogy megérdemelnénk, szeretetből, kegyelemből, ajándékként adja. Aki ezt örömmel, hittel elfogadja, az majd megtapasztalja, mit jelent ez.
Nos, ez önmagában támadás volt az ellen a büszkeség ellen, hogy előbb teljesítek valamit, aztán Istennek fizetnie kell ezért. Na, de ha én nem tudom teljesíteni azt, akkor legjobb, ha megalázom magamat és tartom az üres kezemet, és örömmel, hálával elfogadom a kegyelem ajándékát. Ezért haragudtak reá annyira azok, akik a törvényben bíztak.
Itt azonban fontos tudnunk azt, hogy mindenütt hozzáteszi a Szentírás ehhez a fajta szenvedéshez, hogy az „én nevemért”. Jézus nevéért való szenvedés. Tehát nem a magunk butasága miatt, nem a magunk erőszakossága, értetlensége, szeretetlensége, bűnei miatti szenvedésről van itt szó. Arról van szó, amikor vállalja valaki Jézust, Őhozzá igyekszik másokat vezetni, legalább is mutatja a hozzá vezető utat, és ezért haragszik meg rá a környezete.
Péter apostol világosan és részletesen ír erről. Akiknek ő írta levelét, azok a gyülekezetek akkor sokat kellett, hogy szenvedjenek a hitük miatt. Ezt írja nekik:
„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok. Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsősítse Istent ezzel a névvel. ...” (1Pt 4,12-16)
Tehát ne úgy, mint más dolgába avatkozó, hazug gyilkos, de ha valaki Jézust nevéért mint keresztyén szenved, ne szégyellje. Ez nemcsak hogy vele jár a Krisztus-követéssel, hanem aki az Ő szenvedésében részt vállal, a részesedik az Ő dicsőségében is.
Pál vállalta ezt, mert bízott abban, hogy még azoknak az életében is elvégzi Isten hatalmas igéje a munkáját, akik egyelőre ellenállnak ennek az igének és Pál életére törnek.
2. A másik, ami fényesen ragyog az Ő szolgálatában, hogy Jézustól kapott küldetését mindenekfölé helyezte. Mindennél fontosabb volt neki az, amivel Jézus Krisztus bízta meg. Kerül, amibe kerül, azt el kell végezni.
Ha tovább olvastam volna a mai igeszakaszunkat, akkor odaértünk volna, hogy búcsúszik Pál apostol az efézusi vénektől és egyebek között ezt mondja nekik. Azok figyelmeztetik, hogy ne menjen Jeruzsálembe, mert le fogják tartóztatni, és azt mondja: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24).
Ő pontosan tudta, mi volt a feladata. Neki az Isten kegyelmének az örömhíréről kellett bizonyságot tennie, miközben az élete eleven illusztrációja volt annak, amit mondott. Azt mondta: ez mindennél fontosabb. És ha eközben őt bántalmazás éri, vagy akár az életébe kerül, ez az életénél is fontosabb.
Eszembe jutott az a szállóigévé vált latin mondás, amikor Rómából Afrikába küldtek hajókat gabonáért, mert szükség volt kenyérre, és óva intették őket, hogy visszahajózzanak, akkor a hajóhad parancsnoka azt mondta: „navigare necesse est, vivere non est necesse.” (Hajózni feltétlenül szükséges, élni nem feltétlenül szükséges). A feladat teljesítése fontosabb, minthogy életben maradjunk.
Pál apostol ezt szentül, egészen más motivációval, más kiadásban, az Isten előtti felelősséggel komolyan gondolta. Még az életem sem drága — nem tudtok megijeszteni azzal, hogy bántani fognak Jeruzsálemben. Azt mondta a Lélek: oda kell mennem, akkor odamegyek. Aztán meglátjuk, mit tesznek velem. Csak azt tehetik velem, amit a szolgálat Ura jóváhagy. Én pedig semmi mást nem akarok tenni, mint amit Ő parancsol. Ezért az életem sem drága, csakhogy elvégezzem azt a feladatot, amit reám bízott.
Jézus erről többféleképpen beszélt, és igyekezett az Ő tanítványait bátorítani arra, hogy vállalják ezt az életstílust. Egyebek közt azt mondta: „Aki meg akarja tartani az életét, az el fogja veszíteni. Aki kész elveszíteni énérettem és az evangéliumért, az megtartotta azt.”
Minket kísért ez a beteges önféltés: megtartani az életemet, vagy azokat a dolgokat, amelyek számomra az életet jelentik. Ragaszkodni hozzá, rejtegetni. Jézus erre a teljes szabadságra akar elsegíteni, hogy Őérette mindent szívesen odaadok, mert Ő a legnagyobb kincs, meg az a feladat, amit Ő bízott rám. És aki kész ezért bármiről lemondani, az nyeri meg igazán az életet. Az fog kibontakozni. Annak az élete lesz gazdag élet.
Vagy egy még keményebb képpel szemlélteti ezt, amikor azt mondja: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” Ez finomított fordítás, hogy „elhal”, ott ez a szó van az eredetiben: elrothad. Ha vállalja azt, hogy tönkremegy, elmállik, elrothad, akkor lesz belőle kalász és a kalászban önmaga többszörösét termi. El lehet dönteni. Féltem magamat. Lehet a gabonamagot vitrinbe is tenni. Ott évekig eláll, s senkinek semmi haszna belőle. Vagy vállalhatja, hogy tönkremegy, belepusztul, de önmaga többszörösét termi, gyümölcsöző, termékeny élete lehet.
Jézus erre az utóbbira bátorította a benne hívőket, és erre adott példát is. Ez történt a kereszten. Ő a szó szoros értelmében belehalt, de az Ő halálának a gyümölcse a mai napig terem. Pál apostol komolyan vette, hogy nem önmagát kell féltenie, hanem a reá bízottakat. Az elveszettek iránti mentő szeretet szorongatta őt. Ez a szeretet szorongat-e bennünket?
Figyeljétek meg, hogy sokszor úgy elvileg, meg olykor már gyakorlatilag is készek lennénk bizonyos nemes feladatok elvégzésére, ha az nem kerül sokba. Óhatatlanul ez jut eszébe minden vállalkozásnál az embernek, hogy megéri-e? De ha esetleg arra a szép feladatra rámegy valakinek a kényelme, szabadideje, akármi árat kell fizetni, akkor csendesen vissza szoktak lépni az emberek. Ez már a Krisztus-követés magasabb iskolája: amikor Jézus iránti hálából, és az emberek iránti szeretetből valóban bármire kész a hívő, amit az ő Ura kíván tőle, mégpedig örömmel. Akkor is, ha ennek az ára személyes kényelmünk, az egyéni ambícióink, ha egyszer és mindenkorra félre kell tenni emiatt régi tervek megvalósulását, ha baráti tanácsokat kell megvetni. Egy a fontos: Ő mit akar tőlem? Az Ő követése mit jelent ebben a helyzetben. Ő merre halad előttem. És akkor tudja szív szerint elmondani az ember a magunk helyén, a magunk módján: semmivel sem gondolok, még az életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit az Úr Jézustól kaptam.
Mindannyian kaptunk valamilyen hétköznapi szolgálatot az Úr Jézustól, és mindannyian kaptuk ugyanazt a szolgálatot, hogy az Ő kegyelmének evangéliumáról valamilyen módon bizonyságot tegyünk.
Mik a Jézustól kapott feladataink? Egyre inkább látom, hogy nem ebbe fáradnak bele emberek, és nem ez szívja el energiáikat, akármennyit dolgoznak is, ha azt teszik, amivel Isten bízta meg őket, hanem a pótcselekvés fáraszt ki minket. Idegkimerültség, összeroppanás, elerőtlenedés pótcselekvéseink miatt következik be. Az jó ízű fáradság, amikor valaki abban fárad el, ami a dolga. Azt tesszük-e mi? Mit kellene abbahagynunk azért, hogy végre azt és csak azt tehessük, amit Isten vár tőlünk?
3. A harmadik formális megfigyelés, de mégis tanulságos. Pál apostol a legtöbbször nem egyedül indult az útjaira, és nem egyedül végezte a missziói szolgálatot. Voltak barátai, munkatársai, hívő testvérei. Szándékosan olvastam el ezt a sok nevet itt ma. Itt is egyik a helyről a másikra úgy megy, hogy heten kísérték három különböző gyülekezetből. Nem tudjuk, ő kérte fel őket, vagy azok csatlakoztak hozzá, mindenesetre többed magával végezte a szolgálatot. És ezt meg kell tanulni nekünk is.
Amikor valaki hosszú ideig igazi bizalmas testvér nélkül egyedül marad egy gyü-lekezetben, annak nemcsak a gyülekezet, meg a többiek az oka, hanem ő maga is. Tessék kockáztatni, kilépni az önféltésből, megpróbálni fokozatosan bízni abban, akiről úgy látjuk, lehet benne, és nem fogunk egyedül maradni. — De az apostol újra és újra kereste az alkalmát annak, hogy egyedül maradhasson, és legyenek olyan rövid időszakok az életében, amikor négyszemközt az ő Urával magában marad. Itt is olvasunk egy ilyen részletet, mert amikor továbbindulnak, akkor Lukács ezt írja: „Mi pedig előrementünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni.” (13. v.)
A barátai elindultak hajón, ő pedig egyik kikötőből a másikba elment gyalog.
Amikor eddig értem a készülés során, eszembe jutott valami. Eszembe jutott, hogy ennek a gyülekezetnek az első lelkipásztora a halála előtti utolsó bibliaórán ezt az igét magyarázta. Hadd olvassak fel ebből egy részletet most, és ezt a részletet Joó Sándor hadd magyarázza, mert éppen ma van 35 éve az ő halálának. Az egész szakaszt magyarázta, úgy hogy egy-két korábbi részletet is olvasok, ami különösen is tanulságos, aztán megérkezünk ide: barátokkal, de néha egyedül.

* * *

„Itt rögtön az első versben egy vigasztaló megjegyzés van: „Miután megszűnt a háborúság…” tudniillik az, hogy Efézus város vezetői lecsillapították a lázongó ötvösöket, és nem követelték többé Pál apostol életét.
Arra utal ez, hogy egyszer mindennek vége van. A jónak is, de a rossznak is. Íme az efézusi lázadás bármilyen fenyegető és ijesztő volt is, végül mégis csak megszűnt, pedig úgy tűnt, mintha a pokol szabadult volna arra a városra, a gyülekezetre, és különösen Pálra. Úgy látszott, kárba veszhet minden, amit ő ott három éven keresztül épített. De aztán ahogyan jött ez a nagy tűzvész, úgy el is ment.
Mi tudjuk, hogy a történelem végén lesz egy igazi nagy tűz. Egy olyan megpróbáltatás, amikor az egész egyház ügye végveszélybe jut, de ennek az antikrisztusi időnek is vége lesz majd. Mert egyszer minden veszedelemnek, szenvedésnek, kísértésnek vége lesz. A legnehezebb helyzetekben is tudjuk, hogy utunknak a legvége minden nyomorúságnak a végét, minden problémának a legteljesebb megoldását hozza, mert Krisztus győzött, és mi ezt a győztes Krisztust várjuk, aki már most is tud adni nekünk erőt és védelmet, akkor pedig az Ő dicsőségébe fogad be majd minket. Ezzel a reménységgel egészen másként tudjuk vállalni érte is a szenvedést.
De nemcsak ennek a háborúságnak lett vége akkor, hanem Pál efézusi szolgálatának is. Három évig éjt nappallá téve dolgozott ott az apostol. De most letelt az Úrtól rendelt ideje és tovább kellett mennie onnan. Tehát nemcsak a kellemetlen idő telik le egyszer, hanem a kegyelmi idő is. Az áldással teli idő is elmúlik egyszer. Ezért kell nagyon kihasználni ezt az időt, amíg tart, mert nem tudjuk meddig tart. Jaj, el ne szalasszuk az Istentől elkészített alkalmakat, hanem arra használjunk minden időt, amire az Úr adta.
Még egy részletre hadd hívjam fel a figyelmeteket. A 13. versben olvashatjuk ezt: „Mi pedig előre mentünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni.”
Vagyis van az útnak egy szakasza, amit Pál teljesen egyedül akar megtenni. Elvált kísérőitől, azok hajóval mentek tovább. Ő pedig egyik kikötőtől a másikig a szárazföldön gyalog ment. Van az úgy, hogy a hívő ember egészen egyedül akar maradni, négyszemközt Istennel. Amikor megbeszéli vele a múltat és jövőt. Kiönti neki a szívét, s Őt hagyja beszélni. Ez nem a napi csendesség, ez más, több. Hiszen nemcsak napi takarításra, hanem néha nagytakarításra is szükség van.
Fontos ez az időnkénti visszavonulás a lelki növekedésünk szempontjából. Jézus is töltött néha hosszabb időt az Atyával. Keressétek ennek a csendnek az alkalmait. Én például nagyon szeretném most a szabadságom idejét teljesen erre a célra felhasználni. Igazi elcsendesedésre. Teljesen az Úrral való együttlétre. Úgy látom erre való a hívő ember szabadságideje. Bátorítok mindenkit, hogy nyári szabadsága idején töltsön minél több időt kettesben az Úrral.”

* * *

Eddig az idézet. Mi tudjuk, hogy azon a szabadságon kapott agyvérzést és utána néhány héttel meghalt.
Isten tehát arra irányította ma a figyelmünket, hogy aki Jézus nevéért vállal szenvedést, boldog ember az, és az Ő dicsőségében is részesedik majd. Láttuk, hogy a tőle kapott feladatunk, és az a küldetés, ami minden hívő ember megtisztelő feladata, hogy az Isten kegyelmének evangéliumáról vallást tegyen, ez mindennél fontosabb legyen az életünkben.
Végül arra bátorított az ige: legyenek lelki testvéreink, barátaink, akikkel közösen is végzünk szolgálatokat, de néha keressük az Úrral való magányos egyedüllétet és engedjük, hogy Ő beszéljen velünk.

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassuk most naponta kalauzunk szerint. Ez a könyv az, amelyik részletesen leírja a pünkösd utáni idők történetét. Tulajdonképpen izgalmas történelemkönyv, amelyből megismerhetjük az első keresztyének életét, a legelső keresztyén gyülekezetet, a jeruzsálemit, azután az első keresztyén gyülekezeteket, az összes többit, amelyeknek a többsége úgy jött létre, hogy Pál apostol odament és hirdette a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló örömhírt.
Ezért gondoltam arra, hogy ma ne egy igének az üzenetét bontsuk ki, hanem próbáljunk egy kis rálátással szert tenni, hogy mi jellemezte Pálnak a szolgálatát. Nyilván azt, amit vele végeztetett el a misszió ura, Jézus Krisztus, neki kellett elvégeznie, és csak ő tudta elvégezni. De a magunk helyén, a magunk módján, ha Őreá figyelünk, nekünk is hasonló feladataink vannak, hasonló nehézségekbe ütközik a szolgálatunk, és ugyanolyan áldásokat kaphatunk ugyanattól a Jézus Krisztustól, aki a missziónak az ura ma is.
Pál állandóan úton volt. Alig voltak olyan rövid időszakok az életében, amikor visszatért legfőképpen az antiókhiai gyülekezetbe, vagy olykor Jeruzsálembe. Az antiókhiai gyülekezetet nevezték a misszió anyahajójának, hiszen ez a gyülekezet bocsátotta ki a legtöbb missziónáló apostolt, ez a gyülekezet hordozta folyamatosan imádságban a szolgálatukat, sőt onnan kaptak anyagi támogatást is, ha szükségük volt rá.
Pál akárhova ment, először a zsinagógában hirdette az evangéliumot, ha onnan elkergették, akkor hirdette a pogányoknak. Egyre nagyobb sugarú koncentrikus körökben hirdette az igét. Mérhetetlenül sok áldást kapott. Nagy ébredés követte az ő szolgálatát, meg természetesen többes számban kell itt beszélni, mert munkatársaival együtt végezte ezt, és mérhetetlenül sok szenvedést kellett közben elhordozniuk.
Mi jellemezte az apostol szolgálatát? Közben egy-egy pillanatra gondolhatunk arra, hogy vajon azzal, amiről éppen szó van, mi hogyan állunk?
Igyekeztem pontokba szedni a mondanivalót, aztán ha Isten segít, majd vasárnap folytatjuk, mert mindegyikre nem kerülhet sor ma.
1. Mikor kezdődött el az apostol szolgálata és mivel kezdődött? Az örökkévalóságban kezdődött el. Hiszen Jézus is azt mondja neki, illetve azt mondja róla Anániásnak, hogy menj csak el hozzá nyugodtan, ne izgasson téged, hogy ő eddig irtotta a hívőket, mert ő nékem választott edényem.
Ez nem ott dőlt el a damaszkuszi úton, meg utána, amikor Anániást rávette az Úr Jézust, hogy menjen el Saulhoz. Saul még meg sem fogant, amikor már eldőlt az örökkévalóságban, hogy ő az evangélium választott edénye lesz, akit megtölt az Úr Jézus az Ő Szentlelkével (lásd az Anániással való találkozást), és az Ő igéjével, s ez az ige csordul ki a száján állandóan, ezért lesz annak olyan ereje.
Erre utal az is, amit most olvastam, amikor egyszer később elbeszéli Pál a megtérésének történetét, hogy azt mondta neki valaki: „A mi atyáink Istene választott ki téged…” Ezt Pál is tudta. (ApCsel 22,14). Ez a bizonyosság adott neki erőt a kritikus nehéz helyzetekben, hogy nem ő jelentkezett, hogy az Úr Jézus apostola akarok lenni. Az Úr Jézus megveszekedett ellensége volt egészen addig, amíg nem került sor a második lépésre.
Azt, hogy mit tett Isten nélkül, vagy mit csinált a maga buzgó vallásosságában teljesen értetlenül, ez egyáltalán nem befolyásolta, amit a mindenható Isten az örökkévalóságban őfelőle elhatározott.
Ott kezdődik el a lelki szolgálat, mint ahogy Jeremiásé is ott kezdődött, meg több más példát is mondhatnék, de most csak reá hivatkozom. Amikor sor került a második lépésre Jeremiás életében, hogy Isten elhívta őt, akkor elkezd tiltakozni: Uram, ez nem jó lesz, nem értek ehhez. Azt sem tudom, mit kell egy prófétának tennie. Aztán örül Jeremiás, hogy egyre jobb ellenérvek jutnak eszébe. Jaj, az ám! Én nagyon fiatal is vagyok. Ehhez tapasztalat is kell, mert többen mondták, hogy nem tudok beszélni. S akkor mit mond Isten Jeremiásnak? Végighallgatja türelmesen, és azt mondja: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek. És mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek, profétának rendeltelek a pogányok közé.” (Jer 1,5).
Mielőtt megfogant, mielőtt megszületett, már eldőlt, hogy kivé rendelte őt az az Isten, akié minden hatalom, aki teljes szuverenitással, teljhatalommal azt tesz, amit jónak lát. És arra rendeli a Jeremiásokat, Saulokat, meg minket is, amire Ő akarja. Hisszük-e ezt?
Mostanában többször hallottam idézni hívő testvérektől is ezt a szép jeremi-ási igét, hogy „örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem ki reád az én irgalmamat, így szól az Úr” (Jer 31,3).
Komolyan gondoljuk ezt és hisszük ezt, hogy Ő örökkévaló szeretetettel szeret minket? Ez azt jelenti, hogy mielőtt megszülettünk, Ő már szeretett. Mielőtt az anyaméhből kijöttél, ismertelek — mondja Isten Jeremiásnak. És az az Isten, aki örökkévaló szeretettel szeret minket, az az Isten csapna be most a földi életünk során? Ebben az Istenben nem bízunk? Van képünk ebben az Istenben nem bízni, aki előbb szeretett és előbb rendelkezett földi és örök sorsunkról, mint ahogy megalkotott bennünket? Jó lenne, ha akár otthon is belegondolnánk ebbe. Egyáltalán, hogy örök, ez kívül esik az értelmünk korlátain, mert mi csak a tér és idő kockáján belül tudunk otthonosan mozogni, és nem értjük, hogy mi az: öröktől fogva mindörökké. De annál inkább alázzuk meg magunkat Isten előtt: Uram, fel sem tudom fogni azt, amit értem tettél és teszel, annál nagyobb bizalommal helyezem kezedbe magamat, enyéimet, népemet, egész jövőmet.
Hol kezdődik tehát Pál apostol szolgálata? Az örökkévalóságban. Ott, ahol elrendelte Isten az ő hivatását, ott, ahol már kiválasztotta őt.
2. A második, amit megtudunk, hogy erről az örök kiválasztásról Őt értesíteni kell itt az időben, mert nem tudja. Ő sem tudta, meg mi sem tudjuk addig, amíg az evangéliumon keresztül Isten nem avat be minket az Ő velünk kapcsolatos örök tervébe. Elrendelt az örökkévalóságban és elhív itt az időben. Megérkezett Pálhoz először az Úr Jézus szava, amikor megállította őt és leszállította a magas lóról ott a damaszkuszi úton. Aztán elküldte hozzá az ő kis szolgáját, Anániást, és Anániás konkrétabban is elmondta neki, mire hív el téged az a Jézus, akivel találkoztál az úton, és akivel már beszéltél. Pál ezt egészen addig nem tudta. És mi sem tudtuk az Isten velünk kapcsolatos örök tervét egészen addig, amíg az igén keresztül Ő ezt meg nem mondta.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szomorúan, derült ki az emberek tudatlansága akkor, amikor a rendszerváltozás közelében, az utána következő 1-2 évben nem győztem hallani és helyretenni azt, hogy „most sokan járnak a damaszkuszi úton”. Semmivel sem jártak többen akkor a damaszkuszi úton, mint ahogy általában szoktak, mert a damaszkuszi úton járni azt jelenti: hitetlenből hívővé lenni. Isten ellenségéből Isten szolgájává lenni. Ez történt a damaszkuszi úton. Akik azokban az években a köpönyegüket megfordították, azok nem hitetlenből hívővé lettek, és nem Isten szolgáivá lettek, csak hozzászokva a képmutatáshoz, alkalmazták azt újra és fordítottak egyet rajta. A damaszkuszi úton járni nem köpönyegforgatást jelent, hanem az egész élet, az ember teljes egzisztenciájának a gyökeres és totális megváltozását.)
Nos, ez történt Pál apostollal ott a damaszkuszi úton, és utána ez a kedves Anániás, mint ahogy volt erről szó a közelmúltban, el is magyarázta neki, mire hívott el téged a mi Urunk.
3. Éppen ez a harmadik lépés, hogy az üdvösség nagy ajándéka mellé az, akit Isten az örökkévalóságban kiválasztott, itt az időben elhívott, annak ad egy konkrét feladatot is.
Mit adott Pál apostolnak? Így olvastunk alapigénkben, hogy „… meglásd amaz igazat (vagyis, hogy megismerje Jézus Krisztust), szót hallj a szájából. Mert leszel neki tanúja minden népek között.” (ApCsel 22,14). Azt, amit tőle hallottál, elmondod másoknak. Nem azt, amit eddig tanultál. Pál apostol magasan kvalifikált értelmiségi volt. Itt-ott használhatott valamit abból is, de attól még nem tértek volna meg az emberek. Attól tértek meg, amit Jézus adott a szájába. Meg kell tanulnia ezt a teljes kiszolgáltatottságot. Újra és újra el kell kérnem azt, amit tovább kell adnom. Újra és újra meg kell értenem tőle, azt, amit hirdetnem kell másoknak. Nincs birtokomban az, amivel szolgálnom kell másoknak. Ezt a teljes kiszolgáltatottságot kell megtanulnia mindenkinek, aki Isten szolgálatába áll. Nekünk is a magunk helyén, a magunk módján, amire minket akar használni a mi Urunk.
Több helyen is olvassuk a Cselekedetek könyvében, hogy az Úr Jézus egészen konkrétan megfogalmazta Pálnak, hogy mi a feladata. „Az a feladatod, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek; hogy bűneiknek bocsánatát, és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által.” (ApCsel 26,18).
Ez egyik sem embernek való feladat, úgy, hogy gyerünk, lássunk neki, mit kell tenni, hogy megnyissad szemüket, hogy sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek, ez mind-mind a dicsőséges Jézus Krisztus munkája, amit azonban Pálon és a Pálokon keresztül akar elvégezni.
Így hozta tehát tudomására itt a harmadik lépésben Pálnak Jézus azt, hogy mi lesz konkrétan a feladata. És ehhez hasonlót sokféle változatban átélhetünk mi is. Így érti meg sok hívő ember azt, hogy milyen hivatást szán neki Jézus Krisztus. Így prédikált Pál Athénben arról, hogy az Úr Jézus még a lakásunknak a határait is kijelöli. Nem utazgathat össze-vissza valaki csak a maga szakállára a világban, hogy hol itt, hol ott akarok otthon lenni. Ezt is megszabja Ő az övéinek, ha valakit érdekel, hol akarja használni Őt. Így készíti el sokaknak a házastársát, és így készíti el a sorsunkat.
Amikor Anániás Pállal beszél, a sorsáról is beszél neki, hogy mennyit kell a Jézus nevéért szenvednie. Ezt előre tudhatja, és amikor jönnek a szenvedések egymás után, ezért nem háborodik fel, nem sokallja meg, nem tiltakozik. Nem mondja, hogy itt hagyom az egészet. Nem mondja, hogy nem bírom tovább, mert tudja, hogy mindez benne van az Úr Jézus tervében, és ő nem terheli őt feljebb, mint ahogy elbírja. A még több szenvedéshez fog kapni még több erőt, és még több békességet. Az egyre kényesebb feladatokhoz ad neki egyre több bölcsességet, és ad neki szót szájának megnyitásakor. Arra kérte hívő testvéreit többször is, hogy ezért imádkozzanak nagyon, hogy Jézustól kapott szót kapjon szájának megnyitásakor.
Látjuk-e világosan, hogy mi a Jézustól kapott feladatunk? Ez érintheti munkánkat is, családon belüli helyzetünket is, a lelki szolgálatokat is. Csak azon van áldás, amivel Ő bízott meg.
Szomorúan látom sokszor, hogy a régi természetéből eredő buzgóságát, fontoskodását, aktivitását hozza magával egy-egy hívő ember, és eszébe sem jut megkérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem a régi buzgóságtól indíttatva kell cselekedni, hanem a Szentlélektől indíttatva. Azon lesz áldás.
4. A negyedik, amit megfigyelhetünk Pálnál, hogy először mindig a zsinagógákba ment el. Bejárta az egész akkor ismert világot gyalog és hajón. Sokat volt úton és sok helyütt megfordult, de először mindig azt kereste: laknak-e ott zsidók, mivel ő is az volt. Először a hozzá legközelebb állóknak akarta hirdetni a nagy hírt: Jézus a Messiás.
Először mi is a mieinknek akarjuk hirdetni. Olyan kedves az a lázas tevékenység, amivel egy-egy hitre jutott ember a családja minden tagját néhány óra alatt meg akarja téríteni. Mintha nem néhány évig vagy évtizedig várt volna az Úr Jézus arra, hogy megnyissa a szívét. De ő most már össze tudja hasonlítani: milyen az Jézus nélkül élni, meg Jézussal, azok a szerencsétlenek meg nem tudják —mondta ezt így valaki a múltkor nagy szeretettel a rokonai iránt. Hát én elmagyarázom nekik, minden nap elmondom nekik. És alig tudtam kérlelni: ne mondja el minden nap, mert azzal nem használ az ügynek. Akkor mondja el, amikor Isten erre indítja. Isten készít erre kiváltképpen való alkalmakat. Ő elkészíthet egy meghitt beszélgetést, vagy lesz egy olyan helyzet, amikor nem is tudnak miről beszélni, és egyszer csak ezt eszébe juttatja. Vagy kérdezni fog valamit a hitetlen rokon és arra nagy szeretettel lehet az ige szellemében válaszolni. Sokféle módja van ennek, de semmiképpen ne türelmetlenül és erőszakosan. Pál nem volt türelmetlen és erőszakos, de a szeretetéből az következett, hogy ott kezdte el. Onnan legtöbbször kizavarták, akkor viszont válogatás nélkül ment mindenkihez, aki a közelében volt, és aki hajlandó volt meghallgatni az evangéliumot. És ez megint fontos: ne legyen előítélet bennünk.
Akaratlanul is otthon kezdjük, mert ott lakunk, ott látják, hogyan élünk. Ha tényleg megváltozott az életünk mindenki tanúja ennek a változásnak. Néha rákérdeznek, akkor kénytelenek is vagyunk mondani valamit, de ne akadjunk el ott, és ne alakuljon ki egy olyan görcs, hogy mindenképpen őket kell az Úr Jézushoz vezetnem, és ezért egyedül én vagyok felelős. Ez a felelősség sokszor agyon nyomja a hívő testvéreket. Amikor lehetőségem van rá, nekik is beszélek róla, de mások is vannak a világon, és sokakkal, másokkal is találkozom egy-egy napon. És mindig kész vagyok számot adni a bennem levő reménységről, ha megkérdeznek, szelíden és tisztelettudóan. (1Pét 3,15). Ezt a készséget várja tőlünk a mi Urunk, aztán majd Ő hozza elénk azokat, akikhez rajtunk keresztül kell eljutnia az evangéliumnak.
5. Az ötödik, amit megfigyelhetünk Pál szolgálatában: komolyan vette, hogy ennek a szolgálatnak az ura Jézus Krisztus. Ő a misszió ura. Ő küldte ki az első tanítványokat is, hogy menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet — és ott a pogányokat jelölő szó van. Ő hívta el őt is, Ő küldte el erre a feladatra, Ő adott eddig sok áldást, Ő mondja meg, mikor mit kell tenni. (ApCsel 16,10).
Még így is előfordult, hogy egy alkalommal (egyet jegyez fel a Szentírás) neki indult úgy, hogy nem kérdezte a szolgálat Urát, mert természetesnek tartotta, hogy azokat a gyülekezeteket, amelyeket első missziói útjukon alapítottak, amikor végére értek ennek az útnak, még egyszer végiglátogatják, s neki indultak nagy lelkesen. És akadozott az ügy, nem ment a misszió. Így olvassuk: nem eresztett minket a Lélek. Mert az újjászületett emberben ott van Isten Szentlelke, és a Szentlélek jelzi, hogy engedelmes vagyok, vagy engedetlen. Hogy ez most helyes cselekedet volt, vagy valahol ott járkálok, ahol semmi keresnivalóm nincs. Ezt érezték Pálék, de nem tudta, hogy mit kell akkor most tenni.
A múltkor említettem, hogy amíg nem volt írásba foglalva az Újszövetség, addig Isten néha az övéit látomáson keresztül irányította, vagy adott kijelentést. Akkor látták azt a macedón férfit látomásban, aki integetett nekik: gyertek át hozzánk, és segítsetek nekünk. És mit olvasunk ott az igében? „Mi pedig azonnal oda indultunk, mihelyt megértettük, hogy mi az Úr akarata.” Csak ez hiányzott, hogy megértsük, mi az Ő akarata. Nem tétovázunk tovább. Azonnal oda indultak, mihelyt megértették, hogy ott akarja őket használni. Akkor került át az evangélium Európába. Akkor mentek először Filippibe, aztán tovább, és hangzott a Jézus Krisztusról való örömhír itt is.
Ugyanez történt a harmadik missziói útja végén is. Ott még valami új bekapcsolódik ebbe. Az, hogy ő komolyan vette, hogy csak ott és azt teszi, amit Jézus parancsol neki, nem azt jelentette, hogy félretette a maga értelmét, és egyáltalán nem is gondolkozott, oda sem figyelt olyan információkra, amiket hallott. Ott tudniillik indulni akar Jeruzsálembe, és meghallja (éppen a mai igénkben van ez), hogy a zsidók csapdát állítottak neki és meg akarják ölni, mert tudták az útvonalat, hogy melyik útvonalon hajóznak. Feltételezik, hogy esetleg a tengerbe akarták dobni a hajóról. Meghallja ezt Pál, és megváltoztatja az útvonalat, gyalog megy, ami fáradságosabb és elég nagy kerülővel kellett mennie, de gyalog tette meg azt az utat, amit hajóval is meg lehetett volna tenni, mert azért a csapdába, ha tudja, hogy neki van állítva, még se gyalogol bele. Ilyen értelemben a józan ész, amit azonban szintén az Isten Szentlelke vezet már, megmarad a Jézusnak engedelmes hívő ember életében is.
Így figyelünk-e az igére, hogy „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Hova kell mennem? Különösen, amikor egyidejűleg többféle szolgálatra is van lehetőség, vagy több helyre is hívnak minket. Most mi dönti ezt el? Emberi rokonszenv, ellenszenv, hogy nekem melyik a legkényelmesebb — ahogy mondják: melyik a testhez álló —, vagy az, hogy Ő hol akar engem használni? Az igazi áldás mindig ott következik be, még akkor is, hogy ha ez néha kényes döntés, mert esetleg megsértődnek azok, akiknek nemet mondok, ahol biztosan tudom, hogy a szolgálat Ura engem ott akar használni, és akkor menjek csak oda, mert akkor leszek én is boldog, meg mások is.
6. Még egyet szeretnék megemlíteni. Mégpedig azt, amit lépten-nyomon megfigyelhetünk Pál szolgálatában, hogy egészen rendkívüli erővel szólt az ige őáltala, és szokatlanul nagy csodákat is cselekedett Jézus Krisztus őáltala. Azt is most olvastuk nem régiben, hogy még a zsebkendőjét is elvitték betegekhez, és ha ahhoz hozzáért a beteg, attól meggyógyult.
Mennyire elbízhatta volna magát. Ő azonban világosan tudta és újra és újra másoknak is elmondta, hogy mindezt maga Isten cselekszi és nem ő. Hadd olvassak néhány igét ezzel kapcsolatban, mert itt sok hívő ember elcsúszik, hogy azért, amit Isten cselekedett általa, magának tulajdonítja a dicsőséget.
Az első út után visszatér Antiókhiába, beszámol a kibocsátó gyülekezetnek mindarról, ami történt, és így fogalmaz: „Amikor megérkeztek és a gyülekezetet összehívták, elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy a pogányoknak kaput nyitott a hitre.” (ApCsel 14,17).
Mindennek, ami ott történt, maga az élő Isten az alanya.
Aztán két évet eltölt Efézusban, ott is sok hatalmas dolog történik. És hogyan olvassuk ezeknek az összegzését? „Nem közönséges csodákat cselekedett az Isten Pál keze által.„ (ApCsel 19,11).
És amikor Jeruzsálembe megérkezik, akkor szintén ezt olvassuk: „Köszöntvén őket, elbeszélték egyenként, amiket az Isten a pogányok között az ő szolgálata által cselekedett.” (ApCsel 21,19).
Sehol nincs ott az, hogy Pál mit cselekedett. Pál azt cselekedte, amit az Úr parancsolt neki, de ami történt ténylegesen: emberek élete megváltozott, a szemük megnyílt, a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez tértek, ez mind-mind Isten nagy tette volt.
Amikor maga Pál nyilatkozik erről, így szól a gyönyörű szép mondat: „Mert nem merek szólni semmiről sem, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányok engedelmességére szóval és tettel.” (Róm 15,18).
Tehát, amikor ő igét hirdetett szóval, akkor is Krisztus cselekedett. És amikor csodák történtek, nem én, a nagy Pál, hanem az egyedül nagy és dicsőséges Jézus Krisztus, és semmit nem tudott mondani, amit nem Ő cselekedett volna általa a pogányok engedelmességére.
És amikor a korinthusbeliek részben gyalázzák őt, részben meg próbálják dicsérni, akkor is azt írja: „ti csak az általam szóló Krisztusra figyeljetek.” (2Kor 13,3).
Teljesen mindegy, kinek mi a véleménye róla, mondhat róla véleményt, de azt vegyék komolyan, amit az általa szóló Krisztus mond.
A valóságot csak az látja helyesen, aki így látja. Aki látja a valóság Urát, aki felismeri a láthatatlan Isten nagyon is látható tetteit, akinek van már füle meghallani az Isten szavát úgy, mint ahogy Jézus arról a jó Pásztor példázatában beszél, „az én juhaim hallják az én szavamat és követnek engem, mert ismerik a Pásztor hangját, idegent pedig nem követnek.” És egyedül Istennek ad dicsőséget mindazért, amit egyedül Isten cselekedett.
Nagyon gyakori kísértésünk, hogy lecsípünk egy kicsit Isten dicsőségéből. Persze, az Úr, hogyne, igen, de azért én is ott voltam, és az elbeszélés nagyobb része arról szó, hogy én mit cselekedtem. E helyett az apostol azt mondja, hogy Krisztus mit cselekedett általam.
Jó lenne, ha egyre több mindent cselekedhetne általunk. Ehhez kell az engedelmességünk, kell az alázatunk. Nagy dolog, amikor kinyílik az ember előtt a valóság ilyen értelemben is. Például, ami ebben a gyülekezetben valójában történik, az mind Jézus Krisztus munkája. Az, hogy a kétségbeesettek megvigasztalódnak, haragosok kibékülnek, hitetlen, vallásos emberek élő hitre jutnak, bűnöket elhagynak, bűnöket meglátnak emberek, bűnbánat ébred a szívükben, bizonyosak lesznek arról, hogy megbocsáttattak a bűneink az Ő érdeméért, ez mind-mind Istennek a munkája.
Amikor pedig valaki a családunkban hitre jut, az is egyedül Istennek a munkája. Még akkor is, ha sokat imádkoztunk érte. Nehogy azt gondoljuk, hogy a sok imádságunkért cselekedett Isten. Beépíti Ő a mi szolgálatunkat is, de végül is Ő cselekszik, Ő az alanya mindennek.
Van egy tanulságos Halleluja ének, amelyiknek négy versszaka van. Az elsőben elmondja: én, én, én. Mit csinálok én, a derék vallásos ember. Aztán rájön arra, hogy nem jól hangzik ez így. Hanem: segít nekem Isten is… Aztán még inkább rájön, hogy egyre többet szeretnék Istenre bízni, de ez az egyre többet azt jelenti, hogy valamit még én is. A végén eljut oda: mindent csak te, semmit sem én! Ez nem valami kegyeskedő túlzás, hanem ez a valóság. Minden igazi nagy eseményt csak Isten tud megvalósítani, és semmit sem én. Én csak ott állok. Állok rendelkezésedre, Uram, ha használni akarsz bármire, megtisztelve érzem magam, de magamtól nem fogom tudni elvégezni azt sem jól, úgy hogy minden lépésnél kérem, hogy te tarts a kezedben.
Egyebek között ez jellemzi Pál szolgálatát. Bár csak jellemezné a mi életünket egyre jobban!