IMÁDSÁG A NÉPÉRT

Ezt az igehirdetést két részre szeretném osztani. Ezen a vasárnapon minden gyülekezetben megemlékeznek az 1956-os forradalomról, annak 50. évfordulója alkalmából. Néhány olyan szempontot, amit mint keresztyén emberek végiggondolhatunk, jó, ha mi is elmondunk.
A második felében pedig ennek az igének a hozzánk szóló üzenetét szeretném majd elmondani.

I.
Mi az a néhány szempont, amit érdemes meggondolnunk?
Nem akarunk versenyezni azzal a sok szép ünnepséggel, amikre ezekben a napokban sor kerül, de mint istenfélő emberek is gondolkozunk az eseményeken és a Bibliának is vannak olyan sajátos szempontjai, amikre jó gondolnunk.
1. Az első, hogy az igazán szép és nemes mozgalmak maguktól szoktak létrejönni. Egy ideig hordja őket méhében a történelem, érlelődnek emberi szívekben, s egyszer csak megszületnek. Lehet készíteni almát viaszból is, és sokféle színűre festeni ügyes emberi leleménnyel és különböző technikákkal, de azt, ami ehető és tápláló, azt nem csinálják, hanem az terem. Lehet erőltetni sok mindent ravaszsággal, nagy szervezéssel, erőszakkal, de ami igazán szép és nemes, az kipattan, mint a rügy és kibomlik, mint a virág.
2. Az életet csak áldozatok árán lehet gazdagítani. A mi népünk hihetetlen áldozatot hozott 56-ban. Sok fiatal elesett a harcokban. Sok értékes emberünk szenvedett és elpusztult a megtorlás idején. Kétszázezer magyar szétszóródott a nagyvilágban, és ezeknek a többsége nem börtönből szabadult bűnöző volt, hanem olyanok, akik a tudásukkal és a két kezükkel évtizedeken át gazdagíthatták volna az országot. Pótolhatatlan veszteség ez mindannyiunk számára.
Ma este kegyelettel gondolunk az elesettekre, testvéri együttérzéssel a hozzátartozóikra, a gyászolókra, hálával azokra, akik sokszor elképesztő szenvedéseket vállaltak meggyőződésükért. Megértjük azokat, akik az életüket mentve hagyták el az országot, és semmiképpen nem akarjuk követni azoknak a példáját, akik akkor vagy azóta pusztán a jobblétért vagy kalandvágyból fordítottak hátat a hazájuknak.
Gyülekezetünkben is többen vannak, akiknek bőven kijutott ezekből a szenvedésekből azokban az években. A gyülekezet egyik vértanúját hadd említsem név szerint is. Az akkori ifjúsági közösségben volt egy melegszívű, élő hitű húszéves védőnőképző hallgató, aki az utcán mentette a sebesülteket, és ott lőtték agyon. Szentkirályi Klárának hívták. Mivel azóta már minden itthon maradt hozzátartozója elhunyt, sírját és emlékét gyülekezetünk ápolja.
3. 1956-ban hirtelen csodálatos egység jött létre. Egymástól sok mindenben különböző embereket is összekovácsolt ez egy célnak az érdekében. Ez egyebek között azt is szemlélteti, hogy a szív szerinti egységet soha nem lehet szervezni, az megvan. A csoda az, amikor felszínre tör, és működni kezd. (Itt zárójelben azért meg kell jegyeznünk, hogy óvakodni kell attól, hogy úgy szépítsük meg az elmúlt eseményeit, hogy az már torzítsa a valóságot).
4. Akik így egyetértettek valami fontos ügyben, azokból ez érdekes módon a jót hozta felszínre. Tudjuk, hogy a bűn által megrontott emberben is maradt valami kevés jó. Kálvin János ezt a „teremtés relikviáinak”, maradványainak nevezi. A hétköznapi harcokban általában nem ez jön felszínre, hanem a bennünk levő sok rossz: az önzés, az agresszió, a félelem. De vannak idők, amikor előbújik ez a kevéske jó, és kiderül, hogy az is milyen sokat ér. Hát még amikor Isten újjáteremt egy embert és a saját jóságából tölt a szívébe.
5. Sokan mondták és mondják, hogy ezt a forradalmat leverték, hiábavaló volt az áldozat, semmi haszna nem lett a népnek belőle. Ez nyilvánvalóan nem így van. Aki értően figyeli a történelmet, az látja, hogy a későbbi években, évtizedekben sok jó dolog csak azért történhetett meg, mert volt 56 októbere, és az akkori magvetésnek a gyümölcsei 33-35 év múlva értek be részben. Van ilyen, hogy egy magvetés nagyon későn gyümölcsözik, de ha csíraképes magot vetettek el, az egészen bizonyos, hogy előbb-utóbb teremni fog.
6. Végül: nekünk soha nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a történelem ura az az Isten, aki teremtő szavával létrehívta a semmiből ezt a világmindenséget. Aki nemcsak elindította a természetet és az embert, vele együtt az emberi történelmet, hanem azt folyamatosan szemmel tartja és annak a kormányát kézben tartja.
A Biblia tanít minket arról, hogy az élő és uralkodó Isten nélkül semmi nem történik. Sem egy forradalom kitörése, sem annak a leverése. Arról nem ír a Biblia, hogy Isten akarja vagy engedi az eseményeket. Itt már mi akarunk okoskodni és ezt megkülönböztetni. Jézus azt mondja: „egyetlen kis veréb sem eshet le a ti Atyátok nélkül.” Nincs ott, hogy akarata, vagy engedélye. A ti Atyátok nélkül. Aki azonban ismeri ezt a hatalmas Istent, aki irányítja a világtörténelmet, és kezében tartja a mi kicsi életünk történetét is, annak az embernek ennyi elég. Ez az alapja az Istenbe vetett bizalmunknak és az életünk kritikus helyzeteiben ez kimondhatatlanul sokat jelent.
Sokan tudjuk, hogy a XX. század egyik legnagyobb keresztyén gondolkozója és tanítója Dietrich Bonhoeffer, akit Hitler a háború utolsó napjaiban lövetett agyon hitbeli helytállásáért, a kivégzése előtt ezt írta: „Minden golyó, amit felém kilőnek, előbb Isten előtt megy el.” Nem okoskodik, hogy akarja vagy engedi, tud róla. Isten tud arról, ami velünk történik, mert Isten tud rólunk. Az Istenben bízó hívőnek ez elég ahhoz, hogy tudjon reménységgel élni és reménységgel meghalni.

II.
Most hajoljunk az ige fölé, mert sokan olvassuk a Szentírást Bibliaolvasó kalauzunk szerint és éppen a mai napon kezdjük el a Nehémiás könyvét. A mai napra kijelölt szakasz ez a fejezet, amit most hallottunk.
Ez a rendkívül izgalmas könyv arról szól, hogyan segítette Isten a babiloni fogság után az Ő nagyon elesett népét az ország újjáépítésének a munkájában.
Amint hallottuk, pontos időmeghatározással kezdődik a könyv. Artaxerxes (Artahsasztá) perzsa király uralkodásának huszadik esztendejében, a Kiszlév havában. Ez azt jelenti, hogy időszámításunk előtt 445. decemberében. Ekkor történt az, amit itt a bevezetőben Nehémiás elmond.
Nehémiás már a fogságban született, sőt az is lehet, hogy már az édesapja is ott született, és magas rangú perzsa királyi tisztviselővé vált, a király bizalmi embereként dolgozott. Egy szép napon egyik távoli rokonát látja, akiről tudta, hogy visszament már a fogság után, hogy elkezdjék otthon az újjáépítést, és íme, megint itt van, mert egy küldöttséggel őt küldték Nehémiáshoz, hogy segítséget kérjenek tőle.
Olyan kedves egyszerűséggel mondja, hogy azonnal érdeklődtem tőlük, hogy vannak, és hogy van Jeruzsálem.
És mit válaszoltak erre?
„Elmondták nekem, hogy a megmaradtak, akik a fogság után maradtak meg, nagy bajban és gyalázatban vannak ott abban a tartományban. Jeruzsálem várfala csupa rés, és kapui tűzben égtek el.”
Egy kicsit számoljunk. 586-ban vitte fogságba Nabukodonozor, babiloni király Júdának a népét. 520 körül ment haza az első csoport, akkor már Babilon megdőlt, a perzsák humánusabb uralkodók voltak, és hazaküldték a zsidókat. Menjetek haza, építsétek fel az országot, a templomot a menny Istenének. Azt remélték — ez volt a politikájuk —, hogy jöjjön rendbe a helyzet, álljanak talpra gazdaságilag is a különböző népek, és akkor tudnak majd megfelelő adót fizetni a birodalomnak is. Ez tehát 520 körül volt, és utána több csoportban mentek haza.
Most pedig 445 van. Tehát újabb 70 esztendő telt el a fogságból való hazamenetel után. A fogságba viteltől számítva több mint 140 év telt el, és Jeruzsálem falai még mindig tele vannak réssel, és kapui tűzben égtek meg. Jeruzsálem még mindig nyitott város. Védtelen, kiszolgáltatott. Van ennek nagyon fontos lelki üzenete is. A kapu azért van, hogy lehessen kibe járni. De a kaput az nyitja ki és zárja be, aki ott lakik a városban. Ha van kapu. Itt meg nem volt kapu, és zúdult befelé sok nem kívánatos erő is.
Vajon nem hasonlít ehhez a mi népünk mai élete is? A falakon rések tátongnak, nincs pontos körülhatároltság. Olyan sokakból hiányzik az igazi, egyértelmű önazonosság-tudat: ki vagyok én, meddig terjedek, mi végre vagyok a világon, kikhez tartozom, honnan jövünk, hova tartunk — főleg ez az utóbbi hiányzik sok fiatalból is, hogy hova tartunk. Ki tudja, lesz-e holnap? Sehova se tartunk, majd csak lesz valahogy. Fő az, hogy ma jól érezzem magamat. Ebből következik ez a szomorú szemlélet is. Kapuk meg szintén nincsenek. Zúdul be a gyerekeink fejébe, szívébe is, meg sokszor a mienkbe is sok romboló szennyes erő és tartalom.
140 év eltelt a fogságba viteltől. 70 év a fogságból való hazamenetel után, és még mindig nem szabad igazán ez a nép. Ott maradt a múltból sok nyomorúság, ami miatt még most is szenvednek. Sok gondolatot elindíthat ez az egyszerű megállapítás bennünk. Ezek közül most csak egyet pendítek meg.
Isten néha nagyon megvárakoztatja az övéit. Marad a nyomorúság, vagy marad abból sok minden, de ez nem jelenti azt, hogy nem hallotta meg a hozzá hangzó kiáltást. Ő már készíti a teljes szabadulást, a végleges megoldást, és készíti azokat, akiken keresztül majd megvalósítja tervét.
Így volt ez Egyiptomban is. A nép még kiáltott segítségért, de Isten már elkészítette a szabadulás tervét, időzítette annak történelmi időpontját, s készítgette a szabadulás vezetőjét, Mózest, akinek sejtelme sem volt arról, hogy mi Isten terve, mit akar ővele, milyen erejét meghaladó feladat vár rá. Majd ezt lépésről-lépésre megtudja. És egyszer eljött az az idő, amikor Isten megmutatta a maga hatalmát.
Itt is ezek a derék emberek még panaszkodnak Nehémiásnak, és még Nehé-miás sem sejti itt, majd hamarosan megtudja, hogy Isten éppen őáltala akar végleges és igazi szabadítást adni az Ő népének, mert kész az Ő szabadító terve, készen van Nehémiás személyére lebontva is a vele kapcsolatos terve, és még azt is Isten végzi el a szívében, hogy engedelmeskedjék majd neki.
Van-e türelmünk és hitünk kivárni Isten igazi szabadításait a személyes életünkben is, meg népünk életében is? A Biblia azt mondja: „Nem késik el az Úr.” Két héttel ezelőtt tanulmányoztuk itt Jeremiás siralmaiból: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.”
Ebben a helyzetben mit tesz Nehémiás? Nagyon tanulságos ez, és minden Istenben ma igazán hívő ember számára követendő példa.
„Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt.”
Ennyire szereti a népét? Összefér ez, hogy valaki Istenben hívő, kegyes ember és ennyire szereti a népét? Nemcsak összefér, hanem azok kézen fogva járnak. Ez a minősítetten felelős szeretet a saját népért egyenesen következik abból, hogy valaki istenfélő és életét az Isten rendelkezésére bocsátott ember.
Arra más is képes, arra akárki képes, amit itt a mondat elején olvastunk: „ültem, sírtam és gyászoltam…” De a folytatásra már nem akárki képes. Arra csak Isten újjászületett gyermekei képesek, hogy „azonnal elkezdtem böjtölni, imádkozni a menny Istene előtt.” Erre már csak az a hívő képes, aki ismeri a menny és a föld Istenét. Aki úgy ismeri Őt, mint aki a világmindenség Ura és irányítója, és közben külön-külön mindnyájunkra gondja van, név szerint számon tart minket. Aki úgy ismeri Istent, hogy hisz benne. Nemcsak a szájával mondja, hanem az egész lényét áthatja az Istenbe vetett bizalom, ami abban mutatkozik meg, amit a múltkor így határoztunk meg: Hinni azt jelenti, hogy számítok Istenre és számolok vele.
Nehémiás magatartásából ez derül ki. Ő mihelyt a nagy bajt hallja, azonnal Isten jut eszébe, akire lehet számítani népének az elesett állapotát illetően is, és akivel számolhat, mégpedig úgy számolhat vele, mint akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ebből természetesen következik, hogy elkezdett böjtölni és imádkozni a menny Istene előtt.
Végezzük-e mi ezt a szolgálatot? Délután rövid ideig láttam a bazilikai nagy istentisztelet közvetítését. Ott egymás után imádságok hangzottak el, de szinte senkin nem látszott, hogy imádkozik. Egy hatalmas templom tele emberekkel, és miközben hangzik az imádság, az egyik nézelődik, a másik halkan súg valamit a szomszédjának, a harmadik nagyot ásít. Ennyire elszoktunk az imádságtól?
Ez nagy figyelmeztetés volt számomra, hogy azok a kevesek legalább, akik félik a menny Istenét, akik valamennyire ismerjük Őt, vegyük ezt komolyan, mert nagyon kevesen vagyunk, akik bíznak abban, hogy ha böjtölünk és imádkozunk a menny Istene előtt, az az imádság nem a plafonig száll, hanem azt Ő hallja, arra Ő válaszolni fog, és Ő cselekedni fog. És amikor kiáltunk, az Ő terve már régen készen van. És mi még könyörgünk, s Ő már pontosan tudja, mit fog cselekedni, esetleg éppen az imádkozót is felhasználva, mert csak az ilyen imádkozók használhatók igazán az Isten szabadító terveiben, akik ismerik Őt, és szív szerint tisztelik.
Minden igazán istenfélő embernek minősített felelőssége és feladata az, amit itt Nehémiás szinte ösztönösen, reflexszerűen, azonnal elkezdett gyakorolni, ez az őszinte és állhatatos imádság. Mielőtt Nehémiás még bármit tett volna, vagy mielőtt beindult a gondolkozása, hogy mit lehetne és kellene itt tennie, Isten cselekvésére vár. Istent kéri, hogy cselekedjék, aztán majd utána fogja ő is megérteni, hogy mi az ő feladata.
Akit valóban nyomaszt ez a rettenetes helyzet, amiben most a népünk van, és valóban istenfélő ember, az lásson munkához. Mert ez munka! Erre időt kell szánni, ebben el lehet fáradni, de lelkileg felüdíti az embert, és csodák szokták követni.
A legtöbben azt sem tudjuk, mit jelentene igazán böjtölni. Nehémiás azonnal böjtöl és imádkozik. Isten meg cselekszik. Utána Nehémiás is azt cselekszi, amit Isten akar általa elvégezni. Mert előbb elvégezte benne a maga munkáját. Itt kezdi megérteni, hogy itt neki feladata van. Eszébe sem jutott, mint a király bizalmi emberének, hogy hazamenjen Jeruzsálembe. Vannak ott elegen, ment velük vezető is. Miért éppen ő?
Ez életveszélyes vállalkozás volt, amikor elkérte magát a királytól, mert az volt akkor a gondolkodás, hogy aki nem akarja látni a király orcáját, ami ugyebár a legnagyobb kiváltság minden embernek, az halálbüntetést érdeme. Miért akar ő elmenni innen, ebből a bizalmi állásból? Isten elvégezte a király szívében, elvégezte Nehémiás szívében, aztán amikor hazament, elvégezte az elkeseredett nép szívében, hogy kapják össze magukat, álljanak neki a fal építésének. És elképzelhetetlen rövid idő alatt megépítették Jeruzsálem kőfalait. De Jeruzsálem falainak az újjáépítése azzal kezdődött, hogy egy istenfélő ember leborult Isten előtt, és elkezdett így imádkozni.
Hogyan imádkozott? Elsorolja népének a bűneit és a saját személyes vétkeit. Egy bűnbánó és bűnvalló imádság hangzik el. Aztán emlékezteti Istent az Ő hűségére, szövetségére, ígéreteire. Belefogózik mindenbe, ami rendíthetetlen és megbízható — és Isten ígéretei ilyenek —, utána indul el a királyhoz, hogy elkéredzkedjen tőle. De akkor már ezzel az Istenbe vetett bizalommal, hogy az Isten jár előtte, és majd Ő elvégez mindent.
„Ó uram, legyen figyelmes a füled szolgád imádságára és szolgáid imádságára, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallás teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyekkel vétkeztünk ellened. (Ő már a fogságban született, ő az otthoni vétkekben nem volt részes, mégis ezt mondja.) Vétkeztem én is és atyám házanépe is! Nagy gonoszságot követtünk el, légy irgalmas nekünk!”
Nem az ellenségre kér átkot, nem a sanyarú helyzetet ecseteli Isten előtt, hanem azért könyörög, hogy azt az akadályt, ami Istentől az ő népét elválasztja, a nép bűneit, Isten tegye félre az útból. Mert a bűnt csak Ő tudja érvényesen megbocsátani. És ez az első, hogy minden akadály nélkül újra közvetlen kapcsolata legyen az ő népének az élő Istennel, hogy rácsodálkozzanak Istenre, kicsoda is Ő, mi-mindent tett eddig, mi-mindent ígért a jövőre. Akkor várjuk az ígéretek beteljesedését, és akkor mi a feladatunk, amivel Ő bíz meg minket? Egyszerre megkapja mindenki a feladatát, kitágul a horizont. Nemcsak a láthatókra néznek, ami miatt lehet sírni és gyászolni, hanem a láthatatlanokra is, aminek alapján lehet reménykedni, munkálkodni, és továbbra is imádkozni.
A folytatásból majd meglátjuk, hogy Isten pedig ezek után kezébe vette az események intézését. Meggyőzte Nehémiást, hogy menjen csak haza, most ez az ő feladata. Meggyőzte a királyt, hogy engedje csak haza Nehémiást és ne fejeztesse le az illetlen kérése miatt. Meggyőzte az otthoniakat, hogy ők is lássanak munkához, és Isten beszélte le az otthoni ellenségeket arról, hogy megakadályozzák őket a munkában. Erről szól ez az izgalmas könyv. Javasolom, hogy mindenki olvassa ezt el a következő napokban. Leginkább úgy, hogy minden nap egy fejezetet elolvasnánk és elgondolkozunk rajta.
Minket pedig arra bátorít Isten ezen az igén keresztül, hogy kezdjük el a böjtölést és a komoly imádkozást. Az előtte való becsületes önvizsgálatot, hogy el tudjuk sorolni ilyen konkrétan, mint ahogy ő elsorolja, hogy vétkeztünk ellened ebben meg ebben, és egyedül kegyelmedben bízunk, egyedül tereád néz a szemünk, tőled várjuk a feladatokat. Tőled várunk oltalmat, tanácsot, erőt, az imádságban való kitartást. Mindent egyedül tőled várunk.
Ha pedig kiderül, hogy nem is tudunk imádkozni, akkor jó, hogy világosság derült arra, hogy egyelőre még háttal vagyunk Istennek és nem szemben. Ez Jeremiásnak a kifejezése. Pontosabban Isten mondja Jeremiás által többször a népnek, hogy ti háttal vagytok nekem, és azért nem tudunk szót érteni. Sem ti nem halljátok, amit én mondok, sem nem tudtok beszélni hozzám. Mert úgy nem szoktunk beszélgetni, hogy a hátam mögött van valaki. Akkor megfordulok. Forduljatok meg! — mondja Isten. Ez a héber szó az, amit úgy fordít a Biblia sokszor: térjetek meg! Megtérni azt jelenti: megfordulok. Eddig háttal voltam, most szemben.
Először talán nem találom a szavakat. Olyan kedves az, többször előfordult már a szolgálatom során, hogy valaki, aki hitre jutott, megkérdezte: hogy kezdjem el az imádságot? Hogy kell Istent megszólítani? Megszólítás nélkül is elkezdheted. Csak neki mondjad azt, ami a szívedet nyomja.
Valaki egyszer azt kérdezte: azt is elmondhatom, hogy üres a szívem? Azt is. A valóságot mondd el. Ha meg tele van indulattal, keserűséggel, öntsd ki a szívedet az Úrnak. Ez is biblikus kifejezés. Imádkozni azt jelenti, hogy kiöntötte a szívét az Úrnak. Aztán megszabadul a negatív indulatoktól, és Isten ad a helyére békességet, reménységet, tanácsot, világosságot, szeretetet mások iránt, még az ellenség iránt is. Egy nagy csere következik be a komoly imádság során. És mindez elmarad, ha valaki csak ledarál néhány Mi Atyánkot, vagy azt gondolja, ennyi az imádság: jaj, Istenem, segíts meg!
Nehémiás nem magáért könyörög. A népéért könyörög. Erre bátorít ma Isten bennünket. Forduljunk oda hozzá. Tanuljuk meg megszólítani Őt egyszerűen, őszintén, keresetlen szavakkal, de azzal a tisztelettel és alázattal, ami abból az imádságból árad, amire Jézus tanított minket, aki azzal kezdi: Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk. Ott azt a szót mondja: Abbá, ami azt jelenti: Apuka. De tisztában vagyok azzal, hogy az én mennyei Apukám a mennyekben van, és nem beszélhetek tiszteletlenül vele. Teljes bizalommal, gyermeki bizalommal, de mély hódolattal és meggyőződéses tisztelettel. Aztán mondjak el neki mindent, ami a szívben van, és ami eszembe jut. Eközben fogok én is világosabban látni. Megdöbbenek, hogy mi-minden van a szívemben. Elcsodálkozom azon, hogy mi-mindennel akar megajándékozni, és reménységet ad a szívembe a legreménytelenebb helyzetben is. Mert Ő a mennynek az Istene — ahogy itt olvastuk —, akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknek lehetetlen.