Cseri Kálmán

Még mindig Péter levelét olvastuk sokan az elmúlt héten is kalauzunk szerint. Szeretnék ma ennek a levélnek egy különös sajátosságára rámutatni. Mégpedig arra, hogy sok kijelentését olvasva, azonnal Jézus Krisztus egy-egy mondata jut eszünkbe. Mondok néhány példát.
Péter ezt írja: „Megszárad a fű, virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.” Jézus pedig ezt mondta: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak.”
Ezt olvassuk a levélben: „Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha látják a ti jócselekedeteiteket, dicsőítsék Istent.” És mit mondott Jézus a Hegyi beszédben? „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti jócselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Ezt olvassuk Péternél: „Ne fizessetek gonosszal a gonoszért, hanem mondjatok áldást arra, aki titeket átkoz.” És mit mond Jézus a Hegyi beszédben? „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket üldöznek.”
Most olvastuk itt a Péter levelében, hogy „Alázzátok meg magokat Isten keze alatt és felmagasztal majd titeket.” És mit mondott Jézus? „Aki magát megalázza felmagasztaltatik, aki magát felmagasztalja megaláztatik.”
Olvastuk, hogy Péter hogyan oktatja azokat, akiknek pásztorolni kellett a gyülekezetet, és aki ismeri a János evangéliuma 10. részét, Jézusnak a jó pásztorról mondott példázatát, ugyanazokat a fordulatokat fedezi fel Péter levelében, amiket ott Jézus említ. És ebből, amit olvastunk, egészen nyilvánvaló, hogy mi a különbség egy igazi pásztor, meg egy fizetett béres között. Úgy, hogy Péter le sem írja ezt a szót: béres, de ugyanaz a különbség derül ki a szavaiból, amikről Jézus beszélt a jó pásztor példázatában.
Most olvastuk azt is, hogy „minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok”, és azonnal eszünkbe jut, amit Jézus mondott: „Semmi miatt ne aggodalmaskodjatok, mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek.”
Végig olvasva ezt a rövid levelet, tizenöt olyan egyezést vettem észre, ahol teljesen azonos az, amit Péter ír azzal, amit valamikor Jézus mondott. És van ennél még több, ahol a hasonlóságot állapíthatjuk meg. Az a különös ebben, hogy Péter nem idézi Jézust, hanem úgy adja tovább, amit Jézustól tanult, mint a sajátját, de tartalmilag teljesen azonos azzal, amit a Mestertől hallott annakidején. Vagyis Péter azonosult Jézus tanításával. Egészen magáévá tette azt, amit éveken át látott és hallott a Mestertől. Most teljes személyes meggyőződéssel úgy mondja el másoknak, mint a saját mondanivalóját.
A lélektan ezt nevezi belsővé válásnak, amikor belsővé válik, interiorizálódik egy értékrend. Valamikor tőlem független volt, hallottam róla, és szinte észre sem veszem, hogy annyira egyetértek vele és a magamévá vált, hogy ezt mondom tovább, mintha a magamét mondanám.
Egyébként ez a belsővé válás történik olyankor, amikor a hároméves kisgyerek odaül a könyvespolc legalsó polca elé, elkezdi kiszedegetni a könyveket, s lehet, hogy fordítva tartja a kezében, de lapozgatja, tépegeti, és ha van nála valami alkalmatos eszköz, akkor összefirkálja. Rászólnak: ezt nem szabad, az a papáé, tedd vissza szépen, ott ülnek a könyvek csendben egymás mellett. Aztán a hároméves nagyobb lesz, már saját könyvei lesznek, azokat már nem fordítva tartja, vigyáz is rájuk, de megszületett közben a kistestvére, és hároméves korában ő is a polc elé ül, és ő is szedegeti ki a könyveket. És akkor mit hall? A testvére mondja neki, hogy azt nem szabad, az a papáé, gyere, visszatesszük. Ott alszanak a könyvek, látod, szép csendben egymás mellett. Nem szó szerint mondja azt, amit évekkel azelőtt ő hallott, de tartalmilag ugyanazt adja tovább, mint a sajátját. Ez már az ő tiltása a testvér számára. Közben belsővé vált az, amit eredetileg mástól hallott.
Aki figyelmesen olvassa Péter levelét, egyebek között erre is felfigyelhet, hogy Péter szívében egészen belsővé vált mindaz, amit mesterétől, Jézustól halott. Sőt, és ez különösen hangsúlyos ma számunkra:
Nemcsak az derül ki ebből a levélből, meg az ő egész szolgálatából, hogy egyetért már azzal, amit Jézus tanított nekik, hanem az derül ki, hogy egész lénye, jelleme kezd átalakulni, és Jézushoz kezd hasonlítani. Az életszemlélete, a reflexiói is, ahogy valamit értékel, egy eredményt, egy kudarcot, az őt ért szenvedéseket, egészen hasonlít ahhoz, ahogyan Jézus reagált. A személyisége is hasonlítani kezd a Mesterhez. Annyira belemerült abba, aki Jézus (nemcsak a tanításába), hogy egészen átitatódott Jézus szeretetével, szelídségével.
Magába szívta mindazt, ami Jézusból áradt. Nemcsak az ismereteket, ami itt a személyiségünk felszínén elakad, hanem mélyre hatolt benne mindez, és átalakítja, újjáteremti őt magát. Nemcsak Jézus tanításai, Jézus maga él már Péterben. Úgy, ahogy ezt Pál apostol le is írta, hogy „élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Egészen azonosult belsőleg nemcsak a tanításokkal, hanem Jézussal, ezért lesz valóság az életében, hogy akarva akaratlanul olyat mond, és úgy mondja, amit és ahogyan azt a Mestertől hallotta. Az bukik ki a száján, amivel tele van a szíve, és így valósul meg az, amit a levél nyitányában ír, hogy „mivel szent az, aki elhívott titeket, ti magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban.”
Nemcsak azt mondja, hogy tanuljátok meg Jézustól mindazt, amit meg lehet, nemcsak azt, hogy értsetek egyet azzal és nyugodjatok bele, hogy Ő mindig igazat mondott, hanem azt mondja: „az Ő szentsége hassa át az egész lényeteket, és ti magatok is szentek legyetek teljes magatartásotokban.”
Miért meglepő ez? Azért mert nem mindig így volt. Ismerjük Péternek az előéletét. Ő mint Jézus tanítványa is ellenállt sok mindennel szemben, amit Jézus mondott és adni akart nekik. Vitatkozott Jézussal.
Amikor egy alkalommal bizalmasan közelebb hívja magához a tanítványokat és egyelőre csak nekik elmondja a legfontosabbat, hogy az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, ott a vénektől sokat kell szenvednie, meg kell halnia, és a harmadik napon fel kell támadnia — Péter meg sem várja a mondat végét, s már közbeszól: „Isten mentsen, Uram, ilyen veled nem történhet!” Hogyhogy nem történhet? Ezért jött Jézus. Ez az Ő földi szolgálatának a csúcsa, amikor helyettünk, Péter helyett is meg fog halni a kereszten, tökéletes engesztelést szerez Isten előtt minden benne hívőnek, de mivel Isten, a harmadik napon fel fog támadni.
Az első fele ellen tiltakozik Péter, a második felét már meg sem hallotta. Húsvétkor sem jut eszébe, hogy hiszen ezt megmondta Jézus előre. Oda se figyel. Elengedi a füle mellett ezt a súlyos kijelentést, ezt a csodálatos ígéretet, hogy a harmadik napon fel kell támadnia. Legalább azt megkérdezhette volna: mit értsünk ezen, Uram? Hogy gondolod ezt? Nem, meg sem hallotta. Egyik fele ellen tiltakozunk, a másikra oda se figyelünk. A tanítvány, Jézus közvetlen közelében.
Hányszor kioktatta Jézust. Vad ötletekkel állt elő, hogy mit kell csinálni. Építsünk hajlékokat a megdicsőülés hegyén. A végén pedig önhitt büszkeséggel dicsekszik, hogy „lehet, hogy ezek mind megbotránkoznak benned, de én nem. Én kész vagyok veled börtönbe, sőt halálra is menni.” És néhány óra múlva letagadja, hogy valaha ismerte Jézust.
Hogy jutott el innen oda, hogy belsőleg is, szíve szerint is teljesen azonosul a Mesterrel, és mindazt átveszi, amit Jézus hozott és mondott, és boldogan adja tovább másoknak úgy, mintha sajátja lenne? Hogy lehet ide eljutni?
Gyönyörű ennek az útja. Alapvetően Jézus türelmes szeretetének, az Ő igéjének és Szentlelkének a munkája ez mindannyiunkban. De érdemes megtanulnunk ennek az állomásait.
Egy alkalommal Jézus kemény igazságokat hirdetett. Megkérdezi a tanítványokat, hogy ti nem akartok-e elmenni úgy, mint ahogy sokan hátat fordítottak akkor neki. „És mondta Péter: nem. Kihez mehetnénk? Mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Jn 6,69). Ennek a folytatása, hogy azt, amit elhittek és megismertek, pünkösdkor, a pünkösdi prédikációban Péter így adja tovább: „Tudja meg azért az egész Izráel teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (ApCsel 2,36).
Péter tehát hallja Jézus tanítását és tiltakozik ellene. Ez a kezdet. Aztán egyszer átfordul a dolog, és hittel komolyan veszi, hogy igaz, amit Jézus magáról mond. Itt jön az „elhittük”. Aki így hittel komolyan veszi, annak a Szentlélek az értelmét is meggyőzi: „És megismertük” — folytatja. És amikor ő is kapja a Szentlélek ajándékát, teljes bizonyossággal tudja ezt másoknak is hirdetni, hogy Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.
Először tudatlan és hitetlen vagyok, aztán hallom az igét, az ige munkálkodik bennem, hitet munkál, mert a hit hallásból van, mégpedig Isten igéjének hallásából. Eljutok oda, hogy most már hiszem; aztán tudom is, értem is, és így tudom teljes meggyőződéssel másoknak is továbbadni azt, ami rajtam segített, mert rajtuk is fog segíteni. Elhittük, megismertük és hittel továbbadjuk.
Egyébkén Jézus ezt ígéri a benne hívőknek: „Aki befogadja parancsolataimat, és megőrzi azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” (Jn 14,21). Aki ismeri és megőrzi az én parancsaimat, az szeret engem. S aki engem szeret, annak kijelentem magamat — mondja Jézus.
Ezért semmi mást nem kérdezett Pétertől feltámadása után, csak azt: „szeretsz-e engem?” Ez az egyetlen feltétele annak, hogy valaki együtt éljen Jézussal, és eközben egyre mélyebben megismerje Őt. Így tudja majd egyre nagyobb meggyőződéssel másoknak is elmondani, ki Ő.
Aki ismeri és megőrzi az én parancsaimat. Ezt egyszerűbben és mai nyelven így mondhatnánk: aki olvassa a Bibliát, hallgatja a Biblia magyarázatát, és ahhoz igazítja az életét. Az ilyen ember szereti Jézust. Az ilyen hívő él együtt a Mesterrel, és eközben egyre mélyebben megismeri Őt.
Aki foglalkozik az igével, azzal elkezd foglalkozni az ige. Ez a kulcsa a dolognak. Isten igéje munkálja ki bennünk ezt a nagy átalakulást, hogy tiltakozóból bizonyságtevővé válunk. Közben van, hogy már hiszem, egyre jobban értem is, egyre mélyebben kijelenti magát Jézus. Már nemcsak a tanításait ismerjük, Őt magát ismerjük meg, és azonosulunk vele. Nemcsak igazat mond, hanem Ő maga az igazság. És ez az igazság formálja át a benne hívőket.
Mi következik ebből?
Az adventi időszak kezdődik Isten kegyelméből a mai nappal számunkra. Az ádventet a hívő számára azt jellemzi, hogy reménységgel várjuk vissza a mi dicsőséges Urunkat, aki egyszer véget vet minden gonoszságnak és nyomorúságnak itt a földön. Beteljesíti minden ígéretét. Magához veszi a benne hívőket dicsőségébe, és megítéli azokat, akik visszautasítják az Ő szeretetét. Ehhez kapcsolódik sok olyan reménységünk, aminek alapja az Ő ígérete, és amely reménység életünk nehéz időszakaiban különösen sok erőt adhat.
Milyen reménységeket erősít meg ez az ige bennünk? Legalább hármat említek most még röviden.
1. Péter példáját látva, egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy akiben Isten elkezdi a munkáját, folytatja és be is fejezi azt. Isten nem végez félmunkát. Isten nem végez el semmit tökéletlenül, mint ahogy sokszor mi szoktuk. Ő tökéletes munkát végez, még akkor is, ha valaki ilyen makacs, konok, önfejű, mint amilyen Péter volt. Mert Isten igéje előtt nincs akadály, és az Ő kegyelme mindenen áthatolva elvégzi munkáját. Igaz ám az, amit szoktunk énekelni: „Nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne át”. (460 dicséret).
Ezzel a reménységgel nézhetünk önmagunkra is, és azokra is, akiknek mondtuk már nagy szeretettel Isten igéjét. „Szent az, aki elhívott titeket, ezért ti magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban.” És ha most még nem vagyunk azok egész magatartásunkban, de Isten már elkezdte a munkáját bennünk, bizonyosak lehetünk abban, hogy tökéletességre fogja vinni.
Minden hívő ebben az életben olyan, mint egy hernyó vagy egy báb. Még nem gyönyörű pillangó, Isten még nem fejezte be a munkáját benne, de egészen bizonyos, hogy az fog kijönni a bábból. Ez a reménység legyen bennünk, ha a magunk hitványságaival találkozunk, vagy azoknak a keménységével, akiket szeretnénk Jézushoz vezetni. Őelőtte nincs akadály. Isten még nem fejezte be a munkáját egyetlen hívőben sem, de folyamatosan végzi azt, és úton vagyunk a tökéletesség felé.
2. Rendíthetetlenül reménykedjünk az ő igéjének az erejében. Így olvassuk a Bibliát, így hallgassuk az igehirdetést, és így mondjunk igét másoknak is, hogy Isten az Ő igéjével bármit el tud végezni, bármelyikünkben. Aki befogadja az igét, abban az ige teremtő munkát végez. Átalakítja, újjáteremti, üdvösségre segíti. Ezért követ el lelki öngyilkosságot mindenki, akinek csukva marad a Bibliája, akit nem érdekel az Isten szeretetéről szóló igehirdetés, aki elnapolja mindig, hogy majd mikor fog foglalkozni ezzel. Saját magát szegényíti meg, az élettől zárja el magát.
Ehhez kapcsolódik az, hogy legyen nekünk mindennél fontosabb nemcsak Isten igéje, hanem az említett Krisztussal való közösség, a vele való együttélés. Nyugodtan mondom így, mert ezt tanítja a Szentírás. A hívő együtt lakik, együtt dolgozik, együtt jár-kel az élő Jézus Krisztussal, aki neki oltalmazója, tanácsadója, vigasztalója, intője, feddője, és Őt kérdezi újra és újra: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — és eközben kijelenti magát a hívőknek. Legyen ez nekünk mindennél fontosabb!
3. Ne essünk kétségbe, ha valami miatt megbotlunk, ha a hitben elfáradunk, vagy ha valami hívőhöz méltatlan dolgot cselekszünk. Elég baj, ha történik ilyen, és ez nem helyes. De ezzel nincs vége mindennek. Miket mondott és csinált Péter! Még pünkösd után is. Ott képmutatóskodik, és Pál apostolnak kell rászólnia, hogy döntsd el, mit tartasz igaznak, mert ez a kettősség csak botránkozást okoz. És Jézus mégsem bocsátotta el a tanítványi körből. Mert Jézus sose csak azt látta, amit Péter éppen akkor mondott vagy tett, hanem azt látta, akivé majd Péter formálódik az Ő kezében. Aki majd lediktálja ezt a levelet, és nem sokkal ezután, hogy Szilvánusznak lediktálta, vértanúhalált is vállal Mesteréért, Jézus nevéért. Amikor Péter hitványul viselkedett, akkor Jézus ezt a Pétert is látta, és ezért nem bocsátotta el a tanítványok közül.
Szabad-e vétkeznie egy hívőnek? Lehet-e dühös egy keresztyén? Illik-e, hogy Jézus Krisztus mai tanítványa összeomlik, padlóra kerül, elcsügged? Nem illik, de mégis megtörténik. Jobb lenne, ha nem történne, de ha mégis bekövetkezik, akkor ne essünk kétségbe. Akkor ebből nem az következik, hogy a Mester az ilyet kitagadja. Hogy az ilyen hitvánnyal tovább nem foglalkozik. Ne akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha egy hívővel ilyesmi nem történhetne meg. A hívő onnan a padlóról is kiáltson a Mesterhez, abban a rendíthetetlen bizonyosságban, amit éppen Péternek mondott Jézus egyszer: „A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited.” (Lk 22,31-32).
Vajon nem erre rímel az, amit most olvastunk? „Az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresve, kit nyeljen el: de ti álljatok ellene a hitben szilárdan. A minden kegyelem Istene pedig meg fog erősíteni és szilárdítani titeket…”
Nem különös ez? Álljatok szilárdan, s utána hozzáteszi: a kegyelem Istene fog megszilárdítani titeket. És amikor meg fogtok állni, ti tudjátok a legjobban: nem a ti érdemetek, hanem az Ő kegyelmének a munkája. Ne képzeljük tehát, hogy egy hívővel semmi ilyen nem történhet meg.
Láttam egyszer egy karikatúrát. Két hívő megy, az egyik lelkész, a talárjáról látszik. Két kézzel magyaráz a szomszédjának, és felé fordulva beszél. Mondja ezt a mondatot: mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk, — és abban a pillanatban belelép egy nyitva hagyott aknába. Az aknatető ott van mellett, s miközben erre magyaráz, ott fog belebukni. Mi az, hogy nem engedhetjük meg magunknak? Törekszünk arra, hogy mindenben engedelmesek legyünk a mi Urunknak, és ha mégis hibázunk, vétkezünk, elbukunk, elcsüggedünk, akkor kiáltunk a mi Urunkhoz.
Nem az a különbség a Biblia szerint hitetlen és hívő között, hogy a hívő sosem bukik el, hanem az, amiről a 20. zsoltárban ír a zsoltáríró: azok a harci szekereikben meg lovaikban bíznak és ha elesnek, ott maradnak. Mi pedig az Úrban bízunk, s ha elesünk, Ő feltámogat minket. Ez a különbség. Ne mondjunk le arról, hogy talpra lehet állni, akármi után se. Ne mondjunk le arról, hogy megszabadulhatunk a ránk jellemző bűnöktől. Nem szükségszerű, hogy ismétlődjenek a bukásaink, ha mégis, akkor bízzunk abban: „Elég nekünk az Ő kegyelme.” Nyilván, a kegyelemmel visszaélni nem lehet, de tanuljunk meg élni Isten kegyelméből.
Ezzel a reménységgel kell elindulnia egyszer mindenkinek a keskeny úton, mert anélkül hiába beszélünk az összes többiről, hogy mi van utána. Kell egy világos, határozott döntés: Eddig Jézus nélkül éltem, mostantól kezdve Ővele akarok járni. Ezt követi az, hogy egyre többet kijelent magáról, egyre bátrabban hisszük, amit mond, aztán egyre mélyebben értjük is, és egyre természetesebb lesz az, hogy másokat sem fosztunk meg ettől az örömhírtől, hadd legyen minél többek szívében ez a reménység. Közben pedig nemcsak ismereteket gyűjtünk, hanem az egész lényünk átalakul olyan Krisztus-formájúra, keresztyénre.
„Szentek legyetek a ti egész magatartásotokban.” Ez a vágy szólal meg abban az imádságban, amit most fogunk elénekelni.

Szeretnék lenni, mint Ő, Alázatos, szelíd,
Követni híven, mint Ő, Atyám parancsait.
Szeretnék lakni nála, Hol mennyei sereg
Dicső harmóniába' Örök imát rebeg,
Örök imát rebeg.

(459,4 dicséret)

Péter leveleit olvassuk most sokan heteken keresztül bibliaolvasó kalauzunk szerint. A csütörtök esti istentiszteletünkön hallottuk, hogy Péter ezt az első levelét olyan keresztyéneknek írta, akik pogányok között éltek. Kicsi keresztyén közösségek voltak elszórva a nagy pogány tengerben. Ezeknek a Krisztus-tanítványoknak a gondolkozása, új értékrendje, egész életvitele annyira eltért a körülöttük élő pogányokétól, hogy azok nehezen viselték el őket.
Azt olvassuk a levélben, hogy szakadatlanul bántották, rágalmazták, támadták őket. Ez annál nehezebb volt a számukra, mert valamennyien nemrégen megtért fiatal hívők voltak. Nagy szükségük volt bátorításra, tanításra. Az apostol ebben a levélben éppen ezt teszi: bátorítja őket. Hogyan? Úgy, hogy Jézus Krisztus példáját ragyogtatja fel előttük.
Ez a levél tulajdonképpen Jézusról szó. Tizenhétszer fordult elő rövid négy oldalon Jézus Krisztus neve és ezen kívül sokszor úgy nevezi meg Őt az apostol, hogy az Úr.
Jézus példájával erősíti őket, Jézus példájával bíztatja kitartásra és vigasztalja őket sokféle megaláztatásuk között. Mégpedig kétféleképpen: egyrészt újra és újra emlékezteti a levél olvasóit Jézus nagy tetteire. Mit tett értük Jézus, ezt nem szabad elfelejteni. Ez az a biztos alap, amire épülhet az ő biztos hitük. Akkor nem fog meginogni, nem válik bizonytalanná soha.
Másodikként arra utal gyakran, hogy ha Jézus így, akkor ti is … Vagyis, ha ők valóban Krisztus tanítványai, akkor ők is csak azon úton járhatnak, amelyiken a Mester megy előttük. Nem lehet a tanítvány sorsa más, mint Mesteréé. De nem fog megérkezni sem máshova, mint ahova Mestere.
Egyrészt tehát azt hangsúlyozza, hogy mit tett értük Jézus, másrészt azt, hogy nekik is ugyanezen az úton lehet és kell járniuk, és akkor egészen biztosan meg fognak maradni.
Ezért olvastuk most ezt a kulcsmondatot a levélből: „… erre hivattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az Ő nyomdokait kövessétek…” Ez a nagy lehetősége és feladata minden Krisztusban hívő tanítványnak.
Azért időszerű ennek a levélnek az üzenete, mert mi is pogány tengerben élünk. Akik Jézus Krisztus elkötelezett tanítványai, azokat ma is sokféle támadás, bántás, rágalom veszi körül. Sokszor tudatlanságból végzik ezt Krisztus ellenségei. Itt is olvassuk a levélben. (2,15).
Péter mintegy csendesíti a szenvedő keresztyéneket, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Jézus is így imádkozott a kereszten ellenségeiért: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit csinálnak. Néha tudják, és nagyon is tudatosan gonoszok, és így támadják Krisztust és az övéit.
De sokszor valóban oly nagy a tudatlanság, hogy nem tudják, mit tesznek. Azért híreszteltek ilyen eszement ostobaságokat az első keresztyénekről, hogy vért isznak, és szamárfejet tisztelnek. Fogalmuk sem volt, mit jelent az úrvacsora, mi történik ott. Valamit hallottak, ki tudja hányadszájból, hogy ez az én vérem, igyátok ezt a kelyhet, és ebből a maguk piszkos fantáziájával űzték-fűzték tovább, és mint tényt híresztelték róluk.
Ezek ellen a rágalmak ellen a legnehezebb védekezni, mert nem lehet berendezkednie az áldozatnak arra, hogy állandóan azt bizonygatja, hogy nem gondoltam azt, nem mondtam azt, nem tettem azt, én nem azt tettem, hanem mást. Ilyen nehéz helyzetben éltek ezek a friss hívők, ezek a fiatal keresztyének. Péter ezzel a levéllel bátorítani akarja őket.
Hogyan lehet bátorítássá a mi számunkra is az, ha tudjuk, mit tett értünk Jézus, és ha komolyan vesszük, hogy aki az Ő elkötelezett tanítványa, az csak azon az úton járhat, amelyen Ő?

I.

Mit tett értünk Jézus? Péter apostol négy olyan tényt sorol itt fel, amit elméletileg mindenki tud, aki most itt van, csak ennek a következményeit nem vesszük sokszor komolyan. Ez a négy tény: Jézus meghalt, Jézus feltámadott, elküldte az Ő Szentlelkét a benne hívőknek, és egyszer majd dicsőségesen megjelenik, amikor az egész világ meglátja Őt. Ezeknek a tényeknek, faktumoknak a jelentőségét fejti ki ebben a levélben Péter apostol, és ezzel biztatja a hívőket.
1. Jézus meghalt. Mindjárt a levél legelején, az első mondatban utal ennek a jelentőségére, amikor felsorolja a címzetteket. „Akiket az Atya elrendelt a Jézus Krisztus vérével való meghintésre”.
Ez olyan fontos, hogy a nyitányban már el kell hangoznia. Aztán visszatér erre, és emlékezteti őket arra, hogy el ne felejtsétek: „Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1,18-19).
Jézus meghalt, ez történeti tény. De miért halt meg? Azért, mert Isten eleve úgy rendelkezett, hogy így fog segíteni rajtunk. Jézus halála volt az egyetlen elegendő váltságdíj a mi elveszett életünkért. És Ő kifizette ezt a váltságdíjat. Aki ezt hiszi, vagyis aki ezt személy szerint önmagára nézve is érvényesnek tekinti és megköszöni, az szabad. Az az ember megmenekült. Ennek az egyik jele az lesz, hogy csüggesztő körülmények között is élő reménység lesz a szívében mindig.
2. De Jézus feltámadt. Mivel Isten, nem maradhatott a halálban. „Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre szült minket újjá Isten.” (1,3)
És az Ő feltámadása is faktum, történelmi tény. Ennek éppen Péter volt az egyik első tanúja. És rajta kívül még sokan mások. Pál apostol név szerint felsorolja őket az 1Kor 15-ben, hogy több százan látták, hogy meghalt pénteken, és ezek közül több százan találkoztak vele vasárnap meg a következő napokban. Megjelent egyszerre több mint ötszáz atyafinak — írja az 1Kor 15-ben. Menjetek és kérdezzétek meg őket, ha nem hiszitek el. A legtöbben közülük még mindig élnek — írja ezt az ötvenes években keletkezett korinthusi levélben. Néhányan már meghaltak, de négyszázötven ember nehezen egyezik meg úgy, hogy teljesen azonosan tanúskodjanak valamiről. Kérdezzétek csak meg őket.
Jézus feltámadása ugyanúgy tény, mint az Ő kereszthalála. Ebben Péter egészen bizonyos. Bizonyosak vagyunk-e mi is?
3. Említi, hogy amikor az Úr Jézus felment a mennybe, akkor elküldte az Ő Szentlelkét a benne hívőknek. Nem hagylak titeket árván — vigasztalja őket búcsúzva tőlük —, eljövök hozzátok, az én Atyám Lelke lakik majd bennetek.
Itt a levél elején tesz utalást erre, hogy a Krisztusnak bennük levő Lelke magyarázza nekik a prófétai ígéreteket. A Szentlélek tesz bizonyossá mindenkit arról, hogy Jézus halála helyettünk bemutatott váltsághalál volt, és hogy Ő valóban él.
4. Akik ezt hiszik, azoknak a számára egészen természetes, hogy van kit várnunk. Nem a világ végét várjuk, hanem várjuk vissza a mennyből a mi dicsőséges Urunkat, aki egyszer majd megjelenik. A megjelenik szó újra és újra ismétlődik ebben a levélben. Ezért van nekünk — írja az apostol — élő reménységünk.
Olyan szép, ahogy biztatja őket: „Ezért tehát mint józanok, teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.” (1,13).
Jézus halála, feltámadása, Szentlelkének bennünk lakozása és az Ő dicsőséges második eljövetele — ezek azok a pillérek, amelyekre felépülhet a keresztyén élet. Négy mozdíthatatlan, megbízható, biztos betontuskó ebben a mocsaras, ingoványos világban, amiben élünk, amikre nyugodtan lehet építkezni olyan épületet, ami túlél mindent, és kibír minden vihart.
Ma, amikor annyi minden bizonytalan, kiszámíthatatlan, álnok és hamis, a mi Megváltónk erre a bizonyosságra akarja elsegíteni a benne hívőket. Olyan rendíthetetlen bizonyosságra, ami feltétlen igazságra épül: az Ő kijelentésére, és ezekre a tényekre, hogy Ő meghalt és ezért halt meg, Ő feltámadott és ma is él és uralkodik, Ő Szentlelke által jelen van a hívőkben, és várhatjuk az Ő dicsőséges visszajövetelét.
Aki ezt hiszi, annak ez a hit meghatározza az egész életét, múltját, jelenét, jövőjét. Meghatározza a múltját, mert tudhatja, hogy teljes bocsánatot kapott minden bűnére Jézus vérének érdeméért. Meghatározza a jövőjét, mert egészen bizonyos lehet abban, hogy ez a Jézus egyszer megjelenik, véget vet minden gonoszságnak és beteljesedik minden ígérete. Az övéit pedig magához veszi. És akinek rendben van a múltja, és be van biztosítva a jövője, annak minden energiája megmarad arra, hogy a jelenben helytálljon. Ott és azokban a feladatokban, amikkel az ő Ura megbízta. Még ha nehéz körülmények között kell is, örömmel tudja azokat végezni.
Ezért nagyon fontosak ezek az egyébként közismert, de olykor mégis komolyan nem vett tények, amikről itt Péter apostol ebben a levélben ír.

II.

Hogyan alkalmazza ezt a levél olvasóira?
Ezt tette értetek Jézus. De mit jelent az: Példát hagyott rátok, hogy az Ő nyomdokait kövessétek?
Azt mondja: Ha Jézus szenvedett, akkor az Ő követőinek sem lehet más a sorsuk. A különbség az, hogy nekünk nem a bűneink miatt kell szenvednünk, azokért egyedül Ő tett tökéletesen eleget. Az Ő elégtételét nem kell, és nem lehet semmivel kiegészíteni, pótolni.
A benne hívőknek Jézusért kell szenvedniük. Miért? Mert ez a világ annyira távol sodródott Istentől, hogy nem tudja elviselni Jézusnak a szentségét és tisztaságát. Erre egyébként a mi Urunk előre felkészítette az övéit. Nem olyan régen részletesen beszéltünk a János 15, 18 és következőkről, ahol azt mondja, hogy ha ebből a világból valók volnátok, a világ szeretne benneteket, de mivel ti felülről születtetek, idegen test vagytok ebben a világban. Világosság a sötétségben. Ezért a világ gyűlöl titeket is, meg engem is — mondta nekik Jézus.
Ezért fejezi be Péter apostol a levelet így: Vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy Jézusért szenvednetek kell. És lehetőleg ne haragudjatok azokra, akik miatt szenvednetek kell, de örüljetek annak, ha csakugyan Jézus miatt kell szenvednetek, mert ez azt jelenti, hogy közel vagytok hozzá. A világ tulajdonképpen Jézust üti, és ennek az ütésnek a szele éri azokat, akik közel vannak hozzá, és ezt ők kitüntetésnek tekintik. Ez nem szégyen, és nem kellemetlen, ha fáj is. De ha az valóban Jézusért van, akkor az kitüntetés.
Ezt igyekszik világossá tenni a levél olvasói számára: „Senki se szenvedjen mint gyilkos, vagy mint tolvaj, gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó, ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyellje, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.” (4,15-16).
És mit jelent Jézus feltámadása a benne hívőknek? Azt, amit olvastunk az elején az első rész 3. verséből, hogy a benne hívőket is új életre támasztja fel a Krisztus feltámadása által, mégpedig úgy, hogy Jézus Krisztus él a benne hívőkben.
Amit Pál apostol ír a Galata levélben, hogy „élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. Ez nem valami túlzó, kegyeskedő fordulat, hanem ez is faktum. Ezt tetten lehet érni. Lehet látni azoknak az életében a változást, milyen volt valaki az újjászületése előtt, és milyenné formálódik az újjászületése után. Ez mérhető, látható tény. Ezt ígéri Ő a benne hívőknek.
Ugyancsak a Galata levélben írja: „Kiábrázolódik bennetek a Krisztus. Egyre több jézusi jellemvonás jelenik meg a benne hívők életében. Egyre inkább hasonlítani kezd a gondolkozásuk, az életvitelük a Mesteréhez.
Kezd-e hasonlítani a mienk? Nyilván ennek kell, hogy legyen határozott, világos kezdete. Utána lehet előrehaladni, növekedni. Megtörtént-e az újjászületés, és ez az új élet növekszik, gyarapszik, erősödik-e bennünk? Ez a váltságnak az egyik célja és gyümölcse. A Biblia keresztyéneknek csak azokat nevezi, akikre ez jellemző. Mert a keresztyén szó azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló. Ezt a nagy lehetőséget nyitotta meg a benne hívők előtt Jézus.
Éppen ez a Szentlélek munkája. Amikor a bennünk lakozó Szentlélekről beszél, akkor erről van szó. A Lélek viszi véghez ezt a változást mindannyiunkban. Akit valamikor egyáltalán nem érdekelt Isten igéje, vagy ha olvasta sem értette, annak most napi olvasmánya, érti, és ahhoz igazítja az életét. Ettől rugalmas, fiatalos, egyre gazdagodó a lelki élete. Aki valamikor nem tudott, vagy nem szeretett imádkozni, most örömmel gyakorolja ezt lépten-nyomon. Akinek a szíve tele volt félelemmel, és ennek következtében agresszivitással, abban most békesség és szelídség van. Ezt a változást nem lehetett előidézni semmiféle emberi ügyeskedéssel vagy erőszakossággal, ez a Szentlélek munkája. Valaki, aki önmaga körül forgott mindig, most másokért él, ráadásul úgy, hogy szinte észre sem veszi, mert önfeledten él másokért és hoz áldozatot. Ez a megszentelődésben való növekedés.
Erről is mindjárt a levél elején ír ezeknek a keresztyéneknek, amikor azt mondja: „Szent az, aki elhívott titeket, és ti magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban.” (1,15). Isten szentsége hassa át egészen, fokozatosan, folyamatosan, egyre jobban Jézus tanítványainak az életét — egész magatartásotokban.
Ennek a gyümölcse lesz az a reménység, amiről ő aztán ebben a levélben gyakran ír, és amiről majd az adventi vasárnapokon, ha Isten segít minket, többször is szó lesz.
Ma ez legyen az aranymondásunk, és jó lenne, ha meg is tanulnánk, mint a gyerekek most a gyermek-istentiszteleten már tanulják a mai aranymondást: „Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyott rátok, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.” Legalább ezt jó lenne megjegyezni: Példát hagyott rátok, hogy az Ő nyomdokait kövessétek. Ezt hívják keresztyénségnek. A keresztyénség nem elmélkedés, nem statikus életforma, hanem dinamikus. Haladás, növekedés, fejlődés, szakadatlan gyarapodás van benne, és közben kifejti a maga hatását. Tudniillik kifejti a maga hatását a hit által bennünk élő Krisztus, meg az Ő bennünk lakozó Szentlelke.
Aki körül nincs ilyen áldott hatás, az vizsgálja meg, hogy elmondhatja-e: él benne a Krisztus. Mindehhez pedig a Jézus Krisztussal való folyamatos és szoros életközösség szükséges.
Aki tudja, mit jelent az Ő halála, feltámadása, Szentlelkének munkája, és várja Őt vissza, az folyamatos és szoros közösségben él vele. És azon keresztül ez az élő Krisztus munkálkodik. Ez egy olyan mikroklímát biztosít a hívőnek, amiben ő maga védve van, és ami kihat a körülöttünk lévő bűnnel fertőzött világra. Ez nem szűnik meg még a halálunkkal sem. Ezért vigasztalja ezeket a keresztyéneket Péter apostol így: „Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok.” (4,12-14).
Tulajdonképpen az úrvacsora egyszerű jegyei is erről beszélnek. Halljuk minden úrvacsora alkalmával: az Úrnak halálát hirdessétek. Hogy folytatódik a mondat? Amíg visszajön. Ott van az eleje és a vége is. Az Úr halálát hirdeti nekünk a megterített asztal, és emlékeztet arra a nagy, dicsőséges vacsorára, amiről Jézus is beszélt az úrvacsora szereztetésében: „nem iszom többé a szőlőtőnek ebből a borából, csak majd ha veletek leszek odaát a mennyei dicsőségben.”
A kettő között itt a földi küzdelmeinkben erősít minket, hogy Krisztus feltámadott és él, hit által él a hívőben is, és az Ő Szentlelke munkálkodik bennünk és általunk.
Mivel az aranymondásunkban ott van, hogy az Ő nyomdokait kövessük, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik erről szól:

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat,
E földi útvesztőben te mutass jó utat;
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,
Ó halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.
(229,1 dicséret)

Sokan olvassuk a bibliaolvasó vezérfonal szerint a Szentírást, és most egész december közepéig Péter leveleit fogjuk majd olvasni. Ezen a héten a 2. fejezet van soron.
Péter apostol olyan keresztyéneknek írta ezt a levelet, akik pogányok között éltek, és annyira elütött a gondolkozásuk és életgyakorlatuk a pogány közegtől, hogy egyszerűen nem tudták hova tenni őket. Gúnyolták, bántották a Jézus Krisztusban hitre jutott keresztyéneket, sőt egészen ellenséges indulattal viszonyultak hozzájuk, és szakadatlanul rágalmazták őket. Ha valami ellen nehéz védekezni, az a rágalom. Szörnyű dolog, ha valakit rákényszerítenek arra, hogy újra és újra bizonygassa, hogy ő nem azt gondolta, nem azt mondta, hogy ő olyat nem cselekedett. Ilyen nehéz helyzetbe kerültek ezek a keresztyének.
Az is kiderül a levélből, hogy nem régen tértek Jézushoz. Friss, fiatal hívők voltak. Annyira fiatalok, hogy ennek a fejezetnek az elején az apostol kedvesen újszülött csecsemőkhöz hasonlítja őket. Azt mondja, hogy az a fontos, hogy mint újszülött csecsemők a tiszta és hamisítatlan tejre vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek. Növekednetek és erősödnötök kell minél előbb, mert nehéz helyen lettetek Jézus tanítványai.
Éppen ezért a levél tele van bátorítással, vigasztalással, reménységet akar önteni a hívőkbe, és ezt a reményt frissen akarja tartani bennük. Elsősorban azzal, hogy gyakran hivatkozik Jézusra. Az Ő példáját kövessétek! Sokat kell szenvednetek? Ő annál sokkal többet szenvedett. Nehéz az Ő követése? De az Ő nyomdokaiba mentek, Ő töri az utat, neki a legnehezebb ott elől. Szeretnétek néha abbahagyni? Ne tegyétek, mert Ő nem fogja abbahagyni, csak lépkedjetek nyugodtan és bátran az Ő nyomába.
Ebben a fejezetben, amit az elmúlt napokban olvastunk, miután kedvesen csecsemőknek nevezi őket, és arra bíztatja, hogy növekedjenek, a hívők három alapvető feladatáról ír az apostol ezeknek az embereknek.
Mi az a három dolog, ami egyenesen következik abból, hogy valaki Jézus Krisztust megváltójának és urának vallja, és a pogány közegben is elkezdi Őt mint tanítványa követni? 1. Beszéljen Istenről, 2. éljen Isten szerint, 3. és legyen kész szenvedni Istenért.
Beszéljen Istenről, éljen úgy (függetlenül attól, hogy körülötte hogyan élnek), ahogyan azt megismerte mint Isten akaratát, és vállalja azt, ha gúnyolják, rágalmazzák, bolondnak nézik, hátratételt szenved Istenért, Jézus Krisztusért.
1. Legyen tehát természetes minden hívő számára, hogy amit addig megtudott az élő Istenről és az Ő munkájáról, azt ne titkolja el mások előtt. Szeresse annyira a környezetét, hogy elmondja nekik is: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket…”
Először most is bátorságot önt beléjük, hogy nem vagytok ti akárkik. Isten kihívott titeket a pogányságból, Isten a tulajdon népévé tett titeket, az egyetlen valóban Istent, az élő igaz Istent ti Atyátoknak tudhatjátok, és mint az Ő gyermekei, beszélhettek róla. Mit kaptatok eddig tőle? Mondjátok el a többieknek, hogy ők is kaphatnak ilyeneket, nemcsak titeket ajándékozott meg ezzel!
Titeket Isten kihozott abból a nagy lelki sötétségből, amiben éltetek, a többiek még mindig abban vannak. De nehogy emiatt megvessétek őket, hanem világítsatok nekik, mutassátok az élő Istenhez vezető utat. Mondjátok el annak a nagy tetteit, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.
Kicsit később megint csak bátorításul mondja nekik, hogy nem kell ezt mindig nektek kezdenetek. Mert sokszor a mai hivők is izzadnak amiatt, hogy kezdjem el, mit mondjak először, kit szólítsak meg. Megnyugtatja őket, hogy hogyan nem kell izgulni. Így olvassuk itt: „Legyetek készen mindig számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet, mégpedig szelíden és tisztelettudóan.” (3,15).
Ha megkérdeznek, akkor el ne titkoljátok, hogy mi történt az életetekben. Az eddigi legnagyobb esemény, hogy az élő Isten megszólított titeket és megváltozott az életetek. Nektek már reménységetek is van, nekik még nincs. Ti már a láthatatlanokat is érzékelitek. Beszéljetek arról, amit eddig a ti életetekben elvégzett Isten. Nem kell előadást tartani, azt mondjátok el, hogy mit tudtok eddig róla, és mit végzett el az életetekben. A bennetek levő reménységet mondjátok el röviden. Ezt viszont ne szégyelljétek, legyetek készen! Aztán, ha megkérdeznek, válaszoljatok a kérdésre.
Aki tehát megismerte Isten szeretetét és hitet kapott tőle, az másoknak is beszéljen Istenről.
2. A második, amit mond: éljetek is úgy, ahogy Isten azt nektek mondja. Amit eddig az életetekben bűnnek ítélt, azt hagyjátok abba. Amilyen új lehetőségeket megnyitott előttetek, azokkal éljetek. Amilyen új kincseket, lelki értékeket kaptatok tőle, azokat ragyogtassátok fel és osszátok meg másokkal is. Mert hogyan lehet védekezni a rosszindulatú és ostoba rágalmak ellen? Négyszer vagy ötször leírja ezt ebben a rövid levélben: Úgy, hogy az életetekkel bizonyítjátok az ellenkezőjét annak, amit rólatok mondanak.
Azt mondják, hogy önzők vagytok. Tegyetek jót, akivel csak lehet, mindenkivel. Azzal is, aki ezt mondta rólatok. Azt mondják: gőgösek vagytok. Maradjatok Jézus Krisztus nagyon alázatos, csendes szolgái és tanítványai. Az ellenkezőjét bizonyítsátok a rágalmaknak, és ez lesz a legfőbb bizonyíték.
Ezért írja itt az apostol nekik: „tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a ti jócselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent.”
Eszünkbe jut Jézusnak a Hegyi beszédből gyakran idézett mondata: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látva a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16).
Mellesleg a levél legelején már az apostol tisztázta, hogy alapvetően ez az ő feladatuk, és ez az új lehetőség, amit Istentől kaptak. Ő „aki elhívott titeket, szent, ezért ti magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban.” (1,15).
Járja át az Isten szentsége az egész magatartásukat, ne csak a gondolataikat. Ne csak szavaikban jelenjen meg az, hogy mit ismertek meg eddig Istenből, hanem a puszta jelenlétük legyen Istenre mutatás, bizonyságtétel. Bőven elég, hogy úgy kezdenek el élni, ahogy azt Isten nekik mondja, ahhoz, hogy felfigyeljenek a többiek, mert ez annyira különbözik a pogányoktól, akik között éltek. Világítani fog az életük.
Érdekes, hogy mi-minden gyümölcsét említi meg az apostol ebben a levélben a szent életnek. Jézus tanítványai nemcsak beszélnek az ő Urukról, hanem úgy is élnek, hogy meglátszik, hogy Jézus él hit által a szívükben. Az elnémítja az ellenségeiket — ígéri itt nekik —, néhányan közülük még meg is térhetnek ezt látva, hogy ők úgy élnek. Miközben gúnyolják őket, kívánják is. És lesznek olyanok, akik merik követni ezt az utat, dicsőíttetik Isten. Elnémítjátok a rágalmazókat, lesznek, akik megtérnek közülük és dicsőítik Istent. A szent élet tehát misszió is. Jézushoz hívogathat másokat annak az élete, aki igazán Jézus elkötelezett tanítványa.
Olyan furcsát ír itt a következő fejezetben Péter, amikor az asszonyoknak azt mondja: „ha a férjetek közül egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, mert felfigyelnek a ti istenfélő és tiszta életetekre.” (3,1-2).
Azt hiszem, hogy nincs is másik hely a Bibliában, ahol arról enne szó, hogy szavak nélkül valaki Isten gyermekévé lehet. Mindig azt halljuk, hogy a hit hallásból van, a hallás Isten igéje által. Itt pedig azt mondja: igévé válhat a ti megszentelt, hiteles életetek a körülöttetek élő pogányok számára. Hirdeti azt a Jézust, aki megváltoztatta az életeteket.
Ismerek néhány ilyen embert, aki először arra figyelt fel, hogy jól ismerte azt az illetőt, aki újjászületett Isten kegyelme által. Tudta, milyen volt, és kénytelen látni, milyen lett. Ilyenkor mindig azt remélik az ilyenek, hogy egy-két napig tart, és majd elmúlik. De nem múlik el. Már egy éve tart. Már évek óta tart. Valóban megváltozott az élete, és ez prédikál. Persze ezt ki kell, és ki lehet egészítenie a szóval való bizonyságtételnek is, de ha ott áll mögötte egy megváltozott élet fedezete, annak a szóbeli bizonyságtételnek is sokkal nagyobb hitele lesz.
3. A harmadik, amit ír az apostol: számoljatok azzal, hogy pusztán azért, hogy Jézus tanítványai lettetek, szenvednetek is kell. Miért? Kinek ártottak ők? Senkinek. Jézus kinek ártott?
A János 15-ben elmagyarázza a tanítványoknak, felkészítve őket, hogy ne csodálkozzatok, ha majd gyűlöl titeket a világ. A világon itt az Isten nélküli gondolkozást és életgyakorlatot érti. Ne csodálkozzatok, mert engem előbb gyűlölt — mondja Jézus. Miért? Mert, ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami belőle való, de ti már felülről születtetek, és a világ nem tudja elviselni azt, ami mennyei. Miért? Mert leleplezi az ő sötétségét. A mennyeinek a puszta jelenléte irritálja, izgatja, idegesíti a világot. Mert annyi lelkiismerete mindenkinek van, hogy a szíve mélyén érzi, mi lenne a helyes, s ha valami rosszat tesz, tudja, hogy az rossz.
Amikor látja, hogy valaki képes a helyeset tenni, és folyamatosan azt teszi, ez pedig mindenkinek jobb így, még neki is, aki még ezt nem teszi, akkor megint előjön ez az ambivalencia, amit az előbb említettem, hogy mérges is rá, meg kívánja is. Irigykedik is, meg haragszik is. Aki innen tovább tud lépni, az a világosság fia lesz és Jézus Krisztus tanítványává válik. Amíg nem, addig, ahogy az ismert történet mondja, akkor is megverjük, ha sapka van rajta, akkor is, ha nincs rajta. Egyszerűen azért, mert ő más. És ez a világ tolerál mindenféle „másságot”, csak a hiteles krisztusi élet idegesíti.
Igaz az a Napóleonnak tulajdonított mondás, hogy az emberek mindent képesek elhinni, csak ne legyen a Bibliában. Isten igaz igéje az, ami ellen az őshitetlenség ágaskodik bennünk. Isten Szentlelke ezt le tudja győzni. Pál apostolban, meg sokakban ágaskodott sok minden, és Jézus Krisztus hatalma megszelídítette őket és világosságot árasztott beléjük. Amíg a sötétség uralkodik, addig a sötétség a világosságot nem fogadja be — ahogy a János evangéliuma elején olvassuk.
Ezért kell szenvedniük. Ők is kérdezték: miért? Nem bántjuk őket. Mióta hivők vagyunk, sokkal több hasznunkat veszik. Miért bántanak, rágalmaznak? Mért kell szenvednünk? A 4,4-ben így hangzik a válasz: „Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent is, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.” Elég ez is. Nem megyek velük a kicsapongásba, akkor én csúnya ember vagyok. Jézus ebben is példát adott, és Ő vállalta az ezért való szenvedést.
Erre bátorítja kedvesen és türelmesen Péter apostol ezeket a sokat szenvedett hívőket, amikor ilyeneket ír (nem véletlen, hogy ezt a szakaszt így kezdi): „Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok. Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezért.”
Utána ír arról, hogy mi lesz a mennyei, örökkévaló jutalmuk azoknak, akik a Krisztusért itt szenvedést és gyalázatot vállalnak.
Megint szinte a Hegyi beszédből vett idézet, ami itt elhangzik. A boldogmondásokat Jézus is azzal fejezi be, hogy Boldogok, akik háborúságot szenvednek az én nevemért. Csak ez valóban fontos, hogy ne azért szidjanak valakit, aki keresztyénnek mondja magát, mert ő is ugyanolyan gonosztevő, pletykás, tolvaj és más dolgába avatkozó, mint a többiek, akkor ne gondolja, hogy Istentől kapott kitüntetés a szenvedés, ez az ő gyalázata. De ha a Krisztus nevéért kell szenvedést vállalnia, akár csak hogy valaki gúnyosan elhúzza az ajkát, vagy valami tisztségre amiatt nem őt fogják kinevezni, vagy anyagi hátratétellel is jár ez, nem egy esetben megtörténik ez, akkor azt mondja: egyenesen adjon hálát. Miért? Mert a világ ezeket az ütéseket tulajdonképpen Jézusnak szánja. Aki közel van Jézushoz, egy-egy ütés szele azt is éri. Az igazi ütés rajta csattan, és Ő vigyáz is arra, hogy csak annyit kapjunk belőle, amennyi nekünk kell, hogy alázatban maradjunk, és tudjunk örülni az Ő közelségének.
Péter és János nem esett a fejére, amikor először verték össze őket Jézus miatt, hogy kijövén a Nagytanács elől, örültek, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettettek. E mögött az öröm mögött ez volt: köszönjük, Urunk, hogy ennyire közel engedtél magadhoz, hogy a te nevedért minket ütöttek. Tulajdonképpen neked szánták, mi csak egy kicsit kaptunk belőle. Ez kitüntetés. Ugyanakkor erősíti is a hitét annak, aki Jézusért ezt vállalja.
Beszélni Istenről, élni Isten akarata szerint, és vállalni azt a szenvedést, amit Istenért, Jézusért kell kapnunk.
Vajon ennek a fejezetnek az eleje érvényes-e mindannyiunkra, amikor olyan kedvesen azt írja: „Mint újszülött csecsemők...”
Akinek nincs új élete, kérheti Istentől. Akinek van, annak pedig így folytatódik a mondat: „… a hamisítatlan, lelki tejet kívánjátok, és azon növekedjetek.” És ahogy növekedtek, tanuljatok meg beszélni, elmondani azt, amit Isten tett az életetekben. Alakuljon át az életetek és hasonlítson egyre jobban arra a Jézusra, aki hit által él a szívetekben. És ha miatta valami hátratételt kell szenvedni, örüljetek neki. Lehet, hogy fáj, lehet, hogy könny is szökik az ember szemébe, csak ökölbe ne szoruljon a kezetek. Mert — majd olvasni fogjuk a következő fejezetekben — Jézus is szenvedett, és Ő szenvedvén nem fenyegetőzött. Amikor szidták, akkor nem kívánt rosszat azoknak, akik Őreá rosszat mondtak, hanem egészen reá bízta ezt Istenre.
Aki önmagát egészen rábízta Istenre, az a vele kapcsolatos igazságszolgáltatást, ítéleteket is egészen letette Isten kezébe, és továbbra is szereti azokat, akik ellenségesen viszonyulnak hozzá. Ha meghallgatják, beszél nekik Isten szeretetéről, él előttük megszentelt életet, és sokszor az győzi meg az ellenséget, ahogyan szenvednek Jézus Krisztus tanítványai.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, és köszöntjük ma különösen azokat, akik eljöttek meghívásunkra. Szeretnénk ma este különös szeretettel körülvenni azokat a testvéreinket, akiknek az elmúlt esztendőben kellett megállniuk szerettük ravatalánál.
Azt mondja itt az ige: „vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel.”
Azért választottam ezt az igeszakaszt ma estére, mert Pál apostolon keresztül a Szentlélek pontosan azokhoz szól ezeken a mondatokon keresztül, akik vigasztalásra szorulnak.
Azt tapasztalom, hogy nemcsak azok szorulnak vigasztalásra, akiknek friss gyászuk van. Bizonyos értelemben a legtöbben vigasztalásra szoruló emberek vagyunk. Különösen, ha tudjuk, hogy az Újszövetség eredeti nyelvén az a szó, amit vigasztalásnak fordít Bibliánk, azt is jelenti: bátorítani, biztatni, reménységet önteni valakibe. Annak, aki elcsüggedt és szomorú, nagy szeretettel szinte az álla alá nyúlni és felemelni a fejét, hogy nézzen előre, tekintsen felfelé, lásson messzebb, és vegye komolyan, ahogy Pál apostol írja: a láthatókon túl a láthatatlanokat is.
Bevallom, hogy amikor néhány héttel ezelőtt számba vettem, hogy kiktől kellett elbúcsúznunk az elmúlt esztendőben, az én szívem is összeszorult. Nincs közöttük vérrokonom, de többen vannak, akikkel évek, évtizedek alatt közel kerültünk egymáshoz. Sok szép szolgálatot végezhettünk együtt, sok nehéz órát megoszthattunk, súlyos gondot közösen hordozhattunk, többször imádkozhattunk együtt az élő Isten színe előtt, és a gyülekezet is megszegényedett az ő elmenetelükkel.
Ne hangozzék furcsán, de ma este én is gyászolónak érzem magam, és vigasztalásra szoruló, bátorításra, biztatásra szoruló ember vagyok újra és újra. Éppen ezért azt nézzük meg, hogy mit mond alapigénk arról, hogy mivel vigasztaljuk egymást.
Azt mondja: azzal, ami reménységet ad az embernek. Ne üres közhelyekkel, ne elcsépelt frázisokkal, hanem olyan igével, ami valóban megvigasztal, és igazi reménységet ad. Mert, még ha reménység van is egy ember szívében, akkor is szomorkodik fájdalmában, de másként szomorkodik. És éppen ez a hangsúlyos ebben az igeszakaszban, hogy lehet gyászolni reménység nélkül, vagy úgy, hogy reménység van a szívünkben.
Óriási különbség, ha valaki a gyász fájdalmát reménység nélkül hordozza, vagy igazi, élő reménységgel viseli azt. Isten minket oda akar elsegíteni, hogy egészen személyes hitvallásként, masszív, megalapozott hittel el tudjuk mondani, amit most énekeltünk: „Reménység kötelével véle (vagyis az élő Krisztussal) már összeköttettem. Erős hitem kezével már Ő belé helyeztettem; el nem szakaszt tőle már sem élet, sem a halál.” (357. dicséret).
De mi az alapja ennek a reménységnek? Mit mond erről a felolvasott ige? Mi az, amit bizonyosan kell tudnunk ahhoz, hogy ne legyünk tudatlanok azok felől, akik elhunytak?
Két hatalmas tény, két megtörtént esemény az, amit ha hiszünk, a szívünkben nyugodt, erős, megalapozott reménység támad. „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat előhozza Jézus által, vele együtt.” Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt.
Ez az a sziklaszilárd talaj, amin ha megveti a lábát a hívő ember, ez bizonyos, hogy nem inog meg alatta soha, és ezt nem húzhatja ki a lába alól soha senki: az Isten értünk végzett nagy tettei. Erre épülhet fel az a hit, aminek gyümölcse ez a reménység is. Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott.
Éppen ez a kérdés, hogy hisszük-e ezt igazán? Ha hisszük — mondja itt a Szentírás —, minden egyébnek, ami ezután következik, ez a feltétele. Hisszük-e, hogy Jézus meghalt? Igen, a legtöbben ezt elhiszik. A Bibliában is le van írva. Egyébként is ez arra utal, hogy Jézus ismerte a halál valóságát, kiszolgáltatta magát a halál erejének. Neki is utolsót dobbant a szíve a kereszten kínhalálakor és utolsó leheletével mondta ki: Elvégeztetett.
Na, de éppen ez a kérdés, hogy mi végeztetett el akkor, amikor Jézus meghalt? Hiszen tudjuk, hogy Ő volt az egyetlen, aki ezen a földön bűn nélkül élt. A Biblia azt mondja, hogy a bűn zsoldja a halál. Éppen ennek van vigasztaló ereje Jézus halálának a tényében, hogy Ő nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte el halálában, hanem a mi bűneink ítéletét. Az enyémet, meg a tiéteket. Ebben volt egészen más az Ő halála, mint a mienk.
Amikor Ő meghalt, kifizette a mi adósságunkat, és Isten ezt a kifizetett adósságot még egyszer rajtunk már nem hajtja be. És aki hisz Jézusban, és hiszi azt, hogy Ő ezért halt meg, az nem tartozik többé Istennek. Az felszabadult, boldog emberként élhet. Abban a bizonyosságban, hogy éppen Jézus haláláért teljes bocsánatot, új életet, örök életet kapott Istentől.
Akik a mi elhunyt szeretteink közül ezt hitték, azok felől egészen bizonyosak lehetünk, hogy a halál alagutjának a végén ez a teljes új, örök élet várja őket.
A másik, amit említ: Jézus feltámadott. Ez azt jelenti, hogy feltámadásával rést ütött a halál áthatolhatatlannak látszó falán, és akik hisznek Őbenne, követhetjük Őt ezen a résen keresztül.
Jézus átlépte a halált. Ő nem úgy halt meg, mint akiket feltámasztott földi szolgálata során, hanem úgy, mint aki keresztül lépett rajta. És akik benne hisznek, azok ezen az úton mehetnek utána. Ez a mi egészen bizonyos reménységünk. Ezért hisszük a Szentírás kijelentése, a mi Urunk Jézus Krisztus tanítása alapján, hogy a halál nem pont az életünk mondatának a végén, mintha mindennek vége lenne. Nem is kérdőjel, mintha nem tudnánk, hogy mi következik utána. Végképp nem ijesztő felkiáltójel, hanem kettőspont. Azt jelenti: folytatása következik.
Mitől függ a folytatás? A megelőzőktől. Azt olvastuk az igében, hogy amikor a mi Urunk dicsőségesen visszajön és feltámadnak a halottak, akkor mindenkor az Úrral leszünk. De kik lesznek mindenkor vele? Azok, akik előtte is vele voltak. Erről is világosan tanít minket Isten igéje.
Aki a Jézusba vetett hittel, vele közösségben, vele mintegy együtt élve tölti ezt a földi életet, az mindörökké vele lesz.
Aki itt nélküle akar maradni, annak nélküle kell eltöltenie az örökkévalóságot is.
Aki itt megragadja a hitével a feltámadott élő Krisztust, az odaát meglátja az Ő dicsőségét, sőt részesülhet az Ő dicsőségében.
Ha mi nem hisszük azt, hogy Ő meghalt és feltámadott, és hogy egyedül az Ő haláláért ad Isten nekünk teljes bocsánatot, akkor szüntelenül bizonytalanságban kell maradnunk afelől, hogy lehetséges-e, hogy kapunk örök életet és üdvösséget, vagy nem. Mivel azonban nem a mi teljesítményeink jutalma, nem a mi érdemeink fizetsége az üdvösség, hanem Isten azt nekünk Jézus halálának az érdeméért adja, és ez bekövetkezett, ezért egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy aki Őbenne hisz, az bocsánatot, életet, örök, teljes életet kapott.
Az Ő feltámadása annak a záloga is, hogy a benne hívők is vele együtt fel fognak támadni. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, Ővele együtt, és így mindenkor az Úrral leszünk.
Addig pedig tudhatjuk, hogy Ő megígérte, hogy a benne hívőknek helyet készít az atyai házban. Olyan szép az, ahogy búcsúzott tanítványaitól. Ő tudta, hogy tele volt a szívük, és tele van sokszor a mi szívünk is nyugtalansággal és félelemmel.
Azt mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,1-3).
Itt is ez a „vele együtt lenni” a hangsúlyos, amit alapigénkben is olvastunk, hogy mindenkor az Úrral leszünk. És ez már itt elkezdődik az embernek. A Biblia azt mondja mindenféle elvont spekuláció helyett, hogy az üdvösség azt jelenti: együtt lenni Jézussal.
Akkor a benne hívőknek az üdvösség már itt elkezdődik? Igen. Erről Jézus sokszor múlt időben beszél. Azt mondja, hogy „aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött (vagyis elhiszi az Atya Istennek, hogy Jézus az Ő küldöttje és az Ő Fia), örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24). Ez a mi biztos reménységünk. És a mi Urunk egészen bizonyos, hogy igazat mond.
Ezzel a reménységgel egészen másként lehet élni sokszor nagyon nehéz körülmények között is. Ezzel a reménységgel a szívünkben egészen másként lehet gyászolni akkor is, ha nagyon fáj a veszteség. És a hívőnek megadatik az, hogy egyszer majd ezzel a reménységgel és bizonyossággal léphetünk át a földi életből az örökkévalóságba, amikor eljön a mi óránk. Mert egészen bizonyos, hogy egyszer nekünk is meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Hogyan fogunk ott állni? Egyedül vagy Jézussal? Ez ennek az életnek a legjelentősebb döntése. Mert ennek a következménye az örökkévalóságra is kihat.
Ezért a legfontosabb tennivalónk ebben az életben, hogy engedjünk Jézus kedves hívásának. Amikor azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok nektek.” Ezért a legfontosabb feladatunk, hogy higgyünk Őbenne. Amíg erre lehetőségünk van, higgyük valóban, hogy Ő meghalt és feltámadott. És ezért halt meg, és ilyen ereje van az Ő feltámadásának is.
Hogyan gondoljunk azokra az elhunyt szeretteinkre, akik nem hitték, hogy Jézus meghalt és feltámadott? A Biblia bátorít minket, hogy bízzuk őket egészen Istenre. Ez is a mi reménységünk része, hogy tudjuk, nagyobb az Isten, mint amilyennek mi elképzeljük. Nagyobb az Ő kegyelme is, mint ahogy mi gondoljuk. Az pedig egyedül a mindenható Isten hatásköre, hogy kinek milyen ajándékot ad. Ne találgassuk, hol vannak elhunyt szeretteink. Engedjük el egészen őket, és bízzuk rá őket Istenre. Ne nyugtalankodjuk miattuk.
De nyugtalankodjunk azok miatt a még élő szeretteink miatt, akik nem hiszik, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy helyettük és értük is meghalt, és az Ő feltámadása nekik is erőt adna. Mindent kövessünk el azért, hogy eljussanak erre a hitre. Nyugtalankodjunk amiatt, ha a mi szívünkben sincs még ott ez az egyértelmű meggyőződés, hogy Jézus miattam és helyettem halt meg, de az Ő feltámadása nekem is új életet, és bizonyos feltámadást készített elő. És tegyünk meg mindent, hogy a mi szívünkben is ott legyen ez a bizonyosság, mert ebből fakad ez a reménység, amiről itt szó volt.
Mit jelent, hogy vele együtt éljünk már itt? Hogyan költözhet össze valaki az élő Jézus Krisztussal?
Olyan szemléletesen mondta ezt a mi Urunk, amikor egyszer így szólt: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20).
Ő ott áll az ajtó előtt és zörget. Jeladásokat is ad akár egy ilyen igehirdetésen keresztül, akár egy hívő ismerősünk szavain át, akár a Bibliát lapozgatva, akár egy-egy próbatétel fordítja a gondolatainkat és a szívünket Őfelé. Sokféle módja van ennek. Minden esetre Ő jeleket ad arról, hogy a mi bezárt kicsi világunkon kívül, az ajtón kívül még sok minden van. Sőt ott van valaki, aki személy szerint velünk akar valamit. Nekünk akar adni valamit. Ezért kopogtat az ajtónkon.
Aki kinyitja ezt az ajtót Jézus előtt, annak Ő nem kéreti magát. Olyan egyszerűen folytatja: bemegyek, és mindenemet neki adom.
Mit jelent kinyitni az ajtót? A Biblia jelképes nyelvén ez azt jelenti, hogy ami elválaszt engem, a belül levőt a kívül kopogtatótól, az a bűn. Ajtót nyitni Jézus előtt azt jelenti, hogy amit az életemben bűnnek tartok, azt megbánom, neki megvallom. Megköszönöm, hogy erre is van bocsánat, és behívom Őt. Ez az ajtónyitás. Aztán az összes többit Ő végzi. Ő ad békességet, mégpedig nem akármilyet. Az mondja: az én békességemet adom, nem úgy adom, mint ahogy a világ adja (nyugtatókkal stb.), ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Az ilyen embernek ad reménységet, ami nem „földiekkel játszó égi tünemény”, és nem „csalfa, vak remény”, hanem megalapozott bizonyos reménység, mert Isten ígéreteire épül. Az ilyeneknek sokszorozza meg az erejét, és elmondhatják nagyképűség nélkül azt, amit Pál apostol: „mindenre van erőm a Krisztusban.” Az ilyeneknek ad olyan örömöt és vigasztalást, amiről az apostol elképesztő szenvedései és megaláztatása közepette ezt írta: „… tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4).
Egy nem hívő ismerősöm ezt a mondatot hallva ezt mondta: ez az ember vagy nem volt normális, vagy hazudik. Ennyire távol áll a Jézust nem ismerő embertől ez a lelkiállapot, hogy szenvedéseim közepette, veszteségeim miatt sírva is tele vagyok vigasztalódással, és minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. Nem tehetek róla, a Krisztussal való közösség ezt is ajándékozza a hívőnek. Annyira csordultig, hogy még ki is csordul, tehát másoknak is jut belőle.
Ezért írja az apostol, hogy vigasztaljátok egymást azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt titeket. Tehát még a szenvedő is tud másokat vigasztalni. A terhek alatt roskadó is át tud venni valamit mások terhéből, és így még több erőt kap hozzá.
Ezek a különös törvényszerűségek csak a gyakorló hívő számára ismerősek. De minket Isten nagy szeretettel gyakorló hívőkké akar átformálni, újjáteremteni. Akik valóban hisszük, amit hiszünk. Amit elvileg igaznak tartunk, azt kipróbáljuk a saját praxisunkban, és akkor érvényes lesz reánk mindaz, amiről itt olvastunk.
Még annyit, hogy az apostol itt nemcsak Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségére utal röviden, hanem az Ő második eljövetelét is említi. Azt mondja, hogy nemcsak azért várjuk vissza a mi Urunkat, mert akkor a benne hívők mind feltámadnak, és együtt leszünk az Úrral, hanem azért is, mert az Ő visszajövetelének a reménysége a mi mostani felelősségünk és tartásunk alapja is.
A Korinthusi levélben egy hosszú fejezeten keresztül taglalja az apostol, hogy mi a jelentősége és miért biztos az, hogy Krisztus feltámadott. Felsorolja név szerint a szemtanúkat, akik találkoztak vele, mi következik ebből számunkra, miért alapozza ez meg a mi reménységünket, és az utolsó mondata így hangzik: „Ezért (vagyis mivel mindez így igaz) szeretett testvéreim legyetek szilárdak, rendíthetetlenek. Buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58).
Aki tehát mindazt hittel komolyan veszi, amit az Úr Jézus ezekről a kérdésekről tanít, azt ez nem a valós kérdések elől való menekülésbe hajtja, s nem közömbössé teszi a világ dolgaival szemben, hanem éppen hogy a felelősségét alapozza meg. Az ilyen ember látja, hogy érdemes élni, sőt érdemes szenvedést vállalni, érdemes áldozatot hozni jó célokért, érdemes szeretni, megbocsátani, elengedni akkor is, ha emiatt néha bolondnak nézi a világ az embert. Csak így érdemes élni, ahogy azt az Úr Jézus elénk élte, és elénk adja tanításában, mert ennek van biztos, áldott következménye, jutalma. Azt Ő nem fogja elfelejteni, és meg fogjuk tőle kapni.
Ha ebben a világban sokszor nincs is igazság, ha a bűn nem veszi el méltó büntetését, és ha sokszor azoknak kell többet szenvedniük, akik másokhoz jók és áldozatosak, mi akkor is tudjuk, hogy mi az igazi igazság, ami érvényesülni fog a mi Urunk második eljövetelkor. Ez is a mi reménységünk tartalma.
Így bátorít tehát minket Isten ezen az igén keresztül: „Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” Akik benne hittek, azok mindenkor az Úrral lesznek. És akkor elmondhatjuk személyes hitvallásként a másik éneket is:
Az Úr Isten az én reménységem,
Erősségem mindenféle ínségben;
Csak tőle várom, igaz boldogságom:
s meg is találom.
Benne élek, haláltól nem félek, jót reménylek … (275. dicséret)
És ebben a reménységben egészen bizonyos, hogy nem fogok csalódni.

Így halottak napja táján mindig újra kiderül, hogy milyen sok pogány gondolat és gyakorlat húzódik meg a mi keresztyénnek vélt szokásaink mögött. Márpedig, ha mi Isten igéje szerint reformált keresztyéneknek valljuk magunkat, ahogy a XVI. századi hívő eleink nevezték önmagukat, akkor Isten igéjének a világosságánál kell megítélnünk ezeket a hiedelmeinket és szokásainkat is.
Nem tudom, ki emlékszik arra, hogy tavaly ezen a vasárnapon részletesen elemeztük Jézus Krisztusnak a halottakról szóló tanítását a gazdag és Lázár története alapján.
Aztán az elmúlt csütörtökön, mivel az éppen erre a napra esett, próbáltunk számba venni néhány olyan torzulást, hozzánk nem méltó pogány szokást, és azoknak a bibliai kritikáját, amikkel tele van most az élet körülöttünk.
Most nem csupán a felolvasott alapige üzenetét szeretném elmondani, hanem néhány olyan gyakorlati szempontot említek meg a Szentírás alapján, amit Isten igéje nekünk a halottakkal kapcsolatban mond.
1. Sok ember számára ijesztő a halálnak a ténye. Ezért vagy egyáltalán nem is mernek, akarnak róla beszélni, gondolkozni, vagy pedig egészen beteges, torz módon elkezdenek viccelődni, „haverkodni” a halállal, hogy ne kelljen azt komolyan venni. Ennek egyik ilyen importált torz formája az egyre divatossá váló haloveen-partik.
A Biblia világosan tanít minket arra, hogy a halál a bűnbe esett ember életének természetes része. Aki megszületik, az holt biztosra veheti, hogy meg is fog halni, ha csak előbb az Úr Jézus vissza nem jön, de akkor is véget ér az Ő visszajövetelével ez a mostani létformánk. Mivel ez ennyire bizonyosan bekövetkezik, és ilyen jelentős átmenetel egy másik létformába, értelmes, igényes embernek fel kell erre készülnie, mégpedig idejében kell felkészülni, mert egyikünk sem tudja, mikor következik be.
A hívő, Isten-félő Dávid olyan nagy nyugalommal írja le a 31. zsoltárban: Életem ideje kezedben van! Aki az egész életét a mindenható Isten kezébe tette, akinek a hit által valóban van kapcsolata Istennel, az nyugodtan élhet, bármikor következik is be a halála.
Csakhogy az ördög mindent elkövet, hogy elterelje erről a figyelmünket. Arra igyekszik, hogy csak a pillanatnyi, csak testi, csak e világi szükségeinkre gondoljunk, és ezekkel kapcsolatos dolgokról gondoskodjunk. Isten azonban a benne hívők tekintetét felemeli, sokkal tágasabb horizonton belül enged tájékozódni minket. Egyáltalán arra serkent, hogy gondolkozzunk, és távlatosan gondolkozzunk. Fontossá teszi számunkra, hogy hol töltjük az örökkévalóságot.
2. Meg kellene barátkoznunk azzal az igazsággal, hogy az emberi kapcsolatok nem örökké tartanak. Egyszer el kell engednünk egymás kezét, akár én halok meg előbb, akár ő. Egyetlen olyan kapcsolat van, ami túléli a halálunkat, és ami az örökkévalóságban is megmarad, ez pedig az Úr Jézus Krisztussal való hitbeli közösségünk. Akit Jézus egyszer tanítványává fogadott, azt megőrzi, megtartja, és az vele tölti az örökkévalóságot is.
A Biblia kiemeli a házasságot az emberi kapcsolatok közül, mint ami a legszorosabb szövetség és a legmélyebb közösség két ember között, és mégis azt tanítja, hogy a halállal a házasságnak is vége van.
Egyszer Jézus ellenfelei egy gonoszul kiagyalt, ravasz kérdést tettek fel ilyen felhanggal: na, Jézus, erre mit tudsz mondani. Előadtak egy történetet, ami nem lehetetlen, de nem valószínű. A történet úgy szólt, hogy egy asszonynak hét férje volt, mert mindegyik fiatalon meghalt, és az akkori törvények szerint a testvérnek feleségül kellett venni az özvegyet. Ha lesz feltámadás, a feltámadás után melyiknek lesz a felesége? És Jézus, nekik, akik olyan büszkék voltak az eszükre, meg hogy az Írásokat hogy ismerik, azt mondja: Ennyire nem ismeritek sem a Szentírást, sem az Isten hatalmát? Akkor már nem lesz jelentősége az itteni kapcsolatoknak, és nem lesz jelentősége többé a nemiségnek sem. A házasságnak is vége van a halállal.
Ezért írta Pál apostol a Római levélben később ennek alapján: „A férjes asszony, amíg él a férje, hozzá van kötve a törvény szerint. De ha meghal a férfi, akkor fel van mentve a törvény hatálya alól. Amíg tehát él a férje, házasságtörőnek számít, ha más férfié lesz, de ha meghalt a férje, megszabadul ettől a törvényes kötöttségtől, és nem házasságtörő, ha más férfié lesz.” (Róm 7,2-3).
Az élők nincsenek összekötve a halottakkal. A házassági eskü is így hangzik: Holtomig vagy holtáig.
3. Sokszor nem vesszük komolyan, amíg aztán személyesen nem kell átélnünk, hogy a gyász nehéz teher. Amikor súlyos veszteség ér valakit, akkor nem túlzás, ha azt mondja: úgy érzem, mintha amputálták volna valamelyik végtagomat. Ezért bátorít Isten igéje minket arra, hogy vigasztaljátok egymást. De mivel? Néha olyan fájó, kongó közhelyeket tudunk mondani ilyenkor, mert annyi telik tőlünk. Isten igéje viszont a szánkba adja az igazi vigasztalást.
Pál apostol a Tesszalonikai levélben sokat ír Jézus második eljöveteléről és az azzal kapcsolatos eseményekről. Ennek kapcsán ír valamit, aminek az utolsó mondata így hangzik: „Így vigasztaljátok egymást.” Hogyan? „Nem szeretném, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és úgy szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük (ezen múlik az összes további), hogy Jézus meghalt és feltámadott, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, Ővele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután pedig mi, akik akkor még élünk és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az Úr fogadására. És így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” (1Tess 4,13-18).
Ha pedig a gyászt még súlyosbítja az, hogy valakiben önvád, lelkiismeret-furdalás támad, mert valószínű egyikünk sem mondhatja el, aki öreget, beteget ápolt, hogy csakugyan mindent megtettem, mindig türelmes voltam, maximálisan szerettem minden helyzetben, ha ez vádolni kezdi, akkor ezt nem borba kell fojtani, ahogy a múltkor valaki tanácsolta, nem védőbeszédet kell tartani magunk mellett folyamatosan, hanem oda kell vinni, ahol egyedül van igazi, érdemi megoldás a bűnre. Ha ezt bűnnek tartja valaki, akkor vallja meg bűnként annak a Jézus Krisztusnak, aki ezekért a mulasztásainkért és bűneinkért is meghalt a kereszten, és utána vegye komolyan, hogy megbocsáttattak az ő vétkei Jézus érdeméért. Nem kell ezzel az önváddal élni egy életen át. Szabadon és tisztán is lehet továbbmenni.
Ha pedig nagyon nyomasztó az az üresség, ami elköltözött szeretteink nyomán marad, akkor engedjük, hogy az élő Jézus Krisztus töltse azt ki. Szoktuk énekelni nagy buzgón, csak nem tudom odafigyelünk-e mindig arra, amit énekelünk, hogy „megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá Ő teremtsen, az űrt Ő töltse ki.” Jézus kész és képes erre, engedjük és kérjük ilyenkor.
Nagyon fontos, hogy a gyászban is maradjunk őszinték önmagunkhoz és egymáshoz is, maradjunk józanok úgy, ahogy arra a Szentírás bátorít, és mértéktartók.
4. Külön tanulmányt kellene írni arról, hogyan torzultak el a temetési szokások. A legtöbb embert ilyenkor csak a külsőségek érdeklik.
Olvastam egyszer egy vidéki lapban, hogy a kisvárosban egy igen jelentős személyiség meghalt, és hogy mindent megtett a város azért, hogy méltóképpen temessék el, volt egy ilyen mondat is, hogy a temetésén részt vett három pap és hat ló. (Akkor még nem autóval vitték a sírig a koporsót.) Ez a fontos. De az, hogy az illető lelke most hol van, és az enyém hova fog kerülni, ha így folytatom, ahogy most, ez vajmi kevés embernek jut eszébe. Az igazán fontos, a tartalmi, az érdemi dolgokról sokkal kevésbé gondoskodunk, mint arról, hogy a külsőségek meglegyenek, és ki mit szól hozzá.
Kitűnő református hitvallásunk, a Második Helvét Hitvallás olyan bibliai józansággal írja, hogy a hívő keresztyének egyszerűséggel eltemetik szeretteiket, és minden pompa, fényűzés nélkül rendben tartják sírjukat. Ez méltó az Isten igéje szerint reformált gondolkozáshoz és gyakorlathoz.
Kezdetben — tudjuk a Bibliából — semmiféle beszéd nem volt temetéskor. Aki meghalt, eltemették. Jézus temetése is így történt. Később alakult az ki keresztyén körökben, hogy beszéljünk Jézus feltámadásáról és arról a reménységről, amire most nagy szükségünk van a gyászban. Aztán folyamatosan eltorzult ez. De mi ne felejtsük, hogy a temetés legyen istentisztelet! Mert arra nagy szükségünk van mindnyájunknak, akár közvetlen hozzátartozók vagyunk, akár csak távolabbi ismerősök, jó barátok, hogy az élő Krisztus szóljon az élőkhöz, az életről, az élet igéit mondja nekünk, és azt hittel fogadjuk be. Ne engedjük, hogy ez bármilyen irányban eltorzuljon.
Ezért nem szólunk mi a halotthoz. Értelmes ember nem kezd beszélni egy halotthoz.
Az elhunytnak az érdemeit sem soroljuk úgy, hogy őt dicsőítenénk. Ha valóban voltak érdemei, adjunk hálát Istennek ezért.
Az meg végképp bibliaellenes gyakorlat, ami sok vidéki helyen van, hogy búcsúzik a halott. Ő már nem búcsúzik, hanem mi búcsúzunk tőle. De vajon nem előbb kellett volna elbúcsúzni? Betegségében ki látogatta meg azok közül, akik most szeretnék hallani a nevüket, meg a rokonsági fokot, hogy ők is ott vannak ám. Egyszerű hiúság, szereplési vágy, csak nincs bátorságunk leleplezni azokat az indulatokat, amik ott vannak bennünk, pedig a gyógyulás mindig azzal kezdődik, hogy tükörbe nézek, megállapítom, milyen vagyok, és kijelentem: nem akarok ilyen maradni. Isten mindig erre segíti el a benne hívőket.
Akinek a gondolkozása Isten igéje szerint reformált, az nem megy ki naponta a temetőbe. Ez nem kegyeletsértés. Az nem mond ilyet a gyerekeknek: kimegyünk apukához. Komolyan gondolja, hogy ott van apuka? Nagy igazság ám az, amit Gárdonyi Géza íratott a sírkövére: csak a teste. Nem apukához, hanem apuka sírjához megyünk el néha.
Annál is inkább, mert hallottuk az igen az előbb, a Lukács evangéliumából, hogy minden ember örök sorsa végérvényesen eldől a halála pillanatában. Az említett szép hitvallásunk ezt is olyan biblikusan fejtegeti: a hívők azonnal Krisztushoz kerülnek, a hitetlenek azonnal a kárhozatba. A Biblia nem tud harmadik állapotról. Nem ír sehol tisztítótűzről, purgatóriumról. Ez a téves tanítás Pál apostol egyik mondatának a félreértésén alapszik.
A temetés tehát legyen istentisztelet, amelyen a hívő keresztyének tevékenyen részt vesznek. Úgy hogy együtt mondjuk a Hitvallást, nem szégyelljük, vagy ha valaki szégyelli, vonja le a konzekvenciákat. Ez minősíti az ő hitét vagy hitetlenségét. Együtt imádkozzuk az Úr imádságát, s énekeljük hangosan, bátran, hogy mások is értsék a szövegét, a Krisztusban való reménységről szóló szép énekeinket. Ha valaki részt vesz temetésen, és hívőnek tartja magát, ehhez méltóan vegyen részt.
5. Hogyan gondolkozzunk a halottakról? Mi helyes az ige szerint, mi nem?
Nem helyes semmiféle halottkultusz vagy temetői kultusz. Isten igéje szerint reformált gondolkodással nem készít az ember otthon kis házi oltárt az elhunytaknak, ahol ott van a fényképe, egy gyertya, egy csokor virág, és esetleg egy feszület. Mert nagy csapda a bálványimádás különböző formája.
Akkor mit tegyünk? Valahányszor eszünkbe jutnak elhunyt szeretteink, adjunk hálát Istennek értük. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levél 13. részében, hogy ha hívők voltak, akkor kövessük a hitüket. Jusson eszünkbe, hogy ilyen helyzetben ő, mint Isten gyermeke így meg így cselekedett. Szeretném én is követni a jó példáját.
Aztán várjuk reménységgel azt, amit Jézus megígért, hogy lesz feltámadás, és majd Őnála a benne hívők találkoznak. Egyébként pedig egészen engedjük át őket Istennek. Engedjük el a kezüket. Itt kellene fogni nagyobb szeretettel és megbízható hűséggel egymás kezét. A halálkor el kell engednünk.
Tehát nyugodtan köszönjük meg Istennek mindazt, amit ők jelentettek, amit rajtuk keresztül kaptunk, de Istennek köszönjük meg. Kövessük azt a jót, amit lehet követni. Várjuk azt, amit Isten megígért, de semmiképpen ne akarjunk kapcsolatot létesíteni és tartani velük.
Isten a spiritizmusnak minden formáját szigorúan megtiltotta a mi érdekünkben. Aki ennek bármilyen szelídített, szalonképessé hamisított formáját is gyakorolja, annak a lelkében és az idegrendszerében súlyos károkat okoz. Sok példát tudnék erre mondani. Éppen ezért mi nem beszélünk a halottainkhoz. Nem is imádkozunk értük. Miért nem? Mert eldőlt a sorsuk. Ha Jézusban hittek, semmit nem tudunk a számukra kérni, övék a teljes üdvösség. Ha meg nem hittek, most már nem tudjuk kiimádkozni őket az Isten nélküli állapotból, a kárhozatból. De nem imádkozunk hozzájuk sem. Még ha haláluk után szentté avatták őket, akkor sem. Mert ha szentté nyilvánították, akkor is ugyanolyan halottak, mint a többiek. Halotthoz és halottért a Biblia tanítása szerint nem szabad és nem érdemes imádkozni.
De nem viszünk nekik enni sem a sírjukhoz. Ez a szokás egyre jobban hódít. Elképesztő, hogy mire képes az ún. posztmodern ember. Semmiképpen nem idézzük meg a szellemüket. Mert aki ezzel megpróbálkozik, az nem az ő szellemükkel találkozik, hanem olyan démoni lelkekkel, amik szintén sok kárt okoznak az ilyen áldozatokban. A Biblia erről világosan ír. El kellene döntenünk végre, hogy igaznak tartjuk Isten igéjét, vagy attól függetlenül tesszük azt, amit az Isten nélkül gondolkozó világ.
Jézus világosan mondta: „Az Urat, a te Istened imádd, és csak neki szolgálj!” Ezért mi Isten mellett, Isten helyett, Istenen kívül semmit és senkit nem vagyunk hajlandóak vallásos tiszteletben részesíteni. Tiszteljük egymást, de nem vallásos tisztelettel.
Most csak ezt a néhány szempontot szerettem volna megemlíteni éppen a közelmúlt tapasztalatai alapján. Nem kell nekünk rémüldöznünk a haláltól, de nem is kell vele „haverkodni”. Komolyan kell venni, és fel kell készülni rá. Nem volt az ostobaság, amit az egyik középkori szerzetesrend gyakorolt, hogy sokszor így köszöntötték egymást: Memento mori! Emlékezz arra, hogy egyszer te is meg fogsz halni.
Számoljunk azzal józanul, hogy nem örökké tartóak az emberi kapcsolatok. Készüljünk fel arra, hogy egyszer el kell engedni egymás kezét. De annál jobban ragaszkodjunk Jézushoz, akivel viszont örökké tart a hívőnek a kapcsolata.
Tanuljunk meg Isten igéje szerint gyászolni, és a gyászolókat erősíteni. Jó lenne, ha a temetési szertartás valóban istentisztelet lenne, aminek a középpontjában az élő Jézus Krisztus van, aki a jelenlevő élőkhöz akar szólni.
Szabad nekünk elhunyt szeretteinkre gondolnunk, de Isten iránti hálával, azzal a készséggel, hogy ami jó volt az életükben, azt követjük, és tudjuk, hogy a halál nem pont, hanem kettőspont: Jézus Krisztus feltámadást is ígért nekünk.
Mi a mi konkrét feladatunk? Az, hogy az élőknek nagy szeretettel mutassuk az élő Jézus Krisztushoz vezető utat. Mert ha Őbenne hisznek, akkor ha meghalnak is élnek. Ezt Jézus mondta: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Őbenne hinni viszont csakis ebben az életben lehet. Ezért kell itt nekünk mutatni a Jézushoz vezető utat, mert ebben a földi életben is csak az él igazán tartalmas, gazdag, értelmes életet, aki hisz Jézusban. Aki viszont benne hisz, az pontosan tudja, mi vár rá, ha meghal.
Most olvastuk magától Jézustól: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek (megmondja, mi ennek az ellenszere), higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van, előre megyek, helyet készítek nektek, aztán eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.”
A hívő keresztyénnek ezt jelenti a halál. Ezért tud nagyon nehéz körülmények között is reménységgel élni, ha őt érte veszteség, reménységgel gyászolni, és egyszer, majd ha minket hív haza a mi Urunk, reménységgel hozzá hazamenni.

Ezt a reménységünket valljuk meg egy szép énekkel:

Tudom: az én Megváltóm él,
Hajléka készen vár reám.
Már int felém és koronát
Ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nem sokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel, gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!
(421,1)

Kevesen tudnák megmondani, hogy miért nevezik ezt a napot minden évben halottak napjának, miért alakult ez ki, ünnep ez vagy nem ünnep, miért következik ez közvetlenül az úgynevezett mindenszentek napja után, és legfőképpen, hogy miért kapcsolódott évszázadok alatt ehhez olyan sok ostobaság, babonaság, bibliaellenes szokás, Isten igéjétől teljesen távol álló, vagy azzal egyenesen szembenálló hiedelem, tanítás és gyakorlat.
Mondok néhány példát, hogy ki mit gondol erről a napról, és mi-minden fűződik ehhez.
Tegnap reggel a rádióban valaki így nyilatkozott: ő minden esztendőben ezen a napon, de egyébként is, ha évközben kimegy a szerettei sírjához, visz oda egy kis süteményt, meg egy kis üveg bort. Aztán hozzátette: igaz, hogy tudja, hogy a süteményt a madarak eszik meg, a bort meg valamelyik esztendőben ő itta meg, mert olyan hideg volt, annyira fázott. De azért ő ezt a szokást továbbra is gyakorolja.
Miért? Kinek viszi a süteményt meg a borocskát, ha ő nem issza meg és nincs olyan hideg? Ezekre a kérdésekre nem igen szoktak tudni válaszolni az emberek.
Valaki elmondta egyszer, hogy amióta a férje meghalt, a gyermekeit arra tanítja, hogy írjanak naplót apukának, és amikor kimennek a temetőbe, otthagyják a kis papírokat a sírján, hadd olvassa el.
Én együttéreztem vele a gyászában, de megkérdeztem, hogy komolyan azt gondolja: ott van apuka, ott van a férje abban a sírban? Igazat mond a gyerekeknek, amikor azt mondja: vigyétek apukának a naplót?
Az egyik napilapban most halottak napja kapcsán egy plébános így nyilatkozott: „Halottak napján megszűnik a határ élők és holtak közt. Egyek vagyunk, akik már odaát vannak, akik a tisztítótűzben, és akik még élnek.”
Mire lehet alapozni ilyen megállapítást? Van erről szó a Bibliában, hogy megszűnik a határ? Jézus Krisztus éles határt mondott élők és holtak között, és óvott minket, élőket attól, hogy bármilyen kapcsolatot akarjunk tartani az elhunytakkal.
Egy másik újság azt írja, hogy mennyire megnyugtatja az embereket az a tudat, hogy ha meghalnak, lesznek, akik imádkoznak értük, és kialakult egy ilyen szolgáltatás, hogy a rózsafüzér társulatok imaszolgáltatásait igénybe lehet venni már most, életünkben is.
Egyre többektől hallom, hogy itt is hódít most már ez az ősi kelta babona, amit az Egyesült Államokból importáltak, halloween-partikat tartanak egyre többen.
Kérdezem: miért, mert szeretem tudni, hogy valaki valamit miért csinál, mi az oka és mi a célja? Nem tudjuk, így szokás, mások is csinálják. Egy valaki adott rá tudományos magyarázatot, hogy meg kell barátkoztatni a gyerekeket a halállal és a démonokkal. Aki tudja, hogy mit jelent ez a mondat, annak a hideg végigszalad a hátán, és az esetleg megkérdezi az illetőt, hogy ő tudja-e, mit beszél.
Nagyon érdekes az is, ha megkérdezzük: miért gyújtanak ilyenkor mécseseket meg gyertyákat a sírokon, mások esetleg még az ablakokban is?
Két általános válasz szokott erre lenni. Az egyik így hangzik: azért, hogy ha egy kiszabadult lélek eltévedne, visszataláljon. A másik válasz: hogy távol tartsuk a lelkeket magunktól, mert azok a sötétben szeretnek lenni, a világosságba nem lépnek ki. A gyertya ég az ablakban nem jön haza a hazajáró lélek.
Ennek megint mi az alapja, és miért mondja valaki ezt, másik az ellenkezőjét? Valami elképesztő összevisszaság, sötétség, homály és félhomály uralkodik a fejekben és a szívekben, ha életről és halálról, élőkről és holtakról van szó.
Azért gondoltam arra, hogy legyen ma este erről szó, mert azt remélem, mindannyiunk számára egyértelmű, hogy a reformáció szó azt jelenti, hogy visszaalakítás, vagyis ami deformálódott, Isten igéjétől eltér, azt visszaalakítsuk Isten igéjéhez. Mit tanít nekünk Isten igéje életről és halálról, élőkről és holtakról? Mert Isten meg akar őrizni minket attól, hogy a spiritizmusnak ezekkel az áttételes és közvetett formáival megfertőzzük magunkat és gyermekeinket, mert amiről itt szó volt, az mind a spiritizmusnak valamilyen formája. A Bibliából megtudhatjuk, hogy miért életveszélyes a spiritizmus, a halottakkal való kapcsolatkeresésnek bármilyen formája a számunkra, és miért óvja Isten attól az övéit.
Mit tanít nekünk a Szentírás életről, halálról, élőkről, holtakról? Nem lehet erről húsz perc alatt úgy beszélni, hogy mindenre kiterjedjen, de a legfontosabbakat hadd említsem meg.
A Biblia rendkívül józanul és egyszerűen tanít minket arra, hogy a halál természetes módon hozzátartozik az élethez. Aki egyszer megszületett, az biztosan tudhatja, hogy egyszer meg fog halni, ha csak azt megelőzően Jézus Krisztus vissza nem jön ítélni élőket és holtakat. Egyébként, aki a világra jött, az számolhat azzal, meg az őt szeretők is számolnak azzal, hogy egyszer ki is lépünk ebből a világból, mégpedig ugyanúgy nincstelenül, mint ahogy ide beléptünk.
Mégis nagyon sokan meglepődnek ezen a tényen, tiltakoznak ellene, nem akarnak belenyugodni, nem akarják tudomásul venni, holott aki a Biblia józanságával gondolkozik, az tulajdonképpen csendes készenlétben van a tekintetben, hogy előbb-utóbb ki kell innen lépnünk, előbb-utóbb elválunk szeretteinktől is, mert ez az élet rendje.
Nem beszélve arról, hogy azt sem vesszük komolyan, hogy Isten csak egy időre ajándékoz minket egymásnak. Isten ajándéka az, hogy nem egyedül kell élnünk, hogy vannak, akik szeretnek, vannak, akiket szerethetünk, de ez egy ideig tart, ez nem örökké tart. Ezzel megint józanul számolnunk kellene.
Egyszerűen komolyan kellene vennünk azt, amire az a középkori szerzetesrend figyelmeztette a tagjait, hogy ha a két tenyeredet megnézed, két nagy M-betűt látsz benne azért, hogy memento mori! Gondolj arra, emlékeztesd magadat arra, hogy egyszer meg fogsz halni. Nem kell nekünk a tenyerünket nézegetnünk, meg vizsgálgatni, hogy minden része megvan-e az M betűnek, de ez a figyelmeztetés azért elgondolkoztató. Nem kell ettől rettegni, nem ennek a félelmében kell eltölteni azt a néhány évet vagy évtizedet, amit kapunk. Csak nem szabad elfeledkeznünk, hogy volt kezdete a földi életünknek, és lesz vége. A mienknek is, meg a szeretteinkének is. És amikor ez bekövetkezik, akkor ez ne találjon készületlenül minket, és ne rémüldözzünk, hisztériázzunk, amikor el kell engedni egymás kezét.
A Biblia erről is beszél, hogy amíg itt lehetünk együtt, addig szeretettel fogjuk egymás kezét, amikor pedig Isten valakinek az idejét befejezi, akkor engedjük el egymás kezét. Az a bajunk, hogy egyiket se csináljuk. Azt se, hogy szeretettel fogjuk, hanem ehelyett ökölbe szorítjuk, verekszünk, meg kicsavarjuk a kezéből azt, ami az övé.
Az Ezékiel 16-ban olvassuk ezt a szép kifejezést. Isten mondja: „Nem fogtad meg a szegénynek és szűkölködőnek a kezét, amíg lehetett volna.”
Addig fogjuk szeretettel egymás kezét, amíg lehet, tudva azt, hogy egyszer ennek vége lesz. Ez nem rettenetes tragédia, ez ugyanúgy az élettel jár, mint ahogy velejár a születés.
A legtöbbször ez nagyon fáj, ha az a kapcsolat szoros és mély volt, hosszú és tartalmas, akkor nem túlzás, amit mondani szoktak az ilyen emberek: úgy érzem, mintha amputálták volna egy tagomat. Nekünk együtt kell éreznünk azokkal, akik elveszítik a hozzátartozójukat és meg kell tanulnunk, mint keresztyén embereknek sírni a sírókkal. De ezzel akkor is, mint természetes jelenséggel számolnunk kell.
Jézus is sírt Lázár sírjánál, mert átérezte, hogy mit veszítettek a testvérei. De Ő ott is úgy volt jelen, mint akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És így van jelen minden benne hívőnek az életében is.
A gyász néha nehéz teher. De mi könnyíti meg? A Biblia három olyan dolgot is említ, ami a hívő embernek nemcsak elviselhetővé teszi, hanem megkönnyíti.
Az egyik az, hogy ha az, aki elment az Úr Jézus tanítványa volt, akkor neki most sokkal jobb. Akkor is szabad sírni, de akkor tudjuk, hogy magunkat siratjuk, nem őt. Ő jól járt. Pál apostol azt mondja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb.” (Fil 1,23).
A másik az, hogy Isten a benne hívőket előre megvigasztalja. A 2Kor 7,4-ben van ez a súlyos mondat. Pál apostol iszonyatos szenvedései, veszteségei között írja ezt le. „… tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságuk ellenére csordultig vagyok örömmel.”
Tele vagyok vigasztalódással … ez azt jelenti, hogy Isten előre megvigasztalja a benne hívőket. A hívő ember nem a hirtelen támadt gyászában kapkod egy kis vigasz után, ahogy mondani szokták. Isten nem egy kis vigaszt ad az övéinek, hanem előre megtölti a szívüket vigasztalódással, hogy amikor arra szükség lesz, ott legyen készen a Krisztusban megtalált vigasztalás, reménység, békesség.
A harmadik, ami erőt ad, hogy a hívő embereket az jellemzi, hogy sohasem úgy kapcsolódnak azokhoz, akiket nagyon szeretnek ezen a földön, hogy az az illető lesz a mindenük. Képpel kifejezve nem mind a két lábukkal az emberi kapcsolatokon, közösségeken állnak, hanem a hívő ember az egyik lábát megvetette egyszer és mindenkorra a Krisztussal való közösségen és ez nem rendül meg soha. És amikor a másik lába alól kihúzzák a talajt, akkor nem esik össze, mert akkor annál inkább ránehézkedik arra a lábára, amelyik alatt biztos a talaj, amit soha nem húznak ki, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ő örökkévaló szövetséget köt a benne hívőkkel, nem ideig valót, mint ahogy szeretteinkkel. Ezért nem roppannak össze a hívők a súlyos gyász terhe alatt sem, mert még inkább ránehézkednek az egyik lábukra, és megtartja őket az a Krisztus, aki nem változott.
Ezért nagyon sokat mondó egyik énekünknek az sora, hogy az „űrt Ő töltse ki.” Minden ember életén egy nagy űr támad, amikor elveszít valakit, akit nagyon szeretett. De ezt Jézus kitöltheti. Az egyik lábam alól kiszaladt a talaj, de mégsem esem össze, mert átmenetileg a másikra nehézkedem még inkább, és az megtart, aztán majd megmutatja az Úr, hova tegyem a másik lábamat is. Mindenesetre az űrt Ő ki tudja tölteni, és ez a hívők életében nagyon sokat jelent.
Hadd említsem meg röviden azt is, hogy a legtöbbször egy-egy gyászesetnél lelkiismeret-furdalásuk van az itt maradottaknak. Nem tettem meg mindent érte, még kellett volna egy orvosnak szólni, későn intézkedtem, nem szerettem olyan türelmesen, ahogyan kellett volna stb. Ez tipikusan olyan vád, amit már nem lehet rendezni. Amit azzal kapcsolatban mulasztottunk el, aki már elhunyt, nem tudjuk pótolni. Nem tudjuk megbeszélni, nem tudunk bocsánatot kérni sem, és akkor mi lesz? Akkor az lesz, hogy ki ehhez, ki ahhoz az álmegoldáshoz folyamodik. Megpróbálja lenyomni a tudatalattiba. Van, aki borba fojtja, van, aki védőbeszédeket tart maga mellett, hogy azért az nem volt olyan könnyű, mert tulajdonképpen mindent megtettem. Nem mindent, de majdnem mindent. És akkor jön az összevissza beszéd és védekezés. Holott Isten igéje mutat nekünk egy királyi utat.
Egészen bizonyos, hogy mindnyájan elkövettünk mulasztást azokkal szemben, akik már nincsenek közöttünk. Meg egyéb bűnöket is, amikért már nem tudunk tőlük bocsánatot kérni. De Istentől tudunk! Mit tanít a Biblia a bűnbocsánatról? Ha engem valóban bánt valami, és az bűnné lett, akkor azt mondjam el annak, aki egyedül tudja jogerősen megbocsátani, és ez az élő Isten. Akkor legyen abból bűnvallás, és ne a bűntudatot cipeljem magammal. Mondjam ki Istennek, és higgyem azt, hogy erre is van bocsánat, és békessége lesz az embernek.
Arról is beszél a Szentírás, hogyan viszonyuljunk a halottainkhoz. A Második Helvét Hitvallás biblikus józansággal mondja, hogy tisztességgel temessük el őket, és utána engedjük át annak az Úrnak, akiéi. Tisztességgel eltemetni és elengedni a kezüket. És utána, ha eszünkbe jutnak? Akkor Isten iránti hálával emlegetjük őket. Azt írja a Zsidókhoz írt levél: ha hívők voltak, kövessük a hitüket, és szolidan tartsuk rendben a sírjukat. De nincs halottkultusz, nincs temető-kultusz annak az életében, aki a Bibliát komolyan veszi, és semmilyen kapcsolatot nem óhajt keresni és tartani a halottakkal. Ez a Biblia világos tanítása.
Azért olvastam fel ezt a történetet, mert itt egymás után két ember meghal a Biblia leírása szerint, és itt van leírva, mit csinálnak velük. Kiviszik és eltemetik. Még csak beszéd sincs. Ez később alakult ki, hogy legyen az igehirdetés alkalma, az meg utána kialakult, hogy legyen az a halott dicsőítésének az alkalma. Mondjunk el róla minden szépet, amit cselekedett és nem jellemző rá. Aztán ezek a szobanagyságú kripták, amik készültek. Aki igazán gyászol, az naponta kijár a halottjához. Gyere kisfiam, kimegyünk nagyapádhoz. Tényleg a nagyapához mennek? Ezt szeretném mindenkitől megkérdezni. Kimegyünk nagyapád sírjához. Ez felel meg a valóságnak, a másik az hazugság.
A Prédikátor 12,7-ben azt olvassuk, hogy amikor valakinek befejeződik a földi élete, a por megtér a porhoz, a lélek pedig megtér Istenhez, aki teremtette azt. Ez történik. Az többé már nem úgy a nagypapa, ahogy ott van a hantok alatt. Inkább erre a biblikus józanságra kellene a gyermekeket szeretettel nevelnünk. Nem baj, ha kijönnek ők is, még az sem baj, ha elhangzik egy imádság a sírnál, de nem a nagypapához, hanem az élő Istenhez. Mert ezt Jézus megint megmondta: „Az Urat, a te Istened imádd, és csak neki szolgálj.” És ha mi Isten igéje szerint reformált gondolkozású emberek vagyunk, akkor a gyakorlatunknak is olyannak kell lenni minden tekintetben. Nem nehéz dolog ez, mert Isten igéje gyakorlatias és világos segítséget ad ebben a kérdésben is.
Arról is, hogy miért nem imádkozunk a halottainkért. Mert ha ők Jézus Krisztusban hittek, akkor semmit nem kérhetünk már a számukra. Övék a teljesség. Minek imádkozni? Ha pedig nem hittek, akkor már nem változtathatunk a sorsukon, mert az örök sorsa mindenkinek a halál pillanatában eldől, és ezen nem lehet változtatni. Ezt tanítja nekünk a mi megváltó Urunk Jézus Krisztus. Aki úgy hallgatja Őt, hogy igazat mond, az törli az agyából ezeket a téveszméket, amiket belénk táplált a Biblia nélkül felnövő, Isten nélkül gondolkodó közgondolkozás. Mi pedig szeretettel és türelmesen világosságra segítjük azokat, akik ebben a félhomályban és sötétségben vannak.
Nem viszünk enni a halottainknak, mert nincs rá szükségük, nem próbáljuk megidézni őket, mert nem őket idézi meg az, aki démoni erővel tud szellemeket idézni, hanem démonokat idéz meg. Ezt komolyan gondoljuk, hogy Istennek egy megváltott gyermekét zavarhatja az örökkévalóságban egy földön élő ördögi tulajdonságokkal rendelkező ember? Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg — azt olvassuk. Ők már az örök boldogságban vannak, ha az Úrban haltak meg.
Még arra nézve szeretnék valamit mondani, hogy egészen igeellenessé váltak a temetési szokásaink is. Nemcsak apró szokások, amiket most talán jobb, ha nem is említek, de az első keresztyének, így temették el halottaikat, ahogy itt olvastuk. Jézust hogy temették el? A szokás szerint egy lepedőbe becsavarták, betették a sírüregbe, és elzárták a bejáratot. Ezzel be volt fejezve minden. Semmi további folytatás nem volt. Se virágot nem vittek oda, se mécsest nem gyújtottak. Se nem nyitogatták ki időnként. Azért ékelték be olyan gondosan, hogy véletlenül se menjen oda be senki, már csak egészségügyi okokból se. Ezért voltak nagy gondban az asszonyok: ki hengeríti el nekik a követ, mert ilyet még nem láttak, hogy ahova odahengerítették, onnan elhengergessék, s ők azzal nem is bírtak volna.
Egyáltalán nem véletlen, hogy egy bibliai világossággal gondolkozó és élő ember, Kálvin János, határozottan elrendelte, hogy jeltelen sírba temessék el. Nehogy már búcsújáró hellyé váljék az ő sírja. Nem is tudjuk, hol van eltemetve. Miért kellene tudni? Aki az Úr Jézusban hitt, az ott van Őnála, várja az Ő dicsőséges visszajövetelét, és ezzel együtt a feltámadást. Annak elrendeződött az örök sorsa. Ott elrendeződött már, amikor itt a földi életben Jézus hívására igent mondott. Ezért mondja az Úr: „Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy az ítéletre, mert már átment a halálból az életbe.” És ezen nem változtat az sem, hogy egyszer utolsót dobban a szíve, és lefogják a szemét. Ő ott van az életben, az Úr Jézusnál.
Ez a bibliai józanság torzult el fokozatosan, így alakult ki az, hogy a vezérrel együtt eltemették a lovát. A háziasszonnyal együtt az edényeit. A lelkészt a palástban temetik el és Bibliát tesznek a hasára. Lesz arra szüksége? Nem az élőknek lenne szüksége az élő igére, hogy forgassák és olvassák salátává a gyerekei, unokái, dédunokái azt a Bibliát? Nem a pénz nélküli, kódis lelkésznek kellene adni azt a palástot? Mint ahogy Jóo Sándor, a gyülekezet első pásztora rendelkezett a halála előtt: „Adjátok egy szegény teológusnak a palástomat”. Ilyen eszébe sem jutott, hogy palástban temessék el. De az eszébe jutott, hogy semmiféle beszéd ne hangozzék a temetésén, csak a következő igéket olvassák fel — és akkor gyönyörű igeszakaszokat rendelt el, amik mind az Úr Jézus feltámadásáról, a vele való találkozásról, a bűnbocsánat örömhíréről szóltak. Az ilyen ember Isten igéje szerint reformált gondolkozású, aki a gyakorlatba is ezt átviszi, mert egy végrendelettel nem mer senki vitatkozni.
Nagy tanácskozás volt, hogy azért mégis kellene valami beszédet mondani. És a gondnok határozottan azt mondta: itt van a végrendelet. Ebben az van, hogy a mindenkori pasaréti segédlelkész olvassa fel ezeket az igéket. És gyönyörű volt az a temetés — ha lehet temetés gyönyörű, mert a láthatatlanokra irányította a figyelmünket. Jézusra irányította a figyelmünket. Nem a halottról volt szó, hanem arról a Jézusról, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.
Meg lehet azt valósítani, hogy Isten igéje szerint gondolkozva, Isten igéje szerint rendezzük be az életünket is, készítsük elő a halálunkat, és legyünk készek arra, hogy egyszer még mi is meg fogunk halni, ha az Úr Jézus előbb vissza nem jön. Akkor meg egy szempillantás alatt átváltozunk.
Egyelőre csak ennyit. Ha Isten segít, majd vasárnap folytatjuk. Vegyük ezt komolyan, vagy gondoljuk végig legalább, hogy a halál természetes velejárója az életnek. Meg kell tanulnunk szeretettel fogni egymás kezét, amíg azt tehetjük, aztán elengedni egymás kezét, amikor Isten így rendelkezik. Ne éljen senki az önváddal egy életen át, van bűnbocsánat, és ezt komolyan vehetjük. Az űrt, ami a gyászban támad az életünkön, Jézus ki tudja tölteni, és tud adni gyógyulást arra a sebre, ami ilyenkor támad.
Egy hívő keresztyén ember egyszerű temetést rendez. Nem a halottat dicséri, hanem az élő Krisztusról beszél. Nem ismeri a temető-kultuszt, de rendben tartja a sírt. Tud kegyelettel gyászolni, de nincs halottkultusz az életében. Komolyan vesszük Jézus tanítása alapján, hogy örök élet és örök halál kérdése a biológiai halálunk pillanatában eldől, és ezen változtatni nem lehet.
A Biblia nem tud purgatóriumról, de tud örök üdvösségről és örök kárhozatról, és ettől az örök kárhozattól akar minket megmenteni a mi Megváltónk. De csak ebben az életben lehet átlépni a halálból az életbe, az Isten nélküli állapotból az Istennel való lelki közösségre. Erre kell felkészülnünk. Egyébként pedig tudhatjuk azt, amit Jézus Máriának meg Mártának mondott Betániában: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” És ebben a földi életben is csak az él igazán, aki hisz Őbenne.

Akik a Kalauz szerint olvassuk a Szentírást, Nehémiás könyvét tanulmányozzuk most naponta. Izráel népe nagyon nehéz helyzetben volt akkor, amikor ezek az események történtek, amikről ez a könyv tudósít bennünket.
Véget ért a babiloni fogság, a perzsa király engedélyt, sőt parancsot adott arra, hogy a deportált nép utódai térjenek haza, építsék újjá az országot és a templomot.
Több csoportban indultak haza az emberek nagy reménységgel a szívükben, de mit találtak otthon? Üszkös romokat, elvadult földeket és körös-körül sok rosszindulatú ellenséget. Hozzáláttak azért az újjáépítés munkájához, de nehéz volt kitartóan végezni ezt az erejüket messze meghaladó munkát.
Akkor érkezett meg évtizedekkel az első csoport hazaérkezése után Nehémiás egy újabb csapattal. Az ő lelkesítő beszéde és kitűnő példája nyomán összeszedte magát a nép, és két hónap alatt felépítették Jeruzsálem még mindig romokban heverő falait. Ettől egy kicsit megszeppent az ellenség, és ez a nagy teljesítmény egy kis bátorságot öntött a nép lelkébe, de nagyon-nagyon elfáradtak testileg, lelkileg, mire befejezték ezt a munkát.
Amikor elvégezték ezt a nagy munkát, akkor ezzel a meglepő kéréssel álltak oda a nép lelki vezetője, Ezsdrás pap elé: hozd elő nekünk a Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr adott Izráelnek. Ez mindig csoda, amikor emberek vágyakozni kezdenek az élő Isten és az Ő beszéde után. Amikor fáradtan, kimerülten is ez lesz a legfontosabb. Amikor nem Ezsdrás, a pap mondja: figyeljetek ide egy kicsit és hallgassátok meg Isten igéjét, hanem a nép kéri: szeretnénk hallani Isten igéjét. Hozd elő nekünk azt, amit az Úr adott.
Ezsdrás örömmel előhozza az akkori Bibliát, a Mózes könyveit, és ezt olvastuk a folytatásban: „Felolvasta azt a téren virradattól délig, azok előtt a férfiak és nők előtt, akik meg tudták azt érteni. Az egész nép pedig nagy figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet.”
Ez történelmi esemény volt. Hosszú hallgatás után újra megszólal Isten igéje. Előkerül a Biblia, aminek a nyelvét sokan már nem is értették, ezért olvastuk a folytatásban, hogy a léviták megmagyarázták, vagyis lefordították és értelmezték a népnek a Mózes törvényeit, mert szinte senki nem volt, aki ismerte volna, hogy mi is van a Bibliában. Annál meglepőbb, hogy mégis érdekelte őket és hallani akarták. Ez mindig Istennek a munkája.
Előkerül a Biblia, és hajnaltól délig állva hallgatják azt, mégpedig azt olvastuk, hogy nagy figyelemmel. Külön megemlítésre érdemes, hogy férfiak és nők együtt, az egész nép. Általában csak a férfiak hallgatták az ilyesmit, vagy csak őket hívták meg ilyesmire, de itt az egész nép meg akarja ismerni Isten elfelejtett és számukra már ismeretlen szavát. Sőt, ha az egész hosszú fejezetet olvastam volna, akkor az következik, hogy másnap bekopognak Ezsdrás ajtaján többen, főleg a nép vezetői, hogy még részletesebben és alaposabban megismerjék az igét. Ami tegnap nem volt világos, azt most magyarázza meg. Amire tegnap már nem tudtak figyelni, mert azért nem könnyű hajnaltól délig állva figyelni, azt még egyszer hadd hallják és beszélhessék meg. Igazán szeretnék megérteni, megismerni Isten igéjét.
Ez, hogy újra hangzott a Biblia, azt eredményezte, hogy a népnek az egész élete egy nagy megújuláson ment keresztül. Egy nagy reformáció kezdődött el ekkor Isten népének az életében. Reformálni azt jelenti: visszaalakítani. Milyenre? Az eredetire, ami volt. Ami kezdetben volt. Amikor Isten az Ő népét kiválasztotta. Amikor azt mondta: én leszek a ti Istenetek, és ti az én népem lesztek, és tűzfal gyanánt védelek titeket. Az én igéimmel ajándékozlak meg, és el fogtok tudni igazodni az élet útvesztőjében. Lesz nektek naponta fáklya az én igém, és ösvényeteknek világossága, csak hallgassatok énrám, akkor nem lesz baj! Ez volt Isten kérése.
Nos, éppen ez tűnt el a századok alatt. A megpróbáltatások, meg amikor jól ment a dolguk még inkább elfeledkeztek Istenről. Elkezdtek kacérkodni idegen istenekkel. Hovatovább minden fontosabb lett, mint az, hogy mit mondott, vagy mit mondana most ebben a helyzetben Isten. És íme, most mindennél fontosabb lesz újra, hogy mi is volt valaha Isten akarata. Térjünk vissza ahhoz. Alakítsuk vissza az életünket olyanra, amilyennek Isten tervezte meg, mert az lesz igazán gazdag és szép.
És valóban ehhez igazítottak mindent. Olvassuk el a Nehémiás könyvét, ma délután egy óra alatt szép nyugodtan el lehet olvasni. Hogyan idomult ehhez a házassági erkölcs, a fogság után lassan kialakuló, ma így mondanánk: szociális háló, az egész gazdasági élet, az istentiszteleti rend, minden Isten igéjéhez kezdett igazodni. Valóban egy igazi nagy reformáció indult el, ami igen alapos lelki és társadalmi megújulást is jelentett.
Ez mindig a Szentlélek Isten munkája. Mindig Isten Lelke végzi el azt, ha egy ember vágyakozni kezd az Ő igéje után. Valami módon mindig a Szentlélek adja kezünkbe a Bibliát. Az mindig a Szentlélek csodája, ha értjük Isten gondolatait. Azt mondja Isten: Nem az én gondolataim a tiétek, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én gondolataim. Ez nem magától értetődő, hogy egy ilyen magamfajta nyomorult ember képes felfogni az Isten nagyságos gondolatait. Ez mindig a Szentlélek munkája, hogy közel hozza hozzánk, hogy az fogható, érthető legyen.
Az is mindig a Szentlélek munkája, ha egyetért valaki az igével. Olyan csodálatosan szép részlet ebben a fejezetben az, hogy amikor befejezte Ezsdrás, az egész nép kórusban ezt mondta: Ámen! Ámen! Egyetértettek az igével, igazat adtak Istennek — ahogy később az evangéliumban olvassuk.
És az is a Szentlélek munkája, amikor valaki halogatás nélkül cselekedni kezdi azt, amit Isten szavaként megértett, amikor engedelmeskedik egy ember, az mindig a Lélek munkája, ha magunkra vesszük azt, amit nekünk mond Isten.
Arról meg külön beszél Jézus, hogy az is a Szentlélek munkája, amikor hallva Isten igéjét, rádöbbenek, hogy miben térek el attól, és nem akarok olyan maradni, amilyennek talált az Isten igéje, hanem engedem, hogy változtasson. A bűnlátás, bűnbánat mindig a Szentlélek munkája.
De itt soha nem reked meg a dolog, mert a Szentlélek adja azt a bizonyosságot is, hogy megbocsáttattak a mi bűneink Jézus Krisztus áldozatáért, és lehet egészen újat kezdeni Ővele.
Az is a Szentlélek munkája, amikor egy csüggedő nép szívébe reménységet önt, amikor sokféle embert egységre von. Ez történt itt.
Summázva: Mindig a Szentlélek csodája, ha Isten igéjének a hallgatását az követi, hogy az emberek hétköznapi életében is egymás után minden ahhoz igazodik, és megvalósul Isten akarata. Ilyenkor jön el az Isten országa. Ezért szoktunk könyörögni. Ez a két kérés ugyanazt jelenti: Jöjjön el a te országod, vagyis királyi uralmad, legyen meg a te akaratod.
Ez következett be ennek a nagyon elcsigázott, kimerült, lemerült, csüggedő népnek az életében egy óriási erőfeszítés után, amikor érthető lett volna, hogy most egy ideig kiengedünk, nem törődünk semmivel, aztán majd csak lesz valahogy. Ők nem azt akarták, hogy valahogy legyen, hanem úgy, ahogy azt az ő Istenük akarja. De ezt nekik is tudniuk kell, hogy mit akar. Honnan lehet megtudni? Az Ő igéjéből. Gyere Ezsdrás, te tudsz olvasni folyamatosan, meg érted is, amit olvasol, mondd el nekünk az Isten akaratát, mi pedig azt mondjuk rá: Ámen! Ámen! És elkezdjük cselekedni.
Lényegében ez történt a XVI. századi egyház-reformációnál is. Luther Márton már felnőtt emberként, tanárként vette kezébe először a Szentírást. Ahogy elkezdte olvasni a Bibliát, elképedt azon, hogy milyen messze van attól az, amit ő a Bibliára hivatkozva tanít. Ő sosem ellenőrizte azt, amit tanít, hogy valóban ezt mondja-e Szentírás. Mindent másod meg harmad kézből és szájból vett. Íme, most látja. Belereflektorozott valósággal Isten igéje az életébe és a helyére került sok minden. Elindult egy nagy lelki megújulás, amelyik azonnal kihatott a társadalomra is.
Azt hiszem, többen el tudnánk ezt mondani szerényen, csendesen, alázatosan, hogyan kezdődött az, amikor Isten először beleszólt az életünkbe, és elképedtünk, milyen állapotok vannak ott. Nem hittük volna, hogy mi azok vagyunk, akik az Ő igéjének fényében meglátjuk magunkat. Nem reméltük volna, hogy olyanokká válhatunk, amilyeneket ígér nekünk. És elkezdte formálni az életünket, és formálja, tisztítja, vezeti azt egészen a mai napig.
Mi kellett ahhoz, hogy Nehémiás idejében elinduljon ez a nagy reformáció, és hogy mindannyian átéljük ezt valamilyen formában? Egyszerűen érdemes ujjhegyre szednünk ennek az igének az alapján ennek a feltételeit.
Mindenekelőtt kellett a Szentírás. Elő kellett venni a Bibliát. Mert addig nem használták azt. Nem tartozott hozzá a mindennapokhoz. Nem tartozott hozzá a népnek az életgyakorlatához. Építeni kellett, védekezni kellett az ellenségektől, valahogy tartani a lelket a csüggedő emberekben, valahogy összetartani a széthúzó társaságot. Nem értek rá? Vagy nem jutott addig eszükbe? Mindegy. Ne az okait keressük, hanem ezen örvendezzünk, hogy ezzel indul el minden igazi életváltozás, hogy megszólal Isten igéje.
Aztán kellett egy Ezsdrás, aki el tudta azt olvasni, és helyesen tudta értelmezni. Meg a léviták, akik lefordították azoknak, akik már csak félig-meddig beszélték azt a nyelvet.
Olvasunk itt arról, hogy összeeszkábáltak egy kis emelvényt, hogy messzebbre hangozzék azoknak a szava, akik felolvassák. Olyan jellemző, ez is kiderül ebből a történetből, hogy nem a tárgyi feltételektől függ az igehirdetés eredményessége. Néha nagyon szegényes, nyomorúságos körülmények között is hatalommal munkálkodik Isten az Ő beszéde által.
És kellett ilyen figyelő nép. Emberek, akik félretesznek mindent és hallgatják az igét. Akik készek azért áldozatot hozni. Hajnaltól délig ott állnak és nagy figyelemmel hallgatják az igét, utána azt mondják: Ámen! Egyetértünk, úgy legyen!
Ezt követően azt olvastuk: sírni kezdett a nép. Mert amikor valaki belelát a saját szívébe, azon csak sírni lehet. Amikor Péter először belelátott saját szívébe nagypéntek hajnalán a kakasszókor, akkor ő is csak keservesen sírni tudott azon, hogy ilyen vagyok valójában, Istenem?
De amikor Jézust átvezették az udvaron, megkereste a tekintetével Pétert, és ebben benne volt az: ilyen vagy, de egészen másmilyenné lehetsz.
És ezt is az Ő igéjével végzi el Isten, hogy egészen másmilyenekké legyünk. Mert arról is olvasunk, hogy a sírás után nagy örömre derülnek. Sőt olyan nagy örömük lesz, hogy még a környéken lakók is felfigyelnek, mi történt ezekkel az emberekkel. És amit aztán a környékben lakók is láthattak: megváltozott az életük. Az egész életük. A személyes, a családi, a társadalmi… Minden megváltozott, mivel komolyan vették Isten igéjét.
Nagyon sokszor nem értékeljük, milyen kiváltság, hogy hallgathatjuk Isten igéjét. Milyen kimondhatatlan ajándék, hogy kezünkben van a Szentírás, és édes anyanyelvünkön olvashatjuk az Isten örök igazságait, amiket az érdekünkben íratott le, és a mi érdekünkben juttatja el hozzánk. Nem tudja, mitől fosztja meg magát az, aki nem olvassa a Bibliát, nem hallgatja az ige hirdetését, és nem igazítja az életét ahhoz.
Minden egészen más lenne, ha ott lenne bennünk ez az indulat, ami ebben az esetben Nehémiás népét jellemezte. Vágyakozás Isten szavára, annak a kitartó olvasása, hallgatása, az annak való engedelmeskedés… Egészen más lenne a házasság, a családi élet, a közélet, az egyház élete is, ha mindenütt így becsülnék Isten igéjét, és így engednének annak.
Olyan hangsúlyos ebben az egész fejezetben, hogy milyen szomjas lélekkel hallgatták az igét. Nagy figyelemmel, fáradtan is nagy figyelemmel. Ilyen nagy figyelemmel és szomjasan kellene azt naponta olvasnunk és hallgatnunk. Legalább olyan szomjasan, mint ahogy este a híreket hallgatjuk meg, vagy mint ahogy a filmmániások megnézik este, vagy éjszaka a maguk soron következő filmjét. Legalább ilyen szomjasan, és akkor megtudnánk micsoda ereje van Isten igéjének, hogy az munkálkodik abban, aki azt hittel elfogadja. Erre nézve is soksok igét lehetne idézni. Munkálkodik bennünk csak azért, mert meghallgattam, elolvastam, és szívem szerint igazat adok neki. Aztán majd következik az engedelmesség, de már innen kezdve elkezd munkálkodni az igehallgató emberben.
Ugyanígy volt ez az Ószövetség korábbi reformációinál is, mert többször ismétlődött ez Isten népe és az egyháztörténet életében. Csak egyre emlékeztessek: Jósiás király egy olyan istentelen uralkodónak az utóda volt, aki negyven éven át Isten nélkül uralkodott, elhanyagolta a templomot és mindent. Jósiás elkezdi tatarozni Isten házát, és tatarozás közben előkerül az akkori Biblia, a Mózes törvénye. Ezt is felolvasták a népnek, és ugyanilyen lelki és társadalmi megújulás követte, mint amiről itt olvasunk.
Vagy egy-egy személy életében is így végzett el Isten nagy dolgokat. Így járt Agustinus a későbbi szent Ágoston, aki egy idő után megcsömörlött saját züllött és elrontott életétől, mégis csak elővette azt a kis Bibliát, amit otthonról való távozásakor az édesanyja betett a csomagjába. Amikor a Római levél első részét olvasta, a saját arcképét látta ott, és ez fordította őt Isten felé, fordította meg egészen az életét, és tette őt Isten eszközévé.
Ugyanezt elmondhatnák sokan. Én is elmondhatnám. Vagy említek valakit, akire még sokan emlékezünk. Aki falusi fiatalemberként egy vándor könyvárustól vásárolt egyszer egy Újszövetséget. Elkezdte olvasni, és maga sem vette észre, csak a környezete, hogy teljesen megváltozott az élete. Amikor később hívők közé került, azok örömmel állapították meg, hogy ez a fiatalember újjászületett. Akkor tudta meg ő is, hogy van ilyen, és mi történt vele. Attól kezdve egész életén át Istennek ezt az erőteljes igéjét igyekezett megismertetni másokkal is. Itt közöttünk is többször szolgált. Úgy hívták: Pásztor Gyula.
Elég egy használt Újszövetség, amit ha valaki olvasni kezd, az dolgozni kezd benne, és Isten újjáteremti általa az életét.
Ezt tapasztalta meg az a férfi testvérünk is, aki arra jött haza egy külföldi kiküldetésből, hogy elhagyta a családja. Amikor a félig kiürített lakásban az egyetlen otthagyott székre lerogyott, az első gondolata az volt: a legjobb lenne véget vetni az életének. Aztán, ahogy nézte a parkettán szétdobált holmikat, felemelt egy könyvet, az a Biblia volt. Kinyitotta, és a Jeremiás könyvéből egyebek közt ezt olvasta: „Térjetek vissza hozzám elpártolt fiak, és én jó jövőt készítek nektek.” Azt mondta: életében először letérdelt ott a padlóra, és keresetlen szavakkal elmondta: Istenem, ha ezt most te üzened nekem, akkor mégsem leszek öngyilkos. Kíváncsi vagyok ezek után, mi lehet az a jó jövő, amit te készítsz. Ahogy ott monda, mondta Istennek, eszébe jutott, hogy nagyrészt ő járult hozzá ahhoz, hogy szétesett a család, bűnbánó imádság lett belőle. Úgy, mint Nehémiás népe, végre tudott sírni azon, amin csak sírni lehet, a bűnein. Belekapaszkodott abba, hogy valami jó jövőt készít Isten. Lássuk, mi lesz az. Egészen megfordult, és újjá lett az élete.
Isten igéje egészen más, mint a világ összes többi könyve. Akik olvassuk, meg más könyveket is olvasunk, össze tudjuk hasonlítani. Isten beszédében erő van. Eligazító, összetörő, felemelő, újjáteremtő erő. Boldog ember az, aki engedi, hogy ez az erő hasson rá. Nem véletlenül nevezték a mi XVI. századi eleink itt Magyarországon a reformátussá lett gyülekezeteket Isten igéje szerint reformált eklézsiának. Mert ez volt a lényeg. Felfedeztük újra a Bibliát, és ahhoz igazítjuk az életünket. Isten igéje szerint reformált életünk lehet mindannyiunknak.
Elő kellene venni a Bibliát. Ezzel kezdődött Nehémiáséknál is. Aztán naponta elővenni, és ezzel a nagy figyelemmel olvasni. A róla szóló magyarázatot hallgatni, és az életünket ahhoz igazítani. Vagy ez az utóbbi már nem is annyira a mi feladatunk, Isten elvégzi annak az életében, aki kész erre és nagy figyelemmel hallgatja.
Sokan ma az úrasztalához is jövünk. Jó lenne, ha egészen konkrétan meg tudnánk vallani Istennek az ezzel kapcsolatos mulasztásainkat. Akár azt, ha teljesen hiányzik az életünkből az Ő igéjének a tanulmányozása, akár azt, ha ez nagyon felszínessé, vagy kötelességszerűvé vált. Valljuk meg, ha nincs bennünk ez a nagy figyelem, nagy vágyakozás, és kérjük, hogy ajándékozzon meg ezzel. Tudjunk sírni azon, hogy ha megmondta Ő sokszor, mi lenne a helyes, és mi mégis mást tettünk. Olykor annak az ellenkezőjét is. Legyen bátorságunk elhagyni ezeket a megbánt bűnöket, és nagy-nagy örömmel eltávozni majd innen. Annak az örömével, hogy egyrészt Ő kész megbocsátani bűneinket, másrészt nekünk is jó jövőt készített, és óránként fáklyánk lehet az ige.
Ebben az esetben egy egész nép életét újította meg Isten az Ő igéjével. Ez ma illúzió, hogy a mi népünk, amelyik ugyanúgy nem ismeri Isten igéjét, mint Nehémiás idejében nem ismerték, és ha valamennyire ismeri is, sokszor nem érti, mint ahogy ők nem értették. Az, hogy egy nép egyszerre megismerje, és ahhoz igazítsa az életét, úgy gondolom illúzió. De kicsiben kell elkezdeni. Kezdjem el én, kerüljön elő a Biblia naponta a mi családunkban. Kezdjük el mi ezt a nehéz feladatot, hogy hozzáigazítjuk életünket. Ami nem igeszerűen történik, azt abbahagyjuk, vagy megváltoztatjuk, és ha sok kicsi fényt gyújthat így Isten, akkor attól is egyre világosabb lesz ebben a nagy lelki sötétségben, amiben élünk. Bízzunk az ige erejében, de ezt ki kell próbálni a személyes életünkben. Mi-minden változik meg, ha egyetlen isteni tanácsnak engedünk. Kezdjük el már ma, és Isten gazdag áldása lesz ezen.

Ezt az igehirdetést két részre szeretném osztani. Ezen a vasárnapon minden gyülekezetben megemlékeznek az 1956-os forradalomról, annak 50. évfordulója alkalmából. Néhány olyan szempontot, amit mint keresztyén emberek végiggondolhatunk, jó, ha mi is elmondunk.
A második felében pedig ennek az igének a hozzánk szóló üzenetét szeretném majd elmondani.

I.
Mi az a néhány szempont, amit érdemes meggondolnunk?
Nem akarunk versenyezni azzal a sok szép ünnepséggel, amikre ezekben a napokban sor kerül, de mint istenfélő emberek is gondolkozunk az eseményeken és a Bibliának is vannak olyan sajátos szempontjai, amikre jó gondolnunk.
1. Az első, hogy az igazán szép és nemes mozgalmak maguktól szoktak létrejönni. Egy ideig hordja őket méhében a történelem, érlelődnek emberi szívekben, s egyszer csak megszületnek. Lehet készíteni almát viaszból is, és sokféle színűre festeni ügyes emberi leleménnyel és különböző technikákkal, de azt, ami ehető és tápláló, azt nem csinálják, hanem az terem. Lehet erőltetni sok mindent ravaszsággal, nagy szervezéssel, erőszakkal, de ami igazán szép és nemes, az kipattan, mint a rügy és kibomlik, mint a virág.
2. Az életet csak áldozatok árán lehet gazdagítani. A mi népünk hihetetlen áldozatot hozott 56-ban. Sok fiatal elesett a harcokban. Sok értékes emberünk szenvedett és elpusztult a megtorlás idején. Kétszázezer magyar szétszóródott a nagyvilágban, és ezeknek a többsége nem börtönből szabadult bűnöző volt, hanem olyanok, akik a tudásukkal és a két kezükkel évtizedeken át gazdagíthatták volna az országot. Pótolhatatlan veszteség ez mindannyiunk számára.
Ma este kegyelettel gondolunk az elesettekre, testvéri együttérzéssel a hozzátartozóikra, a gyászolókra, hálával azokra, akik sokszor elképesztő szenvedéseket vállaltak meggyőződésükért. Megértjük azokat, akik az életüket mentve hagyták el az országot, és semmiképpen nem akarjuk követni azoknak a példáját, akik akkor vagy azóta pusztán a jobblétért vagy kalandvágyból fordítottak hátat a hazájuknak.
Gyülekezetünkben is többen vannak, akiknek bőven kijutott ezekből a szenvedésekből azokban az években. A gyülekezet egyik vértanúját hadd említsem név szerint is. Az akkori ifjúsági közösségben volt egy melegszívű, élő hitű húszéves védőnőképző hallgató, aki az utcán mentette a sebesülteket, és ott lőtték agyon. Szentkirályi Klárának hívták. Mivel azóta már minden itthon maradt hozzátartozója elhunyt, sírját és emlékét gyülekezetünk ápolja.
3. 1956-ban hirtelen csodálatos egység jött létre. Egymástól sok mindenben különböző embereket is összekovácsolt ez egy célnak az érdekében. Ez egyebek között azt is szemlélteti, hogy a szív szerinti egységet soha nem lehet szervezni, az megvan. A csoda az, amikor felszínre tör, és működni kezd. (Itt zárójelben azért meg kell jegyeznünk, hogy óvakodni kell attól, hogy úgy szépítsük meg az elmúlt eseményeit, hogy az már torzítsa a valóságot).
4. Akik így egyetértettek valami fontos ügyben, azokból ez érdekes módon a jót hozta felszínre. Tudjuk, hogy a bűn által megrontott emberben is maradt valami kevés jó. Kálvin János ezt a „teremtés relikviáinak”, maradványainak nevezi. A hétköznapi harcokban általában nem ez jön felszínre, hanem a bennünk levő sok rossz: az önzés, az agresszió, a félelem. De vannak idők, amikor előbújik ez a kevéske jó, és kiderül, hogy az is milyen sokat ér. Hát még amikor Isten újjáteremt egy embert és a saját jóságából tölt a szívébe.
5. Sokan mondták és mondják, hogy ezt a forradalmat leverték, hiábavaló volt az áldozat, semmi haszna nem lett a népnek belőle. Ez nyilvánvalóan nem így van. Aki értően figyeli a történelmet, az látja, hogy a későbbi években, évtizedekben sok jó dolog csak azért történhetett meg, mert volt 56 októbere, és az akkori magvetésnek a gyümölcsei 33-35 év múlva értek be részben. Van ilyen, hogy egy magvetés nagyon későn gyümölcsözik, de ha csíraképes magot vetettek el, az egészen bizonyos, hogy előbb-utóbb teremni fog.
6. Végül: nekünk soha nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a történelem ura az az Isten, aki teremtő szavával létrehívta a semmiből ezt a világmindenséget. Aki nemcsak elindította a természetet és az embert, vele együtt az emberi történelmet, hanem azt folyamatosan szemmel tartja és annak a kormányát kézben tartja.
A Biblia tanít minket arról, hogy az élő és uralkodó Isten nélkül semmi nem történik. Sem egy forradalom kitörése, sem annak a leverése. Arról nem ír a Biblia, hogy Isten akarja vagy engedi az eseményeket. Itt már mi akarunk okoskodni és ezt megkülönböztetni. Jézus azt mondja: „egyetlen kis veréb sem eshet le a ti Atyátok nélkül.” Nincs ott, hogy akarata, vagy engedélye. A ti Atyátok nélkül. Aki azonban ismeri ezt a hatalmas Istent, aki irányítja a világtörténelmet, és kezében tartja a mi kicsi életünk történetét is, annak az embernek ennyi elég. Ez az alapja az Istenbe vetett bizalmunknak és az életünk kritikus helyzeteiben ez kimondhatatlanul sokat jelent.
Sokan tudjuk, hogy a XX. század egyik legnagyobb keresztyén gondolkozója és tanítója Dietrich Bonhoeffer, akit Hitler a háború utolsó napjaiban lövetett agyon hitbeli helytállásáért, a kivégzése előtt ezt írta: „Minden golyó, amit felém kilőnek, előbb Isten előtt megy el.” Nem okoskodik, hogy akarja vagy engedi, tud róla. Isten tud arról, ami velünk történik, mert Isten tud rólunk. Az Istenben bízó hívőnek ez elég ahhoz, hogy tudjon reménységgel élni és reménységgel meghalni.

II.
Most hajoljunk az ige fölé, mert sokan olvassuk a Szentírást Bibliaolvasó kalauzunk szerint és éppen a mai napon kezdjük el a Nehémiás könyvét. A mai napra kijelölt szakasz ez a fejezet, amit most hallottunk.
Ez a rendkívül izgalmas könyv arról szól, hogyan segítette Isten a babiloni fogság után az Ő nagyon elesett népét az ország újjáépítésének a munkájában.
Amint hallottuk, pontos időmeghatározással kezdődik a könyv. Artaxerxes (Artahsasztá) perzsa király uralkodásának huszadik esztendejében, a Kiszlév havában. Ez azt jelenti, hogy időszámításunk előtt 445. decemberében. Ekkor történt az, amit itt a bevezetőben Nehémiás elmond.
Nehémiás már a fogságban született, sőt az is lehet, hogy már az édesapja is ott született, és magas rangú perzsa királyi tisztviselővé vált, a király bizalmi embereként dolgozott. Egy szép napon egyik távoli rokonát látja, akiről tudta, hogy visszament már a fogság után, hogy elkezdjék otthon az újjáépítést, és íme, megint itt van, mert egy küldöttséggel őt küldték Nehémiáshoz, hogy segítséget kérjenek tőle.
Olyan kedves egyszerűséggel mondja, hogy azonnal érdeklődtem tőlük, hogy vannak, és hogy van Jeruzsálem.
És mit válaszoltak erre?
„Elmondták nekem, hogy a megmaradtak, akik a fogság után maradtak meg, nagy bajban és gyalázatban vannak ott abban a tartományban. Jeruzsálem várfala csupa rés, és kapui tűzben égtek el.”
Egy kicsit számoljunk. 586-ban vitte fogságba Nabukodonozor, babiloni király Júdának a népét. 520 körül ment haza az első csoport, akkor már Babilon megdőlt, a perzsák humánusabb uralkodók voltak, és hazaküldték a zsidókat. Menjetek haza, építsétek fel az országot, a templomot a menny Istenének. Azt remélték — ez volt a politikájuk —, hogy jöjjön rendbe a helyzet, álljanak talpra gazdaságilag is a különböző népek, és akkor tudnak majd megfelelő adót fizetni a birodalomnak is. Ez tehát 520 körül volt, és utána több csoportban mentek haza.
Most pedig 445 van. Tehát újabb 70 esztendő telt el a fogságból való hazamenetel után. A fogságba viteltől számítva több mint 140 év telt el, és Jeruzsálem falai még mindig tele vannak réssel, és kapui tűzben égtek meg. Jeruzsálem még mindig nyitott város. Védtelen, kiszolgáltatott. Van ennek nagyon fontos lelki üzenete is. A kapu azért van, hogy lehessen kibe járni. De a kaput az nyitja ki és zárja be, aki ott lakik a városban. Ha van kapu. Itt meg nem volt kapu, és zúdult befelé sok nem kívánatos erő is.
Vajon nem hasonlít ehhez a mi népünk mai élete is? A falakon rések tátongnak, nincs pontos körülhatároltság. Olyan sokakból hiányzik az igazi, egyértelmű önazonosság-tudat: ki vagyok én, meddig terjedek, mi végre vagyok a világon, kikhez tartozom, honnan jövünk, hova tartunk — főleg ez az utóbbi hiányzik sok fiatalból is, hogy hova tartunk. Ki tudja, lesz-e holnap? Sehova se tartunk, majd csak lesz valahogy. Fő az, hogy ma jól érezzem magamat. Ebből következik ez a szomorú szemlélet is. Kapuk meg szintén nincsenek. Zúdul be a gyerekeink fejébe, szívébe is, meg sokszor a mienkbe is sok romboló szennyes erő és tartalom.
140 év eltelt a fogságba viteltől. 70 év a fogságból való hazamenetel után, és még mindig nem szabad igazán ez a nép. Ott maradt a múltból sok nyomorúság, ami miatt még most is szenvednek. Sok gondolatot elindíthat ez az egyszerű megállapítás bennünk. Ezek közül most csak egyet pendítek meg.
Isten néha nagyon megvárakoztatja az övéit. Marad a nyomorúság, vagy marad abból sok minden, de ez nem jelenti azt, hogy nem hallotta meg a hozzá hangzó kiáltást. Ő már készíti a teljes szabadulást, a végleges megoldást, és készíti azokat, akiken keresztül majd megvalósítja tervét.
Így volt ez Egyiptomban is. A nép még kiáltott segítségért, de Isten már elkészítette a szabadulás tervét, időzítette annak történelmi időpontját, s készítgette a szabadulás vezetőjét, Mózest, akinek sejtelme sem volt arról, hogy mi Isten terve, mit akar ővele, milyen erejét meghaladó feladat vár rá. Majd ezt lépésről-lépésre megtudja. És egyszer eljött az az idő, amikor Isten megmutatta a maga hatalmát.
Itt is ezek a derék emberek még panaszkodnak Nehémiásnak, és még Nehé-miás sem sejti itt, majd hamarosan megtudja, hogy Isten éppen őáltala akar végleges és igazi szabadítást adni az Ő népének, mert kész az Ő szabadító terve, készen van Nehémiás személyére lebontva is a vele kapcsolatos terve, és még azt is Isten végzi el a szívében, hogy engedelmeskedjék majd neki.
Van-e türelmünk és hitünk kivárni Isten igazi szabadításait a személyes életünkben is, meg népünk életében is? A Biblia azt mondja: „Nem késik el az Úr.” Két héttel ezelőtt tanulmányoztuk itt Jeremiás siralmaiból: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.”
Ebben a helyzetben mit tesz Nehémiás? Nagyon tanulságos ez, és minden Istenben ma igazán hívő ember számára követendő példa.
„Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt.”
Ennyire szereti a népét? Összefér ez, hogy valaki Istenben hívő, kegyes ember és ennyire szereti a népét? Nemcsak összefér, hanem azok kézen fogva járnak. Ez a minősítetten felelős szeretet a saját népért egyenesen következik abból, hogy valaki istenfélő és életét az Isten rendelkezésére bocsátott ember.
Arra más is képes, arra akárki képes, amit itt a mondat elején olvastunk: „ültem, sírtam és gyászoltam…” De a folytatásra már nem akárki képes. Arra csak Isten újjászületett gyermekei képesek, hogy „azonnal elkezdtem böjtölni, imádkozni a menny Istene előtt.” Erre már csak az a hívő képes, aki ismeri a menny és a föld Istenét. Aki úgy ismeri Őt, mint aki a világmindenség Ura és irányítója, és közben külön-külön mindnyájunkra gondja van, név szerint számon tart minket. Aki úgy ismeri Istent, hogy hisz benne. Nemcsak a szájával mondja, hanem az egész lényét áthatja az Istenbe vetett bizalom, ami abban mutatkozik meg, amit a múltkor így határoztunk meg: Hinni azt jelenti, hogy számítok Istenre és számolok vele.
Nehémiás magatartásából ez derül ki. Ő mihelyt a nagy bajt hallja, azonnal Isten jut eszébe, akire lehet számítani népének az elesett állapotát illetően is, és akivel számolhat, mégpedig úgy számolhat vele, mint akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ebből természetesen következik, hogy elkezdett böjtölni és imádkozni a menny Istene előtt.
Végezzük-e mi ezt a szolgálatot? Délután rövid ideig láttam a bazilikai nagy istentisztelet közvetítését. Ott egymás után imádságok hangzottak el, de szinte senkin nem látszott, hogy imádkozik. Egy hatalmas templom tele emberekkel, és miközben hangzik az imádság, az egyik nézelődik, a másik halkan súg valamit a szomszédjának, a harmadik nagyot ásít. Ennyire elszoktunk az imádságtól?
Ez nagy figyelmeztetés volt számomra, hogy azok a kevesek legalább, akik félik a menny Istenét, akik valamennyire ismerjük Őt, vegyük ezt komolyan, mert nagyon kevesen vagyunk, akik bíznak abban, hogy ha böjtölünk és imádkozunk a menny Istene előtt, az az imádság nem a plafonig száll, hanem azt Ő hallja, arra Ő válaszolni fog, és Ő cselekedni fog. És amikor kiáltunk, az Ő terve már régen készen van. És mi még könyörgünk, s Ő már pontosan tudja, mit fog cselekedni, esetleg éppen az imádkozót is felhasználva, mert csak az ilyen imádkozók használhatók igazán az Isten szabadító terveiben, akik ismerik Őt, és szív szerint tisztelik.
Minden igazán istenfélő embernek minősített felelőssége és feladata az, amit itt Nehémiás szinte ösztönösen, reflexszerűen, azonnal elkezdett gyakorolni, ez az őszinte és állhatatos imádság. Mielőtt Nehémiás még bármit tett volna, vagy mielőtt beindult a gondolkozása, hogy mit lehetne és kellene itt tennie, Isten cselekvésére vár. Istent kéri, hogy cselekedjék, aztán majd utána fogja ő is megérteni, hogy mi az ő feladata.
Akit valóban nyomaszt ez a rettenetes helyzet, amiben most a népünk van, és valóban istenfélő ember, az lásson munkához. Mert ez munka! Erre időt kell szánni, ebben el lehet fáradni, de lelkileg felüdíti az embert, és csodák szokták követni.
A legtöbben azt sem tudjuk, mit jelentene igazán böjtölni. Nehémiás azonnal böjtöl és imádkozik. Isten meg cselekszik. Utána Nehémiás is azt cselekszi, amit Isten akar általa elvégezni. Mert előbb elvégezte benne a maga munkáját. Itt kezdi megérteni, hogy itt neki feladata van. Eszébe sem jutott, mint a király bizalmi emberének, hogy hazamenjen Jeruzsálembe. Vannak ott elegen, ment velük vezető is. Miért éppen ő?
Ez életveszélyes vállalkozás volt, amikor elkérte magát a királytól, mert az volt akkor a gondolkodás, hogy aki nem akarja látni a király orcáját, ami ugyebár a legnagyobb kiváltság minden embernek, az halálbüntetést érdeme. Miért akar ő elmenni innen, ebből a bizalmi állásból? Isten elvégezte a király szívében, elvégezte Nehémiás szívében, aztán amikor hazament, elvégezte az elkeseredett nép szívében, hogy kapják össze magukat, álljanak neki a fal építésének. És elképzelhetetlen rövid idő alatt megépítették Jeruzsálem kőfalait. De Jeruzsálem falainak az újjáépítése azzal kezdődött, hogy egy istenfélő ember leborult Isten előtt, és elkezdett így imádkozni.
Hogyan imádkozott? Elsorolja népének a bűneit és a saját személyes vétkeit. Egy bűnbánó és bűnvalló imádság hangzik el. Aztán emlékezteti Istent az Ő hűségére, szövetségére, ígéreteire. Belefogózik mindenbe, ami rendíthetetlen és megbízható — és Isten ígéretei ilyenek —, utána indul el a királyhoz, hogy elkéredzkedjen tőle. De akkor már ezzel az Istenbe vetett bizalommal, hogy az Isten jár előtte, és majd Ő elvégez mindent.
„Ó uram, legyen figyelmes a füled szolgád imádságára és szolgáid imádságára, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallás teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyekkel vétkeztünk ellened. (Ő már a fogságban született, ő az otthoni vétkekben nem volt részes, mégis ezt mondja.) Vétkeztem én is és atyám házanépe is! Nagy gonoszságot követtünk el, légy irgalmas nekünk!”
Nem az ellenségre kér átkot, nem a sanyarú helyzetet ecseteli Isten előtt, hanem azért könyörög, hogy azt az akadályt, ami Istentől az ő népét elválasztja, a nép bűneit, Isten tegye félre az útból. Mert a bűnt csak Ő tudja érvényesen megbocsátani. És ez az első, hogy minden akadály nélkül újra közvetlen kapcsolata legyen az ő népének az élő Istennel, hogy rácsodálkozzanak Istenre, kicsoda is Ő, mi-mindent tett eddig, mi-mindent ígért a jövőre. Akkor várjuk az ígéretek beteljesedését, és akkor mi a feladatunk, amivel Ő bíz meg minket? Egyszerre megkapja mindenki a feladatát, kitágul a horizont. Nemcsak a láthatókra néznek, ami miatt lehet sírni és gyászolni, hanem a láthatatlanokra is, aminek alapján lehet reménykedni, munkálkodni, és továbbra is imádkozni.
A folytatásból majd meglátjuk, hogy Isten pedig ezek után kezébe vette az események intézését. Meggyőzte Nehémiást, hogy menjen csak haza, most ez az ő feladata. Meggyőzte a királyt, hogy engedje csak haza Nehémiást és ne fejeztesse le az illetlen kérése miatt. Meggyőzte az otthoniakat, hogy ők is lássanak munkához, és Isten beszélte le az otthoni ellenségeket arról, hogy megakadályozzák őket a munkában. Erről szól ez az izgalmas könyv. Javasolom, hogy mindenki olvassa ezt el a következő napokban. Leginkább úgy, hogy minden nap egy fejezetet elolvasnánk és elgondolkozunk rajta.
Minket pedig arra bátorít Isten ezen az igén keresztül, hogy kezdjük el a böjtölést és a komoly imádkozást. Az előtte való becsületes önvizsgálatot, hogy el tudjuk sorolni ilyen konkrétan, mint ahogy ő elsorolja, hogy vétkeztünk ellened ebben meg ebben, és egyedül kegyelmedben bízunk, egyedül tereád néz a szemünk, tőled várjuk a feladatokat. Tőled várunk oltalmat, tanácsot, erőt, az imádságban való kitartást. Mindent egyedül tőled várunk.
Ha pedig kiderül, hogy nem is tudunk imádkozni, akkor jó, hogy világosság derült arra, hogy egyelőre még háttal vagyunk Istennek és nem szemben. Ez Jeremiásnak a kifejezése. Pontosabban Isten mondja Jeremiás által többször a népnek, hogy ti háttal vagytok nekem, és azért nem tudunk szót érteni. Sem ti nem halljátok, amit én mondok, sem nem tudtok beszélni hozzám. Mert úgy nem szoktunk beszélgetni, hogy a hátam mögött van valaki. Akkor megfordulok. Forduljatok meg! — mondja Isten. Ez a héber szó az, amit úgy fordít a Biblia sokszor: térjetek meg! Megtérni azt jelenti: megfordulok. Eddig háttal voltam, most szemben.
Először talán nem találom a szavakat. Olyan kedves az, többször előfordult már a szolgálatom során, hogy valaki, aki hitre jutott, megkérdezte: hogy kezdjem el az imádságot? Hogy kell Istent megszólítani? Megszólítás nélkül is elkezdheted. Csak neki mondjad azt, ami a szívedet nyomja.
Valaki egyszer azt kérdezte: azt is elmondhatom, hogy üres a szívem? Azt is. A valóságot mondd el. Ha meg tele van indulattal, keserűséggel, öntsd ki a szívedet az Úrnak. Ez is biblikus kifejezés. Imádkozni azt jelenti, hogy kiöntötte a szívét az Úrnak. Aztán megszabadul a negatív indulatoktól, és Isten ad a helyére békességet, reménységet, tanácsot, világosságot, szeretetet mások iránt, még az ellenség iránt is. Egy nagy csere következik be a komoly imádság során. És mindez elmarad, ha valaki csak ledarál néhány Mi Atyánkot, vagy azt gondolja, ennyi az imádság: jaj, Istenem, segíts meg!
Nehémiás nem magáért könyörög. A népéért könyörög. Erre bátorít ma Isten bennünket. Forduljunk oda hozzá. Tanuljuk meg megszólítani Őt egyszerűen, őszintén, keresetlen szavakkal, de azzal a tisztelettel és alázattal, ami abból az imádságból árad, amire Jézus tanított minket, aki azzal kezdi: Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk. Ott azt a szót mondja: Abbá, ami azt jelenti: Apuka. De tisztában vagyok azzal, hogy az én mennyei Apukám a mennyekben van, és nem beszélhetek tiszteletlenül vele. Teljes bizalommal, gyermeki bizalommal, de mély hódolattal és meggyőződéses tisztelettel. Aztán mondjak el neki mindent, ami a szívben van, és ami eszembe jut. Eközben fogok én is világosabban látni. Megdöbbenek, hogy mi-minden van a szívemben. Elcsodálkozom azon, hogy mi-mindennel akar megajándékozni, és reménységet ad a szívembe a legreménytelenebb helyzetben is. Mert Ő a mennynek az Istene — ahogy itt olvastuk —, akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknek lehetetlen.

Ezekben a napokban sokan olvassuk kalauzunk szerint a Bibliából Jeremiás siralmainak a könyvét. Ez a megrázó kis remekmű sok fontos időszerű üzenetet tartalmaz a számunkra.
Jeremiás próféta akkor írta ezt, amikor Krisztus előtt 587-ben a babiloni birodalom lerohanta a kis Júdát, elpusztították Jeruzsálemet, leégett a templom, és az ország, s a templom értékeit, valamint a nép színe-javát az ellenség magával vitte Babilonba. A virágzó városok helyén üszkös romok maradtak, sokfelé holttestek hevertek, sebesültek jajgatása hallatszott, és Jeremiás külön megemlíti, milyen szívszorító volt látni kiszáradt csecsemőket. Olyan éhség volt hosszú időn keresztül, hogy a végén már anyák a tulajdon gyermekeiket főzték meg.
Ezt írja egyebek között a próféta:

Ránk tátotta száját
minden ellenségünk.
Rettegés és csapda lett a részünk,
pusztulás és összeomlás.
Könny patakzott a szememből
népem összeomlása miatt. (Jsir 3,46-48)

Mi volt ennek az oka? Az is világosan kiderül a próféta könyvéből. Isten ezt panaszolja az Ő népének:

Hátat fordítotok nekem
és nem arccal vagytok felém. (Jer 2,27).

Az egyének, a családok, a társadalom életéből teljesen kimaradt Isten. Ahol istentelenség van, ott az embertelenség sokféle formája is megvalósul. A hitetlenségnek mindig erkölcstelenség a következménye. Az pedig magában hordja ítéletét. Isten figyelmeztette többször az Ő népét, küldött hozzájuk prófétákat. Azok tükröt tartottak az emberek elé, leírták milyenek, és milyenek lehetnének. Elmondta Isten, hogy minek mi lesz a következménye. Ezeket a prófétákat azonban sorban elhallgattatták, magát Jeremiást is börtönbe csukták, aztán pöcegödörbe dobták, hogy ott fulladjon meg, miért meri megmondani az igazságot. Ez lett a próféták sorsa, és a végén következett az ítélet, amit leír Jeremiás ebben a könyvben.
Isten véleménye ez volt a népről: „Ennek a vérontó városnak eljön az ideje, mert bálványokat készített a maga vesztére, és tisztátalan lett.” „Íme, Izráel fejedelmei közül mindegyik annyi vért ontott, amennyit csak bírt. Apát és anyát ócsároltak országodban, a jövevényt zsarolták, az árvát és az özvegyet nyomorgatták. A szent dolgokat semmibe vetted, és a nyugalom napjait meggyaláztad. Rágalmakat terjesztettek országodban, hogy vért onthassanak…” „A fiak apjuk feleségével háltak.” „Volt, aki a más feleségével követett el utálatos dolgokat.” „Hagyták magukat megvesztegetni országodban, hogy vért onthassanak. Uzsorát és kamatot szedtél, nyerészkedtél embertársaidon, zsarolva őket, engem pedig elfelejtettél! — ezt mondja az Úr.” „Prófétái olyanok, mint a ragadozó oroszlán, papjai meggyalázták szent dolgaimat. Nem tettek különbséget szent és közönséges között, nem tanítottak a tisztátalan és tiszta megkülönböztetésére. A nyugalom napjával nem törődtek, gyalázatot hoztak rám. Vezérei olyanok, mint a ragadozó farkasok: embereket pusztítanak el nyereségvágyból. Az ország népe pedig lelketlenül rabol, a nyomorultat elnyomják. Kerestem köztük valakit, aki építené a falat és odaállna a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam.” (Ez 22,3. 6-12. 25-30).
Nem rólunk szól ez? Ami két és fél ezer évvel ezelőtt ilyen volt, az alig változott. Akár a fejedelmekről mondja, akár az ország népéről. A vallásosokról meg a nem vallásosokról. Pontosan ugyanezt tesszük.
Ha csak a Tízparancsolatot, Isten tíz óvó igéjét vesszük sorra, azt kell látnunk, hogy folyamatosan vétkezünk mindegyik ellen. Sok ember élete tele van bálványokkal, akikben bízik, akikben Isten helyett vagy Isten mellett bízik, akikre időt szán, akiknek szinte kultusza van. Csak egyet hadd említsek: hányan napi több órán át tisztelegnek valamelyik képernyő előtt, nem úgy, hogy a munkájukhoz tartozik, hanem azon kívül. Arra van idejük. Egymásra, a házastársra, a gyerekekre, Isten dolgaira nincs. Az elmúlt héten is ketten bizonygatták nekem, hogy azért maradt ki Isten teljesen az életükből, mert nincs idejük rá. Mennyi időt szoktak képernyő előtt tölteni? Jobb, ha az ember ilyen kérdést nem tesz fel.
Isten szent nevét sokan gyerekkoruktól kezdve szentségtelenül használják. Az Úr napját ki szenteli meg? Aki például itt van, minden vasárnap szokott Istenre figyelni? Vajon nem ugyanúgy kimarad az életünkből Isten gyakorlatilag, mint ahogy azokéból, akikhez Jeremiást küldte az Úr?
A szülők tisztelete egyáltalán nem jellemző társadalmunkra. És a ne ölj! Gyilkoljuk magzatainkat százezer szám és pusztítjuk magunkat sokféle szelíd és durva szenvedéllyel.
A házasságtörés, a fajtalankodás, a lopás már nem is számít bűnnek. Hozzátartozik sok ember mindennapjaihoz. A rágalmazás — ahogy a Tízparancsolat mondja: a hamis tanúskodás —, a pletykálkodás meg rendszeres foglalatosságunk. A hazudozásból pedig egyenesen erényt lehet kovácsolni.
És a kívánságok, amik ott lapulnak az ember szíve mélyén, amik nem látszanak, csak belülről mérgeznek bennünket: az irigység, a keserűség, a visszafojtott bosszúvágy, a gyűlölködés egészen természetes. Egy szakember a napokban fejtette ki nekem, hogy ezeket ki kell élnie az embernek, valósítsa meg, és akkor megszabadul tőlük.
A Biblia nekem valami más utat mutatott a szabadulásra és az valódi szabadsághoz vezetett.
Gondoljátok, hogy lehet mindezt következmények nélkül folytatni? Az az ítélet, amiről a Biblia beszél, olyan törvény, mint a nehézkedés. Nem Isten jön egy nagy bottal, hogy elverje azokat, akik nem fogadnak szót neki. A vele szembeni lázadás magában hordja az ítéletét, és az feltétlenül bekövetkezik. Maga az ítélet, hogy egy népnek a vezetőit nyereségvágy fűtheti ahelyett, hogy a nép javán fáradoznának. Hogy egy nép tele van hamis prófétákkal, akiknek minden badarságot elhisznek magukat felvilágosultnak tartó emberek. Annyira igaz, hogy az emberek többsége mindent elhisz, csak ne legyen a Bibliában. De ami benne van Isten igaz igéjében, arra meg fittyet hányunk, úgy, mint a Tízparancsolat minket segítő, minket óvó tanácsaira.
Ilyen körülmények között persze, hogy bekövetkezik az, hogy „Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást.” (Péld 29,18). Háttal vagytok nekem, és nem arccal, mondja Isten a mai embereknek is.
Mit tett Jeremiás ebben a kétségbeejtő helyzetben? Rendkívül tanulságos ez a számunkra azért is, mert aki valóban istenfélő és hívő ember, az előtt nyitva van ez a nagy lehetőség, amit Jeremiás tett, és ennek országot és népet mentő ereje van. Vannak, akik hívőnek tartják magukat, csak sem a gondolkozásukon, sem az életgyakorlatukon, sem az Istennel való kapcsolatukon ez nem látszik meg. Aki valóban istenfélő, Istent tisztelő, a gyakorlatban is naponta vele beszélő viszonyban élő ember, az előtt óriási lehetőséget nyit meg az ige, és éppen ez a mai szakaszunk figyelmeztet erre.
Mit tett Jeremiás ebben a helyzetben? Három egyszerű, de sorsdöntő dolgot.
1. Sírt. Ült a romokon és siratta népének ezt a korábban elképzelhetetlen lelki és erkölcsi lezüllését, az országnak a romlását, az egész élet összeomlását. Ő nem ment el Babilonba, pedig felajánlották neki. És nem menekült Egyiptomba, ahova a nép menekülő csoportja magával akarta kényszeríteni. Ő otthon maradt így is, a romokon is, és fájt neki az az elképesztő nyomorúság, ami a szeme elé tárult.

Szemem szüntelen könnyezik,
megállás nélkül,
míg le nem tekint, és meg nem látja
a mennyekből az Úr.
Fáj a lelkem, ha látom
városom lakóinak sorsát. (Jsir 3,48-51)

Hadd kérdezzem meg mindenféle költői póz nélkül, hogy fáj-e nektek ez a nyomorúság, ami körülvesz bennünket? Tudunk-e ezen, ha könnyek nélkül is, sírni? Tartsa meg magának a nagy bölcsességeit és a mindenkiről alkotott szentenciáit az, akinek nem fáj szíve szerint az, ahova züllöttünk, és nem fáj neki ennek a valódi oka, az, hogy háttal vagyunk az Istennek és nem arccal. Sokan a személyes életükben is, meg közösségileg is. Aki nem tud emiatt sírni, az jobb, ha nem szól hozzá a dolgokhoz, mert nem fog igazat mondani, mert nem látja a valóságot, a bajok valóságos okát, és az Istentől elkészített valóságos szabadítást sem.
Nem véletlen az, hogy az Úr Jézus virágvasárnap, amikor mindenki ujjongott és hozsannázott, meglátva Jeruzsálemet, sírva fakadt. Azt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölted a prófétákat, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad. Ezért elpusztul a város.” És negyven év múlva ott nem volt kő kövön. Ő tudta, hogy ha nem változnak meg az emberek, hanem így megy tovább minden, hova vezet. Ezt ki lehet számítani. A próféták mindig erre figyelmeztették az embereket, és ezért bátorították arra, hogy térjenek vissza Istenhez.
2. Jeremiás tehát tudott sírni azon a nagy nyomorúságon, amit látott. Ezzel azonban még senkinek nem segített. Hanem mi volt a másik, amit tett? Megszólalt és azt az Istent szólította meg, aki ellen abban az időben legfeljebb az öklüket rázták néhányan, vagy már teljesen elszoktak attól, hogy Istennel beszélhet az Ő népe. Istent szólítja meg, és miket mond neki? Ilyeneket olvasunk:

Uram, sokat vétkezett Jeruzsálem,
beszennyezte magát.
Igazságos az Úr,
mert szembeszálltunk parancsaival.
Nézd, Uram, milyen nyomorult vagyok,
belsőm háborog,
vergődik bennem a szívem,
mert nagyon engedetlen voltam. (Jsir 1,8. 18. 20).

Nagyobb volt népem bűne,
mint Sodoma vétke,
amely egy pillanat alatt elpusztult,
kezét sem mozdíthatta benne senki. (Jsir 4,6).

Vagyis miről beszél Jeremiás? A bűneiről, meg a népnek a bűneiről. Isten elé viszi azokat a bűnöket is, amiket nem ő követett el, de azokat is, amelyeket ő is elkövetett. Őszinte bűnvalló imádság az, ami felváltja a sírást a próféta ajkán. Nem beszél mellé, nem ködösít, néven nevezi, Istennek vallja meg, és egyedül tőle remél bocsánatot mindarra, amit elkövettek ellene. Nem az ellenséget szidja, nem átkozódik, hanem megalázza magát és beismeri a bűnt. És miközben ezt teszi, képes Isten kezéből elfogadni, mint jogos ítéletet, azt a szörnyű helyzetet, amibe kerültek.
Ezt a világosságot is csak az kapja meg, aki így áll oda Isten elé, és ilyen szeretet van a szívében a népe iránt.
E nélkül az őszinte bűnvallás nélkül soha nem lehet semmilyen téren újra kezdeni, és végképp nem lehet újat kezdeni. Aki viszont néven nevezi a maga bűneit, és Istentől remél arra bocsánatot, annak az életében valóban új szakasz kezdődhet. Ez így történik a személyes életünkben is, tudom magamról, így történik a házasságokban, a családok életében, s egy nemzet életében is. Erre is volt néhányszor példa a történelemben. Akkor Isten belenyúl az eseményekbe és fordulatot ad azoknak.
Nem könnyű ez, mert betegesen hiúk, büszkék és gőgösek vagyunk, és minden könnyebben jön az ember ajkára, csak az nem, hogy én vétkeztem, ezt meg ezt követtem el, Istentől kérek bocsánatot. De amikor ez elhangzik, és legyőzte valaki a hiúságát, akkor győzött. Akkor győzött az életében Isten. Akkor elhárult az az akadály, ami elválasztotta a történelmet irányító mindenható Istentől, és egyszerre új szakasz kezdődik el.
Milyen súlyos bűnöket követett el Dávid is, de eljutott oda, hogy leborult Isten előtt azt mondta: Egyedül te ellened vétkeztem. Tisztíts meg engem tetőtől talpig.
És a tékozló fiú életében is akkor kezdődött új szakasz, amikor hazament és azt mondta az apjának: Vétkeztem az ég ellen, és ellened. Nem vagyok méltó, hogy a fiad legyek, de ha van bocsánat, hadd maradjak mégis itthon béresnek. És egészen másként alakult a sorsa, mint ahogy ő azt gondolta. Sokkal jobban.
Jeremiás tehát nemcsak sírt, hanem bűnt vallott.
3. És a harmadik, amit tett: rendíthetetlenül bízik abban, hogy Isten irgalmas Úr akkor is, ha most szörnyű ítélet söpört végig népén, országán és városán. Ez nem változtat azon, hogy Isten az, aki mindig is volt és mindig is lesz.
Ez a kis könyv formailag is csodálatosan van megszerkesztve. Mindegyik fejezetben 22 vers van. A héber abc 22 betűjével kezdődnek a versek egymás után, de a középső fejezetben háromszor 22 vers, 66 vers van; három versenként jön egy-egy újabb betű. A kellős közepén, a középső fejezet középső versében tesz bizonyságot Jeremiás arról, hogy Isten irgalmas. Így olvastuk ezt:

Mert nem vet el örökre az Úr.
Még ha megszomorít is, irgalmaz,
mert nagyon szeret.
Mert nem szíve szerint alázza
és szomorítja meg az embereket. (Jsir 3,31-33).

Jeremiás bizonyos abban, hogy Isten az ítélet után is készített még jövőt az Ő népének. Bizonyos abban, hogy az egész történelem felett Isten az úr. Imádsága végén mondja ezt:
De te, Uram,
trónodon ülsz örökké,
királyi széked megmarad
nemzedékről nemzedékre. (Jsir 5,19).

Jeruzsálem elpusztulhatott, királyait megvakították és fogságba vitték. Babilon most önhitten hirdeti, hogy ő a világ ura. Megvannak számlálva az évei, ő is el fog pusztulni. Ezen a világon trón meginog egyszer és aláhull. Egyetlen trón van, amely örökké megmarad:

Te, Uram,
trónodon ülsz örökké,
királyi széked megmarad
nemzedékről nemzedékre.

Jeremiás a káosz közepén is bizonyos abban, hogy Isten tartja kezében a kormányrudat. Tudja, hogy Isten hatalma nem attól függ, hogy mi elismerjük-e vagy nem. Ő tőlünk függetlenül ennek a világnak a teljhatalmú ura, aki az uralmát érthetetlen, el nem fogyó, megbocsátó szeretetével gyakorolja. És ebben a szeretetben bízik itt Jeremiás.
Amíg erre a felismerésre nem jut el, addig úgy látja, semmi oka nincs a reménységre.

Már azt gondoltam:
Nem lehet reménykednem
és bizakodnom az Úrban!
Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra.

Aztán elsorolja a sok szörnyűséget.

De ha újra meggondolom,
reménykedni kezdek:
Szeret az Úr, azért nincs még végünk,
mert nem fogyott el irgalma:
minden reggel megújul.
Nagy a te hűséged!
Az Úr az én örökségem — mondom magamban —,
ezért benne bízom. (Jsir 3,18-24).
Isten nélkül végiggondolva azt mondja: nem tudok reménykedni semmiben. De ha újra meggondolom Isten előtt, reménykedni kezdek. Mert kiderül, nemcsak az van, amit az ember a felszínen lát, hanem ha felemeli a tekintetét és a valóság láthatatlan részét ugyanolyan komolyan veszi, mint a láthatókat, akkor felragyog előtte az uralkodó és irgalmas Isten, aki személy szerint számon tart mindenkit, és aki jó.
És itt van ennek a fejezetnek a közepén ez a három „jó”:

Jó az Úr a benne reménykedőkhöz,
a hozzá folyamodókhoz.
Jó csendben várni
az Úr szabadítására.
Jó, ha a férfi
már ifjúkorában igát hordoz. (Jsir 3,25-27).

Minden rossz, akárhova néz, csak azt tudja sorolni: rossz, rossz, rossz. De felragyog, hogy van valami, ami változatlan és mindörökké jó. És ez az Úr, és jó várni az Ő szabadítására, mert az már készen van, és még az is a javunkra lesz, hogy ha Ő megpróbál, és igát helyez a nyakunkra. Ha Ő helyezi oda, és ha tőle fogadja el ezt valaki.
Mi derül ki ebből? Az, hogy Jeremiás a pusztulás kellős közepén már látja a jövőt. Tudja, hogy reménységének biztos alapja van: Isten ígérete, maga Isten. Az Ő népének jövője van. Megbánhatatlan az Isten elhívásai és az Ő ajándékai. Noha most minden a pusztulást és a züllést hirdeti, tudja, hogy érdemes előre nézni, mert van jövő.
Mi a feltétele annak, hogy ez a jövő megvalósuljon? Így olvassuk ezt:

Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat,
és térjünk meg az Úrhoz!
Emeljük föl szívünket és kezünket
Istenhez, aki a mennyekben van:
Mi voltunk a vétkesek és engedetlenek,
ezért nem bocsátott meg. (Jsir 3,40-42).

Inkább. Mindenféle javaslat elhangzik: ez kellene, az kellene. A megjobbulás útját keresgéli az ember. S akkor ő mond egy inkábbot. Inkább kutassuk és vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk az Úrhoz! Emeljük fel szívünket és kezünket Istenhez, aki a mennyben van.
És mi ennek a könyvnek az utolsó mondata? Egy kiáltás Istenhez:

Téríts magadhoz, Uram,
és mi megtérünk,
tedd újra olyanokká napjainkat,
mint régen voltak! (Jsir 5,21).

Azt mondja a népnek: térjünk vissza az Úrhoz. Azt kéri Istentől: segíts ebben minket, mert hozzád visszatérni sem tudunk magunktól. A készségnek, a vágynak a mi szívünkben kell megszületnie, de ebből valóság az Isten kegyelméből lesz. Mert ha minden baj oka az volt, hogy hátat fordítottak Istennek, akkor minden baj igazi megoldása az lehet, ha leborulnak előtte, és újra tőle kérnek és várnak mindent.
Ki az közülünk, aki kész ezt elkezdeni ma? Itt nem szavalni kell, meg nem háborogni az ország állapota miatt, meg a nyilvánvaló bűnösök vétkei miatt, hanem az a feladatunk, hogy meghajoljunk Isten előtt, kezdjük a magunk vétkeivel, és forduljunk vissza az Úrhoz.
Olyan megrendítő abban az ezékieli prédikációban, amit az előbb olvastam, az utolsó mondat. Azt mondja Isten: „Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállana a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam.” (Ez 22,30).
A Biblia sokszor úgy beszél Isten szövetségéről, mint ami erős falként veszi körül az Ő népét, és óriási túlerővel szemben is megvédi. De ha a nép hátat fordít Istennek, akkor rés támad a szövetség falán, és ott bezúdul az ítélet. Ezt a képet használja itt, és azt mondja: kerestem valakit, aki odaállna a résre, hogy ne pusztítsam el az országot, de nem találtam.
A Bibliában sok szép példa van erre, hogy emberek odaálltak a résre. Csak Mózest hadd említsem. Amikor Isten azt mondta neki: elég, vége, nem próbálkozom ezzel a néppel tovább. Értetlenek, makacsok, kemény szívűek, őket elpusztítom, téged azonban megtartalak. És mit tesz Mózes? Odaveti magát Isten elé, és elkezd magyarázni, érvelni: Uram, ez nem lehet, ezt nem teheted. Mit szólnak a pogányok? Azt fogják mondani: nem tudtad bevinni népedet az ígéret földjére. És egyébként is: úgy ismertünk meg téged, mint aki kegyelmes vagy. Hányszor megmutattad nekünk, hogy nem a bűneink szerint cselekszel. Uram, itt van egy újabb alkalom, egy nagy szükség. Mutasd meg a te kegyelmedet! És magyaráz Istennek. És Isten azt mondja: rendben van, nem pusztítom el a népet.
Egy valaki odaállt a résre és komolyan vette, amit Isten mondott. Gyakorolta ezt, és elfordította a veszedelmet.
Ki az, aki kész ma ezt elkezdeni? Aztán utána hőbörögjünk. Aki hívőnek tartja magát, az tanuljon meg böjtölni és imádkozni, és komolyan venni azokat az ígéreteket, amelyek a Szentírásban vannak Isten szavaként. Aztán majd meglátjuk, hogy a mindenható Isten milyen hatalmasan és kegyelmesen tud fordulatot adni eseményeknek a személyes életünkben is, a széthulló családokban is, meg a mi sokat szenvedett népünk életében is.
Mielőtt ezért együtt is imádkozunk, egy énekkel is imádkozzunk:

Nagy szükségemben óhajtok,
Tehozzád szívből kiáltok,
És te engem meghallgatsz,
Nyavalyámban el nem hagysz.
Ugyan nincs sehol több Isten,
Ki hozzád hasonló légyen,
Nincsen több erős Isten,
Ki ily dolgot tehessen.
(Zsolt 86,4)

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ma kezdtük olvasni az Ószövetségnek ezt a rövid könyvét, Jeremiás siralmainak a könyvét. A négy nagy prófétai könyv (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel) között szerényen húzódik ez meg, mintegy Jeremiás könyve függelékeként.
Mint irodalmi alkotás is remekmű. Csodálatos gondossággal van megszerkesztve. Öt fejezete van: az első kettőnek és az utolsó kettőnek egyaránt 22 verse van, a héber abc 22 betűjének a rendjében. Minden vers más betűvel kezdődik az eredeti szövegben. A középső, harmadik fejezet pedig háromszor 22 = 66 versből áll, és az egész könyvnek a középső versében hangzik el az evangélium, a 3. fejezet 33. versében: „Mert Isten nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket, és nem vet el örökre az Úr.” Ez a csúcsa ennek a könyvnek.
A Biblia tudósai vitatkoznak azon, hogy ki írhatta, mert nincs felirata. Valószínű, hogy Jeremiás. De bárki, Isten Szentlelke íratta vele azt, amit leírt.
Hogy mikor keletkezett? Az egészen nyilvánvaló, hogy közvetlenül 587 után, mert időszámításunk előtt 587-ben pusztította el Babilon Jeruzsálemet. Lerohanta a kis Júdát. A város néhány nap alatt romokban hevert. A templom helyén üszkök füstölögtek. A nép színe-javát rabláncra fűzve Babilonba vitték fogságba. Akik otthon maradtok, hosszú ideig még éheztek.
Ezen a siralmas képen sír Jeremiás. Többször is említi könyvében, hogy ül a romokon és zokog. Mi volt az oka annak, hogy bekövetkezett ez a tragédia? Az, amit Jeremiás a könyvében ír Isten panaszaként: „Háttal vagytok nekem — mondja népének — és nem arccal.” (Jer 2,27).
Isten népe hátat fordított az Úrnak és elkezdett kacérkodni (lelki értelemben paráználkodni) a környező pogány népek bálványszobraival, és azokat tisztelte istenekként. Azon kívül nem az Úrban bíztak, hanem hol az egyik, hol a másik közeli nagyhatalomtól reméltek védelmet és segítséget. Hol nyugat felé kacsingattak és Egyiptomtól vártak valami segélyt, hol kelet felé és Asszíriától. Egyik sem segített, hanem megjelent a harmadik, a legnagyobb, Babilon és elpusztította az országot.
Védtelenné vált a nép, mert kiléptek az Istennel való szövetségből. Ez a gondolat végigvonul az Ószövetségen: Isten a népével kötött szövetségét erős falhoz hasonlítja sokszor, és ezen belül védve van a nép. Sok példa volt arra, hogy óriási túlerővel szemben is megvédte Isten népét, sőt sokszor győzelemre segítette, ha ragaszkodtak Őhozzá. Amikor azonban Istennek hátat fordítanak, és az Isten ellenségeitől remélnek segítséget, akkor nem számíthatnak Istenükre. Nem az Úr hagyta el őket, ők hagyták el szövetséges Istenüket. Ezzel rés támadt a falon, megszegték a szövetséget, és betódult az ellenség.
A műfaját tekintve: gyászdal Jeremiás siralmai könyvének mind az öt fejezete. Ha Isten segít, vasárnap szeretnék az egész könyvről szólni. Most ezt az egyetlen mondatot hadd emeljem ki, és ezen keresztül hadd szóljon hozzánk Isten üzenete: „Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt…”
A zokogó Jeremiás Isten népéről mondja ezt. Isten népe beszennyezte magát és fel sem tűnik neki, hogy a ruháján is meglátszik az a szenny, amit az Isten ellen elkövetett bűnök közben szerzett. Együtt él ezzel a szennyel. Már nem zavarja. Már a bűnt sem látja bűnnek. Nem fáj neki, hogy vétkezett Isten ellen. Ott van a ruhája szegélyén a bűne, mindenki láthatja, hogy milyen vétkes, de nincs bűnbánat benne. Mindez azért következett be, mert: „nem gondolt a jövendőre.” Csak azon gondolkozott, hogy pillanatnyilag mi látszik előnyösnek neki. De hogy ennek következménye is lesz, és mi lesz a következménye, erre nem gondolt. Ezért „Szörnyű mélyre süllyedt”. Ezért zokog a próféta, aki még a bűnbe süllyedt népét is nagyon szereti, és Isten elé viszi a sorsát és jövőjét. Most azonban egyelőre csak ezzel a mondattal foglalkozzunk.

„Ruhája szegélye piszkos;
nem gondolt a jövendőre.
Szörnyű mélyre süllyedt,…”

Mert aki Istennek hátat fordít, az előbb-utóbb elveszíti józan gondolkozását is, és nem gondol a jövőjére. Aki nem gondol a jövőjére, az egyre mélyebbre süllyed. És akár szörnyű mélyre is süllyedhet a szó mindenféle értelmében.
Azt nézzük meg először, hogy mennyire kísért minket is az, hogy sok mindent úgy teszünk, hogy nem gondolunk a jövőre, aztán nézzük meg röviden, mi ennek az oka, és a végén, ami a legfontosabb, hogy mi ennek a gyógyszere, mert Isten igéje erről is beszél.
1. Nagy kísértés az állandóan, hogy úgy tervezzünk, cselekedjünk, beszéljünk, hogy nem gondolunk a jövőre. Nem jut eszünkbe, hogy mindennek következménye van. Mindenből folyik valami, és azért felelős az, aki bármit elkövetett.
Régen a parasztember kénytelen volt gondolni a jövőre, vérévé vált a felelősség. Ezért találták fel a vetésforgót, mert nem lehetett minden évben abba a földbe ugyanazt vetni. Gondolni kellett arra, hogy jövőre itt már kevesebb terem ebből, két év múlva még kevesebb, nem éri meg, hanem ezt váltogatni kell. Aki gyümölcsfát ültet, az mindig a jövőre gondol, és az vállalja, hogy évekig abból semmi haszna nincs. Évekig csak rá kell költeni. Aztán egyszer csak elkezd teremni, és ha jól gondozzák, évtizedekig hálásan terem. Ültetni azonban csak az képes, és csak az tudja kivárni a termést, aki gondol a jövőjére.
Hogy milyen az, amikor nem gondol valaki a jövőre, egészen extrém, hajmeresztő példa jutott eszembe. Kicsi gyerek voltam még, amikor ezt a képet láttam, de máig szinte magam előtt látom. 1945-ben történt. Az utcán járva arra lettem figyelmes, hogy az egyik nagy orosz katonai teherautón egy meggyfa van, a katonák arról szedik a meggyet, és köpködik a magot a járdára, ahol mi álltunk. A gyerekfejemben is már megszólalt a kérdés: hogyan kerül egy meggyfa egy teherautóra? Azután néhány nap múlva megtudtuk, hogy a harmadik szomszédunk háza előtt kivágtak egy meggyfát, feltették a teherautóra, s mentek a dolgukra és közben szemezgették a meggyet.
Végletes példája annak, amikor valaki nem gondol a jövőre. Itt mondjuk érthető is volt, hogy nem az övéké, nem érdekli őket. Ők ide nem fát ültetni és építeni jöttek. De akkor is hajmeresztő példa arra, hogy nekem most jó legyen. S hogy ez kinek mibe kerül, hogy ennek következtében milyen értékek mennek tönkre, hogy az a fa az életben többet teremni nem fog sem nekem, sem másnak — kit érdekel? Aki nem gondol a jövőjére, az szükségképpen értékeket pusztít.
Azért nagyon meggondolandó ez, mert ma egy egész nemzedéknek a jelszavává lett az, hogy most jól érezzem magamat. Ez az életcélja. Ezt többféle változatban többektől hallottam a közelmúltban is. Az élet célja, hogy én most jól érezzem magamat. A többi pukkadjon meg, én vagyok a fontos! Hogy mi volt, mi lesz — ki tudja. Most jól érezzem magamat. Nem az, hogy szellemiekben gyarapodjam, vagy lelki élményekre tegyek szert, vagy gyűjtsek, hogy a jövőben tudjak adni másoknak, ezek nem foglalkoztatnak sokakat. Én most jól érezzem magamat. És ha ennek más fizeti meg az árát, az annál jobb. De még ő is kész megfizetni az árát, de arra sem gondol, hogy tönkremegy közben az egészsége, vagy eltékozolja közben az idejét stb., nem gondol a jövőjére. Aki viszont nem gondol a jövőjére, az biztos, hogy csodálatosan alásüllyed.
Ez a mohóság, ez az igényeknek és sokszor már nem is az igényeknek, hanem csak az élvezeteknek az azonnali kielégítése, egyre általánosabbá válik. Az élvezeteknek pedig az a szokásuk, hogy rákényszerítik az embert, aki rabjukká válik, hogy egyre többet elégítsen ki.
Nem ismeretlen ez ma sem, sőt egyre ismerősebb, hogy szörnyű mélyre süllyed az, aki nem gondol a jövőjére.
Egy fiatalasszony ment orvostól-orvosig és mindent megadott volna már, hogy gyermeke szülessék. Több éves vizsgálatok és kezelések után közölték vele, hogy reménytelen, ebben az esetben nem tudnak segíteni.
Na de hogyan kezdődött a dolog? Úgy, hogy évekkel azelőtt volt egy fiú, aki azonnal jól akarta érezni magát. Ez a kislány rossz lelkiismerettel, de összefeküdt vele. Aztán el kellett mennie abortuszra, aztán még egyre. Aztán évekig tömte magát tablettákkal és úgy tönkrement a méhe, hogy nem lehetett gyermeke. Nem gondolt a jövőjére sem az a fiú, sem ő, és szörnyű mélyre süllyedt.
És nem gondolnak a jövőre azok sem, akik ma nem vállalnak gyermeket csak azért, hogy nekik most valamivel könnyebb legyen. Nem gondolnak arra, hogy rohamosan nő az aránytalanság, egyre kevesebb aktív dolgozónak kell egyre több nyugdíjast eltartania, és ez az állapot most hatványozottan romlik. Még arra sem gondolunk, hogy ki fogja a nyugdíjunkat megtermelni majd. Nem gondolunk a jövőre.
Az egész környezetszennyezés problémája ezért megoldhatatlan, mert nem gondolunk a jövőre. Emberiség-méretekben sem gondolunk. Az iparosodást nem lehet most már mérsékelni és fékezni. Sok technológiát nem hajlandók átalakítani. A világ legfejlettebb iparosodott országa nem hajlandó aláírni azt az egyezményt, amelyik arra kötelezné az államokat, hogy valamelyest mérsékeljék a rombolást. Ezért tönkretesszük azt a kevés vizet is, ami még a lábunk alatt van, és beszennyezzük a levegőt, tönkretesszük az ózonpajzsot, amit Isten védőernyőként helyezett fölénk, hogy az életet védje. Mindenki a maga kis körén belül továbbvégzi a pusztítást, a rombolást, mert sem egyénileg, sem közösségileg nem gondolunk a jövőre.
Mennyire gondoltak azok, akik több mint száz évvel ezelőtt felépítették ennek a gyönyörű fővárosnak a legnagyobb részét! Nem tudom, ki hallotta azt, vagy ki gondolt már arra, hogy csak azért tudunk még ennyire is közlekedni, mert abban az időben, amikor lovas szekerek jártak Pest-Buda utcáin, az volt a jelszavuk az építkezőknek, hogy tíz szekér elférjen egymás mellett, olyan széles utakat kell építeni. Minek? Mikor jön tíz szekér, öt ide, öt vissza? De legyen az elég. Ők gondoltak a jövőre és azért férünk még valamennyire így is.
Micsoda kórházakat, iskolákat, középületeket, lakóházakat építettek a sugárutak meg a körutak mentén! Kibírtak két világháborút, forradalmakat, földrengéseket, és ma is lehet fúrni-faragni, átalakítani őket, meg rájuk építeni még néhány emeletet, mert gondoltak a jövőre. Nem is kezdem összehasonlítani az elmúlt évtizedekben épült épületekkel ezeket.
Akik gondoltak a jövőre, azoknak a fáit ma ősparkokként tiszteljük. Mi meg egy láncfűrésszel kivágjuk valamelyik fát, mert útban van a garázsnak.
Hihetetlen felelőtlenség kísérti az embereket, ha nem gondolnak, ha nem gondolunk a jövőre.
2. Nos, mi ennek az oka? Sok oka lehet ennek. Csak néhányat említek és különösen majd egyet szeretnék hangsúlyozni.
Egyre többen vannak, akiknek a gondolatvilágában nincs is jövő. Azért nem gondolnak a jövőre, mert nincs jövőjük. Nem is foglalkoznak vele. Ebből következik az a jelszó, hogy együnk, igyunk, holnap, ha lesz egyáltalán holnap, úgy is meghalunk. De lehet, hogy még ma meghalunk. Ebből következik az, hogy amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra. És ennek is nagyon sok káros következménye van.
Aztán vannak sokan, akik félnek a jövőtől. Bizonytalan a jövő. Ki tudja, mit hoz a jövő, mit rejteget. Nem egészen tudatosan, sokan egyfajta ítélettől is félnek. Szívük mélyén sejtik, hogy meg is érdemelnék azt. Egyszerűen menekülnek az elől, hogy gondoljanak a jövőre.
Van olyan is, hogy egyáltalán nem érdekli az embert a jövője. A múltja sem érdekli. Gyökerek nélkül és reménység nélkül tengeti magát a mában. A jelszó az (amit mondtam már): én ma jól érezzem magam. Kit érdekel, honnan jöttem? Meg az ősök kik? Kit érdekel, hova megyünk, s meg fogunk-e érkezni valahova? Én ma jól érezzem magamat.
Ezért aztán szinte kényszerességgé válik, hogy szerezze meg az ember magának azt, amitől úgy reméli, jól érzi majd magát. Itt szólal meg az, amit leginkább szeretnék hangsúlyozni, mert amikor egy-egy szív kitárul, és annak a mélyrétegeibe is beláthat az ember, akkor sokszor kiderül, hogy az Isten nélkül élő ember egyik legnagyobb nyomorúsága, hogy egyedül érzi magát. Magára vagy hagyatva, magára van utalva. Amit nem szerzek meg, azt senki nekem nem fogja megadni. Amit nem kaparok ki, amiért nem harcolok meg, az soha nem lesz az enyém. Ezt a kiszolgáltatottságot, ezt az egyedüllétet, ezt a védtelenséget éli át a szíve mélyén sok ember.
Nem tudom, feltűnt-e már az, hogy egy József Attilától viszonylag gyakran idézett verssorban van egy különös jelző. Az ember úgy érzi: mit keres ez ott? Nem illik ez oda. Csakhogy József Attila ismeri az emberi léleknek a mélységét, meg az Isten nélkül élő ember lelkét is, és nagyon is a helyén van az a jelző, amikor azt írja:

Fogadj fiadnak Istenem,
Hogy ne legyek kegyetlen árva.

Kegyetlen árva? Miért lenne kegyetlen egy árva? Éppen azért, mert átéli a maga árvaságát, elhagyatottságát, gazdátlanságát, az hogy senkihez sem tartozik, senkire sem számíthat, senkitől sem remélhet semmit — legalábbis semmi jót —, és ez az embert könnyen kegyetlenné teszi. Különböző mértékben ez van ott soksok Isten nélkül élő ember szívében. Egyedül vagyok, gazdátlan vagyok, senkire nem számíthatok, senkitől jót nem várhatok, annyit csalódtunk, olyan sokszor becsaptak, olyan sokszor kiderült, hogy mindenki csak vár tőlem, de amikor kellett volna, nem segített. Ez az embert kegyetlenné teszi. Sokféle formája van ennek, nem feltétlenül a durva formája jelenik meg mindig.
3. Mi ennek a gyógyszere, mert erről is szól nekünk Isten igéje?
Az a gyógyszere, ami a 127. zsoltárban van:

Ha az Úr nem építi a házat,
hiába fáradoznak az építők.
Ha az Úr nem őrzi a várost,
hiába vigyáznak rá az őrök.
Hiába keltek korán,
és feküsztök későn:
fáradsággal szerzett kenyeret esztek.
De akit az Úr szeret,
annak álmában is ad eleget.

Amikor valakinek egyszer egy beszélgetés alkalmával felolvastam, kibukott belőle ez a csodálkozó kérdés: micsoda? Neki egészen más képe volt Istenről. Ez a zsoltár azonban arról szól, hogy Isten nem fogalom, nem valami szakállas öregúr, aki közömbösen nézi a vergődésünket. Nem valahol a felhők felett elérhetetlen magvasságban trónol. Nem is a képzelet szüleménye, hanem az élő Isten jobb a legjobb apánál is. Az Isten Atya. Jézus is így beszélt róla. Atya, aki szeret minket, tekintet nélkül arra, hogy mi szeretjük-e Őt, vagy nem. Egyoldalúan is hajlandó szeretni. Irántunk való szeretetét azzal hitelesíti, hogy újra és újra ad. Ajándékot kínál. Nem kötelező elfogadni és nem vágja hozzánk az ajándékot — bocsánat a durva kifejezésért. Kínálja újra és újra nagy szeretettel. Aki Őt már szereti, az még akkor is kap tőle ajándékot, amikor nem dolgozott meg érte. Az ajándékért egyébként sem szoktunk megdolgozni. Az meglepetés, az szeretetből fakad. Akkor is ad ajándékot, ha nem érdemeljük meg. Még álmában is ad ajándékot, mégpedig eleget annak, aki Őt szereti.
Milyen nagy kiváltság ez helyes ismeretre jutni, és a valódi, az élő Istent szeretni! Aki Őt megismeri és szereti, az megtanulja tartani a kezét. Ebben benne van a bizalom. Tudom, hogy te megint fogsz nekem adni valamit. Közben végzem a munkámat. Nem a munkám helyett várom tőled az ajándékot, de tudom, hogy te munka közben adsz a tieidnek újra és újra ajándékot. Tartom a kezemet, és ebben benne van a bizalom. Bízom benned Atyám! Akármit adsz, az egészen bizonyos, hogy a javamra lesz. Még ha valami próbatételt ad az is? Az is. Mert, akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja — ahogy a rómaiaknak írja Pál apostol. Akit szeret, annak még álmában is eleget ad. És aki Őt szereti, az nem fog nélkülözni soha semmi fontosat. Az az ember gazdag lesz, még másoknak is tud továbbadni.
Az ilyen ember jut el oda, hogy annak érdekében, hogy tarthassa mind a két kezét, és azt Isten telerakhassa ajándékokkal, kiszórja a kezéből a kacatokat, amiket addig szorongatott, sokszor görcsösen. Amiket nagy izzadsággal összeszerzett, mert tudja, hogy ezeknél sokkal többet ad az Atya. Vagy ezeket félreteszi, hogy majd ha szükség lesz rá, jó, de én most tőle szeretnék valamit kapni. Istentől isteni ajándékot. Olyat, amit nem tudok előállítani, nem tudok beszerezni, ha megfeszülök sem. Mert ezeken az erőfeszítéseken rajta van sokszor az a bélyeg, amit itt olvastunk: hiába. De az soha nem hiábavaló, ha teljes bizalommal, hittel tőle várok megoldást, tanácsot, szabadulást, bocsánatot, segítséget, békességet. Mindig azt, amire éppen szükség van.
Ide jut el az, aki megismeri az élő Istent, valóságos kapcsolatba kerül vele a hit által és szereti Őt. Egyre jobban szereti. Tudniillik az ilyen ember megszabadul attól a kényszerű mohóságtól, ami sokszor azért van, mert nem gondol a jövőjére. Az ilyen ember nem akar most mindjárt mindent megszerezni magának. Miért nem? Mert bizonyos abban, amit Jézus mondott, hogy „jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek.” És Ő meg is fogja azt adni. Miközben végzi a kötelességét — mert nem sült galambot vár a hívő ember, hanem Istentől kapott feladatát minőségileg elvégzi —, mindig kész arra, hogy valami ajándékkal meglepi szerető mennyei Édesatyja. Ezeket sem magának tartja meg, hanem örömmel továbbadja másoknak. Ilyet nem tudott volna továbbadni, ha nem kapja ő is Istentől.
Ez az Istent ismerő és szerető hívőknek az alapállása. Helytállok ott, ahova Ő helyezett, és közben állandóan reá nézek, az eddigiekért nagy hálával, a jövőre gondolva nagy reménységgel várom tőle a továbbiakat: útmutatást, ha kell intést, feddést. És mindent, amire még szükségem van. Eközben éli át a hívő, hogy a legnagyobb gazdagság, hogy ismeri ezt az Istent, és kapcsolatban van vele. Nem az, amit ad, hanem Ő maga. Ő az elmúlhatatlan, elvehetetlen kincs, minden kincsek kincse, ami igazán gazdaggá teszi az embert még akkor is, ha egyébként emberi mércével mérve nagyon szegénynek látszik. Ha kicsi a fizetése, ha egyik albérletből a másikba kényszerül, ha betegségeket hordoz magában, ha többekben csalódnia kellett, ha meghiúsultak a tervei stb. akkor is gazdag és boldog, mert van valamije, ami csak azoknak van, akik ismerik Istent. Ez elsősorban az Istennel való közösség és az, hogy Isten megtanít úgy élni, hogy gondolunk a jövőre. Mert a jövőnket is Ő tartja a kezében. Nemcsak ismeri a jövőnket, hanem Ő készíti el a jövőnket. Ez ad nagy békességet a hívőnek. És ez a felelősségünknek a gyökere is.
Tegnap olvastuk a Prédikátor könyvének a végéről:

„Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy,
légy jókedvű ifjúságod idején,
és élj szíved vágya szerint,
ahogy jónak látod!
De tudd meg, hogy mindezekért
Isten megítél téged!”

Élvezd az életet, mondja Isten, nyugodtan, bátran, de felelősen. Örülj mindannak, ami jó és szép. Külön hangsúlyozza, hogy a fiatalsággal járó örömöket is élvezd. Csak el ne felejtsd, hogy egyszer Isten előtt mindenért számot kell adnod. És ez szelektálja ma az elfoglaltságaidat. Ezért nem fogsz valahova elmenni, mert Isten bizonyossá tesz arról, hogy az nem jó neked sem, másnak sem. De a többi mind úgy csinálja. Csinálja. Én másként csinálom. Merek másként élni azért, hogy aztán a többit is Isten általam meggazdagíthassa. A bibliai böjtnek ez a legmélyebb értelme. Könnyen le tudok mondani bármiről, ami nem abban segít, hogy közelebb kerüljek Istenhez, hogy jobban használhasson mások javára, hogy én is lelkileg gazdagabbá legyek. Ha valami ezt nem szolgálja, nem csinálom. Nem kell minden lehetőséggel élni, nem kell mindent megszerezni, amit meg lehetne. Az egy szükséges dolog, az mindenek felett való. A vele való közösség ápolása, mélyülése. Az ilyen ember gondol a jövőjére. Tudat alatt is gondol a jövőjére. Ez nem azt jelenti, hogy görcsöl, vagy állandó félelemben van, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad, mert mi lesz a következménye, mert akkor megbüntet. Nem úgy ismerte meg, hogy Ő bottal vár, hogy mikor üthet rám. Ő Atya, aki többet ad annál, mint amit nélküle, vagy ellenére megszerezhetnék. Nem kell akkor az nekem. Nekem az kell, amit Ő kínál, amit Ő ad.
Az ilyen ember szabadul fel arra, amit Pál apostol így mondott az efézusi presbiterektől búcsúzva: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, azt a szolgálatot, amit az én Uram, Jézus Krisztus bízott rám.” Ez az ember nem gazdátlan. Ő tartozik valakihez. Neki van megbízója, neki küldetése van. Pontosan ismeri feladatát. Ő fut, nem őgyeleg és futkározik, hanem fut egy bizonyos cél felé. Ezért nem esik kétségbe amiatt, hogy esetleg gödrök meg árkok is vannak az úton. Kikerüli vagy átugorja, vagy valahogy átjut rajta. Nem az árkok miatt bosszankodik. A célt nézi, és afelé fut, mert ott várja őt az, aki elindította, aki elhívta, aki végig kíséri, és ott van a kezében a győzelmi koszorú. A halála előtt írt utolsó levelében az apostol meghatóan ír erről Timóteusnak. Ott van a győzelmi koszorú és vár engem az én Uram, és azt senki el nem veheti tőlem.
Érdemes tehát e felé a cél felé futni, és mindvégig kitartani.
Ugye mennyire más szemlélet és életmód ez, mint az, hogy most meg kell szerezni magamnak mindent, mert senkire nem számíthatok, és most ki akarom élvezni az életet? Soha nem fogja megtudni: mit jelentene élni igazán. A szerzés, az azzal járó féltés, aggódás, hajsza stb., és ennek a következményei, azt gondolja ez az élet. Jézus azt mondja: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek.” Ezt kínálja és ígéri Ő a benne bízóknak.
Ha a jövőnkre gondolunk, akkor azt sem szabad elfelejteni, amit az apostol a korinthusiaknak írt: „mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.” És aki Őt ismeri, azt ez megint nem félelemmel tölti el. Egyszerűen természetessé teszi számára, hogy felelős életet él, mert párbeszédben áll az ő mennyei Atyjával. Ő kérdez, én meg felelek, ezért felelős ember vagyok. Ezért igazán ember leszek, mert Isten felelős lénynek teremtette az embert. Csak az embert teremtette annak.
Eszembe jutott az, amikor a gyerekek még kicsik és egy-egy, az ő életükben előforduló döntés előtt vagy egy-egy hívást hallva egy pillanatra odanéznek apukára-anyukára, mit szól hozzá. Menjek, ne menjek? Mehetek, nem mehetek? Jó az nekem? Hallottam ilyen aranyos gyermeki kérdést is egyszer: Vendégségben volt a család, a gyerekek kicsik voltak. Valami olyan ételt kínáltak nekik, amit nem ismertek. Az egyik azt kérdezte az édesanyjától: Szeretem én ezt? Jobban bízik az anyjában, mint magában.
A hívő embert ide segíti el Isten. Jobban bízom Őbenne, mint magamban. Sejtem, mi lenne a megoldás, de szerinted mi a megoldás, Atyám? Ezért fontos ismerni a Szentírást, mert elsősorban ezen keresztül tanácsol minket a mi Urunk. De itt most inkább a bizalomról van szó. Dehogy vagyok gazdátlan, kiszolgáltatott, elhagyatott és ágrólszakadt! A világmindenség ura az én mennyei Atyám. Így szólíthatom meg. Teljes tisztelettel tegezhetem. Elmondhatok neki mindent, és tudom, hogy Ő mindent elkészített a számomra, amire szükségem van. Akkor miért kellene félnem? Ehhez meg kell Őt ismerni, el kell Őt ismerni Istennek, és úgy kell viszonyulni hozzá. Ez sem kötelező, ez is egy nagy lehetőség. Boldog ember az, aki él ezzel a lehetőséggel. Akkor nem kell róla elmondani, hogy a szennye most is ott van a ruhája szélén, szörnyű mélyre süllyed, mert nem gondolt a jövőjére.