Cseri Kálmán

Ezékiel próféta könyvének utolsó fejezetei különös jövendöléseket tartalmaznak. Ezeket olvassuk most ezekben a napokban kalauzunk szerint. A nép még a babiloni fogságban sínylődött, a próféta is ott volt velük, de Isten már kijelentette nekik, mi történik majd, ha újra visszatérnek hazájukba. A fogságban levők között egyre kevesebben remélték azt, hogy erre egyáltalán valaha sor kerül. Isten azonban jövőt és reményt készített az Ő népének, és ezt a jövőt Ezékiel prófétán keresztül pontosan el is mondta nekik.
Ez a fejezet arról szól, hogy Ezékielnek egy látomásban megmutatja az Úr a felépítendő új templom képét. Emlékszünk, hogy a fogság előtt Nabukodonozor babilóniai király lerombolta a gyönyörű salamoni templomot. Isten azonban úgy döntött, hogy ez a templom újra állni fog. Ha a nép hazatér a fogságból, ismét áldozatok füstje száll a magasba, népe dicsőíti Őt, az egyedül élő Istent. Itt bemutatja Ezékiel prófétának a templom képét, különösen hangsúlyozva azt, hogy annyi isteni áldás árad majd ki az új templomból, hogy az a környező pogány népeket is meg fogja gazdagítani. Ezt az ígéretet szemlélteti ezzel az erőteljes képpel, amiről itt olvastunk.
Azt olvastuk, hogy a leendő templomban az oltár mellett egy forrás fakad fel. Ennek a vize kifolyik a templom küszöbe alatt. Ahogy távolodik az épülettől, egyre szélesedik és mélyül. Ötszáz méterenként meg kell mérni. Először bokáig ér, azután térdig, azután derékig, a végén pedig már nem tud átlábolni rajta, csak úszni lehet benne.
Mit jelent ez a látomás?
Először azt nézzük meg, mire vonatkozik ez a templomból kifolyó víz, utána pedig azt fejtsük meg, milyen fontos üzenet van abban, hogy egyre mélyül ennek a pataknak a vize, amelyik végül is belefolyik a Holt-tengerbe, amelyikben nincs élet, de ennek a belefolyó víznek a nyomán halak sokasága fog nyüzsögni benne, élet támad ott, ahol halál van, ahol nincs élet, csak ott marad meg a halál, de ott megmarad, ahova ez a patak nem jut el.
I.

Nos, mi ez a víz?
A régi héber írástudomány ezt tanította: amiképpen a víz életet rejt magában a világ számára, úgy Isten törvényének igéi is életet rejtenek magukban a világnak. Vagyis a prófétai látomásban látott víz, ami a templomból folyik ki, Isten beszéde, Isten igéje, Isten akaratának a kijelentése. És aki ezt a beszédet, vizet élő hittel befogadja, annak a belsejét átalakítja, abban az emberben élet támad.
A Biblia azt tanítja, hogy Isten az élet forrása. „Nálad van az élet forrása” — olvassuk a zsoltárban. Amikor az ember elszakadt Istentől, ezt az életet veszítette el. Az élet forrásával szakadt meg a kapcsolata. Azóta mutatkoznak létünkön a halálnak a jegyei. Aki azonban újra kapcsolatba kerül Istennel, és ez úgy történik, hogy befogadja az Ő beszédét, beleárad az isteni élet az, az élő víz, abban újra élet támad. S minél többet iszik ebből a vízből, vagyis minél jobban megismeri, hiszi és cselekszi Istennek a beszédét, annál gazdagabb lelki élete lesz, annyira, hogy másokat is meggazdagíthat vele.
A Szentírás ennél tágabb értelemben is használja a víznek a képét. A vízzel szemlélteti mindazt az ajándékot, amit Isten a benne hívőknek ad. Gondoljunk csak Jézusnak a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetésére, ahol azt mondja Jézus: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet, amitől soha többé meg nem szomjúhozol.” (Jn 4,10).
A vízben szegény Palesztinában víz és élet szinte azonos jelentésű szavak voltak. Ahol víz van, ott élet támad, ahol nincs víz, ott sivár, kopár, élettelen minden. Aki a mai Izráelben járt, annak is feltűnhet, hogy ahol zöld foltok vannak, virágcsoportok vagy gyümölcsfák, majdnem mindenhova vezetnek sokszor a föld színén is látható barna műanyagcsövek, és azokban víz. A gyökereket érintő csepegtető öntözéssel életet hoznak létre ott, ahol nem volt addig. Ha ezt tudjuk, még jobban érthető ez a prófétai kép.
Isten tehát azt ígéri itt az Ő népének még a fogságban, hogy otthon újra gazdag élet várja őket. A cél az, hogy másokat is gazdagító életre jussanak el. Újra kapcsolatba kerülhetnek Istennel, akit elhagytak, bálványokat tiszteltek. Ennek ítélete lett a fogság. Vége az ítéletnek, a maradék hazatérhet, és új életszakaszt kezdhetnek Istennel. Gazdagodhatnak szakadatlanul az Istennel való közösségben, és gazdagíthatnak másokat, Istentől távol élőket, a pogányokat is.
Mindaz, amit eddig a vízről és Isten igéjéről hallottunk, ma is igaz. Ezért szoktunk bátorítani mindenkit arra, hogy vegye a kezébe a Bibliát, kezdje el olvasni. Naponta olvasson belőle valamennyit. Engedje, hogy táplálja őt Isten beszéde, mert Isten beszédének ereje van, az hatást fejt ki abban, aki olvassa és gondolkozik rajta. Átalakítja az életét, sőt igazán élettel ajándékozza meg.
És ez a célja annak is, hogy hívogatunk Isten igéjének a hallgatására. Sokan vagyunk itt, akik elmondhatjuk, hogy milyen volt az addig, amíg nem volt kezünkben Biblia és nem hallgattuk Isten hirdetett igéjét, és mennyi mindent végzett el Isten az életünkben az Ő igéje által.
Mi pedig már tudhatjuk azt, hogy az Újszövetség ír a testté lett igéről, a mi Urunk Jézus Krisztusról is, akiben egy személyben összegeződött mindaz, amit Isten nekünk el akar mondani. Egy csodálatos, kiapadhatatlan forrás fakadt a golgotai oltár mellett, és a keresztről való beszéd ma is — noha némelyeknek bolondság, másoknak botránkozás —, azoknak, akik hiszünk, Istennek ereje és Istennek hatalma.
Ezért mondta Jézus a samáriai asszonynak: „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, sőt, az a víz, amit én adtam neki, örök életre buzgó víznek forrásává lesz őbenne.” Vagyis egy szóval: átfolyik rajta, és eljut másokhoz is, másokban is munkálkodik általa Isten.
A látomás végén ott van ez a szomorú megállapítás, hogy ahova viszont nem jut el ez a víz, ott marad a halál. Ige nélkül, Jézus nélkül minden ember marad a halálban, amibe beleszületett. De ha Isten igéjét befogadja, akkor az át is folyik rajta, és ahogy szép alliterációval a thesszaloniaiknak írja Pál apostol: tőletek terjed tovább az Istennek a beszéde.
Ilyenek vagyunk-e már? Elmondhatjuk-e, hogy Isten kegyelméből az Ő igéjének a munkája következtében mi már élünk? Napi gyakorlat-e ez, hogy átfolyik rajtunk az Ő igéje?

II.

Itt azonban nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy ez a patak fokozatosan és folyamatosan mélyül. A végén már sodró erejű folyóvá válik. Ezer könyökönként, vagyis ötszáz méterenként megméri az, akit látomásában lát a próféta. Először csak bokáig, aztán térdig, aztán már derékig ér, és a végén nem lehet átlábolni rajta, csak úszni lehet benne. Nagyon fontos lelki üzenete van ennek a hívők számára.
1. Mit jelent, hogy először csak bokáig ér?
Azt jelenti, hogy akinek az életébe beárad Isten igéje, az legelőször a legszembetűnőbb bűneit veszi észre. A látványos szennyfoltokat, és ezektől akar megtisztulni és tisztul is meg.
Az ókori keleti ember leginkább gyalog járt, vagy ha hosszú és köves útra ment, akkor mezítlábas saruban. Leghamarabb és leggyakrabban a lába piszkolódott be. Ezért vezették be azt a szokást, hogy ha vendégségbe mentek (ismerjük a kánai lakodalom történetéből), akkor a bejáratnál ki-ki megmoshatta a lábát. Ez a legpiszkosabb, ezt kell a leggyakrabban megmosni. Ami másoknak is feltűnő hiba az életünkön, amivel leginkább bántjuk egymást, ami már nekünk is szemet szúr, ami legelőször fájni kezd, amikor valaki Isten igéjére figyel és kezdi azt komolyan venni, attól tisztít meg Isten bennünket. A ránk legjellemzőbb hibáktól és bűnöktől.
2. Ez azonban még csak a kezdet, mert kicsivel lejjebb már térdig ér a víz. És ezt tapasztaljuk a hitben való növekedés, fejlődés során is, hogy egyszer csak rádöbbenti Isten az igét olvasó és hallgató embert arra, hogy milyen nagy kincs az imádság. Megtanulunk beszélgetni Istennel.
Már nemcsak a bajban kiáltunk, már nemcsak a „jaj Istenem”-ről gondoljuk, hogy az imádság, hanem tudunk beszélgetni vele. Egyre jobban megismerve Őt egyre jobban bízunk benne. Egyre inkább megtisztulva felismerjük, hogy Ő Atya. És jól tudja a mi mennyei Atyánk, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk tőle. De azért kérjük, mert a bizalmunkat ezzel fejezzük ki, és ki akarjuk fejezni azt, hogy bízunk benne. Sokszor magunk is csodálkozunk, hogy egyre jobban bízunk benne. És milyen jó abban bízni, aki megbízható, akinek eddig is gondja volt ránk.
Ennek során ismeri fel a hívő, hogy Isten jobban tudja, mire van szükségünk, mit mi. Akkor legjobb eleve azt kérni, hogy legyen úgy, ahogy Ő akarja. „Legyen meg a te akaratod.” Amikor meg nem tudom, hogy mi az Ő akarata, akkor azért könyörgök: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Itt már térdig ér a víz. Itt megtanult térden állva gondolkozni, és térden állva harcolni a hívő ember. Harcolni Isten akaratának a felismeréséért, azért, hogy azt tudja teljesíteni, és harcolni sokszor másokért is. Ez már mélyebb keresztyén élet.
3. De még ennél többről is hallunk itt, mert egyszer csak derékig ér a víz. A derék a Bibliában az erőnek a kifejezése. Egyébként a mi szép magyar nyelvünkben is több ilyen kifejezés van: ez derék ember, derekasan helyt állt. Ahol derékig ér a víz, aki már derékig gázolt benne, Isten igéjében, az erőt kap.
Ezt ígérte a tanítványoknak is Jézus, hogy várjatok addig, amíg kaptok erőt, mikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek. Vagyis itt már erővel tudjátok továbbadni azt, ami titeket is megerősített. Mert — és ez érdekes összefüggés — a derék és az ágyék kifejezések többször egymás mellett szerepelnek a Bibliában. Az ágyék a termékenységre utal, az élet továbbplántálására.
Aki már derekasan helyt tud állni, mint Jézus Krisztus tanítványa, az képes továbbadni azt az életet, amit ő is kapott, úgy, ahogy a látomásban olvastuk, hogy a pogányok gyógyítására is jó lesz az a víz, ami kiárad a templomból.
Annyira lelki és szép tiszta értelemben vegyük ezt, ahogyan Pál apostol a galatáknak írja, amikor, miután megszidja őket a hitbeli visszacsúszásuk és tévelygéseik miatt, szinte felsóhajt: „Gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus…” Ő azt az életet, amit Krisztustól kapott, továbbadta a pogányságban levő galatáknak. Azok életre keltek, de most visszacsúsztak, meglanyhultak. Most mintegy újra kell őket szülni, elindítani az új életben. De végzi ezt állhatatosan, mert derekasan helytáll ott, ahova az Úr Jézus állította őt.
Talán érezzük ennyiből is, hogy mennyivel több ez, mint a bokáig érő vízben való pancsikálás. Itt már nem csupán azt látja a hívő, hogy borzasztó bűneim vannak, ezektől szabadulni akarok. Nagy dolog, amikor valaki ezt meglátja, és meg is szabadul tőle. És még nagyobb dolog, amikor elkezd komolyan imádkozni és már térdig áll ebben a vízben. De mások számára igazán hasznos akkor lesz, amikor már derékig van benne, amikor ereje is van. Egyébként derékig állni folyó vízben egyáltalán nem könnyű. Ott már kell ellenállni a sodrásnak. Erre mondja Jézus: a világ így meg úgy teszi, de ne így legyen ez köztetek.
Először csak azt tudja meg az ember a bokáig érő vízben, hogy mit ne csináljon. A térdig érőben egyre jobban felismeri, hogy mit kell tennie, mi Isten akarata, mik az Ő ígéretei. Itt viszont már másokért harcol és sötét erők ellen harcol. Itt helytállni és ellenállni kell megtanulnia, és ide is el akar segíteni minket a mi Urunk.
Jellemző-e ez ránk? Egyáltalán: ismerős-e ez nekünk? Ha visszatekintünk a hívő életünkre, emlékszünk-e még arra, amikor először szúrt szíven minket egy ige. Úgy, mint a pünkösdi gyülekezetet. Azt olvassuk, hogy amikor Péter prédikált, az az ige szíven szúrta őket. Így fordította Károli: „Szívükben megkeseredtek, amikor hallották.” Szíven szúrta őket. Ez érvényes rám, és nem akarok tovább ilyen maradni, hanem olyan akarok lenni, amilyenné Isten akar formálni.
Elkezdődik egy nagy átformálás Isten teremtő szava nyomán. Aztán megjelenik a bizalom és az engedelmesség. Aztán megjelenik az erő, és az erőnek a továbbadása. Átfolyik az ige az ilyen emberen.
Szinte úgy látjuk, hogy itt meg is lehetne állni. Mi van még ennél több? Kiderül, hogy van még ennél több is.
4. Van olyan, amikor megpróbál átmenni a folyón, és már nem tud. Már derékig gázolva minden erejét kifejtve sem lehet. Itt már csak úszni lehet. Itt már csak ráfeküdni lehet a vízre és engedni, hogy vigyen. Itt már nem én megyek, hanem vitetem, a kegyelem árja sodor, én pedig teljes bizalommal ráhagyatkozom Isten érthetetlen és mérhetetlen kegyelmére. Itt már látja a hívő, hogy minden az Ő kegyelmének a munkája, kezdve attól, hogy egy napi egyszerű mindig ismétlődő rutinfeladatot jól és örömmel tudjak elvégezni, egészen odáig, hogy egy pogánynak úgy tudom továbbadni az Isten kegyelméről szóló örömhírt, hogy az az ő szívében hitet támaszt. Nem én támasztottam a hitet, a kegyelem árad ki őreá is, csak engem használt Isten. Engem, nyomorultat, aki beszélni sem tudok rendesen, én mondtam el neki, és igévé lett a számára.
A megúszni való víz azt jelenti, hogy aki úszik, azon egy négyzetcentiméter sem marad szárazon. Annak előbb-utóbb a feje is vizes lesz. Itt már egészen átjárja a hívőt az Isten szentsége. Itt már nincs életlehetősége a régi természetnek. Megpróbál újra és újra szóhoz jutni, de itt már olyan nagyra nő Krisztus a hívőben, hogy a régi undorító természetünk egyre erőtlenebbé válik.
Ez is harc. Aki rábízza magát egy folyó sodrára és úszik, annak is kell valamit tennie, de nem erőlködik, hanem vitetik. Isten viszi őt oda, ahova akarja. Itt már nem én akarok erős lenni, én a hívő, hanem megtapasztalom: „mindenre van erőm a Krisztusban.” Megtapasztalom, hogy az én erőtlenségem által is az Ő ereje ér célba — ahogy Pál apostolnak mondta Jézus Krisztus. Itt már nem a hívő akar okos lenni, hanem Isten Lelke teszi bölccsé minden helyzetben, és maga csodálkozik leginkább azon, amit és ahogyan néha mond és cselekszik. Itt már Isten tölt be mindent egészen.
Amit Keresztelő János a Krisztus-követés programjaként fogalmazott meg: „Neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem” — ez itt egészen nagy mértékben megvalósul. És ez lehetséges. Ez a cél. Lehet, hogy sokan ettől még úgy érezzük távol vagyunk, de mint célt tartsuk a szemünk előtt. Jézus Krisztus ezt lehetővé tette. Az Ő kegyelméből ismerünk, ismerek én is olyan hívőket, nemcsak az egyháztörténelemből, hanem az ismerősi körből, akiknél ennek a jeleit lehet látni. Valóban az Isten szentsége egészen áthat egy bűnös embert. Hogy minden gondolatát, minden szavát, minden érzését és döntését a Szentlélek irányítja, és ő is azt akarja, hogy irányítsa. Ez ellen nem tiltakozik, nem akar néha szabadságra menni ebből az állapotból, hanem egyre mélyebbre kerül az Istennel való közösségben, és az Isten kegyelmének a sodra viszi előre másoknak áldásul.
Mert ezek a túlzások a prófétai látomásban tudatosak: hogy egy gyümölcsfáról nemcsak évente lehet bőségesen szüretelni, hanem havonta. Isten valóban ilyen gyümölcsözővé tud tenni egyszerű hívőket is. Akiket Ő kézbe vesz, elkezd bennük munkálkodni, és az engedelmességben, az életszentségben, a másoknak való szolgálatban fokozatosan — mint itt is —, de folyamatosan növekedhetnek és mélyülhetnek.
Ilyen szép perspektíva van előttünk. A kérdés az, hogy beáradt-e már ez a víz igazán az életünkbe? Vajon így szolgáltatjuk-e ki magunkat mindennap újra Isten igéjének?
Ezek után van bátorságunk azt mondani: nincs időm Bibliát olvasni? Akkor miből lesz az élet? Hogyan lesz mások számára gyümölcsöző az életünk, ha minden egyébre, ami ezzel a világgal együtt elmúlik, sokszor indokolatlanul is, sok időt szánunk? Csak épp a legfontosabbra, az egy igazán szükségesre nincs? Amitől az összes többi is a helyére kerülhetne? Megkapná a maga súlyát, jelentőségét, terét, és amitől mi is a helyünkre kerülhetnénk: vissza az Istennel való közösségbe?
És ha már az ige elkezdte a munkáját bennünk, tapasztalható-e ez a növekedés? Sokszor csakugyan mérhető. Egyszer csak rádöbben az ember: hiszen én sokkal nagyobb örömmel, sokkal konkrétabban, tartalmasabban imádkozom, mint tavaly ilyenkor. Hiszen tudom szeretni azokat, akiknek eddig, ha eszembe jutott a nevük, összerándult a gyomrom és az öklöm. Tényleg szeretem őket.
Ilyen gyümölcsei vannak, meg sok ehhez hasonló annak, ha valakiben munkálkodik Isten igéje. Ezzel a várakozással és lelki igényességgel jövünk-e ide is minden alkalommal az ige hallgatására? Uram, kiszolgáltatom magamat neked, áradjon belém gazdagon az életnek a vize, és formálj, tisztíts, tégy engem lelkileg egyre termékenyebbé, gyümölcstermőbbé?
Isten segítsen minket ebben, és legyen mindannyiunk imádsága ez a szép énekvers:

Magamat egészen neked szentelem:
Kegyelmes oltalmad legyen mellettem,
Szentlelked és igéd legyen vezérem.
(486,9 dicséret)

Ezékiel, akinek a könyvét olvassuk most heteken keresztül sokan, a fogság prófétája volt. Krisztus előtt 587-ben Babilónia lerohanta a kis Júda országát és a nép színe-javát fogságba vitte és csaknem 70 esztendeig ott sínylődtek ezek az emberek.
Ezékiel ennek az időszaknak a prófétája volt, igyekezett tartani a lelket a deportált zsidókban. Otthon romok maradtak, üszkös romok, elhanyagolt szántóföldek. Akiket otthon hagytak a babilóniaiak, azok szegények voltak, betegek, idősek, és kiszolgáltatottakká váltak így. Védtelen, fal nélküli városokban, falvakban laktak. Nem bírták megművelni a földet úgy, hogy igazán megélhettek volna belőle. Gazdátlan lett az életük. Nélkülözés, nyomorúság jellemezte őket.
Akiket meg elhurcoltak, azokra rátelepedett a keserűség, hogy a templom otthon romokban áll, istentisztelet nincs, áldozatot bemutatni nem lehet. Ott a pogány földön is lehetett imádkozni Istenhez, de igazán intenzív hitéletet élni kevesen tudtak. És mindenkképpen bizonyos értelemben rabok voltak.
Az volt jellemző mindkét társaságra, amit így olvasunk itt a 37. részben: „… elveszett a reménységünk, végünk van.”
Mi volt ennek az oka? Így olvastuk ezt tegnap az Ezékiel könyvében: Isten ezt mondja: „Rájuk zúdítottam haragomat, mert vért ontottak a földre és tisztátalanná tették azt bálványaikkal. Ezért elszélesztettem őket a népek között és szétszóródtak az országokba. Életük és tetteik szerint tartottam ítéletet felettük.” (36,18-19).
Isten ítélete teljesedett be ezen a népen, és ennek két okát jelöli meg ebben a mondatban Isten: az élő Isten mellett bálványszobrokat is imádtak istenként, és ez a kifejezés, hogy vért ontottak a földre, a sok szociális igazságtalanságot jelentette. Kiéleződött az ellentét egy vékony gazdag és egyre szélesedő szegény réteg között. A gazdagok közömbösek voltak a szegények nyomorúságaival szemben. Senki nem karolta fel a nyomorultat. Többször olvassuk ezt, hogy árvák és özvegyek, ez mindig a kis embert, a kiszolgáltatottat, a megvetettet jelentette, és ők, akik mint Isten népe egyenlők kellett volna, hogy legyenek, és az egyenlőtlenségeket állandóan ki kellett volna egyenlíteni, erről már teljesen megfeledkeztek, mint a pogányok, úgy éltek.
Megromlott az Istennel való kapcsolatuk a bálványimádás miatt, ez a hitbeli romlást jelentette. Ahol hitbeli romlás van, ott erkölcsi romlás is bekövetkezik mindig, az összes többi baj ennek a következménye volt.
S egyszer csak egy nagy fordult állt be. Az előbb idézett versek után jön a következő mondat: „Ekkor szánalomra indultam szent nevemért, amelyet gyalázatossá tett Izráel háza a népek között, amerre csak járt.”
Isten szánalomra indul. Miért? Mert most már megjavult a nép és megérdemli? Nem. Most sem érdemli meg. Egyszerűen az Ő szabad akaratából úgy döntött, hogy vége az ítéletes időszaknak, mert az ítélet célja soha nem az, hogy megsemmisítse a népet, hanem hogy megtisztítsa, és most már az Ő kegyelmével fordult feléjük.
Miben mutatkozik meg az Ő kegyelme? Így szól az Úr: „Nem tiértetek cselekszem én, Izráel háza, hanem szent nevemért, amelyet gyalázatossá tettetek a népek között, amerre csak jártatok. Megmutatom, hogy szent az én nagy nevem, és megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr, amikor szemük láttára megmutatom, hogy szent vagyok.”
És miben mutatta meg Isten, hogy Ő szent? Három dolgot sorol fel a felolvasott igében: összegyűjti az Ő népét és haza viszi őket ősi földjükre a fogságból, ez a külső szabadítás, azután jön egy belső szabadítás: megtisztítja a szívüket, és újra Istent imádják, neki engedelmeskednek, és harmadszor: gondja van még arra is, hogy a külső körülményeik is bőségesek legyenek. Vége az ínségnek, szükségnek, nélkülözésnek, újra bőség lesz.
Vegyük sorra ezt a hármat, mert fontos üzenetek vannak ebben.
1. Isten tehát azt ígéri először, hogy kihozlak benneteket a népek közül, összegyűjtelek az országokból és beviszlek titeket a saját földetekre.
Hiszen ez volt az elhurcoltak baja, hogy kizökkentek a helyükről. Nem érezhették magukat a helyükön ott a fogságban. Ott az idegenség és az idegenek uralma nyomorította meg az életüket. Kiszolgáltatottak voltak, és a bűnük lett a büntetésük. Otthon nem imádkoztak, itt pedig nem imádkozhattak. Otthon nem volt fontos az istentisztelet, itt pedig nem volt istentisztelet. Otthon nem mutatták be a bűnért való áldozatokat őszinte bűnbánattal és a megjobbulás szándékával, itt pedig többé nem volt lehetőség áldozatot bemutatni.
Nem kellett nekik az Isten, és a fogságban az Isten hiánya miatt szenvedtek. Nélkülözniük kellett Istent.
Azt ígéri az Úr, hogy ebből az állapotból visszaviszi őket. Ez nemcsak térbeli ígéretet jelentett, hogy újra otthon lehetnek atyáik földjén, hanem azt, hogy ami kizökkent a helyéről, az visszazökken. Újra a helyükön érezhetik magukat, újra otthon érezhetik magukat ezen a földön.
2. A másik, amiről itt részletesen olvastunk, hogy Isten lelkileg is megtisztítja őket. Visszafordítja szívüket saját maga felé. Készekké és képesekké teszi őket arra, hogy értsék Isten akaratát, hogy egyet értsenek vele. „Minden tisztátalanságotokból és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.”
Ezt sem azért, mert most már megérdemlik, most már annyira rájöttek, hogy nem jó Isten nélkül, hogy Isten így válaszol erre, egyszerűen azért, mert szánalomra indult Isten szíve, és az Ő szabad kegyelméből munkába veszi az emberek belső világát, sőt kicseréli az ő belső világukat.
Sokszor hallottuk már, hogy az ókori ember számára a szív mindennek a középpontja volt, nemcsak az érzelmeknek, ma inkább csak arra értjük, de a gondolatoknak és az akarati döntéseknek a kiinduló helye is a szív volt. Az ember szíve az a belső műhely, ahol minden eldől, ahonnan kiindul a cselekvés. Ott érez fájdalmat vagy örömet, ott gondolja végig a dolgait, és ott dönti el mit tesz, mit nem tesz, és miért cselekszik valamit. A szív az ember belső szellemi műhelye.
Isten nem azt mondja, hogy megjobbítom a szíveteket, hanem új szívet adok nektek, új lelket adok belétek, az én lelkemből adok nektek. Az Újszövetség ezt nevezi újjászületésnek. Jézus Krisztus ezt mondta Nikodémusnak: értsd meg, hogy szükséges újonnan születnetek. Isten nem tatarozza, foltozgatja, átfestegeti az életünket, hanem a belső műhelyünket kicseréli. Egészen újat ad. Újszövetségi értelemben Jézus Krisztus természetét adja a hívőknek, és a benne hívő képes lesz úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, olyan békességgel hordozni terheket, ahogyan Ő tette, olyan türelmesen várni Isten ígéreteinek a teljesedésére, ahogyan Jézus, úgy szolgálni másoknak, ahogyan Ő. És ugyanoda érkezik meg, ahova Jézus. „Aki nékem szolgál, engem kövessen — mondja —, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.”
Az új szívből ez a teljes életközösség következik. Ez romlott meg akkor Izráel és az élő Isten között, és ezt állítja most helyre Isten. És ez nekünk személyesen is sok jó dolgot jelent.
3. „Parancsolok a gabonának, megsokasítom, és nem hozok rátok éhínséget. Nem fognak csúfolni a pogányok titeket, hogy éhínség van nálatok, mert ez a pusztává lett föld most olyan lesz, mint az Éden kertje.”
Az Éden kertje a bűneset előtti állapotra emlékeztet, amikor a teremtmény, az ember és a teremtő Isten meghitt, szoros, közvetlen közösségben élt, amikor még nem választotta el őket az Isten elleni lázadás, a bűn. Az Édenkertben bőség volt, biztonságban érezte magát az ember, és békessége volt, éppen ezért boldog volt. Ezek a b-betűs szavak jellemzik az Istennel való közösséget. Ez szűnt meg. Megszűnt a bőség, nélkülöztek, megszűnt biztonság, kiszolgáltatottakká váltak és féltek, megszűnt a békesség. Mindenki ellenfél vagy ellenségszámba ment. Megszűnt a boldogság. Isten most ezt adja vissza az Ő népének. Ebben benne van a külső bőség is.
Ez elhangzott a babiloni fogságban, a deportáltaknak, akik erre azt mondták: ez az Ezékiel meghibbant. Szép, hogy ilyenekről álmodozik, de ez úgy sem következik be soha. Igen ám, csak Ezékiel igehirdetése így kezdődött mindig: Így szól az én Uram, az Úr … Nem ő álmodta ezt meg, nem rózsaszín illúziókat akart festeni a nyomorúságban, hanem a valóságról beszélt, ami annyira valóságos volt a számára, mintha már itt lenne és bekövetkezett volna. És ez mind így be is következett.
De hogy jobban elhiggyék, vagy könnyebb legyen elhinni, következik ez után egy különös látomás. Ezzel Isten mintegy megerősítette az előtte mondottakat. A legtöbben ismerjük ezt a látomást, amit majd a napokban fogunk olvasni a Bibliából.
Isten Ezékielnek egy völgyet mutat meg, és az a völgy tele van szétszórt emberi csontokkal. Mint egy csata után évekkel vagy évtizedekkel. Azt kérdezi a prófétától Isten: „Mit gondolsz, lesznek-e ezekből a csontokból még emberek?” Ezékiel óvatos, azt válaszolja: „Ó, Uram, Uram, ezt te tudod!” Isten azt mondja: én tényleg tudom. Lesznek!
És akkor Ezékiel nagy mennydörgést hall, megmozdulnak a csontok, összerendeződnek csontvázakká. Azután így olvassuk: inak nőnek, amik összekötik a csontokat, hús növekedik rajtuk, bőrrel boríttatik be mindegyik test, és most már emberi testek fekszenek ott, de még halottak. És akkor azt mondja Isten: kezdj el prédikálni! Prédikálni? Kiknek? Prédikálj csak! Mondjad, amit én a szádba adok. Hangzik az ige, és Isten az Ő Lelkét odabocsátja, megmozdulnak a holttestek és talpra állnak. Aztán vége a látomásnak.
Isten ígérete: ti azt mondtátok, hogy elveszett a reménység és végünk van, én pedig azt mondom: a csontokból is lehetnek élő emberek.
„Akkor ezt mondta nekem az Úr: Ez a sok csont Izráel egész házát jelenti, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor felnyitom sírjaitokat. Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken.” (37,11-13).
Aki nem hiszi a próféta igehirdetését, annak Isten egy látomáson keresztül akarja üzenni, hogy neki a lehetetlen is lehetséges. Akármit csinált Babilon ezzel a kicsi néppel, akárhogy szenved és nélkülözik az otthont, akármilyen messze vitte a nép színét-javát, Isten gondolata az, hogy újra hazajöjjenek, lelkileg megújuljanak, és új életet kezdjenek békességben és bőségben.
Ennyit erről az igeszakaszról. Arra szeretnék még rámutatni, hogy hármas jelentése van ennek a Szentírás tanítása szerint.
1. Az alapjelentés az, ami akkor ott történt. Abban az időben, annak a népnek ezt üzente Isten Ezékielen keresztül, és ez szó szerint beteljesedett minden elképzelésüket meghaladó módon. Teljesen váratatlanul és rövid időn belül összeomlott a hatalmas babilóniai világbirodalom, meghódították a perzsák. A perzsák sokkal emberségesebb uralkodók voltak, és az első perzsa király, Cirusz egyenesen megparancsolta, hogy menjenek haza mindazok, akiket vagy akiknek a szüleit fogolyként cipelték el, ki-ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban — ahogy az Öreg néne őzikéjében olvassuk —, menjen mindenki haza, dolgozzék otthon, építse fel az országát. Térjenek magukhoz anyagilag is, aztán majd valamennyi adót fizessenek a perzsáknak. Addig nem. Élni és élni hagyni. Ez volt a perzsa jelszó. És nem haza engedték, hanem haza küldték azokat, akiket Nabukodonozor deportált.
Megindult otthon egy nagy újjáépítés. Romeltakarítás, épültek a házak — ismerjük a történetet sokan. Felépült a templom, beindult újra az istentisztelet. Jeruzsálemet Nehémiás vezetésével körülvették erős fallal, és akik addig kajánul mosolyogtak azon, hogy na ezt a népet is eltörölték a föld színéről, azok szégyenkezve állapították meg: itt valami számukra ismeretlen erő mozog. Ez a mindenható Isten volt.
Ez tehát az első jelentése. Valóban hazatérhettek, valóban nagy lelki megújulás járt ezzel együtt, és Isten még a bőségről is gondoskodott.
2. De van ennek egy másik értelme is, egy ennél sokkal tágasabb. Mert a Biblia arról beszél, hogy ugyanez történt az egész emberiséggel. Valamikor az ember Istennel szoros közösségben élt, aztán bekövetkezett az, aminek az ítéletéről itt olvastunk, elszakadt Istentől, szembefordult vele, Isten nélkül akart élni, és a bűne lett a büntetése: Isten nélkül kellett élnie.
És mi mindnyájan ebbe az állapotba születünk bele. Amikor édesanyánk a világra hozott, akaratlanul is letett minket egy olyan földön, ahol Isten uralmát nem ismerik el. Isten azonban szánalomra indult, és látva azt a sok nyomorúságot, ami ennek az állapotnak a következménye, elküldte a szabadítót, Jézust, és Ő nagy külső és belső szabadítást végzett el. Jézusnak a neve is azt jelenti: Szabadító. Lehetővé tette, hogy visszataláljunk az elveszített Istenhez.
Így olvassuk a Bibliában: „hogy minket Istenhez visszavezessen”. Lehetővé tette, hogy Isten elfogadjon minket, lázadó, bűnökkel bemocskolt embereket, Jézusra való tekintettel. Aki Őbenne hisz, azt úgy fogadja, mint az Ő egyszülött Fiát, azt gyermekeként fogadja. Lehetővé tette, hogy megváltozzék a belső műhelyünk, hogy újra értsük Istent, hogy újra egyetértsünk vele. Hogy készek és képesek legyünk azt tenni, ami nekünk is a legjobb, és ami az Ő akarata, hogy tudjunk az Ő dicsőségére élni.
Az Újszövetség is ismeri ezeket a kifejezéseket: új szív, új lélek, él bennünk a Krisztus. Adja az Ő Szentlelkét, és belülről változtatja meg a benne hívőket. Akiknek az élete belülről megváltozik, azok körül megváltozik az élet is. Olyan sok példát látok erre. Megváltozik a házasságuk, lehet, hogy beadták a válókeresetet — a múltkor volt egy ilyen eset —, gyorsan visszakérték. Megváltozik a családi légkör, megváltozik a megelégedettség vagy elégedetlenség azokkal az anyagiakkal, amik éppen adva vannak. Megváltoznak a céljaik, az eszközeik, amiket felhasználnak. Kicserélődnek az emberi kapcsolataik … Ettől a nagy belső változástól, amit egyedül Isten tud létrehozni bennünk, az egész gondolkozása, jelleme, életvitele megváltozik valakinek. Nem beszélve arról, hogy megváltozik a halála utáni léte is, és örök életet, üdvösséget kap.
3. A harmadik, amiről a Biblia részletesen beszél, hogy ezt lehet és kell átélnie minden egyes embernek. A szabadító Jézus ezt lehetővé tette. Megnyitotta az utat vissza az Atyához. De azon az úton nekünk kell elindulnunk és lépegetnünk egészen addig, amíg oda megérkezünk. És ahogyan a csontokat megelevenítette a látomásban Isten hatalma, úgy elevenít meg egy lelkileg halott embert és tesz élővé.
Mi Isten nélkül addig, amíg nincs tudatos, élő hitű kapcsolatunk vele, addig lelkileg teljesen süketek vagyunk. Semmit nem hall az ember. Olyan jellemző. Még ha meghallgat is néha egy prédikációt, a vállát vonja. Miről volt szó? Valami régi történet, amit a zsidók csináltak. Amikor Isten Lelke él benne, azt mondja: megértettem, hogy Isten mit mondott nekem. Egyszerre Isten lesz az alany, aki munkálkodik bennünk, én meg „fogtam az adást”, mert van már vevőkészülékem, vagyis hitem.
Erre mondja Pál apostol (az efézusiaknak írja ezt): „titeket is életre keltett, akik halottak voltatok a ti bűneitek miatt.” Lelkileg érzéketlen, süket, vak az ember, mint egy halott. Amikor Isten Lelke megeleveníti, egyszerre látja a teljes valóságot, egyszerre észreveszi azokat, akiknek szolgálhat, eljut igazi önismeretre, egyre teljesebb istenismeretre. Kitágul a horizontja, a helyén érzi magát és ugyanolyan körülmények között is elégedett, boldog és hálás ember lesz. És többé soha nincs egyedül. Együtt van azzal a Krisztussal, aki ezt lehetővé tette a számára, aki a hit által él benne, és akivel együtt lesz majd az örökkévalóságban is.
Ez az a változás, amiről a mai igénk beszél. Ezt a változást kínálja fel Isten mindannyiunknak. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem azért, mert szükségünk van rá. Az Ő munkájának egyetlen oka mindig ez: szükségünk van rá. Itt tehetetlenkedünk, vergődünk a magunk nyomorúságában, és akkor Ő belenyúl az ember életébe, új szívet ad neki, és új emberként éli tovább a maga életét. Nem jobb ember lesz, hanem más. Nem magunkat jobbítjuk meg, hanem Ő újjáteremt minket.
Pál apostol egyenesen ezt írja: „Aki a Krisztusban van, az új teremtés. A régiek elmúltak és minden újjá lett.” Erre is érvényes az, amit itt Isten mond: „Szánalomra indultam az én szent nevemért.” Az Ő kegyelméből teszi ezt.
Ennek a folytatásában, hogy „titeket is életre keltett, akik halottak voltatok…” olvassuk az Efézus 2. részben: „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9).
Így munkálkodik Isten ma is, és ahogyan fontos volt Ezékiel idejében, hogy hangozzék az ige, és Isten küldi az Ő Szentlelkét, ugyanígy történik ez ma is. Hangzik az ige, és egyszer csak valaki rádöbben arra, hiszen én eddig gyakorlatilag Isten nélkül éltem. Vágy támad a szívében: nem akarok tovább Isten nélkül élni. Hogyan lehet visszatalálni hozzá? Isten Szentlelke pedig segíti az ilyen kereső embert, hogy megtalálja az élet forrását, az élő Istent.
Mi ezzel a reménységgel nézhetünk mindenkire: az az Isten, aki a csontokból élő embereket tud teremteni, annak a számára nincs reménytelen ember. Nem reménytelen a mi népünk sem ebben a mai nyomorult, elesett állapotában, nem reménytelenek a gyermekeink, akik jó esetben hetente egy, vagy néhány órára kapnak Istentől jövő hatásokat, és az összes többiben annak az ellenkezőjét kapják, nem reménytelen az egyház jövője, mert Isten ma is ugyanilyen hatalmas, és ezt ígéri nekünk is: „Új szívet adok nektek, az én lelkemet adom nektek.”

Az elmúlt hetekben különösen sok szomorú eseménynek, bajnak, szenvedésnek, veszteségnek, tragédiának voltam tanúja munkám során. Egy középkorú férfi egyik napról a másikra távozott az élők sorából. Volt család, ahol két héten belül két haláleset is történt. Valaki, akit nagyon megaláztak, sorozatosan kellett elszenvednie gonoszságokat, sok csalódás érte, oda jutott, hogy teljesen értelmetlennek és céltalannak látja az életét. Egy anya otthagyta házastársát és gyermekeit, mert ő még élni és kibontakozni akar, és nem lehet vele józanul beszélni. Ilyenkor mindenkinek a szívében megszólal a kérdés: miért? Miért történnek ilyenek, és miért éppen azokkal, akikkel?
Hadd említsem meg zárójelben, hogy sok szép dolgot is tapasztaltam ugyanebben az időben. Azt, hogy bajban levő emberek hogyan segítik egymást. Azt, hogy Isten az Ő igéjével hogyan gyógyít meg emberi életeket. Hogy talál valaki közösségre, testvérekre és kap újra életkedvet az, aki már egészen elmagányosodott. Hogyan ismeri fel hosszú várakozás után két fiatal egymásban az Istentől elkészített társát.
Azért kezdtem a szomorú történetekkel, mert alapigénk erről szól. Azt olvastuk, hogy hírül adták Jézusnak, hogy az északi tartományban, Galileá-ban egy kisebb lázadást Pilátus római helytartó úgy torolt meg, hogy lemészároltatta a lázadókat, és a vérük összekeveredett azoknak az állatoknak a kiontott vérével, amiket éppen áldozatul mutattak be. Még olvasni és kimondani is borzasztó.
És ott van a hírhozók beszámolója mögött a ki nem mondott kérdés: miért enged Isten ilyesmit? És miért éppen velük történt ez a tragédia? És mindjárt magyarázatot is keres az ember: vajon ők gonoszabbak voltak, mint mások, azért kellett ezt elszenvedniük?
Jézus erre a kérdésre kérdéssel válaszol. Ahogy olvastuk, azt kérdezi tőlük: Mit gondoltok, az a tizennyolc ember, akire nemrégen rádőlt egy torony és maga alá temette őket, vajon gonoszabb volt, mint a többiek, akik Jeruzsálemben éltek? Erre határozott választ ad Jézus: „Nem! Sőt — mondom nektek —: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.”
Mi mindig az okokat kutatjuk. Amikor a tanítványok meglátták a vakon született férfit, ők is azt kezdték tudakolni Jézustól, hogy mi az oka ennek. Ő vétkezett valami súlyosat vagy a szülei, hogy ilyen nehéz fogyatékkal kell élnie? Jézus válaszol, hogy nem az ő bűnei és nem a szüleinek bűne jön itt számításba, hanem az a célja ennek, hogy az Isten szabadító hatalmát meglássátok.
Pál apostol is megkérdezte: Uram, muszáj nekem ezzel a gyógyíthatatlan betegséggel együtt élnem? Sokkal könnyebb lenne neked szolgálnom nélküle. És mit felel neki az Úr Jézus? Elég neked az én kegyelmem és majd megtanulod, hogy az én erőm erőtlenség által jut célba.
Jézus tehát a nyomorúságaink céljára mutat rá. Tudniillik az ok nyilvánvaló. A Biblia világosan tanítja, hogy minden emberi nyomorúságunk oka az, hogy Istentől elszakadva csak ilyen helyzetet tudunk teremteni magunknak. Az Édenkerten, az Istennel való közösségen kívül ilyen állapotok uralkodnak.
De mi a célja soksok nyomorúságnak? Pontosan az — Jézus tanítása szerint —, hogy erre rádöbbentsen minket, hogy Isten nélkül csak ilyen nyomorúságokat tudunk előállítani, és ez indítson arra, hogy keressük a hozzá visszavezető utat. Minden emberi nyomorúság a bűn, az Isten elleni lázadás jelenlétére, valóságára, szörnyű pusztítására akarja felhívni a figyelmünket, azért, hogy szenvedélyesen keressük az elhagyott Istenhez visszavezető utat, és el is induljunk ezen az úton. Ezért mondja itt Jézus mind a két feltett kérdésre ugyanazt a választ. Szó szerint ugyanaz hangzik el kétszer egymás után: ”Ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.”
Látszólag Jézus nem a kérdésre felel, de aki higgadtan végiggondolja, miről van itt szó, az látja, hogy a probléma lényegét ragadja meg. Ezek a kérdezők mások sorsát kutatják. Mit szólsz ehhez Jézus? Jézus pedig az ő saját sorsukra irányítja figyelmüket. Ők a múltból akarnak valamit elemezni és megérteni: miért történt? Jézus pedig a jövőre irányítja a figyelmüket, hogy ugyanez történik veletek is, ha meg nem tértek.
Mert Isten nélkül előbb-utóbb mindenki nyomorultul elpusztul. Mert az, hogy emberi megítélés szerint valaki nagyobb bűnös, a másik meg kisebb, az egyik látványos gonoszságokat követ el, a másik ügyesen álcázza a maga gonoszságait, az életük végét tekintve ez nem különbség. Különbség az, hogy valaki Isten nélkül tölti-e el az életét, és így éri-e a meghalás, vagy pedig Istennel szoros közösségben. Különbség az, hogy egyedül kell-e majd odaállnia Isten ítélőszéke elé, vagy pedig Jézus Krisztussal mint drága védőügyvédjével együtt, akire tekintettel kegyelmet és életet kap. A különbség abban van, hogy valaki visszatalált-e mennyei Atyjához, mint ahogy a tékozló fiú hazament újra az apjához, vagy pedig megmaradt a disznói, a disznóságai között.
Jézus egész földi élete azt célozta, hogy ezt lehetővé tegye számunkra. Ezt a visszatérést, hazatalálást, ezt a megváltozást. Ebben az igében Ő arra tanít minket, hogy minden, ami körülöttünk és velünk történik, még a tragédiák is, fel akarnak rázni minket, kinyitni a szemünket, hogy vegyük komolyan, amit Ő itt kétszer is elmond (ritkán szokta ismételni magát, csak ha nagyon fontos): ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.
Jézus Krisztus tehát itt a megtérés szükségességét és sürgősségét hangsúlyozza. De mit jelent megtérni? Ő hadd adjon választ erre. Így beszél Ő a János evangéliumában egy alkalommal erről: „Aki hallja az én beszédemet és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24). Aki hallja az Ő beszédét és hisz annak, amit Ő mond. Elhiszi, hogy Ő az, akinek mondja magát, és aki Őt küldte, az Atya állította, hogy Ő az én szeretett Fiam, hogy Ő Isten Fia, annak örök élete van.
Ugyanezt a János evangéliuma végén így olvashatjuk: „Jézus így szólt: Mindezek azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében.” (Jn 20,31).
A Hegyi beszédből pedig többen ismerjük az Ő mondatát: „Nem mindenki, aki azt mondogatja: Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” És mi a mennyei Atya akarata? Erre is Jézus adja meg a választ: „Az az én Atyám akarata, hogy annak, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen. Én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,40).
Aki tehát Jézust Isten Fiának hiszi, személyes megváltójának és élete urának vallja, és így engedelmeskedik neki, az visszatalált Istenhez. Az Isten gyermekévé lett, és övé a teljes élet, az örök élet már ezen a földön és a meghalása után is. Erre hív mindig mindenkit a mi Urunk. Ezt tette Ő hozzáférhetővé számunkra szolgáló életével, golgotai kínhalálával és dicsőséges feltámadásával. Azt tanítja, hogy erre hívja fel a figyelmünket minden, ami történik velünk. Ezzel a sok nehézséggel mint kis ítéletekkel a végső nagy ítélettől akar megmenteni bennünket.
Ezért tesz hozzá Jézus még egy szót ahhoz a kérdéshez, amit mi unos-untalanul felteszünk neki. Mi újra és újra azt kérdezzük: miért? Ő pedig csendesen visszakérdez: miért nem? Miért nem tértek meg, amikor lehet és szükséges? Miért nem most tértek meg, amikor Ő megtérésre hív? Miért nem hisszük, hogy Ő az, akinek mondja magát, és miért nem így viszonyulunk hozzá?
Amikor látjuk ezt a temérdek nyomorúságot, ami körülvesz bennünket, és amiben olykor nekünk is részünk van; amikor látjuk, hogy szó szerint teljesedik, amit Ő előre megmondott, hogy a gonoszság megnövekedik, a szeretet sokakban meghidegül, amikor kénytelenek vagyunk szemlélni vagy átélni, hogy milyen nyomorúságokat produkál az emberi bűn, akkor miért nem az jut eszünkbe, amit Ő ennek a folytatásaként mondott: mindez arra utal, hogy Ő hamarosan visszatér, és akkor véget ér a megtérésnek a lehetősége? „Ha meg nem tértek, mindnyájan így vesztek el.”
Megtérni viszont csak addig lehet, amíg ebben az életben vagyunk, vagy amíg a mi Urunk nem tér vissza. Akkor miért gondolja valaki, hogy ő még ráér? Honnan tudja, hogy van még ideje? Mit képzel, mennyi ideje van még? Mikor jön el a szerinte alkalmas ideje ennek, amiről Jézus ilyen komolyan beszél? A körülöttünk történő hirtelen tragédiák is egyebek közt erre hívják fel a figyelmünket, amit úgy olvasunk az igében: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” Mert a megtérésre kapott idő behatárolt.
Nem véletlen, hogy éppen ez után a kemény mondat után mondotta el Jézus ezt a nagyon kedves rövid példázatot, amelyik maga az evangélium. Egy szőlőben van egy fügefa. A gazda évek óta kijár gyümölcsöt keresni, de nem talál. Azt mondja: vége, ez a fa egyrészt haszontalan, másrészt élősködő, csak foglalja a helyet, kivágni! S akkor a vincellér elkezd könyörögni: még egy évet adjál neki. Mindent elkövetek, hogy teremjen. És ha akkor sem terem, akkor vágd ki azt.
Jézus Krisztus közbenjár érettünk, hogy még egy kis hosszabbítást kapjunk. De ez nem azt jelenti, hogy vég nélkül lesz lehetőség a megtérésre. Ha akkor sem terem, akkor vágd ki. Az Ő szeretete erre indítja, de egyszer letelik a kegyelmi idő. Aki viszont hallgat az Ő szavára és visszamegy az elhagyott Istenhez, azzal bármikor bármi történhet, be van biztosítva. A megtérés teljes körű biztosítást jelent a földi életre, a meghalás esetére és a halálon túlra is. Ezért tartotta ezt Jézus ilyen fontosnak, és ezért beszél róla ilyen keményen.
Ezért jelentett Pál apostolnak olyan sokat, hogy a várható kivégzése előtt ezt írta a filippieknek: „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.” Nem retteg a halálától, nem kapaszkodik tíz körömmel az életbe, mert tíz körömmel kapaszkodik, vagy kapaszkodás nélkül is hűséges ahhoz a Krisztushoz, aki neki az életet jelenti. Azt mondja: ha kivégeznek, én járok jól, mert még közelebb kerülök hozzá. Kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az nekem sokkal jobb. Ha mégis életben hagynak, az nektek sokkal jobb, mert megyek hozzátok, és még segítek. Hogy melyiket válasszam? Nem is tudom. Majd az Úr eldönti.
Micsoda belső szabadság, emelkedettség, ami ebből a hitből fakad! Aki ismeri Jézust, aki elmondhatja, hogy neki az élet maga Jézus, aki a penészes börtönben is vele közösségben él és hozzá vezet másokat, Őt imádja, az ennyire emelkedetten és szabadon tud gondolkozni élet és halál nagy kérdéseiről. Aki tehát még távol áll tőle, azt Jézus erre figyelmezteti: „Ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.”
És aki már visszatalált hozzá? Annak a számára ugyanebben a rövid, de rendkívül gazdag példázatban azt mondja: tessék gyümölcsöt teremni! A gyümölcsfa feladata, hogy teremjen, másokat gazdagítson. Engedje, hogy szedjenek róla. Néha hozzá nem értők is tépik a gyümölcsöt a fáról, van, amikor ágastól törik. Jó esetben pótolja később. De azért van, hogy teremjen, hogy adjon, hogy másoknak hasznuk legyen abból, hogy ő van. Nem maga eszi meg a gyümölcseit, másokért van.
Amikor Jézus a maga küldetéséről beszélt, ezt mindig nagyon világossá tette. Azt mondta: a benne hívők, akiknek Ő új életet adott, ugyanezt a nagy kiváltságot, lehetőséget kapták ajándékba. Gyümölcsöt teremhetnek. Mit jelent ez? A Biblia a következőket mondja.
A Krisztusban levő újjászületett ember nagy lehetősége, hogy Krisztust mutatja fel ennek a világnak, amely világ nem ismeri Őt, és nem ismeri el Őt annak, aki. De aki már ismeri, aki vele szoros közösségben él, akinek ajkán igaz a vallomás, hogy élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, az bemutathatja a többieknek, hogy kicsoda Krisztus.
Pál apostol ezt annyira komolyan vette saját személyére és az összes hívőre nézve is, hogy azt mondta: kiábrázolódnak rajtunk a Krisztus jellemvonásai, és megismerheti a világ, kicsoda Ő. Gyümölcsöt teremni azt jelenti, hogy engedem, hogy kibontakozzék bennem Krisztus, és megismerhesse Őt a világ.
Aztán gyümölcsöt teremni azt jelenti, amit a Zsidókhoz írt levélben így olvasunk: „Az Ő nevéről vallást tevő ajkak gyümölcsét teremjük…” Vagyis miközben bemutatom, hogy milyen Jézus, ki Ő, aközben tudok róla beszélni is. Nem kell előadásokat tartani, nem kell érvekkel bizonygatni semmit. Egyszerűen el kell mondani: téged is szeret, engem is megváltoztatott, azóta nevezhető életnek az, amit élek, mióta vele járok. Gyere te is hozzá. Aztán rábízni mindenkire a döntést.
Az Ő nevéről vallást tevő ajkak gyümölcse. Erre múlhatatlanul szükségük van az embereknek. A hit hallásból van. És kitől hallhatnak hiteles információt Jézusról, ha nem azoktól, akik már ismerik Őt! Ne titkoljuk el mások előtt, hogy ki Ő, és hogy mennyire szeret másokat is.
A gyümölcstermés azt is jelenti, hogy akiben Isten Szentlelke van (az újjászületésben kapjuk a Szentlelket), az a Lélek gyümölcsét kezdi teremni. Ezt nem mi „csináljuk”, ez nem emberi produktum, hanem terem. Mivel él bennünk a Krisztus, az Ő szeretete, öröme, békessége, szívessége, jósága, hűsége — ahogy olvassuk a Galata levél 5. részében a Lélek gyümölcsét —, megjelenik az ilyen emberen. Mindegyik. Ez egy gyümölcs, mint egy szőlőfürtnek a kilenc szemét, úgy gondoljuk el a Lélek gyümölcsét.
Jellemző-e ez ránk, ha hívők vagyunk, hogy Krisztus tulajdonságai jelennek meg bennünk és rajtunk, hogy egészen természetes, hogy az Ő nevéről vallást tevő ajkak szólnak is róla, és hogy termi az életünk csendesen, de egyre gazdagabban és folyamatosan a Lélek gyümölcsét, amire mindenkinek nagy szüksége van? Amit sokszor keres is rajtunk a világ, meg a világ tudja, vagy úgy gondolja, hogy tudja, hogy milyeneknek kellene lenniök a hívőknek, és néha jól gondolja. Amit jogosan keres vagy számon kér rajtunk. Olyan nagy szégyen, ha nem tudjuk adni azt a gyümölcsöt, amit a gazda keres a fán.
Körülöttünk sok nyomorúság történik, és sokszor elhangzik az ajkunkon, hogy miért. Jézus azt mondja, hogy ne ezt akarjuk elemezni, hanem a jövőre nézzünk. Ő azt kérdezi: miért nem vesszük komolyan azt, amire a nyomorúságok is figyelmeztetnek? Mint egy vészcsengő, felhívja a figyelmünket minden emberi nyomorúság arra, hogy elveszítettük a mi Istenünket, de vissza lehet találni hozzá. Jézus az út, akin keresztül megérkezhetünk. Ő az, aki előttünk jár és hazavezet. Miért nem mentünk még haza? Ha nem, akkor azt mondja Jézus: „Ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” Isten azonban nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Azt akarja, és azt teszi lehetővé, hogy teremjünk megtéréshez illő gyümölcsöket.
Mielőtt ezért imádkozunk, egy énekverssel is kérjük ezt:

Szakaszd el hát most is szívünket,
Minden érzésünket
A sok hiábavalóságtól,
E család világtól,
Hogy az igének hallgatói,
Légyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen,
Gyümölcsöt teremjen.
(377,3 dicséret)

A legtöbben jól ismerjük ezt a történetet, amit mára jelölt ki számunkra a Bibliaolvasó vezérfonal, de kevesen gondolnak arra, hogy ez valóban így történt, hogy ebben a jelenetben két erőtér találkozik. Egyiket sem lehet látni. Nem lehet lerajzolni az erővonalakat, de ennek a szerencsétlen embernek az esetén lehet követni az erőknek a hatását.
Itt van egy nyomorult ember, aki kivetkőzött emberi mivoltából, teljesen tehetetlen, kiszolgáltatott, kényszeresség uralkodik rajta. Egy élő halott. Aztán Jézus szavára megszabadul. Mitől? Kiktől? A Biblia világosan írja, hogy az ördög hatalmából szabadul meg. És hol az ördög? Nem lehet látni? Nem. De akkor mivel magyarázzuk azt, hogy a történet elején így viselkedik, ahogy olvastuk, Márk evangélista még részletesebben leírja, hogy milyen állapotba került szegény, a történet végén meg ott ül felöltözve ép értelemmel, és mindenki csodálkozik rajta, mert alig lehet ráismerni.
Ez a látványos változás mitől következett be? És mi okozta azt, hogy a szelíden legelésző konda megőrült és belerohant a tóba?
Valaki egyszer cinikusan azt mondta, hogy senki sem látta, hogy kis ördögök röpködtek ki az emberből és mentek be a disznókba. Senki sem látta. De akkor tessék értelmes magyarázatát adni annak, hogy mitől változott meg ez az ember, és mitől változtak meg azok az állatok? A Biblia értelmes magyarázatát adja ennek. Csak ha mi a láthatatlan világban történő eseményeket is a magunk röghöz kötöttségével akarjuk megítélni, akik hozzászoktunk ahhoz, hogy az orrunkig, ha látunk és sokszor még azt sem vesszük komolyan, amit a két szemünkkel valóságnak érzékelünk, akkor nem jó ítélő bírák elé kerültek az események.
Azt nézzük meg ebből a történetből, hogy mit csinált az ördög ezzel az emberrel, mit tett Jézus vele, és utána mit akart ez az ember cselekedni?
Mit csinált az ördög ezzel az emberrel?
Azt olvastuk, hogy ön- és közveszélyessé vált. Márk még azt is leírja, hogy éles kövekkel vagdosta magát. Rettegésben tartotta az egész környéket. Nem mertek arra menni emberek. Nem házban lakott, hanem a sírboltokban. Féltek tőle. Rettenetesen magányossá vált. Senki nem mert a közelébe menni, és fékezhetetlen volt, hiába kötözték meg láncokkal is. Ember feletti erővel szétszakította azokat. Tört, zúzott, rombolt. Önmagát is rombolta, másokat is félelemben tartott. Egy élő halott, aki a halottak között keresi a lakását is.
A Biblia azt mondja, hogy bizonyos értelemben mi mindnyájan ebbe az állapotba születünk bele. Pusztítjuk magunkat, tönkre tesszük egymást, s nem tudjuk abbahagyni a károkozást. Egy csomó kényszercselekvés jellemez minket. Ó de sok emberrel találkozom, akik kényszergondolatok miatt szenvednek, és nem tud nem gondolni arra, amire nem akar gondolni. Hát akkor mi ennek az értelmes magyarázata?
Egyébként iskolázott, magukat képzettnek, értelmesnek tartó emberek szenvednek, kínlódnak amiatt, amit ráadásul nem mernek bevallani másoknak, mert félnek, hogy kinevetik őket, és sok ostoba ember valóban ki is neveti az ilyeneket. Szenved amiatt, hogy neki mindig az jut eszébe, és valami olyat akar tenni, amiről tudja, hogy rossz, és nem akarja megtenni. Akkor most akarja, nem akarja, vagy ki akarja ezt? És hogyan lehet ettől szabadulni?
Miért jut eszébe egy édesanyának, ha a gyerekeit meglátja, hogy kést szúrjon a hasukba? És miért attól kezdve jut eszébe, hogy részt vett egy spiritiszta szeánszon, és maga is csak kacagott az egészen, de azóta nem kacag, hanem sírni lenne kedve. És miért nem lehet ezt abbahagyni, és miért nem lehet törölni a memóriájából ezeket a gondolatokat, és ezektől a késztetésektől megszabadulni?
És miért szabadult meg akkor, amikor Jézus Krisztus előtt úgy borult le, hogy Őt Szabadítónak tekintette, és egyedül tőle várt megoldást, és kapott megoldást? Tessék megmagyarázni, mi ennek az oka?
Valaki egyszer azzal vádolt meg minket, hogy mi ördöghívők vagyunk. Mi Jézus Krisztusban hiszünk. De tudjuk, hogy Ő igazat mondott. És amit az ördögről mondott, azt is igaznak tartjuk. Mi Jézusban hiszünk, akinek a hatalma és az emberek iránti mérhetetlen szeretete ebből a történetből is kiderül.
Nos, itt van előttünk ez a nyomorult ember, aki csak egy sokunk közül, mert különböző formában, más, más szinten mindnyájan ilyen kiszolgáltatott áldozatai lettünk annak, amit a Biblia röviden bűnnek nevez. Maga Jézus mondta, hogy aki bűnt cselekszik, vagyis olyasmiket, amik Isten előtt utálatosak, az rabszolgája a bűnnek. A bűn parancsol, ő meg kénytelen engedelmeskedni.
Itt nem azt olvastuk, hogy adva van egy indulatos ember, hanem ezt írja a Biblia: Jézussal szembejött egy ember, akiben ördögök voltak. És ezek belőle kimentek, amikor Jézus parancsolt nekik, és lett belőle egy kiegyensúlyozott, értelmes ember. De amik kimentek, azok kárt okoztak valahol másutt. Miért?
A Sátánnak az egyik legbeváltabb trükkje az, hogy letagadtatja magát. Elhiteti a tudatlan tömeggel, hogy ő nincs, és ezek után nem kell tőle tartani. Ezek után kiszolgáltatottjává válhat bárki. Tudományosabban ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a Sátán, az ördög, akit a Biblia így nevez, a gonosznak a megszemélyesítése. Egy perszonifikáció. Nem valóságos személy, hanem csak sokféle rossznak a megszemélyesítője.
A gyerekek számára igyekeznek belőle barátságos krampuszt csinálni. És az egyház is odasüllyedt már, hogy az egyik nevezetes németországi nagy egyházi nemzetközi gyűlésen az emblémára egy fehér ördögöt és Jézust festették, amint átölelik egymást. Eszerint az ördög nem fekete, hanem fehér. Ő is jóságos, tőle is lehet segítséget kérni. Kérnek is többen. Bele is pusztulnak. Mert amit Jézus róla mondott, az igaz, és egyebek közt azt mondta: „emberölő volt kezdettől fogva.” Az a célja, hogy minket Istennel szembeállítson, és az életünket tönkretegye. És ez a magyarázata annak, hogy tudatlan és hiszékeny emberek, ha áldozatává válnak, akkor ugyanolyan kényszerhelyzetbe kerülnek, mint ez a szegény gadarai férfi. Sokszor nem azt gondolják, amit szeretnének, nem azt teszik, amit akarnak. Ki vannak szolgáltatva idegen erőnek. És nem tudjuk abbahagyni az egymás nyomorgatását sem, a magunk tönkretételét sem.
Olyan különös dolog, hogy amikor a Bibliának ezekről az igazságairól van szó, akkor ezt mítosznak, kitalálásnak, a képzelet szüleményének tekintik, és ennél sokkal kevésbé valóságos dolgokat meg igaznak és fontosnak tekintenek.
Ugyebár az iskolákban nem szabad keresztyén szimbólumokat használni. Keresztet nem szabad a tanterem falára tenni, nemcsak itt, másutt sem, de a varázslásra meg szabad tanítani a gyerekeket, és képzett tanítók, tanárok igyekeznek erre megtanítani őket.
A bibliaolvasás nem fér bele a napi programba, de a horoszkópok alapos tanulmányozása igen. Imádkozni nem szükséges, de arra megtanítják a gyerekeket — tegnapelőtt láttam egy nagy intézmény előterében —, hogy a telő hold elé milyen helyzetben és hány órakor kell odaállni, hogy segítséget kapjon az ember. Kitől kapja a segítséget? Mégis csak segítségre szorul? És aki azért jött, hogy segítsen rajtunk, az a Jézus nem kell? Nem. De bármi más kell. Valóban igaz az a mondás, hogy az emberek akármit elhisznek, csak ne legyen benne a Bibliában. Ide sötétedett az Istentől elszakadt, vele szembefordult ember.
Nagyon tanulságos az, amit Jézus Krisztus ebben a történetben nekünk erről a mi nagy ellenségünkről mond. Jellemző rá valóban az, hogy letagadtatja magát. Ő nincs. Akkor nem kell számolni vele, és nem kell óvakodni tőle. Kaméleonként viselkedik, mindig az adott korhoz illeszkedik. Olyan színű lesz, hogy ne lehessen észrevenni. De láthatatlanul ott van a tömegtájékoztató eszközök mögött, ott van bizonyos könyvkiadók mögött. Pénzt és hatalmat ígér az embereknek. Fegyvert ad a kezükbe, de csak utána mondja meg, mire kell használniuk, akkor viszont már arra kell használniuk, amire ő akarja. Bérgyilkosokat képez és használ, aztán egy idő után őket is elteszi láb alól.
Ha valaki nyitott szemmel jár a világban, akkor látnia kell, hogy az ördög az, aki megtanítja, hogyan kell, és hogyan lehet egy népet lefejezni és kiszolgáltatottá tenni.
Nem olyan régen foglalkoztunk a babiloni fogsággal, mert az jött elénk az Ezékiel könyvéből. Ezt tette Babilon akkor a kicsi Jú-dával. A szellemi vezetőket deportálni, a semmirevalókat egészen nyomorulttá és szegénnyé tenni. De ezt javasolta Kolonits Lipót is az akkori uralkodónak: Magyarországot szegénnyé, németté és ró-mai katolikussá kell tenni. Szép program. És ugyanilyen programja van, csak ennél sokkal nagyobb mértékben a nemzetközi pénzvilágnak, hogyan kell népeket, nemzeteket, országokat, közösségeket lefejezni, és utána teljesen kiszolgáltatottakká tenni. Ahogy erről az emberről olvastuk itt, meztelenre vetkőztetni, megfosztani az önálló és tiszta gondolkozás képességétől, és utána azt tenni velük, amit akarnak.
Ez a szemlélet, ez az ördögi törekvés úgy bomlasztja, rombolja szét a társadalmat, hogy a sejtjeit rombolja szét. A társadalom sejtje nem az egyén, hanem a család. A család pedig két különnemű embernek egy életre szóló szövetsége, és az ebből születő gyermekek. Akkor el kell kezdeni a végén. Kioltani az emberekből a gyermek utáni vágyat. Felszítani az önzést, ami mindnyájunkban ott van, és nem nehéz azt felszítani. Nem kell a gyerek. Azután szét kell rombolni a házasságot. Mi az, hogy két különnemű embernek egy életre szóló szövetsége? Csak nem bolondul meg valaki, hogy egy életre lekötelezi magát? Ideiglenes kapcsolatokat kell teremteni. Fiatalságunk nagy része ilyen kapcsolatokban él, és így öregszik majd meg.
De ezt követi az, hogy az Isten által teremtett házasságnak egy torz, ördögi formája jöjjön létre, az egyneműek úgynevezett házassága. Így szépen, fokozatosan dolgozik az ördög, és sokan azt mondják: ez a korszellem. Tessék szíves megmagyarázni: mi az, hogy korszellem? Az hogyan jön létre? Ki találja ki? Az kinek fontos, hogy mikor mi legyen a korszellem? És ha az senkinek sem jó, akkor mégis miért az a korszellem uralkodik? Ki járul hozzá, hogy az uralkodjék?
Ugye milyen megfoghatatlan az, aki mozgatja ezeket a dolgokat, és sikerül elhitetnie a tudatlan tömeggel, hogy ő nincs, közben pedig az ujja köré csavarja az embereket.
És akkor megjelennek ezek a hirdetések, hogy magas fizetésért alkalmazunk harminc év körüli diplomásokat, tartós kapcsolat nélkül, hat-nyolc éves gyakorlattal. Több diploma és nyelvtudás előny.
Ha az ember elkezd gondolkozni és számolni, akkor már megkérdezi, hogyan lehet több diplomát megszerezni úgy, hogy hat-nyolc éves gyakorlata is legyen az embernek, de még csak harminc éves legyen? De ez mellékes, gondolkozni nem illik. Ilyesmiket megkérdezni sem illik. De az a szellemiség, ami ilyen hirdetéseket közöl, ember ellenes, élet ellenes. És a többiekkel mi lesz? Tartós kapcsolat nélkül nem lesznek utódaink. És az öregek? Már harminc éven felül annak számít valaki?
Nem ezt akarom részletezni, a szellemiséget kellene tetten érnünk, mert Jézus az egésznek a szerzőjére irányítja a figyelmünket. Ha Isten igéje nyitogatni akarja a szemünket, ne járjunk már csukott szemmel. És ne olyan szemüveget tegyünk fel, amin keresztül a valóságot nem érzékeljük.
Mert ez a szellemiség erősödni fog. Erről is világosan beszél a mi Megváltónk. Ahogy közeledünk az Ő második eljöveteléhez, úgy kap egyre nagyobb teret az ördög. Úgy fogják egyre többen figyelmen kívül hagyni azt, hogy Ő van, és mit akar velünk, és úgy lesznek egyre többen az ördög áldozataivá. Ettől akar minket a mi Urunk megőrizni, és akar megtanítani tiszta látásra.
Mit tett Jézus ezzel az emberrel?
Olyan jellemző az első mondatnál, és szeretném kérni, hogy akik szoktak Bibliát olvasni, ne szaladjanak át a megszokott ismerős mondatokon, hanem minden szónál álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk. Mert ez maga evangélium, ha a továbbiakat nem is elemeznénk: „ezután Jézus áthajózott a gadaraiak földjére, amely Galileával átellenben fekszik.” Mi után? Egy egész átdolgozott nap után.
Reggeltől estig tanított, gyógyított, közben még a tanítványokat is kiképezte, egyfajta belső továbbképzést tartott nekik. Tódultak hozzá a nyomorultak, a betegek. Velük foglalkozott. Este azt mondta: menjünk át a túlsó partra. Nyolc kilométert evezni a gadaraiak földjére. Miért oda? Az már nem is tartozott Izráel földjéhez, az tíz görög városnak a szövetsége volt, ezért nevezték dekapolisznak, tíz városnak. Mit akar ott egy ilyen fárasztó, nehéz nap után? Ráadásul vihar kerekedett. Olyan fáradt volt Jézus, hogy még a viharban is aludt. Úgy rázzák fel, hogy csinálj már valamit, mert elsüllyedünk. Akkor lecsendesíti a vihart. Megérkeznek, és akkor szembe jön vele az ember.
Ilyen a mi Urunk. Miért ment oda? Mert Ő tudott erről az emberről. És Ő nem tér napirendre afelett, hogy ha valaki az ördög áldozata. Neki fontos minden nyomorult. És a tenger túlsó partjára, a világ túlsó végére is kész elmenni, hogy segítsen rajtunk. Ezért jött el a mennyből ide. Ez nagyobb távolság, mint a Genezáreti tó túlsó partjára átevezni. Eljött ide, és az, aki kész volt otthagyni a mennyei dicsőséget, és kész volt arra, hogy két rablógyilkos között harmadikként ártatlanul keresztre feszítsék, az mindenre kész érettünk. Neki mindennél fontosabb a nyomorult ember, aki a saját hibája, bűne miatt kiszolgáltatottá, tehetetlenné, áldozattá vált. És ő kész volt arra, hogy odaáldozza magát azért, hogy a mi helyzetünk megváltozzék.
És alig, hogy kiszáll a halászbárkából, egy pillanat alatt kiderül az Ő mérhetetlen erőfölénye a Sátán felett. Ezért is hiszünk mi Jézusban. Még meg sem szólal, már elkezdenek az ördögök jajgatni. Elkezdenek alkudozni, engedélyt kérni: ha lehet, ne küldjél minket az alvilágba, hadd menjünk be a disznókba. Jézus megengedi nekik, mert ők mindent csak Jézus engedélyével tehetnek. Maguktól semmit. Ha Jézus azt mondja: menjetek ki ebből az emberből, ott nincs apelláta. Nem olvassuk azt, hogy később meg csak néhányan. Amit Ő mond, azt teljesítenie kell az ördögnek is, mert ő is teremtmény a Biblia tanítása szerint.
Itt most arról van szó, hogy Jézus mennyivel hatalmasabb, mint ő. Jézusnak mindennél és mindenkinél fontosabb a bűnei miatt bajba került ember. Jézusnak van hatalma bárkit, bármitől megszabadítani, és újra emberré tenni.
Amikor engem kiszabadított az Úr Jézus az ördögi kötelékekből, ez az ige lett a szívem közepébe beírva: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneink bocsánata. (Kol 1,13-14).
Áldott az Isten, aki átvitt minket az Ő szeretett Fia országába. Két országról van szó. Két fennhatóság: az egyiknek a fejedelme a gonosz — így nevezi a Biblia: a világ fejedelme —, a másik ország ura Jézus. Afölött is van hatalma, de ideiglenesen ott még bizonyos autonómiát élvez a gonosz. Isten megfogja az övéit, és átteszi a határon. Átvitt az Ő szeretett Fiának az országába. És ott, aki Jézushoz tartozik, az szabad. A határon ott szaladgál a régi ellenség és próbálja visszacsalogatni, de erre nem hallgatnak azok, akik megszabadultak.
Ezért fontos nekünk tudni, hogy mit mond a Szentírás Jézus vérének a bűntörlő erejéről és szabadító hatalmáról. Erre is csak egyetlen igét hadd idézzek: „Tudjuk, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén. (1Pt 1,18).
Váltattatok ki. Ő kifizette a váltságdíjat a régi rabtartónknak, és ezután semmi köze nincs a hívőhöz. Nagy volt ez a váltságdíj, és ezt csak Jézus tudta kifizetni. Ez az Ő ártatlan és tiszta vére volt.
Ezért mondta az Úr Jézus Pál apostolnak, amikor elhívta és elküldte őt a szolgálatba: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek, hogy a bennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek a megszenteltek között” (ApCsel 26,18).
Ezt a feladatot kapta Pál, és azóta is minden Jézusról szóló igaz bizonyságtétel ezt célozza: nyisd ki a szemüket, hogy sötétségből világosságra jöjjenek, a Sátán hatalmából az élő Istenhez, és így bűnbocsánatot, igazi életet, örök életet kapjanak. Ez az igehirdetés célja. Aki azt hittel komolyan veszi és befogadja, ezt az ajándékot kapja. Felpattan a szeme, lehull róla a hályog. Egyszerre ennek a világnak, a valóságnak a láthatatlan részét is érzékeli. Tud tájékozódni, igazi önismeretre jut, felragyog előtte Jézus, akinek a neve is azt jelenti: szabadító, és megszabadul. A gonosz hatalmából az élő Istenhez tér.
Az történik vele, ami itt ezzel a gadarai emberrel. Ezért is gyönyörű a mi szép hitvallásunk, a Heidelbergi Káté, amelyik ezzel kezdődik, és kértem már többször, hogy legalább ezt az első kérdést és feleletet mindenki tanulja meg könyv nélkül:
Mi a te egyetlen vigasztalásod életedben és halálodban?
Az, hogy mind életemben, mind halálomban, mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én megváltó Uramnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördög minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemről. Sőt minden az én üdvösségemet kell, hogy szolgálja. Erről engem Szentlelkével bizonyossá is tesz, és segít abban, hogy neki éljek.”
Itt is van szó arról, amiről a mai igénk szól.
Mit tesz ez az ember a szabadulása után?
Számára egyetlen lehetőség van, ez a szíve vágya, hogy ott maradhasson annak a Jézusnak a közelében, aki belőle embert csinált, aki új életet adott neki, aki megszabadította. Azt kéri Jézustól, hogy vele maradhasson. S annál meglepőbb a válasz.
Azt mondja Jézus: nem. Menj haza és mondd el, mit tett veled Isten. És ő nem okoskodik. Hazamegy. És mit mond? „Ő pedig elment és hirdette az egész városban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus.” Tudniillik az ő számára egészen egyértelmű lett, hogy Jézusban maga a mindenható Isten van jelen. Éppen ezért nem kell térbelileg, fizikálisan az Ő közelében maradnia, mindenütt az Ő közelében lesz. Különösen, ha az Ő küldetésében jár. Ha azt teszi, amit rábízott: mondd el, mit tett veled Isten; megy és elmondja. És miközben mondja, újra és újra átéli ennek a hatalmas Istennek a jelenlétét, és ettől a jelenléttől ő már többé nem akar eltávolodni.
Azt éli át, amit Jézus mennybemenetele előtt ígért a tanítványoknak, s amit a tanítványok az Ő mennybemenetele után is tapasztaltak, amikor azt mondta nekik: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek.” A tanítványok pedig elmentek, hirdették az igét és az Úr, a mennybe ment Krisztus, velük együtt munkálkodván sok jelet és csodát tett. Velük együtt. A mennybe ment Krisztusnak a jelenlétében maradtak a benne hívők.
Mi is átéljük ma is sokféleképpen az Ő jelenlétét. Különösen, ha hallgatunk arra az igére, amit Péter levelében olvasunk szintén: „Hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2,9).
Jézus Krisztus ma is jelen van igéje és Szentlelke által. Ma is Szabadítóként van jelen. Ma is sokakat megszólít, megmutatja a szabadulás útját. Leoldja a bilincseket. Megtanít újra ép értelemmel gondolkozni. Megtanít a meztelenségből felöltözni, sőt azt a fehér ruhát adja a benne hívőkre, amiben majd az ítéletkor is megjelenhetünk, és már nem megyünk ítéletre, mert átmentünk a halálból az életbe.
Az fontos, hogy ez az erőteljes vágy legyen bennünk is, hogy csak az Ő közelében akarok maradni. Erre mondta Ő: „Maradjatok énbennem és én tibennetek.” Ez a kettős kötés az, ami ebben az egyre démonizálódó világban minket mégis megőriz. Lehet, hogy nem érünk el nagy sikereket, mint akik a fehérre mázolt ördögtől kérnek segítséget, de életünk lesz. Fogunk tudni élni olyan körülmények között is, ahol sokan már élő halottak körülöttünk. Az életnek a jó illata árad, és másoknak is tudjuk mutatni az életre vezető utat. Ehhez azonban előbb meg kell szabadulni abból a rabságból, amit idéztem, és Jézus mondta: ”Aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek” (Jn 8,34).
Isten segítsen el minél többünket az Isten fiainak erre a szabadságára!

Ezékiel próféta könyvét olvassuk most hetekig sokan a kalauz szerint. Csütörtöki istentiszteletünkön láttuk már, hogy milyen sok kép, jelkép és utalás van ebben a prófétai könyvben, amit első olvasásra nem mindenki érthet meg.
Itt van például ez a mondat, amit most hallottunk. Isten mondja népé-nek: „Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam.”
Milyen falról van itt szó? Miféle résre kellene odaállnia és kinek? És ha odaáll, akkor Isten miért nem pusztítja el az országot?
Valóban magyarázatra szorul sok részlete ennek a könyvnek. Maradjunk most ennél az egy mondatnál, próbáljuk kibontani az üzenetét, és Isten Szentlelkét segítségül híva megérteni azt a gyönyörű és fontos feladatot, amit Isten ezen keresztül ad a benne hívőknek.
Segít megértenünk azt, hogy mi van itt megírva, ha egy kicsit előbbre lapozunk a Bibliában, mert van a Zsoltárok könyvében is egy mondat, ahol ugyanezek a szavak sorakoznak egymás után. A 106. zsoltár 23. verse így hangzik: „Isten elhatározta, hogy elpusztítja a népet, de Mózes, az Ő választottja, eléje állt a résre, és Ő elfordította pusztító haragját, és nem veszítette el őket.”
Itt megint kérdések szólalnak meg. Miért akarta Isten elpusztítani a népet? Hova állt Mózes, mit tett ő, aminek eredményeképpen mégsem teljesedett be ez, és elfordította Isten az Ő haragját?
Ezt meg akkor értjük meg, ha még előbbre lapozunk, és onnan lesz világos az ezékieli mondat is. A Mózes második könyve 32. részében van leírva az a jól ismert történet, amikor Mózes távollétében a nép rávette Áron főpapot, hogy az arany fülbevalóikból készítsen nekik egy borjúformát, és azt körbe táncolva, elkezdték istenként tisztelni. Ilyen őrültséget mondtak: ez a borjú hozott ki téged, Izráel népe, Egyiptomból, a rabszolgaságból; holott mindenki tudta, hogy az élő Isten hozta ki őket, és mindenki tudta, hogy ez az, amivel nem szabad megbántani Istent, és önmaguk ellen is így vétik a legnagyobbat, ha istenként tisztelnek egy ilyen kezük által készített tárgyat. Mert ez azt jelenti, hogy az Isten velük kötött szövetségét szegték meg, rés, repedés támadt ezen a szövetségen, és ezen a repedésen feltétlenül bezúdul az Isten igazságos ítélete.
Amikor ezt Mózes megtudja, akkor leborul Isten előtt — nyugodtan mondhatjuk így: odaveti magát Isten elé —, és életre-halálra elkezd kegyelemért könyörögni. És magyaráz, érvel: Uram, ezt te nem teheted meg, mert mit szólnak a pogányok? Azért pusztítod el őket, mert nem tudtad bevinni őket az ígéret földjére. A te dicsőséged, a te presztízsed forog kockán, Uram! És egyébként is, te kegyelmes, irgalmas Isten vagy. Ebből éltünk eddig is, hogy újra és újra megbocsátottál. Szaporítsad kegyelmesen ennek a bizonyságait. Megígérted Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak … és így tovább, sorolja. Isten meghallgatja ezt az elszánt imádságot, és nem jön be az ítélet a repedésen, mert Mózes, az Ő szolgája — ahogy olvastuk —, eléje állt a résre.
Ennek az imádságnak néhány mondatát hadd olvassam. „Mózes így esedezett az Úrhoz: Uram, miért gerjedsz haragra néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? Uram, ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között. Múljék el a te izzó haragod, szánd meg népedet, ne hozz rá bajt! Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: nékik adod ezt a földet és utódaitoknak. Az Úr szánalomra indult, és nem hozta rá népére ezt a bajt, amit mondott.”
Mert elhangzott egy komoly, szenvedélyes, az Isten irgalmába vetett hittel elmondott imádság, és ez betömte azt a rést, ami támadt a szövetségen.
Akkor mit jelent a mai alapigénk?
Azt mondja Isten: kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el. Azt jelenti, hogy Ezékiel korában is Isten népe temérdek bűnével megint rést ütött a szövetség falán, és ezen a résen várható volt az ítélet, amit Isten már kilátásba is helyezett. De mielőtt ráengedte volna az ítéletet a népre, keresett valakit. Nem megrendítő ez? Isten keres. Az igazságos ítélet végrehajtása előtt keres valakit. Legalább egy valakit, aki tudna Mózeshez hasonlóan imádkozni a népért. Aki ismeri Isten hatalmát, aki tudja, hogy Ő irgalmas, aki szereti ezt a nyomorult, bűneibe belesüllyedt népet. És aki kész odaállni a résre, és ezzel az imádsággal betömni azt. Ezúttal azonban senkit nem talál Isten. Olyan szomorú ennek a mondatnak a vége: de nem találtam.
És akkor jön a folytatás: „Ezért kiöntöm rájuk dühömet, megsemmisítem őket haragom tüzével, fejükre olvasom tetteiket!”
Nem tudom, érzékeljük-e, milyen nagy horderejű ígéret van elrejtve ebben a mondatban? Ez azt jelenti, hogy minden Isten- és emberellenes bűn önmagában hordja az ítéletét. Ez az ítélet azonban elhárítható, ha vannak olyanok, akik odaállnak az ítélet elé. Akik odavetik magukat Isten elé, és ilyen imádsággal, mint betonnal, betömik ezeket a réseket, amik a nép bűnei miatt keletkeztek a szövetségen.
Ha vannak olyan imádkozó hívők, akik tudják, ki az Úr, akik szeretik a népüket, azokat is, akik a legfőbb bűnöket elkövették, akik bíznak abban, hogy Isten irgalmas és elfordítható az ítélet, és tudnak így életre-halálra, elszántan, Istenbe vetett bizalommal, állhatatosan imádkozni.
Olyanok vannak, akik tudnak szövegelni. Itt is olvastunk a hamis prófétákról, akik hoznak egy vödör festéket, és mázzal mázolnak. Bemázolják a repedéseket. Nem tragikomikus? Kétségbeejtő! Attól az a repedés még ott tátong, és az ítélet be fog jönni. A szöveg, a bölcselkedés, okoskodás nem tömi be a repedéseket. Az egyetlen „cementáló anyag”, ami betömi, ez a fajta imádság. Isten keres ilyen imádkozókat.
Az újévi igénkben láttuk, hogy a mai helyzetünk mennyire hasonlít Izráel akkori állapotához. Ez a rész, amit most olvastunk, csak megerősít bennünket ebben. Sajnos mi is elmondhatjuk most népünkről azt, amiben Isten summázza a maga szomorúságát. „Engem pedig elfelejtettél.” Mi is elfelejtettük Istent. Gyakorlatilag kimarad a legtöbb ember életéből. Kihívóan megszegjük az Ő törvényét és parancsait, alig vannak, akik tudakozzák az Ő akaratát. Bűnt bűnre halmozunk.
És hogy milyen kísérteties a hasonlóság, arra nézve hadd olvassak fel néhány mondatot még ennek a fejezetnek az elejéről. Az Ezékiel 22,6 és következők így hangzanak: „Ezt mondja az Úr: Íme, Izráel fejedelmei közül mindegyik annyi vért ontott, amennyit csak bírt. Apát és anyát ócsároltak országodban, a jövevényt zsarolták, az árvát és az özvegyet (ma így mondanánk: a kis embert) nyomorgatták. A szent dolgokat semmibe vetted, és a nyugalom napjait meggyaláztad. Rágalmakat terjesztettek országodban, hogy vért onthassanak; a hegyeken bemutatott áldozatból ettek, galád dolgokat követtek el. A fiúk apjuk feleségével háltak. Erőszakoskodtak a tisztulásban levő nővel. Volt, aki a más feleségével követett el utálatos dolgot, volt, aki a saját menyét gyalázta meg galádul, olyan is volt, aki a húgával, a saját apja leányával erőszakoskodott. Hagyták magukat megvesztegetni országodban, hogy vért onthassanak. Uzsorát és kamatot szedtél, nyerészkedtél embertársaidon, zsarolva őket, engem pedig elfelejtettél! — így szól az én Uram, az Úr.”
És olvastuk az elején a nép különböző csoportjaival szembeni panaszát Istennek: „Papjai erőszakot követtek el törvényemen, és meggyalázták szent dolgaimat. Nem tettek különbséget a szent és a közönséges között, nem tanítottak a tisztátalan és tiszta megkülönböztetésére. A nyugalom napjával nem törődtek, és gyalázatot hoztak rám. Vezérei olyanok, mint a ragadozó farkasok: vért ontanak, embereket pusztítanak el nyereségvágyból. Prófétái mázolják a habarcsot, hiábavalóságot beszélnek … Az ország népe szívtelenül zsarol, és lelketlenül rabol, a nyomorultat és a szegényt elnyomják…”
Vezérei gátlás nélkül nyereségvágyból rabolnak, papjai megszentségtelenítik törvényemet — mondja Isten. Egyre-másra jelennek meg olyan könyvek, hogy azt nem úgy kell hinni, ahogy a Bibliában van, az ma már mást jelent, mi modernek vagyunk. Az Úr napját nem szentelik meg. Nem tudom, mi is hogyan szoktuk megszentelni, de a legtöbb embernek a vasárnap ugyanolyan, mint a többi. A paráznaság mindenféle formája egyre általánosabbá válik. Az istenkáromlás, a magzatgyilkosság, a szülők megvetése, a gyerekeink elhanyagolása egészen megszokottá válik, csak különféleképpen próbálják igazolni, akik még egyáltalán magyarázzák és igazolják.
Elöntötte az országot a babonaság, a szerencseisten és a mammon-isten előtt tömegek hódolnak, és elképesztő pénzeket áldoznak nekik. És ami a legszomorúbb Isten szerint is, hogy ki tartja mindezt bűnnek? És kinek fáj az, hogy tömegek így vétkeznek az élő Isten ellen nap mint nap? És vajon vannak-e, akik mégis reménykednek abban, hogy Isten megkegyelmez? Megérdemelnénk az ítéletet. Óriási repedések tátonganak az Isten szövetségének a falán. Már nem is jelent védelmet ez a fal. Már alig vannak, akik odahúzódnak mögéje. És ebben az ítéletnek való kiszolgáltatottságban Isten még mindig keres.
„Kerestem valakit, aki odaállnak a résre énelém az országért, hogy el ne pusztítsam azt.” Ilyen kétségbeejtő helyzetben, ekkora romlás közepette is Isten még vár. És vajon talál-e ilyen imádkozókat? Talál-e köztünk ilyen imádkozókat? Akik Mózeshez hasonlóan életre-halálra Istenben bízva, ezt a nyomorult népet nagyon szeretve nem mondanak le arról, hogy Isten kegyelmes, és van nála bocsánat. Akik — ahogy itt olvastuk — tudnak falat építeni, odaállnak a résre Isten színe elé az országért, és tudnak így imádkozni.
Ez a magatartás, amiről itt az ige beszél, ez más, mint amikor valaki elmondogatja a napi imádságait. Vannak sokan, akik semmit sem mondogatnak. Egyáltalán nem szoktak imádkozni. Vannak, akik a bajban felkiáltanak és megrendelik a segítséget Istentől. Nem is tudják, hogy kihez kiáltottak. Vannak, akik szoktak a kegyesség különböző változatai szerint imádkozni, esetleg naponta imádkozni. Elsősorban magukért, a családért. De itt nem erről van szó. Itt arról van szó, amikor valakinek a szívét egészen betölti az Isten dicsősége utáni vágy — mert Mózes az Isten dicsőségét tartotta szem előtt elsősorban —, és a népe iránti szenvedélyes szeretet. Feltétel nélkül és személyválogatás nélkül. Így tanul meg imádságban harcolni.
Mert az az imádság, amit Mózes mondott, meg még van néhány ehhez hasonló imádság, csak nem akartam mindet felolvasni, az az imádság harc. Mégpedig Isten kegyelmes akaratának a megvalósulásáért való harc. Ő nem azt kéri, hogy Isten forduljon el, és ne vegye észre, mit csinált a nép. Még csak nem is azt, hogy bocsásson meg mindent. Ő tudja azt, hogy ez például olyan égbekiáltó bűn volt, amire elvileg nincs is bocsánat, de Isten olyan kegyelmes, hogy ennek ellenére hátha mégsem veti el az Ő népét. Azért küzd, hogy Isten dicsősége ragyogjon fel a pogányok előtt is, meg a népe körében is, és hogy ez a nép jöjjön ki ebből a vakságból, ebből az istentelenségből, és készítsen Isten mindennek ellenére kegyelmes jövőt még a számára.
Itt teljesen önfeledten imádkozik az, aki így tud könyörögni Istenhez. Ezt általában hosszú távon, állhatatosan, kitartóan kell tenni, és ezt csak ezzel a szent komolysággal lehet gyakorolni, amire például Mózes is példát ad nekünk a Szentírásban.
Ez a fajta imádság mindig a legmagasabb fokú önmegtagadás, önfegyelem, lemondás is. Tehát imádság és böjt egészen természetszerűleg együtt valósul itt meg. Anélkül, hogy ezt tenné programként a hívő ember. Erre nem képes akárki. Ez az imádság magas iskolája. De Isten a benne bízókat felemeli ide. Ennyire közel engedi magához, hogy érthetik az Ő terveit, bízhatnak az Ő irgalmában, várhatják komolyan azt, hogy Ő cselekedni fog. Ezt kérik tőle, és ez ad értelmet imádságuknak. Itt nem az Isten akaratával szembe helyezkedve könyörög valaki valamiért, hanem az Isten kegyelmes akaratának a megvalósulásáért harcol. Azért harcol, amit Isten úgy is el akar végezni, és meg akar adni, csak a nép ezt minden módon akadályozta eddig. Megakadályozni nem tudja, de késleltetheti és nehezíti. Minden oka megvan az imádkozónak a bűnbánatra.
Azok, akiket Isten keres, így szoktak imádkozni. Ezek az imádságok történelemformáló imádságok. Erről megint beszél Isten igéje, és ez messze felette van már annak, hogy én Istenem, jó Istenem, segítsd meg a gyerekeimet. Messze felette van a mi megszokott imádságainknak.
Amikor Jézus az utolsó idők nyomorúságairól szólt, egyebek közt azt is mondta: Imádkozzatok, hogy a ti menekülésetek ne télen legyen. Hogyhogy? Lehet befolyásolni az Isten tetteit imádságunkkal? Azoknak az időpontját módosítja Isten a szerint, hogy imádkozik a hívő nép vagy nem? Jézus azt mondja: igen. Sőt azt mondja: Olyan elképesztő nyomorúság lesz akkor, hogy ha az mind bekövetkezne, aminek be kellene következnie, egy ember sem maradna életben. De a választottakért az Isten megrövidíti a nyomorúság idejét. De még mennyire, hogy van értelme és célja az ilyen imádságnak! Valóban történelmet formáló imádságok hangozhatnak el az ilyen lelkülettel.
Ki kész erre közöttünk, hogy ma elkezdi, holnap folytatja, holnapután is folytatja, és ennek az évnek minden napján ilyen Istentől elkért, a Mózeséhez hasonló lelkülettel tudunk odaállni a résre? Valamelyikre, amelyik hozzánk közel van, és betonozunk. Hangzik ez az imádság, és Istennek nem kell azt mondania, hogy kerestem valakit, de nem találtam, és ezért kiteljesedik az ítélet?
Azt szeretném javasolni, hogy félre a mázzal, mindenféle okoskodó szövegeléssel, találgatással, vádaskodással, mert az nem segít, és elő a „cementet”! Ezt a fajta imádkozást, és akkor nem jön a mostaninál is súlyosabb ítélet. Aki ebben bízik és kipróbálja, az csodákat fog látni. Aki ezen csak elmélkedik, kimarad abból, hogy Isten kezében áldott eszköz lehessen.
Mivel ez magától nem megy, és nem az elhatározásunknak a gyümölcse csupán, ezért egy szép énekkel imádkozzunk most együtt. A 474. énekünk egyetlen kérés, csak a mondatrészeket megfordítja ez az ének, és a végén hangzik el, amivel kezdődnie kellene, ezért nem értik sokan. Előbb felsorolja, mit kér, és itt mondja el a fő kérését:

Istennel járni, lakozni,
Szent élettel illatozni,
Igaz hitben nem habozni:
Jézus Krisztus taníts,
Taníts imádkozni!
(474. dicséret)

Csendesedjünk el, és adjunk hálát Istennek azért, hogy egyáltalán imádkozhatunk. Hogy meghallgat minket, hogy adta ezt a nagy lehetőséget, hogy ilyen egyszerűen, mint egy kisgyerek az apjához, elmondhatjuk neki mindazt, ami a szívünkön van.
Köszönjük meg az imádság lehetőségét. Valljuk meg bűnbánattal az imádság terén elkövetett mulasztásainkat.
Végül úgy, ahogy a mai igénk mondja: könyörögjünk népünkért, az országért, és ahogy a Timóteushoz írt levélben parancsolja a mi Urunk, minden magas pozícióban levő felelős vezetőért, hogy békés és nyugodalmas életünk legyen.

Sokan olvassuk most Ezékiel könyvét napról napra Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Ebben a prófétai könyvben különösen is sok olyan kép, képes kifejezés és hasonlat van, amit első olvasásra sok bibliaolvasó nem ért. Nem is érthet, hiszen ezek a képek magyarázatra szorulnak. Itt is mindenféle oroszlánokról olvasunk, amik ráadásul valami miatt pórul jártak, mert az egyiket Egyiptomba vitték, a másikat meg Babilonba, hogy ne hallják az ordításukat.
Miről van itt szó, kikről van itt szó, és honnan lehet ezt tudni pontosan?
Az akkori hallgatóknak és olvasóknak ez egyértelmű volt, ezeket a jelképeket ők azonnal értették, de ennek már két és félezer éve, úgy hogy nem csoda, ha számunkra ez nem világos első olvasásra. Viszont minden ige világosabb lesz, ha megnézzük azokat a párhuzamos helyeket, amikre hivatkozik a Szent-írás. A régi fordításban, a Károli Bibliában minden vers, minden mondat alatt kicsi betűkkel és számokkal ott van egy vagy több bibliai hely megnevezése. Az új fordítás meg azt a módszert választotta, hogy minden lap alján összesítve vannak ott ezek. Mindig a jobb alsó sarokban találunk apró számokat és betűket, és ott van az is, hogy a felette levő szakasz melyik verséhez kapcsolódnak azok.
Ha valaki veszi a fáradságot és fellapozza ezeket a helyeket — pl. ebben az esetben —, egyszerre világossá lesz számára, hogy kikről van itt szó, anélkül, hogy hosszas tanulmányokat kellene végezni.
Szeretném javasolni, hogy aki egy kicsit is alaposabban, igényesebben akarja olvasni a Bibliát, ne sajnálja a fáradságot, nem kellenek ehhez órák, hogy ezeket az igéket kikeresse, legfeljebb két vagy három, vagy legtöbbször egy ilyen igét kell kikeresni, és máris egyik ige megvilágítja a másikat. Kálvin János mondta: legjobb, ha az ige az igét magyarázza. Ezért is gyűjtsük a párhuzamos helyeket, tegyük egymás mellé ezeket, és egyiktől a másik világosságot kap.
Oda van írva mindegyik bibliafordításban, hogy 2Királyok 23. Ebben a fejezetben van szó a kicsi Júda országának utolsó királyairól. Az utolsó istenfélő király egy bizonyos Jósiás nevű uralkodó volt, akiről rendkívül szép dolgokat mond Isten igéje. Csak egy mondatot olvasok a 2Királyok 23-ból: „Nem volt hozzá hasonló király őelőtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívével, teljes lelkével és teljes erejével, egészen a Mózes törvénye szerint; és utána sem támadt hozzá hasonló.”
Ez volt Jósiás. Megtisztította a bálványszobroktól az országot, megtisztította az istentiszteletet, mert mindenekelőtt megtisztította Isten az ő szívét és gondolatait. Nagy lelki, hitbeli reformáció kísérte az ő uralkodását, és ezzel mindig együtt szokott járni sok társadalmi probléma megoldódása is, sőt nagyon gyakran még gazdasági fellendülés is.
Itt is ez volt a helyzet. Jósiás azonban egy szerencsétlen háborúban meghalt, és akkor lépett a porondra az ő egyik felesége. Királyoknak több feleségük is kellett, hogy legyen, mert az adta a rangot, hogy kinek hány van, és neki is volt egy Hamutál nevű felesége, akire valóban illik az, amit Ezékiel így fogalmaz: oroszlán természetű anya volt. Ez a Hamutál azonnal elintézte, hogy az egyik fia, Joakház legyen a király.
Joakház azonban nem sokáig, mindössze három hónapig uralkodhatott, mert teljesen ok nélkül harcba keveredett az egyiptomi fáraóval, és a fáraó, így ahogy olvastuk, megbilincselve magával vitte, és ott pusztult el Egyiptomban.
Hamutálnak nem sikerült, hogy egy másik fiát tegye az egyik fia utódává, hanem Jósiásnak egy másik feleségétől származó fia lett az utód, aztán majd annak a fia. Ekkor azonban Hamutál ismét akcióba lépett, és következett egy másik fia a trónon, egy bizonyos Sedékiás vagy Cidkijjá — ez a két név ugyanazt a személyt jelöli —, aki Júda országának az utolsó uralkodója volt.
Mindent elkövetett tehát ez az asszony, hogy a gyerekei a trónra jussanak, uralkodjanak — és ahogy itt olvastuk —, zsákmányt szedjenek, és még embereket is ettek. Nyilván nem úgy, hogy kannibálokká váltak, hanem úgy, hogy olyan erőszakos uralkodók voltak, hogy ebbe az erőszakba sokan belepusztultak.
A Királyok második könyvéből megtudjuk, hogy ez az oroszlán anya Hamutál volt. Az oroszlánnak ez a prófétai beszéd a negatív tulajdonságait tartja szem előtt: erőszakos, vérengző, ragadozó, kegyetlen. (Nem tévesztendő össze ez a kép egy másikkal, hogy Júda törzsének az oroszlán volt a szimbóluma, és ott viszont az oroszlánnak a pozitív tulajdonságaira tették a hangsúlyt: az erőre, a bátorságra). Itt most Hamutál ennek a ragadozónak a negatív tulajdonságait személyesítette meg, és ezeket hagyományozta át a fiaira is, úgy, hogy Jósiás után volt még négy királya Júdának, de egyik sem volt istenfélő, mindegyikről ilyen szomorú minősítést olvasunk: azt cselekedte, ami utálatos az Úr előtt.
Ilyenek voltak Hamutálnak a fiai is. Ráadásul nem tanult ez az oroszlán anya a maga kárán. Az egyik fiát elhurcolta az egyiptomi fáraó és ott pusztult el, akkor a másikat is odaszuszakolta a trónra, őt meg elhurcolta a babilóniai király és ott pusztult el. Ráadásul olyan kegyetlenül bánt el vele, hogy a szeme láttára végeztette ki a gyerekeit, és utána megvakíttatta, hogy ez legyen az utolsó élménye az életből mint látó embernek, hogy a fiai pusztulását látta.
Ennyi a rövid értelmezése ennek az oroszlánokról szóló történetnek, és most néhány olyan összefüggésre figyeljünk fel, ami számunkra is hasznos lehet.
1. Az első ez az egyszerű megfigyelés, hogy oroszlán anyáknak gyakran oroszlán kölykeik lesznek. Nem mindig, vannak kivételek, hogy egy-egy ilyen szülőnek melegszívű, áldozatkész, jó gyermeke is lesz, de ez a ritkább. Az általános az, hogy amit otthonról hoz, azt viszi tovább. Amit otthon látott és hallott, még ha sokszor egy ideig, főleg kamaszkorában nem ért is egyet vele, amikor felnő ő is, ugyanazt fogja folytatni. A legtöbbször, a leggyakrabban ez történik.
Ravasz Lászlótól olvastam egyszer ezt a nagyon elgondolkoztató mondatot: naponta millió példaadás válik le rólunk. Még csak nem is azt mondja: példát, mert ha nem akarunk adni, akkor is leválik rólunk naponta millió példaadás. Aki vagyok, az beszél, és az hat. A negatív és pozitív tulajdonságaim egyaránt hatással vannak a környezetemre. Akarom, nem akarom. Képmutatással egy ideig lehet fékezni ezt a hatást, de az álarcok le szoktak hullani egy óvatlan mozdulatnál, és meglátszik a valódi énje valakinek. Még az álarcon keresztül is hatni szokott az ember valódi énje. Hiába akar valaki kegyesnek látszani, a beszéde elárulja. Mint ahogy Péternek mondták nagypéntek hajnalán, Kajafás udvarán: a beszéded elárul téged. A szavaid, a tekinteted, egy meggondolatlan arcrándulás, ahogy valamire reagálsz. Az igazi énjét senki sem tudja sokáig rejtegetni, és igazán elrejteni. Leválik rólunk soksok példaadás.
Hamutálnak, aki oroszlán természetű asszonynak, ilyen természetű gyerekei lesznek. Különösen, ha így is neveli őket. Ő ilyenné akarta nevelni őket, és annak örült, hogy ilyen jellemmel, vagy jellemtelenséggel kerültek a trónra.
Ez egyrészt arra figyelmeztet minket, hogy nagyon nagy a felelősségünk, másrészt arra, hogy nagyon nagy lehetőség is az, hogy ez a törvény érvényesül. Nagy a felelősségünk, mert semmit nem tehetünk következmények nélkül. Főleg amíg kicsik a gyerekek. Szinte lefényképezik a szülőket, a felnőtteket és ő is mint egy kis majmóca utánozni akarja. Ez tudattalanul is beidegződéssé válik neki. Aztán jön egy időszak, amikor lázad ellene, amikor semmi nem jó, amit anyám-apám mond, meg tesz, de az már bevésődött közben az ő szíve mélyére, és a lázadás korszaka után hasonlítani fog apjához, anyjához. Ugyanúgy félreneveli a gyerekeit stb., mert arra látott példát, az a minta volt előtte.
Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy mit látnak, mit hallanak tőlünk. Ebből nem az következik, amit mai szóval kifejezve így szoktak mondani: akkor görcsöljek és igyekezzek valaminek megfelelni, mert jaj mit látnak, mit hallanak tőlem. Nem. Ebből az következik, amiről a Szentírás nagyon egyszerűen és természetesen szól: szentek legyetek, mert én szent vagyok — mondja az Úr. Aki Jézus Krisztust hittel befogadta az életébe, az engedje, hogy Jézus növekedjék benne, mi meg legyünk egyre kisebbekké, a velünk született vagy belénk nevelt természetünk. Ne az a sok rossz példa formáljon minket, amit látunk magunk körül, hanem lehetőleg annak a példája, aki maga is mondta: Példát adtam nektek, hogy ahogy én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek. Mondta ezt Jézus a tanítványainak. Van mi előttünk példa, szuper példa. Egy bűn nélküli valakinek a példája, aki megmutatta, hogy így is lehet élni, és lehet Őhozzá hasonlóan élnünk, ha a megszentelődésben növekedünk.
A gyerekeket említettem az előbb. Ők azért is nevelnek bennünket, felnőtteket, mert tükörré válhatnak. Egy szülő okvetlenül viszontlátja a saját hibáit a gyerekeiben. Van-e alázata elítélni önmagát? Van-e bátorsága változni? Ha hívő ember, az lesz-e ebből, hogy bűnbánattal odaborul Isten elé, és azt mondja: Uram, ilyen nem akarok maradni, amilyenné máris tettem a gyerekeimet. Én hozzád szeretnék hasonlítani. Ennek a készségnek kell ott lennie bennünk. Nem mi gyúrjuk át magunkat. Mi mindnyájan oroszlán természettel születtünk, de van lehetőségünk arra, hogy Jézus Krisztus példája világítson, meg az Ő bennünk való élete, aki hittel Őt befogadta.
Olyan szép Keresztelő János programja, mindnyájan ismerjük: „Neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé válnom.” Lehet, hogy oroszlán természetű felmenőink voltak, de nem kötelező nekünk úgy élni és meghalni.
Egy misszionárius írta le, hogy egy konferencián együtt lakott egy hétig azzal a Stanley Jones-szel, akinek több könyvét is ismerik a testvérek. India misszionáriusa volt ő. Azt mondta: kevés ember formált annyit rajtam, mint Stanley Jones, mert egyebek között egy héten át nem hallottam, hogy bárkiről rosszat mondott volna, és nem mondott saját magáról semmi jót. Nem prédikált ő ott a szobatársának. Reggeltől estig folyt a munka. Este fáradtan beestek az ágyba, de valami feltűnt ennek a kollegának: Ez senkiről nem mond rosszat, magáról meg semmi jót. Nem dicsekszik és nem bánt senkit. Ilyen emberrel ritkán lehet találkozni, és ez formálta.
Erről van itt szó, és ez kicsiben, a magunk helyén, a magunk módján mindannyiunk lehetősége. Nem kell erőlködni, a megszentelődésben kell növekedni. Engedni kell Jézust szóhoz jutni és megerősödni magunkban, és hatni fog a példánk másokra is.
2. A másik, amire figyeljünk fel: nem olyan nehéz oroszlán gyerekeket nevelni, mert mindnyájan oroszlántermészettel születünk. Erről szól a Biblia elejétől a végéig, hogy nem is kell nagyon ilyenné nevelni, legfeljebb ezeket a tulajdonságokat elő lehet hívni, meg lehet erősíteni, lehet igazolni valakiben, hogy legyen program a számodra, hogy ilyen legyél, de nem kell belénevelni, mert bennünk van.
Erről nekünk nem szabad elfeledkeznünk különösen ma, amikor több emberrel foglalkozó tudomány és áltudomány azt igyekszik bizonygatni, hogy alapjában véve mi jók vagyunk. Vannak kisebb-nagyobb hibák, de ezeket önkorrekcióval lehet javítani. Arra kell megtanítani az embereket, hogy bizonyos tréningekkel, egyebekkel hogy tudják kijavítani a hibájukat.
Csakhogy a Biblia, ami a legmélyebben ismeri az emberi természetet, azt mondja: nem így van! A szomorú helyzet az, hogy egészen tönkrementünk mi belsőleg, lelkileg, mióta Isten nélkül élünk. Annyira tönkrementünk, hogy a jó után legfeljebb vágyakozhatunk, de képtelenek vagyunk makulátlan, tiszta, igazi jót és szépet mondani, gondolni, cselekedni. Különösen az Isten mércéjének megfelelő jóra teljesen képtelenek vagyunk. Oroszlán természettel születtünk.
Ez jellemző ránk, hogy zsákmányt szerezni és embereket enni. Erre vagyunk beállítva. Megszerezni mindent, amit csak lehet: anyagiakat, ismereteket, emberek elismerését. Sokszor azt sem figyeli az ember, hogy mibe kerül, főleg akkor nem, ha mással fizetteti meg az árát. Az, hogy embereket evett, megint mondom: nem feltétlenül a kannibalizmust jelenti. Fel tudjuk mi falni egymást szép lassan, módszeresen évek alatt is.
Pál apostol a Gal 5,15-ben írja: „Vigyázzatok, mert ha egymást marjátok és faljátok, akkor egymást lassan felemésztitek!” Ez ismeretlen teljesen, hogy „egymást marni”? Különösen akik tudják, hogy mi fáj a másiknak, azt az egy szót, azt az egy mondatot kellő pillanatban, kellő hangsúllyal mondani. Nem nyúlt ő hozzá egy ujjal sem, dehogy bántja! Csak éppen belepusztul a másik. Előbb lehervad az öröm az arcáról, aztán megrendül a bizalom a szívében, aztán lehet, hogy néhány esztendővel megrövidül az élete, mert marták és falták egy életen át.
Sok oka lehet ennek, Isten nagy kegyelme lenne az, ha ma este őszintén megkérdeznénk: Uram, mennyi van még bennem az oroszlántermészetből? Nem akarok oroszlán lenni. Se kis oroszlán, se öreg oroszlán. Nem akarok arra berendezkedni, hogy csak szerezni és embereket enni. Dehogy akarok embereket enni! Embereket szeretnék gazdagítani, boldoggá tenni. Még azokat is, akik engem esetleg marnak. Te ennek a lehetőségét megígérted, Uram. Gyere akkor, és tegyél képessé erre.
S tudjátok, milyen öröm olyan emberért áldozatot hozni, aki nekünk folyamatosan kárt okoz, vagy kárt akar okozni? Ez azoknak az örömük, akiknek Jézus Krisztus ezt a természetet a szívébe oltja: nem szerezni és ártani akarok, hanem másokat gazdagítani, és másokért áldozatot hozni.
Ne felejtsük el, hogy mindnyájan harapós természettel születtünk. Az első testvérpár már nekiugrott egyik a másiknak. Káin sem falta fel Ábelt, de Ábel vére kifolyt és az égre kiáltott. Egy bunkósbot segítsége kellett hozzá, és nagyon sokféle modern bunkósbotot tanultunk meg használni, hogyan lehet ártani egymásnak.
Kérjük a mi Urunkat, egészen tisztítson meg minket az ilyen indulatoknak a csírájától is. Mert megvalósítani sokszor félünk, de ott fortyog bennünk a harag, a bosszúvágy, a sértettség, az irigység. Ezek oroszlán indulatok. Ehelyett szabad nekünk kérnünk azt, amiről Pál apostol írt a Filippieknek: „Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban.” Mert ez lehetséges. Aki önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. Aki nem szerezni akart, hanem adni, még önmagát is odaadni, és ezt az utat ragyogtatta fel a benne hívők előtt is.
3. Amit szeretnék még megemlíteni: az a szerencsétlen oroszlántermészetű Hamutál nem tanult még a személyes tragédiájából sem. Az egyik fiát, akit ő erőszakolt a trónra, elviszi Nékó fáraó Egyiptomba, és ott pusztul el. Akkor a másikat is odaerőszakolja a trónra. Nem tanul.
Miért nem tanulnak az ilyen emberek, akik tudatosan is oroszlántermészetűek akarnak lenni? Azért nem, amit Pál apostol ír az Efézusi levélben. Így olvassuk ezt: „Az ő elméjükre sötétség borult, elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tévelygésükben, és megkeményedett a szívük. Ezért erkölcsi érzékükben eltompulva, gátlástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereségvágyukban.” (Ef, 4,18-19).
Minden szót külön hangsúlyozhatnánk itt. Az oroszlánokat is a szerzés vezéreli. Itt is a nyereségvágyat említi Pál apostol. Eltompultak az érzékeik, erkölcsi érzékenység nélkül bármilyen gonoszságra képesek, mert nem találják rossznak az oroszlántermészetet. Sőt azt mondják: az élelmes ember ilyen. Ebben a világban, amiben élünk, az eszmény az oroszlántermészet lett. Aki feltalálja magát, kiverekszi magának, megszerzi, ha célul tűzte ki és így tovább.
Ezzel szemben a Biblia nekünk Jézus Krisztusnak a bárány természetét ajánlja. Nehezebb báránytermészettel élni. Azzal sokszor visszaélnek. Ott nem lehet olyan gyorsan boldogulni. Ott nem lehet mindent megszerezni, amit az ember meg akarna. Ott visszariad az ember, ha valakinek ártania kellene, és nem fog neki ártani. Inkább lemond valamiről, de embert nem eszik. Nehezebb báránytermészettel élni, de azt mondja a Szentírás, hogy végül is a báránytermészetűek győznek. Az oroszlánokat: az egyiket elviszik ide, a másikat oda. Megvakítják, megbilincselik, ketrecbe zárják. A természetük önmagában hordja az ítéletét.
De akikben Jézus Krisztus természete van, azok tartoznak az igazi győztesekhez. Mert magáról az Isten Bárányáról, Jézusról is ezt mondja a Szentírás, így olvassuk ezt a Jelenések könyve 5. részében, ahol egy mennyei istentiszteletnek a leírása van:
„És láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek. A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt — mindegyiküknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel —, és új éneket énekeltek eképpen:

Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet,
és feltörd annak pecsétjeit,
mert megölettél, és véreddel vásároltad meg
őket Istennek
minden törzsből és nyelvből,
és királysággá és papokká tetted őket a mi
Istenünknek,
és uralkodni fognak a földön.”

Itt arról van szó, hogy azt a bizonyos könyvtekercset, amelyikben a világtörténelem van megírva, senki nem meri átvenni a Mindenható kezéből. Ki tudja megvalósítani Isten akaratát? Ki tudja átlátni az egész történelmet? És akkor lép oda a Bárány. Minden különös erőfeszítés nélkül átveszi a könyvet, és az Isten átadja neki a könyvet, és akkor borulnak le még a mennyei lények is előtte. Mert itt derül ki mindenki számára, hogy csakugyan neki adatott minden hatalom mennyen és földön. De Ő ezt a hatalmát nem oroszlántermészettel mások rovására, hanem báránytermészettel mások javára használta.
Isten segítsen minket, hogy meglássuk, mennyi bennünk még az oroszlán, annak a negatív tulajdonságait tekintve. És Isten oltson vágyat a szívünkbe, hogy igazán el tudjuk mondani: „Szeretnék lenni mint Ő, alázatos, szelíd.”

Nézzük meg röviden, mikor hangzott el ez, amit most hallottunk, és látni fogjuk, milyen közel van a Szentírásnak ez a régi üzenete napjainkhoz és életünkhöz.
Krisztus előtt 587-ben Nabukodonozor babilóniai király elpusztította a kicsi Júda országát, kifosztotta és lerombolta Jeruzsálemet, benne a templomot, és fogságba hajtotta a nép színe-javát. Az emberek rettenetesen el voltak keseredve. Az ország értékei idegen kézre kerültek, tulajdonképpen minden tönkrement, amit építettek, és egy diktátor uralma alá került a nép. Senki sem tudta, mi lesz azokkal, akiket elhurcoltak, és hogyan alakul azoknak a sorsa, akik otthon maradtak.
A fogságba hurcoltak helyzetét súlyosbította az, hogy szélhámosok támadtak közöttük, akik elkezdték szédíteni az embereket. Olvastuk, hogy hamis próféták és jósok elkezdték mondani a magukét. Ki-ki kivetítette azt, ami benne volt: csüggedést vagy hamis reménységet. Voltak, akik azt mondták: ez az egész csak rövid ideig tart, hamarosan hazakerülünk. Mások pedig, hogy soha többé nem kerülünk haza, vége van mindennek.
Az általános helyzetet azonban mind a fogságban, mind otthon a csüggedés, a reménytelenség, a kétségbeesés jellemezte. Ekkor küldött Jeremiás próféta egy levelet a fogságba hurcoltaknak Isten parancsára. Ebből hallottunk most egy részletet.
Ő nem a magáét mondta, hanem azt írta le, amit Isten üzent az Ő népének. Ebben a Szentlélektől fogant lelkigondozói levélben mintegy felemelte a tekintetüket. Azt írja nekik: ne az ellenségre nézzetek tehetetlen gyűlölettel, ne önmagatokra kétségbeesett csüggedéssel, ne a tragikus jelenre, ne a bizonytalan jövőre és ne a megszépített múltra, hanem felfelé, Istenre. A hatalmas, igazságos és kegyelmes Istenre. Egyedül tőle várhatunk segítséget. De tőle várhatunk. Sőt ezt az evangéliumot írja nekik: Istennél már most készen van a segítség. Időzítette is azt, amit cselekedni fog, mert Ő cselekedni fog. Isten él és uralkodik, beszél és cselekszik. Íme az, hogy van hozzátok szava azok után is, amit tettetek ellene, ez is az Ő végtelen szeretetét és kegyelmét mutatja.
Életmentő üzenetet írt ebben a levélben Jeremiás a fogságba hurcolt embereknek. Újra és újra bátorítja őket, hogy ne keserű szívük dohogását, ne a hamis próféták hazug szólamait hallgassák, hanem Istent, mert Istennek van szava hozzájuk. Isten igéje ez a levél is, amit most hallhatnak és olvashatnak.
Mit írt a próféta ebben a levélben?
Négy olyan igazságot szeretnék most kiemelni belőle, ami nekünk egy ismeretlen esztendőre való induláskor különösen sokat jelenthet.
1. Isten kezében tartja a történelmet. Az események nem véletlenül követik egymást, nem esetlegesen történnek. Nem is valami személytelen, szeszélyes fátum alakítja azokat, de nem is a csillagokban van megírva egy-egy embernek vagy népnek a sorsa, hanem mindent Isten irányít.
Önhitt kiskirályok a pénz és a hatalom birtokában gyakran gondolják, hogy tőlük függ emberek és népek sorsa. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem a légy tartja a plafont. Ezt csak ezek az emberek gondolják. Hívők és nem hívők sorsa egyaránt a történelmet irányító mindenható Isten kezében van, aki teljesen szabadon végzi a maga munkáját az Ő teljhatalmával.
Ha tovább olvastam volna ezt a levelet, Isten ilyet is üzen az Ő népének, hogy el ne felejtse ezt: „Véget vetek minden népnek, akik közé szétszórtalak titeket, de nektek nem vetek véget.” És ezt Ő dönti el. És amit eldöntött, azt meg is valósítja, mert Isten kezében tartja a történelmet.
2. A másik, ami megszólal ebben a levélben, hogy Isten megítéli az ellene való lázadást, de az ítélet időtartamát és mértékét Ő szabja meg.
Az Isten elleni lázadások magukban hordják ítéletüket. Ez a nép akkor megszegte az Isten vele kötött szövetségét, mert nem az élő Istenben, hanem úgynevezett istenekben, bálványokban és önmagában bízott. Ezt ítéletnek kell követnie. De Isten annyira szereti az övéit, hogy még az ítéletében is kegyelmes hozzájuk, sőt még az ítéletekkel is az Ő népe javát munkálja, és ezt fogja tapasztalni ez a nép is ott, de az ítélet időtartamát és mértékét Ő határozza meg. Nem Nabukodonozor és nem a mindenkori nabukodonozorok, hanem Ő határozza ezt meg. Nabukodonozor is csak eszköz Isten kezében.
Ezért közli Isten a néppel ebben a jeremiási levélben: „Ezt mondja az Úr: majd ha eltelik a hetven esztendő Babilonban, akkor gondom lesz rátok, és visszahozlak titeket erre a helyre.” Lehet tudni, mi lesz a szabadítás. Tudhatja a nép: mikor, mit és ki fog cselekedni. Ilyen Istenük van nekik. Ha még ezek után sem bíznak benne, nem lehet rajtuk segíteni.
3. A harmadik, ami kiderül ebből a levélből — és ez talán a leghangsúlyosabb —, hogy Istennek terve van az Ő népével. Ő nem vetette el őket. Isten az ítéletet soha nem arra használja, hogy megsemmisítse, mindig arra, hogy megtisztítsa a benne hívőket, és Ő hű marad akkor is, ha a nép hűtlenné vált hozzá.
Mi Isten terve? Mit készít nekik? Két olyan gyönyörű kifejezés van itt, amit szeretnék a szívetekbe vésni, az enyémbe már belevéste Isten, s remélem, hogy egész éven át muzsikálni fog ez ott.
„Csak én tudom, mi a tervem veletek — így szól az Úr —: békességet és nem romlást tervezek, jövőt és reményt adok nektek.”
Jövőt és reményt. Azok a kifejezések, amik az Ószövetség eredeti szövegében itt állnak, rendkívül sokat mondók. Például a jövőt kifejező szó nem az, amivel szoktuk jelölni, hogy múlt, jelen, jövő, nem az időnek egy bizonyos szakasza csupán, hanem ilyen jelentései is vannak: folytatás, kiteljesedés, beteljesedés. És ez nem játék a szavakkal, mert ezzel az ígérettel Isten arra utal, hogy kontinuitás van az Ő népével kötött szövetségben akkor is, ha a fogság ezt egy rövid időre megszakítja. De folytatása lesz annak, amit Isten elkezdett az Ő népével. Nem hiúsíthatja meg senki az Isten terveit és az Ő népével kötött szövetséget. Az kiteljesedik majd utána. Egy átmeneti, próbatételektől teljes kor után kiteljesedik, és beteljesednek majd Isten ígéretei. Azok nem váltak semmissé azért, mert a nép hitetlen, engedetlen és bálványimádó volt. Isten nem bánja meg ígéreteit. És reményt ad népének ahhoz, hogy kibírja ezt a nehéz időszakot, és utána folytatódhassék, kiteljesedjék és beteljesedjék mindaz, amit mondott nekik.
Jövőt és reményt adok nektek. Nem igaz az, amit a jósok mondtak, hogy rövid idő alatt hazamegyünk, mintha mi sem történt volna. Komoly ítéletnek kell eléje nézniük. De az sem igaz, hogy mindennek vége, és nem lesz folytatása annak, amit Isten elkezdett. Az igaz, amit Isten ígér, és így is történt.
A babiloni fogság kohó, amiből megtisztulva fog kikerülni a nép. Éppen ebben a kohóban fogja újra felismerni és elismerni azt az Istent, akit otthagyott. És az Istennel újra megtalált közösség jelenti majd az új életet ennek a népnek. Ezért hangsúlyozza itt Isten az Ő népének: ”békességet és nem romlást tervezek”.
Egyszer már részletesen elemeztük, hogy az a szó, ami a Biblia eredeti szövegében a békességet jelöli, sokkal több, mint a háborúnak vagy a viszálykodásnak a hiánya. A békesség, a salom az a közeg, amiben élni lehet, mégpedig kibontakozva, egyre gazdagabb, tartalmas, boldog életet lehet élni.
A halnak a salomja a vízben van és nem a szatyorban, mert a vízben tud élni, kibontakozni. Nemcsak létezni, vegetálni, hanem teljes életet élni. Ugyanígy az embernek a salomja, a békessége az élő Istennel való közösségben van. Azon kívül csak kínlódik, vegetál.
Ezt ígéri Isten az Ő népének. Ezt mondta fel a nép, amikor a bálványokhoz pártolt, ennek az ítélete a fogság. De éppen a fogságban támadt fel elemi erővel újra a nép életében az Isten utáni vágy. Az elhagyott Isten nagyon hiányozni kezd.
4. Ezért folytatja Jeremiás próféta: ott a fogságban fog a nép újra Istenhez fordulni. Elkezdik keresni Őt, kiáltani hozzá. Ami kimaradt az életükből, az most mindennél fontosabbá válik. Megtanulnak újra imádkozni, és Isten ezt hallja. És akik keresik Őt, megtalálják.
Így olvastuk ezt itt: „Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek, és teljes szívvel folyamodtok hozzám. Megtaláltok engem — így szól az Úr —, és jóra fordítom sorsotokat.”
Ami a nagy rohanásban, az anyagiasság eluralkodása során az önhitt ember életéből kimaradt, Isten most mindennél fontosabbá válik. Éppen a nyomorúság fordítja a nép figyelmét és szívét újra Istenhez. Rájönnek arra, hogy nincs más, akiben bízhatnak. Nincs más, aki érdek nélkül szereti őket, és nincs más, aki képes is segíteni rajtuk. És kétszer egymás után ismétli Isten ezt az ígéretet: „megtaláltok engem.” Mert Ő éppen erre várt, hogy keresse a nép Őt és megtalálják.
Sőt van ebben a levélben egy különös ígéret Jeremiás egy korábbi prédikációjából: „Olyan szívet adok nekik, amellyel megismernek engem, hogy én vagyok az Úr. Népemmé lesznek, én pedig Istenük leszek, mert teljes szívükkel megtérnek hozzám.” (Jer 24,7).
Vagyis kiderül, hogy nem a nép nagy Isten-keresésének a gyümölcse az, hogy megtalálják Őt. Már ez is Isten munkája, hogy keresni kezdik Őt. Előbb kereste őket Isten, mint ahogy ők az elhagyott Urat. Isten olt vágyat a szívükbe, hogy keressék őt. Isten ad hitet nekik, hogy tőle várhatják a segítséget. Isten ad reménységet, hogy kibírják a hetven évet, és már ott a fogságban is megtapasztalják újra Isten jelenlétét, és a vele való közösségben lesz igazi salomjuk, békességük, életük. Mert csak ebben a közösségben kap az ember életet.
Ilyen Istenünk van nekünk is. Mert Ő az évezredek során sem változott. Ő ebben az évben is ugyanaz lesz, akinek eddig megismertük, s ahogyan a Szentírás bizonyságot tesz róla. Nem lehet következmények nélkül vétkezni ellene, de Ő az ítéletében is kegyelmes, visszavárja az elbitangoltat, hűségesen vár arra, aki hűtlenné lett hozzá, mert csak a vele való lelki, hitbeli közösségben van igazi békességünk.
Hadd kérdezzem meg, hogy hisszük-e mi ezt? Mindez olyan szépen hangzik. Az ember rábólint, egy részére emlékszik néhány nap múltával is, de hisszük-e ezt? Mert akkor egészen másként kellene az életünknek folynia.
Hisszük-e azt, hogy nem lehet az Isten ellen következmények nélkül vétkezni? Nem lehet Őt következmények nélkül otthagyni, mert ezzel az életet hagytuk ott. Hisszük-e azt, hogy a megérdemelt ítéletben is az Ő kegyelme diadalmaskodik, és még az ítélettel is a javunkat akarja munkálni? Hisszük-e azt, hogy csakugyan a vele való közösségben van békességünk? Teljes, igaz, emberi életet nem lehet nélküle és rajta kívül találni?
Ha mi ezt hinnénk, akkor más milyen lenne az életünk. El lehet-e mondani rólunk, hogy „teljes szívetekből kerestek engem?” Nemcsak úgy keresgéltek, időnként egy-egy istentisztelet erejéig. Ha nagy baj van, egy-egy SOS jelzést leadunk, megrendeljük a segítséget, hanem folyamatosan megmaradni ebben a közösségben. Napi párbeszédben maradni a mi hatalmas Istenünkkel, mint akik tisztában vagyunk azzal, hogy ki Ő és ahhoz képest ki vagyok én. És hogy engem, kis senkit annyira szeret, hogy név szerint számon tart és az én sorsomat is Ő irányítja, nemcsak a nagy történelmet. Hisszük-e ezt? Meg lehet erősödni ebben a hitben, el lehet indulni ennek a hitnek az útján.
Annál komolyabban kell ezt vennünk, mert a mi népünk most ítélet alatt van, a határon belül és kívül egyaránt. Az, ami itt folyik, minden, csak nem salom. Nem az a közeg, amiben élni lehet, alkotó, egyre gazdagodó és egymást is gazdagító életet, ahol az ember kiszámítható körülmények között biztonságban érezheti magát. Az állandó rögtönzés és kapkodás kiszolgáltatottsági érzést hív létre az emberben, az pedig idegessé tesz, ideges emberek pedig nem tudnak alkotni igazán, és nem tudják egymást sem szeretni. Ez a mindent elárasztó korrupció, ez a szociális érzéketlenség, ami jellemzi az egész közéletet, hihetetlenül megfertőz minket a gondolkozásunkban is. A kicsi gyerekeken látom, akik ebben nőnek fel, nap mint nap ezzel találkoznak, és azt hiszik: ez a normális. Nem tudják, hogy lehetne másként, Isten igéje és akarata szerint is élni.
Amikor Isten igéjével szöges ellentétben álló határozatok, sőt törvények születnek, amikor életellenes, öngyilkos gyakorlat vesz körül bennünket, amikor magunk is folyamatosan vétünk a saját békességünk ellen, akkor kezdjük-e már látni, hogy valóban egyedül Istentől jöhet segítség? Most csak egyetlen számot említek: az, hogy 50 év alatt 6 millió magzatot gyilkoltunk meg, ez nem múlik el következmények nélkül. Nekünk térden állva, könnyezve kellene az Isten kegyelméért könyörögnünk, és naponta megköszönni azt, hogy az az Ő terve velünk ennek ellenére, hogy békességet és nem romlást akar adni, jövőt és reményt készített és kínál nekünk.
Mostanában gyakran eszembe jut Tiborc panasza:

A jó merániak legszebb lovon
ficánkolódnak … nekünk
feleség s porontyainkat kell befogni,
ha veszni éhen nem kívánkozunk.
(…)
És aki száz meg százezert rabol,
bírája lészen annak, akit a
szükség garast rabolni kénszerített.

Nem ez történik ma is? És Isten ennek ellenére ezt ígéri: Békességet adok nektek. Tudom az én tervemet … Jövőt és reményt készítettem nektek.
Hisszük-e, hogy ezek a két és félezer évvel ezelőtt először leírt szavak a számunkra is Isten lelkigondozói üzenete, és erre az esztendőre is bátorítást akar nekünk adni? Aki egy kicsit is ad magára, a becsületes gondolkozására és lelkiségére, az vizsgálja meg ma este keményen, őszintén: hisszük-e mi egész udvarával együtt, hogy valóban Isten a történelem ura. Hisszük-e, hogy Ő ítéletében is kegyelmes és számíthatunk kegyelmére? Hisszük-e, hogy jövőt és reményt készített nekünk erre az esztendőre is?
Mert ha igen, akkor ebből egyenesen és feltétlenül következik az, hogy keresni kezdjük Őt, mégpedig teljes szívünkből kezdjük keresni. Hogy megtanulunk újra imádkozni, mégpedig folyamatosan, szüntelenül, és ahogy itt olvastuk: állhatatosan. Akkor boldog tapasztalatunk lesz, milyen az, hogy Ő engedi megtalálni magát.
Pontosabban az lesz a tapasztalatunk, amit az 59. zsoltárban olyan kedvesen ír a zsoltár szerzője: ő is keresni kezdte Istent, s egyszer csak meglepődve élte át: „Elém jött az én kegyelmes Istenem.”
Komolyan merjük-e venni, hogy Ő ennyire kegyelmes, hogy még a keresésünk mögött is az van, hogy Ő keres bennünket? De ennek akkor tényleges programmá kell válnia: naponként komolyan imádkozni, folyamatosan kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És bátorságot venni ahhoz, hogy igazodjunk is az Ő akaratához.
Isten a mi csüggedt fejünket is fel akarja emelni. Az elmúlt napok beszélgetései során láttam, hogy másból sem állunk, mint elemezzük a jelent, találgatjuk a jövőt, és vádoljuk vagy siratjuk a múltat. Ez mit visz előbbre? Innen kellene eljutni oda, hogy felemeljük a tekintetünket Istenre. Innen lehet eljutnunk oda, hogy teljes szívünkből keressük Őt, és Ő engedi megtalálni magát.
Egy nép nem tér meg egyszerre. De ha minél többen teljes szívünkkel odafordulunk Istenhez, egyre több kis világító pont lesz ebben a nagy szellemi, lelki, hitbeli, erkölcsi sötétségben, amiben élünk, és ezek a kis fények összeadódnak és másoknak is mutatják az utat. Isten népét mindig az jellemezte, amit a babiloni fogság végén, már a perzsa uralom alatt jelent valaki a zsidókról az akkori királynak. „Van egy nép szétszórva a te tartományaidban, és ennek törvényei különböznek minden más népétől.” Isten újszövetségi népének a törvényei is különböznek minden más népétől. Aki nem hiszi, olvassa el a Hegyi beszédet, mit tanított Jézus.
Merjük-e ezt vállalni? Egyre nehezebb lesz ezek szerint a törvények szerint élni egy egyre inkább törvény nélkülivé váló világban. Van-e bátorságunk felütni a Szentírást: Uram, mik a te törvényeid? Miben nem igazodtam eddig ahhoz? Akkor munkához látok, január 1-jén elkezdem. És hogy is kell imádkozni? És holnap, holnapután kiderül, hogyan kell állhatatosan imádkozni. És mindehhez Isten Lelke fog nekünk bátorságot adni, és megtanulhatjuk majd, hogy egy békétlen, az ilyen értelmű békesség nélküli világban mit jelent az a békesség, amit Isten ad az övéinek.
Az a békesség, amiről Jézus maga mondta: „Az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom azt nektek, mint a világ adja (andaxinokkal, féligaz- ságokkal). Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Jn 14,27).
Mielőtt ezért együtt is imádkozunk, énekeljük a 285,6 versét.

Kegyelmed s áldásod újítsad
Te szent egyházadon:
Közelebbről azt szaporítsad
Itt lévő nyájadon.
Gátold hazánkban áradását
A sok gonoszságnak,
Fordítsd el eshető romlását
Nemzetnek, országnak.

Az esztendő utolsó napjaiban többször szóba jön, hogy kinek hogyan telt ez az éve, milyen örömei és gondjai, eredményei és kudarcai voltak. Erről beszélgetve feltűnően gyakran buggyant ki az emberekből a keserűség: nincs igazság a földön! A gonoszok boldogulnak, a becsületes kis ember meg lemarad a versenyben. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek, pedig Jupiter is nagy ökörségeket csinál, ráadásul ezeknek az árát egy nagyobb közösségnek kell megfizetnie.
Amit nagyban elkövethetnek emberek következmények nélkül, azt ha valaki kicsiben teszi, megbüntetik miatta. Éppen az igazságszolgáltatás felelősei mondották, hogy ők már régen nem az igazság érvényesülésén fáradoznak, hanem legjobb esetben a jog, a törvény érvényesülésén. Azon meg sok hézag van, ugyebár. És aki ügyesen kihasználja a joghézagokat, az megint csak jogtalanul jut mások rovására sokféle anyagi és egyéb előnyhöz.
Olyan keserűen mondta valaki: megértem, hogy ilyen mindig lesz, hogy az egyiknek a gyereke meseautón érkezik az iskolába, a másik meg ott fagyoskodik a megállókban, de azt nem értem meg, hogy máig nem engedhettem meg magamnak, hogy egy kiló szép gyümölcsöt vegyek a gyerekeimnek, hanem mindig csak felet a másod meg a harmadosztályúból.
Az egyiknek egy nyár alatt felépül a kacsalábon forgó villája, a másik meg éveken át kínlódik, baráti kölcsönöket kunyerál, két kezével próbálja összerakni azt a kicsi házat. Az egyik dicsekszik az adócsalásaival, s beutazza belőle a fél világot, aki meg mindennapi munkájából él, az hónapról-hónapra csak vegetál.
Azt is olyan keserűen mondta valaki: mit mondjak a gyerekeimnek? Mondjam azt, hogy legyetek becsületesek akkor is, ha szemetek láttára azok boldogulnak, akik félreteszik a lelkiismeretüket, és nem válogatnak az eszközökben?
Nehéz kérdések ezek, s miközben ezeket a szomorú történeteket hallgattam, újra és újra a 73. zsoltár jutott eszembe. Tudniillik az az Ászáf nevű ember, aki ezt leírta, szintén nagyon elkeseredett egyszer. Ahogy ma mondanánk: besokallt. Elege lett abból, hogy csak akiket ismert maga körül és gonosz módon jutottak a gazdagságukhoz, azok gondtalanul élvezhetik azt, még büszkélkednek is vele. Abban az időben a kövér ember volt az eszmény, és akinek nagy tokája volt, azt mutatta: ez gazdag, jó módú és egyben tekintélyes. Ezért írja itt, hogy mint nyaklánc ott lóg a kövérség a nyakukon, a szemük kidülled a nagy jóléttől, és még büszkélkednek is, dicsekszenek, megvetik a szegényt, pedig tudjuk hogyan lettek gazdagok: nem tiszta úton.
Ez a zsoltár nem a gazdagság ellen beszél. Van, aki örökséget kap, van, aki keményen megdolgozik érte a fejével, a kezével. Itt a gonoszul gazdagsághoz jutottakról beszél a zsoltár. És a zsoltáríró is miattuk panaszkodik. Annyira becsületes ennek minden mondata. Bevallja: irigy lettem rájuk, és megbántam azt, hogy becsületes voltam eddig. S amikor ezt kimondja vagy leírja, megijed.
Csakugyan megbánta? Még az is átfutott az agyán: talán ugyanúgy kellene élni, mint azok. Akkor nem itt tartanék, akkor nekem is telne. De vajon jó lenne az? Akkor elárulnám azokat, akikkel együtt hiszünk. Olyan szép, ahogy ezt itt írja: a testvéreimet árulnám el.
És becsületesen leírja azt a belső harcot, azt a tusát, amit vívott. Még az Isten ellen is lázadnak ezek. Heherészve azt mondják: talán látja is Isten, hogyan jutottunk a gazdagságunkhoz, majd pontosan ez az Ő gondja, és van-e erről tudomása a Felségesnek?!
Hát ezek nem tudják, mit beszélnek. Gazdagságukban, büszkeségükben még Istent is merik gyalázni? Az emberek meg szívesen hallgatják az ilyen szöveget. Isszák, mint a vizet — írja itt.
Aztán elkezd gondolkozni rajta. Szeretné megérteni. Hogyan van ez? Hiszen azzal kezdődik a zsoltár: jó az Isten. A földön viszont nincs igazság. Hogy jön össze ez a kettő? Hol van az Isten igazsága? Csakugyan jó az Isten? Helyesen hisz Ő? És ezt is olyan becsületesen mondja: „Gondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt ez nekem.”
És itt van a zsoltárban, ebben az őszinte vallomásban egy feltűnő törés, egy fordulat. „Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem…” Vagyis azt, amit meghányt-vetett magában többször, amit megbeszélgetett a barátaival, végre elmondja Istennek. Odaáll Isten elé és kiönti a szívét. S egyszerre kezd világosodni, mint amikor hajnalban feljön a nap. Gyerekkoromban sok napfelkeltét éltem meg, mert korán kezdtük a munkát. Először az ember sötétben jár, tapogat, aztán hozzászokik a szeme a sötéthez, de egyre világosabb lesz, és egyszer csak mindent világosan lehet látni közel is, távol is.
Ezt éli át itt lelkileg. Tapogatok, keresem az értelmét. Nem találom a magyarázatát. Szeretném megnyugtatni magamat is, másokat is — nem tudom, de ezt is bevallom őszintén, hogy nem tudom. Nincs válasz a kérdéseimre, de mégis valahogy ezt látni kellene, érteni kellene. S akkor odaállok Isten elé, és mindezt elmondom neki. S egyszer csak megértem.
Mit értett meg? Két fontos igazságot. Az egyik: milyen végük lesz, és a másik: mit jelent nekem Isten közelsége.
Megérti, hogy ez csak egy pillanatfelvétel, hogy most jól megy nekik, büszkélkednek, nagy a szájuk, mindent megengedhetnek maguknak. A pénz és hatalom birtokában nagyképűsködnek és hatalmaskodnak. Ez van most. De Isten előtt az út további részét is meglátta, a végét is, és megijedt. Azt mondta: így nem kérek belőle.
A másik, amit megértett, hogy szegénységében is milyen mérhetetlenül gazdag ő, mert ismeri Istent. Sőt nemcsak ismeri, hanem rádöbben, hogy hiszen „én mindig veled vagyok. Te meg fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal vezetsz, és végül dicsőségedbe fogadsz be engem.” Azok végül rettenetes pusztulásba futnak bele, én meg már most élvezem, hogy sose vagyok egyedül, mindig a te jelenlétedben vagyok, tanácsolsz engem, fogod a jobb kezemet, vezetsz, és bevezetsz a te dicsőségedbe.
Fantasztikus gazdagság! Össze sem lehet hasonlítani. Elkezdi szégyellni magát: irigykedtem ezekre? Hát ezeknek semmijük nincs ahhoz képest, ami nekem, mert ezek mindig csak azzal dicsekszenek, amijük van, én meg arról számolhatok be, akim van, az élő Istenben. Nagy bűnbánattal, szinte a fülünk számára túl keményen, önkritikusan ítéli el magát, és azt mondja: oktalan állat voltam, amikor irigykedtem rájuk, és elfelejtettem, kicsodám van nekem az élő Istenben.
Ugyanabba a hibába esett, amíg irigykedett, amely hiba ezeknek a gazdagoknak a bűne. Az ő lelki szegénységük oka az, hogy csak a pillanatra néznek, csak az anyagi értékekre figyelnek, és csak önmagukról gondolkoznak. Mindig az a fontos nekik, hogy most mit szerezhetek még meg, és csak az számít, hogy milyen anyagi, testi kincsekhez juthatnak. Se Isten, se ember nem érdekli őket, maguk körül forognak mindig. Milyen szegények! Az ember arra gondol, hogy összecsapja a kezét. Most érti meg, hogy milyen szegény ilyen beszűkült látással az ember. Csak a pillanat, csak a testem, csak én magam… Milyen szegény élet ez! És ehhez képest milyen gazdagság az, amit az Istenbe vetett hite jelent.
Nézzük meg egy kicsit részletesebben is ezt a két felismerést, hogy megértettem milyen végük lesz, és hogy rájött arra, mit jelent az élő Istennel való hitbeli közössége.
a) Egy ember életét akkor tudja valaki reálisan megítélni, ha az egész életútját látja. Ezt pedig mi nem igen látjuk. Legfeljebb egy-egy szakaszt, vagy sokszor csak egy pillanatot látunk belőle. Pedig úgy érvényes az ítélet, ha egyben látnánk az egészet.
Ezek a gazdagok is ebbe a hibába estek, hogy csak a pillanatot látták. Ők maguk sem gondoltak a végére. Mivel most telik, azt gondolták mindent megengedhetnek maguknak. Mindent megvehetnek. Károli így fordítja ezt a kifejezést: „örök biztonságban vagyont gyűjtenek.” Csak azt felejtették el szerencsétlenek, hogy ők is halandók. Hogy eljön egy pillanat és megáll a szívük. És abban szempillantásban elveszti jelentőségét, értelmét, bizonyos tekintetben még az értékét is mindaz a gazdagság, amit gyűjtöttek. Legalábbis nekik már semmit nem jelent. Sem a szívük megállását nem tudják megakadályozni vele. Nincs az a vagyon, amivel ezt valaki megakadályozhatná. És ezek után oda kell állniuk az élő Isten ítélőszéke elé, akiről ők tudni sem akartak, akit kinevettek, hogy vajon az Isten látja-e ezt, tudja-e, hogyan jutottam hozzá a vagyonomhoz, és kiderül: látta, tudja, számon kéri, és egyedül lesznek ott, védő nélkül.
Szinte megrémül a zsoltáríró és elkezdi sajnálni őket: óh, szerencsétlenek! Borzasztó! Dehogy akarok arra az útra átmenni, mert megértettem, hogy mi az ő végük. Hogy nemcsak pillanat van, hanem jövője is van az embernek. Nemcsak teste van, hanem lelke is. Nemcsak ő maga van, hanem Isten is, sőt Isten van igazán, aki a jelent meg a jövőt is meghatározza, és akinek mindannyian számot kell, hogy adjunk.
Megértettem a végüket.
b) És megértette azt, hogy ehhez képest milyen gazdag egy olyan hívő, aki ismeri Istent, aki valóban vele él: én mindig veled vagyok. Aki fogja a jobb kezét, aki megőrzi attól, hogy elessen. Ezt is olyan őszinte kedvességgel írja: majdnem kiszaladtak a lábaim alólam, majdnem elcsúsztam, amikor arra gondoltam: hiába voltam becsületes, ki kellene próbálni azt a másik utat. Ebben a veszélyes helyzetben is te tartottál meg. Fogtad az én jobb kezemet. Azok meg csúszkálnak össze-vissza, elhasalnak, és ott maradnak. Mi is olykor csúszós talajon járunk, de nem egyedül. Te fogod a jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz… Milyen kimondhatatlan gazdagság az Istennel való tényleges közösség!
A tékozló fiú példázata jutott eszembe, amikor ezen gondolkoztam. Amikor hazajön az idősebbik fiú, és fel van háborodva, hogy a hazatért öcsének milyen nagy lakomát rendez az apja. S akkor elkezdi az apjának panaszolni, hogy te ennek levágattad a hízott borjút, nekem meg egy kecskegidát sem adtál, hogy a barátaimmal örvendezzek. Erre az apja csodálkozva azt mondja: fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tied. A kicsi már elvitte az örökségét, ami itthon van, mind a tied. Ez nem jelent semmit, hogy mindig velem vagy és mindenem a tied? A kecskegidát sajnálod? Az is benne van ebben, miért nem vágtad le?
Ennek a gyereknek semmit nem jelentett az apjával való közösség. A zsoltáríró előtt viszont ez értékelődik fel mindenek fölé: hiszen te mindenkor velem vagy. Én pedig mindig veled lehetek: életemben és halálomban, nélkülözések közt és amikor jobban megy a dolgom, egészségben és betegségben. Mert ebben a közösségben is jönnek a próbák. Azt mondja: Még ha elenyészik is a testem és szívem… Jön itt is mindenféle nyomorúság. De akkor is az én szívem kősziklája és az én örökségem te maradsz, Istenem, örökké!
Amazoknak a gazdagsága nem jelent örökké támaszt és megoldást. De te örökké. Ebben a földi életben is, meg az örökkévalóságban is. Testemnek is meg a lelkemnek is. Most és a jövőben. Te vagy az én kősziklám, te vagy az én vagyonom, az én örökségem, mindenem.
Ugye milyen nagy távolság ez a kezdeti kesergéstől és háborgástól, hogy azoknak ilyen jól megy, én meg gürcölök, és éppen hogy csak megvan a betevőm… Megpróbálom én is azt az utat. Tegyük félre a lelkiismeretet. Nem kell válogatni az eszközökben! Legyek úgy magasabb, hogy ráállok egy másikra! De idejében megijed ettől, mert Isten fogja a jobb kezét, nem engedi, hogy elcsússzon. Már-már megcsúsztam — mondja —, de maradok ezen az úton.
Két világosan különböző utat ábrázol ez a zsoltár. Azt a két utat, amiről az Úr Jézus a Hegyi beszédben szól. A széles utat, amelyiknek a bejáratához édesanyánk letett minket, amikor a világra hozott, mert mindenki ott indul el, és a keskeny utat, amelyikre át lehet jönni a szélesről, amelyikre egy szoros kapun át lehet bejutni, ahol le kell tenni minden büszkélkedést, dölyföt, gőgöt, mindent, de ez a keskeny út az életre vezet. Ezt nem egyedül járja végig az ember, hanem azzal, aki kitaposta előttünk: Jézussal. Ezt éli át ószövetségi hívőként Ászáf, és azt mondja: ez mindennél többet jelent.
A széles úton minden szabad. Hosszú ideig semminek semmi következménye nincs, de hova vezet… Mi a vége… Abból nem kérek! Senki nem figyelmezteti azokat, akik ott elindulnak, hogy hova vezet. Az ördög éppen azt hallgatja el, hogy mi lesz a következménye. Csakhogy ebben a világban nemcsak fizikai törvények érvényesülnek, hanem erkölcsi törvények is, és ezek ugyanolyan következetesen, mert ugyanaz az Isten építette be őket, és mindennek következménye van.
Ezek a gazdagok, akikről itt szó van, a következményekre nem gondolnak. Amikor megérti Ászáf a végüket, akkor ragyog fel előtte, hogy milyen sokat jelent, hogy ő nem azon az úton jár. Hogy Isten kegyelméből ő egy másikon mehet, és ott Isten hűségét tapasztalhatja. Milyen szegények azok a gazdagok e nélkül! És milyen gazdag egy Istenben hívő, neki engedelmes ember a maga szegénységében is.
És minderre hol és mikor jött rá? Ott, ahol olvastuk: „elmentem Isten szent helyére”… Amikor végre már nemcsak magában hányja-veti meg az egészet, nemcsak a barátokkal osztja meg a gondjait és bizonytalanságát, hanem elmondja az egészet Istennek úgy, ahogy a szívében van, fésületlenül. Uram, én ezt nem értem. Uram, hol van a te igazságod? Uram, hol vagy te magad? — És miközben ilyeneket kérdez, aközben lett bizonyos abban: itt van. Egészen közel, fogja a jobb kezemet, és megajándékoz mindazzal, amire szükségem van.
Az élő Isten felragyog előtte, a saját lelki elesettségét világosan észleli, és a többieket meglátja, akikkel együtt mehet ezen az úton, az élet útján. De jó, hogy van Istenem, vannak testvéreim, és én is több vagyok, mint test.
Ez a két felismerés ragyog ebben a zsoltárban: megértettem, hogy milyen végük lesz őnekik, és megláttam, hogy te, aki már most is fogod a jobb kezemet, tanácsolsz engem, végül a te dicsőségedbe fogadsz be.
Lehet, hogy a mi szívünkben is sokféle panasz és háborgás van. Csak vegyük észre az igazságtalanságokat, és fájjon nekünk, hogy nincs igazság a földön. De vajon, nem az mindannyiunk számára az egyedül járható út, ami Ászáfnak? Odamegyek Isten elé, vele beszélem ezt meg. Nem az öklömet rázom azokra, nemcsak panaszkodom a magam hiányai miatt, hanem Isten elé megyek. Kerüljön az Ő világosságába mindez.
És most szeretnélek tisztelettel lázítani benneteket. Miért kell nekünk úgy szilvesztereznünk, ahogy a világ megszokta? Ki parancsolhatja azt meg nekem (bocsánat a szavakért), hogy csak ordítozva, zabálva és italozva lehet szilveszterezni? Engedjék meg, hogy úgy töltsem el, ahogy én jónak látom.
Nem az lenne a hozzánk méltó, hogy éppen ezen a napon és estén nagy csendben odaállunk Isten elé és kiöntjük a szívünket? Minden panaszunkat, minden bizonytalanságunkat, minden nyitva maradt kérdésünket, és Őt kérdezzük. Eközben Ő meggyőzne minket arról, hogy Ő kicsoda. Eközben világosságba kerülne az életünk. Kiderülne talán az, hogy éppen az a bajunk, hogy semmi kapcsolatunk nincs vele, csak elméletileg. Mi nem mondunk ilyen csúnyákat, hogy úgy sem látja a Mindenható, mindent tehetek a háta mögött. Nem. Mi ennél sokkal kulturáltabb, sőt vallásosabb emberek vagyunk, de nincs gyakorlatilag működő kapcsolatunk vele. Óriási dolog, ha ez kiderül, mert lehet, hogy akár ott mindjárt eljuthat a szívünkig az Ő hívása.
Olyan szép ez a kép, szinte láttam az ismert festményt alapul véve, hogy fogod az én jobb kezemet. Hogy Isten nyújtja felénk a kezét, mi meg az öklünket rázzuk, vagy zsebre dugjuk, vagy szorongatjuk a kacatjainkat, és nem jutunk el oda: hiszen te fogod az én jobb kezemet. Mindent eldobok, ha te nyújtod a kezedet, mert te többet jelentesz, mint bármi más. Akkor lenne igazi kapcsolatunk vele, kapnánk választ a kérdéseinkre, vagy kiderülne, hogy ezek felesleges kérdések, nem érdemes velük bíbelődni, és felragyogna előttünk az egész út, annak a vége is.
Mert egyszer eljön ám nemcsak egy esztendő utolsó napja, hanem az életünk utolsó napja is. El tudjuk-e akkor mondani, vagy ha már beszélni sem tudunk, ott lesz-e a szívünkben, ez a rendíthetetlen, csendes bizonyosság: „Én mindig veled leszek, mert te fogod a jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!”
A gazdagság elmúlik, az éveink elmúlnak, mint ez is, az életünk is elmúlik. De Isten megmarad örökké. És akinek vele folyamatosan működő és egyre mélyülő kapcsolata van a hit által, az is megmarad örökké Ő benne és Ő nála. „Mert nekem olyan jó az Isten közelsége! Az Urat tartom oltalmamnak.” Ezt nem szégyellem mások előtt sem, ezt hirdetem is másoknak: „Hirdetem minden tettedet.”
Mielőtt hálát adunk és könyörgünk, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik erről a gazdagságról szól.

Már keresztem vállra vettem
S érted mindent elhagyok.
Mindenem vagy, árva lettem,
Honjavesztett szív vagyok.
Vágyat, célt a múltnak adtam,
Nincs már bennem vak remény,
Mégis gazdag úr maradtam:
Isten és a menny enyém.

(426,1 dicséret)

Az angyalok karácsonyi prédikációjából ezt az egyetlen szót szeretném ma különösen hangsúlyozni, és a szívetekbe vésni: Szabadító született ma nektek. Jézus Krisztus földre jöttének a célja, az Ő munkájának a tartalma ez: szabadítónak jött.
Az Ószövetség gyakran nevezi Istent szabadítónak. Most olvastuk hosszú ideig a zsoltárok könyvének egy szakaszát. Újra és újra ismétlődik ez a boldog vallomás: az Úr az én szabadítóm. Ellenségtől, betegségből, fogságból, sokféle nyomorúságból Isten a népét sokszor kiszabadította.
Jézus Krisztussal kapcsolatban pedig végigvonul az egész Biblián ez a kijelentés, hogy Ő szabadító. Már a legelején, közvetlenül a bűneset után elhangzik Isten ígérete, az úgynevezett ősevangélium, hogy eljön majd valaki, aki asszonytól születik, és a kígyó fejére tapos. Vagyis megszabadítja az embert, az emberiséget abból a rabságból, amibe az ördög kísértő szavának engedve került.
Amikor Zakariás próféta megjövendöli virágvasárnap történetét, és az szó szerint be is teljesedik virágvasárnapon, akkor egyebek között ezt mondja az eljövendő Messiásról: „Igaz és szabadító ő.” — Itt olvastuk, hogy az Úr Jézus megszületése előtt már Isten ezt a parancsot adta Józsefnek: „Jézusnak nevezd őt, mert ő szabadítja meg a népét annak bűneiből.”
És szintén olvastuk az imént, amikor karácsony éjjelén az angyalok a pásztoroknak és az egész világnak tudtul adták a nagy örömhírt: „Szabadító született ma nektek, az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
Amikor pedig Jézus elkezdte nyilvános munkáját és megfogalmazta a programját, az így hangzott: „Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megszabadítsa azt, ami elveszett.” (Lk 19,10).
Amikor egyszer egy samaritánus faluban evangélizált, a samáriaiak boldog ujjongással kezdték hirdetni: „Bizonnyal ez a világ szabadítója, üdvözítője a Messiás, a Krisztus.” (Jn 4,42).
Az első keresztyén igehirdetésnek pedig állandó tartalma volt ez: „Nincsen más név az ég alatt és senki más nem adatott szabadítóul, csak Jézus Krisztus.” (ApCsel 4,12).
Amit a zsidóságnak a Messiás név jelentett, a görögnek, a pogányoknak ugyanezt jelentette a szótér, a szabadító.
Jézus neve tehát az Ő munkaprogramját is jelöli. Jésua héberül azt jelenti: szabadító. Szótér ugyanezt jelenti görögül. Kinek-kinek a maga nyelvén lehetett megértenie, kicsoda Jézus Krisztus. Fordítják ezt a szót úgy is: megmentő, megtartó, megváltó, üdvözítő. Ahol ezek a szavak szerepelnek, ennek a helyén az eredeti Újszövetségben mindenütt a szótér szó áll. Használjuk ma ennek a „szabadító” jelentését, mert ez áll legközelebb a szó eredeti jelentéséhez. Valamit vagy valakit kiszabadítani, valakinek az életét megmenteni, valakit megvédeni ellene törő, reá veszélyes erőktől. Végső soron: üdvözíteni.
Amikor viharba kerültek a tanítványok a Genezáreti tavon, és Jézus aludt a hajóban fáradtan, Péter is ezzel ébresztette fel: „Ments meg, mert elveszünk.” Szabadíts meg, mert elveszünk. Az elemi erőkkel szemben mi tehetetlenek vagyunk, de te hatalmasabb vagy, mint azok, neked minden és mindenki engedelmeskedik. Légy a mi szabadítónk. Mert ha nem avatkozol be, menthetetlenül elveszünk. Ez az isteni szabadításnak a lényege.
A Biblia ezzel kapcsolatban és a Biblián belül a karácsonyi történet is három kérdésre ad választ. Miért van szükségünk szabadítóra? Miből akar szabadulni az ember? Miből akar megszabadítani minket Isten?
1. Miért van szükség szabadítóra?
Az, hogy a Biblia ennyire hangsúlyosan szól arról, hogy Isten Jézusban szabadítót küldött, és hogy Jézus egész földi munkájának a célja egy bizonyos szabadítás, ez arra utal, hogy rabok vagyunk. Valami nálunk hatalmasabb erő megkötöz minket. Kényszerhelyzetbe kerültünk, nem vagyunk a magunk urai.
Mióta az ember fellázadt Isten ellen, azóta folyamatosan lázad ellene. Képtelen az Istentől elszakadt ember az abszolút jót cselekedni. Viszonylagosan jó cselekedeteink vannak, de képtelenek vagyunk az Isten mércéjének megfelelni. A legtisztábbnak szánt gesztusainkba is belekeveredik valami kis számítás, önzés, valami huncutkodás. Akinek van ehhez bátorsága, és Isten Szentlelke megajándékozza világossággal, az tetten érheti magában ezt a tehetetlenséget.
Nem tudom, felfigyelt-e már valaki arra, hogy még itt a templomban is milyen csúnya gondolatok futnak át sokszor az agyunkon. Hogy akár csak tegnap este mennyire megmételyezte a képmutatás, a szeretetlenség a szeretet ünnepén a család szeretetteljes együttlétét. Ehhez bátorság kell, hogy valaki a szíve mélyére nézzen, és Isten világossága kell, hogy meglássa: mi van ott.
Hányan cipelnek magukkal egy életen át gyerekkori emlékeket, élményeket, sebeket, amik megnyomorítják az életüket és megterhelik a kapcsolataikat. Milyen sokan élnek együtt gyötrő félelmekkel, amikről nem beszélnek, és ez annál rosszabb. Milyen tehetetlenek vagyunk sokféle szenvedéllyel szemben. Tragikus, hogy erős, felnőtt, művelt, okos, büszke emberek nem azt teszik, amit akarnak és amit helyesnek látnak. Nem a legjobb belátásuk szerint cselekszenek, hanem diktál nekik egy ceruzavégnyi, kis füstölgő rudacska, vagy egy pohár, és a rabjaivá váltak, vagy újra és újra azzá válnak. Milyen sok kényszergondolat kínoz embereket.
Sorolhatnánk még tovább, mennyire nem vagyunk urai a nyelvünknek, az indulatainknak. És mindennek az az oka, hogy úgy gondoltuk: Isten nélkül is tudunk emberek lenni, és emberek maradni.
Valóban az történt, amit egyszer valaki szellemesen így mondott: amikor az ember elszakadt Istentől, kormos lett a keze. És még ha jót akar is, sokszor csak kellemetlenkedik a másiknak, mert ha a kormos kezemmel cirógatom meg, akármennyi szeretet és jó szándék van bennem, összekenem őt is és csak bosszantom. És nem tudjuk tisztára mosni a kormos kezünket, nem tudjuk megtisztítani a lelkünket, a gondolatainkat, a fantáziánkat. Valóban a szó sokféle értelmében rabok vagyunk.
Pál apostollal együtt mindnyájan felkiálthatunk: nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok. Sőt az Istentől távolodó ember kénytelen tapasztalni azt, hogy a vétkezés kényszerének a tragikuma sokszor a vétkezés akarásának a démoniságává fokozódik. Vagyis: már nemcsak kénytelen vagyok vétkezni, mert egy nagyobb erő kényszerít rá, hanem már akarom is a bűnt. Gondosan megterveznek egy csalást, jól eltervezik a gyilkosságot, óriási összegeket áldoznak némelyek népirtásra, és mindezt tudatosan. Itt már nemcsak sodródik a bűnbe az Isten nélkül élő ember, hanem itt már azonosul a bűnnel, pontosabban azzal, aki őt bűnbe viszi.
Isten nélkül börtönbe kerültünk, és a cellán belül teljes szabadságunk van. De a cellán belül maradunk mindaddig, amíg valaki kívülről ki nem nyitja annak az ajtaját. Ezért van szükség szabadítóra, mert csak kívülről, csak felülről jöhet segítség!
2. És mitől akar szabadulni a legtöbb ember?
A bűneinek a következményeitől. Olyan kellemetlen jelenségektől, amik megnehezítik az életét: betegségtől, anyagi gondtól, kellemetlen emberektől, nehéz természetű rokonoktól és munkatársaktól.
Úgy, ahogyan Jézus idejében is az eljövendő Messiástól azt várták, hogy a római megszállás alól szabadítsa fel a népet. Ehhez pedig nyilvánvalóan egy erős, harcias katona, egy elszánt férfi kell. Ezért volt teljesen érthetetlen az első karácsonykor az angyali üdvözlet, amit a pásztorok sem értettek, hogy megszületett nektek a Krisztus (héberül: Messiás), egy kis gyermek, akit megtaláltok a jászolban. Ennek minden megállapítása teljesen távol állt az ő elképzelésüktől. A Messiás mint kisgyermek? A Messiás majd előlép, mint vitéz hős. Előrántja a kardját és követjük. Kisgyermek? Jászolban? Hogy került oda? Miért van ott? Nem oda szokták tenni az újszülötteket. És abból az újszülöttből, még ha állítólag ő is a Messiás, mikor lesz olyan, aki az álmainkat megvalósítja? A mi álmainkat, és kiűzi az ellenséget. Teljesen távol állt a karácsonyi evangélium az akkori gondolkozástól. Hát még, amikor ez a kisgyermek felnőtt és keresztre lehetett szögezni két rablógyilkos közé. Milyen Messiás az, akivel ezt lehet tenni?!
A karácsonyi evangélium már akkor is meglepő volt az embereknek, és a többségnek nem is kellett ilyen Messiás. Pontosabban azt mondták: nem lehet, hogy Ő a Messiás.
3. És mitől akar megszabadítani Isten bennünket?
Így olvastuk ezt: „Nevezd Őt Jézusnak (vagyis Szabadítónak), mert Ő szabadítja meg népét a bűneiből.”
Vagyis Isten nem a bűn következményeitől akar megszabadítani minket, hanem minden rossz következmény okát akarja megszüntetni. Abból az állapotból akar kiszabadítani, amelyik állapotban csak vétkezni tudunk, csak ártani tudunk magunknak is és egymásnak is. Abból a tehetetlenségből akar kiszabadítani, amelyikben senki sem tud egészen önzetlenül szeretni. Amelyikben képtelenek vagyunk megvalósítani azt a jót is, amit szeretnénk, amelyikben nem értjük Istent, és nem értünk egyet vele. Következésképpen állandó harcban állunk vele. Isten a nyomorúságaink okát akarja megszüntetni, és nem a következményeit enyhíteni.
Ez a különbség minden emberi kísérlet és Isten szabadítása között. Ez a különbség sokféle önmegváltó próbálkozás, és Jézus Krisztus tökéletes szabadító munkája között. És aki ezt a jézusi szabadítást átéli, az azt tapasztalja, hogy ha például alkoholista volt, nem kívánja az alkoholt. Nem azt, hogy van ereje olykor leküzdeni ezt a kívánságot, hanem nem kívánja. És ha hazudozó volt, egyszerűen nem jut eszébe, hogy mást mondjon, mint ami a valóság. És ha félelmek gyötörték, egyszerűen nem fél — ahogy a múltkor nagy örömmel mondta ezt valaki. Ugyanaz az ember ugyanolyan körülmények között egészen másként reagál, megszabadult.
Erről beszélt Jézus Nikodémusnak, akinek azt mondta: értsd meg, szükséges ujjá születnetek. Új természetre van szükségetek. De lehet kapni új természetet. Ezt hozta el Jézus karácsonykor. Ezt tette hozzáférhetővé nagypénteken és húsvétkor kereszthalálával és feltámadásával minden benne hívőnek. És mi egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy Ő olyan Szabadító, aki minden öröklött és szerzett nyomorúságunkból teljes szabadulást tud adni. Aki le tudja győzni rossz hajlamainkat. Egyedül Ő tud adni igazi szabadulást minden olyan megkötözöttségből, ami az okkult erőkkel való játszadozást, és az ezoterikus tévelygésekbe való belemerülést szokta követni. Számára nincs reménytelen eset, és számára egyáltalán mi nem esetek vagyunk, hanem név szerint ismer és kimondhatatlanul szeret, és nekünk hozta el ezt a szabadítást.
Olyan hangsúlyos az angyalok üzenetében ez a szó is: Szabadító született ma nektek. Ő személyesen nekünk kínál szabadulást.
És mi így gondolhatunk mindenkire, és így imádkozhatunk mindenkiért, hogy a karácsonykor közénk jött szabadító Jézus tud adni valóságos szabadulást mindenkinek. Nem mindig úgy adja, mint ahogy mi gondoljuk, vagy szeretnénk. Túl szűkös a fantáziánk ehhez.
Egy asszony sokat szenvedett az anyósával való együttélés miatt. Napirenden voltak a veszekedések, pokollá tették az életet az egész család számára. Egyiküknek sem volt ez jó. Mindketten megpróbáltak változtatni rajta. Még olyan fogadalom is született, hogy nem szólnak egymáshoz, akkor nem lesz veszekedés, de nem sikerült javítani az állapoton. Aztán ez a fiatalasszony elkerült nyáron egy konferenciára, ott megismerte az Úr Jézus szeretetét, és újjászületett. Amikor hazament, szívből megbocsátott minden ellene elkövetett bűnt. Elfogadta az anyósát olyannak, amilyen és ő maga csodálkozott a legjobban rajta, hogy őszintén tudja szeretni. Bevallotta, hogy volt olyan is, hogy arra gondolt korábban, legjobb lenne, ha valamelyikük meghalna, mert csak akkor lenne békesség.
Nos, a konyha ugyanolyan szűk maradt, mint korábban volt. A néninek a természete sem változott egyelőre, aztán később az is változott, de megváltozott valami ebben a fiatalasszonyban. Új természete lett. Nem az anyósától szabadult meg, hanem a saját régi természetétől. De attól Jézus valóságos szabadulást adott, és adta helyére az Ő jézusi természetét, indulatait, szeretetét.
Karácsonykor ezt a szabadítást hozta el Jézus nekünk. És Ő ezt a szabadítást kínálja. Nem mindig azt, amit mi szeretnénk, hanem úgy, ahogy talán eszünkbe sem jutott volna, el sem képzeltük. Nem is tudtuk, hogy olyan is lehetséges. Boldog ember az, aki tőle kér szabadítást, és azt a szabadítást fogadja el, amit Ő kínál.
Jézus nem a rómaiaktól szabadította meg akkor a népét. Eljött annak a szabadulásnak az ideje is, mert minden diktátor és diktatúra elpusztul egyszer. De Jézus nem ezt tekintette elsődleges feladatának, hanem azért jött, hogy megszabadítsa az Ő népét annak bűneiből. Erre pedig rajta kívül senki más nem lett volna képes.
És most hadd mondjam ilyen személyesen: Jézus téged sem biztos, hogy úgy és attól akar megszabadítani, amire vágysz. De meg akar szabadítani a képmutatásodtól, az önzésedtől, a gőgödtől, a büszkeségedtől ... És hogy ha attól szabadít meg, amitől Ő akar, a bűneinkből, akkor ezeknek a következményei is megszűnnek. Akkor megszűnik sok szorongás, félelem, aggodalmaskodás. És akkor egészen másként fogjuk tudni hordozni azt, amitől mi akartunk esetleg megszabadulni, de az megmarad, csak másként hordozzuk: győzelmesen, Jézussal — a betegségünket, az anyagi gondokat, a magányosságot, a megaláztatásokat. Lehet, hogy ezek megmaradnak, de föléjük emel Jézus, és vele tudjuk ezeket hordozni.
Mi is szeretnénk sok mindentől és sok mindenkitől megszabadulni. De azt a szabadítást fogadjuk el, amit Jézus kínál.
Ki élhet át ilyen szabadítást, amit az Úr Jézus karácsonykor hozott? Rajta nem múlik. Ő kínálja. Ő maga mondta, hogy nem azért jött, hogy ítélje ezt a világot és benne minket, hanem hogy megmentse, megszabadítsa. És akik ezt átélték, boldogan vallják Pál apostollal együtt, hogy azért jött az Úr Jézus, hogy megszabadítsa a bűnösöket — Pál folytatja: akik között első vagyok én. Rajta nem múlik.
Akkor mi mit tehetünk ezért? Van egy mondat a Bibliában, ami háromszor ismétlődik szó szerint a legkülönbözőbb helyeken, Ó- és Újszövetségben egyaránt. Ez a mondat így hangzik: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, megszabadul.” Ki hívja segítségül? Az, aki tudja, hogy segítségre szorul, tehát tudja, hogy az előzőek értelmében rab. Az, aki hiszi, hogy karácsonykor is igazat mondtak az angyalok: Szabadító született nekünk Jézusban. És az, aki bízik benne, és egyedül tőle vár mindent. Akiben ez együtt van, az segítségül fogja hívni. Lehet, hogy egy ügyetlen mondattal felkiált a Szabadítóhoz, de Ő ezt hallja. Nem szép, cirkalmas imádságokat kell mondanunk, hanem őszintén kell segítségül hívnunk Őt.
És miért lehetséges az, hogy átéljük ezt a szabadítást? Azért, mert bármennyire Jézus ellenségei mondták is, részben igazat mondtak, amikor a haldokló Jézushoz így kiáltottak fel: „Szabadítsd meg magad. Másokat megszabadított, magát nem tudja megszabadítani.” A mondat második fele nem volt igaz, mert meg tudta volna szabadítani magát, de az első fele igaz. Másokat megszabadított. Amikor kilehelte lelkét a kereszten, akkor valóban a kígyó fejére taposott. Akkor kinyílt a börtönünknek az ajtaja. Ki lehet jönni.
Jézusban hinni azt jelenti: komolyan veszem, amit mond. Azért jött karácsonykor, azért halt meg nagypénteken, azért van most szó erről és azért vagyunk itt éppen mi, mert nekünk mondja: ki lehet jönni. A szabadítást Ő végezte el, a szabadítás komolyan vétele, a benne való hit, a mi nagy lehetőségünk. Aki még benn van akármilyen cellában, vegye komolyan: nyitva van az ajtó, és éljünk mint az Isten gyermekei ebben a szabadságban.
Mielőtt ezért hálát adunk imádságban, az egyik karácsonyi énekünk hitvallását énekeljük el:

Ez Úr Krisztus mi Istenünk.
Nyavalyáinkból kimentőnk,
Ő lészen az Idvezítő,
Minden bűnünkből kivévő.
(316,6 dicséret)

Péter apostol második levelében igyekszik frissen tartani a hívőkben azt a bizonyosságot, hogy Jézus Krisztus visszajön. Úgy, ahogyan Ő maga megígérte, hogy ennek a világkorszaknak a végén váratlanul megjelenik, nagy kozmikus katasztrófák során elmúlik ez a világ, de véglegesen megszűnik vele együtt minden, ami gonosz, hamis, bűn és minden szenvedés is. A benne hívőket magához veszi az Ő dicsőségébe, a többieket pedig büntetésre veti.
Ez az utóbbi megállapítás keményen hangzik az Isten nélkül élő és ilyenkor finomkodó ember fülének, de Jézus ezt azzal a nagy szeretettel mondja, hogy éppen ettől mentsen meg minél többeket. Most még van lehetőség visszatérni hozzá. Ez a lehetőség azonban az Ő második eljövetelével megszűnik. Akkor nem lesz mód semmiféle alkudozásra, akkor és ott nem lehet kenőpénzzel megvesztegetni senkit, ahogy ehhez egyre jobban hozzászokunk ebben a korrumpálódó világban. Ott nem lesznek kiskapuk, ott nem lehet utólag meghamisítani okmányokat, és nem lehet egy bűnnel eltöltött életet meg nem történtté tenni, sőt még egy kicsi haladékot kérni sem lehet. Amilyen állapotban talál valakit Jézus Krisztus második eljövetele, abban az állapotban folytatódik az élete. Örök dicsőség Jézussal, vagy örök szenvedés Jézus nélkül.
Nem tudom, belegondoltunk e már ebbe egyszer is úgy igazán, kíméletlenül, becsületesen? Rendben van-e a mi kapcsolatunk a dicsőségesen visszatérő Jézussal? Most még lehet rendezni. És akkor készen, sőt, ahogy itt a levélben olvassuk, az Ő visszajövetelét sürgetve, arra vágyakozva lehet visszavárni Őt. Akkor is váratlanul fog érni az Ő megérkezése, de nem talál készületlenül.
Ennek a levélnek az utolsó mondataiban az apostol arról ír, hogy addig mi a feladatunk. A hitetlenek feladata, hogy térjenek meg Jézushoz. A hívők feladatát pedig három jellemző dologban foglalja össze az apostol. Azt írja: álljatok meg szilárdan, álljatok ellen minden gonosz csábításnak, és közben növekedjetek lelkileg.
Állóképességre van szükségük a hívőknek ezekben az utolsó időkben, minden gonosszal szembeni eltökélt ellenálló képességre, és arra, hogy közben akármilyen nehézzé válnak is a körülmények, csendesen és ellenállhatatlanul növekedjünk a lelkiekben.
Egy fának a képe jelenik meg az ember előtt, ami ott áll a helyén plusz negyven fokban is, mínusz tíz fokban is, akkor is, ha lombos, akkor is, ha csupasz lett, mint ahogy most már a lombhullató fák. Cibálja a szél, de áll erősen, mert mélyen gyökerezik. Ellenáll minden ellene törő erőnek, és nem engedi, hogy a viharok gyökerestől kifordítsák. Közben pedig észrevétlenül, de mégis mérhetően növekszik, és ha éppen gyümölcsfa, akkor még terem is.
Mit jelent ez a hármas feladat, amit Isten igéje a Jézus Krisztusban hívőknek ad ezekben az utolsó időkben addig, amíg Jézus Krisztus visszajön?
1. Így kezdődött alapigénk: „Ti tehát szeretteim, mivel előre tudjátok ezt, vigyázzatok…” Milyen nagy kiváltság, hogy előre tájékoztat minket Jézus mindenről. Mi tudjuk, hogy mit hoz a jövő. Tudjuk, hogy kit hoz a jövő. Sőt azt is ismerjük, aki hozza a jövőt, és ez a dicsőséges Jézus Krisztus. Ő mondja: vigyázzatok! Ez a szó azt jelenti: legyetek éberek, ne szunyókáljatok el egy pillanatra sem. Itt nagyon ébernek kell lenni.
És mire vigyázzatok? Itt mondja az elsőt: „a saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.” Károli ezt a mondatot az eredeti szöveghez még hűségesebben ragaszkodva fordítja, és talán egy kicsit erőteljesebb is ez a változat: „Vigyázzatok, hogy a ti erősségetekből ki ne essetek!” Maradjatok meg abban, amire már eljutottatok. Legyetek biztosak a dolgotokban. Legyenek biztos ismereteitek, szilárd meggyőződésetek, erős hitetek.
Arra biztat itt Isten igéje minden hívőt, hogy alaposan és pontosan ismerjük meg a Szentírást. Miről mit mondott Isten. Ehhez kell mérni mindent, amit bárki mástól hallunk. Ez dönti el, hogy valami igaz vagy hamis. Nekünk egészen bizonyosan tudnunk kell, hogy mit hiszünk, hogy miért hisszük azt, hogy kiben hiszünk, és ezt tudnunk kell elmondani is világosan, egyszerűen, szeretettel másoknak.
A ti erősségetekből ki ne essetek. Vagy ahogy itt olvassuk „saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.” Ez azt is jelenti, hogy tudnunk kell, kik vagyunk. Mármint hívő emberek. Hogy valóban Isten gyermekévé lettem és az vagyok. Hogy bocsánatot nyert bűnös vagyok. Tudnunk kell, honnan jövünk és hová megyünk. Nem tétova sejtésekre, hanem Isten igaz kijelentésére épül fel minden Krisztus-tanítványnak a hite. És valóban arra kell, hogy felépüljön. És ami a hitünkben nem ilyen, hanem hiszékenység vagy hiedelem, vagy sejtés, azt ki kell irtani! Mindent felül kell vizsgálni, hogy Isten igaz szavára épül-e. Ha pedig arra épül, abból nem szabad engedni. Mondhat akárki, amit akar, minden tiszteletünk az övé, de legfőképpen az élő Istent tiszteljük, az igazmondó Istent, ahogy a Bibliában olvassuk, akinek az ígéreteire építünk. Ez ad a hívőnek állóképességet. Így lesz viharálló az élete.
2. De nemcsak erre van szükség, hanem ellenálló képességre is. Miért? Azt mondja azért, hogy „az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak…” Mert nagy sodrásban élünk, és nekünk sokszor a sodrással szemben kell haladnunk. Ez egyáltalán nem könnyű feladat. Vagy olykor félre kell állni. Menjen a világ amerre akar, mi tudjuk, hogy az az út a veszedelembe visz. Minket egy másik útra hívott a mi Urunk, és mi azon akarunk menni. Akkor is, ha ott kevesen vagyunk, akkor is, ha olykor egyedül érzi magát az ember egy családban, egy közösségben. Ha tudjuk, hogy az vezet az életre, akkor is meg akarunk maradni azon, és nem engedjük, hogy elsodorjanak.
Megint a fa képe jelenik meg előttünk. Mit akar a vihar a fával? Meglazítani a gyökereit, elferdíteni az egyenes tartásától, és ha lehet, gyökerestől kifordítani. Ezt akarják az elvetemültek is a maguk tévelygéseivel.
Nem kell olyan merevnek lenni. Azért, mert minden fa egyenes áll, nézd, milyen érdekes lesz, te merj más lenni. Vállald a másságot, hogy te ferde vagy. A többiekhez képest ferdén gondolkozol, de önmagában ez is lehet helyes. Így változatosabb lesz az élet. Így szoktak hangzani az elvetemültek tévtanításai.
Miért csak Jézus Krisztusban lehetne meggyökerezni? Ezt a Bibliában olvassuk: „Gyökerezzetek meg a Krisztusban.” Vannak sokan, akik nem benne gyökereznek, és milyen sok jó ember van közöttük. Nem kell erre büszkének lenni! Senki sem volt rá büszke, csak ezek után el kell kezdeni magyarázni, hogy nem vagyok büszke, és már sodorni kezd az elvetemültek tévelygése.
Miért kell olyan mereven ragaszkodni bizonyos dologhoz? Miért nem akarsz te vasárnap dolgozni? Az olyan, mint a többi nap. Egy kicsit többet pihensz majd estére.
Miért akarsz te minden vasárnap istentiszteletre járni? Nem kell a dolgokat túlzásba vinni. Meg minden nap Bibliát olvasni… A munkától, meg a családodtól veszed el az időt.
Micsoda őrült gondolat, hogy egy életen át ragaszkodsz a házastársadhoz? Sokaknak már nincs is házastársuk. Hol ezzel, hol azzal… Egyszer te is kipróbálhatod. Nincs hozzá bátorságod? Az elvetemültek tévelygéseiről beszél itt a Biblia. — Micsoda stupid gondolat ez, hogy csak tiszta pénz jöjjön a házba. A pénznek nincs is szaga!
Milyen merevség ez, hogy egyedül Jézus Krisztusban van üdvösség, és csak Ő visz minket az élő Istenhez?
Az elvetemültek tévelygései tetszetős, a fülünket csiklandozó, újszerű megfogalmazásokban hangzanak el. Sokkal emberszabásúbb életvitelt kínálnak — ahogy mondani szoktuk: testhez állóbbat —, ügyesen keverik azt, amit Isten nekünk a Bibliában kijelent az okkultizmussal. A mostani kereső és gondolkozó értelmiségünk egyik legnagyobb tragédiája, hogy hihetetlen naivsággal lépnek bele az ezotéria csapdájába, ezoterikus áltudományokkal kezdenek foglalkozni, mert keresik az élet végső kérdéseire a választ, és ezek a tévelygések tetszetősebbet kínálnak, mint amit a Szentírás elénk ad Isten akarataként. Bizony, fennáll a veszélye ennek, hogy az elvetemültek tévelygései elsodornak.
Ezért mondja itt Isten igéje, hogy az állóképesség mellett legyen bennünk egészséges ellenálló képesség is minden hamissággal és gonoszsággal szemben. Ezekre ma is nemet mondunk, holnap is nemet mondunk, ha megérjük, jövőre is nemet mondunk. Itt nem teszünk engedményt, bármit mondjon rólunk a világ.
Egyébként egy egészséges szervezet önmagában is ellenáll sokféle fertőzésnek. Ezért van szükség arra, hogy egészséges legyen a hívő életünk.
3. Ezután azt javasolja még az apostol a hívőknek, hogy növekedjenek. Növekedjetek minden irányba. Lefelé a gyökereitek egyre mélyebben kapaszkodjanak Krisztusba, felfelé a menny felé, és szabad terebélyesedni is, hogy a hívő életünk fája egyre többeknek adjon hűs árnyékot, egyre több madárnak biztosítson fészekrakást, és ha az gyümölcsfa, egyre több gyümölccsel gazdagítson másokat, személyválogatás nélkül.
A növekedés az élet feltétlen velejárója. Ahol a növekedés megszűnik, ott elkezdődött a pusztulás. Ne felejtsük el, hogy nemcsak mennyiségi növekedés van, hanem minőségi is. Nemcsak terjeszkedni lehet, hanem mélyülni is. Nemcsak extenzitás van a világon, amit ma szaval az egész világ, mintha csak az létezne, hanem intenzitás is van. Isten a lelkiekben ez utóbbira teszi a hangsúlyt.
Miben növekedjenek az utolsó idők hívői? Két területet jelöl meg itt az apostol. Növekedjetek a kegyelemben és növekedjetek Jézus Krisztus megismerésében. Az előbbiről szeretnék egy kicsit részletesebben szólni.
Mit jelent ez: növekedjetek a kegyelemben? Kinek van szüksége kegyelemre? Nyilvánvalóan a bűnösnek, akit már el is ítéltek. Aki jogerős ítélet alatt áll, az kérhet és kaphat vagy nem kaphat kegyelmet.
Sok hívő ember tévedése az, hogy erre a kegyelemre csak a hitben való elindulásakor van szüksége. Pedig akkor a bűneinknek csak egy töredékét látjuk még. Azokat, amiktől legelőször meg akar tisztítani és szabadítani bennünket Isten. De a rejtettek, a finomak, a rafináltak, a megromlott természetünkből következő és azokban rejtőzködők csak később derülnek majd ki. És hitre jutás után is követ el még közönséges bűnöket is sajnos a hívő.
A kegyelemre tehát mindig szükségünk van, sőt a kegyelemre egyre nagyobb szüksége van a hívőnek. Ahogy Isten igazsága a lelkünk mélyére hatol, egyre több szennyre derül fény, és egyre bőségesebben kell merítenünk a kegyelemből. Nem beszélve arról, hogy Isten elkezdi használni az Ő munkájában a hívőket, ott meg aztán megint csak a kegyelemre van szükségünk, mert a velünk született adottságainkkal semmire sem megyünk, csak az Ő kegyelmének az ajándékaival, és amire Ő tesz képesekké bennünket.
Jaj annak a hívőnek, aki nem növekszik ilyen értelemben a kegyelemben! Beteg az a hívő élet. Sajnos itt a gyülekezetben is sok ilyen beteg hívő embert ismerek, akik egyszerűen nem látják a maguk rossz tulajdonságait. Együtt élnek jellemhibáikkal, a régi természetük még mindig uralomra jut, és ezt észre sem veszik, sőt erénynek tartják, hogy ők milyen pontosak, milyen kínosan precízek, mennyire észreveszik a bűnt — mások életében. Erre büszkék lesznek, ez azt jelenti, hogy különbnek tartják magukat másoknál. Pont az ellenkezőjét teszik annak, amit Isten igéje mond: „egymást különbnek tartván ti magatoknál…” Mindezt észre sem veszik, mert közben sok jót csinálnak. Tele vannak munkával, szolgálattal — ők nem érnek rá a bűneikkel bíbelődni, mert ők hasznos tevékenységet folytatnak.
Nem növekszenek a kegyelemben. Újra megnőttek ők, és kicsi lett az életükben Jézus. Pedig csak az életünkben egyre nagyobbra növő Jézus tudja elfedezni, eltakarni azt a sok hitványságot, ami ott van az életünkben.
Ezek az emberek úgy gondolják, hogy ők nem kegyelemre szoruló bűnösök, hanem megigazított bűnösök, ami igaz, de az nem az igazság, ha csak ezt hangsúlyozzák. Nem véletlenül írta Luther Márton: simul iustus, simul peccator — egyidejűleg vagyok bűnös, és Isten megigazított gyermeke. Ezért van szükségünk halálunk pillanatáig a kegyelemre, és nagy örömhír az, hogy lehet növekedni a kegyelemben.
Viszonylag sok ilyen megrekedt életű hívő ember van, akik fejlődésképtelenekké váltak, mert nem növekszenek a kegyelemben, csak botránkoztatnak másokat.
Hadd kérdezzem meg ilyen élesen: mikor vittél utoljára Isten elé valami felismert bűnt az életedben? Mikor volt utoljára, hogy olvastad a Bibliát, és elképedtél: ez a mocsok még mindig megvan a gondolataid, a szíved mélyén? És ott mindjárt megvallottad Istennek és kérted rá az Ő bocsánatát? Jelen van-e a folyamatos bűnbánatra való készség az életünkben? Ez nem bűnközpontú életre segít, ahogy azok, akik az egészet nem értik, csak vádaskodni akarnak — mondogatni szokták. Éppen ez a kegyelemközpontú életben az, amire folyamatosan szükségünk van, hogy újra és újra odamenjek a kegyelem kiapadhatatlan forrásához, merítsek abból, és megtanuljak kegyelemből élni.
Ezt a kegyelemben való növekedést rendkívül szemléletesen mondja el az egyik halleluja-ének, amelyik négy lépésre osztja ezt a folyamatot. Azt mondja: volt idő, amikor még így gondolkoztam, hogy semmit se Isten, majd mindent én… Meg tudom oldani, van itt ész, van itt erő. Ha kicsit idősebb az ember, egyre büszkébb lesz arra, hogy van itt tapasztalat, van itt rutin. Azt hiszi ez egyenlő a bölcsességgel. Van itt bölcsesség is, majd én…
Aztán sok kudarc után kezd rájönni az ember, hogy azért nem mindent tud megoldani. S akkor a második vers erről szól: eljutottam oda, hogy van, amit te, mármint Isten, s van, amit én. — Aztán látja, hogy amit Isten old meg, az mindig jó, amit ő akar Isten nélkül, az általában nem sikerül. Éppen ezért az lesz a vágya, s ez a harmadik, hogy egyre többet te, és egyre kevesebbet én, de azért még én is vagyok a világon. — És innen el lehet jutni oda, amivel befejeződik: mindent csak te — semmit sem én. És amit én teszek, az is olyan legyen, hogy tulajdonképpen te cselekszed általam, mindenható Istenem.
Ez a kegyelemben való növekedés. Elindulok a nagy önbizalomtól. Azután kezdem megismerni Istent, ahogy megismerem, egyre jobban bízom benne. És a végén egészen rábízom magamat, enyéimet, hivatásomat, testemet, lelkemet, és teljes meggyőződéssel mondom: mindent csak te intézz el és semmit se én.
Ezért írja az apostol néhány mondattal korábban: „mivel mindezek így vannak — és itt Jézus Krisztus második eljövetelét írta le —, ezért gondoljátok meg, hogy milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek.” Erről beszéltünk két héttel ezelőtt az első levél elejéről: „szentek legyetek, mint az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek egész magatartásotokban.”
A Krisztussal való közösségben Krisztus szentsége úgy átjárhatja a hívőt, hogy minden gondolata, minden indulata, minden érzése és cselekedete szent lehet. Vagyis Isten akarata szerint való, neki kedves.
Ez tehát az egyik, amire azt mondja: növekedjetek benne. A másikat csak megemlítem:
„Növekedjetek a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerésében.” Különös az, amit Jézus az Ő megismeréséről mond. Azt olvassuk a Jn 17-ben, a főpapi imában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent (vagyis az egyedül valódi Istent), és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Őt megismerni pedig csak egy életközösségben lehet. Az együttélés, sőt az együtt szolgálás során. Aközben jelenti ki magát.
A Jn 14,21-t is idéztük két hete. Jézus megmondja, hogy kinek jelenti ki magát, ki ismerheti meg Őt egyre jobban: „Aki ismeri és megőrzi parancsaimat, az szeret engem. Én is szeretem azt és kijelentem magamat annak.” Ez a mi Urunk Jézus Krisztus ígérete.
A hívőknek erről a belső életéről a világ semmit sem tud. A világ megy az orra után, és közben telnek a napok, évek, és minden óra közelebb visz minket Jézus Krisztus dicsőséges második megjelenéséhez. Ezért mondja nekünk a mi Urunk ma is: Mivel előre tudjátok ezt, vigyázzatok, legyen bennetek szilárd állóképesség, legyen bennetek ellenálló képesség minden gonosz csábítással szemben, és szép csendesen, de feltartóztathatatlanul növekedjetek a kegyelemben, és a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében.
Egy ideig minden születésnapon megmértük a gyerekeink magasságát. Van egy ajtófélfa, ahol a mai napig ott vannak a vonalak. Egyszer ugyan le kellett mázolni, de utána gyorsan pótoltam ezeket a kedves vonalkákat. Van egy ismerősöm, aki számos gyermekétől minden születésnapján megkérdezte: nőttél-e, gyermekem? És akkor elsorolta, mi-mindenben lehetett volna nőnie, vagy mi-mindenben nőtt. Isten ma azt kérdezi tőlünk: van-e növekedés az életünkben? Vagy pedig csak úgy elvagyunk…
Az élet nem ismer stagnálást. Vagy növekedés, vagy pusztulás. Isten nekünk egészséges növekedést akar adni a lelkiekben halálunk pillanatáig. Ebben különbözik a lelki élet a biológiaitól. Isten egyre gyarapítani, gazdagítani akar, és fejlődést kínál. Boldog ember az, aki szabad teret enged Isten eme munkájának. Övé a dicsőség most és mindörökké! Ámen.