Cseri Kálmán

Evangelizációs hetünk témája ez volt: Ki a mi Istenünk? Szeretnénk az egy, igaz, élő Istent egyre jobban megismerni, hogy aztán teljes szívvel, teljes bizalommal reá bízhassuk magunkat.
Ha Isten segít minket, most néhány alkalommal arról lesz majd szó: Kicsoda Jézus Krisztus? Tudniillik a mi Megváltónk isteni személyével kapcsolatban is sok a tudatlanság, és sok hamis, téves elképzelés él sokaknak a fejében. Márpedig a láthatatlan Istent Jézus mutatta be nekünk, Ő hozta közel hozzánk, Ő élte elénk.
Amikor egyik tanítványa, Fülöp, arra kérte, hogy mutasd meg nekünk az Atyát, akkor Jézus így válaszolt: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyá-mat is” (Jn 14,7-9).
Vagyis: helyes istenismeretre csak az jut el, aki igazán megismeri Jézus Krisztust. Nekünk, döntő fontosságú, hogy helyes istenismeretre jussunk, mert ez határozza meg a földi életünket és az örök életünket is. Hiszen „az az örök élet — mondta Jézus —, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Az utóbbi időben többször volt szó róla, most csak átismételjük, hogy a Biblia szerint megismerni valakit nem csupán értelmi tevékenységet jelent, hanem közösséget. Azt, amit az egyszerű szólásunk így fejez ki: lakva ismerni meg egymást. Valakit megismerni azt jelenti — a Biblia szerint —, hogy vele bensőséges, meghitt és folyamatos közösségben élni. A megismerés a teljes bizalmon alapuló életközösség. Jézus Krisztust az ismeri, aki vele ilyen lelki közösségben él a hit által.
Bibliaolvasó kalauzunk szerint a Lukács evangéliumát olvassuk most, és közülünk sokan használják ezt a kalauzt. Ennek az evangéliumnak minden története egy-egy ablak, amin keresztül beláthatunk a mi Megváltónk gondolataiba, és ha szabad így mondani: szívébe. Ez a történet is, amit most hallottunk. Most ennek a történetnek csak az elejéről szeretnék beszélni. Ha Isten éltet minket, a csütörtök esti istentiszteleten majd folytatjuk.
Az elejének az alapján pedig négy egyszerű, de minden hívő ember számára fontos igazságot szeretnék kiemelni.
1. Amikor az apostolok visszatértek missziói útjukról, és beszámoltak Jézusnak, akkor Jézus elvonult velük egy csendes helyre. Ő ezt többször tette, hogy vagy egyedül, vagy tanítványaival időnként elvonult egy puszta helyre. Jézus tudott dolgozni, éppen az evangéliumokból láthatjuk. Volt olyan, hogy reggeltől estig, olyan is volt, hogy megszakítás nélkül, mert olyan sokan vártak tanításra és gyógyításra. Márk egy helyen, szinte mintha csak zárójelben jegyezné meg, ezt írja: még enni sem volt időnk azon a napon.
De néha tudta abbahagyni a munkát, és akkor félrevonult egy csendes helyre. Miért? Azért, mert Ő tudatosan és rendszeresen kereste az Atyával való meghitt, csendes együttlétet, az Atya előtti megállást, az Atyára való figyelést. Rohanás közben, a tevékenység lázában, a sokaság közepette ezt nem lehet megvalósítani. Pontosabban: rohanás közben, tevékenység lázában is az marad közösségben az Atyával, aki néha félretesz mindent, és csak Őreá figyel, és csak az érdekli, hogy az Atya mit akar most mutatni, mondani neki és elvégezni benne.
Hívő életem és lelkészi szolgálatom egyik alappillére, amire felépül, az, amit Oswald Chambers így fogalmazott meg: „Az Istennel való magános, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke.” Úgy érzem, itt minden szó helyén van. Mániánk az, hogy a nyilvános szolgálatunkról beszéljünk mindig. Még az egyházban, lelkészi körökben is: ki mit csinál, hogy lehetne többet, jobban. Te hogyan csinálod, rendezzünk tapasztalatcserét.
Ez fontos és hasznos, itt azonban nem a szolgálat mennyiségéről beszél ez a mondat, hanem annak az értékéről. Annak a gyümölcséről, a következményeiről, az erejéről. Azt mondja: a nyilvános szolgálatunk értékének van egy egészen világos feltétele, ez pedig az Istennel való magános, csendes közösségünk mélysége. Nem a közösségünk csupán, hiszen minden hívő embernek van valamelyes közössége Istennel. Csakhogy sokszor ez felszínes, esetleges, alkalmi. Ez a hitvallás azt mondja: a közösség mélységétől függ a szolgálatunk értéke.
Jézus Krisztus a benne hívőket olyanokká akarja formálni, akik értékes szolgálatot végeznek. Ennek a feltétele viszont, hogy keressük a vele való csendet ugyanúgy, mint ahogy Ő kereste az Atyával való csendet. Tudatosan és rendszeresen.
Tudnunk kell, hogy ez a világ, amiben élünk, igyekszik lehetetlenné tenni ezt a csendet. Azt sugallja, hogy felesleges az ilyen csend. Aminek értelme van, az a tevékenység. A teljesítés, a teljesítmény. Igyekszik kiölni is belőlünk azt a igényt, hogy vágyakozzunk erre a csendre. Könnyű dolga van a világnak, mert az Istentől elszakadt, megromlott természetünk irtózik a csendtől, és nem vágyakozik az Istennel való közösség után. A megromlott természet tenni akar mindig. Az Isten nélkül élő ember maga vette kezébe dolgai elintézését. És figyeljük meg, ha van bátorságunk önkritikára, hogy milyen sokszor meg vagyunk győződve, hogy akkor lesz az jól elintézve, ha én csinálom meg. Ha megcsináltam, akkor van jó érzésünk. Akkor volt értelme valamit tenni, ezt a napot eltölteni.
Azt, amit hívő eleink termékeny tétlenségnek neveztek, azt ma vajmi kevés hívő ismeri. Amikor valaki tudatosan azért áll oda Isten elé, félretéve sok tennivalót, hogy most csak Őreá figyeljen. Engedje, hogy Isten dolgozzék benne igéje és Szentlelke által, hogy végiggondolja Isten nagy tetteit, hiszen Őt abból ismerjük meg, amit tett értünk, és amit kínál nekünk. Ennek nyomán hálaadás ébredjen a szívében, és ha tetszik — néhányszor voltam így — alig tudja abbahagyni a hálaadó imádságot, mert végre látja már, hogy ki az az ajándékozó, aki őt elhalmozza ajándékokkal, mert látja az ajándékait. Látja, hogy semmit nem érdemelt azok közül. A hála és a bűnbánat erősíti egymást, és a helyére kerül az ember. Oda kerül teremtő Istene elé, vele beszédes közösségbe jut. Az ilyen emberek tudnak úgy szolgálni másoknak, hogy nem a magukét mondják, vagy nem a magukét mondják meg neki, hanem helyén mondott igét tudnak majd szólni, és erő lesz abban, amit mondanak, és közvetíteni tudnak valami jót abból, amit ők is Istentől kaptak.
Ebben a világban, amelyik menekül a csend elől, ahol mindig szól valami zene, vagy zenének olykor alig nevezhető torz utánzat, valami ritmikus favágás, és ez szól a munkahelyen, otthon és bömböl az autóban. A fekete fülvédőt nem veszi le sok ember a füléről, inkább üsse el az autó, még a dudálást sem hallja, ebben a világban Isten gyermekeinek tudniuk kell, hogy különös kiváltságuk a hívőknek, hogy újra és újra odaállhatnak a Mindenható elé, és csak ennyit mondhatnak: itt vagyok, szólj Uram. Vagy: tégy velem, amit akarsz. Végre nem ők akarnak valamit tenni, hanem engedik, hogy Isten munkálkodjék bennük.
Ez az első, amire figyeljünk fel itt. Jézusra ez jellemző volt, és ezzel Ő példát is adott nekünk.
2. A másik, amit vegyünk észre, hogy egyebek között azért is nagy szükség van erre, hogy Isten gyermekei engedjék magukat megajándékozni, és tudatosan töltsenek időt az Uruk előtt, mert amit tőle kapunk, arra van nagy szüksége a világnak. Azt sehol másutt nem lehet beszerezni, csak Istennél. Akinek meg nincs vele közössége, az megkaphatja azoktól, akik már ismerik Istent, és közvetítik ezeket az értékeket — úgy, mint ahogy itt a tanítványok közvetítették a kenyeret. Ők nem a zsebükből szedték elő a kenyeret, amivel jóllakatták a sok ezer embert, hanem odamentek üresen Jézus elé, Ő megpakolta őket, vitték és kiosztották. Visszamentek üresen, megint megpakolta, vitték és kiosztották. Erre a közvetítő szolgálatra hív minket a mi Urunk. Ebben teljesedik ki igazán minden hívőnek az élete. Ennek viszont feltétele, hogy engedjük magunkat megajándékozni.
Itt is kiderül, hogy alig, hogy megérkezik Jézus, már ott van egy nagy sokaság. Valahonnan megtudták, hogy a tanítványokkal egy puszta helyre akar menni csendesnapot tartani, és nem hagyják. Miért nem? Mert olyan sok a szükség, olyan nagy a nyomorúság. Annyira igaz az, hogy „éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek…” és sorolhatnák a gyönyörű versidézetben említetteket tovább, hogy mi-minden utáni éhség gyötri az embereket. Megsejtették, hogy Jézus minden éhséget ki tud elégíteni és tódulnak hozzá.
S hogy fogadja őket Jézus? Önkritikusan arra gondoltam, hogyan fogadom azokat, akik rosszkor jönnek, megzavarnak valami fontos dologban, akik meghiúsítják a szépen felépített terveimet.
Jézus nem bosszankodik. Olyan sokat elárul Megváltónkról ez az egyetlen kicsi szó: örömmel fogadta őket. Miért, hiszen mást akart csinálni? Miért fogadta örömmel? Kiderül abból a képből, amit róla alkothatunk az evangélium alapján, hogy azért, mert Ő tudta: semmi nem történik véletlenül. Az eseményeket az Atya rendezi és időzíti. Jézus komolyan vette azt, amit a János evangéliumában olvasunk tőle: „Mindenki, akit nékem ád az Atya, énhozzám jön. És aki énhozzám jön, azt én semmiképpen el nem küldöm.” Most jönnek Őhozzá, akkor úgy látszik, az Atya szerint most ennek van az ideje. Akkor félretesszük a csendesnapra elkészített terveket és segítünk a sokaságnak. Mindenféle morgás, bosszankodás nélkül.
Hogy lehet ezt megvalósítani? Úgy, ahogy Jézus élt, abban a tökéletes függésben az Atyától. Abban a teljes szív szerinti engedelmességben, amit Ő többször megfogalmazott: „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki elküldött engem.” Nem azt akarom mondani nektek, ami az én mondanivalóm, hanem annak a mondanivalóját, aki elküldött engem. Jézus mindig küldetésben járt, és ezért volt mindig nyugodt. Sose olvasunk olyat, hogy ideges lett volna.
Aki maga szervezi a programjait, az izgul mindig. Akinek az Atya szervezi a programját, és ő csak felismeri és végrehajtja, az mindig nyugodt. Annak mindenre lesz ideje, amire kell, hogy legyen ideje. Az nem zsúfolja tele a programját felesleges tennivalókkal. Az nem tékozolja el az energiáit pótcselekvésekkel. Ebben az Atyával való szoros közösségben érti meg Jézus azonnal, hogy most ennek az ideje van, és ezen lesz áldás. — Nem marad el az imádkozás, mihelyt a sokaság elmegy, az első mondat így hangzik: Jézus elmegy imádkozni. Csak máskorra kellett tenni, mert az Atya így rendelkezett. Mindenféle bosszankodás nélkül.
Ismerünk-e mi valamit ebből a mély közösségből a mi Urunkkal? Ebből a békességből, ami egy csomó bosszúságtól megmentene bennünket? Ebből a teljes függésből, hogy valóban mindig azt akarom tenni, aminek te látod az idejét és a helyét, és ami az én dolgom.
3. A harmadik, amit említeni szeretnék, az, amit Márk evangélista itt közbeszúr. Mind a négy evangélium leírja ezt a csodálatos történetet, de Márk itt beszúrja ezt a mondatot: „Megszánta őket — vagyis a sokaságot —, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.”
Ez gyönyörű kifejezés az Újszövetség eredeti görög nyelvében, amit így fordít a Bibliánk: megszánta. Ez betű szerint lefordítva azt jelenti: megmozdultak a belső részei. Szépen visszaadja a magyar kifejezés is: összeszorul a szíve. Látom valakinek a nyomorúságát, és egyelőre még nem jut eszembe semmi, hogy ez rám is tartozik-e, vagy tudok-e segíteni, fogok-e, de nem tudom közömbösen nézni. Azt mondják az orvosok, hogy valóban van ebben igazság, hogy egy rendkívüli élménytől átmenetileg összeszűkül az ereknek az átmérője. Nézi a másik baját, és összeszorul a szíve. Nem azt mondja: az ő baja, hanem valami módon az enyém is. Mit lehetne tenni? Mert akinek összeszorul a szíve, megmozdulnak a belső részei, annak mozgásba szoktak jönni a kezei, meg lábai is, és elkezd segíteni. Megtalálja a módját annak.
Nos, itt erről van szó. És ha szabad ilyen emberien fogalmazni, ez arra utal, hogy a mi Megváltónknak érző szíve van. Jézus nem közömbösen járt-kelt ezen a világon. nem úgy gondolkozott: ti csináltátok magatoknak a sok bajt, miért hagytátok ott Istent, most igyátok meg a levét. Ez annyira távol áll Jézus gondolkozásá-tól. Az a közöny, ami ma egyre jobban terjed és fertőzi a közgondolkozást, hogy egyrészt: nem rám tartozik, másrészt: oldja meg mindenki a maga baját, vagy nagy okosan elmondjuk: minek hozta magát ilyen helyzetbe. Mi el tudnánk mondani milyen helyzetbe kellett volna hoznia magát, hogy most ne legyen bajban. Nem vesszük észre, hogy ez mentegetőzés, hogy ne kelljen valamit tennem érte, megideologizálom a másik nyomorúságát.
Jézusnak érző szíve van. Ő látja a nyomorúságot és megszánja ezeket az embereket. Miért szánja meg, mi annak az oka? Mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való nyáj. Az milyen? A pásztor nélküli nyáj gazdátlan, éppen ezért kiszolgáltatott és védtelen. A bárány gyámoltalan állat. Egyáltalán nem tud tájékozódni. Még a neki szükséges élelmet sem találja meg, csak megy az orra után, arra, amerre a pásztor vezeti vagy tereli. A bárány nem tudja megvédeni magát, mert nincs karma, foga sincs, amivel harapjon. Rendkívül kifejező ez a képe itt a Szent-írásnak: Mint a pásztor nélkül való nyáj. Az ilyen nyáj könnyű prédájává válik a rablóknak és a vadállatoknak. Rablókból és vadakból pedig bőven van a mai társadalmunkban is.
Mint a pásztor nélkül való nyáj — szomorúan találó képe az Isten nélkül élő emberiségnek. Annak a sokaságnak, amelyiknek nem kell a jó pásztor, nem kell Jézus, aki megmondaná, hol találunk legelőt, hogyan vagyunk védve, mi lenne a feladatunk, mit tehetünk egymásért. Nem kell a jó pásztor. Pásztor nélkül, egyedül. Ez volt a célkitűzésünk a bűnestben. Isten nélkül, majd mi…
És látjuk, hogy ez hova vezetett. Mert egyedül a pásztor az, aki a nyájnak az érdekeit tartja szem előtt, és azért kész áldozatot is hozni — ahogy Jézus a jó Pásztor példázatában mondja. Mindenki másnak, főleg a rablóknak és a vadaknak, a nyáj csak zsákmány. Arra vágyik, hogy minél olcsóbb zsákmány legyen. A tömeg csak eszköz, hogy egy csoport, vagy egy kiemelkedő egyén elérje a maga céljait, és felhasználja a sokaságot a maga érdekében. A pásztor nélkül való embernyájat rendkívül könnyű manipulálni.
Ennek szomorú tanúi vagyunk napjainkban is. Az ilyen sokasággal könnyű elhitetni, hogy megvásárolja, amire neki nincs szüksége, de azt akarja eladni a kereskedelem. Egy ilyen sokaságból könnyű sok politikai pártnak szavazókat gyűjteni, mert nem az a célja mindegyiknek, hogy hosszú távon a nyájért hozzon áldozatot. Dehogy akar ő áldozatot hozni! Ő uralkodni akar. A hatalom kell neki. Ha kell, a nyáj árán is. Csak használni kell a nyájat és felhasználni. És sorolhatnánk még tovább, most ezt a két dolgot csak kiragadtam.
Ebbe a pásztor nélküli világba jött el Jézus Krisztus, aki azt mondta magáról: Én vagyok a jó pásztor. És mit csinál a jó pásztor? A jó pásztor életét adja a juhokért. A tolvajok és rablók — akikről Jézus ugyanott beszél — a juhokat áldozzák fel a maguk érvényesüléséért. A jó pásztor életét adta a juhokért. (Jn 10,1-15).
4. Még egy negyedikre szeretném felhívni a figyelmet, hogy otthon továbbgondolhassuk ezeket. Mit csinál a jó pásztor? Enni ad a nyájnak. Mit adott Jézus ennek a sokaságnak enni? Igét, egészséget és kenyeret. Beszélt nekik az Isten országáról és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította, utána pedig jól tartja ezt a több, mint tízezres sokaságot. Azt olvastuk, hogy ötezren csak a férfiak voltak, asszonyokon és gyermekeken kívül. Nem tudjuk, mennyien voltak összesen, de minimum tízezren. Az egy kis város. Óriási tömeg. Ez messiási jel volt. Ez, amit Jézus itt tett, egyebek közt arra is felhívta hitetlen hallgatóinak a figyelmét, hogy gondolják meg: kicsoda Ő, ki tud ilyet tenni? Mondjam így: ki tudja utána csinálni? Tessék, álljon elő, lehet. Éhes emberből van elég, csináljátok! Ez teremtés volt. Teremteni pedig csak a teremtő Isten tud.
Fontos a sorrend: Jézus igét, egészséget és kenyeret adott nekik.
Mit jelent, hogy az Isten országát hirdette nekik? Amikor a Bibliában ezt olvassuk: Isten országa, akkor mindig azt értsük ezen, hogy: az Isten királyi uralma, mert az a szó ezt jelenti.
Tehát amikor Jézus azzal kezdi, hogy az Isten országáról beszél az embereknek, akkor bejelenti nekik az Isten királyi uralmát. Vagyis azt, hogy az élő Isten, akinek a küldetésében Ő itt járt, érvényesíteni akarja a maga jogát mindannyiunk életében. Milyen alapon? A teremtés alapján, mert Ő teremtett mindnyájunkat és a megváltás alapján.
Ennek a világnak az ura a mindenható Isten. Ő alkotta meg a hitünk szerint — én ezt hiszem —, Ő tartja kezében továbbra is az irányítását, és Ő viszi minden ellenerővel szemben az általa kijelölt cél felé, ahova egészen bizonyos, meg fogunk érkezni. Ez az Isten bejelenti az Ő királyi igényét minden egyes emberre. Jézus minden akkori hallgatójára, és mindnyájunkra, akik most itt vagyunk.
Ez azt is jelenti, hogy ennek a világnak van gazdája. Úgy tűnik, ez a sokaság pásztor nélkül való nyáj, de van gazdája a világnak, meg a sokaságnak is, csak Ő nem erőszakolja magát rájuk. Aki azonban felismeri, hogy Ő ennek a világnak az Ura, és elismeri Őt a maga életében is kizárólagos, teljhatalmú Úrnak, az értelmes életet fog élni. Miért? Mert az megismerte a valóságot. E nélkül a valóságnak csak egy töredékén tájékozódik mindenki. E nélkül minden egyéb csak látszat és hazugság.
Az, ami a zsoltárokban újra és újra ismétlődik, hogy Isten uralkodik, Jézus igehirdetésének a fő gondolata. Hirdette nekik az Isten királyi uralmát. Pontosan ez ellen lázadt fel az ember. Az ember akar uralkodni, ezért lett Isten ellenségévé, és ez az oka mindannak a nyomorúságnak, amivel szemben tehetetlenül áll ma is az egész emberiség. Az éhezésnek, a háborúknak, a járványoknak, a halálnak — egyiken sem tudunk változtatni.
Ebből hív vissza magához Jézus. Ezért jött Ő, hogy meghirdesse, hogy az Isten országa elközelített. Visszaléphettek az elveszettség, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság állapotából az eredetibe: az Istennel való közösségbe. Akinek az élete így visszazökken az ősi rendbe, abban és akörül rendeződik sok minden más is. És ezt Jézus Krisztus tette lehetővé, az Ő megváltó, kiengesztelő halálával.
Ezt jelenti az, hogy hirdette nekik az Isten országát. Ha valaki ezt komolyan veszi és hiszi, akkor az kihat az egész emberre, a testi valójára is. Az ilyen embernek megváltozik a gondolkozása és az életvitele. Éppen ezért nem fogja pusztítani magát és a többieket tovább. Ezért van itt szó gyógyulásról is. — És mivel ennek a világnak a teremtője és királya a mi szerető mennyei Atyánk, aki jól tudja, mire van szükségünk: kenyérre is, ezért elégíti meg Jézus ezt a nagy sokaságot, mint egy messiási jelként, hogy lássák, ki a mi Istenünk, és lássák, hogy Ő ennek az Istennek a küldetésében járt itt.
Először azt láttuk, hogy Jézus miért és mennyire kereste a csendet, az Atyával való együttlétet, azután, hogy mivel mindig küldetésben járt, örömmel fogadta azokat is, akik megzavarták a csendjét, Jézus csendje ilyen lett, hogy dolgoznia kellett egész nap. Aztán láttuk: neki érző szíve van, Ő tud szánakozni, de ez nem sopánkodást jelent, hanem aktív segítségbe torkollik. Végül: a jó pásztor annyira szereti a nyáját, hogy enni ad neki. Mindenkinek mindig azt, amire éppen szüksége van.
Sokszor olyan ajándékokat kapunk tőle, amikről nem is tudtuk addig, hogy vannak olyanok. Hányszor volt olyan, hogy könyörögtem valami megoldásért vagy ajándékért, és valami egészen mást kaptam. Sokkal többet, sokkal értékesebbet, de nem tudtam, hogy olyan is van, mert nem ismerem igazán az én Atyám gazdagságát. De jó Őreá bízni még az ajándékok kérését is, és utána tenni a kéréseinknek: hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!
Mivel ilyen a mi Megváltónk, aki Ővele szoros közösségbe kerül, az egyre inkább hasonlítani kezd hozzá. Figyeljük meg, hogy egyre jobban vágyakozni fogunk a vele való csendre. Egyre természetesebb lesz, hogy mindent tőle fogadunk el, és sok bosszúságtól megszabadulunk, és küldetésben járunk. Egyre érzékenyebb szívünk lesz, és nem esik nehezünkre lehajolni és segíteni a bajbajutottakon. És nemcsak mi fogunk megelégedni a jó pásztor ajándékaival, hanem ezeket tovább tudjuk adni másoknak. Nem a magunkéból fogunk már gazdálkodni, hanem mint jó sáfárok, az Ő gazdagságát hittel elfogadjuk és abból adunk tovább másoknak. Ez már a történet folytatásában van.

Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz.
Az Úrrendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.
(274,3 dicséret)

Az elmúlt hét estéin végigkísértük Isten népét és Mózest az Egyiptomból való szabadulástól kezdve az ígéret földjéig való megérkezésig. Az volt a célunk, hogy Istent jobban megismerjük, és így sokkal teljesebben rá tudjuk bízni magunkat.
Láttuk, hogy egy hitehagyott korban is az Úr hűséges maradt ígéretéhez és beteljesítette azt. Lépten-nyomon tapasztalhattuk Isten mindenható hatalmát. Láttuk, hogyan mentette meg egy életellenes korban a kis Mózes életét, hogyan neveltette fel legfőbb ellenségével, a fáraóval, hogyan hozta ki a népet a szolgaság házából, hogy vitte át őket a tengeren szárazon, és hogyan érkeztek meg az ígéret földje határához.
Mai igénk arról szól, hogy ott van a nép, és Isten felviszi Mózest egy hegycsúcsra. Onnan beláthat az ígéret földjére, és beláthatja szinte az egészet, utána pedig meghal.
Ez a fejezet Mózes haláláról szó, de az élő Istenről tudhatunk meg ebből is sok fontos dolgot.
1. Így hangzik ez a summás mondat: Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint. Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt.
Milyen hosszú életet engedett neki Isten! Mennyi szenvedés volt ebben a hosszú életben! Milyen sok megaláztatásban volt része éppen azok részéről, akikért pedig a szívét is kitette és minden áldozatra kész volt. Többször meg akarták kövezni. Még az édestestvéreire sem számíthatott egy-egy kritikus helyzetben, azok is cserbenhagyták, vagy szembefordultak vele. Ugyanakkor Istennek milyen sok csodáját is láthatta hosszú élete folyamán! Tapasztalhatta nap mint nap, hogyan tartotta meg az Úr ígéretét: Én veled vagyok, ott leszek, ahol ott leszek. Egész hosszú élete Isten jelenlétében zajlott. A vele való imádságos párbeszédben teltek a napjai, és a neki való engedelmesség volt számára a legfontosabb. Ezért írhatja róla a Szentírás élete végén is, hogy Isten embere maradt, és az Úr szolgája volt minden helyzetben.
Most azonban ő is meghalt. Mert egyszer minden véget ér. Minden szenvedésnek és próbatételnek is vége lesz, de vége lesz mindannyiunk életének is. Egyszer mindnyájunk számára eljön az a pillanat, amiről itt Mózessel kapcsolatban olvastunk, hogy visszaadta életét és küldetését annak, akitől kapta, az élő Istennek. Nem kövezhették meg korábban, de nem élhetett és nem is akart élni tovább, mint ahogy azt gazdája és ura, az élő Isten meghatározta. Meghalt Mózes az Úr akarata szerint.
Olyan nagy dolog az, ha valaki elmondhatja Dáviddal együtt: Életem ideje kezedben van. Sokakat ismerek, akik rettegnek az életük végétől. Még rá gondolni is. Vannak, akik mindenáron meg akarják hosszabbítani, mások szeretnék megrövidíteni. Isten különös ajándéka az, hogy a benne hívők szívébe adja ezt a csendes bizonyosságot és békességet: életem ideje kezedben van.
Olyan szép példa számunkra, hogy amikor Mózes már tudta, hogy nagyon közel van életének a vége, akkor mit tett még. Aki elolvassa a megelőző fejezetet, és javasolom ezt vasárnapi olvasmányként, a 33. részt, közvetlenül a halála előtt is azt teszi, amit egész életén át, dicsőíti Istent, és áldást mond azokra, akik között szolgált.
Amikor már tudja, hogy nem sok van hátra, nem fél, nem szorong, nem alkudozik, nem esik pánikba, nem menekül bele semmibe. Nem kell neki menekülnie, van őneki feladata, s amíg azt végezheti, azt teszi. Magasztalja Istent, és szolgál azok között, akik közé az Úr helyezte. Mert akit Isten megtanít élni, azt megtanítja meghalni is. Aki egész földi életét az élő Isten jelenlétében tölti, annak megadatik, hogy az Ő jelenlétében tölthesse halála perceit is, és vele tölthesse az örökkévalóságot is. Ez az első, amit megtudunk itt Mózesről és Istenről.
2. A második az, hogy halála előtt megadatik neki, hogy újra tapasztalja Isten hűségét. Maga Isten emlékezteti itt Mózest arra, hogy ezt a földet ígértem oda esküvel Ábrahámnak és a többi ősatyának. Isten nem felejti el ígéreteit. Mikor adta ezt az ígéretet Ábrahámnak? Majdnem ezer évvel korábban, mint ahogy most Mózes a halálára készül. Az ígéret még nem teljesedett be, de be fog, mert Istennek minden szava igaz, és Ő minden ígéretét valóra váltja. Az, hogy késik az ígéret teljesedése, nem azt jelenti, hogy el fog maradni. Isten hű.
Mózesnek erre nagy szüksége van, hogy Isten hűségéről újra bizonyságot szerezzen, mert azért csak átfut rajta, hogy vajon mi lesz azzal a néppel, amelyért hosszú időn át Isten őt tette felelőssé. Mi lesz most nélküle? Isten hűsége megerősíti őt abban a bizonyosságban, hogy eddig sem ő hordozta a népet. Az Úr hordozta, és az Úr továbbra is hűséges lesz, nyugodtan rábízhatja szeretett népét a mindenható Istenre. Mózes elmegy, Isten marad. Mózes feladata egy időre szól, de Isten mindörökké hordozza az Ő népét. Mózes küldetése eddig tartott, az Úr azonban továbbra is a helyén marad.
3. A harmadik, ami kiderül ebből a történetből, hogy Isten, noha maga a szeretet, azért ismeri a szigort is, és minden Isten ellen elkövetett bűnnek következménye van, még akkor is, ha azt egy Mózes követte el. Volt egy olyan kritikus alkalom, amikor Mózes nem hitt igazán Isten szavának, nem maradt őszintén alázatos, nem képviselte egyértelműen Isten dicsőségét a nép előtt. És Isten akkor azt mondta neki: emiatt nem mehet be az ígéret földjére.
Isten az Ő ítéletében is kegyelmes. Nem pusztította el Mózest a többi lázadóval együtt, és íme most is megengedi neki, hogy benézzen az ígéret földjére, de nem mehet be. Ugyanakkor valami mérhetetlen szeretet, kedvesség, melegség van abban, ahogyan maga Isten, mint egy idegenvezető, bemutatja az ígéret földjét az Ő hűséges szolgájának.
Felviszi őt egy hegyre, a Piszgá csúcsára, és az Úr megmutatta neki az egész országot. És akkor északtól délig, nyugattól keletig egy csomó földrajzi nevet olvastunk itt. Isten végigjáratja a hű szolga tekintetét az ígéret földjén, ezen a csodálatos országon. Bemenni azonban nem mehet. Mózes pedig, aki mindig feltétel nélkül bízott Istenben, csendesen tudomásul veszi ezt a szigorúságot.
4. A következő, ami kiderül a történetből, hogy noha Isten Mózeshez is szigorú és igazságos, mégis megkülönböztetett szeretete mutatkozik meg ebben a kicsit talán homályos, különös megállapításban: „Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint. És eltemette őt a völgyben.”
Kicsoda? Az előző mondat alanya Isten volt. A következő éssel kapcsolódik az előzőhöz. Ezek szerint bármilyen különösen hangzik is, úgy látszik, Isten temette el őt.
Vajon hogyan? Semmi közünk hozzá. És miért éppen Isten? Ez Őreá tartozik. Nyilvánvalóan szándékos ez a homály is, ami fedi ezt a megjegyzést. Isten nem mindent mondott el az Ő népének akkor sem és ma sem. Mindenesetre kivételesen szerette az Ő hűséges szolgáját. Ebből a megállapításból kiderül, hogy Mózesnek nem volt díszes temetése. A használati tárgyait nem helyezték el mellette a sírba. Senki nem mondott ékes beszédet, amiben magasztalta volna az ő emberi nagyságát. Nem állítottak neki drága síremléket, és nem lett a sírja búcsújáró hellyé, mert azt olvastuk: a mai napig sem tudja senki, hol van a sírja.
Miért? Mert Isten mindezt így akarta. Az Ő szolgája befejezte küldetését, visszaadta életét Urának. Ura pedig csendesen eltemette őt egy jeltelen sírba. Ezen azért érdemes elgondolkoznunk, mert ez komoly figyelmeztetés, sőt súlyos kritika a mi temetési szokásainkon, és egyáltalán a halállal és halottakkal kapcsolatos eltorzult gondolkozásunkon.
A temetéssel, meg a temetői kultusszal mániásan meg akarjuk hosszabbítani a láthatókat. Mert nekünk a láthatók kellenek. Mi látni akarunk, és nem akarunk hinni. Nem vesszük komolyan azt, amit Isten a halál utáni életünkre nézve mondott. Sok mindent nem veszünk komolyan, amit Ő arra nézve tanított, hogy mindenért egyedül neki adjunk dicsőséget. Ne a láthatókat akarjuk meghosszabbítani, hanem a láthatatlanokat is vegyük komolyan.
Éppen Mózesről olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy azért volt erős szívű, mert úgy élt, mint aki látta a láthatatlant. Ő szüntelenül a láthatatlan Isten jelenlétében élt. Isten még az ő halálával és temetésével kapcsolatban is erre bátorít minket.
5. Okkal felmerül a kérdés, és a következő gondolatunk ez: akkor most mindennek vége van?
Még alapigénk is hangsúlyozta, hogy Mózes kivételes személyiség volt, nem is támadt többé Izráelben Mózeshez hasonló próféta. Akkor most az ő halálával mindennek vége? Nincs mindennek vége, csak az ő küldetésének van vége. Teljesítette, befejeződött. De az élet megy tovább.
Azt olvassuk, hogy Isten nagy szeretettel gondoskodott előre felkészített utódról. „Megtelt Józsué bölcs lélekkel, és hallgattak rá Izráel fiai, és úgy cselekedtek, ahogy az Úr megparancsolta neki.”
Nincs vége mindennek, most kezdődik a honfoglalás. Hátra van még a berendezkedésnek a nagyon nehéz feladata. Annak sincs vége, hogy Isten továbbra is vezeti és védi az Ő népét. Isten szolgáinak meghatározott feladatuk van egy meghatározott időre nézve. Amikor az befejeződik, Ő új szolgákat hív el, akiket új feladatokkal bízott meg, és új időben kell helytállniuk. Nincsenek pótolhatatlan szolgái Istennek. Ő lenne pótolhatatlan népe számára, Ő azonban öröktől fogva mindörökké ugyanaz, és nem változik. Őhozzá kell ragaszkodnia a népnek, és Őhozzá kell ragaszkodnunk nekünk is.
Azt tudtuk meg tehát ebből a rövid leírásból, hogy Mózes élete is befejeződött akkor, amikor azt az Úr akarta. Megtudtuk, hogy Isten hűséges, és nem felejti el ígéreteit. Isten szigorú, és minden ellene elkövetett bűnnek következménye van. De Isten megkülönböztetett szeretettel hordozza azokat, akik Őhozzá közel vannak, és benne bíznak. Az ő halálukkal sincs azonban vége mindennek, mert Isten újabb és újabb szolgákat hív el.
Amikor ennek a történetnek ezeket a tanításait újra és újra végiggondoltam, egyre jobban megtelt a szívem hálával és csodálkozással amiatt, hogy Isten mennyivel többet enged tudnunk nekünk, az Újszövetség népének a jövőről, az örökkévalóságról, a halál utáni dolgokról, és mennyivel többet készített el és ajándékoz nekünk.
A mi nagy szabadítónk, Jézus Krisztus, aki a bűn rabságából, a kárhozatból és a pokolból szabadítja ki a benne hívőket, nemcsak azt engedi meg a benne hívőknek, hogy benézzünk az Isten csodálatos országába, hanem hogy bemenjünk. Egyenesen invitálja az Övéit: „Gyertek én Atyámnak áldottjai, örököljétek azt az országot, amelyik számotokra készíttetett a világ teremtése előtt már.” Ő oda behív minket, és ott helyet készít az Övéinek.
Szeretnék most egy sor nagy ígéretet elmondani, mert annyira homályban van sokak előtt az a dicsőség, amit Isten azoknak készített és fog adni, akik Őhozzá mindvégig hűségesen ragaszkodnak. Azt mondta az Úr Jézus: előre megyek, helyet készítek nektek, és ha majd eljövök, magamhoz veszlek titeket, ti is ott lesztek, ahol én vagyok. És amikor ilyen ostobaságot kérdezünk, hogy mit fogunk csinálni az üdvösségben, és nem lesz-e unalmas, akkor a mi Urunk ezt a választ adja buta kérdéseinkre: ott lesztek, ahol én vagyok. És aki átélte már itt a vele való igazi közösséget, az tudja, hogy az nem unalmas, annak kimeríthetetlen gazdagsága van. (Jn 14,1-3).
Jézus, amikor a benne hívőkért imádkozott az Atyához, akkor egyebek között ezt is mondta: Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok ott legyenek velem, ahol én vagyok, és lássák az én dicsőségemet. Sőt, nemcsak látni fogjuk az Ő dicsőségét, hanem azt mondja: Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nékik adtam. Jézus Krisztus az Ő tulajdon dicsőségében részesít bennünket, nyomorult senkiket, akiket azonban vérével megváltott, és testvéreinek tekint. (Jn 17,22, 24).
A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy Mózes csak szolga volt az Isten házában, de a Fiú, Jézus Krisztus, ennek a háznak a tulajdonosa, és így veszi oda magához azokat, akiket nem szégyellt testvéreinek nevezni. (Tessék elolvasni a Zsidókhoz írt levél 2-3. fejezetében!)
Amikor pedig Isten igéje kifejezetten az örökkévalóságot akarja bemutatni nekünk, akkor ilyeneket olvasunk: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg.” Nem a halottak úgy általában, hanem, akik az Úrban halnak meg. Mert megnyugodnak az ő munkáiktól, és az ő cselekedeteik követik őket. És örök öröm lesz fejükön, és elmúlik fájdalom és sóhaj. És amikor a mennyei látnok megkérdezi, hogy kik azok, akik ott felsorakoznak a mennyországban, akkor az angyal így felel neki: Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, de megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják Őt éjjel és nappal az Ő templomában. És a trónon ülő velük lakik. Nem éheznek, és nem szomjaznak többé, mert a Bárány, aki középen, a trónusnál van, legelteti őket, és az Isten letöröl a szemükről minden könnyet. (Jel 7,13-14; 14,13; 21,4).
Akik az Úr Jézus megváltott tanítványai, Isten gyermekei, azokra ez vár a haláluk után. Ebből kapnak ízelítőt már itt, és ez teljesedik ki számukra majd odaát.
Különös az, hogy amikor az üdvösségről ír a Szentírás, Jézus Krisztust sokszor Báránynak nevezi. Hiszen Ő volt az az áldozati Bárány, aki a kereszten feláldozta magát helyettünk és érettünk, és az Ő tökéletes áldozatáért mehetünk be ebbe a dicsőségbe, az Isten országába, az Ő kegyelmébe.
Van egy ilyen különös kép is a Szentírásban, amikor az örök üdvösségről szól: a Bárány mennyegzőjére, lakomájára hivatalosak azok, akik itt végigharcolták a földi életet benne való hitben, és vele töltik majd az örökkévalóságot.
Egy másik kép, amit használ a Biblia, hogy a dicsőséges Krisztus az a vőlegény, aki várja az Ő menyasszonyát. A menyasszony a benne hívők közössége, az igazi egyház, a láthatatlan egyház. A menyasszony nagy része még itt van a földön. Harcolunk, küzdünk, és sok megaláztatást is szenvedünk a mi vőlegényünk drága nevéért. De aki mindvégig állhatatos marad, az hivatalos a Bárány lakomájára, a Bárány mennyegzőjére. (Jel 19,9).
Az ókori keleti emberek szegények voltak. Egyhangú és szegény volt a táplálékuk. A lakoma, a mennyegzői lakoma az fogalom minden akkori ember számára. Arra utalnak ezek a képek az üdvösséggel kapcsolatban, hogy a Krisztussal való teljes közösségben, a mennyben, mindazt megkapjuk bőségesen, amit itt nélkülözünk vagy csak nagy ritkán kicsi kóstolót kapunk belőle.
És amikor azt olvassuk a Biblia utolsó előtti fejezetében, hogy ott nem lesz többé könny, gyász, fájdalom, betegség, félelem, és az Isten letöröl minden könnyet a szemünkről — akkor ez arra utal, hogy mindattól, ami itt megnyomorítja az életünket, megszabadulunk az üdvösségben, és mindazt, amit nélkülözünk, amiből csak keveset kapunk, amire vágyunk, ott korlátlan bőségben megadja nekünk a mi Urunk.
Nem érdemes eljátszani ezt az üdvösséget az Úrral szembeni hűtlenségünkkel vagy bármilyen bűnünkkel.
Még azt is megígéri a Szentírásban a mi Urunk, hogy minderre nem a mi nagy akarásunk és elszántságunk fog megőrizni, megtartani minket, hanem Ő maga. Péter első levelének a legelején olvassuk ezeket a csodálatos mondatokat: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen majd ama napon.” (1Pt 1,3-5).
Élő reménységet ad nekünk a mi Urunk, hogy minden nyomorúságunk között is tudjuk, hogy mi vár ránk. Ez nem valami olcsó vigasz, ahogy némelyek szokták mondani: persze, a hívők, mostani sok bajuk között vigasztalják magukat azzal, hogy majd a haláluk után milyen szép és jó lesz. — Ez nem olcsó vigasz, hanem ez igazi vigasztalás. Ez olyan élő reménységet ad az embernek, hogy sokféle nyomorúságán valóban túl tudjon látni, és lássa azt, hogy mi vár a Jézusban hívőkre, a megváltottakra. Hogy ki vár mireánk odaát. Ugyanaz a Jézus, aki itt is végigkísér minket küzdelmes életünk útján.
Boldog az a hívő, aki az Ő jelenlétében tölti el sokszor nehéz életét, mert az Ő jelenlétében léphet át majd ebből a földi életből az örökkévalóságba. Ő az egyetlen, aki megosztja velünk halálunk óráját. Senki más nem képes erre. És az Ő jelenlétében tölthetjük el majd az örökkévalóságot.
Ezért is megszerettem nagyon a heti énekünket. Szépen összefoglalja, hogy a mi Istenünk egész földi életünkön át hűségesen kísér minket, de szeretete velünk van halálunk óráján, sőt a halál után is. Mert Ő a halál után is szerető Isten.
Te vagy a hű támasz, leghívebb barát…
Belőle árad világosság abba a sötétségbe, amiben járunk:
Fénylő Nap, ki szórja tiszta sugarát.
De nemcsak a földi élet útján van velünk:
Éjen, halál völgyén vezet e sugár,
Oda, ahol a Bárány vacsorája vár.
Induljunk el ezen az úton! Meg ne álljunk félúton! Hogy boldogan láthassuk majd, amikor a hitünk látássá lesz, hogy így igaz minden, ahogy Ő az övéinek ígérte.

Tegnap a Sínai-hegynél jártunk, és láttuk, Isten hogyan kötött szövetséget az Ő népével. Nem mintha az a nép bármelyik másiknál különb lett volna, hanem mivel szerette az Ő népét. Láttuk, hogy a szövetség előzménye az volt, hogy hordozta őket sasszárnyon. Feltétele az volt: ha engedelmesen hallgattok az én szavamra. A szövetség tartalma pedig: ti lesztek az én tulajdonom, papok királysága és szent nép.
Láttuk, hogy akkor még nem volt igazi identitástudata ennek a népnek. Isten most kezdte megtanítani arra, hogy kik, mi végre vannak a világon, honnan jönnek, hová tartanak, mi az Istentől kapott feladatuk. Feladatul ilyen szép papi szolgálatot kapott Isten népe, hogy amit a papok a nép körében végeztek, azt végezze ez a nép a pogány népek körében. Tanítsa meg a népeknek, kicsoda az Úr, mutassa az utat az élő Istenhez, az élethez, és a személyes életükkel is ezt illusztrálják.
Isten nekünk is ezt a szép feladatot adta. Ez a mi küldetésünk is. Az Újszövetségből idézett igék szinte szó szerint egyeztek az ószövetségiekkel, a küldetésünk is ugyanaz. Isten reánk bízta a békéltetésnek igéjét. Krisztusért járván követségben, hirdethetjük másoknak: béküljetek meg az Istennel!
Ugyanakkor arra intette Isten az Ő népét, hogy benne bízzék és csak benne. És ez a „csak” lesz ma különösen hangsúlyos, mert a mai témánk: Isten féltőn szerető Isten. Ő attól féltette az övéit mindig, hogy nem csak benne bíznak, hanem benne is, meg valami, valaki másban is. Erről lesz ma szó, hogy kiben, miben lehet még bízni, s hogyan kerülhetjük el ezt a veszedelmet.
A szövetségkötés írásos okmánya a Tízparancsolat volt. Tulajdonképpen ez nem bibliai kifejezés, hogy Tízparancsolat, mert így kezdődik az a fejezet: ezt a tíz igét mondta Isten az Ő népének. Tíz igében foglalta össze Isten azokat a legfontosabb szempontokat, amikkel, mint szerpentin úton védőkorláttal védik a járműveket, védeni akarta az Ő népét mindenféle eltévelyedéstől és veszedelemtől.
Az Istennel kötött szövetség — és ez a Tízparancsolatból világosan kitűnik — totális és kizárólagos. Totális: az élet minden területén érvényesíteni akarja Isten az Ő uraságát. Kizárólagos: ilyen közösségbe, amilyennel Isten népe a szövetséges Urával van, senki és semmi mással nem kerülhet. És kerülnie kell minden olyan lehetőséget, amit erre a körülöttük levő világ felkínál.
Nem véletlenül kezdődik így a tíz ige: Én, az Úr vagyok a te Istened, én hoztalak ki Egyiptomból, a szolgaság házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Szinte azt mondhatnánk, hogy gyengébbek kedvéért a második parancsolat mindezt konkretizálja és részletezi: Ne csinálj magadnak faragott képet és egyáltalán semmiféle kiábrázolást. Ne imádd, és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok.
Mit jelent ez, hogy Isten féltőn szerető Isten? Ő nem magát félti, hanem az Ő népét. Önmagát nem kell féltenie semmitől, mert Ő mindig, öröktől fogva mindörökké ugyanaz. Ő nem változik, és őt nem veszélyezteti senki és semmi. Nem magát félti a Mindenható, hanem az övéit, az Ő népét. Mitől? Attól, hogy újra és újra erősen hat rá az a kísértés, hogy hasonuljon a környezetéhez, és ezzel az identitását veszítse el. Újra és újra kísérti őt a körülötte levő világ, hogy lépjen ki az Úrral való szövetségből. Újra és újra az a vád éri, hogy micsoda beszűkült, szegényes törekvés ez, hogy a te szövetséged az Úrral kizárólagos, nem szabad abból kizárni senkit, nyitottnak kell lenni. — Észre sem vette sokszor Isten népe, hogy — ahogy reformátor eleink mondták — bé csúsza-másza az életébe valamelyik bálvány, és ez elszakította Istentől.
Azért volt veszélyes Isten népe számára a környező népek bálványainak a tisztelete, mert a szövetség úgy vette körül a népet, mint egy erős fal. És ha a falon kívülre kacsintgattak, bálványt kezdtek Istenként tisztelni, azzal rés támadt a falon, és azon bezúdult az ellenség. Védtelenné válik Isten népe, ha nem ragaszkodik a szövetség kizárólagosságához. Ezért féltőn szerető Isten az Úr.
Azt olvastuk a mai igében: „Légy feddhetetlen Istened, az Úr előtt!” Ez azt jelenti, hogy osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz. Nem véletlenül hasonlítja a Szentírás mind az Ó- mind az Újszövetségben a házasságot sokszor Istennek az Ő népével kötött szövetségéhez. Egy házasság is csak addig és akkor jó, amíg osztatlan szívvel szereti egymást két ember. Amíg olyan kapcsolatba senki mással nem kerül, még a fantáziálás szintjén sem. Amíg senki másnak nincs helye a szívben, egy pici helye sincs, átmenetileg sincs, valami kényszerítő körülmény miatt sincs. Egyáltalán nincs. Osztatlan szívvel szeretik egymást.
Ezt parancsolja Isten itt az Ő népének a nép érdekében. Nem az Úrnak van erre szüksége, a népnek, de a népnek ez életkérdés. Mert ha nem osztatlan a szíve, ha megjelenik az is-is, akkor védtelenné válik, mivel kilépett a szövetségből.
Jogosan felmerül a kérdés, miért kell ezt ennyire hangsúlyozni. Kit, mit imádhat még Istenként akár az a nép, akár ma az Isten hívő népe? Csak van annyi esze, meg hite, hogy látja, ki az élő Isten, és Őt nem lehet összehasonlítani és felcserélni senkivel.
Nem tudom, valaki továbblapozott-e a Bibliában, amikor elolvasta azokat a fejezeteket, amiket itt megjelöltünk. Aki igen, annak feltűnhetett, hogy nem sokkal a szövetségkötés után mit tett a nép. Amíg Mózes felment a hegyre, hogy átvegye Istentől a Tízparancsolat két kőtábláját, addig a nép megsokallta Mózes távollétét, megijedtek, hogy elveszítették a vezetőjüket, és rávették Áront, hogy készítsen nekik egy borjút fémből, hogy legyen nekik istenük. Áron nem mert ellenállni, kiszedték a fülbevalókat az asszonyok, lányok füléből, szép ötvösmunkával készített nekik egy borjút, és a nép tapsikálva körbeugrálta, körbetáncolta, hogy ez a mi istenünk, ez hozott ki minket Egyiptomból. Az ember nem érti. Megáll az ész! Megőrültek? Ők tudták a legjobban, hogy ki hozta ki őket Egyiptomból! Hogy valóban sasszárnyon hordozta őket az Úr. Hogyan jöttek át a Vörös-tengeren, ki gondoskodott róluk a pusztában, honnan kaptak naponta kenyeret, húst meg vizet, védelmet az ellenségtől. Ez a nyomorult, fülbevalókból készített borjú, ez csinálta? És mégis senki nincs ellenvéleménnyel, senki nem tartózkodik. Egyhangú az igen, és ott ugrabugrálnak a bálvány körül.
Ennyire kísérthető még Isten népe is. Ilyen könnyen megrendülhet a bizalma az élő Istenben a ma hívő embernek is. Ezért hangsúlyozza ennyire az Úr ezt: csak. Benne bízni, és csak benne bízni! Miért?
A Biblia első lapján már találkozunk azzal, hogy a mi ősi ellenségünk, az ördög, mindig az Istenbe vetett bizalmunkat akarja megrendíteni. Ez a legfőbb célja. Ha ez sikerül, nyert ügye van, s utána már bármit lehet tenni velünk. Kezdi egy ilyen kérdéssel Évánál: Csakugyan azt mondta-e Isten, hogy a kertnek egy fájáról se ehettek?
Figyeljük meg, még a magyar fordításban is milyen jól kijön ez. A kertnek egy fájáról se ehettek? Isten azt mondta: a kertnek egy fájáról nem ehettek. Az összes többiről igen. Csak egy hangsúly eltolódás, meg egy-két betű kicserélése, és máris megrendülhet a bizalom. Valóban azt mondta Isten? Nem azt mondta, de mégis, ez a kérdés elég ahhoz. Kezdetnek jó. Utána a kérdőjel kiegyenesedik, és jön a tagadás: hiába mondta Isten nektek azt, hogy ha esztek róla, meghaltok, bizony nem haltok meg! És akkor jön az ígéret, ő a nagy segítő mindig: hH esztek róla, olyanok lesztek, mint az Isten.
Ennek minden állítása hazug, de elég volt ahhoz, hogy megrendüljön az ember bizalma Istenben, és legalább ez esetben, csak most az egyszer bízik az ellenségben. Azt soha nem mondja meg, hogy mi lesz ennek a következménye. Hogy ezzel elszakad Istenétől, és ennek súlyos, egyéb következményei is lesznek, ha rá hallgat. Csak azt akarja elérni az embernél, hogy megvonja a bizalmát Istentől, és az ördögben is vagy csak benne bízzék. Ez azóta is sokféle változatban így történik.
Ő nagyon ügyesen tud mindig korszerűen fogalmazni. A vallástalan időszakban valláspótlékokat kínál, a tudományok imádata idején áltudományos mezbe öltözteti a maga praktikáit, és a tömeg vevő rá. És még azok is belemennek olykor a csapdába, akik már Isten népéhez tartoznak. Ő mindig segítséget kínál, és tud is adni segítséget. Sikerhez, pénzhez juttatja azokat, akik elfogadják az ő segítségét. Átmenetileg gyógyulást is tud adni, és így tovább. De utána kegyetlenül benyújtja a számlát. Amikor azoknak az életében, akik elfogadnak ilyen ördögi segítséget, megjelenik a félelem, amitől nem tudnak szabadulni, kényszergondolatok, az Isten igéjével szembeni ellenállás, öngyilkossági késztetések és így tovább, akkor nem tudják hova tenni. Nem tudja kialudni, nem hat a nyugtató ez ellen, mert más az oka. Ha valamikor bízott is az Úrban, a bizalmát elvette, és másba helyezte.
Ezért állította meg Isten az Ő népét, és erről olvastunk itt. Mielőtt az ígéret földjének a határát átlépték volna, előtte még egy komoly figyelmeztetést ad nekik ilyen részletesen, mint ahogy itt olvastuk:
„Ha bemész arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. (…) Ne legyen köztetek varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindenki, aki ilyet cselekszik.”
Egy az egyben olyan szörnyűségek, amiket ma is tömegek gyakorolnak. Talán itt közöttünk is vannak, akik azt mondják: igen, ezt meg ezt már kipróbáltam, és mi van abban? Az ember kíváncsi, megpróbálja. Nem hittem én abban. — Ez teljesen mindegy. A bizalmát az ellenségbe helyezte. Akár tudott erről, akár nem, akár tudatlanságból ment bele, akár tudatosan, a következmények ugyanazok. Ettől óvja itt Isten az övéit. Nem véletlenül olvassuk itt azt, hogy utálatos az Úr előtt mindenki, aki ilyeneket cselekszik.
Egyébként a Biblia mindig azt mondja, hogy Isten utálja a bűnt, de szereti a bűnöst. Ebben az esetben azt mondja: a bűnöst is utálja. Mert nyílt lázadás vele szemben, hogy nem tőle kér és vár segítséget, vagy kevésnek, vagy bizonytalannak tartja azt a segítséget, hanem az Ő ellenségéhez folyamodik, és a bizalmát bele veti.
Két sajátos módja van annak, ahogyan az ördög a bizalmunkat meg akarja nyerni. Egyrészt megígéri, hogy Istent megkerülve, az Ő háta mögé kerülve megtudhatja az ember a jövőjét, másrészt segítséget ígér az ember terveinek a megvalósításához, illetve az ellenségeinek a legyőzéséhez. Az előbbit nevezik jóslásnak, az utóbbi a mágia, és teljesen mindegy, hogy fehér vagy fekete mágia, a gyökere mind a kettőnek sötét. Az egyik legkártékonyabb ilyen ördögi ügyeskedés az, amikor valaki az elhunytak lelkével keres kapcsolatot, és nem tudja, hogy nem azokkal találkozik, hanem démoni lelkekkel, és ennek van aztán a legsúlyosabb következménye. Erre külön kitér a Szentírás. Egy helyen ezt olvassuk: Így szól az Úr: „Ha azt mondják nektek, forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és az igére figyeljetek, hiszen ők olyan dolgokról beszélnek, amelyeknek nincs jövője.” (Ézsaiás 8,19…)
Amikor Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek a bálványáldozatok veszedelmeiről ír, és arról, hogy miért nem helyes, ha valaki, aki keresztyénné lett, még tovább is részt vesz a bálványoknak bemutatott áldozatokon, akkor egy meghökkentő megállapítása van. Azt írja a Korinthusi levél 10. részében, hogy mivel bálványok nincsenek, azok nem létező hatalmak, az ember kitalálja magának, ezért az, aki egy bálványhoz imádkozik, az a semmihez imádkozik. És ezeket az imádságokat, meg áldozatokat, meg minden ilyen vallásos tiszteletet, amit valaki nem tudatosan és egyértelműen az élő Istennek címez, kisajátítja az ördög. Az ilyen szerencsétlen akaratlanul és tudatlanul is az ördöggel kerül kapcsolatba.
Nemcsak az első korinthusi levélben van erről szó, hanem több más párhuzamos helyen is, az Ószövetségben is. Most csak ezt a mondatot olvasom az 1Kor 10,20-ból: „amit a pogányok áldoznak, azt ördögöknek áldozzák és nem Istennek: azt pedig nem szeretném, ha ti az ördögökkel lennétek közösségben.”
Akár szórakozásból, akár kíváncsiságból, akármilyen okból kezd valaki foglalkozni ilyen babonás, okkult, ördögi dolgokkal, az ördögökkel kerül közösségbe. Ezt mondja a Szentírás. Lehet ezt tagadni, lehet vitatkozni, el lehet magyarázni, hogy ez mennyire nem időszerű tanítás. Én tudom, hogy az egész prédikáció nem korszerű. Isten igazsága sose volt korszerű. Minden kor tiltakozott ellene, de minden korban, akik komolyan vették és megmaradtak a hozzá való hűségben, azoknak életük, sőt örök életük lett. Ezért figyelmeztette Isten az Ő népét a honfoglalás előtt a határon, és ezért figyelmeztet bennünket is ma.
Tudniillik ez a bűn nem olyan, mint akármelyik másik erkölcsi bűn. Mind- egyik bűn, és mindegyik végső soron Isten elleni bűn, de ennél a bűnnél a hitünket követeli az ellenség, és a hitét adja oda az, aki ilyen bűnökbe belemegy. A hit csak egy irányba tud kapcsolódni, egy „vegyértéke” van. Vagy az élő Istenben hisz valaki, és akkor senki, semmi másban úgy nem, vagy ha elkezd másban is, azzal Istennek hátat fordított. Az ige szövegezése szerint: kilépett a szövetségből, és védtelenné vált. Ettől óvta Isten az Ő népét, és ettől óv minket is.
Bevallom, nagyon megrendültem, amikor ma reggel elővettem a Bibliámat, és a kalauzunk szerint a Lukács 4-ből elkezdtem olvasni. Íme Isten mára még egy másik oldalról is megbátorít. Mindig óvatosan hozom elő ezt a témát, mert még ilyen ostoba vádat is hallottam, hogy mi ördöghívők vagyunk. Mi Jézus Krisztusban, mint Megváltónkban hiszünk. Én legalábbis igen. És csak Őbenne. De a teljes Szentírást szeretném komolyan venni, és amit Isten ebben a gazdag igegyűjteményben adott, arra mindre odafigyelni.
Erről a kérdésről sokkal gyakrabban van szó az igében, mint ahogy azt sejtjük. Miért? Azért, mert Isten jól tudja, hogy mennyi veszély fenyegeti az Ő mindenkori népét. Ezért beszél itt erről még egyszer részletesen is nekik, és ezért szükséges nekünk is ismerni az ellenséget, meg az ő szándékait. Nem kell erről túl sokat beszélni, de nem szabad tudatlanságban hagynunk egymást, mert áldozatul esünk.
Ha a kalauz szerinti mai ige még Jézust is megpróbálta az ördög letéríteni az Atyának való engedelmesség útjáról, és még Ővele is megpróbálkozott, hogy ne az Atyában bízzék, hanem az ördögben és őt imádja, akkor mennyivel könnyebb préda vagyunk mi neki. Ezért írja Pál apostol: „Erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával szemben.” (Ef. 6.). Mert ő állhatatosan támad. Nem kell nekünk félnünk tőle. Aki Jézus tanítványa, az védve van. Az a szövetségen belül van. De aki elkezd az ellenséggel kacérkodni, aki egy kicsit úgy megpróbálja, csak egyszer, csak kíváncsiságból, az az életével játszik. Ettől óvja Isten az övéit.
Tudjuk, hogy Jézus erősebb, ez is benne van a Lukács evangéliumában. Tudjuk, hogy a kereszten halálával és feltámadásával lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta és diadalt aratott rajtuk. (Kol 2,15). Jézus győzött. Aki Jézushoz tartozik, az a győztes mellett van. Nem kell remegni az ellenségtől, de ismerni kell az ellenséget, mert lépten-nyomon látom, hogy egy-egy ilyen ellenséges lelki támadásnál hogyan kapkodják a fejüket hívő emberek is, mert nem mondhatják el azt, amit Pál apostol leírt: mi ismerjük az ő szándékait. Aki ismeri a gonosz szándékait, az soha semmit nem fogad el tőle. Ígérhet, mondhat, kínálhat, amit akar, ami tőle jön, az nem jó.
Van nekünk kitől segítséget kérni. Van, aki nekünk megmondta a jövőt. Isten igéjében rendkívül sok adat, ígéret, világosság van a közeli meg a távoli jövőre nézve is. Ezért olvastuk itt is azt. Isten, miután elmondja, mit ne csináljanak, azt mondja: Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr, olyant, mint én, őreá hallgassatok! (…) Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nektek mindent, amit én parancsolok.”
Minden benne van ebben a könyvben, amit tudnunk kell a lelki harcainkhoz, ami szükséges erre az életre, meg az örök életre. Ezt kell nekünk sokkal mélyebben és jobban megismernünk, és sokkal komolyabban hinnünk, és nem az ellenségnél tudakozódni. Addig is Isten segítette az Ő népét, nem szorulnak ők másra ezután sem. Eddig is tőle kaptunk mindent, ami igazán érték az életünkben, nem kell nekünk másfelé kacsintgatnunk, akárhogy csábít egy barátnő, vagy munkatárs, vagy bármilyen szuper okos ember.
Aki pedig mégis gyakorolt már ilyen utálatosságokat, és bármiféle babonaságba, okkult dologba belebocsátkozott, esetleg szenved is annak a következményei miatt, az forduljon bizalommal a szabadító Jézus Krisztushoz. Őróla ezt is olvassuk a Bibliában: „Azért jött az Emberfia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” És aki odaáll az Úr Jézus elé, és egy világos, határozott imádságban megvallja: Uram, hiszem, hogy te vagy az én Megváltóm és az életem Ura, nekem semmi közöm az ördöghöz, akivel eddig kacérkodtam, — az az ember szabaddá lesz. Ezt én onnan is tudom, hogy kipróbáltam. Én is kaptam ilyen utálatosságoktól fertőzést tudatlan koromban, meg kisgyerekként sokkal többünkkel tettek ilyet, mint ahogy azt sejtjük, és nem kívánom senkinek azokat a következményeket, amik miatt szenvedtem, és fogalmam sem volt, hogy ezek annak a következményei, de amikor Isten igéjéből megtanított valaki, az igének elhittem, és ezután az imádság után Jézus megszabadított. És azóta is szabad vagyok. Ezért nem tudok játszani ezekkel a kérdésekkel, csak komolyan venni őket.
Isten segítsen minket, hogy ne vigyünk tovább felesleges terheket, amik esetleg ennek a következményei, és segítsen minket, hogy ez a hét megújítson bennünket az ige sokkal komolyabb tanulmányozásában. Legyen Isten igéje valóban napi kenyerünk, higgyük, ami itt le van írva, merjünk annak engedelmeskedni. Ami pedig a jövőnket illeti, bízzuk azt a mi Atyánkra, és amit a jövőről mondott, azt is tanuljuk meg innen az igéből, és bízzunk az Ő ígéreteiben. Ami pedig azon felül van, az nekünk ártana, és ettől akar megőrizni minket, mert Ő jobban szeret bennünket bárkinél.
A vele kötött szövetség pedig kizárólagos, Ő osztatlan szívet kíván tőlünk.
Készülés közben újra és újra eszembe jutott Ráday Pálnak egy szép éneke. Annak az utolsó versében van ez a két sor:
Imádlak én is, egyedül Uramat,
S nem vetem másba én bizodalmamat.
Ezt az eltökéltséget kívánom, ha győzelmes keresztyén életet akarnak élni. Imádlak én is, ez aktív tevékenység, egyedül te vagy az én Uram, csak benned bízom, s nem vetem másba én bizodalmamat.

Az előző estéken láttuk Isten igéjéből, hogyan szabadította ki az Úr az Ő népét az egyiptomi szolgaságból, hogyan vitte át „erős kézzel és kinyújtott karral” a Vörös-tengeren őket, milyen gyengéd szeretettel gondoskodott róluk a puszta sokféle nélkülözése között.
Ennek a népnek azonban még mindig nem volt identitástudata. Az emberek nem tudták, hogy kik ők tulajdonképpen. Több évszázados elnyomás alatt megnyomorodott lelkileg, szellemileg is ez a nép. Láttuk, hogy elfelejtették az élő Istent, elfelejtették a gyökereiket is, és nem volt elég világos és határozott előttük az a cél sem, ami felé Isten türelmesen vezetgette őket.
Márpedig ezekre a kérdésekre: ki vagyok, honnan jövök, hova tartok, kihez tartozom, mi a feladatom, egyáltalán mi végre vagyok a világon, mindenkinek határozott és világos választ kell tudnia adni, mert másképp sok tekintetben bizonytalanná válik ebben a világban.
Elérkezett az ideje annak, hogy Isten hozzásegítette népét ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre egyértelmű választ adjanak.
Ez a fejezet arról szól, hogy megérkeztek a Sínai-hegyhez, ott letáboroztak és pihenőt tartottak. Isten itt szövetséget kötött az Ő népével.
Ahogyan Mózes leírja a szövetségkötés menetét, az egészen szabályszerű. Minden szerződés azzal kezdődött, hogy tisztázták az előzményeket, azután megfogalmazták a feltételeket, majd a szerződés vagy szövetség tartalmát, és végül sok esetben írásba foglalták ennek az egésznek a dokumentumát. Előzmények, feltételek, tartalom. Itt is ezt olvastuk.
Mit tudunk meg az előzményekről?
„Ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd meg a népnek: Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket.” Ennek a népnek már vannak tapasztalatai arról, aki most szövetséget készül kötni velük. Rendkívül gazdag a jelentése ennek a szép természeti képnek: hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon. Azt mondják, még most is él azon a vidéken olyan sas, amelyik akkor, amikor repülni tanítja a kicsinyeit, és észreveszi, hogy fáradnak, alájuk repül, és a majdnem két méteres fesztávú szárnyaira leszállhatnak a fiókák. Hogyan hordoztalak titeket sasszárnyakon.
Isten itt repülni tanítja az Ő népét. Évszázados szolgaság után önállóságra kezdi nevelni őket. Meg kell tanulniuk feltalálni magukat, meg kell tanulniuk dönteni, felelősséget vállalni, összetartani, céltudatosan cselekedni. Egyelőre mindez még nem megy. Láttuk tegnap is: a sokféle zúgolódás, meg minden egyéb mutatta, hogy nem tudnak még repülni, de meg kell tanulniuk. Mire visszaérnek az ősi földre, egészen más népnek kell oda megérkeznie. Isten tanítja őket türelmesen akkor is, ha sokszor hitetlenek és hálátlanok. És ez, hogy hordozlak titeket sasszárnyakon, utal arra, amilyen gyengéd türelemmel, megbocsátó elnézéssel tanítgatja és hordozza Isten az Ő népét.
Isten már bizonyított, a nép tudhatja, hogy ki köt most vele szövetséget.
Mi a szövetség feltétele?
Ezt így olvastuk: „Ha engedelmesen hallgattok szavamra, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül.”
Különös, hogy Isten egyetlen feltételt szab, és az is a számunkra egyszerűnek tűnő dolog: ha engedelmesen hallgattok szavamra. Talán emlékszünk még arra, amikor a beszélő Istenről volt szó, akkor megtanulhattuk Isten igéjéből, hogy Isten egyetlen munkaeszköze, amit használ, az Ő beszéde. Az Ő szavával teremtette a világot. Azt mondta: legyen! És lett. Nem volt ott semmi erőlködés, szervezkedés. Ő kimondja, amit akar, és amit Ő kimondott, az megtörténik.
Az újjáteremtés munkáját is Isten az Ő igéjével, az Ő beszédével végzi. Beszámolhatnánk sokan erről, hogyan szólt bele először az életünkbe úgy, hogy ott világosság támadt. Elképedtünk azon, hogy milyen sötétségben éltünk addig, és egy új világ nyílt ki előttünk. Semmi nem történt, velem legalábbis, hallgattam az igehirdetést és telitalálat volt. A hosszú utat hazáig gyalog tettem meg, engedtem, hogy beszéljen velem Isten még tovább, mert ilyet még nem hallottam. Pedig sokszor hallottam már azt, ami akkor elhangzott, de akkor az egészen személyessé vált, és a szívem közepébe hatolt.
Isten mindent az Ő beszédével végez el. És ha szabad még ilyen személyeset megemlíteni, ma újra megvizsgáltam, hogy mindaz, ami az életemben tiszta, igaz és jó, Isten munkájának a gyümölcse. Semmi ebből nem volt meg az újjászületésem előtt, még a rá való hajlam sem, és mindezt az Ő igéjével valósította meg.
Egyszer valami egészen hangsúlyos lett, engedelmességre indított és megváltozott az a terület. Egy másik alkalommal a reggeli csendességben, egy harmadik alkalommal egy igehirdetésben, egy következő alkalommal egy hívő testvérrel való beszélgetésben csak úgy elhangzott egy mondat a Bibliából, s neki fogalma se volt, hogy nekem az fordulatot adott. Újabb pályakiigazítás, mert letértem a helyes útról.
Isten az Ő igéjével teremt újjá, és az Ő igéjével pásztorol mindannyiunkat. Ezért életkérdés az Isten népének, hogy fontos-e neki Isten igéje, és — ahogy itt olvastuk — engedelmesen hallgat-e az Ő szavára. Életkérdés nekünk is, hogy hallgatjuk-e, és hogyan hallgatjuk Isten hirdetett igéjét. Olvassuk-e, és hogyan olvassuk az írott igét, a Szentírást. Csak alkalmanként, ötletszerűen, egy-egy alkalommal, vagy pedig ebből áll az életünk, hogy minden pillanatban megszólíthatók vagyunk Isten számára. Ismerjük már az Ő szavát, nem tévesztjük össze emberi bölcselkedéssel, és az Ő szavára engedelmesen hallgatunk.
Jézus Krisztus ezt is mondta: Ha megmarad tibennetek az én beszédem, akkor bármit kérhettek az Atyától (mert nem fogtok butaságokat kérni), és az meglesz néktek.
Ez tehát a feltétel: ha engedelmesen hallgattok szavamra.
Jó lenne, ha ma este becsületesen megvizsgálnánk, hogy mi a jelentősége, szerepe, fontossága, tisztessége Isten igéjének az életünkben. Ünnepi torta-e, vagy mindennapi kenyér. És reflexszé vált-e már bennünk, hogy amit Ő mond, arra eleve igent mondok, és engedelmesen hallgatok szavára. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebből a mondatból az is kiderül, hogy a szövetségkötéskor nem egyenrangú partnerek kötöttek szövetséget, hanem a teremtő Isten a teremtményeivel. Egy kicsi nép tagjaival. És itt mindvégig Isten volt a meghatározó ebben a szövetségben.)
Ez tehát az előzmény, ez a feltétel. És mi a tartalma ennek a szövetségnek?
Így mondta ezt Isten: „Akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül. Papok királysága és szent nép lesztek.” Mint jelent ez?
Az előbbi kifejezés — a papok királysága — azt jelenti, hogy amilyen szerepe Izráel népében a papoknak volt, olyan szerepet szán Isten Izráel népének a népek sokaságában. Isten az Ő szövetséges népének papi feladatot ad. Mi volt a papok feladata? Elsősorban a közvetítés. Képviselték Istent a nép előtt, és képviselték a nép nyomorúságait, bajait, örömeit Isten előtt. Ennek kapcsán megtanították a népet arra, hogy kicsoda az ő Istenük. Mit kíván, és hogyan kell az Ő kedve szerint élni.
Mi lesz tehát a nép feladata ezentúl? Megtanítani a pogányokat arra, hogy kicsoda az egyetlen, valóban élő, igazi Isten. Erre úgy taníthatják meg őket, ha az életük is erről beszél. Megváltozott életük önmagáért fog beszélni, majd erről az Úr gondoskodik, de adott esetben szóból ért az ember, el kell tudniuk mondani hitelesen, egyszerűen, világosan, artikuláltan, ki az az Isten, akiben ők hisznek, és miért hisznek benne.
Papok királysága ezt jelenti, hogy ez lesz a feladata Isten népének. Ugyan- akkor a közbenjárás is, mert a pogányok nem ismerik még az élő Istent, nem tudnak imádkozni, de Isten népe ismeri a pogányok nyomorúságait, akkor vigye oda az élő Isten elé, és tanuljon meg közbenjáró imádságot mondani értük.
Ebben az önistenítő, Istent gyalázó, istentelen világban Isten népének tehát az a feladata, hogy dicsőítse Istenét. Mutassa fel ennek a világnak, mutassa be a vele való közösség áldásait a maga életében, és tudjon róla érthetően beszélni is, továbbá mutassa az utat a pogányoknak az élő Istenhez.
A Bibliában gyakran előjön ez a gondolat, az Ószövetség egyik legszebb mondatát hadd olvassam, ami erről szól. Az Ézsaiás könyve 49,6-ban van ez. ezt mondja az Úr: „Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.”
Fontos, hogy szolgáljon a nép, de ez kevés, hanem az egész világ világosságává teszi Isten az övéit, hogy az Ő szabadítása, amit az Ő népe már átélt, abban az esetben Egyiptomból, a mi esetünkben a bűn rabságából, eljusson a föld határáig, és mindenki megismerhesse azt.
Ezt jelenti az, hogy papok királysága.
És mit jelent az, hogy szent nép? A szent jelző a Bibliában mindig arra utal, hogy Isten számára elkülönített. Szent edények azok voltak, amiket csak istentiszteleti célokra volt szabad használni. Szent nép az, amelyet csak az Isten használhat arra, amire Ő akarja. Tehát Isten ad neki küldetést, Isten teszi képessé a küldetésének a teljesítésére, közben állandóan megmarad az ő Istenétől való tudatos függésben. Nem függetleníti magát, és nem adja oda magát senki másnak, átmenetileg sem. Idegen célok, módszerek, eszközök távol maradnak tőle. Ő szent nép, és csak Isten rendelkezésére áll. Ez nem gőgössé teszi Isten népét, és nem különül el a többiektől, ellenkezőleg, mentő szeretetet olt Isten a szent nép szívébe. Fontos lesz Isten népének mindenki, aki még nem tartozik Isten népéhez, és ezzel a szeretettel szolgálnak másoknak.
Nem tudom, érzékeljük-e, hogy más a hangja ennek az igének, mint azoknak, amiket az előző estéken hallottunk. Eddig minden este elsősorban arról volt szó, hogy kicsoda Isten, mit tett Ő a népéért, mit ígér a benne bízóknak, az Isten mindenhatósága, kegyelme, milyen nagy dolog, hogy szóba áll velünk, beszél velünk. Kiszabadította népét, átvitte a tengeren, gondoskodott róla, milyen gondviselő Ő, milyen megváltó Ő. Itt azonban Isten hangot vált, és azt mondja: mindez így van, és továbbra is így lesz, de most beszéljünk arról: ti mit fogtok csinálni.
Mert a megváltásnak nem az egyén üdvössége a célja, hanem az, hogy Isten számára használható eszközökké váljunk. Hogy Ő arra használhasson minden újjászületett embert, amire Ő akar, az Ő dicsőségére, és mások üdvösségére. Kerül, amibe kerül, mert ezért az Isten népének olykor áldozatot is kell hozni. De ezek az áldozatocskák semmik ahhoz képest, amit a megváltásban Jézus Krisztus mutatott be értünk, és hozott helyettünk. Erre azért válaszolni is kell. Nem abból áll a hívő élet, hogy estéről estére hallgatjuk, hogyan szeret az Isten. Ezzel kezdődik, utána azt mondja: most pedig eredj el, és mondd meg az otthoniaknak, hogyan szeret Isten. Eredj el és kezdj világítani ennek a világnak a sötétjében. Ha megszabadított az Isten, akkor hirdesd a szabadítás lehetőségét azoknak, akik láthatatlan bilincsekben megkötözve szenvednek körülötted.
Isten azt akarta akkor az Ő népével, hogy ne csak Mózes tudjon beszélni Ővele. Ne csak Mózes értse meg, hogy mi az Úr akarata, menjen és cselekedje, — közben a nép meg majdnem agyonveri, keresztbe tesznek neki, meg nem értik az egészet. Mindenki közvetlen kapcsolatba kerülhet a Mindenhatóval. Neki mindenkihez van szava, mégpedig személyre szóló szava. Személyre szóló feladatokat oszt ki. Ez az igazi nagy kiváltsága az újjászületett embernek, hogy mintegy Isten munkatársává válhat és így töltheti el a testben hátralevő időt.
Hogy vagyunk mi ezzel? Vajon bántóan hangzanak-e az ilyen kérdések: hány ember mondhatná el, hogy azért ismerte meg Isten szeretetét, mert a te életedet látta, és tőled hallott az élő Istenről. Vannak-e ilyenek egyáltalán? Törekszünk-e arra, hogy legyenek? Nem a törekvésünkön múlik a dolog, és nem nekünk kell beleizzadnunk, hogy produkáljunk valamit. Egyszerűen rá kell hagyatkoznunk Isten nagy kegyelmére, amivel megszólított minket, amivel újjászült, vagy hívogat ebbe az új életbe, és amelyik kegyelemmel majd használni fog minket. Csak legyünk készek arra: Uram, állok rendelkezésedre, és használj engem arra és úgy, ahogyan akarsz.
Egyébként, amit itt az Ószövetségben olvastunk a szövetség tartalmaként, azt szinte szó szerint így fogalmazza meg Péter apostol az Újszövetségben. „Ti pedig királyi papság, szent nép vagytok. Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik korábban nem az Ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok. Akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalmat találtatok.” (1Pt 2,9-10).
Ebben az is benne van, hogy miért éppen azokkal köt szövetséget Isten, akikkel. Azt mondja: eddig úgy gondoltátok, nincs irgalom a számotokra, most pedig irgalmat találtatok. Isten az Ő kegyelméből kötött szövetséget velük. És ezt is majdnem szó szerint így olvashatjuk itt az Ószövetségben, az 5Móz 7,7-8 versében: „Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret titeket az Úr, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett. Ezért hozott ki benneteket az Úr erős kézzel, és ezért váltott ki a szolgaság házából, Egyiptom királyának, a fáraónak kezéből.”
Miért? Mert szeret titeket az Úr. És miért szeret? Mert szeret. A Biblia soha nem indokolja, hogy Isten miért szeret minket. Arról beszél mindig, hogy mennyire szeret. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…”
Tehát az Isten kiválasztó szeretete mögött nem a mi kiválóságunk van. Egyáltalán az Isten szeretetének az oka nem bennünk van, hanem Őbenne. Ha mindenképpen magyarázni akarjuk, hogy mégis miért szeret minket, erre egyetlen értelmes és a valóságnak megfelelő válasz van: azért, mert mérhetetlenül rászorulunk. Mert nélküle elpusztulnánk. Ez neki elég ok ahhoz, hogy szeressen. Kezdeményezően, egyoldalúan, annak ellenére, hogy sokszor mi is olyan zúgolódással meg hitetlenséggel, hálátlansággal válaszolunk az Ő szeretetére, ahogy akkor az Ő népe.
Isten szeretetének az oka tehát önmagában van. És ez a nagy evangélium, mert ez azt is jelenti, hogy közülünk bárki tagja lehet annak, amit így olvastunk: papok királysága és szent nép. Mert nem a személyes feltételeinktől függ az, hogy bekerül valaki ide vagy nem, hanem az Ő mérhetetlen kegyelmétől és szeretetétől. Ennek nem akadálya a múltunk, a bűneink, az emberi hiányosságaink és hibáink. Mindezek felett ott van az Ő kegyelme és szeretete. És ez végig is kíséri az Ő népét és a benne hívőket.
Egyébként abban az új szövetségben, amit Isten Jézus Krisztusban kötött az egész emberiséggel, ugyanezek a jegyek ismerhetők fel, amik itt a Sínai-hegynél kötött szövetségben. Előzmény, feltételek, tartalom.
Mi az előzménye? „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta.” Ezzel kezdődött. És ebben mi hol vagyunk? Sehol. Legfeljebb ott vagyunk, hogy odatehetnénk: úgy szerette Isten ezt az ellene fellázadt világot, amelyiknek a tagjai vagyunk mi is, hogy az Ő egyszülött Fiát adta. Megint az Isten szeretete, ami mindent megelőz, ami feltétel nélküli, ami egyáltalán nem függ tőlünk és magatartásunktól.
Mi a szövetség feltétele az új szövetségben? „Aki hisz Őbenne.”
Remélem, világossá lett valamelyik este, amikor a hitről volt szó, hogy egyáltalán nem mindegy, mit hiszünk, és kiben hiszünk. Az üdvözítő hit egyedül a Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit. Amikor valaki számára egyértelmű lesz, hogy rászorul az Ő kegyelmére, elhiszi, hogy reá is érvényes az a váltság, amit Jézus a kereszthalálával szerzett. Ezt nemcsak elfogadja, hanem hálásan meg is köszöni és él belőle. Ez a Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit. Ez az új szövetség feltétele. Tőlünk mindössze ennyit vár Isten, és ennyire vagyunk képesek. Erre is csak az Ő kegyelméből.
És mi a tartalma az új szövetségnek? „Hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Péter apostol így fogalmazza: Isteni természet részeseivé leszünk. Pál apostol azt mondja: Kiábrázolódik rajtatok a Krisztus. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
És a világ ezen elcsodálkozik, mert a világ is erre vágyik, miközben gúnyolja azokat, akikben már él Krisztus, de így lehet aztán hitelesen mutatni az új életre vezető utat, hogy közben az élete is prédikál az embernek. Ezért olyan találó Pál apostol képe: fényletek, mint csillagok az éjszakában. Körülöttünk sötét éjszaka van lelkileg, és Isten minket világosságul adott ide.
Azt hiszem, azt nem kell magyarázni, hogy ugyanolyan pogány közegben élünk, mint ahogy Isten választott népe abban az időben a pogány népek között. Itt van temérdek bálvány körülöttünk. Ha valaki már nem tud megfelelő bálványt találni, akkor önmagát isteníti. Ebbe a bálványimádó pogány világba helyezi el Isten az övéit. Miért? Hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki titeket már kihozott a sötétségből a világosságra, és általatok másokat is meg akar menteni.
Az első kérdés az: te kijöttél-e már a lelki sötétségből az Ő csodálatos világosságára? Ezzel kezdődik. Addig kár beszélni misszióról meg bizonyságtételről, mert nem tudsz miről beszélni. Arról kell beszélni, hogy magamban sötétségben voltam, és Ő kihozott engem az Ő csodálatos világosságára. Én már össze tudom hasonlítani, és javasolom neked is, hogy gyere ki abból a sötétségből. Ebben semmi megvetés nincs. Ezek az újjászületett hívő emberek nem gőgösek és ítélkezők, mert sose felejtik el, hogy honnan hozott ki minket a mi Urunk, és hogy Ő hozott ki minket. Ez nem a mi érdemünk. Kezdjük szeretni azokat, akik még sötétségben vannak, és így tudjuk hirdetni.
Az első: kijöttél-e már? Akár ma este ki lehet jönni.
A második: merünk-e világítani a sötétségben, vagy gyertyát azért gyújtanak, hogy vödörrel letakarják? — ahogy Jézus a Hegyi beszédben mondja. Nem azért, hanem azért, hogy az világítson azoknak, akiknek nincs fényességük. — Utána már csak az a fontos, hogy folyamatosan olyan szoros közösségben maradjunk az élő Krisztussal, aki a világ Világossága, hogy erre képesekké tegyen minket, hogy csendesen, szavak nélkül is világítson az életünk, meg szavainkkal is merjünk és tudjunk bizonyságot tenni Őróla.
Itt lesz az embernek igazán identitástudata. Itt már tudja, hogy Isten gyermeke. Tudja, hogy nem a maga tulajdona, hanem Isten tulajdona lesz, és személyes bizonyságtételként tudja elmondani: mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. És mindezt az Ő kimondhatatlan kegyelmének köszönhetjük.

Tegnap láttuk, hogy Isten milyen hatalmas erővel vitte át az Ő népét a Vörös-tengeren, ellenségeik pedig elpusztultak. Ez a szabadítás egyedül Isten tette volt. Az Úr hadakozott az Ő népéért. A nép feladata csak az volt: higgyen. Remélem, világos volt tegnap este, hogy hinni nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit, hanem azt jelenti: ragaszkodom ahhoz, amit Isten megmondott. Azt és csak azt, és akkor teszem, amikor Ő mondja. Így mondta az Ő népének: Most pedig induljatok el! — és átsegítette őket a túlsó partra.
A gyanútlan olvasó azt gondolhatná, hogy ezzel túl vannak a nehezén, vagy esetleg túl vannak minden nehézségen, és onnan már egyenes, sima út vezet a célig, az ígéret földjéig. Ez azonban nem így volt. És a lelki életben sincs így. Megtéveszti az embereket az, aki sikerprédikációkat mond. Isten ugyanis nem azonos a sikerrel.
Az, aki hitetlenből hívővé lesz és rábízza magát az élő Istenre, nem olyan úton indul el, amelyiken nem lesznek nehézségek, ahol semmi baj nem éri, ahol nem találkozik problémákkal. Mindez ott is bekövetkezik, csakhogy lépten-nyomon tapasztalni fogja, mit jelent az, amit Isten Mózesnek ígért, hogy én veled vagyok, meg ott leszek, ahol ott leszek. Isten jelenlétében találja magát szembe a bajokkal, Isten jelenlétében kell hordoznia a terheit, és tőle kapott bölcsességgel és erővel fogja tudni megoldani a problémáit is. Isten jelenlétében zajlik a hívő élete. Isten sokszor éppen a bajok, a nehézségek között dicsőíti meg magát.
Körülbelül két hónap telt el azóta, hogy elindultak az emberek Egyiptomból, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy elfogyjon a tartalék élelem. A pusztában pedig nem volt CBA, az állataikat meg nem azért vitték magukkal, hogy leöljék őket, éppen ezért úrrá lett a népen a kétségbeesés. Ha az egész fejezetet olvastam volna, akkor hallhattuk volna, hogy ezzel kezdődik: a nép zúgolódni kezdett Mózes és Áron ellen a pusztában, és ezt mondták: „Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret. Azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?”
Ezekről a bizonyos húsos fazekakról korábban nem olvastunk. Néha megszépül a múlt, különösen, ha kétségbe esik az ember, akkor hajlamos arra, hogy valótlant is állítson. Mindenesetre elfogyott az élelem, és ez nagy probléma volt. Mit lehet most tenni? Nyilvánvalóan nem azért hozta ki Mózes a népet oda, hogy mindnyájan éhhalálra jussanak. Sőt az is nyilvánvaló, hogy nem Mózes hozta ki oda a népet, hanem Isten. Neki pedig egészen bizonyosan gondja lesz rájuk.
Isten gondviselő szeretetének számos jeléről ad tudósítást ez a fejezet és a további leírások is. Mindenekelőtt olvastunk itt erről a bizonyos mannáról. Azt mondják, hogy a tamariszkusz fa levelét ha megszúrja egy rovar, akkor édeskés ízű, fehér gömböcskék képződnek, amik egy idő után lehullanak a földre. A beduinok a mai napig szedegetik ezt reggelente. Valami ilyesmit kaphatott Isten népe is, és ezt nevezték el mannának.
Isten néha úgy tesz csodát, hogy felhasználja az általa teremtett világ törvényeit és törvényszerűségeit. Itt ebben a csoda igazán az volt, hogy ilyen mennyiségben kapta ez a temérdek ember folyamatosan, és mindig ott, ahol éppen tartózkodtak.
Aztán hiányozni kezdett a hús. Akkor kapták ezeket a bizonyos fürjeket, amikről olvastunk. Tavasszal északra vándoroltak ezek a madarak nagy csapatokban. Időnként leszálltak pihenni, és azt mondják, annyira kimerültek olykor, hogy kézzel össze lehetett fogdosni őket. Ez megint egy természeti jelenség. A csoda ebben az volt, hogy éveken keresztül folyamatosan ellátta Isten az övéit ilyen módon hússal.
Aztán elfogyott a víz, akkor kaptak finom, tiszta karsztvizet a sziklák között felhalmozódott vízből.
Egészen váratlanul rajtuk ütött egy harcias beduin törzs, az amálekiták, és Izráel fiai sem felfegyverezve nem voltak, sem a harchoz nem szoktak. Szolganép volt. Könnyű lett volna elbánni velük. Isten azonban ezúttal is meghallgatta Mózes imádságát, és egész különös módon adott nekik győzelmet. És így tovább. Tessék elolvasni a következő fejezeteket. Kaptak kenyeret, húst, vizet, győzelmet. A vezetés állandó volt: a felhőoszlop és a tűzoszlop el nem távozott. Isten valóban az Ő gondviselő szeretetének a gyöngédségével vette körül népét, és adott meg mindent, ami szükséges volt az élethez.
Tulajdonképpen ez a nép boldog és elégedett lehetett volna. Ehelyett mit olvasunk minden oldalon? Azt olvassuk: zúgolódtak, elégedetlenkedtek, követelőztek, újra és újra fenyegették Mózest és Áront, mintha ők lennének az oka minden bajnak, pedig ők csak Isten eszközei voltak, így tehát végső soron Isten ellen lázadtak és őt fenyegették.
Sok mindent mondtak ezek az emberek ott évek alatt. Két kifejezéssel nem találkozunk egyetlen helyen sem. Egyszer se lehet olvasni: köszönöm, és egyszer se lehet olvasni: bocsánatot kérek — és ez sokat elárul. Ez mindenekfelett elárulja azt, hogy ennek a népnek nem volt még kapcsolata Istennel. Isten ajándékai jöhettek, az mindig kevés is volt, még-még, többet, gyorsabban, máskor is, de Isten személye nem volt nekik fontos. Isten ajándékáig jutottak el csak, és az mindig kevésnek bizonyult. Miért?
Mert minden ember életében alapvető hiány és ennek következtében hiányérzet van mindaddig, amíg az élő Istennel valóságos lelki kapcsolata nem lesz. Isten hiányát Isten ajándékaival sem lehet kitölteni és pótolni. Isten személye mérhetetlenül több, mint ajándékainak összessége. A vele való kapcsolat általában ott kezdődik, amikor valaki felemeli a tekintetét az ajándékokról az ajándékozóra, és kijön a száján végre ez: köszönöm szépen. Akkor kerül kapcsolatba a személlyel, akitől kapta. Addig csak tárgyakkal, értékekkel van kapcsolatban, amit kapott. Amikor kimondja valaki: köszönöm, jó esetben átéli, hogy ezt úgy kaptam, hogy nem is érdemeltem meg. Akkor még egyszer megköszönöm. Egyben bocsánatot kérek azért, hogy ezt nem érdemeltem meg. Jó esetben kezdi látni azt is, miért nem érdemelte meg. Mivel bántotta meg azt, aki nem bántja őt, hanem ajándékot ad neki. Itt van már igazi közösség az ember és az őt megajándékozó Isten között.
Ez azonban Izráel népének ebben a helyzetében még teljességgel hiányzott. Ők csak az ajándékokig jutottak el, de Istennel kapcsolata Mózesnek volt. Nem olvassuk, hogy valaki mondott volna valamit Istennek. Csak Mózes beszél Istennel. Nem olvassuk, hogy valaki ott megértette volna, hogy Isten mit mond nekik, csak Mózesnek volt „vevőkészüléke”, hite, hogy meghallja, és komolyan vegye, és aztán továbbmondja a népnek is.
Hadd kérdezzem meg, mielőtt továbbmegyünk: nem ismerős ez a lelki helyzet nekünk? Az ajándékok jöhetnek, de az ajándékozónak nincs különösebb jelentősége a számunkra. Adjon Isten kenyeret, munkát, családot, egész- séget, néha egy kis elismerést meg sikert, mert az is kell. Adjon lakást, otthont, adjon békességet kisebb és nagyobb világunkban, de Ő maga? Vele nem minden esetben van az embernek olyan személyes kapcsolata, hogy az beszélő viszony — ahogy mondani szoktuk. Hogy érti Őt, és alig várja, hogy mondjon valamit, és megszólítja Őt, és öröm neki, hogy beszélhet vele.
Isten így is ad ajándékokat. Jézus azt mondja a Hegyi beszédben: Felhozza az ő napját jókra és gonoszokra, esőt át igazaknak és hamisaknak. Csakhogy az az ember, akinek csupán Isten ajándékai kellenek, de Ő maga nem, még mindig szegény marad. Az ilyen emberek akármilyen sokat kapnak, az akkor is kevés nekik, és mindig úgy érzik: van okuk a zúgolódásra, az elégedetlenségre, a követelőzésre, mert égeti őket az az alapvető hiány, amit Istennek a hiánya okoz az életükben. És akármit kapnának, akkor sem lennének igazán elégedettek, boldogok, kiegyensúlyozottak és gazdagok arra, hogy továbbadják másoknak, mert csak az ajándékokig jutottak el, az élő Istennel még nincs közösségük.
S megvan az ellenpróbája is. Amikor valaki találkozik Istennel, összeforr az élete vele, együtt él vele, úgy, ahogy tegnap Jézus szavait olvastuk, akkor, ha sok ajándék hiányzik is az életéből, mégis elégedett, hálás és kiegyensúlyozott. Attól még nem lett több a fizetése, nem lett nagyobb a lakás, nem múlt el a betegsége, és mégis boldog, elégedett, hálás ember, mert az alapüresség megszűnt, amit csak az Isten jelenléte, a vele való szövetség tud minden ember szívében kielégíteni.
Jézus olyan világosan beszélt erről is, amikor azt mondta: több az élet, mint az eledel. Így is mondhatnánk ezt: több az élet, mint az életszínvonal. Több az élet, mint az anyagi javak.
Van egy példázata Jézusnak arról a bizonyos gazdag emberről, akit Isten olyan jelzővel illet, amit ezen kívül talán nem is mondott Jézus. Azt mondja ennek az embernek Isten: bolond. Pedig rendkívül talpra esetten, életrevalóan, ügyesen rendezte be az életét. Olyan jól ment neki, hogy le kellett bontani a régi magtárakat, újakat építeni, azok is megteltek. És akkor elengedi magát: egyél, igyál, vigadozzál, sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve. És akkor Isten azt mondja: bolond, az éjjel elkérik a lelkedet, és amit gyűjtöttél, kié lesz? Mit vihetsz magaddal abból, amit gyűjtöttél, ha csak erre az életre gyűjtöttél? Honnan tudtad, hogy sok esztendeig fogod még élvezni, mikor az éjjel elkérik a lelkedet, és itt kell hagynod mindent.
Azt mondják, hogy egy nagyon gazdag asszony egyszer meghalt. Egy fontoskodó ismerős megkérdezte a lelkészét, aki az utolsó időben sokat látogatta ezt az asszonyt, hogy mit hagyott itt? A válasz így hangzott: mindent. Mindent itt hagyunk. Igaz az a mondás, ha furcsán hangzik is: a koporsónkon nincs tetőcsomagtartó. Mezítelenül érkezünk ebbe a világba, s mezítelenül megyünk ki belőle.
Aki csak erre a földi életre rendezkedik be, s különösen így elszámítja magát, mint ez a példázatbeli gazdag, hogy sok esztendőre még ez elég lesz, és az éjjel már be kell fejeznie — az szánalmas és szegény életet él. Isten nekünk nemcsak gondviselőnk akar lenni. Nem csak e földi javakat akarja megadni. Azt is, és ez mindig fontos. A Biblián végigvonul, hogy Istennek fontos, hogy ne nélkülözzenek az övéi. De Ő a lelkünkkel is törődik, nemcsak a testünkkel, mert lelkünk is van. Sok ember annyira elhanyagolja, hogy szegény lélek végelgyengülésben kimúlik, azért ilyen lelketlen ez a világ. Isten éppen a lelket akarja megerősíteni, újjá teremteni az emberben, és annak is szüksége van táplálékra. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.
Isten nemcsak gondviselőnk, hanem megváltónk. Aki a megváltó Istent nem ismeri, az nem ismeri Istent, és annak csak az Ő ajándékai kellenek. És még annyit sem mond: köszönöm. Zúgolódni, elégedetlenkedni mindig tud. Mennyire torz szemlélet. Mennyire nem látja a valóságot, mennyire nem látja az ajándéktól az ajándékozót. Mennyire nem lát semmit helyesen, csak így, mint a bolond gazdag, hogy ide nekem minél többet. Csak a testemnek, csak erre az életre, csak nekem. Senki más nem jut eszembe. A lelkem sem jut eszembe, meg az sem, hogy ha elkérik a lelkemet, utána folytatás is van, és ott mi lesz? Arra nem is gondoltam, azzal nem törődtem.
Akit csak Isten ajándékai érdekelnek, az csak a gondviselő Istennel foglalkozik, vagy vele még nem is, csak az ajándékaival. Innen tovább hívogat minket a mi Urunk és biztosít minket arról, hogy Ő nemcsak gondviselőnk, hanem megváltónk is.
Mert Isten nemcsak valamit, valamiket akar nekünk adni, hanem önmagát. Isten önmagát ennek a világnak Jézusban adta. Jézus az Isten lényének az a koncentrációja, ami mégis a számunkra is érzékelhető és megismerhető. Olyan mély értelme van annak, amit Pál apostol a Római levélben ír: „Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?” Mi csak a végével foglalkozunk: mindent ide, Istenem! Ő mindent nekünk akar adni, de mindent csak vele, Jézussal együtt kaphatunk meg. Miért? Mert Őt adta ennek a világnak, Ő mindennek a foglalata, és Őneki nem kedvezett, hanem Őt keresztre adta érettünk, és vele együtt ezért kaphatunk meg mindent.
Hadd kérdezzem ma este is tisztelettel és alázatosan, de ilyen világosan: Neked mi kell? Az Isten ajándékai csupán, vagy Isten? Egyáltalán mekkora szerepe van az életünkben, a gyakorlatban, a hétköznapokban Isten ajándékainak és Isten szent személyének? Van-e vele már olyan személyes lelki kapcsolatunk a hit által, hogy felismertük, hogy Ő messze több, mint ajándékainak összessége? És az ajándékaiért is imádkozunk, de elsősorban Ő a fontos.
Egy sokgyermekes édesapával történt, hogy egy alkalommal szokásától eltérően kénytelen volt hazavinni a munkát. Másnapra volt a határidő, és aznap este még be kellett fejeznie otthon. A gyerekei azonban egymás után jöttek a szobájába. Az egyik mozijegyre kért pénzt, a másik engedélyt kért, hogy később jöhessen haza, a harmadiknak a papa filctolla kellett, mert az fog a legvastagabban, és neki most olyan kellene. Aztán kezdett elfogyni a türelme, hogy nem halad a munkával, s amikor egy idő után megint nyílt az ajtó és a legkisebbnek a feje jelent meg ott, akkor kifakadt és ráripakodott: te mit akarsz kérni? Ő megszeppenve azt mondta: nem akarok kérni semmit, csak szeretnék egy kicsit a közeledben lenni és nézni, hogyan dolgozol.
Nem tudom, van-e apuka, akinek száraz marad a szeme ilyen mondat után? Végre valaki, aki nem kér semmit, akinek én kellek, aki csak velem együtt akar lenni, de úgy, hogy nem is zavar, csak nézi, hogyan dolgozom. Jellemző-e ez az imádságainkra, vagy pedig csak benyújtjuk a megrendelést Istennek az újabb ajándékokra? Mintha Ő nem tudná jobban, mint mi, hogy mire van szükségünk. És az Ő dicsőítése, a neki való hálaadás, az ellene elkövetett bűneinknek a megvallása újra és újra elmarad. Vajon imádságnak nevezhető az ilyen megrendelés? Isten magához akar hívogatni minket, aztán a közelében majd egészen új ajándékokat is meg fogunk ismerni.
Sajnos a számunkra a sorrend mindig az: Isten ajándékai, utána esetleg Ő maga. Valami földi szükséglet: manna, fürjek, víz, győzelem, és a végén már nem is jut figyelem és idő Őreá. Figyeljük meg, hogy a Biblia, és azon belül főleg az Úr Jézus mennyire megfordította ezt a sorrendet. Mondok először egy ószövetségi igét.
Ézsaiás 43: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” És utána sorolja Isten: Ha tűzben jársz, nem égsz meg, ha folyókon kelsz át, nem sodornak el. Az Ő gondviselése is ott lesz azzal, akit Ő megváltott, ezt benne tudatosítja, akit név szerint számon tart, aki az Övé. Ebből kell kiindulni, és a tűzben és a folyó sodrásában is ez fogja megtartani, hogy ezt nem felejti el, hogy kihez tartozik. Nemcsak azt ígéri, ha tűzben jársz, nem égsz meg.
Jézusnak a munkájában ez még szembetűnőbb. Hozzá visznek egy bénát. S mit mond neki Jézus? Megbocsáttattak a te bűneid. Na de Uram, ki beszél most bűnről? Ez az ember beteg. — Jó, majd talpra áll. Utána elhangzik az is: Kelj fel, és járj! De előbb a többet, a nagyobbat adja oda Jézus. Ebben tulajdonképpen benne van a kicsi is, amire vágyunk, csak vagy el sem hisszük, vagy olyan makacsok vagyunk, hogy ragaszkodunk ahhoz a kicsihez, ami nekem kell.
Sok ezer ember gyűlik Jézus köré. Először az Isten országának az evangéliumát tanítja nekik, utána tartja jól őket kenyérrel. Az is fontos. A tanítványok szélnek eresztenék őket. Jézus nem. De előbb az ige, aztán a kenyér.
A Hegyi beszédben Jézus világosan kimondja ezt a sorrendet: „Keressétek először az Isten királyi uralmával kapcsolatos dolgokat (ezt jelenti, hogy Isten országát) és az Ő igazságát, és majd megadatik nektek mindaz, amire szükségetek van.” (Mt 6,33).
Merész javaslat, ha azt mondanám: fordítsuk meg radikálisan a jól beidegződött sorrendünket. Ki-ki gondolja végig az életét, hol van abszolút elsőbbsége a testieknek, a földieknek, az ideig valónak, és kerüljön elé az örökkévaló, a lelki, a felülről való. Ne estére hagyjuk azt a kis imádságot, ami általában úgy végződik, hogy elalszunk. Miért nem lehetne az reggel? A legfrissebb időpontban néhány mondat, de őszintén, koncentráltan, és úgy indítani a napot.
Miért kell a vasárnapjainkat Isten nélkül eltölteni? Az az Úr napja, akkor az Úr legyen annak a középpontjában. Próbáljuk ki, hogy meggazdagodna ettől az egész hét is. Egy döntés előtt pedig ne fűhöz-fához szaladozzunk, meg álmatlan éjszakákon gyötrődjünk, hogyan döntsünk. Miért nem lehet mindenekelőtt megkérdezni az élő Istent? Uram, mi itt a te akaratod? Én nem tudom. Emellett is szól valami, a másik mellett is. Ez ellen is, az ellen is. Holnap azt kell mondanom, hogy igen vagy nem. Mit mondjak? — Vagy nem hisszük, hogy Isten tud tanácsot adni? Azt csak kitalálta valaki? A papok találták ki később a 32. zsoltárnak a 8. versét, hogy Isten bölccsé tesz és megtanít, melyik úton járjunk? Szemeivel tanácsol? Vagy akkor valljuk be őszintén, hogy ezt nem hisszük. Sem azt nem hisszük, hogy ami itt le van írva, az igaz, sem azt nem, hogy amit Isten magáról mond, az úgy van. Akkor legyünk becsületesek. Vagy, ha hisszük, akkor próbáljuk ki. Ez a hétköznapokban bizonyul igaznak. Próbáljuk megfordítani, és a Jézus-féle sorrendet alkalmazni.
Hadd fejezzem be egy volt évfolyamtársam esetével, ami számomra nagyon tanulságos lett. Hadd gyógyuljunk ki mindnyájan abból, hogy ahhoz a kicsihez ragaszkodunk, amire úgy gondoljuk, feltétlenül szükségünk van, miközben Isten valami nagyobbat akar adni, amiben benne van az a kicsi is, de mást és sokkal értékesebbet.
Amikor végeztünk, mindkettőnket egy-egy kis faluba helyeztek ki segédlelkésznek, és a konviktus meg az internátus védettsége után elkezdődött az önálló legényélet. Ott a helyszínen derült ki az ő számára, hogy hiányos a készlete, mert egy legényháztartásban is legalább egy kanálnak, villának, késnek lennie kell. Nos, kanál nem volt. Ő gyorsan intézte dolgait, főleg, ha azok nem voltak fontosak. Gondolta, leszalad a falu vasüzletébe, vesz egy alumíniumkanalat, az a legolcsóbb, az jó lesz neki, s ezen is túl van és végezheti a munkáját.
Falun azonban nem lehet ilyen gyorsan elintézni a dolgokat, mert ahogy kilépett a kapun, találkozott egy kedves, idős bácsival, aki éppen nagyon ráért, és aki őt attól kezdve, hogy odakerült, nagyon megszerette. Hová, hová ilyen gyorsan? Mondja, a boltba. Mit akar venni? Kanalat. Kanalat? Kanalat, mert nincs. A bácsi hosszan hallgatott, de nem illett otthagyni őt és továbbfutni. Aztán a bácsi szeme megtelt könnyel és a következőt mondta neki: a feleségem meg az egyetlen leányunk egy autóbalesetben meghaltak. Kaptam még a szüleimtől egy hatszemélyes ezüst étkészletet. A lányomnak akartam adni, amikor majd férjhez megy. Szerezze meg nekem azt az örömet, hogy elfogadja tőlem ezt ajándékba. Aztán, ha majd megnősül, használják egészséggel, de addig is inkább abból vegyen ki egy kanalat és ne alumíniumkanalat vásároljon az vasüzletben
Nem tudom, ki mit mondott volna erre. Vajon kedves és bölcs válasz lett volna: köszönöm, nem kérem, tartsa meg magának, vagy csináljon vele, amit akar, én már elhatároztam, megyek és megveszem. Nem ezt mondta a barátom, hanem hazakísérte az öregurat, hálásan elfogadta ezt a nagy ajándékot, aztán tényleg abból a dobozból vett ki egy kanalat és kezdte használni már ott. Azóta pedig négy gyerekükkel, noha szerény körülmények között élnek, mégis minden nap ezüstkanállal merítik a levest.
Benne volt az az egy kanál is abban a készletben, de mérhetetlenül nagyobb értéket kapott, mint a vasboltban kapható alumíniumkanál. Lehet ragaszkodni ahhoz is. Én már azt elgondoltam, nekem az kell. Nem érdekel, hogy azon kívül még mi van. Mert ha ezt mondom, akkor nem érdekel az, aki azt nekem akarja ajándékozni. Csináljon vele, amit akar, nem érdekel. Sem az irántam való szeretete, sem az ő fájdalma nem érdekel. Akkor legyünk őszinték!
Ma este nekünk a gondviselő és megváltó Isten mondja: az én egyszülött Fiam meghalt a kereszten. Az nem baleset volt. Azért halt meg, hogy nektek ne kelljen meghalnotok a bűneitek miatt. Én az egyszülött Fiammal együtt nektek akarok adni mindent: az Ő békességét, az Ő örömét, azt a reménységet, ami egy reménytelen korban is tartást ad az embernek. Azt az életet, amit elveszítettünk, és reménytelenné vált, hogy visszanyerhetjük. Mindent, mindent, amire szükségünk van, még annál többet is nekünk akar adni. Most erre lehet azt mondani, amit nekem sokszor szoktak mondani: tessék adni „egy kis” vigaszt. Köszönöm, nem foglalkozom az Úr Jézussal, nem kell az Ő békessége. Egy kicsi vigasz kell nekem most. Egy kicsi nyugalom kell nekem most. Isten nem ad egy kis vigaszt. Ő egy életre megvigasztalja a benne hívők szívét. Úgy, hogy az lesz, amit Pál apostol ír: mi is meg tudunk vigasztalni más nyomorúságba esteket. Ő nekünk sokkal többet kínál, mint amire pillanatnyilag szükségünk van, és amiről egyáltalán tudunk. Olyan kincseket kínál, ami eszünkbe sem jut, mert Ő mindent nekünk akar adni — de csak vele együtt. Az Ő egyszülött Fiával együtt.
Szeretném javasolni ma este is, hogy egy csendes percet szánjunk arra, hogy ha valakinek a szívében őszinte az a bűnbánat, hogy Uram, bocsásd meg nekem, hogy eddig tényleg csak az ajándékaid foglalkoztattak, de veled nincs igazán személyes kapcsolatom. Kérjük, hogy legyen. Kérjük — Pál apostol így fogalmazza —: az Isten kimondhatatlan ajándékát. Ez pedig Jézus Krisztus. Őt nem nagyon kell kérni, mert azt mondja: az ajtó előtt állok és zörgetek. Aki kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz. Legyen ez a mai este sokak számára átgondolt ajtónyitás. Aki pedig már kinyitotta előtte korábban az ajtót, az köszönje meg neki. Nemcsak az ajándékokat, hanem az ajándékozóval való közösséget is, és erősödjék meg ebben a közösségben. Aki pedig egyáltalán nem tudja, hányadán áll ezzel a kérdéssel, az ezt mondja el őszintén, egyszerűen Őneki. És Ő egészen bizonyos, hogy válaszolni fog.

Az előző estéken láttuk, hogy Isten népe szolgává lett egy idegen nagyhatalom elnyomása alatt. Isten azonban nem hagyta el népét, szabadítást készített neki, és szabadítót küldött Mózes személyében.
Láttuk minden este a párhuzamot, és ma este még jobban szeretném hangsúlyozni ezt, hogy ugyanígy jártunk mi is, az egész emberiség: szolgává lettünk az Isten elleni lázadás, a bűn rabszolgáivá, mióta Istennek hátat fordítottunk. Isten azonban nem hagyott magunkra minket, hanem szabadítót küldött Jézus Krisztus személyében. Az Ő (Jézus) neve is erre emlékeztet minket, mert azt jelenti: szabadító, megmentő, megváltó, üdvözítő.
Mai igénk arról szól, hogyan hajtotta végre Isten ezt a szabadítást. A felolvasott ige arról szólt, hogy akkor ott hogyan hajtotta végre Isten azt a szabadítást, de szeretnék ma Isten Szentlelkét segítségül kérve világosan szólni arról, hogyan hajtotta végre azt a még nagyobbat, az egész emberiségnek a kárhozatból való kiszabadítását. Remélem, világos választ kapunk Isten világos igéjéből arra, amin olyan sokat szoktak vitatkozni, hogy ebben a nagy szabadításban mi Isten munkája és mi a mi feladatunk. Mennyiben Isten végezte ezt el, és mennyiben — néha még így is kérdezik: hány százalékban — a mi teljesítményünk az üdvösség.
Ha az egész fejezetet olvastam volna, akkor hallottuk volna, hogy a fáraó semmiképpen nem akart lemondani az ingyen munkaerőről, és ez teljesen érthető. Isten különböző csapásokkal lágyította a fáraó kemény szívét, míg végül is a tizedik csapásra megtört, amikor minden egyiptomi családban a legidősebb gyermek meghalt, Isten népének a körében azonban ez nem következett be. Ekkor engedélyt adott a fáraó, hogy a nép távozzék.
Azután elkezdődött az, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Hosszú várakozás után kb. egy millió ember (itt a számokkal sokféle feltételezés van), elindult vissza az ősi földre, oda, amit Isten ősatyjuknak, Ábrahámnak ígért. Kik indultak el? Érdemes ilyenkor a bibliaolvasásunk során megállni, és elgondolni, mi történt ott? Mindnyájan, vagyis: férfiak, nők, nagy hassal a kismamák, még járni sem tudó gyerekek, azokat vinni kellett, csecsemők, akiket útközben kellett megszoptatni, mindenki batyukkal, meg azt a néhány állatot is terelgetni kellett, ami volt. Nehéz és összetett feladat volt ez. A sor eleje nem tudja, hol tart a vége, a vége nem tudja, merre igyekszik az eleje. Nem lehetett akkor mobil telefonon értesíteni egymást, hogy hol mi történik. Rendkívül komplikált és veszélyes feladat volt ez.
Ezért félt ettől Mózes, de ő is, meg az egész nép tapasztalták Isten gyengéd, figyelmes szeretetét és azt, hogy amit Ő megígért, azt szó szerint teljesíti: Ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő jelenlétét lépésről lépésre éreztette velük, hogy ezzel bátorságot adjon nekik.
Ennek a jele volt az is, amit így olvasunk itt: „Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép előtt.” (2Móz 13,21-22).
Mert a népnek még nagyon kicsi volt a hite, és ezt a kicsi hitet minden módon erősíteni kellett. Isten mindig megtalálta a módját annak, hogy Mózesnek is, népének is erősítse a hitét. Így érkeztek meg a Vörös-tenger partjához. Ott letáboroztak.
Ahogy éppen kiengedtek egy kicsit, és pihenni kezdtek, szörnyű hír kezdett terjedni az emberek között: az utóvédtől jött az értesítés, hogy a fáraó serege utánuk eredt. Megbánta az uralkodó, hogy elengedte az ingyen munkásokat, és az akkori világ legkorszerűbb hadseregével üldözőbe vette a népet.
Az embereken páni félelem lesz úrrá. Mózes is megijed. Úgy, ahogy szokta, félremegy, leborul és imádkozik. Fogalma sincs, hogy mi következik itt be. Ilyenkor az indulatot valahogy le kell vezetni. A nép nekiesik Mózesnek. Hallottuk, milyen kemény szavakkal ostromolják: minek hoztál ide minket, megmondtuk még Egyiptomban, hogy hagyj békén. Jobb lett volna ott szolgálnunk, mint itt meghalnunk. Van ott elég sír, hogy eltemettek volna minket. — Nem tudják, hogy nemcsak Mózesre, hanem Istenre is haragszanak, és neki is szól ez a hitetlen szidalom.
A félelmet nehéz legyőzni, mert valóban teljesen kilátástalan ez a helyzet. Előttük a tenger, mögöttük az üldözők, jobbra-balra sivatag, illetve az egyik oldalon magas hegyek. Innen nincs menekvés. Megvédeni magukat nem tudják, elmenekülni sehova nem tudnak, itt fogják lemészárolni őket.
És akkor Mózesnek imádság közben eszébe jut valami. Ezt sokan tapasztaltuk már imádkozó emberek, és kívánom, hogy mindenki tapasztalja ezt meg, amikor Isten imádság közben olyan igéket juttat az eszünkbe, amik megoldást adnak. Nem biztos, hogy olyat, amire vágytunk, de mégis megoldást.
Mózesnek imádkozás közben eszébe jutnak Isten ígéretei: Én veled leszek. Ott leszek, ahol ott leszek. Akkor itt is. Nem beszélve arról, hogy Isten megígérte, hogy visszaviszlek titeket az ősi földre. Meg azt mondta: Amikor kihozod a népet, ennél a hegynél fogtok engem imádni. De még addig a hegyig nem érkeztek el, tehát ezek az ígéretek még nem teljesedtek be. Márpedig Isten igazat mond. Ha ezt Ő mondta, ennek így kell lennie. Akkor viszont nem mészárolhatják le őket. És ezt hogyan kerülik el? Nem tudja. Mózes sem volt okosabb, mint bárki a tömegből, de Isten ígéreteibe fogózott. Ettől kapott erőt, és így tudott erőt önteni a népbe is. Így mondja nekik: Ne féljetek! Álljatok helyt és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! — És ha valaki megkérdezte: hogyan? Erre csak azt válaszolhatta volna: fogalmam sincs. De hogy megszabadít, az biztos, mert másként az Ő ígéretei nem teljesedhetnek.
Vizsgázott ebben a szorongatott helyzetben Mózes hite is, meg a nép hite is. És ezzel a szorongatott helyzettel is Isten izmosítani, edzeni akarta Mózes hitét is, meg a nép hitét is. Nekik itt most egyetlen lehetőségük és feladatuk volt: hinni.
Sokan ma is azt gondolják, hogy hinni azt jelenti, hogy akkor nem kell tenni semmit. Tessék kipróbálni, ha valaki szokott hinni. Hinni azt jelenti: komolyan veszem azt, amit Isten mondott, akkor is, ha annak minden ellentmondani látszik. Ez nagy belső harc. Ezért írja Pál apostol Timóteusnak: Harcold meg a hitnek szép harcát! Fordulj szembe a benned levő őshitetlenséggel, és ragaszkodj ahhoz, amit Isten megmondott. Na de… és akkor jönnek az ellenvetéseink. Mindegy, hogy na de vagy nem, mit mondott Isten? Azt mondta. Akkor, tessék ahhoz ragaszkodni. — Az itt lehetetlen. — Neki semmi sem lehetetlen.
Így épül egymásra az, amiről itt estéről estére szó van. Mert ha valaki komolyan veszi, hogy Isten mindenható, akkor abból egyenesen következik az, amire Mózes eljutott imádsága közben: Akkor az Ő ígéreteit teljesíteni tudja. Isten igazmondó, akkor teljesíteni fogja. Mikor? Nem tudom. Hogyan? Nem tudom. Akkor mit tudok? Azt, hogy amit Ő megígért, az igaz, és erre számítok. Ezért mondom a többinek is: ne féljetek, meglátjátok az Isten szabadítását. Nem tudom, mikor és hogyan, de Isten innen meg fog minket szabadítani, mert csak akkor teljesedhetnek a továbbiakban az Ő ígéretei.
Ez kemény harc, és szeretnék bátorítani minden, Istenben igazán hívő testvéremet, hogy sose adjuk fel. Akik meg még nem próbálták ezt a hitet, kérjék el Istentől, mert új világ nyílik az ember előtt, vadonatúj lehetőségekkel, és az ember ebben a világban látja a csodákat.
Ahogy így próbálja bátorítani a népet, egyszer csak erős keleti szél támad. A keleti szél elkezdi fújni a tenger vizét, s kiderül, hogy ők éppen egy olyan helyen vannak, ahol a Vörös-tenger két mélyebb medencéje között egy viszonylag sekély gázlóféle van. Arról a szél elterelte a vizet, és íme, ott, ahol víz volt, út nyílt a nép előtt. Át lehet menni a túlsó partra. Meneküljünk az üldözők elől. De ki mer oda belépni? Hátha az a víz, ami onnan elment, bármikor visszajön. Na de ezt az Úr nyitotta. És hinni azt jelenti, hogy most is azt tesszük, és csak azt tesszük, amit az Úr parancsol: Mondd meg Izráel fiainak, hogy induljanak el. Ha az Úr mondja, akkor nem jönnek vissza a vizek. Ehhez megint bátorság kellett, a hit bátorsága, belelépni a tengermederbe.
Így jutott át az egész nép a túlsó partra, s amikor az utolsó is kilépett, a vizek összecsaptak, és az üldözők, a fáraó korszerű egész hadigépezete elpusztult a tengerben. Annyira elpusztult, hogy ezzel a mondattal fejeződik be a leírás: „Visszatért a víz és elborította a harci kocsikat és lovasokat, a fáraó egész haderejét, amely utánuk ment a tengerbe. Egy sem maradt életben közülük.”
Most már csak az volt hátra, ami következik is közvetlenül utána, hogy Mózes és a nép hálát ad Istennek és dicsőítő énekbe kezdenek: „Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Énekelek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem.” (2Móz 15,1-2).
Ki hajtotta végre ezt a szabadítást? Minden jól nevelt hittanos gyermek tudja, hogy erre azt illik válaszolni: Isten. De most ne az illik alapján válaszoljunk. Az eredeti kérdésünk az volt, hogy mennyiben Isten munkája és mennyiben Mózes és a nép teljesítménye volt e mögött a szabadítás mögött? Mennyiben Isten munkája és mennyiben a mi teljesítményünk a mi üdvösségünk?
Nézzük a tényeket. Ott táborozik több százezer ember. Teljesen tehetetlenek. Közel vannak az üldözők. Nincs hova menekülni, védekezni sem tudnak. Egérfogóba kerültek. És akkor támad egy nagy fekete felhő, és körülveszi őket. Odaáll a felhő az üldözők meg Isten népe közé. Aztán erős szél kerekedik és iszonyatos mennyiségű vizet elsöpör onnan. Út nyílik ott, ahol korábban víz volt. A legfélénkebbek is megbátorodnak. Valahonnan bátorság költözött a szívükbe. Átérnek a túlsó partra mindnyájan, az ellenség meg szemük láttára pusztul el.
Mennyiben Isten munkája volt ez, és mennyiben az ő teljesítményük?
Mózes ezt mondta nekik: Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!
Mi volt az ő feladatuk? Az, hogy amikor menni lehetett és megkapták a parancsot, elindultak. Ennyivel járultak hozzá ehhez a szabadításhoz. Egyébként pedig nem ők fújták a szelet, nem ők söprögették el a temérdek vizet. Nem ők építettek gátat kétfelől, hogy biztonságban átvonulhassanak. Nem azt parancsolta Mózes, hogy mindenki ússzon át a túlsó partra. Egyetlen nyilat sem lőttek ki. Még a hitet is Isten adta a szívükbe, hogy megkockáztassák azt, amit életükben nem tettek, hogy tengermederben vonuljanak terhekkel megpakolva.
Nekünk itt világosan meg kell állapítanunk, és hinnünk kell — aki nem akarja, nem muszáj —, hogy ezt a szabadítást kizárólag, egyedül a mindenható Isten végezte el. Még azt is Ő munkálta ki az emberekben, hogy legyen bátorságuk élni azzal a lehetőséggel, amit egyedül Isten nyitott meg számukra, hogy átmehetnek a túlsó partra. Ezt a szabadítást Isten egyedül, az Ő népe nélkül, a nép lázongása közepette, a nép hitetlensége ellenére valósította meg. A nép szerepe mindössze annyi volt, hogy végül mégiscsak elhitték, hogy amit Mózes Isten szavaként mond, az Isten parancsa, és ha Isten azt mondja, hogy induljanak, akkor elindulhatnak, és meg is fognak érkezni. A hitetlenségük ellenére mégis csak hittek, ennyi volt az ő hozzájárulásuk.
A Bibliának ez alapvető igazsága, hogy a szabadítást egyedül Isten végzi el. A szabadítások Isten ajándékai. Mi annyit tehetünk, hogy nyújtjuk a kezünket, és hálásan elfogadjuk. Ezt a kinyújtott kezet nevezi a Biblia hitnek. Amikor komolyan veszem, hogy szükségem van arra, hogy Isten nem viccelni akar velem, hanem csakugyan nekem nyújtja azt az ajándékot, én meg elfogadom és hálásan megköszönöm. Aztán a legtöbbször utána jövünk rá, milyen nagy kincset kaptunk. Ennyivel járulhatunk hozzá a szabadításokhoz. A szabadítások kizárólag a mindenható Isten munkái.
És a mi nagy szabadításunkat, üdvösségünket is egyedül végezte el Isten. Jézus Krisztus a kereszten teljesen egyedül szenvedett mindannyiunk bűnének a büntetése miatt. Isten az Ő tökéletes elégtételéért ad a hívőknek teljes bocsánatot és elveszíthetetlen üdvösséget. Ebben nekünk semmi szerepünk, semmi érdemünk nincs. Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek.
Egyébként, amikor a szabadító Istenről szól a Szentírás, mindig a kegyelmes és egyben az ítélő Istennel is találkozunk. Aki a szabadítást hittel elfogadja, az Isten kegyelmével találkozik. Aki azt visszautasítja, az Isten ítélete alatt marad. (Jn 3,36).
Ettől a néptől legfeljebb az telt ki, hogy kiáltott a bajban, ahogy azt már az első este láttuk, meg elindult végre a nagy morgolódása után arra, amerre Mózes mondta, hogy induljanak.
Rettenetes nehezen vagyunk hajlandóak elfogadni a Bibliának ezt az alapvető igazságát, hogy magunkért mi semmit nem tehetünk, mint ahogy az a nép sem tehetett ott a tengerparton magáért semmit, és egyedül Isten végezte el a mi szabadításunkat, amit mi csak tudomásul vehetünk, és vagy élünk vele, vagy visszautasítjuk azt.
Miért esik ilyen nehezünkre ezt komolyan venni? Azért, mert betegesen mi akarjuk üdvözíteni magunkat. Van valami kóros tenni akarás az Isten ellen lázadó emberben. Azt gondolja, hogy ő mindent meg tud oldani, akármennyi kudarc van is mögötte. Olyan sokszor hallok ilyeneket: ha én nagyon akarok üdvözülni, Isten válasza biztos az lesz, hogy Ő üdvözít. Vagy a múltkor mondta valaki: — Isten az üdvösséget kegyelemből adja, de ezt a kegyelmet ki kell érdemelni. — Mivel? — Azzal, hogy jó vagyok. — És az mit jelent? — Azt, hogy igyekszem minél több jót cselekedni. Mert ugye tudjuk, Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti. — Megkérdeztem: Ha most meghalna, tett-e már annyi jót, hogy üdvözülne? — Ó, ezt sose lehet tudni, ezt senki nem tudhatja.
Sorban jutottak eszembe bibliai igék, amik ennek az ellenkezőjét tanítják. A Biblia nekünk egészen mást mond. Isten nagy ajándéka lenne, ha ma este nemcsak megértenénk a Szentírásnak ezt az egyik legalapvetőbb igazságát, hanem engednénk, hogy minden torzulást, ami esetleg a mi gondolkozásunkban is van, kiigazítana Isten. Így nem lehet felszabadult, boldog keresztyén életet élni, hogy „sosem lehet azt tudni.”
Ezek után csak ilyen megjegyzések jöhetnek: „Ezt érdemlem én a jó Istentől? Nem vagyok én azért annyira rossz, hogy ennyit kelljen szenvednem.” Tiszta üzleti gondolkozás, mintha Isten könyvelő lenne, aki egy rubrikába írja a jó cselekedeteinket, másikba a bűneinket, időnként egyenleget von, és hol megveregeti a vállunkat, hol néhányat ránk ver.
Ez teljesen idegen, torz, pogány szemlélet arról az Istenről, aki a Szentírásban nekünk magát kijelenti. Azért szükséges, hogy megismerjük Istent. Ezért kértük el Istentől ezt az egész sorozatot, hogy megismerjük, ki Ő. Ő végképp nem ilyen. Jézusnak éppen emiatt volt nagy harca a farizeusokkal, mert ők is ilyennek képzelték el Istent: Mi teljesítettünk valamit, akkor Isten mint- egy köteles megjutalmazni minket. — Isten semmire sem köteles, mi meg semmit sem tudunk tenni, amitől Ő meghatódna. A mi legjobb cselekedeteink is az Ő mércéjével mérve tisztátalanok, mert Ő látja a hátsó gondolatokat meg szándékokat is. Teljesen reménytelen vállalkozás „lekenyerezni” Istent vagy jónak lenni nála. Ettől teljesen idegen az, amit a Biblia tanít.
Mit tanít a Biblia? Ennek a summája, amit az Efézusi levélben így ír Pál apostol: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által.” Vagyis azzal kezdődik, hogy Isten üdvösséget készített, teljesen nélkülünk. Ezt az Ő kegyelméből adja, azt én a hitemmel tudom komolyan venni és elfogadni. Kegyelemből van üdvösségetek a hit által.
Aztán elmondja még egyszer más szavakkal, hogy félreérthetetlen legyen: „És ez nem tőletek van. Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-10.). A cselekedeteknek is fontos szerepük van a hívő életében: „Isten alkotása vagyunk, ki jó cselekedetekre teremtett minket, hogy azokat elvégezzük, amiket Ő elkészített a számunkra.” Még azt is Ő készíti el. Nem nekem kell keresni, hogy cselekedjek ma is három jót, és akkor jó leszek Istennél. Az el van készítve nekem. Miután az üdvösséget hitemmel elfogadtam, egyszerre észreveszem, hogy mi-mindent készített el a számomra. Ezek személyre szabott jó cselekedetek. És aközben jövök rá arra, hogy ajándék, hogy ezt a jót cselekedhetem. Nem én adok ajándékot Istennek. Ő adott egy nagy ajándékot, az üdvösséget, és ad ráadás ajándékot, hogy utána nem gazemberségekkel töltöm el ezt a rövid életet, hanem olyan jó cselekedetekkel, amiket Ő készített el a számomra.
A Biblia tanítása:

Cselekedet

Hit

üdvösség

Az alap: a kegyelemből Jézusért hit által kapott üdvösség.
Az alap: a Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit.
Ez az egyszerű ábra még inkább szemlélteti ezt. Azt mutatja, hogy mi az alap, és mi a felépítmény: az alap az üdvösség, amit ajándékba kapunk és hittel tudunk elfogadni. Ezért mi semmit nem tettünk. Isten elkészítette és kínálja. Aki azt önmagára nézve is szükségesnek és érvényesnek tartja, az elfogadja. Ez a hit. Ezután jönnek a cselekedetek, amiket szintén Isten készített el az Őt szeretőknek, mert a megkapott ajándékért való hála indít arra, hogy az Isten által elkészített jó cselekedeteket szívesen és örömmel végezzem. Ez a Bibliának a tanítása. Amit Isten tett, az az alap, az üdvösség, amit Ő kegyelemből kínál.
Az sem mindegy, hogy mit értünk hiten, hogy én azt hittel fogadom el. Mert ennek a hitnek azt kell komolyan vennie, hogy Megváltóra van szükségem. Ez sérti a büszkeségünket, ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy hadd tegyek az üdvösségért valamit. Nem tudok semmit. Megváltóra van szükségem. Tehát a hitünk Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit. Ezt is láthatjuk a képen. Hiába mondja valaki: én is hívő vagyok. Ilyenkor tisztelettel meg szoktam kérdezni: és mit tetszik hinni? Ha kiigazít engem, hogy nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy kiben, akkor felcsillan a szemem. Akkor a lényegre tapintott. Tényleg nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy Jézusban. A mi keresztyén hitünk az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit. Ezen kívül sokféle hit van, de az nem üdvözít. Csak ez a hit képes elfogadni az üdvösséget. A kegyelemből, Jézusért, hit által kapott üdvösség az alap. Arra épülhetnek fel a cselekedetek. Ezt mondja a Biblia.

Emberi elképzelés:

Üdvösség

cselekedetek

És mi az, ami a gondolataink mélyén él? Ennek a fordítottja. Az, hogy én cselekszem, és Isten ezért üdvösséget ad. Most már talán megérdemlem. Mi csak az Isten ítéletét érdemeljük meg, ha Ő csak igazságos lenne, és nem kegyelmes, és ha az Ő igazsága nem érvényesült volna a kereszten, Jézus Krisztuson.
Fontos, hogy ezt a bibliai sorrendet végiggondoljuk, ne engedjünk a téves közgondolkozás nyomásának, amelyik mögött egy csomó önteltség, gőg, hiúság, büszkeség van, hogy én üdvözítem magam. Hagyjuk ezt meg a nagy világvallásoknak, azoknak a többsége erre épül fel, az önmegváltásra, ennek kidolgozza mindegyik a maga módszerét. Ha ezt teszed, akkor, ha azt betartod, akkor… — ez azonban távol áll attól az Istentől, aki nekünk magát a Bibliában kijelenti.
Mai történetünk jól szemlélteti, mi a kegyelem. Csak az kaphat kegyelmet, akit jogerősen halálra ítéltek. Isten népe ott a Vörös-tenger partján potenciálisan halálra volt ítélve: az egyiptomi sereg visszahajtja a rabságba vagy lemészárolja. Isten kegyelme abban mutatkozott meg, hogy megnyitotta előttük a szabadulás útját, átmehettek a túlsó partra.
A Biblia azt tanítja, hogy mi mindnyájan a megszületésünk pillanatától halál fiai vagyunk, mert Isten ellen lázadó természetünk Isten igazságos ítéletét vonja maga után. A bűn a Szentírás szerint nem ember és ember közötti rendellenesség, hanem Isten ellen elkövetett indokolatlan és szemtelen lázadás, ellenségeskedés Istennel. Ennek a következménye az örök halál, a kárhozat. Mi ettől nem tudjuk megszabadítani magunkat.
Azért kellett Jézus Krisztusnak emberré lennie, szenvednie és meghalnia a kereszten, mert csak úgy lehetett segíteni rajtunk, hogy Ő odaállt a helyünkre, és elszenvedte a mi halálos ítéletünket. Annyira, hogy még Isten is elhagyta Őt, így megjárta a pokol mélységét is. Neki nem azért kellett meghalnia, mintha mi olyan szeretetre méltók vagy értékesek lennénk, hanem mert olyan reménytelenül bűnösök vagyunk. Nem csak bűneink vannak, hanem az egész természetünk megromlott, képtelenek vagyunk Isten akarata szerint élni, „természet szerint készek vagyunk Isten és felebarátunk gyűlölésére” (Heidelbergi Káté 5.). Ádámról még azt olvassuk, hogy Isten a maga hasonlatosságára teremtette. Ádám azonban már „fiút nemzett, magához hasonlót, a maga képmására” (1Móz 5,1-3). Ez már a bűneset után megromlott természetre utal. Mi ezt örököltük.
Jézus halálát azonban Isten betudja minden benne hívőnek: mintha én haltam volna meg a bűneimért. A Golgotán Isten ítéletet hajtott végre: a mi ítéletünket — Jézuson. Ezért kaphatunk kegyelmet.
Jézus halála tehát megváltó halál volt. Azt a szót használja itt a Biblia, amivel a rabszolgák kiváltását jelölték. Egy rabszolga önmagát nem tudta szabaddá tenni, de ha valaki kiváltotta, szabad lett. Jézus vére ez a váltságdíj. „Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén” (1Pét 1,18-19).
Ezt a tényt, ezt az örömhírt (evangéliumot) szabad nekünk hittel komolyan vennünk. Így hit által lesz miénk a kegyelem. Ez üdvözítő hit tehát a Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit.
Az nem üdvözítő hit, ha valaki hiszi azt, hogy van Isten. Jakab apostol azt mondja: ezt az ördögök is hiszik, jobban tudják, mint mi. De bízni nem tudnak, és nem is akarnak benne, ezért rettegnek tőle. Az sem üdvözítő hit, ha valaki fellengzősen, filozofikusan elmagyarázza: minden jelenségnek van oka, kell egy végső oknak is lennie. Ez a végső ok akár nagy kezdőbetűvel írva az Isten.
Az sem üdvözítő hit, amikor egy kicsit úgy a kezét tördelve valaki azt mondja: a Jóistenke talán majd megkegyelmez nekem. — A mindenható Isten már megkegyelmezett a benne hívőknek. Mikor? Nagypénteken, amikor elhangzott a haldokló Jézus ajkán, hogy elvégeztetett, ott elvégeztetett mind- annyiunk halálos ítélete, és elvégeztetett mindannyiunk jogerős felmentése. És aki hiszi, hogy ez őreá is érvényes, azt nevezi a Biblia hívőnek. Ez a hit a kinyújtott kar, mert ebben benne van: Uram, én nem tudom megvédeni magam, nem tudom megszerezni azt, amit kínálsz, de rászorulok a bocsánatra, a kegyelmedre, az új életre. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de kínálod. Sose fogom megérteni ezt a kegyelmet, de hálásan elfogadom, örömmel, mint a gyerek, ha ajándékot kap, és élvezem. S amit belőle másokkal is megoszthatok, azt megosztom. Ez az üdvözítő hit.
Hadd kérdezzem meg szeretettel és tisztelettel, de ilyen élesen: te ezek szerint hívő ember vagy-e? Ezt meg lehet állapítani. Mit hisz, kiben hisz valaki, mellesleg annak a gyümölcsei is megvannak, és a gyümölcseiről meg lehet ismerni. Hol szorul kiigazításra, kiegészítésre a hitünk? Esetleg egészen új alapra kell helyezni, a kegyelem alapjára. Az Isten ajándékban felkínált kegyelmének az alapjára.
A Heidelbergi Káté erről a kérdésről is olyan utolérhetetlen világossággal és szép tömörséggel vallja azt, amit a Szentírás tanít. A 21. kérdés így hangzik: „Mi az igaz hit? Nemcsak az a biztos ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbéli bizalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt benne, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, megigazulást és örök életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.” — Ezt mondja a Biblia. Ezt követheti az, hogy hálából kész vagyok azt tenni, amit Isten elkészített a számomra.
A Vörös-tengeren való átkelés története fényesen mutatja, hogy ott mindent Isten cselekedett, Ő adott szabadulást. Ez ugyanígy érvényes a mi üdvösségünkre is. Hiszed-e ezt? Lehet az innenső parton okoskodni, vitatkozni, sok mindent megtárgyalni — és elpusztulni. Vagy komolyan lehet venni Isten hívását, hogy most pedig induljatok és menjetek át, és akkor meg lehet menekülni.
Isten kegyelmét az mutatja, hogy a halál kapujában, ami az a tengerparti tartózkodás volt a népnek, megnyitotta előttük az élet kapuját, és ők beléptek az életbe. Isten könyörüljön rajtunk, hogy ezt a döntő lépést ne halogassuk, ne spekuláljunk, ne hagyjuk feledésbe merülni mindazt, amit ma az Ő igéjéből mondott, hanem tudjunk kiáltani, és kérjük tőle ezt az igazi, üdvözítő hitet.

Első alkalommal láttuk, hogy elfelejthetjük Istent, de az elfelejtett Isten nem feledkezik el az övéiről. Tegnap a mindenható Istenről szólt hozzánk a Szentírás, és sok példán szemlélhettük, mit jelent az a gyakorlatban, hogy neki valóban minden lehetséges. Nemcsak sok minden, nemcsak több minden, mint nekünk, hanem minden. Az is, ami az embereknél lehetetlen.
Ez a most hallott történet a beszélő Istenre hívja fel a figyelmünket. Arra az Istenre, aki nem olyan, mint az úgynevezett istenek, amiket az ember gyárt magának: a bálványok, mert ők némák. Az élő Isten mindig megszólította azokat, akikkel találkozott. Az élő Isten az Ő szavával teremtette ezt a világmindenséget, és hallottuk, hogy az Ő szavával végzi az újjáteremtés csodálatos munkáját is. Akik Isten szavából bármit is komolyan vettek már, befogadták azt, tudják, hogy Isten bármi jót el tud végezni az életünkben egyszerűen azzal, hogy szól hozzánk és mi azt hittel komolyan vesszük.
Régebben, amíg nem volt Isten szava írásba foglalva, az embereket a gondolataikon keresztül szólította meg. Ma kezünkbe adta a Szentírást, és miközben olvassuk ezeket a régen leírt szövegeket, az Ő Szentlelkével egészen személyessé, konkréttá és időszerűvé tudja azt tenni. Sokan tudnánk erre sok példát sorolni.
Mi volt Isten szavának a szerepe Mózes életében?
Még szenvedett Izráel népe, de azt olvastuk, hogy Isten már meghallgatta az ő imádságukat, és elkezdte felkészíteni azt, akin keresztül majd a szabadítás munkáját elvégzi. Szüksége volt Istennek valakire, aki igazán ismeri Őt, aki bízik benne, aki éppen ezért feltétel nélkül teljesíteni fogja utasításait, és hitelesen képviseli Őt ellenségei előtt is, meg népe körében is. Kellett Istennek egy ember, akivel szót lehet érteni. Akiben ott van Isten Lelke, és ezért van „vevőkészüléke”. Képes hallani, érteni, komolyan venni azt, amit Isten neki mond.
Mózes azonban ettől még messze volt. Ebben az állapotában Mózes sem ismerte Istent. Sok mindent hallott róla, de nem ismerte. Ez két teljesen különböző dolog: hallani valakiről ezt-azt, vagy ismerni valakit. Közöttünk is sokan vannak, akik sok mindent tudnak Istenről, de nem ismerik Őt. Mert aki még nem találkozott vele, aki nem él együtt vele, az nem mondhatja el, hogy ismeri. Lakva ismerjük meg egymást — ez még a vele való hitbeli kapcsolatra is érvényes.
Hogy mennyire más hallani valamit és megismerni valakit, arra nézve hadd mondjam el: van egy kedves ismerősöm, aki mindenben roppant igényes volt, s az ma is, és az volt a szíve-vágya, hogy a mesterségét igazán magas szinten tudná elsajátítani, annak minden fortélyával együtt. Sokáig keresett valakit, aki ebben segítségére lehetne. Aztán hallott egyszer valakiről, akihez talán fordulhatna, de ellentétes információkat mondtak róla: Persze, nagy mester ő abban, de kiállhatatlan, összeférhetetlen, gőgös, nem enged a maga közelébe senkit és így tovább. Az én ismerősöm azonban ezeket elengedte a füle mellett, csak az maradt meg benne, hogy az az illető nagyon ért ehhez. Jelentkezett nála, felvette. Néhány nap alatt látta a mester, hogy ez az ember őszintén, szenvedélyesen csak a szakma iránt érdeklődik, és mindent szeretne tudni. Éppen ezért a bizalmába fogadta, minden titkát elmondta neki. Egy ideig családtagként még ott is lakott náluk, és utólag ebből egy nemes, mély barátság alakult ki.
Más dolog hallani ezt-azt, és más dolog együtt élni, és együtt dolgozni valakivel, és ezután elmondani: én ismerem őt.
Isten minket önmagával ilyen lelki közösségre hív a hit által, hogy elmondhassuk alázatosan, de a valóságnak megfelelően: én megismerem az Urat, mert kijelentette magát. Amit Ő mondott, én komolyan vettem, én azt hiszem. Azóta már tapasztalom, hogy ez mind igaz, működik. Higgyél te is Őbenne, mert jól jársz. Ki az Úrban bízott nem csalódott még. Az ilyen ember már ismeri, nemcsak hallott róla esetleg ellentétes információkat.
Egyébként a Bibliában az ismerni és megismerni ige sohasem csupán intellektuális tevékenységet és teljesítményt jelent, hanem mindig közösségre utal, mégpedig bensőséges, meghitt közösségre. Nem véletlen az, hogy a házastársak közösségét, különösen annak a legintimebb részét a Szentírás ezzel a szóval jelöli: ismerték egymást. Ismerte Ádám Évát, és megszületett később Kain.
A lelki síkra áttéve, ott is igaz ez. Amikor Jézus azt mondja: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust”, akkor nemcsak arra gondol, hogy minél több információt szerezzünk be Istenről, hanem hogy magával az élő Istennel legyen a hit által lelki közösségünk; amikor Ő beszélhet, mi meg tesszük, amit mondott, és a neki való engedelmességben — ha tetszik, a vele való együttmunkálkodásban — egyre jobban megismerjük Őt. Úgy, ahogy könyvekből meg másodkézből soha nem lehetett volna.
Hogyan ment végbe Mózes életében ez a megismerés?
Isten azzal kezdte a munkáját — tegnap láttuk ezt —, hogy megmentette a kis Mózes életét. Aztán azzal folytatta, hogy kimentette őt negyven év múlva az oroszlánbarlangból, a fáraó palotájából, ahol félő volt, hogy egészen eltorzul a gondolkozása és a hite. Folytatódott azzal, hogy beíratta őt Isten az alázat iskolájába. A fáraó udvarában az akkori műveltséget elsajátította. Ott van egy igen művelt férfi, akivel Isten birkákat őriztet. Menekülnie kellett Egyiptomból, letelepszik a szomszéd országban, megismerkedik egy családdal. A családfő kedves hozzá, van egy lánya, az is kedves hozzá. Feleségül veszi, ott marad, és apósának a nyáját terelgeti, őrizgeti.
Így telnek a napok, az évek, az évtizedek egymás után. Mindennap egyforma. Nem ismerős ez sokunknak? Minden nap ugyanakkor megszólal a vekker, néha egy kicsit korábban, elnyomjuk, és ha sikerül függőleges helyzetbe hozni magunkat, akkor végiggondoljuk mi vár ránk aznap. Sokszor ugyan- az, ha meg más, akkor az a riasztó, és lezajlik a nap, körülbelül úgy, mint a tegnapi, meg a tegnapelőtti. Néha még örülünk is neki, hogy nagy változás nem volt. De hosszú távon nagy remény nincs arra, hogy érdemi változások következzenek be.
Így kezdődött mai igénk: „Mózes pedig apósának, Jetrónak, a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Egy napon azonban mégis valami szokatlan jelenségre lesz figyelmes. Ez az a bizonyos égő csipkebokor. Azt hiszem, ezt a történetet talán mindnyájan ismertük. Feltűnik neki az, hogy ég, de nem ég el. Az, hogy ég, nem volt újság, mert a nagy hőségben a száraz bozót sokszor öngyulladással égett. De ez már mióta ég — és még mindig nem égett el.
Azt mondja magában Mózes: odamegyek, hogy lássam ezt a csodát. Mi lehet az oka, hogy a csipkebokor ég, és nem ég el? Ahogy odafelé ballag, egyszer csak a puszta csendjében, ahol egész nap senki sem szólt hozzá, hallja a nevét. Ki van itt még rajta kívül? Talán még a bot is kiesett a kezéből, hogy így valaki rákiáltott. Még egyszer hallja: Mózes! Ki az, aki beszél? Majd Ő bemutatkozik. „Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákób Istene.”
Sok mindent hallott ő erről az Istenről, de még nem ismerte, és még Őt magát nem hallotta. Ez mindenképpen meglepő lehetett egy olyan embernek, aki a bálványok világában nőtt fel, Egyiptomban: Isten beszélő Isten. Ráadásul név szerint szólítja őt. Akkor ezek szerint ismeri. Akkor a múltját is ismeri? Akkor mindent tud róla? Ilyenkor szoktunk megijedni: csak nem tudnak mindent rólam! Azt is tudja, hogy ő gyilkosként menekült el Egyiptomból? Az Isten igazságos, ezt tudta róla. Akkor most jön az ítélet. Talán a tűz is ennek a jele, hiszen a tűz mindig az Isten ítéletét jelképezte. Na de Isten nem semmisíti meg őt. Nem erre utal, hogy a csipkebokor sem semmisül meg? Ég, de nem ég el. Meg Isten beszél hozzá. Ha meg akarná semmisíteni, kezdhette volna azzal. Akkor az ítélő Isten esetleg kegyelmes is? Vagy ítéletében is kegyelmes?
Egy picit éljük bele magunkat, hogy jönnek az információk az ismeretlen Istenről. Ráadásul az Ő szavából kezd kiderülni, hogy kicsoda is Ő. De még mindig ismeretlen az Isten, és Mózes nem érti ezt a helyzetet. Vajon mit akar Isten? Ezt is megmondja: Ne jöjj közelebb, hanem oldd le a sarudat, mert szent föld az a hely, ahol állasz. Ezt is tudta ő, hogy a saru levétele a tiszteletadás kifejezése volt, mint amikor mi levesszük a kalapot, ha valahova bemegyünk. De nemcsak a tiszteletadás jele volt, hanem a megalázkodásnak és az elkötelezésnek a jele is. Ugyanazt a szerepet töltötte be, mint amikor két ember valamiben megegyezik és „kezet rá”. Akkor megrázták egymás kezét — és gyerekkoromban ennek még súlya volt, különösen, ha ezt látták is. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki megszegje azt az ígéretet. Nem kellett pecsétes írás. Ők kezet adtak rá, biztosra lehet venni, hogy úgy lesz. Ennek az elkötelezésnek is a jele volt a saru levétele.
Amikor tehát Isten azt mondja: vedd le a te sarudat, akkor ezzel erre szólít fel: Mózes, el kell döntened, hogy alárendeled-e magadat az én akaratomnak? Kész vagy-e lemondani az önrendelkezés mindenféle formájáról? Arról a jogodról, hogy magad veszed kezedbe és tartod kezedben a sorsod intézését? Mellesleg erre már az is utalt, hogy Isten néven szólította őt. Ez is az igénybejelentésnek egy megnyilatkozása volt. Isten bejelentette az Ő igényét Mózesre. Én ismerlek téged, tudok rólad mindent. Számítok rád, tervem van veled. Ebben benne volt mindez. A sarulevételben meg még inkább.
Mit tesz most Mózes erre?
Szeretné tudni pontosabban, hogy ki az, aki beszél vele, és mit akar tulajdonképpen. Éppen ezért Isten a részletekről is elárul valamit. „Az Úr pedig ezt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, ismerem fájdalmukat. Leszállok, hogy kimentsem őket és elvigyem őket egy jó földre, tejjel és mézzel folyó földre.”
Ennyire élő az élő Isten? Ez olyan kedves dolog mindig, amikor emberek elindulnak a hit útján, és egyre-másra rácsodálkoznak Isten tulajdonságaira. Valaki egyszer csodálkozva azt mondta: ez nemcsak a Bibliában van megírva, mert én ezt megtapasztaltam. Az van megírva a Bibliában, amit ő tapasztalt, csak nem gondolta. Mint az egyszeri ember mondta, amikor térképen megmutatták, hol van Jeruzsálem: én azt hittem, csak a Bibliában van. Ami Istenről szól, az azért van a Bibliában, mert az úgy van. És aki elkezdi a gyakorlatban kipróbálni, az lépten-nyomon rájön: valóban úgy igaz. Az élő Isten élő Isten, aki lát mindent, aki hallotta a hozzá szóló segélykiáltást, akinek már kész terve van a szabadításra, aki együtt érez az ember fájdalmával, és ezt nem szégyelli. Erről egészen természetes módon beszél. Ilyen az Isten. Ő az Isten. Talán régi emlékek is kezdenek felelevenedni Mózesben, és lassan a mozaik darabkákból kezd összeállni egy kép ki az, aki vele most beszél.
De miért neki mondja mindezt? Mi köze Mózesnek ehhez? Ez kedves Istentől, ha kihozza az Ő népét a nyomorúságból, de ő nem ott van. Neki itt nagyjából meg van oldva az élete. Nem ilyet álmodott, de megvan a mindennapi. Van családja, két fia is van. Miért mondja ezt neki Isten? És itt lepődik azután igazán meg. „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet Egyiptomból.”
Erre szoktuk azt mondani: tessék? Pedig hallottuk, csak hirtelen nem fogjuk fel a súlyát. Meg nem akarjuk elhinni. Jól értettem? Még egyszer el tetszene mondani? És akárhányszor mondaná Isten, akkor is ezt mondaná, mert ez a terve Mózessel.
És Mózes észre sem veszi, hogy gyanútlan szemlélőből küldötté vált. Elmegyek, miért nem ég el a csipkebokor — s rég elfelejtette az egészet. Már nem szemlélődik és nézelődik, hanem előbb megszólítottá lett, hallgatóvá a nézőből, most pedig küldötté. Konkrét feladatot kapott. Az erejét messze meghaladó feladatot. Azonnal ez jut az eszébe: erre ő képtelen. Megijed Mózes. „Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz?”
Emlékszünk még rá, amikor Egyiptomban volt, akkor lebecsülte az ellenség erejét, és túlbecsülte magát. Kimegy, rendet tesz. Agyonüti az elsőt, aki bántja az ő népe fiait. És ezzel mit ért el? Bajt a bajra. Most már kijárta az alázat iskoláját és azt mondja: milyen kicsi vagyok én, és milyen nagy ez a feladat.
Akkor Isten elmondja ennek a történetnek a kulcsmondatát: Ne félj, mert én veled vagyok! Én veled vagyok.
Mózes mélyen átéli a maga erőtlenségét, és az átélt erőtlenségének a nullája elé a mindenható Isten odaír egy egyest, s máris lesz értéke a számnak, és egy életre ígéri Mózesnek a jelenlétét. Nem egyedül kell megoldania az erejét meghaladó feladatot. Ő csak bízza Istenre, Isten sokkal jobban tudja, hogy ez meghaladja az ő erejét. Baj lenne, ha azt hinné, hogy végre tudja hajtani. Nagyon fontos, hogy lássa a határait, de fontos, hogy lássa a mindenható Istent, aki ott lesz mindig előtte, mint egyes a nulla előtt. Aki szájába adja a mondanivalót és elkíséri mindenhova. Akinek a munkáját látva ő is elmondhatja majd: amikor győzö,k az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.
Mózes tehát küldötté válik. Ettől van megszeppenve. Ettől szeppen meg sok hívő ember is, mert Istennek ugyanez a célja mivelünk is. Kezdi azzal, amivel Mózesnél. Tegnap hallottuk, hogy Jézus Krisztus kereszthalála hogyan mentett ki minket a halálból. Kiment a halálból. Aztán kiment olyan közegből, ahol nem válhatunk igazán az Ő gyermekévé, mint Mózes a fáraó udvarában. Aztán velünk is kijáratja az alázat iskoláját. És egyszer csak elkezd sok ember szemlélődni. Olyan jellemző és olyan egyformán csináljuk mindnyájan, amikor vizslatni kezdik a hívőket. Olyan furcsák. Amikor kívülről nézegetnek egy gyülekezetet, például a szomszédok. Tegnap valaki elmondta: mi a csudáért jön össze ennyi ember egy nap kétszer? Mit árulnak ott? Jöjjön el, nézze meg! Nem, ő nem ér rá. De már nézi. Aztán egyszer csak Isten megszólít minket, mint ahogy Mózest is, és az ember megszólítottá lesz. Nézőből hallgatóvá válik. Ez már sokkal több, de még nem ismeri Istent. Akkor megkapja a küldetését, a „beosztását”. Ráméretezett feladatot ad Isten mindenkinek. A feladathoz méretezi, erősíti, tisztogatja aztán az embert. De aki átélte az Ő szabadítását, annak beragasztani sem lehet a száját. Az beszél másoknak is arról, hogy van szabadító. Lássátok a nagy szabadítást, mely Jézusban lett a mienk!
Akit már kihozott sok mélységből és sötétségből, az az ember világít, és ebben a sötét világban feltűnik, és megkérdezik: mitől világítasz? S elmondja. Örömmel elmondja. „Hirdessétek annak hatalmas dolgait — írja Péter apostol, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9).
Nos, Mózes is így kapja meg ezt a nagy és szép feladatot, amihez egyelőre még nem nagyon tudja, hogyan kell hozzálátni. Aggódik. Elhangzott ugyan a nagy ígéret, hogy én veled leszek, de ki az, aki vele lesz? Szeretné még jobban megismerni Istent, és ez nem baj. Azt mondja: jó, jó, ha történetesen elmennék Izráel népéhez, megkérdezik: ki küldött? Ki áll mögöttem? Akkor mit mondjak, mi a te neved?
És mit mond erre Isten? Itt hangzik el ez a szállóigévé vált három szó: Vagyok, aki vagyok. Nehéz lefordítani ezt, mert a héberben a létigének a jelen és jövő idejű alakja ugyanolyan. Tehát nyugodtan lehet úgy is fordítani: Leszek, aki leszek. Akik azonban igazán ismerik ezt a nyelvet, különösen, ha anyanyelvük, azt mondják, hogy a legpontosabban úgy lehet visszaadni ezt a tömör és kicsit titokzatos, homályos formulát, hogy Isten azt ígéri Mózesnek: Én ott leszek, ahol ott leszek.
Tehát Isten nem a létét bizonygatja Mózesnek, ez teljesen felesleges lenne ezután, mert egy idő óta beszélgetnek. Isten léte nem volt kérdéses a számára. Isten az Ő jelenlétéről biztosítja ezt a félő és remegő embert, akinek minden oka megvan erre a remegésre, mert lassan kezdi felfogni, hogy milyen feladatot bízott rá ez a már félig-meddig ismert Isten. Isten azt mondja: ahol ott lesz, ott lesz. És ez mit jelent? Az Ő jelenlétét ígéri szolgájának, mégpedig az Ő állandó jelenlétét. Mózes mostantól kezdve a mindenható Isten állandó jelenlétében fog élni.
Még nem tudja felfogni, ez mit jelent, de kezdi megnyugtatni a szívét, békességet, reménységet adhat. Isten úgy beszél a jövendőben — hitetlenül — mondhatnánk: „esetleg” bekövetkező szabadulásról, mintha már megtörtént volna. Azt mondja: amikor kihozod a népet, itt, ennél a hegynél fogtok engem dicsőíteni. Hol van az még! Haza kell menni előbb. Mit jelent az, a fáraó előtt megjelenni? Az életveszélyes vállalkozás. Ő beszédhibás is — azt monda. Elfelejtette már az egyiptomi nyelvet, erre is hivatkozik. Isten azt mondja mindig: nincs akadály. Ott van a bátyád, aki nem felejtette el, majd mondod neki azt, amit én akarok, ő meg mondja a fáraónak ékes nyelven. Semmi probléma, csak menjél! Kész vagy-e engedelmeskedni?
Mózes kész volt engedelmeskedni, és eközben jött rá lépésről-lépésre, milyen horderejű ígéret ez: ott leszek, ahol ott leszek, és hogy kicsoda az az Isten, aki őt elhívta. A neki való engedelmeskedés, a vele való szüntelen párbeszéd közben ismerte meg igazán Istent, és meggyőződhetett arról, hogy Isten nemcsak küldetést adott neki, hanem a hatalmas Küldő mindig ott lesz vele. Hinni egyebek között azt jelenti: ezt vegye komolyan. Senki nem fogja látni ott a többiek közül a mindenható Istent. Ő sem fogja látni, de hinnie kell, hogy jelen van, és majd Ő újra és újra megmutatja, hogy ott van, és a mindenható mit tud.
Mózes élete szépen mutatja: ahogy megismeri valaki Istent, annál könnyebb neki bízni benne, és annál jobban tud bízni benne. És minél inkább bízik, annál teljesebben függeni kezd tőle. Ez nem megalázó. Ez ellen nem tiltakozik. Ott van igazán a helyén és biztonságban: az Istentől való tökéletes függésben. Nem téveszti Őt szem elől, ígéreteit nem felejti el, a tőle kapott feladatát pedig folyamatosan teljesíti. És megtanul ő is beszélni ahhoz az Istenhez, aki elkezdett beszélni hozzá. Mózes hamar megtanult, még tiltakozni is kezd. Mondja az érveket: Uram, miért nem jó választás az, hogy engem küldesz oda. Küldj valaki mást. Isten szépen végighallgatja, aztán megint mond neki valamit, és az Isten szava elvégzi Mózesben a munkát, hogy meggyőződéssel igent mondjon arra, amit Isten mondott, mert már ismeri. Ezért bízik benne, ezért egyre könnyebb neki igent mondani.
Ez a hívőknek a nagy kiváltságuk, hogy mindig Isten jelenlétében élhetünk. Ez őriz meg az elbizakodástól, és ez őriz meg az elcsüggedéstől, a kétségbeeséstől is. Az Isten jelenlétének a tudata szabadít meg sok felesleges félelemtől, de a hívő nép felelősségének is ez az alapja. Tudom, hogy mindent az én Istenem jelenlétében teszek, mondok vagy gondolok, vagy mulasztok el, és neki vagyok felelős. Ez nem rettegéssel tölti el Isten népét, ez megkönnyíti az engedelmeskedést, és visszatartja sokszor az engedetlenségtől, a vétkezéstől.
Ebből a történetből tehát ezt akartuk ma hangsúlyozni: Isten beszélő Isten. Megszólította Mózest a nevén, utána Ő is bemutatkozott. Ezután beavatta a terveibe. Feladatot adott neki. Életre szóló ígéretet adott neki, és ettől kezdve Mózes tapasztalhatta, hogy „mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek.”
De hogyan beszél Isten ma, és beszél-e egyáltalán velünk? Mit mond erről maga Isten?
Ma elsősorban a Szentíráson keresztül beszél. Ez azért íratott meg, azért íratta le Isten emberekkel, hogy a magunk nyelvén és kifejezésével érthessük meg az Ő gondolatait. De megint mondom: minden bibliaolvasó hívőnek nagy élménye, hogy Isten ezt a több ezer éves szöveget, hogy tudja maivá tenni, és milyen segítséget, tanácsot, útmutatást, ha arra van szükségünk, feddést ad rajta keresztül, és lehet tartani vele a kapcsolatot folyamatosan.
Aztán szól Isten az igehirdetésen keresztül. A Bibliában sok ígéret van arra nézve, hogy minden igazi igehirdetés végső alanya maga Isten. Aki mondja, az csak közvetíti. Jó lenne így hallgatnunk. Jézus még ilyet is ígért, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat — mondta a tanítványainak. Ha én ezt nem hinném, rég elmentem volna már más pályára. Csak így van értelme az igehirdetésnek és a lelki szolgálatnak. Nem az lesz az eredmény, amit én valahogy összeügyeskedem, jobb, ha nem is akarok ügyeskedni, hanem kérem és engedem, hogy Ő munkálkodjék bennünk.
Aztán szól Isten bárkin keresztül, aki Őt már valamennyire ismeri. El sem tudnám sorolni, hogy hívő embereken keresztül, sokszor egyszerű, sokat próbált embereken keresztül, milyen fontos üzenetek jutottak el hozzám, amelyek mögött felismertem az engem szerető és pásztoroló Istent.
Elsősorban ilyen módon beszél velünk Isten. A kérdés az: ki az, aki érti? Értjük-e mindnyájan úgy, ahogy megszületünk? Erre nézve a Biblia nagyon kemény tanítást ad. Azt mondja: ez nem függ az ember értelmi képességeitől, nem függ a műveltségétől, nem függ az élettapasztalatától. Ez attól függ, hogy van-e vevőkészüléke, mert az Isten Lelkének a gondolatait csak az Isten Lelke értheti. Mi mindnyájan úgy születünk, hogy nincs bennünk Isten Szentlelke. Az újjászületésben adja nekünk Isten az Ő Szentlelkét, és attól kezdve érti az ember az Isten gondolatait, és ért egyet azokkal. (1Kor 2.)
„Szükség néktek újonnan születnetek.” Ezért is mondta ezt Jézus. Mert az Ő Lelke nélkül az általános emberi műveltség egy gyöngyszeme marad a Szentírás csupán, de nem válik mindennapi kenyérré, az utunkon eligazító világossággá, a minket szerető Isten személyes szavává. Amikor azonban valaki úgy olvassa, hogy már kapta Isten Lelkét, megnyílik a Szentírás. Az ilyen emberek még egy unalmasabb, szürkébb prédikációból is sokkal több mindent visznek haza, és azt viszik haza, ami abban mégis Istentől való volt, mert van vevőkészülékük. Van-e már nekünk?
Nem az a végzetes baj, ha még nincs, az a végzetes baj, ha valaki lemond arról, hogy legyen. Vagy elhiteti magával — a legtöbbször hiúságból —, hogy nekem nincs? Ennyi meg annyi iskolát végeztem, meg hány évtized óta járok templomba… Ez mind nagyon kedves, de nem ettől függ, hogy értjük-e Isten beszédét vagy nem értjük. Pál apostol azt mondja: Amíg nem kapja valaki Isten Szentlelkét, akármilyen értelmes, egyszerűen bolondságnak tűnhet neki az, amit Isten mond. Annyira mások az ő gondolatai. De amikor kapja valaki, kinyílik a szíve.
Jézus így mondja az emmausi tanítványoknak, meg utána a többi tanítványnak is: Megvilágosította az értelmük szemeit, hogy értsék az Írásokat. Addig miért nem értették? Másfél órán keresztül magyarázta nekik. Micsoda bibliaóra lehetett az ott Jeruzsálemtől Emmausig! Jézus magyarázza a reá vonatkozó próféciákat. Azt mondják: „gerjedezett a szívük”, de nem értettek belőle semmit. Főleg a súlyát, a jelentőségét, az örömhír jellegét. S amikor megnyílik a szemük, értik az Írásokat.
Kérjük ezt el mindnyájan Istentől: Uram, nyisd mega lelki szememet. Én hiába nyitogatom. Ezt a megnyitást csak te tudod végrehajtani, mert akkor érteném mindazt, amit mondasz. Akkor ez a vastag könyv mindennapi kenyérré válna, és akkor nem a magamét mondanám meg másoknak sem, hanem igét tudnék mondani. Akkor Ő adná az igéjét a számba, és az vigasztalna, bátorítana, áldás lenne másoknak.
Isten tehát beszélő Isten. Ezzel nincs semmi nehézség. De vajon mi Őt értő emberek vagyunk-e? Mihelyt valaki kapja Isten Lelkét, önkéntelenül el kezd válaszolni arra, amit Isten mondott. Az ilyen embereket nem kell biztatni: imádkozzál! Naponta legalább kétszer imádkozzál! Nem kell, dehogy kell. Lehet, szabad, egész nap szabad. Villamoson kapaszkodva, munka közben is, ha nem kell teljesen koncentrálnom. Miközben szidnak, megaláznak, imádkozom őérte. Miközben hallom a rossz híreket egymás után, imádság lesz belőle.
Mózes életében mindenből imádság lett, ami vele történt. Végigimádkozta küzdelmes életét. Ez is tudatosította benne, hogy Isten jelenlétében élt. Nem kellett valahova, messzire kiáltani. Ott volt a Mindenható. Csak el kellett mondani azt, ami a szívében volt. Sőt, Ő már akkor érti, mikor ki sem mondjuk.
Amikor a beszélő Istenről van szó, akkor arra szeretnék bátorítani mindenkit, hogy tartsuk oda a fülünket és a szívünket. Akinek nincs Bibliája, vásároljon egyet. Többfélét lehet itt nálunk is venni. Károli fordítást, új fordítást. Akinek van, de azt sem tudja, hol, próbálja előbányászni valahonnan a könyvek mögül. Akár olvastuk már régen, akár most kezdi el olvasni valaki, az Újszövetséggel kezdje. Akkor fogja majd megérteni a másikat is. Kezdeni kell a Máté evangéliumával. Minden nap egy fejezetet olvasni figyelmesen, netalán ezzel a bevezető imádsággal: Uram, magamtól semmit sem értek meg a te gondolataidból, adjál nekem értelmes szívet, hogy értsem, amit mondasz. Ámen. Ezzel mintegy vételre állítottuk a szívünket, és csodálkozni fogunk, amikor megszólal Isten, és tényleges segítséget ad, és kihoz a bűn világából, segít a keskeny úton előre haladni, és segít másokat is odahívogatni. Küldetésben járunk.
Mi, hívő emberek nem magunkat valósítjuk meg, hanem igyekszünk engedelmesen azt a küldetést végezni, amit Isten ránk bízott, mint itt Mózesre, és eközben válunk olyanokká, akiknek Isten megtervezett, mert csak az ilyen ember boldog igazán. Ezek viszont nagyon nehéz körülmények között is képesek elégedettek, hálásak, vidámak lenni. Mint ahogy Mózesről is látjuk, és fogjuk majd a későbbiekben látni.
Kezdjük el olvasni a Bibliát. Szánjunk több időt arra, hogy rendszeresen hallgassuk az Istenről szóló igehirdetést, és keressük a hívők társaságát. Inkább valami más programot tegyünk félre, de ahol Istenről egészen természetesen beszélnek azok, akik ismerik Őt, ott növekedhet a mi istenismeretünk, hitünk, és lehet egyre könnyebb az engedelmességünk.
Hadd fejezzem be egy olyan kis énekkel, ami ma megcsendült bennem. Több mint ötven éve tanultuk otthon a szülővárosomban egy gyerek-istentiszteleten. Így hangzik ez a kis imádság-ének:
Szólj, Uram, mert várom, várom szent szavad,
Várom, hogy jelentsd ki énnekem magad.
Mindegy, hogyan fogalmazzuk meg, de ha valakinek a szívében van most ilyen vágy, az legyen imádsággá. Egy percet szánjunk arra, hogy aki ezt el akarja mondani Istennek, mondja el neki magában, csendben.

Hálás vagyok Istennek, hogy ez az esős idő sem tartotta otthon a testvéreket, és együtt lehetünk az Ő igéjét hallgatni. Engem még az eső is bátorított, mert egy ige jutott eszembe. Ézs 55. részéből: „Ahogyan az eső lehull az égből és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, így lesz az én igém is, amely számból kijön. Nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” Isten igéje is olyan, mint az eső, hogy nem felfelé esik, hanem lefelé. Az ige is véletlenül sem visszafelé megy, hanem a célját akarja elérni. A célja az emberi szív mindig, ez esetben a miénk. De ez az ígéret csak arra az igére érvényes, ami az Ő szájából származik. Mindenféle emberi okoskodásra nem érvényes. Ezért a mi legfőbb dolgunk, hogy azért könyörögjünk, olyan ige hangozzék itt esténként, ami Isten szájából származik.
***
Tegnap az elfelejtett Istenről volt szó. Láttuk, hogy Izráel népe Egyiptomban négyszáz év alatt elfelejtette Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét. Isten azonban nem felejtette el az Ő népét, sem neki tett ígéreteit. Látta nyomorúságukat, hallotta kiáltásukat, és elkészítette számukra a szabadítást. Amikor a nép még egyáltalán nem törődött Istennel, az élő Isten törődött az Ő népével. Amikor az emberek szem elől tévesztették Istenüket, Isten akkor is szemmel tartotta őket.
Sokakkal előfordul, hogy kiszorul Isten az életükből. Vagy soha nem is volt Vele kapcsolatuk, vagy valahogy úgy elmaradt Isten. Sok minden történik, sok minden befurakodik az életünkbe, ami kiszoríthatja Őt. Azért is nagy ajándéka Istennek egy-egy ilyen hét, mert amikor az Ő igéjét hallgatjuk, akkor mindig megvan annak a lehetősége, hogy ez az ige előbb vágyat ébreszt az ember szívében az élő Isten után, azután hitet támaszt, és ezzel a hittel keresni kezdi az ember Istent. Utólag rájön, hogy nem ő kereste, Isten kereste őt, aki akkor is látta, amikor ő nem látta Istent. Az, hogy itt vagyunk, ez önmagában az Istennel való találkozásnak az ígérete.
Arról volt szó, hogy Isten készíti a szabadítást ennek a szolgaságba és reménytelenségbe süllyedt népnek. Mai igénk arról szól, hogyan készítette. Úgy, hogy mindenekelőtt elkezdte készíteni azt, aki emberi eszköze lesz majd Isten szabadításának, Mózest. De Mózes ekkor még csecsemő, és egyáltalán hogyhogy él? Hiszen hallottuk tegnap, hogy a fáraó kiadta a halálparancsot, hogy minden újszülött zsidó fiút a Nílusba kell dobni. Hogyan menekült meg Mózes? Úgy, hogy a fáraónak sejtelme sem volt arról, hogy éppen ezzel a rettenetes, szörnyű parancsával is hozzájárult ahhoz, hogy akit Isten kiszemelt a nép szabadítójának, azt megmentse. Mert Mózest a szülei a fáraó elől akarták menteni, Isten azonban úgy döntött, hogy legnagyobb biztonságban a fáraó udvarában lesz ez a kisfiú. Az a történet, amit ma olvastunk, egyebek között Isten humorát, és Istennek ezt az egyedülálló, mindenek feletti hatalmát szemlélteti.
Ma a teljhatalmú, a mindenható Istenről szeretnék bizonyságot tenni.
Mielőtt azonban a felolvasott igére térünk, egy rövid ideig időzzünk még ennél a szörnyű kegyetlen, ördögi parancsnál, hogy minden újszülött fiút dobjanak a folyóba. Azért, mert ez közelről érint minket is. Nem olyan nehéz elgondolnunk, hogyan történt ez a gyakorlatban. Néha olyan könnyen átsiklik az ember az ilyen megállapításokon, aztán amikor hasonló helyzetbe kerül, akkor esik kétségbe, és akkor realizálódik a számára.
Hogy történt ez? Úgy, hogy egy édesanya észlelte, hogy egy új élet van a szíve alatt. Megkezdődik az izgalom: fiú lesz, vagy kislány? Ettől függ a sorsa, a jövője. Aztán eltelik az a néhány hónap, megszületik a várva várt csemete. Kisfiú. És akkor most mit tegyünk? A parancs úgy hangzik, s a fáraó szava törvény, hogy be kell dobni a Nílusba. És ott mi lesz vele? Szörnyű haláltusa közben megfullad, vagy megeszik a krokodilok. Még rágondolni is borzasztó, nemhogy kimondani.
Vajon mennyivel kisebb bűn az, ha ugyanezt az anyaméhben végezzük el? Amikor elindul egy emberi élet, növekszik a magzat, már megvan mindene, de nem akarják világra hozni, s megszületik a döntés: meg kell ölni. Hogyan? Úgy, hogy savval szétmaratjuk, vagy különböző fogókkal összeroppantjuk a fejét, letépjük a végtagjait és kidobjuk a szemétbe. Vagy most a legújabb nagy vívmány ez a tabletta, ami tulajdonképpen azt jelenti: megmérgezzük. Menekül a magzat, felvételek, filmek mutatják, de nem tud hova. És az lesz a koporsója, ahol a legnagyobb biztonságban lehetett volna, az anyaméh. Ez most mennyivel szebb, menthetőbb, humánusabb gyilkosság, mint az, hogy a folyóba kellett dobni az újszülötteket? Magyarországon az utolsó ötven évben hat millió ilyet követtek el.
Ez azt jelenti, hogy több élet pusztult el így, mint ahányan a százötven éves török uralom alatt, és több élet, mint ahány honfitársunk Trianon után az új határokon kívül rekedt. Ez azt jelenti, mivel évente változik ez a szám, hogy naponta húsz-harmincöt életet oltunk ki. Tehát naponta meggyilkolunk egy iskolai osztályt. Gondoljátok, hogy lehet ezt következmények nélkül folytatni? És csak az esetek töredékében van szó az édesanya egészségéről, vagy arról, hogy áldozattá vált az, aki így döntött. Az esetek túlnyomó többségének az az oka, hogy vállrándítással könnyedén túltesszük magunkat Istennek azokon a parancsain, amiket az érdekünkben adott nekünk, és a házasság előtti meg a házasság közbeni sokféle paráználkodás, házasságtörés, meg az az ősi kényelemszeretet, önzés, valamint a házastársak egyet nem értése az oka a leggyakrabban ezeknek a szörnyűségeknek.
Mózes szülei nem váltak gyilkosokká. Ők elszántan életpártiak voltak. Olyan kegyetlen, embertelen időben is, amiben éltek, annyira kiszolgáltatottan is, mert nekik ott jogaik nem voltak, minden körülmények között meg akarták menteni ennek a gyermeknek az életét, pedig Mózes már harmadik gyermek volt. Volt egy nyolc-tíz év körüli nővérkéje, Mirjám, aki itt őrt állt, és milyen okosan cselekedett. Volt egy három éves bátyja, Áron. De Jókebed és Amrám — jegyezzük meg a nevüket, mert érdemes — vállalták a harmadikat is. És bizonyos vagyok benne, hogy ha ma élnének, akkor sem gondolkoznának ilyen őrültségen, hogy megváltoztatják a harmadiknak a nemét.
Ők tehát életpártiak voltak. Jókebed kihordta, megszülte és három hónapig rejtegette a kis Mózest. Három hónapos korában azonban már akkora hangja volt, hogy nem lehetett tovább titkolni, hogy újszülött van a házban, és a fáraó katonái járták az utcákat, sőt korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy olyan ravaszak és gonoszak voltak, hogy az egyiptomi csecsemőkkel megálltak egy-egy ház előtt, hogy ha sírt a csecsemő, hátha felsírja a másikat, akit dugdosnak a házban. A mai gonoszságok nem új keletűek, ez végigkísérte az emberiséget, mióta Istennek hátat fordítottunk.
Nos, három hónap után összeült a család, hogy mit csináljunk. Ezt a gyereket meg kell menteni. Egyáltalán minden életet meg kell menteni, kerül, amibe kerül. És akkor támadt ilyen eredeti ötletük, hogy készítettek sásból egy kosárkát, azóta hívják ezt mózeskosárnak. Bekenték kívül-belül természetes szurokkal, kívül még gyantával is. Még tetőt is készítettek rá, és kitették a Nílusra. Ebben a kosárkában védve volt a kicsi.
(Érdekes, ezt csak zárójelben jegyzem meg, hogy az a szó, amivel a Biblia eredeti szövege ezt a kosárkát jelöli mindössze kétszer fordul elő az Ószövetségben. Először az özönvíz idején, így nevezték a bárkát, és most így nevezik ezt a mini bárkát is. A nagy bárkában Isten egy család életét mentette át az ítélet idején, ebbe a kis bárkába meg egy kis csecsemőt tettek. Őt szerették volna megmenteni.)
Hogyan gondolták a folytatást? Nem tudjuk. Kíváncsiak lennénk rá, de nincs leírva. A mindenható Isten gondoskodott a folytatásról. Mindenesetre odaállítottak egy őrszemet, a kis Mirjámot, hogy ha valami történik a kosárkával, akkor szóljon. Aztán olvastuk a történetet: jön a fáraó lánya. A Nílusban való fürdésnek rituális, vallási jelentősége is volt. Amíg a királykisasszony megmártózik a szent folyóban, addig az udvarhölgyek őrködnek a parton. Egyszer csak látnak valamit, ami nem ott termett a sás között. Mi az? Egy kosár. Mi van benne? Egy síró fiú. Viszik a királykisasszonynak. Benne meg feltámad az anyai ösztön, hogy ezt a gyereket meg kell menteni. Ezt ott helyben elhatározza. És akkor megjelenik a kis Mirjám, és kiderül, hogy két-három évig a tulajdon édesanyja táplálhatja és nevelheti a kis Mózest, mert abban az időben általában ennyi ideig szoptatták a gyerekeket. Akkor aztán átadja a fáraó lányának, aki meg — mint ahogy olvastuk — fiává fogadja.
Ilyen sok véletlen egy rakáson? Véletlenül éppen akkor tette ki apuka a sásba, amikor jött a királykisasszony fürödni, véletlenül éppen ott ment bele a vízbe, véletlenül éppen ott sétáltak az udvarhölgyek, hogy észrevehették, véletlenül észrevették, pedig el volt ott dugva, rejtve, véletlenül épp akkor kezdett el sírni és így tovább.
Aki ismeri Istent, az csak azt mondhatja, hogy ez a teremtő Istennek a szervezése, időzítése és munkája. Így szokott Isten dolgozni, mert Neki hatalma van a mi gondolatainkon is, ezért ad kritikus helyzetben ilyen eredeti ötletet. Neki hatalma van az érzelemvilágunkon is, ezért pendíti meg a pogány királykisasszony szívében az érzelmi húrokat is. Ő tudja időzíteni az eseményeket. Ő Úr egy kisgyerek felett is, hogy az akkor sírjon, amikor kell. De Úr, az akkori világ ura, a fáraó felett is, és az azt fogja tenni, amit tenni kell, és nem fog tenni semmit, amit a Mindenható nem enged meg neki. Teljesen függetlenül attól, hogy ő fáraósága tudja vagy nem tudja, hiszi vagy nem hiszi, mert az Isten mindenható, ami azt jelenti, hogy mindenen és mindenkin teljhatalma van. Ezzel a hatalmával soha nem él vissza. Ezzel az Ő teljhatalmával mindig a mi javunkat munkálja, még akkor is, ha valaki nem hisz Benne. Istennek ez a mindenható nagysága ragyog fel ebből a nagyon egyszerű történetből.
Jellemző, hogy az úgynevezett isteneket, amikről tegnap röviden említést tettünk, amiket az ember talál ki magának újra és újra, azokat úgy gyártották általában, hogy csak egy bizonyos területen volt hatalmuk. A tenger istenének a tenger felett képzeltek hatalmat, a szárazföldön tehetetlen volt. A hegyek istenei nem tudták segíteni a bennük hívőket az ő hiedelmük szerint, csak ha a hegyek között dúlt a háború, a síkságon már nem tudtak segíteni. Ilyen ostobaság a Szentírásban nem fordul elő az élő Istennel kapcsolatban. Az élő Isten mindenütt egyenletesen úr, már csak azért is, mert mindent, ami létezik, Ő teremtett. Az Ő kezéből került ki minden és mindenki, ami és aki van. És amit valaki maga alkot, ő gondolja el, ő a kivitelező, azt ő ismeri a legjobban, és azok felett megmarad a hatalma.
Hisszük-e ezt komolyan, hogy a mi Istenünk, aki nekünk magát a Szentírásban kijelenti, mindenható? Komolyan merjük ezt venni az élet kritikus helyzeteiben, mint amilyenben itt Mózesnek a szülei is voltak? Amikor egészen nyilvánvaló, hogy megáll az ész és elérkeztünk teljesítőképességünk határához. De komolyan merjük-e ezt venni akkor is, amikor még nem érkeztünk el a teljesítőképességünk határához, hanem nagyon is birtokában vagyunk fizikai és szellemi erőinknek, és könnyen hajlunk arra, hogy magunkban bízzunk? Isten ilyenkor sokszor engedi, hogy megszégyenüljünk, és kiderüljön, hogy mennyire igaz az, amit Jézus így mondott józanításunkra: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” És komolyan vesszük-e azt, hogy Isten Úr, még az Ő ellenségeinek a gonoszsága felett is, és még azt is be tudja építeni az Ő jó és kegyelmes tervének a kivitelezésébe, megvalósításába.
A Példabeszédek 16. részében olvassuk: „Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” Nem az ellenségek akarnak jóakarói lenni, de azok lesznek. Miért? Mert a mindenható Isten így látta jónak és így irányítja az eseményeket. Mert Neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Ezt vették komolyan Mózesnek a szülei. Ezt is jelenti a Biblia nyelvén hinni. Istenben hinni azt jelenti, hogy Őt olyannak fogadom el, amilyen. Akinek Ő kijelenti magát, én annak tartom Őt, és nem kisebbnek — mint tegnap mondtuk, hogy ha megfordítjuk a távcsövet, akkor parányinak látjuk azt, ami előtte van.
Erről a hitről szól a hit hőseit felsoroló szép bibliai fejezet, amikor a Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: „Hit által rejtegették Mózest szülei születése után három hónapig, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától.” Azért, mert ők nem olyanok voltak, mint minden más ember, hogy ha a hatalmaskodó rájuk parancsol, akkor egy kicsit megszeppennek? Dehogynem! Ők is ugyanolyanok voltak, csak ők a mindenható Istenben hittek. Ők komolyan vették Isten mindenhatóságát, és a mindenható Istenre bízták a kisfiút, amikor kitették a sás közé. A mindenható Istentől fogadták el, hogy néhány évig otthon nevelkedhetett, és a mindenható Isten kezében tudták akkor is, amikor vissza kellett adni a fáraó lányának, az meg fiává fogadta. De a szülei tudták, hogy ott van a legjobb helyen: a Mindenható kezében. Jobb helyen van, mintha az ő kezükben marad.
Ezt nehéz elhinnünk. És amikor valaki megkockáztatja ezt a hitet, amikor valaki életveszélyesen is mer bízni a mindenható Istenben, akkor következnek a csodák. Akkor veszi észre a cselekvő Istent. Hogy milyen az, amikor Isten az Ő teljhatalmával elkezd cselekedni, és megálljt parancsol az iszonyatos lendülettel haladó mozgásoknak, elindít olyan erőket, amikről nem is tudtunk, és felhasznál erőtleneket, vagy trónjukról letaszít hatalmasokat. Azt tesz, amit jónak lát az övéi érdekében.
Olyan jó lenne, ha mernénk sokkal bátrabban bízni ebben az Istenben. Mert aki Őbenne így bízik, annak a szívéből kiveszi az aggodalmaskodást. Az aggodalmaskodás sok energiánkat elemészti, ezt magamról tudom, s szégyenkezve bevallom, amikor teret engedek neki. Amikor az ember elkezd fantáziálni, hogy mi-minden történhet, mi-minden rossz. Azoknak egy töredéke sem fog valóra válni, de befészkeli magát a félelem, az aggódás az ember szívébe. Ennek a gyökere mindig az, ha nem vallja is be magának, (mert a hívő ember sem vallja be sokszor), hogy arra gondol, hogy Isten holnap már hátha nem lesz Isten. Na nem! Ha valaki ezt hallja, akkor tiltakozik. Akkor most miért aggódsz? Akkor holnap már nem lesz hatalma? De, Neki mindig van. Vagy támadhat egy olyan eset, ahol Ő tehetetlen?
Egyik sem következhet be, és az sem, hogy elfeledkezik a benne bízókról. Itt kezdődik az aggodalmaskodás elleni harc, hogy az ember próbálja az értelmét használni és odaadja Isten hatalma alá, és meggyőzi magát. Ezzel még nincs megoldva a dolog. Az igazi megoldás az, amikor Isten megajándékoz minket ezzel a Benne vetett teljes bizalommal, hogy Ő holnap is az lesz, akinek tegnap megismertem, akinek ma ismerem. És holnapután is az lesz. Én már rég nem leszek sehol sem, Ő még mindig lesz. Úgy, hogy legjobb, ha Őreá bízom a gyerekeimet, az utódaimat. Azokat, akikért felelős vagyok, a népemet, az Ő népét. Mindent, mindent. Úgy állok helyt ott, ahova Ő helyezett engem. Neki való felelősséggel, hogy közben nem akarom helyette elvégezni azt, amit Ő fog elvégezni. Bizonyos vagyok abban, hogy Ő el fogja végezni azt, amit megígért, amire szükségünk lesz, amit csak Ő tud megvalósítani.
Ha hinnénk a mindenható Istenben, sok félelemtől megszabadulnánk. Elmondhatnánk őszintén az igével: Istenben bízom, ezért nem félek, mert hol van az az ember, aki árthatna nekem, amíg az Isten oltalma alatt vagyok, mikor minden ember felett neki van hatalma.
Sorolhatnánk, hogy mi-mindenből gyógyulhatnánk, ha komolyan vennénk, hogy Ő mindenható Isten.
Persze, el lehet mondani, és mondják is sokan sokszor, amikor beszélgetünk, hogy ma különösen is sok olyan esemény történik, ami minket szorongással tölthet el, ami lehangoló, ami nem valami rózsás jövőt fest elénk. Sokszor gondol az ember arra, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok, mint a kosárka ott a sásban, vagy mint Mózes szülei voltak az ő helyzetükben. Mert nyugodtan mondhatta volna a fáraó lánya azt is, hogy jelentem apukának, — vagy nem kell jelenteni semmit: a fáraóhoz hű szolgálólányok már dobják is bele a gyereket a vízbe, és még a szülőket is kivégezhették volna, mert megszegték a fáraó parancsát. Ott nem sokat teketóriáztak a szolganépből való áldozatokkal. Ott marad a két kis árva: Mirjám és Áron. Bármi bekövetkezhetett volna. De nem azt olvassuk, hogy ők gondolkozni kezdtek, hogy mi-minden következhetett volna be, hanem azt olvastuk, hogy ők azt keresték ebben a helyzetben, mi az ő Istentől kapott feladatuk? Megvédeni azt az életet, akit kaptak ajándékba, akárhogy is, tiszta eszközökkel.
Ma viszont sokszor befészkeli magát az aggodalom, a félelem az emberszívekbe. Ez szorongássá sűrűsödik, aztán depresszió lesz belőle, és elhangzanak ilyen kérdések: Erre a világra szüljek én gyerekeket? Ki biztosít arról, hogy fel is tudom nevelni őket? Egyáltalán, mire nőnek ők fel, ha felnőnek? Egyebek közt ennek a következménye is lehet az, hogy a magyarországi házasságok egyharmadában egyáltalán nincs gyermek, egyharmadában egy gyerek van, és csak egy harmadik harmadában van kettő, vagy annál több gyermek. De az összes házasság mindössze hat százalékában van három vagy annál több gyermek. Ez azt jelenti, hogy házasságonként I,3 gyermek van. Ez a biztos út a pusztulás felé. Meddig óhajtjuk ezt még folytatni?
Hol van belőlünk az a természetes reménység, ami ennek az istenfélő házaspárnak a szívében ott volt lehetetlenül nehéz és reménytelen körülmények között is, a teljes bizonytalanság és kiszolgáltatottság állapotában is? Ők komolyan vették, hogy minden körülmény felett ott van és uralkodik a mindenható Isten. Hogy Ő mit fog cselekedni? Nem tudjuk. Hogyan fog cselekedni? Nem tudjuk. Mikor fog cselekedni? Azt sem tudjuk. Akkor mit tudunk? Azt, hogy Őreá számíthatunk. Azt, amit tegnap este itt többször elmondtam: Ki az Úrban bízott, nem csalódott még. Ebben voltak ők bizonyosak. Így láthatták Isten csodáit, és így tapasztalhatták meg egészen konkrét eseményeken, hogy mit jelent, hogy Isten mindenható.
Aki ma, amikor tényleg sok minden bizonytalan, még az is, hogy holnapután is mehet-e a munkahelyére, aki ma, mint hívő ember komolyan veszi, hogy az élő Isten mindenható, és ez ránk, benne hívőkre is személy szerint érvényes, az az ember ezzel megvallotta Istent mások előtt. Még ha nem beszél is róla, mert minden helyzetben másként fog viselkedni. Minden eseményre másként reagál. Minden tehernek, veszteségnek, bajnak, megaláztatásnak, sikernek más a súlya és jelentősége a számára. Ez néha annyira más, mint az Isten nélkül gondolkozó és élő tömegé, hogy erre felfigyelnek és megkérdezik. Akkor nem nekem kell előállnom a bizonyságtétellel. Nekem csak azt kell tennem, amit a Péter levelében olvasunk, hogy mindig legyetek készek megfelelni a bennetek levő reménységről számot adni, ha megkérdeznek titeket. És meg fognak kérdezni. Így válik valaki Isten szolgájává. Maga az, hogy hiszem, hogy Isten mindenható, bizonyságtétel Őróla. Ha valaki ezt hiszi, azzal dicsőíti Istent. Ha valaki ezt hiszi, azzal biztosítja azt, hogy békesség lesz a szívében.
Mert mi abban megyünk tönkre, hogy elhitetjük magunkkal, hogy mindent nekünk kell megtennünk, és az jól elvégezve csak úgy lesz, ha én végzem. Így akarjuk a kezünkbe venni azt is, amit csak Isten tud elvégezni, Ő viszont feltétlenül jól végezné el, ha nem kotnyeleskednénk bele, és nem akarnánk kikapkodni a kezéből például a sorsunk intézését, a gyermekeink jövőjének az intézését, amiben nekünk is van felelős, szép és nehéz feladatunk — de azt kellene végeznünk, ami Istentől kapott feladatunk, mint itt Jókebedéknek. Komolyan venni, hogy Ő meg el fogja végezni azt, amit magára vállalt, és amit megígért.
Ilyen észrevétlenül, kicsiben, de ilyen ellenállhatatlanul és hatalmasan kezdte el Isten az Ő népének a kiszabadítását. Lehetetlen, hogy ne beszéljünk itt most arról a másik, még ennél is nagyobb szabadításról, amivel Isten az egész emberiségnek, sőt az egész kozmosznak, a teremtett világnak teremtett új helyzetet és készített jövőt. Ezt az igazi nagy szabadítást is ilyen észrevétlenül, ilyen ellenállhatatlanul kezdte el és hajtotta végre.
Hiszen tudjuk, akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassák a Bibliát, éppen a mai igéből, hogy egy feszültségekkel, intrikákkal, háborúkkal, bizonytalansággal teljes időben egy félreeső kis faluban, egy birkaistállóban megszületett egy gyermek. Mint ahogy Mózes akkor ott. Ezt a gyermeket is meg akarta ölni egy másik király. Menekülniük kellett. Aztán nemsokára visszatérhettek, felnőtt ez a gyermek, és harminc éves korában mégis csak megölték egy kereszten két rablógyilkos között. Akkor derült ki, hogy az Ő halála a világtörténelem legnagyobb győzelme volt, mert Jézus Krisztus kínszenvedésével és kereszthalálával végképp megtörte a mi ősellenségünknek, az ördögnek a hatalmát. Azt olvassuk, hogy feltámadásával, mint utolsó ellenségünket, legyőzte a halált. A Golgotán önmaga feláldozásával kiengesztelte a bűn miatt haragvó Istent, és tökéletes, teljes elégtételt szerzett mindannyiunk minden bűne miatt. És akik Őbenne hisznek, azoknak lehetővé tette, hogy visszataláljanak az elveszített otthonba, az elfelejtett és otthagyott Istenhez, hogy igazán emberré váljanak. Olyanná és azzá, akivé a mindenható Isten elgondolta őket, és az a teljes élet, amit a Vele való közösségben kapnak, az megmaradjon a haláluk után is.
Jézus Krisztus kereszthalála ezt tette lehetővé mindannyiunk számára. És ha az özönvíz idején a bárka egy családot mentett meg az ítélettől és az ítéletben, az a pici bárka ott a sásban Istennek egy szabadító eszközét mentette meg, akkor Jézus Krisztus keresztje az a bárka, amelyik mindenkinek tökéletes menedéket nyújt, aki Őhozzá menekül és Benne hisz. Ez a Bibliának a szíve, ez az evangélium lényege. Őróla, a nevéről is az jut eszünkbe, hogy szabadító. Ezt jelenti az Ő, Jézus neve. Nekünk szabadításra van szükségünk, mert nem tudunk leszokni arról a temérdek hitványságról, amit magunkban hordozunk, és amivel megkeserítjük egymás és a magunk életét, de Ő meg tud szabadítani bennünket.
Ha tegnap az volt a bátorító befejezés (valaki így mondta: házi feladat), hogy kiáltsunk Istenhez, akkor ma ezzel szeretnék bátorítani mindenkit, hogy bízzunk ebben a szabadító Istenben. Azért bízhatunk Benne, mert Ő mindenható. Jézus is alkalmazta magára ezt, amikor azt mondta tanítványaitól búcsúzva mennybemenetelekor: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Nem „sok” hatalom, minden hatalom, nemcsak a földön, nemcsak a mennyben. Ez a Jézus az, aki jobban szeret minket, mint önmagát. Akiről azt mondja az Írás: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért.”
Ő az életét adta értünk. Tegnap olvastuk a Római levélben: akkor, amikor még az ellenségei voltunk. Ennyire szeret Ő minket. Merjük magunkat egészen rábízni arra a kegyelemre, ami Őbenne testet öltött. Engedjük, hogy ebben a Vele való közösségben egészen új emberekké teremtsen minket, akiken aztán mások is szemlélhetik, hogy a mindenható Isten keze munkája vagyunk.

Ha Isten segít minket, ezeken az estéken arról lesz szó: Ki a mi Istenünk? Ennek a célja nemcsak az, hogy jobban megismerjük az élő Istent, hanem hogy sokkal bátrabban merjünk bízni is benne. Hogy a mi egészen személyes bizonyságtételünk lehessen: „Ki az Úrban bízott, nem csalódott még. Első lennék én, ha szégyent vallanék. Nem, te nem hagysz cserben, örök kőszirtem! Megrendülhet ég, föld, a te igéd nem!”

* * *

Szeretettel köszöntöm mindazokat, akik eljöttek ma délután erre az istentiszteletre: Isten hozott benneteket! Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy merjük komolyan venni, hogy valóban Isten hozott, hiszen máris egy sor csodának lehetünk a tanúi. Csak ezen a mai napon egy sor nyomorúságról, tragédiáról, kegyetlenkedésről hallhattunk. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy Isten megengedi, hogy ilyen csendes, nyugodt körülmények között, egymást is szeretve Őreá figyeljünk.
Egyáltalán nem magától értetődő, hogy még mindig tart az Ő türelme. Keres minket és hívogat magához. Egyáltalán nem természetes az, hogy ebben a világban, amelyikben naponta temérdek hazugságot vagyunk kénytelenek hallani és olvasni, az igazmondó Isten ennek az életnek a legnagyobb igazságaira tanít bennünket.
Csoda az is, hogy miközben egy nyomorult, erőtlen ember a hatalmas Isten személyéről próbál beszélni, ennek a mindenható Istennek a szava úgy érkezhet meg a szívünkhöz, mint teremtő ige, amivel Ő ki nem mondott kérdéseinkre is, meg a bennünk zakatolókra is érdemi és érvényes választ tud adni.
A legnagyobb csoda az, hogy Isten, aki egyedül tud rólunk mindent, mégis szeret bennünket, és meg akar ajándékozni. Ezeken az estéken a kezébe veszi az életünket, a sebzett szíveket meggyógyítja, az üreseket megtölti tartalommal, a keményeket meglágyítja, a félénkeket bátorrá teszi, és új szívet kínál mindannyiunknak.
Azért küldte el Jézus Krisztust erre a világra, hogy Ő megkeresse és megszabadítsa azt, ami elveszett. Azért jött Jézus, hogy életünk legyen, sőt bőségben legyünk.
Van Magyarországon egy templom, amelyikben van egy festmény. Ez a kép Jézust mint jó Pásztort ábrázolja, a vállán egy báránnyal. Ezt a képet sokfelé és sokféle változatban lehet látni, de amelyik ebben a templomban van, abban az az egyedülálló, hogy ez a bárány fekete. Ez az evangélium lényege. Jézus Krisztus a fekete bárányokért is jött. Ő a fekete báránynak is utánamegy, ha éppen az téved el. Ő azt is felveszi a vállára és hazaviszi. És ha valakiben talán már gyerekkora óta igyekeztek tudatosítani, hogy ő fekete bárány, mert ő nem felel meg az úgynevezett elvárásoknak, mert ő mindig kevesebbet teljesít, mint amennyit várnak tőle, meg mint amennyit illene, sőt néha már önmagából is elege van némelyik embernek, és miután több kísérletet tett arra, hogy megváltozzék és nem sikerült, le is mond arról, hogy mássá lehessen, — Jézus Krisztus csendesen, de határozottan közli, hogy Ő pontosan az ilyenekhez és ilyenekért jött. Az ilyenekhez is.
Mi azzal a bizonyossággal lehetünk itt — nemcsak ma, amikor talán egy kicsit pihentünk napközben, hanem majd a munkanapok végén is —, hogy itt van közöttünk ez a Krisztus, aki kész a fekete bárányt is a vállára venni. Hiszen Ő megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van közöttük. Minekünk Őreá van nagyon nagy szükségünk. Már csak azért is, mert életkérdés a számunkra, hogy arra a kérdésre, ami egész hetünknek az összefoglaló témája, hogy Ki a mi Istenünk? - igaz és pontos választ tudjunk adni.
Az Istent azonban soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, Ő jelentette ki nekünk. Egyedül Jézus ismeri pontosan, hogy ki a mi Istenünk. De Ő, amire szükségünk van, azt pontosan elmondta és elénk is élte. Éppen ezért estéről estére Isten Szentlelkének segítségében bízva arról szeretnék majd beszélni, hogy mik a mi Istenünk legfőbb jellemvonásai, mik az Ő tervei, gondolatai, amiket Ő a Szentírásban kijelentett, és amiket tetteivel szemléltet és igazol.
Azért könyörgök már jó ideje, hogy ne én beszéljek itt erről. Kicsoda vagyok én, hogy bemutassam a gyülekezetnek, hogy ki a mi Istenünk? Hanem, ahogy Ő azt megígérte, Ő szólaljon meg közöttünk. Hiszen Isten létének és jelenlétének a legfőbb bizonyítéka mindig Ő maga. Egyedül az Ő megszólalása érheti el azt, hogy az, aki hirdeti s hallja itt az igét, néki adja a szívét.
Hogy szemléletesebb legyen az, hogy ki a mi Istenünk, majd a Mózes életéből vett egy-egy jeleneten keresztül fogjuk ezt hallani.
Egyébként elképesztő az a tudatlanság, ami Istennel kapcsolatban itt a szűk környezetünkben is van. Egyre többen vannak, akik egyáltalán semmit nem tudnak Istenről. Az őszinték beismerik, mások ködösítenek, mellébeszélnek. Rengetegen vannak, akiknek teljesen sajátos, egyéni elképzelései vannak Istenről, és ezt úgy mondják tovább, mintha igaz lenne. Mintha annak lenne valami történelmi alapja, kijelentésbeli alapja vagy tényalapja, és ezzel sokakat megtévesztenek.
Valóban úgy van, hogy Isten ködös és megfoghatatlan fogalommá vált sok ember számára. Sokan úgy vannak, mint aki fordítva tartja a távcsövet: parányi Istent látnak, és ezért, ha vallásosak vagy keresztyének, ők is parányi keresztyénekké lesznek. Az Istenről alkotott elképzeléseink néha elképesztően messze vannak a valóságtól, a valóságos, az igaz Istentől. Márpedig, aki nem ismeri Őt, az úgy jár-kel ebben a világban, hogy nem ismeri ennek a világnak a gazdáját és az események irányítóját. Éppen ezért sok mindent nem fog érteni. Ha nagy öntudata van, akkor félremagyarázza, mert ő meg tud magyarázni mindent. Ő már előre tudja, még meg sem történt, ő már értékeli az eseményeket. Ha meg nem, akkor bizonytalanul téblábol, hogy mihez tartsa magát, van-e igazság, és ha van, akkor mi az.
Nekünk életkérdés, hogy ennek a világnak a gazdáját, az események irányítóját megismerjük. Nem beszélve arról, amit Jézus így mondott: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Hogy mennyire semmit vagy sok téveset gondolnak emberek Istenről, néhány szélsőséges példát mondok. Talán ismerős már a történet. Egy lakótelep utcáján egy fiatalasszony babakocsit tol. Két utcamisszionárius udvariasan mellé lép és megszólalnak.
— Szabad megkérdeznünk, hogy ismeri-e Jézus Krisztust?
A babakocsi megáll, s rövid gondolkozás után a válasz így hangzik:
— Nemrégen költöztünk ide, egyelőre nem ismerünk senkit itt a lakótelepen.
Egy másik párbeszéd. Egy nevelőotthon udvarán beszélgetünk tizenéves fiúkkal.
Maguk papok? Mondjuk: igen. — Miért jöttek ide? — Szeretnénk Istenről mondani nektek valamit. — Istenről? Ki az? Ezt a szót az apámtól hallottam otthon, ha nagyon mérges volt és káromkodott.
Még egy párbeszéd. Valaki rendkívüli öntudattal kijelenti: Isten pedig biztos, hogy nincs. A papok találták ki. De nem baj azért, hogy van ez az illúzió, mert nagy baj esetén segítségül lehet hívni. — Megkérdezem: kicsodát, azt, aki nincs?
Ennyire átgondolt megállapítások hangzanak el sokszor Istenről, és ilyen összevisszaság van sokszor a fejekben meg a szívekben is.
Az emberek mindig magyarázatokat kerestek az élet különböző jelenségeire, és ha nem ismerték az élő Istent, akkor kitaláltak maguknak úgynevezett isteneket. Ezeket mindig a saját viszonyainkhoz képest képzelték el. Ezek az istenek is veszekszenek, megcsalják egymást, hazudnak, félnek és így tovább. És úgy szerette volna az ember, hogy a magacsinálta isteneket a kezében tarthassa, és használhassa a saját javára. Mivel azonban segíteni nem tudtak, mert nem léteztek, ezért sokszor megharagudott rájuk, szidta vagy tagadta őket, és azt mondta: csalódott az istenben.
Az élő Istent a vele való találkozásban ismeri meg mindenki. Amíg azonban erre sor kerül, addig nagyon sokszor jutunk el helytelen következtetésekre.
A múlt héten találkoztam egy huszonéves ismerősömmel, akivel tavaly többször beszélgettünk Isten dolgairól. Azt mondja: — én már nem hiszek semmiben. Nekem az az Isten nem kell, aki megöli az embereket. — Megöli az embereket? Mire gondol? — Hát, hát az öngyilkos merénylőkre, a tornádóra, meg arra a sok tragédiára, ami történik. — És csakugyan azt gondolja, hogy ezeket Isten cselekszi? Hát nem éppen azóta történik sok ilyen szörnyűség velünk, amióta hátat fordítottunk Istennek? Kivettük a sorsunkat a kezéből és azt mondtuk: majd mi, Őnélküle. Az Isten se szóljon bele!
Ez jellemzi a közgondolkozást. Nem ismerjük, és nem ismerjük el Őt azóta. Abban a világban, amit Isten teremtett, nem volt tornádó, nem volt éhezés. Nem volt nélkülözés. Nem kellett félni senkitől és semmitől. Ismeretlen volt a félelem, a fájdalom, a betegség, a halál, a háború. Mindezt mi zúdítottuk saját nyakunkba, amikor fellázadtunk Isten ellen. Az Ő érthetetlen szeretetét éppen az mutatja, hogy nem mondta: egyétek meg, amit főztetek, hanem utánunk jött ebbe a sok nyomorúságba, és ezekből akar visszahívni magához.
Erről lesz szó ezeken az estéken: az az Isten, aki utánunk jött és így is szeret minket, hogyan akar visszahívni abba a szabadságba, amit elkészített a számunkra. Erről szól a felolvasott történet is, és hajoljunk most e fölé az ige fölé.
Miről olvastunk itt?
Izráel népe Egyiptomban van. Amikor József már a fáraó után második ember lett abban az országban, egész családját odahozatta, hogy megmentse őket az aszály miatt bekövetkezett éhségtől. A legtermékenyebb területre telepítette le őket, a Gósen földjére. Aztán teltek az évek, évtizedek, évszázadok. Kihalt ez az egész nemzedék, Egyiptomban is új dinasztia támadt, és az új uralkodó már nem ismerte Józsefet és az ő elévülhetetlennek hitt érdemeit.
József és családjának az utódai pedig nagy néppé sokasodtak. Az egyiptomiak félni kezdtek tőlük. A fáraó elhatározta, hogy meg kell törni az erejét ennek a népnek. Az volt a szokás, hogy a később betelepült idegeneket kényszermunkára szoríthatták. Ennek a leírását olvastuk itt nagyon kemény kifejezésekkel. „Kemény munkával keserítették az életüket.” „Sokféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket.” Ez a kemény munka azonban nem törte meg őket.
Fennmaradtak egyiptomi rajzok, amelyek nem egyiptomi külsejű szolgákat ábrázolnak, amint valóban kegyetlen, kemény munkát végeznek. A British Museum-ban van néhány olyan tégla, amelyikbe bele van pecsételve II. Ramszesz fáraónak a neve. Ő volt fáraó ebben az időben. Hatalmas építkezései voltak. Kellett a sok munkáskéz, az ingyen munkaerő, és ezt szolgálta ez a nép. Ennek ellenére tovább sokasodtak és erősödtek.
És akkor kiadott egy titkos parancsot a fáraó, hogy minden újszülött fiút a születéskor egy mozdulattal öljenek meg a bábák. Ők erre nem voltak hajlandóak. Akkor kezdődött el a nyílt népirtás, és jött a következő utasítás: minden újszülött fiút a Nílusba kell dobni. Fertelmes, ördögi gondolat és parancs.
És hol volt ekkor Isten? Hol van ennek a népnek az Istene? József még folyamatos imádságos párbeszédben élt az ő Istenével. József minden helyzetet úgy fogadott el, mint Istentől felkínált lehetőséget, ahol valamit mint Isten embere tehet. Hol van már ez a gondolkozás! Hol vannak az imádkozó hívők?
Közben eltelt négyszáz év, és ez a nép elveszítette Istenét. Elfelejtették Istent. Már szinte senki nem ismeri, s így nem is tud bízni Benne. Az történt, amit Pál apostol a Római levélben így ír: nincs, aki keresse, nincs, aki ismerje az Istent, mindnyájan elhajlottak. (Róm 3.).
De hiszen ez az egész nép nincs a helyén. Nem oda hívta el őket Isten, ahol vannak évszázadok óta. Nem azt a földet ígérte nekik, és nem azzal a földdel kapcsolatban ígért meg nagy dolgokat Ábrahámnak és utódainak. Nincsenek a helyükön, elfelejtették Istent és így szolgaságba süllyedtek. Ez mindig így követi egymást.
A Biblia azt mondja: ez történt az egész emberiséggel. Velünk is. Kiestünk a helyünkről, amikor hátat fordítottunk Istennek és fellázadtunk ellene. Elhagytuk Őt, és szolgaságba süllyedtünk. Az emberiség kényszerpályán mozog. Az élet akármelyik területét kezdi vizsgálni az ember, ilyen kérdései támadnak: Ha ezt tudjuk, miért tesszük az ellenkezőjét? Ha nekünk az lenne jó, miért nem azt tesszük egy akarattal, hanem valami mást, ami mindig árt nekünk? Sokféle bűnnek, szenvedélynek a rabjaivá váltunk, és a mi kegyetlen rabtartónk egyre nagyobb mélységbe taszít minket. Az embervilág tehetetlenül vergődik ebben a helyzetben, éppen úgy, mint Isten népe annak idején Egyiptomban.
Csak nálunk az utolsó ötven évben két nemzedék nőtt fel, amelynek a tagjai közül sokan vajmi keveset hallottak Istenről. Általánossá vált a robot, amit ott, azok az emberek csináltak. Muszáj hajtani magunkat. Dolgozzunk, hogy legyen mit ennünk. Együnk, hogy tudjunk dolgozni. És sok ember élete ebben ki is merül. És ezt meg is lehet érteni, mert tessék mondani jobb megoldást, más megoldást. Hogy eszünk, ha nem hajtjuk magunkat? Hogy adhatunk egy kicsit többet és jobb falatokat a gyerekeinknek, ha nem teszünk éjt nappallá?
Nem olyan könnyű efölött ítélkezni, csakhogy így észre sem vettük, hogy szolgaságba kerültünk. Láthatatlan hajcsárok vannak a hátunk mögött, akik próbálnak leszoktatni a gondolkozásról, mert úgy könnyebb parancsolni nekünk. A szellemi önállóságot felejtse el mindenki. Olcsó élvezetekkel megtanítottak arra, hogyan tehetjük tönkre magunkat. Az emberiség olyan rablógazdálkodást folytat, hogy feléljük a tartalékainkat. Eszetlen erdőirtással és egyéb vandál cselekedetekkel felborítottuk a biológiai egyensúlyt, és nem tudjuk talpra állítani. Hihetetlen önzésünkből, anyagi érdekből tönkretesszük azt a védőernyőt, amit Isten az emberiség feje fölé tett, az ózonpajzsot. Kegyetlen háborúkban pusztítjuk egymást, sokszor meg sem tudjuk mondani, miért, s ugyanez a háború dúl otthon a házastársak között, a nemzedékek között, és nem tudjuk abbahagyni. Sokszor szeretnénk, és mégsem megy.
Olyan mélyre züllöttünk, hogy amikor egy természeti katasztrófa után a túlélők egy részét sikerül végre megmenteni, akkor a helikopter mentőkosarában azokra, akik már biztonságban éreznék magukat, embereknek alig nevezhető szörnyek célba lőnek, mint egy céltáblára. Ilyen mélyen vagyunk.
Ki tud ezen segíteni? Pedagógia, pszichológia, filozófia, teológia, nagy elhatározások, emberek összefogása? Ki tudná felszínre hozni azt a kicsi emberséget, ami még megmaradt talán a lelkek mélyén, hogy az ilyesmit ne csak elítéljük, hanem ilyen eszünkbe se jusson? Ki tudja ezt elérni?
Annyira tönkrementünk Istentől távol, hogy ehhez már egy új teremtés kellene. Pontosan erről van szó. Ehhez a teremtő Istenre van szükség. Az újjáteremtő Istenre. Az elfelejtett, a megvetett, a tagadott és mégis kigúnyolt Istenre, akinek a léte és hozzánk való viszonyulása egyáltalán nem függ attól, hogy hisszük vagy nem, gúnyoljuk vagy imádjuk, számolunk vele vagy nem.
Ő tőlünk teljesen függetlenül, kimondhatatlan szeretettel szeret minket. Készen van a szabadító terve, és azt meg is fogja valósítani. Pontosan úgy, ahogy majd látjuk ennek a népnek az életében. Mert Isten akkor is cselekszik, amikor elfeledkeznek róla azok, akiknek a legközelebb kellene hozzá állniuk. Isten akkor is értük cselekszik, amikor tudni sem akarnak róla, vagy talán éppen gúnyolják is. Ez az Isten elkészítette a mi számunkra is azt a szabadulást, aminek a során egészen más emberekké fogunk válni.
Így írja ezt például Pál apostol a Római levél 5. részében (meg sok helyen van erről szó a Bibliában), hogy amikor még nem is gondoltunk erre, meg egyáltalán semmi jót nem érdemeltünk, Isten már mindent elkészített a számunkra: „Isten az irántunk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, amikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.” (Róm 5,8-10).
Miért? Mert Ő a fekete bárányt is a nyakába veszi, Ő azt is kész hazavinni. Erről lesz majd szó ezeken az estéken.
Ma este csak még valamire szeretném felhívni a figyelmeteket.
Hol fordult meg a sorsa ennek a népnek ott Egyiptomban, amit szolgaságba és kétségbeesésbe hajszoltak? Így olvassuk ezt a következő fejezetben: „Közben hosszú idő telt el. Meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai sóhajtoztak a szolgaság miatt és kiáltottak, és a szolgaság miatt való kiáltásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. Rátekintett Izráel fiaira, és gondoskodott róluk.” (2Móz 2,23-25).
Hol fordult meg? Akkor, amikor kiáltottak. Elkezdenek kiáltani az elfelejtett Istenhez. Ahhoz az Istenhez, akihez régen nem szóltak. De most már akkora a nyomorúság, hogy a nyomorúság egyszer csak előhozza a régmúlt emlékeit: van néked is Istened. Ha tényleg van, kiálts Hozzá. És akkor derült ki, hogy Isten mindenről pontosan tud. Amikor nekik még eszükbe sem jutott Istenük, Isten már akkor elkészítette a szabadítást. Amikor még nem kiáltottak, Isten már mintegy akkor felelt az ő majd elhangzó kiáltásukra, és nem közömbösen nézte a szenvedésüket, hanem hamarosan ki is hozza őket a nyomorúságból.
Isten olyan hatalmas, hogy még a nyomorúságainkat is felhasználja a javunkra. Még a nyomorúságainkkal is felhívja a figyelmünket Önmagára, az elfelejtett Istenre. Még a nyomorúságainkkal is mintegy imádságra ingerel, akkor is, ha addig sosem imádkoztunk.
Ezt szeretném ma szeretettel, bátorításként mondani: kiáltsatok Istenhez! Akár úgy is, ahogy egy gimnazista fiú tette egy nyári konferencián. Így hangzott a kiáltása: Isten, ha vagy, könyörülj rajtam! És mivel Isten hallotta ezt a kiáltást, az a gyerek még azon a héten megszabadult többféle szenvedélyétől, és ma Istennek szolgáló boldog családapa.
Mert Isten nem süket, de várja a mi kiáltásunkat. Mert a kiáltásunkkal fejezzük ki, hogy Őt Istennek ismerjük el. Nem a kiáltásunkért fog segíteni. A segítség már készen van. De a kiáltáskor nyújtjuk ki a kezünket, hogy beletehesse az ajándékot.
Kiáltsatok Istenhez úgy, ahogy Péter kiáltott Jézushoz a viharban: Uram, ments meg, mert elveszünk. Úgy, ahogy a vak Bartimeus kiáltott Jerikóban, átélve azt, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, és hiába csitították, annál jobban mondta: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Úgy, ahogy a saját szívünkben megfogalmazódik, ne legyünk restek, kiáltsunk.
És ha valaki valaha elindult már Isten útján, de megállt, most újra elindulhat. Ha valaki elindult, de ahogy nemrégiben mondta valaki: tett egy nagy kanyart, most visszakanyarodhat. Ha valaki még egyáltalán nem tudja, ki is a mi Istenünk, de kiált Hozzá, Isten be fog mutatkozni. Kinyitja a szemünket, megvilágosítja az értelmünket. Kiáltsunk Hozzá, mert igaz ám, amit az énekkar énekelt:

Ki az Úrban bízott, nem csalódott még.
Első lennék én, ha szégyent vallanék.
Nem, te nem hagysz cserben, örök kőszirtem!
Megrendülhet ég, föld, — a te igéd nem!

Sokféleképpen meg lehet fogalmazni a kiáltást. Isten mindenkitől azt várja, ami a szívében van. Egyszer valaki így kiáltott:

A mélyből kiáltok, Jézus, a bűnnek verme de mély!
Rám omlott az átok, Jézus, oly szörnyű, sötét az éj!
Ha nem jössz segélyre, Jézus, kialszik minden remény,
És itt a vak éjben, Jézus, a bűnben veszek el én!
Te mindent vállaltál, Jézus, kínt, szégyent ott fenn a fán,
És értem meghaltál, Jézus, a véres, bús Golgotán.
Nagy üdvöt szereztél, Jézus, én hittel elfogadom.
S a szívem cserébe, Jézus, tenéked odaadom!

Ezt a kiáltást bármelyikünk elmondhatja ma.

Tehozzád teljes szívből kiáltok szüntelen. E siralmas mélységből hallgass meg, Úristen. Nyisd meg Te füleidet, midőn Téged hívlak. Tekintsd meg én ügyemet, mert régen óhajtlak.
Ámen.

Mivel ma van a tanévnyitó istentiszteletünk, és tíz órakor itt lesznek közöttünk a gyermekek is, ilyenkor mindig az ő menetrendjükhöz igazodunk. Ők most az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet tanulmányozzák sorba, és erre a vasárnapra ez a szakasz következik az ő számukra. Figyeljünk most mi is erre. Gyerekeknek mindig csak egyetlen üzenetet szabad kiemelni a történetből, és azt jól bevésni a kis agyukba és szívükbe. Nekünk azonban egész sor gazdag üzenet szólal meg ezen a történeten keresztül.
Miről van itt szó?
Pál apostol első missziói utján történt mindez, ahova Barnabással együtt indultak el. Mentek városról városra és hirdették a Jézus Krisztusról szóló örömhírt olyanoknak, akik életükben először hallottak erről.
Nem tudom, kinek mi a tapasztalata, persze tapasztalata csak annak van, aki szokott beszélni Jézusról másoknak, például munkatársaknak, szomszédoknak, de akik ezt teszik, azok egyre gyakrabban tapasztalják, hogy itt élnek körülöttünk is olyan emberek, akik életünkben először hallanak arról, hogy mit is tett értünk a mi Megváltónk Jézus Krisztus.
A múltkor olyan őszintén mondta valaki, amikor ez szóba jött, hogy ne haragudjon, de nekem úgy beszéljen erről, mint egy kisgyereknek, mert eddig csak annyit hallottam, amit az anyukám szokott mondani, ha csodálkozik: Jesszus, Mária! Ennyit tud Jézusról.
Aztán kiderült, hogy tud még róla sok badarságot, hazugságot, fantáziaszüleményt, mert mainapság divattá lett olyan könyveket is írni, amik teljesen a szennyes emberi képzeletnek a szüleményei, és mindenfélét kitalálnak Jézusról, amely állításokat úgy adják elő, mintha azoknak lenne valami valóság alapjuk, de semmiféle történeti alapjuk azoknak nincs. Most nem is sorolom ezeket az istenkáromló förmedvényeket, amikről most legutóbb a nyári ifjúsági heteinken értesültem azoktól a fiataloktól, akik olvassák ezeket a könyveket, és azt hitték, hogy ez igaz. És könnyen azt vélhetik, hogy ezek szerint a Biblia nem igaz, mert ez a hazugság is kezd terjedni, hogy a Bibliát többször átírták, és ki-ki tetszése szerint kihagyott belőle. Hála Istennek erre vannak kétségbevonhatatlan bizonyítékaink, hogy az nem igaz. Ennek a részleteit most nem akarom mondani. Az egészet azért adtam elő ilyen részletesen, mert komolyan kell vennünk, hogy itt élnek körülöttünk olyan emberek, akik Európában születtek, akiket megkereszteltek valamilyen felekezet szerint, de Jézus Krisztusról annyit tud, hogy a nevét ilyen eltorzított formában hallotta olykor: Jesszus Mária.
Pál apostolék sorozatosan ilyenekkel találkoztak, akik először hallották az evangéliumot. Őrájuk is az volt jellemző, ami azokra, akik már sokadszor hallják az evangéliumot, hogy voltak közöttük, akik kinyitották a szívüket, rácsodálkoztak az Isten szeretetére, Isten Szentlelke meggyőzte arról, hogy az igazság és hittek, és voltak közöttük, akik oda se figyeltek és ugyanúgy éltek tovább, mintha nem hallották volna.
Nos Lisztrában is ez volt a helyzet, ahol különösen a Zeusz kultusznak volt jelentős helye. Hatalmas templomot is építettek, mert amíg valaki nem ismeri az élő Istent, addig feltétlenül gyárt magának isteneket. Pál apostol elé teszi: úgynevezett isteneket. Addig mindennek lesz istene, mint ahogy abban az időben volt is. Volt a szélnek istene, a tengernek, a szárazföldnek, a hegyeknek, a síkságnak. De a hegyek istenei nem tudtak a síkságon boldogulni, úgy hogy ha a csatát a síkságon vívták, akkor a síkság isteneinek kellett áldozatot bemutatni.
Miért kellett áldozatot bemutatni? Hogy megnyerjék a jóindulatukat. Na de volt már példa arra, hogy segítettek? Egy kőszobor, egy fából kifaragott szobor-isten tud beszélni, hallja, amit mondanak neki, vagy megeszi azt az áldozatot, amit bemutatnak? Volt már olyan, hogy mozdult a keze? Előfordult az, amit az élő Istenről oly sokszor, szépen említ a Szentírás, hogy erős kézzel és kinyújtott karral vezette a népét. Megvédte ellenségeitől, győzelemre segítette, gondoskodott róluk, megbocsátott nekik?
Nem voltak ilyen tapasztalataik, és mégis benépesítették a világukat úgynevezett istenekkel, amiknek még nevet is adtak. Zeusz volt a főisten, mert főnöknek lenni kell, rend akkor van. Aztán volt egy famulusa, az volt a Hermész. Általában ő mondta el azt, amit Zeusz akart, mert a főistennek ragon aluli, hogy ő tegye közzé gondolatait. Azt a segédje végzi el. Teljesen az emberi társadalmi berendezkedés és gondolkozás formájára alakították ki az istenek világát is.
Annyira jellemző és olyan tragikomikus az, hogy az istenek egymáshoz való viszonyáról is úgy írtak és beszéltek, ahogyan azt egymás között tapasztaljuk. Az istenek is veszekedtek, az istenek is kirúgtak a hámból, az istenek is hűtlenné lettek a házastársukhoz. Ott is volt bizonyos perverz szerelmi élet. Úgy ahogy azt mi megszoktuk a magunk életében. Teljesen embercsinálta úgynevezett istenek voltak ezek.
Ebben a világban hangzott el az evangélium, ahogy itt Pál apostol mindig ezzel a jelzővel illeti Istent: az élő Istenről.
Nem akarta ő sértegetni a hallgatóságot, bár ahogy egyre többször beszélhetett nekik Istenről, egyre keményebben ítélte el az ő tévelygésüket. Egyelőre csak azt hangsúlyozta, hogy Isten élő Isten. Ebben benne volt az, hogy a ti szobraitok meg nem élő, hanem kitalált, tehetetlen istenek.
Lisztrában is ilyen úgynevezett istenekkel találkoztak, amik természetesen nem tudtak segíteni a bajba jutott embereken. Bajba jutott emberek pedig akkor is voltak. Itt van ez a sánta, akiről megjegyzi: „születésétől fogva sánta volt”. Ezeken a mondatokon olyan könnyen átsiklunk, de szeretném javasolni bibliaolvasó testvéreknek, hogy álljunk meg minden szónál, amikor naponta olvassuk a bibliai részt, és gondoljuk el, mi van e mögött. Nem kell azt kiszínezni, és semmiképpen nem szabad kiegészíteni a magunk fantáziájával.
Mit jelent ez, hogy valaki születésétől fogva sánta? Azt jelenti, hogy egy családban megszületik egy kisbaba. Várva várták ezt a nagy eseményt. Kisfiú. Mindenki örül neki. Igaz, a lábacskáit kicsit furcsán tartja, de majd kinövi. Aztán, ahogy telnek a hónapok, meg esetleg eltelik egy esztendő is, sehogy sem növi ki. A kortársai már felállnak, már kutyáznak, már másznak, ő meg csak a kezét tudja használni. Sose látta az édesanyja rugdalózni. Micsoda szomorúság ez. Aztán megpróbálják: áll a baba áll, és amikor elengedik, összecsuklik. Nem áll a baba. És ezen nem lehet segíteni.
Nos, így indult az élete ennek a koldusnak, mert másból aztán nem tengethette magát az ilyen ember abban az időben, csak hogy koldult. Letették többnyire valami forgalmas helyre. Egy templom forgalmas hely. A főnöknek, Zeusznak a temploma a legforgalmasabb, tegyük a Zeusz-templom ajtajába. Ennyit még megteszünk neki: reggel elvisszük, este hazavisszük, aztán valamit csak dobnak a tányérjába, vagy sapkájába.
Így teltek ennek az embernek a napjai, amikor egyszer megjelent ott Pál apostol és Barnabás. Mivel a Zeusz temploma előtt nagy sokaság volt, felhasználták ezt az alkalmat arra, hogy beszéljenek az élő Istenről. Valóban, úgy ahogy egy kisgyereknek mondaná el valaki, Pál apostol elmondja, hogy sok szép szobrot láttunk itt a ti városotokban, én azonban az élő Istenről beszélek nektek. Ő teremette az eget, a földet, a tengert, a hegyeket — és elsorolja nekik szépen részletesen, hogy minél közelebb jöjjön hozzájuk ennek az Istennek a teremtő hatalma. Ő az, aki ad nektek esőt, hogy legyen termés. Neki köszönhetjük mindnyájan (hol többes szám első, hol többes szám második személyben beszél az apostol) a mindennapi kenyerünket. Ő hozza fel minden reggel a napot, Ő biztosítja éjszakánként a nyugalmunkat, a pihenésünket. Ezt a ritmust is Ő építette bele a mindenségbe, mert Ő bölcs Isten és mindent úgy tesz, hogy az nekünk jó legyen. Kimondhatatlanul szeret minket. Egy kőszoborról ezt nehéz lett volna állítani, hogy az szeret, és ennek érdekében ad esőt, meg éjszaka megpihentet, nappal meg ad erőt a munkához.
Egyre szemléletesebbé vált az a különbség, ami az élő Isten, és ahogy Pál később ezeket az isteneket nevezte, a hiábavaló dolgok között van. Én az élő Istent hirdetem nektek, higgyetek benne, mert Őreá számíthattok. Ő tud cselekedni, Ő cselekszik ma is. És hogy lássátok, mit tud ez az élő Isten, ránézett Pál az ott ülő sántára, akiről feltűnt neki, hogy figyeli az igehirdetést, azt mondta neki: „Állj a lábaidra egyenesen!” Isten téged meg tud gyógyítani. És az ember felállt és elkezdett járkálni. Életében még nem állt függőlegesen a saját lábán. Életében nem tett meg még egyetlen lépést sem. Ott tanul járni tulajdonképpen, és jár mindenkinek a szeme láttára.
Aztán Pálék hálát adnak és elkezdenek ezzel az emberrel beszélgetni. A tömegből egyszer csak elkiáltja valaki magát, mert a tömegben mindig akad valaki, aki ostobaságot javasol, és azt mondja: ezek nem is emberek! Ezek istenek! „Az istenek jöttek le mihozzánk emberi formában!” Mutassunk be nekik áldozatot. Pálék arra lesznek figyelmesek, hogy nagy hang- és zűrzavar van, felkoszorúzott bikákat vezet Zeusznak a papja, és készülnek áldozatot bemutatni nekik. És akkor kezdenek el Pálék hevesen tiltakozni, és mondják: mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti. A különbség csak az, hogy mi az élő Isten szolgái vagyunk, és ennek az élő és cselekvő Istennek az ereje munkálkodott rajtunk keresztül. De ez bárkinek lehetséges, aki hisz Őbenne, és — itt már kereken kimondja — a hiábavaló dolgoktól megtér, odafordul az élő Istenhez. Elvetni a hiábavaló dolgokat, és teljes szívvel bízni az élő Istenben. Úgy, hogy nagy nehezen sikerül lebeszélni az embereket arról, hogy áldozatot mutassanak be nekik.
A gyerekeknek csak ezt szeretném majd kiemelni, hogy a hiábavaló dolgoktól az élő Istenhez térjetek. Milyen kiváltság az a részünkre, hogy senki nincs közöttünk, aki most hallana először az élő Istenről, aki teremtett, aki ma is fenntartja ezt a világot, aki irányítja a történelmet, és közben gondja van a mi kicsi életünkre is, aki kimondhatatlanul szeret minket, és mindent elkészített számunkra, amire ebben az életben és az örök életben szükségünk van.
Vajon tudunk-e legalább annyira bízni ebben az élő Istenben, mint ez a születésétől fogva sánta lisztrai férfi, aki akkor hallott először róla? Olyan csodálatos ez, hogy hallotta az Istenről szóló igehirdetést, ez az ige a szívében hitet támasztott, és a hitéből azonnal engedelmesség lesz.
Amikor azt mondja az apostol: „állj a lábaidra!”, ami képtelenség volt, és ha ezt nem Isten indítására mondja, és nem Isten ereje munkálkodik ott, akkor gúnyolódásnak lehetne venni, de nem gúnyolódott, hanem az Isten ereje meggyógyította azt az embert.
Minden azzal kezdődik: hangzik az ige. Aztán van, aki odafigyel, van, aki nem. Van, aki befogadja, ahogy a Szentírás mondja, van, aki elengedi a füle mellett, de aki befogadja, abban az hitet támaszt. Ha meg egy picike hite már volt, azt a hitet megerősíti, és ez a hit azonnal valami módon cselekvéssé is válik. Elkezdi cselekedni Isten akaratát. Megteszi azt, amit mondtak nekik azok, akik az igét hirdették. Akkor is, ha az ilyen képtelenség, hogy állj fel a lábaidra. Az az Isten azonban, aki az igét küldi, képessé teszi az igét befogadó hívőt ilyen cselekedetekre is.
Nos, mik azok a hiábavaló dolgok, amikből nekünk most meg kellene térnünk az élő Istenhez? Olyan sokféle hiábavalóságot tűrünk meg az életünkben. Ha valaki csakugyan annak hiszi Istent, aki Ő, és akinek Ő magát kijelenti az igében, annak az életében teljesen hiábavalóság például az aggodalmaskodás. Az most mitől fél, ha az az Isten szereti és hordozza őt, aki teremtette az eget és a földet, és ma is irányít mindent, ami itt történik? Akkor Őt kellene igazán elismerni annak, akinek mondja magát, komolyan kellene venni azt, amit róla tudunk.
Azoknak az ismereteknek, amik felhalmozódtak a fejünkben hónapok, évek, évtizedek alatt, le kellene hatolniuk a szívünkbe, át kellene hatniuk az egész gondolkozásunkat. A döntéseink mögött mint rugóknak ott kellene feszülniük, és egy csomó hiábavalóságtól megszabadulnánk. Az aggodalmaskodás és félelem temérdek energiáját felemészti az embernek. Olyan energiákat, amiket Isten másra adott, amelyekből másoknak lehetne hasznuk, amelyekkel Őt dicsőíthetnünk, amelyekből öröm fakadhatna, és az életünk nem ilyen búval bélelt lenne akkor, hanem sokféle gondunk és nehézségünk között is hálás és örvendező. De ehhez komolyan kellene venni azt, amit tudunk Istenről. Ezért kevés és adott esetben semmi segítséget nem ad az úgynevezett észhit. Amikor valaki sok mindent tud Istenről, de nem hiszi azt igazán, amit elvileg hisz. Nem veszi komolyan azt, amit elméletileg igaznak tart.
Jó lenne, ha engednénk Isten Szentlelkének ma és kérnénk is ezt tőle: Uram, segíts engem, hogy ne vízfejű keresztyén legyek, aki halmozza az ismereteket a fejében, de közben csökevényesek a végtagjai, nem csinál semmit. Vagy nem mer megmozdulni, mert nem hiszi igazán azt, hogy te az vagy, aki… Valahol el kellene kezdenünk ezt. Talán ott, ami miatt most a legnagyobb szorongás vagy félelem van bennünk, és komolyan venni, hogy Isten ígéretei igazak, Isten igéje úgy igaz, ahogy le van írva, ahogy mi igaznak is tartjuk, s el kellene kezdeni e szerint dönteni, gondolkozni. Dolgokat abbahagyni, elkezdeni, és eközben Ő fog adni nekünk ehhez bátorságot, gondolatokat, békességet és győzelmet. Ez csak egy a sok hiábavalóság közül, a hiábavaló aggodalmak és félelmek
Ugyanilyen hiábavalóság minden pogányság, ami meghúzódik az életünkben. Kicsi gyerekeket már megfertőzünk ezzel. Egy kisfiú meg az iskolába télen. Az egyik kezén kesztyű, a másik kezében valamit szorongat.
- Mi van a kezedben, elvesztetted a másik kesztyűdet?
- Nem, itt van a zsebemben.
- Hát akkor mi az, amit szorongatsz?
- Ez a kabala nyuszim.
- És azt miért szorongatod?
- Mert ma biztos, hogy felelni fogok, abból, ami nekem nem megy, és ez a nyuszi fog segíteni.
- Ezt komolyan gondolod, hogy a nyuszi segíteni fog?
Nem hangzik el válasz. Ez a fiú vasárnap itt volt a gyermek-istentiszteleten és az élő Istenről hallott. A szülei sem hitetlenek, azért küldik el a gyermek-istentiszteletre, de a kabala nyuszi mégis megfér emellett az úgynevezett hit mellett, mint hiábavaló dolog. Ez egy kicsi Zeusz-szobor. Ugyanazt a szerepet tölti be egy mai pogány életében, ami annak idején a Zeusz-szobor tiszteletét jelentette. Mi ezen mosolygunk, ezen keresztüllépünk. A hiábavaló dolgoktól az élő Istenhez térjetek. Dobjátok el az összes ilyen nyuszit. Menjen a csudába! Merjetek bízni abban az Istenben, aki egyetlen szavával talpra állította azt, aki születésétől fogva béna és sánta volt.
Mennyi időt eltékozolunk hiábavalóan például tv előtt. Sokszor többet érne, ha azalatt nyugodtan pihenne vagy beszélhetne, vagy egész napi görnyedés után sétálna egyet az ember. Értelmes, felnőtt emberek hiába tékozolják a drága időt, ami nem jön vissza soha, mert az egy percet, öt percet, két óra hosszát csak egy alkalomra adta Isten, az visszahozhatatlan. És ha az üresen telt el, vagy netalán még ártott is, akkor az hiába eltöltött idő volt.
Micsoda erőket kapnánk, ha az alatt az idő alatt Istenre figyelnénk. Tudnánk imádkozni, az Ő igéjébe mélyedni, egymást bátorítani, a gyerekeinkkel jó ízűt beszélgetni. Vagy az öregjeinket megkérdezni: papa, mire gondolt ma egész nap, amíg egyedül hagytuk itthon. De ezekre sosincs időnk, amarra meg van. A hiábavalóságra van, amit Isten ajándékként készített el, arra nincs. Értelmes dolog ez?
Nem sorolom tovább. Isten Szentlelke tegye mindannyiunk számára világossá, hogy milyen hiábavaló dolgoktól kell megtérnünk az élő Istenhez.
Még arra szeretnék emlékeztetni, amivel befejeződött a felolvasott igénk. Ezek után a csodák után, hogy ott egy ember meggyógyul, egy tömegnek hangzik az evangélium, az élő Istenről szóló igaz beszéd, ami megmentheti az életüket, hogy ilyen nagy ajándékot kapott ez a város akkor, ezek után Pál apostolt meglincselik.
Az előző városból, Ikóniumból, akik ott szembeszegültek vele, utána jönnek ide is, felhergelik ellene a hallgatóság egy részét, mert a tömeg egy része mindig felhergelhető, akármire és akármivel, köveket ragadnak és agyondobálják az apostolt, annyira, hogy azt hiszik, meghalt, és mint hullát, ki is viszik a városból. Nem félelmes?
És ez mindig így van ám kicsiben vagy nagyban. Ahol Isten igéje erővel megszólal, ott működésbe lép az ellenség is. És mondhatnék szinte minden hétről konkrét példákat, amiket Isten kegyelméből ezen a nyáron is átélhettünk a csendes heteinkről, konferenciákról. Minél nagyobb áldást kaptunk, annál keservesebb nehézségek támadtak ott. Ha nem támadtak, azt külön ajándéknak tekintettük. De sokszor olyankor utólag jöttek a nehézségek.
Bevallom, hogy harmincegynehány évvel ezelőtt, amikor ide kerültem a gyülekezetbe, megterhelt ez a jelenség, s nagyon elkeseredtem. Kezdett a szétzilálódott ifjúság valamennyire megerősödni, közösséggé válni, szolgálatokat végeztünk. Egy-két fiatal meg is tért. Hitetlenből hívőkké lettek, mint ott Lisztrában. Erre megjelentek tévtanítók. Zavart támasztottak az ifjúságban és néhányukat sikerült kiszakítaniuk onnan, és a többi is felbolydult. Kétségbeestem, meg elkeseredtem. Meg olykor, még ha nem is lázadtam, de keserű voltam Istennel szemben is. Uram, ez a te munkád volt, nem én térítettem meg őket, te adtál új életet nekik. És olyan jó volt látni a te munkádat. Miért nem láthatom mindig azt, amit te cselekszel? Miért engeded be ide az ördögöt, aki megosztja az egységet, aki emberölő volt kezdettől fogva, aki hazug és hazugság atyja. Tartsd távol innen!
Aztán évek, évtizedek alatt Isten megtanított arra, hogy sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutnunk. Az Ő áldott munkáját kíséri sok nehézség, gond és akadály is, de emiatt nem szabad sem meghátrálni, sem elkeseredni, sem azt mondani: akkor abbahagyjuk, mert pontosan ez a célja az ördögnek, hogy elkeserítsen és abbahagyassa velünk azt, ami Isten munkája, és ami úgy sem marad abba. Tehet a gonosz azt, amit akar, ez győzelmes ügy, mert ezt a hatalmas Isten végzi. Az Ő Szentlelke és igéje előtt sok akadály lehet, de feltartóztatni senki nem tudja.
Miután láttam azt, hogy megátalkodott, megkeményedett szívű emberek, akik sok keserűséget és szomorúságot okoztak az evangéliumi szolgálatban, egyszer csak Isten gyermekévé váltak, felpattant a bezárt ajtó a szívükön, Jézus Krisztus kinyitotta az ő szívüket is, mint Lídiáét, és őbelőlük lettek a legelszántabb, leghűségesebb misszionáriusok, akkor Isten megerősítette ezt a reménységet is. Nem a nehézségekre kell nézni. Valóban nagyon meg tudja nehezíteni a gonosz az Isten ügyéért való szolgálatunkat, a mások üdvösségéért végzett fáradozást, de nem szabad meghátrálni.
Pál apostol életéből egyetlen helyzetet se tudunk, ahol az apostol gondolkozott volna: ejnye, ezek után legjobb lenne abbahagyni, vagy elmegyek más pályára. Vagy úgy látszik ez kudarcra ítélt ügy. A legnagyobb nehézségek között is rendíthetetlen bizonyosság volt benne, hogy ez győzelmes ügy, és ez előbb-utóbb mindenki számára ki fog derülni, ő pedig most is tudja ezt, amikor minden jel az ellenkezőjére utal.
Páléknak ez a missziói útja (tessék elolvasni ezt a két fejezetet a Bibliából) bátorítson minket arra, hogy Isten előtt nincs lehetetlen, Ő az élő Isten, aki nemcsak megteremtette ezt a világot, aztán a gép forog, az alkotó pihen, Ő nem pihen. Jézus azt mondta: az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és Ő ma is munkálkodik. Mi csodálkozva nézhetjük az Ő munkáját, és tekintsük nagy megtiszteltetésnek, ha beenged az Ő munkájába, mint kicsi, de mégis általa használt munkatársait, és csodákat fogunk látni.
Isten bátorítson minket, hogy a hiábavaló dolgoktól az élő Istenhez térjünk, és aztán az élő Isten kezében lehessünk használható eszközök az Ő dicsőségére és sok olyan ember üdvösségére, aki ma sem hallott még hiteles információt Jézusról, vagy sok mindent hallott és sok mindent tud, de az életében ez mégsem mutatkozik meg. Használjon minket Isten arra, hogy előbbre haladjon általunk is az evangélium ügye!