Cseri Kálmán

Tegnap volt 400 éve annak, hogy egy derék magyar hittestvérünk egy emberfeletti munka befejezése után a naplójába leírt három latin szót: Laus viventi Deo! = Dicsőség az élő Istennek! 1606. szeptember 23-án fejezte be Szenci Molnár Albert a 150 genfi zsoltár magyarra fordítását. Azért írta a végére ezt a három szót, hogy csak azé legyen a dicsőség, az ki ezekre nékem erőt és alkalmatosságot engedett.” 90 nap alatt fordította le a 150 zsoltárt, (1425 igeverset) olyan igényességgel, hogy később azt írták róla: „Ez óriási és első magyar műfordítási teljesítmény.” Ezért énekelhetjük mi is anyanyelvünkön a 150 genfi zsoltárt. Olyan kedves az, ahogy írja: „Ez európai ennyi sok nemzetek fordításai után magyar zubbon-köntöskébe öltöztetve” is tudjuk mi is így énekelni a zsoltárokat.

* * *

Egész héten át Dávid életét tanulmányoztuk. Az ő történetén keresztül Isten sok időszerű üzenete érkezett meg hozzánk. Láttuk, hogy ez az Isten szíve szerint való király, ahogy a Biblia nevezi őt, milyen hűséggel ragaszkodott az élő Istenhez és igyekezett mindenben az Ő akarata szerint cselekedni. Mégis az ő életében is volt egy nagy bukás, amikor szörnyű bűnöket követett el: elcsábította egyik vitézének a feleségét, utána furfangos módon megölette a férjet, hogy feleségül vehesse a fiatalasszonyt. Házasságtörés, gyilkosság, gyilkosságra való felbujtás, ravaszkodás, hazudozás, képmutatás — milyen ijesztő bűnhalmaz ez egy kiváló ember életében.
Annál meglepőbb, hogy a Biblia a későbbiekben is úgy emlegeti Dávidot, mint aki az Istennek való engedelmesség példaképe. Sőt ő lett a későbbi királyok számára a mérce, az etalon. Hozzá mér a Szentírás minden uralkodót. X, Y úgy cselekedett, mint Dávid annakidején, a másik meg nem úgy cselekedett, és nem úgy uralkodott, mint Dávid.
Itt is azt olvastuk, hogy jóval Dávid halála után Isten a bálványimádó Jeroboám királynak ezt mondja: „Te nem voltál olyan, mint az én szolgám, Dávid, aki megtartotta parancsaimat, teljes szívből követett engem és csak azt tette, amit én helyesnek látok.”
Aki ismeri a Dávidról szóló történeteket, az azt kérdezi, hogy nincs itt valami félreértés? „Megtartotta parancsaimat, teljes szívből követett engem, és csak azt tette, amit én helyesnek látok.” És Betsabé? És Uriás, akit megöletett? Vagy ezekre már nem emlékszik Isten? Vagy úgy tesz Isten, mintha ez nem történt volna meg? — Nem. Isten nem tesz úgy, mintha, csak mi szoktunk így képmutatóskodni. Isten emlékszik mindenre. Csak Dávidnak ezeket a bűneit nem emlegeti többé. Miért? Mert megbocsátotta. És akkor az olyan, mintha nem is követte volna el? Olyan.
Erről a megbotránkoztató bibliai igazságról szeretnék ma szólni, és aki ezt hittel a szíve közepéig engedi, annak ez nagyon sokat fog jelenteni.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Dávid közben megbánta azt, amit tett. Nem csak úgy, ahogy mi szoktuk mondani olykor, hogy bocs, hanem úgy, hogy Isten igéjét hallva összetört ez a kemény, harcedzett ember, leborult a hatalmas Isten előtt. Nem magyarázkodott, nem mentegetőzött, nem vádolt senkit. Nem a körülmények szerencsétlen összjátéka, meg a szüleimnél látott rossz példa, hanem azt mondta Istennek: „Egyedül te ellened vétkeztem!” És elmondta azt a megrendítő bűnvalló imádságot, amit utólag le is írt az 51. zsoltárban. Néhány mondatot olvasok belőle:

Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem,
töröld el hűtlenségemet
nagy irgalmaddal!
Teljesen mosd le rólam bűnömet,
és vétkemtől tisztíts meg engem!

Mert tudom, hogy hűtlen voltam,
és vétkem mindig előttem van.
Egyedül ellened vétkeztem,
azt tettem, amit rossznak látsz.
Ezért igazad van, ha szólsz,
és jogos az ítéleted.

Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek,
moss meg engem,
és fehérebb leszek, mint a hó.
Engedd, hogy vidámságot
és örömöt halljak,
és megújuljanak tagjaim,
amelyeket összetörtél.
Rejtsd el orcádat vétkeim elől,
töröld el minden bűnömet!

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,
és az erős lelket újítsd meg bennem!
Ne vess el orcád elől,
szent lelkedet ne vedd el tőlem!
Ments meg, mert vért ontottam…

Nem azt mondja Dávid, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk, és efféle bárkivel megeshet. Ez nem bűnvallás! A bűnvallás az: parázna vagyok, gyilkos vagyok, büszke vagyok, dicsekszem, és nem adom meg Istennek az egyedül Őt megillető dicsőséget. Isten légy irgalmas nékem, ha egyáltalán van bocsánat ezekre a bűnökre.
Mert amiket Dávid elkövetett, azokat már nem tudta jóvátenni. Uriást nem lehetett feltámasztani, az ő boldog házasságukat nem lehetett helyreállítani. Azt, hogy Isten előtt így bemocskolta magát a nép első embere, nem tudta tisztára mosni, mert a bűnt nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Ha van bocsánat az ilyen bűnökre is.
A bűnhöz való viszonyulásunkban három jellemző magatartás van. Van, aki észre sem veszi, hogy vétkezik Isten törvényei ellen, mert az neki a természetes. Nem is ismeri Isten törvényét, nem ismeri el Istennek az Istent. Nem is tudja, hogy másként is lehetne élni. Így él az emberiség nagy többsége.
De azért ezeknek is van lelkiismeretük, ami néha megszólal, és az borzasztó, amikor elkezdi vádolni az embert a lelkiismeret. Mit tettél? Miért tetted? Nem lehet jóvátenni. Nem tudsz már bocsánatot kérni sem tőle, mert már nem is él, akit megbántottál. Amikor így a bűneivel összezárva gyötrődik az ember, az rettenetes. Ebbe az állapotba került Júdás nagypéntek reggelén.
És van a harmadik, amiről Isten igéje beszél nekünk, hogy amikor megszólal végre a lelkiismeret, amikor fájni kezd a bűn, akkor az embernek nem kell a bűnével összezárva gyötrődnie, hanem odaviheti a bűneit Istenhez. És Isten nem botot ragad, és elveri rajta a port, hanem a bűnbánó és bűneit megvalló bűnösnek kegyelmet ad. Teljes bocsánatot ad.
Dávid esetében is ez történt. Nátán próféta először azért ment hozzá, mert Isten igéjével leleplezte az ő bűneit, aztán amikor Dávid összetört és elmondta ezt a bűnvalló imádságot, akkor újra küldte Isten Nátánt egy rövid mondattal: „Az Úr elvette bűnödet.” És Dávid ezt elhitte. Komolyan vette, amit Isten komolyan mondott, hogy valóban megbocsáttattak az ő bűnei. A 32. zsoltárban ujjongva lelkendezik, hogy amíg meg nem vallottam, addig recsegtek, ropogtak a csontjaim, de te levetted rólam bűneimnek terhét. És a felszabadult ember örömével, hálájával dicsőíti Istent.
Nem kell többé ezzel a teherrel élnie. Háta mögött hagyhatja ezeket a szörnyű bűnöket is, mert Isten is a háta mögé vetette azokat, és a megbocsátott bűnre Isten soha többé nem hivatkozik. Ez nem választja el többé Dávidot Istenétől, és nem kell, hogy elválassza az emberektől sem. A szemébe nézhet nyugodtan mindenkinek, mert ő komolyan vette, hogy Isten valóban, ténylegesen megbocsátott neki. Jogerősen felmentette őt a jogerős halálos ítélet alól, és úgy mehet tovább, mintha nem követte volna el mindezt. Ezért folytatja az imádságát, az 51. zsoltárt úgy: „Segíts engem, hogy tanítsam a bűnösöket a te utadra.”
Micsoda? Hát ki itt a bűnös? Elsősorban ő. És ő akarja tanítani a bűnösöket? Igen. Mert ő most már bocsánatot kapott bűnös, és az egészen más státusz, és egészen más lehetőségei vannak az ilyen embernek.
Az ember újra és újra megkérdezi: van ilyen? Csakugyan ilyen radikálisan tanít a Szentírás Isten bűnbocsátó kegyelméről? Lehetséges az, hogy valaki efféle szörnyűségeket követ el hívő létére is, s utána egyszerűen elfelejtheti ezeket? Hogy teljesen felszabadulhat a lelkiismeret, a bűntudat, az önvád súlya alól, és így mehet tovább? A Biblia azt mondja: igen. De megvan az ehhez vezető út, az egyetlen út: az őszinte, töredelmes bűnvallás, a bűnök elhagyása, és annak a komolyan vétele, hogy Isten megbocsátott.
Amikor utána az ördög, a mi vádlónk — így nevezi a Biblia — újra és újra eszünkbe juttatja a megbocsátott bűnöket, akkor ez kitűnő alkalom a hívőnek arra, hogy újra és újra hálát adjon Istennek azért, hogy Ő ilyen gazdag a kegyelemben, és ennyire bővölködik a megbocsátásban.
Van erre újszövetségi példa is, amikor Péter apostol pünkösd után sok embernek prédikál és egyebek között ezt mondja: „Ti a Szentet az Igazat megtagadtátok, és azt kértétek, hogy egy gyilkost bocsásson szabadon a kedvetekért” (Pilátus).
Ki tagadta meg Jézust? Az, aki itt beszél. Péter tagadta meg elsősorban, nem? Esküvel képes volt háromszor egymás után letagadni, hogy ismeri azt a Jézust, akivel három évet együtt töltött, és akiről nem sokkal előtte ő mondta: „Ez a Messiás, az élő Isten Fia.” És akkor azt mondja: „Nem ismerem azt az embert.” Ő tagadta meg Jézust. Akkor most miért oktatja itt a többieket, miért vádaskodik, hogy megtagadtátok?” Azért, mert ő közben erre bocsánatot kapott. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy amikor rászakadt, hogy mit tett, kimenvén onnan keservesen sírt, aztán húsvét után a feltámadott Krisztus megbeszélte vele a dolgot, és újra rábízta eredeti feladatát, és ezzel kifejezésre juttatta Jézus, hogy Péter bűne nem választja el őt többé az ő Mesterétől, mert az a bűn nincs. Hogyhogy nincs? Úgy, hogy Jézus megbocsátotta. És akinek Ő isteni teljhatalommal azt mondta: megbocsáttattak a te vétkeid, az nyugodtan elmehetett békességgel. Jézus bocsánata eltörölte a bűnt, és Péter most már nyugodtan beszélhet azokhoz, akik hozzá hasonlóan szintén megtagadták Jézust, csak még ezt nem vallották meg. Hirdeti nekik, hogy számukra is kész ez a nagy lehetőség, hogy bocsánatot kapnak rá.
Egyébként erről szól az a nagyon jól ismert példázata is Jézusnak, a tékozló fiú példázata. A tékozló fiú, amikor hazamegy, az első szava így hangzik: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.” És akkor az apja nem azt mondja, hogy gyere csak, számoljunk. Mekkora is volt az az összeg, amit elvittél magaddal és elverted az utóbbi években? Na, ha így, meg így dolgozol, akkor ledolgozhatod ennyi meg annyi esztendő alatt. Azt nem lehetett volna ledolgozni semennyi esztendő alatt. Mint ahogy a mi bűnadósságunkat sem tudjuk törleszteni Istennek semmiképpen. De nem is ilyennek ábrázolja a mennyei Atyát Jézus a példázatban, hanem az atya azt mondja: Ez az én fiam. Visszafogadja fiává, pedig a gyereknek álmaiban sem jutott eszébe. Azt mondja: hadd maradjak itthon, mint egy béres. De nem, visszahelyezi fiúi státuszába. És a fiú ezt komolyan veszi. Nem mondja azt, amikor hozzák ennek a jelképét: sarut, gyűrűt, a legszebb ruhát, hogy köszönöm, ezt nem érdemlem meg, tessék valaki másnak adni. Az apja visszafogadta, neki adja. Mintha mi sem történt volna? Igen, mintha mi sem történt volna. Az más dolog, hogyan tette tönkre életének addigi szakaszát, és ebből remélhetőleg tanult sok mindent, de az atyához való viszonya nem változott. Az atya ezzel a szeretettel fogadja vissza a tékozlót. De a história így kezdődik: vétkeztem. Aztán folytatódik: ez az én fiam; és a kiteljesedése: mint fiú kezd újra élni otthon.
Ezt tanítja nekünk Isten igéje, és ezt kell nekünk komolyan vennünk. De azért még maradt kérdése az embernek. Miért lehetséges az, hogy Isten így kész megbocsátani a bűnösnek, még egy Dávidnak is, még ilyen szörnyű bűnöket is, hiszen a Biblia azt tanítja, hogy a bűn komoly dolog, a bűn halálosan komoly dolog. Mert a bűn zsoldja: halál. Ez így is van. De a bűnbocsánat is halálosan komoly dolog. Annyira komoly, hogy az egyetlen bűn nélkülinek, az Isten szent Fiának bele kellett halnia abba, hogy mi bocsánatot kaphassunk. Mert Jézus nem a saját bűneinek az ítéletét szenvedte el a kereszten, hanem tudjuk jól — és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni —, hogy azért kellett meghalnia, mert minket teljesen átitatott az Isten elleni lázadás. Ugyanaz a paráznaság, gyilkos indulatok, alakoskodás, képmutatás, hazudozás, mint ami Dávid életében felszínre jött ebben a szörnyű jelenetben, ott van sokféle szalonképessé finomodott változatban, vagy durva változatban a mi szívünkben is, és ennek a zsoldja bizony: halál. Mivel Isten igazságos, Ő nem elengedte a mi bűnünk büntetését, hanem végrehajtotta azt, csak máson, nem rajtunk. Ez a Biblia legnagyobb örömhíre. Ez a kereszt evangéliuma. Ennyire halálosan komoly a bűn és a bűnbocsánat, hogy Jézus halálával lehetett ezt csak megoldani. Aki ezt hiszi, az valóban bocsánatot kapott. Itt van szerepe a hitnek.
A Római levél 5,1 része hangzik így: Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Megigazulván ez azt jelenti, hogy ugyanolyan igazaknak tekinti Isten a Jézusban hívőket, mint maga az Úr Jézus Krisztus. Mert Krisztusban lát bennünket. És ez visszafelé is érvényes, a Dávidokra is. Mindazokra, akik Istenben hittek. Ők is Jézus áldozatáért kaptak bocsánatot. Erről is beszél a Szentírás. Békességünk van Istennel.
Van-e neked ilyen békességed? Miközben el kell mondanunk: vétkeztem, nem tudom helyre hozni, nem tudom jóvátenni. Nem tudom levezekelni, de nem is kell, mert nem is lehet. Isten bocsánata készen van a bűneit megvalló bűnösnek. Hisszük-e ezt? Aki hiszi, ennek a bizonyítékaként meg is köszöni. Az ilyen ember merészkedhet el odáig, mint Dávid, aki az 51. zsoltár végén ezt kéri Istentől:

Vidámíts meg újra a te szabadításoddal,
támogass, hogy lelkem engedelmes legyen,
hogy taníthassam utadra a hűtleneket,
és a vétkesek megtérjenek hozzád.

Ő tudja, milyen az, az Úrral szoros közösségben élni. Az csupa öröm. Ezt kéri most, hogy megszabadult a bűn alól: vidámíts meg újra a te szabadításoddal. Támogass, hogy ezután engedelmes legyek, hogy taníthassam a hitetleneket is a te utadra. Öröm, engedelmesség, az Isten kegyelméről való bizonyságtétel. Ez jellemzi a bocsánatot nyert bűnösöket. Újra visszakapja a szabadítás örömét. Újra megtanul megújulva még elszántabban, még nagyobb örömmel engedelmeskedni. Közben pedig mutatja a többinek az utat úgy, mint aki már ismeri az eltévesztett, meg a helyes utat is, és el tudja mondani, miért érdemes az Isten útján járni.
Nem kell tehát egy életen át hordoznunk régi bűnök terhét. Gyerekkori hazugságok és lopások, magzatgyilkos abortuszok, sokféle csalás, huncutkodás, mások rágalmazása, szavainkkal való bemocskolása, sokféle felelőtlen pletykálkodás, amikkel egymásnak ugrasztottunk embereket, az, hogy tisztátalan pénz került a családba, szabálytalanul intéztünk el sokféle ügyet, az a sokféle istenkáromlás, az Úr napjának a megszentségtelenítése, az a sokféle gondolati bűn, ami újra és újra vádol sokakat, és ami előjön egy-egy álmatlan éjszakán, ami előjön, amikor az ördög támadja, kísérti a hívőket is, ami szinte kivétel nélkül mindenkit elkezd vádolni egy-egy haláleset, temetés után, hogy mi-mindent nem tettünk meg, meg nem úgy, ahogy kellett volna — ezt nem kell egy életen át hurcolni. Ha ezek valóban bűnök, akkor kerüljenek oda, ahol a helyük van. Egyetlen valaki hajlandó átvenni a bűneinket, rajta kívül senki más, és nem is tudja. És ez Jézus Krisztus. Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól. (1Jn 1,9).
Nem kell nekünk éreznünk semmit. Hanem mit kell tennünk? A Biblia azt mondja: hinni kell. Mit kell hinni? Azt, ami meg van írva — ahogy Jézus gyakran idézte. Ezt kell hinnünk. És mi van megírva? Erről sok minden van megírva. A Bibliában erőteljes képek vannak, amikkel Isten éppen a mi kételkedő hitünket akarja erősíteni, hogy vegyük komolyan az Ő minden értelmet felülhaladó kegyelmét.
Csak néhány ilyen képet idézek.
Aranymondásként sokan gyerekkoruk óta tudják, csak amikor elkezdi vádolni őket a bűnük, akkor nem mernek belekapaszkodni. Ez igaz, ami meg van írva. Ezt nem kitalálta valaki. Azt mondja Isten: „Eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet. Térj énhozzám, mert megváltottalak. Örüljetek, ujjongva énekeljetek.” (Ézs 44,22). Jön a felhő, jön a szél, s volt, nincs. Hova lett? Eltűnt. Így bocsátja meg Isten a bűnt.
Vagy Mikeás bizonyságtételét olvastuk itt egyik este: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét. Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban. Hozzánk térvén könyörül rajtunk, eltapossa álnokságainkat, a tenger mélységébe veti minden bűnünket. (Mik 7,18).
Azt mondja: eltapossa. Ott egy kis hernyó a földön, cipőmmel eltaposom, egy kis nedves folt marad, aztán megszárad. Volt, nincs. Így bocsátja meg Isten a bűnt, és a tenger mélyébe veti. A tengerbe dobott kövek nem szoktak úszkálni a víz felszínén. Lemegy a fenékre, és soha senki többé nem látja. Így bocsátja meg Isten a bűnt. És még olvashatnánk több ehhez hasonló igét.
De ennek megvan a maga útja-módja. Éppen a napokban olvastuk a Példabeszédek könyvéből: „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Péld 28,13).
És ha ismétlődik az, amire bocsánatot kapott? Akkor szégyenkezve ismételten is az Isten kegyelméhez folyamodik. Csak ne éljen vissza az ember a kegyelemmel. Isten kegyelmével és kegyelméből bátran élhetünk. Csak azzal visszaélni nem szabad.
Hadd fejezzem be két ének idézetével. Az egyiket ismerjük, a másikat csütörtök este hallottuk az énekkartól. Mind a kettő a bocsánatot nyert bűnösnek a boldog bizonyságtétele. És ha mi nem tudjuk is így megfogalmazni a magunk bizonyságtételét, Isten elsegíthet oda, hogy a szívünkben megszületik ez az ujjongás.
Isten Báránya, te ott a Golgotán
Teljes győzelmet vettél a harc után.
Üdvöt találhat már az egész világ,
Mert megfizetted ott bűnünk váltságdíját.
Fennszóval hirdetéd a kereszten:
Elvégeztem, elvégeztem!

Jézus, Megváltóm, hála és üdv neked,
Néked, győzelmes, zengek dicséneket.
Védő kegyelmed nékem menhelyt adott,
Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok.
Bárány, légy áldott, ki elvérezél,
S értem mindent elvégezél!

Ilyenek után, mint amit Dávid tett? Ilyenek után is. És a másik ének:

Adj hálát az Úrnak és el ne feledd:
sok jót tett már eddig veled!
Ő Jézusban teljes bocsánatot ad,
amint vagy, csak add át magad!
Irgalmas, türelmes, kegyelmes Úr Ő,
Nincs más atya ily szerető.
Tenger mélyére veti bűneinket,
Jöjj, dicsérjük Istenünket!

Néha bibliaolvasó emberek is panaszkodnak arról, hogy nem mindent értenek az elolvasott szakaszból. Ha ismerik is a történetet, úgy érzik, hogy nem bomlott ki előttük teljes gazdagságában. Olykor magát a szöveget sem értjük meg. Mivel a legtöbben felettébb kevés időt szánnak a Szentírás olvasására, ezzel az érzéssel becsukják a Bibliát és mennek tovább. Nem jutnak el oda, hogy a szövegen keresztül egyszer csak megszólal az Ige, maga az élő Isten, akinek egészen személyes üzenete is van a számunkra.
Az mindig a Szentlélek ajándéka, ha valaki érti, és egyre mélyebben érti Istennek az igéjét, annak az írott formáját, a Bibliát. Valamit azonban mi is tehetünk azért, hogy magát a szöveget világosabban értsük. Ehhez szeretnék most egy kis gyakorlati segítséget adni. Elmondani azt, ahogyan gyakorolom naponta. Úgy, hogy ez most szabálytalan igehirdetés lesz. Nem felel meg annak a tanításnak, hogy egy igét ki kell bontani, mert szinte nem is magyarázom azokat az igei gondolatokat, amiket majd megemlítek azért, hogy lássuk, hogy például így is lehet Bibliát olvasni. Másként is lehet, de ez is elsegíthet minket ahhoz, hogy jobban értsük a szöveget.
Akik közös kalauzunk szerint olvassák a Szentírást, azok a múlt héten olvastuk ezt az ismert történetet, amit itt most mindannyian hallottunk. A modern embernek sok információval kell megküzdenie, ezért könnyen felszínesekké válunk.
Nagyon fontos, hogy úgy kezdje mindenki a Biblia olvasását, hogy legalább egy mondattal imádkozik. Valahogy így, ilyen egyszerűen: Istenem, a te gondolataid egészen mások, mint az enyémek. Könyörülj meg rajtam, hogy megértsem, mit akarsz most mondani nekem. Ámen. Nem kell belefeledkezni az elején, majd utána jó, ha kiönti az ember a szívét, és részletesen imádkozik. Egy ilyen megszentelt mondattal mintegy vételre állítja az ember az értelmét és a szívét.
Azután elolvassuk azt a szakaszt, ami következik. Mégpedig többször is. Az olvasás szakértői azt mondják, hogy ahhoz, hogy egy szöveget jól megértsen valaki, legalább ötször kell elolvasnia, egyre lassabb tempóban. Nem javasolom, hogy ötször olvassuk el, de semmiképpen ne egyszer. Mert az első olvasás sokszor olyan, hogy a szemünk megy a sorokon, és az eszünk talán valahol másutt jár. Nem adunk időt magunknak ahhoz, hogy igazán megértsük az olvasottakat.
Az első után jó még egyszer elolvasni lassan. Akkor feltenni egy csacsinak tűnő, de alapvető kérdést, hogy miután kétszer elolvastam, meg tudom-e mondani: miről van itt szó. Egy mondatban. Könnyen kiderülhet: nem tudjuk megmondani. Mert egészen más az embernek a passzív tudása és más az aktív tudás. A passzív tudás az, hogy amikor elkezdem olvasni, már megállapítom: én ezt ismerem. Akkor csukd be az elején, és mondd el részletesen. Nem mindenki tudja ezt megtenni, mert nincs aktív tudása, nem tudja visszaadni, közölni. Főleg a részleteket illetően nem tudja pontosan, hogy mi is van ott.
Miről van szó ebben a most hallott hosszú történetben? Arról, hogy Jézus meggyógyított egy gyógyíthatatlan beteget és feltámasztott egy halottat. Közben néhány rövid mondatot mondott hol ennek, hol annak.
Ha valaki erre felkapja a fejét, mielőtt a részletekbe bocsátkoznék, már elcsodálkozhat, hogy ilyen hatalmas a mi Urunk. Realizáljuk magunknak azt, hogy Jézusnak ma is van ilyen hatalma? Hisszük ezt? Még nem mentünk a részletekbe, de már előttünk magasodik dicsőséges Urunk, tükröt tart elénk és kérdez minket: mit hiszünk valójában?
Ezután az alapvető kérdés után praktikus még három kérdésre választ keresni. Itt már a részletekbe bocsátkozva. Mit mond az olvasott szakasz Istenről vagy Jézusról? Mit mond az emberekről? A végén mindenképpen jó gondolkoznunk azon, hogy vajon mit üzen Isten ezen keresztül ma nekem?
Az előbbi kettőre szeretnék most példát adni. Vegyük sorra ezt a hosszú történetet, amit hallottunk. Mit mond ez Jézusról, mit tudunk meg az emberekről, aztán kinek-kinek személyesen mondja meg Isten, hogy akkor éppen ebből a történetből mi neki a leghangsúlyosabb és legidőszerűbb.
1. Mit tudunk meg itt Jézusról?
Ne ugorjuk át az ilyen szürkének tetsző bevezető mondatokat se, amivel elkezdődik ez a történet: „Amikor Jézus átkelt a hajón a túlsó partra, nagy sokaság sereglett köré…” Jézus a Genezáreti tó túlsó partján tevékenykedett, de alig várják az innenső parton, hogy jöjjön már, mert olyan sok nyomorúság és olyan nagy bajok vannak, amiken csak Ő tud segíteni. Ott várják, hogy mikor érkezik meg.
Vajon nem ez történt nagyban is, kozmikus méretekben? Onnan a túlsó partról, a mennyei dicsőségből eljött ide az innensőre, ahol sok nyomorúság és baj kínoz minket. Vajon várjuk-e Őt? Ő eljött és elvégezte azt, amire szükség volt. Tele van-e a szívünk újra és újra hálával, dicsőítéssel pusztán ezért a tényért, hogy Jézus átjött a túlsó partról. Otthagyta a mennyei dicsőségét, „Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette”, mert csak így lehetett segíteni rajtunk.
Ha nem olvassa tovább valaki, már kapott gazdag anyagot a gondolkozásra meg az imádkozáshoz is. Engedjük, hogy a Szentlélek segítsen minket a gondolattársításban, és olyan szent asszociációkon át hadd bomoljék ki előttünk az ige gazdagsága, amikre Isten Lelke segíti el a Bibliát tanulmányozó embert.
Ez tehát az első, amit megtudhatunk a mi Urunkról. Eljött a túlsó partról, hogy segítsen rajtunk.
Aztán, amikor Jairus leborul előtte és hívja Őt a súlyos beteg leányához, utána olvasunk egy roppant egyszerű, tömör mondatot, ami Jézus szívébe enged belátni. Ez a mondat így hangzik: „Jézus azonnal elindult vele.” Egy szót sem szól. Hívják valahova, mégpedig sürgetően hívja, hogy segítsen, mielőtt meghal, és Ő azonnal elindul.
Ez miért nem természetes? Azért, mert Jairus zsinagógai elöljáró volt. Hivatalból Jézus ellenfeleinek, sőt ellenségeinek a táborába tartozott. Jézus erről nem beszél sem most, sem máskor. Ő személyválogatás nélkül segít mindenkinek. Ő nem azt nézi, ki az, aki segítséget kér tőle, nem ettől függ, hogy segít-e, hanem aki tőle segítséget kér, ahhoz megy és segít. Mégpedig azonnal, halogatás nélkül. Nem kéreti magát, nem teszi megfontolás tárgyává, hogy mi is a feladat, vajon elbír-e vele, vagy meghaladja az Ő képességeit. Semmi nincs, ami meghaladná az Ő isteni erejét. Neki minden lehetséges. Az Ő szeretete ennyire személyválogatás nélküli.
Amikor útközben az a beteg asszony hittel megérinti Jézus ruháját, akkor azt olvassuk: mennyei erő áradt ki belőle. Ezért jött át a túlsó partról, hogy isteni, mennyei erőt árasszon bele ennek a világnak a temérdek szenvedésébe, sötétségébe és nyomorúságába. — Tudjuk a Szentírásból, hogy Jézus a benne hívőkön keresztül is árasztja ezt a mennyei erőt ebbe a világba. Rajtad keresztül árad-e ez? Van-e olyan, hogy úgy mondasz valakinek igét, bátorítást vagy vigasztalást, hogy magad csodálkozol a legjobban rajta, hogy miket beszélsz te itt? Mert Isten Lelke juttatta eszedbe. Szolgáló, hívő emberek (és minden hívőnek, szolgálónak kell lennie), ezt tapasztaljuk. Mennyei erők áradnak rajtunk keresztül (nem belőlünk).
Azután megtudjuk: Jézus nem hagyja titokban, hogy ez az asszony meggyógyult. Ennek nyilvánosságra kell jönnie. Az asszony hitének is, a gyógyulás tényének is, és legfőképpen Isten dicsőségének. És Jézus mindig az egész embert akarja rendbe hozni. Testi bajából meggyógyult, de az embernek lelke is van, és Jézusnak ugyanolyan fontos a lelkünk is.
Ezért nem engedi, hogy titokban, mintegy meglopja Őt ez az asszony úgy, hogy soha nem találkoztak, hanem csak kerüljenek egymással szembe. Kerüljön ez a meggyógyított ember személyes kapcsolatba Jézussal. Nézzenek egymás szemébe. Hozzásegíti ezt az asszonyt ahhoz, amit olyan szépen olvastunk itt, hogy leboruljon előtte és elmondja neki a teljes igazságot. Beszélgetni kezdek vele. Ő erre hív mindannyiunkat: a vele való közösségre. Nemcsak arra hogy kapok valami jót, aztán elszaladok az ajándékkal, hanem úgy, mint a tíz bélpoklos közül az egyetlen, aki vissza is ment, és aki nemcsak messziről kiáltotta: Jézus, könyörülj rajtunk! (mert a leprásoknak messze kellett maradniuk az egészségesektől), hanem még meg is érinthette Jézus lábait, amikor leborult előtte és hálát adott.
Nos, Jézus az egész embert akarja meggyógyítani. Téged is. Lelkileg is, úgy mindenképpen, és ha Ő jónak látja, a testi nyavalyáinkat is.
Aztán azt tudjuk meg még itt róla, hogy amikor megérkezett a végzetes hír: „Leányod meghalt. Ne fáraszd tovább a Mestert”, akkor Jézus azonnal lelki elsősegélyben részesíti ezt az apát, és azt mondja neki: „Ne félj, csak higgy!” Miért fontos ez? Mert ez is a mi Megváltónk szívébe enged belelátni. Miközben az asszonnyal foglalkozik, aközben nem feledkezett el arról sem, aki eredetileg hívta Őt magához. Tud egy másik ember fejével gondolkozni, és szívével érezni. Tudja, hogy milyen ütés ez ezen az emberen, hogy a „Lányod meghalt. Ne fáraszd tovább a Mestert.” Elkéstünk, nincs most már segítség. Abban a pillanatban, rezzenéstelenül Őt bátorítja: „Ne félj, csak higgy!”, Ő maga pedig megy tovább, mintha mi sem történt volna. Mert az Ő számára mi sem történt.
Ebben is valami nagy vigasztalás van. Mert amikor úgy tűnik, hogy Jézus a mi bajunkkal nem foglalkozik, vagy nem a mi bajunkkal foglalkozik, mint itt, ahogy ez az apa láthatta, Ő akkor sem feledkezett meg rólunk. És aki egyszer segítségül hívta Őt, és akihez egyszer Ő elindult, ahhoz meg is fog érkezni, és a segítség is meg fog érkezni. Akkor, amikor Ő azt jónak látja.
Szembetűnő az is, ha Jézus jellemvonásait kutatjuk ebben az igében, hogy mennyire másként lát mindent, mint az emberek. Az emberek azt mondják: a kislány meghalt. Jézus azt mondja: csak alszik. Mert neki egy halottat feltámasztani semmivel sem nagyobb vállalkozás, mint egy alvó embert felébreszteni. Eljutott ez már az agyunkig? Bocsánat a kérdésért, de magamat kaptam rajta, hogy nem realizáltam ezt még, hogy neki az nem nagyobb feladat, mint az, hogy megrázogatom a vállát és felébresztem. Ilyen hatalmas a mi Megváltónk. Ha hisszük, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, ha komolyan vesszük, amit Ő mondott, hogy neki az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen, akkor ezzel a hittel kellene megtanulnunk imádkozni, és rábízni magunkat és másokat.
Végül: neki még arra is gondja van, hogy semmi rosszindulatú szóbeszédre ne adjon alapot, és ezért nem egyedül megy be a halottasházba, hanem a szülőkkel és három tanítványával. Van gondja még arra is — itt az ember már elmosolyodik —, hogy amikor feltámasztja a leánykát, a csodálkozó és lebénult szülőknek azt mondja: adjatok már neki valamit enni, hiszen egy idő óta nem evett. Ennyire gondja van azokra, akik tőle várnak segítséget.
Eljött a túlsó partról, szó nélkül indul segíteni az ellenségének is. Mennyei erő árad belőle ma is. Nemcsak meggyógyít, hanem az egész embert, az egész életünket rendbe akarja hozni. Vele személyes kapcsolatba lehet kerülni. Odafigyel mindazokra, akik benne bíznak, és tud idejében lelki elsősegélyt adni. Mindent másként lát, mint mi, és az a valóságnak megfelelő szemlélet, ami Őt jellemzi. Gondja van még arra is, hogy egyen az, aki egy idő óta már nem táplálkozott.
2. Mit tudunk meg az emberekről?
Mindenekelőtt azt, hogy sokszor csak a baj visz minket oda Jézushoz. Jairus korábban nem kereste a Megváltóval való kapcsolatot. Amikor a kislánya súlyos állapotba került, akkor borult le Jézus előtt. De Jézus ezt sem teszi szóvá neki soha. Így fogadja el őt.
Mi járunk jól, ha nemcsak a bajok visznek oda hozzá, hanem amikor áldás van, amikor napsütéses idő van és nem sötét felhők borítják az eget felettünk, akkor is tartjuk a mi Megváltókkal a kapcsolatot.
Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy itt valaki (Jairus) egy másik érdekében jár közben Jézusnál, mert az a másik nem tud odamenni hozzá. A közbenjáró imádság nagyon nagy kiváltság a Biblia tanítása szerint. Olyan sokan vannak körülöttünk, akik nem tudnak odamenni Jézushoz, mert nem ismerik Őt, nem hisznek benne, vagy olyan elesett állapotba kerültek, hogy már imádkozni sem tudnak. Aki volt már ilyenben, tudja, hogy ez létezik. Van-e valaki, aki helyettük beszél Jézussal? Aki róluk beszél a Mindenhatónak, aztán utána beszél majd a Mindenható szeretetéről nekik. A közbenjáró imádságot gyakorolják-e a hívők folyamatosan?
Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy miért kereste Jairus Jézust és miért lopakodott oda mögé ez a beteg asszony is? Mert olyan helyzetbe kerültek, amiben kénytelenek voltak megállapítani teljes tehetetlenségüket. Egyikük sem tudott változtatni a helyzeten. Egyikük sem tudott segíteni azon a bajon, amibe kerültek. Sőt olyan nagy volt a baj, hogy a sokra tartott tudomány és a mindenhatónak tekintett pénz sem tudott semmit tenni a javulás érdekében. Ez az asszony „sok orvostól sokat szenvedett, mindenét ráköltötte, de semmi hasznát sem látta, hanem még rosszabbul lett.” Isten nélkül sokszor a totális tehetetlenséget kell átélnünk. A kiszolgáltatottságot, a rászorultságot, a magunk elesettségét. Sem magunkon, sem egymáson bizonyos helyzetekben nem tudunk segíteni. Például a bűnnel vívott harcban sem. Ezért kellett a túlsó partról eljönnie az Isten Fiának. Ezért nagy dolog az, hogy megszólíthatjuk az Úr Jézust.
Ha az emberekre jellemző tulajdonságokat gyűjtögetjük, akkor szembetűnő, hogy amikor Jézus az asszony meggyógyítása után azt kérdezte: „ki érintette meg a ruhámat?” — nem azért, mintha nem tudta volna, mert ez kiderül, hogy Ő tudta ki, volt az, csak azt akarta, hogy az asszony odajöjjön —, akkor a tanítványok ingerülten válaszolnak neki. Ez egészen megdöbbentő. Valami fölényes, kioktató, minősíthetetlen hangon mondják neki: „Látod, hogyan tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem?” Az ideges embernek a válasza, aki azt hiszi, mindent tud, az a másik meg tudatlanságában butaságokat beszél. Kiderül, hogy éppen fordítva van: halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi történt. Sejtelmük sincs arról, hogy azt az asszonyt milyen nyomorúság kényszerítette Jézushoz, milyen hittel érintette meg a ruháját, milyen isteni erők léptek ott működésbe, mi a célja Jézusnak azzal, hogy kihívja őt a tömegből, miért húzza az időt, és miért nem siet Jairus házához. Semmit nem tudtak. Az ostoba büszkeség mondatja ezt velük, s kioktatják Jézust.
Nem vagyunk olykor mi is ilyen „nagyokosok”? Éppen csak a lényeges dolgokat nem ismerjük, de megvan a véleményünk. Adjuk a tanácsot. Értékelünk eseményeket. Ítélkezünk emberek felett. Ha valaki csak erre felfigyel ennek a szakasznak az olvasása során, már érdemes volt feltennie a kérdést: mit tudunk meg az emberekről ebből az igéből?
Megtudjuk azt is, hogy az asszony titokban akarja tartani, ami történt. Egyrészt azért, mert tilosban járt. Ilyen betegséggel nem volt szabad emberek közé menni. Másrészt azért, mert a bűneset óta mindannyiunkban működik a rejtőzködés ösztöne. Bújunk. Sokszor szalonképesen és finom formában, máskor drasztikusan is, úgy, ahogy az első emberpár bújt Isten elől. Ezért telnek meg a templomok hátulról előre. Ezért marad üresen a középső két széksor mindig, mert a szélére ülők adott esetben észrevétlenül hátha eltűnhetnek. Nem akarom, hogy tudják, ki vagyok és mit tettem. Ez volt itt, ebben az asszonyban is. Milyen fontos, hogy Isten igéje ezeket is leleplezze bennünk és felszabadítson az ilyen kötelékekből.
Megint csak a „nagyokos” ember megállapítja, hogy Istennek mi lehetséges és mi nem. Az, hogy beteget gyógyítson, talán még lehetséges Jézusnak, de hogy halottat támasszon fel, az senkinek sem lehetséges. Mi tudjuk… — megint ez a büszke ostobaság derül ki ebből. Most már meghalt, akkor ne gyere, mert most már úgy sem tudsz segíteni.
Az is jellemző, hogy a mások nyomorúságából könnyen húznak némelyek hasznot. Voltak abban az időben hivatásos siratók. Ha valahol meghalt valaki, megjelentek síppal-dobbal, nádi hegedűvel és jajgatással elkezdték siratni némi honoráriumért. Még meg sem érkezik Jézus, már ott vannak. Három szót olvastunk, amit Jézus kifogásol: zűrzavar, sírás, jajgatás. Miért csináljátok ezt — kérdezi — amikor csak alszik a kislány? S hogy mennyire őszinte a sírásuk, az kiderül abból, hogy a következő percben már nevetnek. „Kinevették Őt.” Az egyetlent, aki a valóságot ismeri és kimondja, kineveti a magát nagyokosnak képzelő ember, és magát teszi ezzel nevetségessé.
Az 502. énekünk jutott eszembe:
Van sok, mit itt az ember
Nem lát jól földi szemmel,
És oktalan nevetni kész.
Ezek vagyunk mi, amíg Isten el nem segít tiszta látásra.
Végül azt olvassuk, hogy rendkívüli módon csodálkoztak azon, hogy Jézus feltámasztotta a kislányt. Az ember azt kérdezi: csak ennyi, csodálkoztak? Erre mindenki képes, aki valami meglepő élményben részesül. Miért, mit lehetett volna még tenniük? Például azt, hogy leborulnak Jézus előtt és dicsőítik Őt, mint Istent. Például azt, amit a samáriaiak tettek Sikár városában, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Messiás. Például azt, amit Jairus, hogy úgy borult le Jézus előtt, ahogy Isten előtt borult le egy akkori hívő. De ez mind elmarad. Az, hogy hittek volna benne, nem. Csak csodálkozunk. Milyen érdekes dolgok történtek, s ezzel be van fejezve. És az Isten Fia mellett kívül maradnak az Isten országán, mert az Ő személye ezek után sem érdekli őket.
Nem fenyeget minket is a hitetlenségnek ez a veszedelme?
Ez csak egy példa volt arra, hogy Jézus jellemvonásai közül is néhányat észrevehet a Bibliát tanulmányozó ember. Ehhez nem kellenek órák, ezt viszonylag rövid idő alatt is el lehet végezni intenzív munkával. Ha Isten Szentlelkét hívjuk segítségül, akkor Ő valamit ebből a sokból különösen hangsúlyossá tesz számunkra, az beépül az életünkbe, és azzal formálja a gondolkozásunkat és a jellemünket.
Ebből a történetből mindenképpen kiragyog Jézusnak a páratlan nagysága, az Ő mindenható hatalma, gyengéd szeretete, figyelmessége. Meggyőzően szemlélhetjük a magunk tehetetlenségét, segítségre szorultságát, elesettségét, valamint a Jézusba vetett bizalom természetrajzát is tanulmányozhatja valaki ennek a történetnek az alapján.
Isten segítsen minket, hogy kezünkbe vegyük a Bibliát, hogy naponta táplálkozzunk azzal, mint a kenyérrel. Aki ezt el akarja kezdeni, lehet kapni az iratterjesztésben még erre az évre szóló bibliaolvasó vezérfonalat. Például, most ha a Márk evangéliumát végig olvassa valaki, néha megnézi a párhuzamos helyeket a Máté, Lukács evangéliumában, hogy miért írja ő egy kicsit részletesebben, vagy máshova teszi a hangsúlyt, és közben a mindenható Isten beszél egy ilyen magunkfajta, erőtlen emberrel. Kezdjük el, és kísérje ezt Isten áldása!

Múlt vasárnap is ezt az igét olvastuk, de a honfoglalás történetéből akkor elsősorban azt hangsúlyoztuk, hogy Isten nemcsak kihozta népét a rabságból, hanem bevezette őket az ígéret földjére. És Ő így tesz ma is. A hívőket nemcsak kivezeti a hitetlenségnek, a bűnnek, a halálnak a rabságából, hanem egyre beljebb viszi az Ő országába, és egyre több kincset, értéket ajándékoz nekik.
Szeretném újra bátorítani az én hívő testvéreimet, hogy ne érjük be kevéssel, mert Isten mindent nekünk adott. „Minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az Istené” — ezt olvassuk a Szentírásban. És miközben hálásak vagyunk Istennek minden tettéért és ajándékáért, vágyakozzunk és törekedjünk folyamatosan a többre, mert ez az Ő szándéka, így akarja egyre gazdagabbakká tenni a benne bízókat lelkileg, hogy egyre többeket tudjanak gazdagítani Istentől kapott ajándékaikkal.
Láttuk már a múltkor is, hogy a honfoglalás nehéz feladatának a vezetésével Mózes utódát, Józsuét bízta meg Isten. Józsué a hívő ember szép példája. Miben ad nekünk példát? Miben követhetjük mai, késői utódok az ő példáját? Ezt emeljük ki a mai igéből, mert Isten nemcsak kihívja a bűn rabságából az övéit, és bevezeti az Ő országának a gazdagságába, hanem feladattal, szolgálattal is megbíz mindannyiunkat, és amivel Ő bízott meg, arra mindig fel is készít. Nem belelöki az Ő gyermekeit a feladatokba, hogy: eredj és csináld, ahogy tudod, nem ilyen Atya ő, hanem előbb felkészít, aztán menetközben is szakadatlanul szemmel tartja, karbantartja, jelenlétével bátorítja az övéit. Erre is szép példa Józsuénak a személye, az ő hite és hitharcai. Legyen ez példa és bátorítás ma a számunkra.
Hogyan készítette fel Isten szolgáját a tőle kapott feladatra?
1. A feladat jó elvégzésének három feltételét szeretném ma megemlíteni. Az első az, amit még a megelőző mondatokból a Mózes 5. könyvének a végén olvashatunk: „Józsué, a Nún fia pedig megtelt bölcs lélekkel…”, és aztán úgy cselekedett, ahogy Isten mondta neki.
Az ember meglepődik, mert Józsué elsőszámú feladata a hadakozás volt. Ahhoz pedig, úgy gondoljuk, elsősorban fizikai erő és jó fegyverek kellenek, meg némi tapasztalat vagy tanultság, hogy hogyan kell egy-egy csatát megszervezni, lebonyolítani. Isten mégsem ezekkel a képességekkel ajándékozza meg mindenekelőtt az Ő szolgáját, hanem bölcs lélekkel.
Mire való ez a bölcs lélek? Arra, hogy szakadatlanul tartsa a kapcsolatot Istennel. Arra, hogy rezonanciaképes maradjon az ő lelke. Hogy rezonáljon arra, ami Istentől jön. Értse Istenét és egyetértsen vele. Hogy lehessen vele beszélni, ahogy Salamon is értelmes szívet kért, halló szívet, hogy szót érthessen Isten vele, hogy vezethető legyen. Józsué akkor lesz a népnek kiváló vezetője, ha vezethető lesz Isten számára. Ehhez pedig kell valami finoman és pontosan működő vevőkészülék.
Mi mindnyájan e nélkül születünk. Tönkrement a vevőkészülékünk az Isten elleni lázadás miatt. Isten legelőször ezt adja szolgájának, akit nagy feladatokra választott ki, hogy értse Őt, s egyetértsen vele. Tegye azt teljes meggyőződéssel, amit Isten mond neki.
Múlt vasárnap idéztem azt a szép halleluját, hogy „vezetni úgy tudok, ha Szentlelked vezet.” Ezért kapott bölcs lelket itt Józsué.
Amit a Biblia a bölcsességről mond, az nem azonos a tudással, nem azonos a tapasztalatokkal, az ügyességgel. Azt nem lehet megszerezni, nem velünk született képesség, csak Istentől lehet ajándékba kapni. A bölcsesség abban segít, hogy az ember átlátja a dolgokat. Túllát mindig a felszínen. Helyesen ítél meg eseményeket és embereket. Ezért mindig Isten akarata szerint tud dönteni.
Annyira nem velünk született képesség ez, hogy Isten igéje egyenesen bátorít arra, hogy aki végre rájön, hogy ez nincs benne, de szeretné ezt a képességet, az kérje Istentől, és Isten szemrehányás nélkül adja. Azért szemrehányás nélkül, mert nem kéri számon rajtunk, miért nincs neked ilyen. Ő tudja a legjobban, hogy ezt tönkretettük, működésképtelenné vált, mióta Isten nélkül jövünk a világra. De Isten visszaadja ezt a képességet azoknak, akiket elhívott és gyermekeivé fogadott, hogy kommunikálhasson velünk, és ez kölcsönös legyen, folyamatossá váljék. Mert ebből az élő Istennel való párbeszédből táplálkozik nemcsak a személyes hitélete minden hívőnek, hanem ennek következtében válik Isten kezében használható eszközzé.
Ezért dicsérte meg Isten annyira Salamont, amikor uralkodása elején azt a nagy lehetőséget kapta, hogy kérj, amit akarsz és megadom. Salamon — ma így mondanánk: kapásból — ezt a legnagyobbat kérte: „adj a te szolgádnak bölcs szívet, hogy tudjak különbséget tenni jó és rossz között. Mert kicsoda kormányozhatja a te népedet bölcs szív nélkül?” Hogyan kormányozhatom a reám bízottakat, ha te nem kormányozhatsz engem? Ennek a feltételét add meg, Istenem, aztán a többi majd megy magától. Magától a mindenható Istentől.
Salamon látta ennek a fontosságát, s ezért mondja Isten: meg fogod kapni, mert nem gazdagságot, nem hosszú életet, nem az ellenségeid feletti győzelmet kérted, hanem a legfontosabbat. Ezért azt is megkapod, és ezt is. Ilyen magunkfajta mezei hívőknek is lehetséges ez, hogy kérjünk Istentől bölcs lelket. Az újjászületésben Isten adja az Ő Szentlelkét minden gyermekének. Éppen a Szentlélek teszi újra késszé, rezonanciaképessé a mi lelkünket.
Pál apostol az 1Kor 2-ben egész fejezeten keresztül részletezi ezt. Akiben nincs ez a bölcs lélek, képtelen felfogni az Isten gondolatait. Egyszerűen nem érti, sőt még arra is vetemedik, hogy azt mondja, hogy bolondság. De aki kapja Istentől ezt a bölcs lelket, az rácsodálkozik, hogy az egyedül bölcs Isten — ahogy Pál apostol írja — bölccsé tett engem, és az Ő gondolatait képes vagyok felfogni. Kinyílt a szemem a valóság látására. Sokkal tágasabb horizonton belül tájékozódom. Nemcsak a láthatókat, a láthatatlanokat is komolyan tudom venni. Ez egy más világ. Ez az igazi valóság, és Isten ezt nyitotta ki az újjászületett hívő előtt, akinek bölcs szívet ad.
Az Isten igazi megismerésére is csak ez segít el minket. Az Efézusi levél elején, amikor Pál apostol sok fontos ajándékot kér a gyülekezet tagjainak, akkor említi ezt is: „Kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek Őt, és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen gazdag az Ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az Ő hatalma rajtunk, hívőkön.” Hogy a valóságot lássátok, mert annak egy töredékén tájékozódik az ember enélkül. Katasztrófa, ha egy nép vezetője a valóságnak csak egy kis szeletét látja, ráadásul azt gondolja, hogy az a valóság, ebből von le következtetéseket, és vesztébe vezeti a reá bízott népet — ahogy ezt nagyon sok népvezér ma is csinálja.
Isten magadja az övéinek, hogy a teljes valóságon tájékozódjanak. Ehhez azonban bölcs lélek kell. Ez a képesség nem születik velünk, nem szerezhető meg sem tanulás, sem tapasztalatgyűjtés által, ez ajándék. De mindenkinek kínálja, adja Isten ezt az ajándékot. És bátorít, hogy kérjük, mert szemrehányás nélkül adja.
Vizsgáljuk meg, hogy van-e nekünk ilyen bölcs lelkünk. És legalább az, amit itt most röviden elsoroltam, ismerős-e nekünk. Ebben a tágas, gazdag világban élünk-e, vagy pedig éppen ez az érzékszervünk hiányzik még, de Isten ezt kész adni.
Józsué tehát ezt kapta mindenekelőtt. Nem izmot, erőt, nem modern fegyvereket, nem jó haditanácsokat, hanem bölcs lelket.
2. Azután azt olvassuk, hogy Isten másodszor az Ő írott igéjét adta a kezébe, ami akkor a Mózes könyveit jelentette, az akkori Bibliát.
Józsué tehát kap egy biztos alapot, amin megvetheti a lábát. Kap egy olyan mércét, amihez igazíthat mindig mindent, akár a nép óhajt valamit, akár az ellenség fenyegeti, akár a saját szíve kezd el remegni vagy elbizakodottá válni. Ott van egy biztos mérce a kezében, ami megmondja, hogy amiről most szó van, az igaz vagy hamis, fontos vagy mellékes, sürgős vagy halasztható, az ő dolga az, vagy semmi köze hozzá. Isten igéje ebben segíteni fogja őt. Ezért parancsolja Isten, hogy olvasd, tanulmányozd és tartsd meg minden részletében.
Olvasd újra és újra. Minek valamit sokszor elolvasni? Értelmes ember egyszer elolvassa, megérti, a lényegre emlékszik később is. Tanulmányozd, ez azt jelenti: gondolkozz rajta, sőt azt mondja: éjjel, nappal, amikor csak lehetőséged van rá mindig, és igazítsd ahhoz az életedet. Tartsd meg minden tekintetben.
Valószínűnek tartom, hogy amit most mondok, mindnyájan tudjuk, de nem árt ezt újra és újra a szívünkbe vésni, és egyre komolyabban venni: a Biblia csak a külső megjelenését tekintve olyan, mint a többi könyv, egyébként teljesen más. Azért, mert ezen keresztül maga az élő Isten szól a benne hívőkhöz. És egy azon bibliai szakaszon keresztül a sok olvasónak Isten sokféle üzenetet tud közvetíteni. Sőt, ugyanazt a szakaszt olvasva későbbi időben egészen máshova teszi a hangsúlyt ugyanannak a bibliaolvasónak is. Azért parancsolja itt Isten, hogy gondolkozz rajta, tanulmányozd azt, mert Isten igéjéből hatóerő sugárzik. Az, hogy a fejembe bekerül, lehetővé teszi azt, hogy dolgozzék bennem. Onnan leszivárog a szívembe, aztán mozgatni fogja kezemet, lábamat. Energia van Isten igéjében.
A thesszalonikai gyülekezet tagjai, meg főleg a kívülállók, csodálkoztak azon, hogy megváltozott az életük. Amikor Pál apostol meghallotta, hogy ezen csodálkoznak, akkor azt írta nekik, hogy ennek egyszerű magyarázata van, és el ne felejtsétek, hogy mi miatt következett ez be. „Ti befogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, és nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, és ez munkálkodik bennetek, akik hisztek.” (1Tess 2,13).
Befogadták azt, amit Pál mondott, de nem úgy, hogy Pál mit tanít, hanem hogy Isten ezt mondja nekünk. Akkor ezt komolyan kell venni. És elkezdték megvalósítani. Először egy kicsi részletben, aztán a másikat, harmadikat, és szinte észre sem vették, a kívülvalóknak tűnt fel, hogy átalakult az életük. Teljesen másokká lettek, mégpedig előnyükre változtak meg mindnyájan. Ezt nem lehetett volna elérni sehogy másként. Itt csoda történt. Az bizony! Mert az munkálkodott bennük, amit Isten igéjeként befogadtak és komolyan vettek. Itt az Újszövetség eredeti görög szövegében az energia szó áll. Energeitai = munkálkodik folyamatosan bennetek, amit Isten igéjeként befogadtatok.
Isten ezt látja fontosnak, hogy Józsuéban szakadatlanul munkálkodnia kell az Ő kijelentésének, az Ő gondolatainak, az Ő akaratának, mert akkor fogja jó felé vezetni a népet, akkor lesz neki mindig fontosabb a nép érdeke, mint a saját érdeke, akkor fogja eltalálni mindig, hogy mi szolgálja az egész nép javát, és fog tudni helyesen dönteni, cselekedni, és mindent idejében tenni.
Ne szokjuk meg, hogy van Bibliánk és olvashatjuk. Óriási kiváltság az, hogy Istennek van szava hozzánk az Ő írott igéjén keresztül is, és a hirdetett igén keresztül is. Akiben nincs a bölcsesség lelke, az az írott igének is csak a felszínéig jut el. Milyen szép gondolatokat mondott Jézus a Hegyi beszédben. Ez így igaz, de nem ez az igazság. Az igazság ennél több. Vagy milyen megkapó, vagy netalán borzalmas leírások találhatók a Bibliában. De igévé, Isten szavává, a személyes életünket formálóvá akkor lesz, ha bölcs lélekkel olvassuk. Ha már kaptuk Istentől azt, akit adott itt Józsuénak is.
S milyen különös, hogy egy népvezérnek, aki ugyanakkor hadvezér is volt, nem kardot ad Isten a kezébe, hanem a Bibliát. Mert akkor lesz ő jó vezére a népnek, ha komolyan veszi Isten igéjét.
Ki gondol vajon erre ma? Pedig a történelem mutatott néhány példát, hogy amikor egyszer-egyszer egy államférfi Isten igéjének a szempontjait érvényesítette a közéletben is, meg a maga személyes életében is, akkor az a nép és ország felvirágzott és történelmet írt. Ma, a mi esetünkben, ez illúziónak tűnik. Ez azonban nem változtat azon, hogy az igazság igaz marad. Most ahelyett, hogy ujjal mutogatnánk némely népvezérekre, gondoljunk becsületesen arra, hogy a magunk szűk körében, azoknak a körében, akikért többé-kevésbé Isten felelősekké tett minket, Isten igéjének a szellemében járunk-e el? A családi életünket a Biblia határozza-e meg?
Fontos lenne, hogy konkrétan számbavegyük az ezzel kapcsolatos észrevételeinket. Mert sok hívő ember is teljesen világias módon éli a maga házas- és családi életét, és viselkedik a munkatársai között. Híre hamva sincs annak, hogy rá lehetne ismerni: te azért vagy más, mert Isten igéjéhez igazítod magad. Márpedig, ha Isten ezt ilyen fontosnak tartja, akkor a magunk kicsi körében, mert Isten mindannyiunkat felelősekké tett néhányakért, újat lehetne kezdenünk. Szakítani a régi szokásokkal, e tekintetben is eltávolodni a világtól, és hozzáigazítani az életünket Isten igéjéhez.
3. És még valamit megtudunk Józsuéról. Valami meglepőt, amit sokan nem is gondolnának. Mégpedig azt, hogy ez az ember nagyon félt. Tele volt félelemmel. Nem véletlenül mondja neki Isten háromszor egymás után, a vége felé már fokozva, hogy ne félj, ne rettegj! Légy bátor és erős! Aztán hozzáteszi: légy igen bátor és erős! Azt, hogy ne félj, csak annak kell ilyen sokszor mondani, aki fél.
Józsué félhetett elsősorban azért, mert ismerte elődjét. Hiszen Mózes szolgája volt évtizedekig. Ő ismerte Mózesnek rendkívüli adottságait, és összehasonlította vele magát. Másrészt volt alkalma tapasztalatokat szerezni Isten népé-nek a keménynyakúságáról, hitetlenségéről, értetlenségéről, Istennel szembeni ellenállásáról. Most ilyen nagy előd után, egy ilyen népnek a vezetőjévé nevezi ki őt Isten. Ráadásul ilyen felfoghatatlanul nehéz feladat áll előtte: Vedd birtokodba azt a földet! Érthető mindenképpen, hogy félt. De a kegyeskedő ember felteheti a kérdést: szép dolog ez, illik Isten gyermekének félnie? Nem az lenne a szép, hogy nem is ismeri, mi a félelem, annyira bízik az ő Istenében? Biztosan az lenne a szép, de nem az a valóság. A valóság, hogy Isten gyermeke is ismeri a félelmet. Csakhogy sokféleképpen lehet félni.
Ismerős az a történet, hogy az egyik híres hadvezér egy kritikus ütközet előtt szótlan és sápadt volt. Feltűnt a szolgájának is, s megkérdezte: tábornok úr, csak nem fél? Mire így válaszolt: ha maga így félne, már régen elfutott volna.
Nos, nem feltétlenül az a bátorság, hogy valaki nem ismeri a félelmet. Az igazi bátorság az, amikor félve és reszketve is helytáll valaki. Amikor farkasszemet néz a saját félelmével. És ha hívő ember, akkor elmondja azt, amit Dávid elmondott, mert ő is ismerte a félelmet, és volt az életében sok olyan helyzet, amikor minden oka megvolt arra, hogy összeszoruljon a szíve és a gyomra, és féljen. Az 56. zsoltárban ezt mondja: „Ha félek is, benned bízom!” Ez a közepe a mondatnak. Az egész mondat így hangzik: „Ellenségeim szüntelenül bosszút lihegnek, sokan támadnak rám kevélyen. Ha félek is, benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!”
Ez a becsületes vallomás, és Isten gyermekeit mindig az őszinteség jellemzi. Őszintén beismerik gyengeségeiket, akár vereségeiket is, de nem nyugszanak bele, hanem felfelé néznek. Istenbe kapaszkodnak és az Ő igéjébe — Dávid is ezt említi —, az Ő ígéreteibe, kijelentésébe, és egyszer csak elmondhatják: nem félek, mert ember mit árthat nekem?! Újra meggyőződtem arról, hogy milyen hatalmas az az Isten, akiben bízom. Az első mondat úgy hangzott: ha félek is, bízom benne, és miután megerősödik az Istenbe vetett bizalomban, azt mondja: nem félek. Ahhoz képest, aki engem véd, aki elküldött, kik azok, akik ellenem támadnak? Ember mit árthat nekem?
Azért nagyon fontos igazság ez, mert sok hívőt megkísért vagy a képmutatás, vagy a beletörődés. Vagy az, hogy ezzel a kettősséggel nem tud mit kezdeni. Azt hiszem ezért is nagyon hálásak lehetünk, hogy a Biblia őszinte könyv. A hithősökről is megtudunk sok gyengeséget, bukást. Dávidról is, Józsuéról is majd. De Isten felemelte őket, mert nem tagadták gyengeségeiket, de nem nyugodtak bele. Küzdöttek ellene, tudva azt, hogy nem ők fogják leküzdeni gyengeségeiket. Isten ad diadalt nekik saját maguk felett is, meg a tőle kapott feladataikat is csak Isten kegyelméből tudják elvégezni. De nekik azért mindent meg kell tenniük, hogy győzelem szülessék.
Ez azt jelenti például, hogy miközben a hívő tudja, hogy az újjászületésben új természetet kapott Istentől, Jézus Krisztus természetét, aközben tisztában van azzal is, hogy megmaradt a maga régi természete, és ezek után még elszántabban harcol a reá jellemző utálatos tulajdonságok ellen. Tudva azt, hogy nem a saját erejéből fog győzni, de neki mégis harcolnia kell.
A Kolosséi levél 3. részében ír Pál apostol erről, meg több más helyen is, de ott frappánsan fogalmaz, amikor azzal bátorítja a gyülekezet tagjait, hogy meghaltatok és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Ezért öldököljétek meg tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul — s akkor jön egy hosszú felsorolás: paráznaságot, szenvedélyeket, képmutatást, kapzsiságot, hazugságot. Akiben nincs a bölcsesség lelke, az azt mondja: ez ellentmondás, kár vele foglalkozni. Azt mondja az ige: mivel meghaltatok, öldököljétek meg azt a természetet, amelyik meghalt. Aki azonban érti, hogy miről van itt szó és harcolja a hitnek ezt a harcát, az tudja, hogy ez fontos igazság. A régi természetünk felett Isten megváltó kegyelme ad nekünk győzelmet, és adta Jézus természetét a hívőnek. De ez még inkább arra kell, hogy bátorítsa, hogy küzdjön a reá jellemző rossz tulajdonságok, vele született hibás beidegződések ellen.
Ismerek több olyan hívőt, aki ezt nem teszi. És miközben hálás Isten kegyelmének benne elvégzett munkájáért, megmaradnak a maga ronda tulajdonságai, és az akarnok, hiú, büszke, gőgős természetével botránkoztat másokat, és miatta káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Ettől is őrizzen meg minket Isten!
Józsué szép példa erre. Félt és mégis helytállt, és elvégezte Istentől kapott feladatait. Bizonyos volt, hogy Isten már nekik adta azt az országot, és mégis ment szépen városról városra, és Isten parancsának engedve birtokba vették. De amikor valami a birtokukba került, akkor ő volt az első, aki tudatosította a népben, hogy ezt most nem a mi erős kezünkkel szereztük vissza, hanem az Isten hatalmas keze ajándékozta nekünk. Ez nem ellentmondás, de ezt az igazságot meg kell tanulnunk a Bibliából ahhoz, hogy győzelmes életre juthassunk.
Isten tehát ad az övéinek bölcs Lelket, adja az Ő igéjét, és a bölcs Lélekkel értjük is egyre jobban az igét, és ad a félő, remegő szolgáknak is bátorságot és győzelmet. Ígéri azt, ami Mózesnek is és Józsuénak is a legtöbbet jelentette: nem hagylak el, sem el nem távozom tőled! Mert a hívő Isten szüntelen jelenlétében töltheti már ezt a földi életet, és majd az örök életet is.
Ezzel a reménységgel induljunk el az új hétnek a munkái és gondjai közé is, meg egyáltalán életünk hátralevő részére, és adjunk hálát azért, hogy Isten mindezt kínálja nekünk is, és élvezzük hálásan, ha ad nekünk bölcs Lelket, adja az Ő igéjét, és mondjuk el őszintén: ha félek is, bízom benne, és félve is helytállok ott, ahova Ő állított.

A megelőző versekből vasárnap azt a gondolatot hangsúlyoztuk különösen, hogy Isten nemcsak kihozta az Ő népét a rabságból, hanem bevitte az ígéret földjére. Nemcsak a pusztába vezette ki, nem a Jordánig vitte el őket, hanem be egészen a tejjel és mézzel folyó Kánaánba, az ígéret földjére.
Láttuk, hogy az a fontos lelki mondanivaló rejtőzik ebben az egyszerű tényben, hogy Isten a benne hívőket nemcsak kihozza a bűnnek, az istentelenségnek, a reménytelenségnek az állapotából, hanem beviszi őket az Ő országába, és az Isten gyermekeinek elkészített teljes gazdagságot nekik adja.
Ahhoz azonban, hogy az ígéret földje valóban ezé a népé legyen, oda be kellett menniük. Így olvastuk ezt a 3. versben: „Nektek adok minden helyet, ahová léptek, ahogyan megígértem Mózesnek.” Oda kell lépniük, és abban a pillanatban lesz ténylegesen az övéké az, amit Isten elkészített nekik, és amit senki el nem vehet tőlük.
Nem ők hódítják meg, nem nekik jutott eszükbe, hogy vissza kellene már menni az atyák ősi földjére. Nem az ő dicsőségük lesz, amikor majd birtokba veszik, de ténylegesen nekik kell birtokba venniük.
Mi ennek a feltétele?
Az, hogy komolyan vegyék, amit Isten mond. Az egyik mondatban egyenesen múlt időben mondja nekik Isten, hogy néktek adtam minden talpalatnyi földet. Még be sem tették a lábukat, még a határon állnak, de erről már lehet múlt időben beszélni, mert Isten így végzett, és ez így fog történni. Az övéké lesz. De ahhoz, hogy ténylegesen az övéké legyen, hogy szedhessenek gyümölcsöt a fáról, meg szüretelhessenek, ahhoz oda kell menni.
Ezért nem bölcs dolog, amikor szembeállítják emberek, hogy mit tesz Isten az üdvösségünkért, és mi a mi feladatunk. Mindent Isten tett meg érte. Mindent Jézus Krisztus végzett el, és amikor a kereszten elhangzott: elvégeztetett perfectum-ban (ez egy abszolút befejezett nyelvtani alak), akkor Ő tudomásunkra hozta, hogy nem kell és nem is lehet kiegészíteni, pótolni, folytatni semmivel azt, amit csak Ő végezhetett el, és tökéletesen elvégezte.
A Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza ezt, és többféle változatban zengi ezt az örömhírt, hogy egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Ez egyedül az Ő cselekedete volt.
És mégis, nem különös, hogy amikor a filippi börtönőr azt kérdezi a bebörtönzött Páltól, hogy mit cselekedjem, hogy üdvözüljek, akkor azt mondja: higgy az Úr Jézus Krisztusban. Mit cselekedjél? Szerencsétlen, néhány perccel előbb öngyilkos akart lenni kétségbeesésében, és most ő akar cselekedni valamit, hogy üdvözüljön.
Pál itt nem magyarázza neki a részleteket, majd utólag megtud mindent, és magasztalja ő is azt a Krisztust, aki egyedül mindent elvégzett őérte is. De ez az ő feladata, hogy ezt komolyan vegye, vagyis: higgyen. Higgy az Úr Jézus Krisztusban. Aztán a részleteket majd megbeszéljük, és megtudod még azt is, hogy hinni is csak azért tudsz, mert Ő segít téged, még az is az Ő munkája, és mégis te vagy felelős azért, hogy hiszel most benne vagy nem. Komolyan veszed, amit Ő tett érted, vagy nem. Ebben az esetben: átmennek a Jordánon és beteszik a lábukat oda, vagy csak a túlsó partról nézik, hogy milyen szép lehet az az ország, amit Isten nekünk visszaadott.
Nem lehet és nem szabad kijátszani egymás ellen Isten munkáját és a mi feladatunkat, Isten kegyelmének a csodáit és a hitnek a feladatait. Isten végez el mindent, és mégis felelősek vagyunk azért, hogy a mienk lesz-e az, amit Isten nekünk elkészített. Hisszük-e azt, amit Ő az igéjében mond.
Erről volt szó, meg még több gyakorlati dologról vasárnap, és most itt folytassuk, mert egy meglepő megállapítással folytatódik a leírás. Mózes meghalt, Isten kinevezte Józsuét, a nép elfogadta Józsuét. Az új vezér a nép élére áll, és akkor mindenki azt várná: gyerünk, rajta, birtokba vesszük az országot. És ehelyett mit olvastuk?
Józsué azt mondja a vezetőknek: járjátok végig a népet és mondjátok meg, hogy három napi csendes várakozás következik. Várakozás? Mire? Isten azt mondja, már nekünk adta. Akkor gyerünk, vegyük birtokba. Fő a nyugalom!
Valaki azt mondja, hogy az egyik közismert mélyen hívő magyar orvosprofesszor várószobájában ez volt kiírva: Isten a csendben, a csendben, a csendben munkálkodik. Ezt nekünk nem szabad elfelejtenünk. Isten a csendben szokott munkálkodni. Ezért mondja a zsoltárban: csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Aztán majd meglátjátok, hogy minden nemzet felett Isten vagyok és elcsendesítem a hadakozó ellenségeiteket.
A csendet nagyon meg kell becsülnünk, főleg, ha Isten ad parancsot arra, hogy most csendben kell maradni. Mi betegesen aktív emberek vagyunk és ez a kor, amiben élünk, és amelyiknek a gondolkozása egyre messzebb kerül Isten gondolataitól, a túlzott aktivitásra serkent minket. Azt sugallja, hogy az az értékes ember, aki mindig csinál valamit. Egyre többen vannak, akik nem tudják elviselni sem a csendet, sem azt, hogy ha egy rövid ideig nem kell valamit tenniük.
Úgy mondta a múltkor valaki, hogy olyan lett a modern ember, mint a búgócsiga, csak addig áll, amíg pörög. Amikor lelassul vagy megáll, eldől. Kiborul. Nem tudjuk a csendet elviselni, mert nem tudjuk, mire való. Mert nem ismerik sokan azt az Istent, aki a csendben, a csendben, a csendben munkálkodik. Létfontosságú, hogy legalább néhány perc csenddel induljunk reggel. Tudatosan törekedjünk arra, hogy legyenek csendes időszakok az életünkben. A vasárnap megszentelésének újra nagy hangsúlyt kellene kapnia.
Józsué tehát a népet csendre inti, néhány napos várakozás. Miért? Mert ez alatt Isten munkálkodik. Mit akar elvégezni? Három fontos esemény is történik ezalatt a csend alatt.
1. Az első, hogy Isten inti Józsuét, hogy őrizze meg a nép egységét. Veszélybe került Isten népének az egysége. Erre senki nem figyel még fel. Ennek még nincsenek vészjósló jelei. Talán még Józsué maga sem látja. Bizonyos, hogy nem magától, de mivel azt olvastuk a megelőző mondatokban, hogy Isten a bölcsesség lelkét ajándékozta neki, Józsué éber, és a Szentlélek figyelmezteti, hogy nem szabad megengedni most valamit. Mit?
Azt olvastuk, hogy a Rúben törzse, a Gád törzse és a Manassé törzsének a fele már jóval korábban Mózestől kértek valamit. Azt kérték, hogy mivel a Jordán bal partja, a keleti rész rendkívül gazdag legelőben, fűben, nekik meg nagyon sok állatuk van, engedje meg, hogy nekik ne kelljen átkelni a folyón, hanem letelepedhessenek ott a Jordán bal partján. Most megérkeztek oda. Helyben vagyunk. Akkor innen már nekünk nem is kell továbbmennünk. Letelepszünk. Mondják is, hogy hozzálátunk városokat építeni, beindítjuk az életet, mi már befutottunk. Megérkeztünk.
Józsué azt mondja: szó sem lehet róla! Mit mondott nektek Mózes? Azt mondta, hogy ez a föld a miénk lesz. És még mit mondott? Mert néha a mondat másik felére a gyerekeink sem szoktak emlékezni. A feltételekre. Ja, igen, még azt is mondta, hogy itt letelepedhetünk, de csak akkor térhetünk ide vissza mi férfiak, ha minden törzs is letelepedett már, és a fegyverforgató férfiak mennek a többiekkel, és segítik őket a harcba.
Erről van szó — mondta Józsué. Az asszonyok, a gyerekek, az állatok maradjanak itt, indítsátok be valahogy az életet, ti pedig gyertek szépen testvéreitekkel, mert mi egy nép vagyunk. Nem lesz olyan, hogy folyón túli, meg folyón inneni. Mi egy közösség vagyunk, és ezt a közösséget nem szabad megtörni semmivel. Semmilyen praktikus dologgal, semmilyen egyéni ötlettel, és főleg semmilyen egyéni érdekkel. Mert nektek most az az érdeketek, hogy itt beinduljon az élet, a többi meg csináljon, amit akar. Harcoljanak még évekig, teremtsék meg ők is a maguk egzisztenciáját, de a mienk már megvan. Ilyen nincs! Mi egymást segítve teremtjük a népnek a közös egzisztenciáját. Aztán, ha mindenkié megvan, akkor visszajöttök, és éljetek boldogul, amíg meg nem haltok.
Ez nagyon fontos politikai, gazdasági, vallási lépés volt, és Józsué idejében éberen észrevette a leselkedő veszélyt. Azt mondtuk, hogy a Józsué könyvében a legegyszerűbb eseménynek is mindig van valami lelki tartalma, figyeljünk fel erre, hogy az ördög mindig mesterkedik, hogy megossza Isten népét. Sokszor látszólag ilyen ártalmatlan dolgokkal. Nem lettek volna ők ellenségekké, legalábbis egyelőre nem, de biztos, hogy feltámadt volna az irigység a többiekben, majd emezek elkezdtek volna büszkélkedni valamivel, esetleg különbnek tartották volna magukat. Biztos, hogy a feszültség magvait vetették volna el, ha ők ott letáboroznak mindjárt. Isten Szentlelke indította Józsuét, hogy ebben a csendben ezt tisztázni kell. És olyan szép, hogy a három ottmaradt törzsnek a férfiai a hódítóknak az élére kerültek, és azt mondták: mi leszünk a fronton legelöl. Mert mi már csak férfiak vagyunk, ti meg még jöttök családostul, gyerekestől. Mi még titeket is védünk, és nemcsak segítünk a harcban, hanem mindvégig itt maradunk mellettetek.
Megerősödött tulajdonképpen a törzsi szövetség, az összetartozás tudata, és megerősödött az Istenben való hitük is.
2. Mi történt még?
Kellett ez a három nap arra is, hogy az, akit Isten a nagy pogány tengerből kiválasztott az üdvösségbe, lehetőséget kapjon arra, hogy Isten népéhez csatlakozzék. Ez volt a pogány Ráháb, az az asszony, akiről a második fejezet részletesen szól. Aki ott élt a pogány Jerikóban, de hallott Isten tetteiről. Az, amit hallott, hitet támasztott a szívében, és amikor a két kémet odaküldte Józsué, ez az asszony a hitéről vallást is tett nekik.
Ezt mondta: „Tudom, hogy az Úr nektek fogja adni ezt a földet, hiszen rettegés fogott el bennünket, és remeg tőletek mindenki, aki ezen a földön lakik. Mert hallottuk, hogyan szárította ki az Úr előttetek a Vörös-tenger vízét, amikor kijöttetek Egyiptomból, és a Jordánon túl mit tettetek Szihónnal, Óggal, az emóriak királyaival, akiket kiirtottatok. Amikor ezt meghallottuk, megdermedt a szívünk, és még a lélegzete is elállt mindenkinek miattatok. Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fönn a mennyben és lenn a földön is.”
Mondja ezt egy pogány, aki soha nem olvasott a Szentírásról, aki soha nem hallott még Isten népe fiaitól bizonyságtételt, de Isten tetteit hallva elgondolkozott, és mivel a hit hallásból van, még az ilyen hír is támaszthat hitet valakiben. Isten ezt az asszonyt családjával együtt meg akarta menteni. Ehhez is szükség volt néhány napra, amíg a kémek ott megszálltak nála. Amíg megerősítették őt ebben a bizonyosságában, hogy ez így van: az Úr, a mi Istenünk Úr fenn a mennyben és Úr itt a földön is. És nemcsak a mi népünknek az Istene, hanem minden népnek. És megígérték neki, hogy amikor az ostromra kerül a sor, vele és családjával kivételeznek és megmentik az életüket.
Nem különös dolog ez, hogy Isten egy valakit el akar hívni az üdvösségbe, és addig áll az egész hódítás? Erre több példa is van a Bibliában. Isten ítélete elvégződött Sodoma felett, de addig nem kezdhették az angyalok végrehajtani, amíg Lót és családja el nem hagyta azt a várost.
Vagy: óriási tömeg követi az Úr Jézust. Folyik az utca-evangélizáció. Tanítja a sokaságot, és egyszer csak megszakad minden. Nem foglalkozik az emberekkel, mert ugyanebben a városban 1300 évvel később egy vak koldus kiabálni kezd: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! És amíg Bartimeust meg nem gyógyítja, semmi és senki mással nem törődik. Mert neki az egy is mindig fontos, még ha ilyen hitvány alak, mint mi vagyunk, mint én vagyok, akkor is. Még ha egy Ráháb, egy parázna nő, akkor is. Ha Ő azzal az eggyel akar valamit, azt Ő végrehajtja, megvalósítja. Ebben Őt senki fel nem tartóztathatja, és addig a sokkal nem foglalkozik. Majd utána. Az Ő menetrendjében mindennek rendelt ideje van.
Ezzel a reménységgel kell nekünk is az evangéliumot hirdetnünk és mindenkire tekintenünk. Vannak tudósok, akik firtatják és elkezdik analizálni, hogy milyen hit lehetett Ráháb hite, meg hogyan jutott hitre. Mi az, hogy milyen hit? Milyen hitekről beszél a Biblia? Beszél az élő Istenbe vetett hitről, vagy az Úr Jézus Krisztusba vetett hitről. A legritkább esetben méricskéli, hogy ez a hit milyen nagy. Hit, ami majd növekszik, erősödni fog. De ha egy pici is van, akkor az már elég ahhoz, hogy Isten a maga hatalmát és szeretetét megmutatja.
Ahhoz meg nekünk semmi közünk, hogy Isten kiket választ ki, és kiket nem. Ránk azt a feladatot bízta, hogy hirdessük az evangéliumot minden népnek. Én mindenkire azzal a reménységgel nézek, hogy hátha ő is Isten választott gyermeke. Ez egyedül Isten hatásköre. Rajtam azt kéri számon, hogy mondtam-e róla szóló evangéliumot azzal a reménységgel és imádsággal, hogy hátha az hitet fog ébreszteni a szívében.
3. És amit még megtudunk a későbbi fejezetből, hogy kellett ez a néhány nap arra is, hogy Isten népe megtisztítsa magát. Így olvassuk itt a 3. fejezetben: „Tisztítsátok meg magatokat, és holnap az Úr csodákat cselekszik köztetek.”
Minket nyilvánvalóan Isten tisztíthat meg lelkileg egyedül. De fontos, hogy lássuk ennek a szükségét. Fontos, hogy világosan lássuk mindig, mitől kell megtisztulnunk, és bízzunk abban, hogy elég nekünk az Ő kegyelme.
Dávid olyan komolyan vette ezt, hogy imádsága végén azt mondta: „a titkos bűnöktől is tisztíts meg engem.” Amit még nem látok, vagy ami összenőtt velem, ami a kedves bűnöm, amit senki nem ítél el bennem, netalán még meg is dicsérnek miatta. De ha neked az bűn, Uram, tisztíts meg tőle. Miért? Mert Istennek az Ő nagy cselekedeteiben nem tehetséges, okos, kiváló, zseniális emberekre van szüksége, hanem megtisztított, megszentelődött emberekre. Alkalmas eszköz a kezében az lesz, aki engedte, hogy megtisztítsa az Úr, és akinek ez újra és újra fontos.
Ez nem bűnközpontú szemlélet, hanem engedelmességre kész magatartás. Állok rendelkezésére az Úrnak. Kész vagyok arra, hogy bármikor, bármire használjon. De Ő azt mondta, hogy mocskos szerszámokat nem használ. Akkor kérem, hogy tisztítson meg, és én is újra és újra meg akarok tisztulni. Sajnos van mitől. De olyan nagy dolog, hogy ez nem akadály Őelőtte, hanem megtisztít és használ. Az ilyen csendesnapokon megtisztítja az Ő népét, aztán bekövetkezik az, amit mondott: „holnaptól az Úr csodákat cselekszik köztetek.” Aztán majd nézheti a nép, milyen hatalmas az ő Istene és erőtlenségében is mi-mindenre tudja használni az Ő népét.
Azért fontos ezt tudnunk, mert a legtöbb hívő emberben ott van a vágy a többre. Olyan sokan imádkoznak ébredésért. Olyan sok hívő szeretné, hogy családjának a nem hívő tagjai is megtérjenek, új életet kapjanak. Olyan sokan vágynak arra, hogy erővel hangozzék az ige, hogy megújuljanak a gyülekezetek. Hogy akár tömegek hitre jussanak, megtérjenek. Erre nézve vannak ígéreteink, de ott vannak a feltételek is. Például ez a mondat: „tisztítsátok meg magatokat, és holnap majd az Úr csodákat cselekszik köztetek.” És amit Isten feltételként szab, azt nekünk szentül, komolyan kell vennünk. Még ezt sem mi végezzük el magunkon, hanem Ő. De ott kell lenni bennünk az őszinteségnek, a vágynak, az erre való törekvésnek, és komolyan kell vennünk azt, amivel kezdődött ez az igehirdetés: mindent Isten készít el az övéinek, mégis azt mondja: „menjetek be oda, és amit a lábatok érint, az lesz ténylegesen a tiétek.” Én adom nektek — mondja Isten —, de nektek kell kinyújtani a kezeteket és megragadni. A hitetekkel komolyan venni, hogy ami meg van írva, az így igaz, ahogy itt van. És az is igaz, amit Isten nekünk utasításként, parancsként mond.
Nagy ígéretektől hemzseg a Szentírás. Isten sok mindent ígér a benne hívőknek. Lehetséges, hogy egyre gazdagabb lelki életünk legyen, és Ő használjon minket arra, amire akar. Erősödjék ez a vágy a szívünkben. Ismerjük meg egyre jobban ennek a feltételeit. Csodáljuk és áldjuk a mi Urunkat, aki mindezt elvégzi, és legyünk tisztában azzal, hogy mi az, amit reánk bízott, és amit rajtunk kér számon. Akkor látni fogjuk, hogy Ő ma is ugyanolyan hatalmas, aki csodákat cselekszik az Ő népe között.

A napokban kezdtük el olvasni bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Józsué könyvét. Ez a könyv a honfoglalásról szól. Krisztus előtt 1270 táján szabadította ki Isten az Ő népét az egyiptomi rabszolgaságból, utána következett a negyven éves pusztai vándorlás, majd 1230 és 20 között került sor arra, hogy az atyáknak ígért ősi földet visszafoglalják.
Azzal kezdődik ez a könyv, hogy ott áll a nép az ígéret földjének a határán, Mózes nem sokkal ezelőtt halt meg, és Isten a nép új vezetőjévé Józsuét nevezte ki.
Hogyan haladtak ők városról városra és hogy jutottak el oda, hogy végre letelepedhetett mind a tizenkét törzs, berendezkedtek és elkezdődött az új élet — erről szól ez az izgalmas könyv. Javasolom, hogy azok is olvassák el, akik nem e szerint a kalauz szerint szokták a Szentírást olvasni.
Ennek a részleteiről a következő istentiszteleteken majd lesz szó, most egyetlen olyan tényre szeretném felhívni a figyelmet, ami roppant egyszerűnek, majdnem közhelynek látszik, de fontos, mély lelki mondanivalója van. Ez pedig az, hogy Isten nemcsak kihozta népét a rabságból, hanem be is vitte az ígéret földjére. Nemcsak kiszabadította őket egy emberileg reménytelen helyzetből, ahonnan csak Ő tudott szabadulást adni fegyver és vérontás nélkül, hiszen nem is volt fegyverük, tehát nemcsak valamiből szabadította ki őket, hanem valamire szabadította fel az Ő népét. A Józsué könyve ennek a színes dokumentuma, hogyan történt ez.
Tudniillik ez így történik a lelkiekben is. A bűnnek, sokféle megkötözöttségünknek, a jóra való tehetetlenségünknek, a reménytelenségnek az állapotából egyedül a hatalmas Isten szeretete tud kiszabadítani mindnyájunkat. Ezzel azonban nincs vége az Ő munkájának, ezzel kezdetét veszi Isten munkája minden hívő ember életében, és erről feledkeznek el sokan. Ő nemcsak kihoz a halál birodalmából, hanem bevisz az Ő szeretet Fiának országába, ahogy a Kolosséi levélben olvassuk.
Izráelt sem a pusztába hozta ki. Kiszabadítja a rabszolgaságból, aztán kezdjetek, amit tudtok. Nem ilyen a mi Istenünk. Megújította velük szövetségét, ellátta őket jó tanácsokkal, adott újra és újra útmutatókat, programot. Minden hűtlenségük, értetlenségük, nehézkességük ellenére hűséges maradt hozzájuk, és minden ígéretét teljesítette. Eközben jutott el ez a nép egyre nagyobb gazdagságra. Eközben jut el a hívő is egyre nagyobb lelki gazdagságra, mert Isten végső célja velünk sosem az, hogy minket szabaddá tegyen, hanem az, hogy miután szabaddá tett, visszaadja nekünk azt a teljes lelki gazdagságot, amit az ellene való lázadásban elveszítettünk, hogy ezzel másokat is gazdagítani tudjunk. Ez a teljes evangélium.
Nem szabad leragadni ott, ahol sok hívő megáll, hogy miután valamennyire megismerte a Jézus Krisztusról szóló tanítást, vagy ami ennél több, valamennyire megismerte Jézus kereszthalálának és feltámadásának az erejét, és odáig eljutott, hogy Jézusra való tekintettel Isten neki is bűnbocsánatot adott, úgy véli, ezzel vége mindennek. Mintha itt már ülhetne a babérjain, pedig még nincsenek babérjai. A babérkoszorút, a győzelmi koszorút az út végén adja majd meg Isten annak, aki mindvégig állhatatos maradt. Ezzel csupán elkezdődik valami. Isten nekünk sokkal nagyobb gazdagságot készített, mint amire sokan gondolnak.
Ezért lenne jó, ha úgy olvasnánk a Bibliát, hogy az egyszerű, de mégis markáns, határozott megállapításoknál is megállnánk és elgondolkoznánk, mint például ez a mondat a 3. versben. Azt ígéri Isten: „Nektek adok minden helyet, ahová léptek, ahogyan megígértem Mózesnek.”
Ez azt jelenti, hogy a nép elcsigázottan, nyomorult állapotban megérkezett az ígéret földje határára, és ott túl el volt készítve neki minden. Ez a minden nem is tudják, mit jelent. Jelenti azt is, hogy az övéké minden fa és forrás, minden szál fű és minden hatalmas hegy. Minden, ami ott terem és mindaz, ami évtizedeken keresztül teremni fog. Ez hirtelen eszükbe sem jut, fel sem tudják mérni, hogy mit jelent ez. És mindezért ők semmit sem tettek. Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek. Amikor Isten elkészíti azt, amire szükségünk van, és annál sokkal többet is, hogy tudjunk belőle másoknak adni, úgy, hogy azért semmit sem tettünk. Az viszont az ő feladatuk, hogy menjenek be oda. Vegyék birtokba azt, amit Isten ajándékként elkészített nekik. Ezt nevezi a Szentírás hitnek. Amikor valaki komolyan veszi a lelkiekre nézve is, hogy mindaz, amit Isten igéjében mond, igaz, erre ráállhatok, akkor próbáljam ki.
Egészen bizonyos, hogy most egy sor isteni ígéretet tudnánk idézni, de sokkal kevesebben lennének, akik el tudnák mondani, hogy ennek az ígéretnek a beteljesedését a múlt héten, tegnap, tavaly így tapasztaltam meg a saját életemben. Ez az, ami hiányzik sok hívő életéből, és ezért panaszkodunk sokszor a lelki szegénységünk miatt, az erőtlenségünk miatt, és nem magával ragadó, sodró erejű sok hívő ember élete. Beéri azzal, amit legelőször kapott, vagy beéri azzal, hogy elméletileg igaznak tartja Isten igéjét. Ő mindazt elhiszi, ami meg van írva, de semmi haszna belőle, mert nem gyakorolja a hitét. Nem próbálja ki.
Azért mondja itt Isten a népnek: nektek adtam mindezt, és menjetek be, amit majd a lábatok érint, az a tietek lesz. Már most a tiétek, és senki el nem veszi, és nem ti hódítjátok meg, ajándék. Ténylegesen azonban akkor érzékelitek, élvezitek majd mit kaptatok, amikor beteszitek oda a lábatokat, legyőzve az ott lakóktól való félelmet, dacolva a saját kishitűségetekkel, engedve Isten parancsainak mentek faluról falura és elcsodálkoztok: ni csak, valóban a mienk. S mennyivel több minden van itt, mint ahogy gondoltuk.
Én is elhittem azt, amit a Biblia arról ír, hogy Isten imádságot meghallgató Úr, és neki minden lehetséges. Először azonban akkor lett ez kézzelfoghatóvá számomra, amikor egyszer elveszítettem egy fontos kulcscsomót és sehol sem találtam. Egyszerű, gyermeki bizalommal azt kértem Istentől: Uram, ezt csak te tudod visszaadni. Én hiszem, hogy vissza tudod adni. Könyörülj meg rajtam, mert nem tudom, mit teszek, ha nem lesz meg.
Tűvé tettünk mindent, sehol. Másnap reggel felkelek, és a szemem odatéved, ahol a kulcscsomó csillog. Elcsodálkoztam. Utána meg azon csodálkoztam, hogy most miért csodálkozom? Nem ezzel a hittel imádkoztam? Ezt nem én találtam ki, ennek igei alapja van. Erre nézve ígéret van. Isten objektív ígéretet adott a hívőknek. Én ebbe az ígéretbe most itt kétségbeesésemben belekapaszkodtam, és az ígéret teljesedett. Ez ennyire valóságosan működik.
Itt van a hitetlenségünk, és ez lenne a nagy dolog, ha ma Isten Szentlelke ezt leleplezhetné, megutáltatná velünk a saját hitetlenségünket, félhitünket, elméleti hitünket, úgynevezett hitünket, és vágyat ébresztene bennünk arra, hogy menjünk be oda, ahol Isten elkészítette a kincseket. Ne érjük be azzal, amit eddig kaptunk. Az is nagy dolog, ha valakit már kihozott Isten a bűn sötétjéből és Jézus Krisztussal kapcsolatba került. De Jézus maga a gazdagság, és Ő a gazdagságát akarja adni a benne hívőknek.
Ilyeneket ígér: „Az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom azt nektek, mint a világ.” És olyan kevesen vannak, akiknek az élete erről prédikál. Akik akkor is, amikor hirtelen csapás éri őket, megalázzák őket, kifosztják, gyászeset történt, jobbról-balról rugdossák, a legjobb barátok is cserbenhagyták, akkor is megmarad a békesség a szívükben. Pontosan úgy, ahogy a nagy erdélyi költő, Reményik Sándor írja: Nyugalma nincs (és mindent megtesznek azért, hogy ne legyen), de békessége van. Mert Jézus békessége az övé lett.
Oly sokan mondják gyászoló testvérek: egy kis vigaszt tessék nekem adni. Senkit nem akarok megbántani, ilyen helyzetben meg végképp nem, de a Biblia nem beszél arról, hogy Isten nekünk egy kis vigaszt ad. Hanem arról beszél, amit Pál apostol a nyomorúságai mélypontján le mert írni: „…tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4).
Egyszer nem hívő ismerősökkel beszélgettünk, és szóba jött ez az ige. Valaki őszintén azt mondta: ez a Pál nem normális. Ilyet nem lehet leírni azok után, amiket előtte felsorol, hogy mit szenved. Még az lehet, hogy tele van vigasztalódással, ez a hívőknek lehet, hogy megadatik, de hogy csordultig vagyok örömmel, ez nem normális.
Ott rájöttem arra, hogy valóban nem normális, ha ezt úgy értjük, hogy nem megszokott, nem az általánosnak megfelelő. Mert ő a Krisztus örömével, a Krisztus vigasztalásával volt tele. Mert ő nem állt meg ott, hogy Jézus Krisztus megbocsátotta a bűneit és elhívta őt a szolgálatba, hanem ő a Krisztus gazdagságára törekedett (majd mindjárt olvasok egy-két idézetet erre nézve). Nem érte be a kezdettel, a kóstolóval, az előleggel, hanem azt mondta: Uram, ha már az első órákban ennyit adtál nekem (emlékezzünk a damaszkuszi úti tapasztalataira), mi-minden lehet még nálad elkészítve. És fokról fokra elkérte, és megkapta ezt a gazdagságot Krisztustól.
Ez az ige arra bátorít minket, hogy egyrészt ne felejtsük el, hogy egyszer el kell indulni, tehát az egészről csak azután érdemes beszélni, ha valaki már kijött Egyiptomból. Ha valakit Isten rádöbbentett a bűneire, eljutott arra a bizonyosságra, hogy egyedül Jézus Krisztus golgotai kereszthaláláért kap bocsánatot, de Őérte teljes bocsánatot kap, és új szakaszt kezdett Jézussal. Ez jelenti azt, hogy kijött a régiből. De ez a kezdet, ez nem mindeneknek a teteje. Ezzel elkezdődik valami, mégpedig egy dinamikus, mozgalmas élet: a Krisztus-követés — ahogy Jézus mondja. Követni csak mozgás közben lehet valakit.
Azt mondja: „Aki én utánam akar jönni, az tagadja meg magát, vegye fel naponta a keresztjét — ez folyamatos feladat — és úgy kövessen engem.” Rakja szépen a lábait egyiket a másik elé, másikat az egyik elé, s időnként visszanézhet, hogy Isten kegyelméből milyen szakaszt tettem meg, mennyi kísértés és próba között átvezetett, és mennyi ajándékot kaptam tőle. Nosza, gyerünk tovább, előre! Menjünk bátran, meg ne álljunk fél úton, mert ott vannak még elkészítve az igazi nagy ajándékok a számunkra.
Ezért mondja itt Isten: elkészítettem nektek mindent, vegyétek birtokba. Mozduljatok meg, és menjetek abban a bizonyosságban, hogy mindaz a tiétek.
Arra szeretnélek kérni nagy szeretettel titeket, akik egyáltalán Jézust követni akarjátok: ne legyetek kisigényűek. Magamat kapom rajta olykor szégyenkezve, hogy kisigényű vagyok. Beérem sokkal kevesebbel, mint amit Isten adni akar, és mint amit továbbadhattam volna már régen másoknak, ha tartanám a kezemet, és bíznék abban, hogy sokkal többet készített el nekem, mint amennyit eddig kaptam.
Ne álljunk meg az igazi Krisztus-követés küszöbén! Lépjünk be, és menjünk egyre beljebb.
Mi lett volna, ha Isten népe ebben az esetben megáll a Jordán bal partján és azt mondják: milyen jó, Isten kihozott minket a rabságból, nem kell tovább ingyen dolgoznunk a fáraónak, majd csak elleszünk itt valahogy? Isten nem azt akarja, hogy ellegyünk valahogy, hanem Ő gazdag életre hívott el minket, hogy másokat is tudjunk gazdagítani.
Hadd idézzek Pál apostolnak egy imádságából, pontosabban néhány mondatot abból, amikor a kolosséi gyülekezetnek elmondja, megírja, hogy mi-mindenért szokott imádkozni.
„Attól kezdve, hogy hallottunk rólatok, szüntelenül imádkozunk értetek (figyeljük meg, hogy milyen nem kisigényű kérések jönnek), hogy tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén. Hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jócselekedettel, és növekedjetek az Isten-ismeretében. Erősödjetek meg minden erővel az Ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre (szenvedésre). Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által.” (Kol 1,9-14).
Nem kis igényű imádság ez. Nem kezdő ember tétovázik itt, hogy vajon miről is van szó, ki is az az Isten? Mit is mondott nekünk? Egyáltalán, kapunk valamit tőled. Ő már tudja, ki Isten, ismeri Isten ígéreteit, és felsorolja őket szépen az imádságban. Egy másik helyen, amikor önmagáért imádkozik, akkor is ilyen nagy dolgokat kér és nagy csodákért ad hálát.
Hadd olvassak fel egy versidézetet, mert Weöres Sándor a Parainézis c. költeményében költői eszközökkel meggyőzően kifejezi ezt a gondolatot. Vannak benne nyers megfogalmazások, de a valóságot írja meg.

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad!
Hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd —
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét,
és ágyékod bizseregni tudjon,
s legyen életedben holmi limlom,
mit tiédnek, birtoknak becézhess. —
Isten vendége vagy e világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.

Az előszobákat nem arra tervezik, hogy ott békében nyújtózzék az ember örökre, hanem arra, hogy onnan mindenképpen beljebb menjen, ha hívják, vagy az a szándéka. Ha meg onnan nem akar beljebb menni, akkor menjen ki onnan. Az előszoba nem tartós tartózkodásra való, s ott még nincsenek értékek. Talán egyben gondoljuk mi másként, mint a költemény: mi nem Isten vendégei vagyunk, hanem a megváltásban Isten gyermekeivé lettünk. A Biblia azt mondja: Isten az Ő teljes örökségét az gyermekeinek adja. (Róm 8,15) Isten örökösei és Krisztus örökös társai vagytok a benne való hit által. Ez nem semmi, ez nem kis dolog, és ezt felejtjük el sokszor. Itt kellene igényeseknek lennünk, és tartani újra és újra a hitünknek a kezét, s engedni, hogy Isten újra és újra telerakja sok olyan kinccsel is, amiről nem is tudunk.
Hányszor mondják frissen hitre jutott emberek, amikor beszámolnak arról, hogy most már végigalusszák az éjszakát, meg nem haragszanak a haragosaikra, hogy nem is gondoltam, hogy ilyen békesség is van a világon. Hát hogy gondoltuk volna, amíg Istentől távol voltunk? De amikor az előszobából belépünk az Ő hívására, és Ő sorra nemcsak mutogatja, hanem nekünk adja kincseit, akkor az ember az egyik ámulatból a másikba esik. Hogy ilyenkor már kétségbe szoktam esni, és most én tartom a reményt másokban. Ilyenkor — mondta a múltkor valaki — már a plafonon vagyok és felmegy a pumpa, most meg azon gondolkozom, hogy ki bánthatta azt, aki most szid engem, és hogyan lehetne rajta segíteni. Nem ez a megszokott. Ilyen, meg ehhez hasonló gazdagságra akar minket elsegíteni a mi Urunk. Mert nemcsak kihoz a sokféle nyomorúságból, hanem bevisz az ígéret földjére.
Miután hangsúlyozza a Szentírás, hogy mindezt Isten készítette el az Ő népének és Ő készíti el a mai hívő népnek is, azért egyet-mást elmond a Józsué könyve arról is, hogy mi a feltétele annak, hogy Józsué meg a nép azt megkaphassa. Ezt most nem akarom felsorolni, hármat csupán megemlítek.
Az első, amit Józsuéról mond, hogy ő Mózes szolgája volt. Mózesnek, az Isten szolgájának szolgája. Józsué évtizedeken át csendes alázattal szolgált annak, aki csendes alázattal szolgált az Istennek. Soha nem akart a helyére törni, nem elégedetlenkedett a feladatával. Hűségesen végezte azt, amivel Isten megbízta. Jellemző-e ez ránk, csendes hűséggel helytállni ott, ahova Isten állított? Minden törtetés, irigység, versengés lehetetlenné teszi, hogy valaki előbbre jusson és Isten jobban használja őt.
A másik, amit megtudunk róla, hogy világos elhívása volt. Nem ő jelentkezett, hogy majd én leszek Mózes utóda. Sőt kétségbeesett, amikor először hallotta Istentől, hogy őt választotta ki erre a feladatra. De Isten határozott elhívására igent mondott, félve és remegve. Ezért biztatja Isten: Ne félj, légy bátor, légy erős, igen bátor, mert félt ettől. De Istentől vár mindent a továbbiakban is, hogy azt a feladatot, amit tőle kapott, el tudja végezni.
A harmadik, amit megemlít alapigénk, hogy iránytűje Isten írott igéje volt. Talán ez az a mondat, amit a legrészletesebben a lelkére köt Isten, és kétszer is elmondja. Én a második változatot olvasom: „Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel-nappal, őrizd meg, és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.”
Olvasd az igét, gondolkozz rajta és ahhoz igazíts mindent az életedben. Mint a közösségért felelős vezető is, és a magánéletedben is. A könyv utolsó fejezete, a 24. erről szól, hogy a családban is Isten igéjéhez igazodott Józsué.
Az úrasztalát megterítettük. Isten ma elsősorban arra bátorít minket, hogy mozduljunk. Akárhol vagyunk Őhozzá képest, mindenképpen közelebb hozzá. Ha csak egy lépést is. A legkisebb engedelmesség többet jelent az ember lelki növekedésében, mint akár mekkora irodalom elolvasása vagy nagy vitáknak a lefolytatása.
Isten azt mondja: ne úton álló tanítványai legyünk Jézusnak, mert aki áll az úton, az útonállóvá lesz olyan értelemben is, hogy útját állja azoknak, akik mennének Istenhez egyre közelebb. Mert ezek elgondolkoznak: ilyen egy keresztyén ember? Ezt jelenti Jézus Krisztus mai követőjének lenni? Köszönöm, nem kérek belőle. S lehet, hogy igazuk van. De aki halad az úton, az magával sodor másokat is, és hogy ha vannak is látható hiányosságok az életében, a lendületéből kiderül: most még csak itt tartok, de haladok előre, holnap már közelebb leszek az én Uramhoz, mint ma, és holnapután jobban tud használni mások javára, mint ahogy ma. Gyakoroljuk a hitünket, akár mekkora! Nem kell ezt méricskélni. Ha van Jézusba vetett hitünk, gyakoroljuk. Vegyük komolyan tanácsait, kövessük parancsait akkor is, ha sokszor nem korszerűek, s közben látjuk meg, hogyan növekszik a hitünk, a tisztánlátásunk, az engedelmességünk, és Isten kezében használható szolgákká válunk.

Lassan a végéhez közeledünk Pál apostol Rómába írt levelének, és itt a végén egészen gyakorlati útmutatást ad a hívőknek a közösségi életre vonatkozóan. Csütörtökön ezt a tanácsát emeltük ki: ne ítélkezzetek egymás felett, most pedig ezt szeretném hangsúlyozni: legyetek tekintettel egymásra.
A hívők közösségében természetesnek kell lennie annak, hogy a másik mindig fontosabb, mint én. Természetesnek kell lennie annak, hogy örülünk, hogy Isten másokban is elkezdte munkáját, és ezt, ahogy csak tőlünk telik, segíteni, erősíteni akarjuk, nem pedig akadályozni a velünk született önzéssel és értetlenséggel.
Mit jelent ez: legyetek tekintettel egymásra?
Nézzük meg először, miért vetődött ez fel abban az időben a pogányokból lett keresztyének gyülekezeteiben, aztán nézzük meg, hányadán áll ezzel az a kor, amiben élünk, és végül arra figyeljünk majd, hogy Jézus Krisztus mennyiben ad példát nekünk erre.
1. Miért lett ez probléma?
Valószínű egy mai bibliaolvasónak több mondat abból, amit most hallottunk, nem érthető első hallásra. Miféle húsevésről van itt szó? A húsevés a pogányokból lett keresztyének számára mindennapi probléma volt abban az időben, mert a legtöbb állatot úgy vágták le, hogy az valamelyik pogány istenség tiszteletére bemutatott áldozat alkalmával történt. A hús egy részét feláldozták ennek a bálványnak, a többi részét pedig kimérték a mészárszékben. Voltak a keresztyén gyülekezetekben olyan felvilágosult, erős hitű hívők, akik az egész kérdést elintézték azzal, hogy mivel bálványok nincsenek, a bálványnak bemutatott áldozati hús ugyanolyan, mint az összes többi hús, tehát lehet belőle nyugodtan venni és enni. Ezt a döntést ők hitből hozták. Pál apostol is ezen az állásponton volt.
Voltak azonban olyan gyengébb hitű, a Krisztus-követésben éppen csak elindult keresztyének is, akik igyekeztek ügyelni arra, hogy semmi a sötét múlthoz ne kösse őket, és semmit ne gyakoroljanak abból, amit addig tettek, amíg Jézus Krisztust nem ismerték. Nekik súlyos lelkiismereti kérdést jelentett volna az, hogy egyenek egy pogány bálvány tiszteletére bemutatott áldozatból, vagyis abból a húsból, ami abból megmaradt. Őket bántotta az előbbieknek ez a szabadsága, és engedetlenségnek tartották azt. S ezt ők is hitből gondolták így.
Pál apostol, aki az erősek véleményét osztotta, azt mondja az erőseknek: legyetek tekintettel egymásra, és semmiképpen ne kényszerítsétek ezeket az utóbbiakat, hogy egyenek ők is, mert hús, hús, semmi különbség nincs közte, ne izgassa az őket, hogy az a pogány istenségnek bemutatott áldozatból való. Ne kényszerítsétek őket erre, mert nem tudnák ezt jó lelkiismerettel megtenni. Ti se egyetek tüntetően előttük, hogy milyen szabadok vagytok, mert ez összezavarná és bizonytalanná tenné az ő hitüket. Hanem örüljetek annak, hogy Isten bennük is elkezdte az újjáteremtés munkáját. Majd növekedni fognak ők is az ismeretben, a szabadságban, az engedelmességben, és fontos, hogy „az étel miatt ne rombold le az Isten munkáját.” Tehát a te emelkedett, nagyvonalú, szabad szemléleted és életmódod ne zavarja meg őket, hanem inkább bátorítsd, segítsd őket, inkább mondjál le arról, hogy húst egyél, legalábbis ne előttük és tüntetően, ezzel is érzékeltetve, hogy ők még csak ott tartanak, te meg már mennyire előre vagy, mert ez nem a szeretet szerint történik, és ezzel csak megzavarod a te atyádfiát.
Korinthusban is probléma volt ez. Ott is szinte mindenki pogányból lett keresztyénné, Jézus Krisztus tanítványává. Amikor Pál apostol ugyanezt a gondolatmenetet szép részletesen leírja nekik, akkor ezzel a példás mondattal fejezi be: „Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja az én testvéremet, inkább nem eszem húst soha, csakhogy meg ne botránkoztassam őt.” (1Kor 8,13).
Pál apostol nem a nagy szavak embere volt, aki mond valami nagyot, aztán nem veszi komolyan, ő ezt komolyan vette. Ha ezzel bárkinek problémát okozok, megleszek zöldségfélén is. Egész életemben nem eszem húst, csak ne akadályozzam az Isten munkáját, amit elkezdett az én atyámfiában.
Itt, ebben a fejezetben, az 1Korinthus 8-ban írja le aztán részletesen, hogy mi-mindenhez lenne neki mint apostolnak joga, és mi-mindenben egészen szabad ő, de (és itt jön egy fontos bizonyságtétel) „mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, hanem mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé.” (1Kor 9,12).
Mert aki igazán szabad, az szabad arra is, hogy adott esetben nem él a szabadságával. Aki igazán szabad, az szabad arra, hogy ha az Isten dicsőségét az szolgálja, vagy az ő testvérének a hitbeli fejlődéséhez arra van szükség, akkor nem él az adott szabadsággal. Mert aki valóban Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa lett, annak mindig fontosabb a másik ember, a testvér hitbeli növekedése, testilelki jó közérzete, érdeke és előmenetele, mint a saját eszméje, meggyőződése, kényelme, presztízse, vagy akármilyen egyéb szempont. Az ilyen ember éppen ezért mindig kész bármiről lemondani, ha az szolgálja a testvérének a javát, az Isten dicsőségét, vagy az evangélium előmenetelét. Mert a Krisztus-tanítványok tekintettel vannak egymásra. Egyebek között ez is jellemzi Jézus Krisztus igazi tanítványait. Erről szól alapvetően ez a fejezet.
2. Most nézzük meg közelebbről, hogyan viszonyul a mi korunk ehhez a bibliai tanításhoz?
Az a kor, amiben élünk, ennek pontosan az ellenkezőjét sugallja. Ennek a világnak a mai vezetői és a mi országunk vezetői is, ennek az ellenkezőjére adnak példát. A főideológusok konkrét kérdésekről megnyilatkozva — ezzel szöges ellentétben álló szempontokat hangsúlyoznak. Az emberek többsége úgy él, hogy nincs tekintettel másokra. A másiknak a léte, az érdekei, a java miatt kevés ember hajlandó korlátozni önmagát. Néhány példát említek.
Este hazamegyünk a munkából. Ilyen melegben nyitva vannak az ablakok. Minden gátlás nélkül bekapcsolja a bömbölő ládát a legtöbb ember, tekintet nélkül arra, hogy talán a szomszéd lakásban fekvő beteg e miatt a zenének alig nevezhető ricsaj miatt szenved. Miért ott lakik? - mondta ezt a múltkor valaki, mikor szeretettel megkérték, hogy a súlyos beteg miatt nem lehetne-e egy kicsit halkban, netalán úgy, hogy csak azok hallják, akik bekapcsolták, és ne legyen kénytelen még egy csomó ember hallgatni, aki nem ezt akarja most hallgatni. Miért ott lakik? És miért nem szereti azt a „zenét”.
Péntek este. Estétől reggelig kénytelen szenvedni némelyek szórakozása miatt az egész környék. Miért? Mert neki joga van egész heti munka után szórakozni. Tekintet nélkül másokra.
És a hívők is. Ifjúsági konferencia van. Idősebb, fiatalok vannak ott, közöttük van már két fiatal házaspár is. Az egyik házaspár képtelen megérteni, hogy miért nem jó, hogy reggeltől-estig ott mindenki előtt nyalják-falják egymást. Miért? Nincs joga egy ifjú férjnek megcsókolni és megszorongatni a feleségét akkor, amikor akarja? Dehogy nincs! Nem csak joga van, kívánom, hogy ötven év múlva is tekintse ezt természetesnek, és tegye ugyanezt. De nem érti, hogy miért nem ott és akkor van ennek az ideje és a helye, mert hogyan nézi ezt az a sok fiatal, akinek éppen az az egyik bánata, hogy nincs még neki úgy párja, mint ahogy már neki. Nem lehetne ezt valahogy másként, a szeretet jegyében gyakorolni?
Pál apostol azt mondja: lemondtunk erről a szabadságunkról — tiérettetek. Neki ez természetes volt.
Szabadult alkoholisták csendesnapja. Az egyik munkatárs nem érti, hogy miért ne olthatná a szomját ilyen melegben jégbe hűtött sörrel. Egyébként is csak két üveggel ivott meg egész nap, és kinek mi köze hozzá. Nem alkoholfüggő, ő szabad. De az összes többi most lett szabad. És ha az én atyámfiának nehézséget okozok — olvastuk itt —, akkor lerontom az Isten munkáját. És ne tedd tönkre ételeddel, meg az italoddal azt, akiért Krisztus meghalt! Ez, hogy nem érti, ez azt jelenti, hogy fogalma sincs arról, miről szólnak ezek az igeszakaszok, és hova akarja elsegíteni Jézus Krisztus a követőit.
Nem tudom, érzékeljük-e, hogy mennyivel magasabb rendű, az egész társadalom szempontjából hasznosabb, önmagában is értékesebb ez a szemlélet és életgyakorlat, amiről itt Pál apostol ír. Vagy mi is úgy látjuk, hogy ez valami kicsinyes túlzás, ósdi törvényeskedés? Mit kell itt kicsinyeskedni, hogy tekintettel lenni egymásra? Hiszen mi az önmegvalósítás, a jogok érvényesítése, az egyéni szabadság védelme jegyében élünk. Tekintet nélkül egymásra.
Nyaral a család. Jómódú emberek, a gyerekek fürödnek az üdítőkben, üvegek, dobozok sokasága van ott. Naponta többször fagylalttal a kezükben sétálgatnak a kertben. Akárhova mennek, autóval indulnak, és megtömött szatyrokkal autóval érkeznek. A szomszéd telken is nyaral egy család, és a gyerekek ott állnak a kerítésnél, nézik azt a sok finomságot, amiben a többiek dúskálnak. Ők vizet isznak egész nap, gyümölcsöt csak az elárusítónak a pultján látnak, és ha lemennek a strandra, akkor gyalog cipelik az egyetlen gumimatracot, és nekik ez is élmény.
Bemegy jómódúéknál az egyik gyerek a lakásba, és ezt mondja anyukájának: Anyu, nem tudom végignyalni ezt a fagyit, mert ezek a szomszéd gyerekek soha nem esznek. Hadd vigyek nekik is, vagy hívjuk át őket. És olyan jó lenne, ha egyszer megautóztatnátok őket. Mire anyuka: hogy jut ilyen eszedbe? Hova vezetne az, ha a világ összes szegényét mi akarnánk nyaraltatni? Nekünk jogunk van élvezni azt, amink van.
S nincs igaza? Nincs joga az embernek élvezni azt, amije van? Csak hol van ez attól, amit Pál apostol ír, hogy jogom lenne ehhez meg ahhoz, szabad vagyok erre meg arra, de mi nem élünk a jogainkkal, nem élünk a szabadságunkkal tiérettetek.
S vajon milyen beszéd ez, amit ez az anya mondott a gyerekének? Nem kell a világ összes szegényét nyaraltatni. Egy családdal, egy-két alkalommal lehetne megosztani valamit abból, amijük van. Amijük van? Amit ők is úgy kaptak! És többet kaptak Istentől, mint amire szükségük van. Nem itt lépne be a bibliai sáfárság fogalma? De hol van ettől a gondolkozástól a világ! Itt az a természetes, ami ennek a lélekgyilkos anyának az ajkán elhangzott.
Folyik a szomorú vita a mesterséges meddővé tétel kérdéséről. Az egyik orvos azt mondja: ez öncsonkítás és ahhoz nincs joga sem az egyénnek, sem az orvosnak. A másik azt mondja: ez emberi jog és a saját testével mindenki azt tesz, amit akar. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy úgy gondolom, amennyiben a saját testét ő maga „állította elő”, akkor lehetne azt mondani, hogy azt tehet vele, amit akar.)
Megszólal az ideológus, és imígyen szól: az egyén önrendelkezési jogát nem lehet korlátozni. Valóban így van ez? Csakugyan van jogunk megölni vagy megöletni a magzatainkat? Van valakinek joga lehetetlenné tétetni azt, hogy valaha is legyenek magzatai? Valóban csak az a cél, hogy mindenki mindenkivel szabadon szeretkezhessen, minden látható következmény nélkül? Itt tartunk?
Jevtusenkot idézem: „Ha Isten nem kell semmiképpen, gondolj magadra, legalább.” Gondolj legalább arra, hogy ki termeli meg a nyugdíjadat, ha sem te, sem a kortársaid nem szülnek gyerekeket. Ha mindig csak az egyéni érdek, a pillanatnyi élvezet, az azonnali anyagi haszon dönti el a dolgokat, és a személyi jogok hangoztatása mellett semmi nem számít. Sem a házasság, sem a család, sem a társadalom, sem a nemzet jövője. Kit érdekel ez?! Mindig csak a szabadságot hangoztatjuk, felelősség nélkül. Ilyen mélyre süllyedtünk erkölcsileg. Mert ha Isten nem kell semmiképpen, akkor magunkra sem tudunk felelősen gondolni. Egymásra pedig végképp nem. Megpróbálunk élni, tekintet nélkül egymásra. — Bizonyos háborúkat nem is említek most.
3. Legyen áldott Isten, hogy nem mindenki süllyedt ilyen mélyre. Legyen áldott a mi Urunk Jézus Krisztus, hogy Ő nem erre adott példát, és nem erre ad nekünk bátorítást. Mert róla azt olvassuk: „Gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk.” (2Kor 8,9). Őróla azt olvassuk, hogy „amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett. Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8). És amikor — tekintettel reánk — a kereszthalált is vállalta, akkor nem rendelt oda tizenkét légiónyi angyalt, pedig lett volna rá szabadsága és joga, de Ő nem élt ezzel a lehetőséggel, hanem engedelmes maradt a halálig, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Ő tekintettel volt mindig az Atyára, és tekintettel volt ránk, akik ezt végképp nem érdemeltük, de akik enélkül reménytelen helyzetben maradtunk volna.
Ilyen nagy különbség van Jézus és a világ gondolkozása között. A kérdés az: nekünk melyik a szimpatikus? Pontosabban: melyik szerint élünk? Melyiknek az erejében bízunk? Egy élvhajhász, önző, pénzimádó korban nem könnyű az Úr Jézus elkötelezett tanítványaként élni. De mindenki attól kapja a jutalmát, akinek a szolgája.
Kinek a szolgái akarunk lenni? Egyáltalán: milyen jutalom kell nekünk? Pillanatnyi élvezet, vagy az értelmes, teljes, sőt örök élet, amit Jézus kínál? Gyönyörök, vagy pedig az a dicsőség, amibe Jézus fogadja a benne hívőket? Pénz és korlátlan szabadság mindenáron, vagy pedig jó lelkiismeret és igazi békesség itt, és majd az örökkévalóságban is? Hogyan élünk, és hogyan akarunk élni? Tekintet nélkül Isten rendelkezéseire és egymásra, vagy pedig tekintettel mindarra, amit Ő nekünk a javunkra mondott, és tekintettel egymásra? Így gazdagítva egymást, és a körülöttünk levő erkölcsi értékekben egyre szegényebb életet.
Jézus ezt tette, és akik Ővele együtt élnek, azokat egyre inkább ilyenekké formálja. Boldog ember az, aki egyebek közt ezzel a reménységgel is behívja az életébe az Úr Jézust, és megtanulja követni az Ő útját, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Az ilyen emberek viszik előbbre a világot, és tudnak igazán gazdagítani másokat. Ehhez azonban az kell, hogy valaki teljes meggyőződéssel a saját imádságaként tudja elmondani:

Csak te kellesz, én Uram,
Benned mindent meglelek;
Támogasd, ki elzuhan,
Gyógyítsd meg, ki vak s beteg.
Szent szavadra hallgatok,
Tévedés az én bajom,
Én hamisság s bűn vagyok,
Te igazság s irgalom.

Ez a szakasz az ítélkezésről szól és az utolsó vers foglalja össze az egésznek a célját: „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek ne okozzatok megütközést vagy elbotlást.”
Aki ítélkezik, az a másik felett ítélkezik, az fölé emeli magát, és elfelejti, hogy az a testvére. Ez a szakasz az akkori gyülekezet tagjainak, tehát újjászületett embereknek szól. Olyanoknak, akikről azt olvastuk, hogy az Isten befogadta őt, tehát Isten gyermeke lett, aztán azt olvastuk, hogy az Úré, az Ő tulajdona, és testvérei egymásnak. Ezek tehát Isten gyermekeivé lett újjászületett emberek. És még ezeket is megkísérti az, hogy ítélgessék egymást.
Mi miatt?
Nem amiatt, hogy Isten gyermeke vagy nem, mert ez nem vitás. Hanem amiatt, hogy a keresztyén gyakorlatukban különféleképpen gondolkoztak, és mást tartottak fontosnak. Két dolgot említ itt az apostol.
Az egyik, hogy voltak olyanok, akik a pogányságból kijőve azt mondták, hogy mivel nem tudjuk, hogy a hentesnél olyan húst árulnak-e, amit ott vágott le az udvarán és semmi köze a bálványokhoz, vagy olyan húst, amit valamelyik bálvány tiszteletére áldoztak, és abból megmaradt, inkább egy falat húst sem eszem, hanem zöldséget. Elegem volt a pogány bálványokból, meg a nekik bemutatott áldozatokból, én most minden dologban szigorúan az Úr Jézushoz akarom tartani magamat.
A másik meg azt mondta: ugyan már, hús, hús. Most mit változtat rajta, hogy a bálványnak áldozták, vagy az udvaron vágta le. Kit érdekel az? Szabadok vagyunk, a Krisztusban szabadságot nyertünk. Én megveszem azt, amit kitesz a pultra, és amit ott árul a boltban.
Ezek kölcsönösen elkezdték ítélgetni egymást. A zöldségevőt ítélték, hogy milyen kicsinyes, milyen törvényeskedő, nem jutott el a teljes szabadságra, a zöldségevők meg ítélték emezeket, hogyan lehet valaki ilyen nagyvonalú és engedékeny az Úr dolgaiban. Mivel nem tudhatja, hogy mit vásárol, jobban tenné, ha ő sem enne húst.
Aztán a napok. Bizonyos napokat különbnek tartottak némelyek, például az újholdat, vagy a holdtöltét, vagy valami jeles eseménynek az emléknapját. A többiek meg azt mondták: nap nap, mind egyforma. Mindegyik huszonnégy órából áll, nem kell különbséget tenni. Ezeknek mondja Pál, hogy ilyesmin el ne kezdjetek veszekedni. Nem különb az, aki így vélekedik, vagy aki amúgy vélekedik. Az döntően fontos, hogy újjászületett Isten gyermeke-e. És ez meglátszik-e az életén. De hogy ilyen gyakorlati dolgokban sokféleképpen lehet vélekedni, azt engedjétek meg egymásnak, és emiatt ne ítélkezzetek.
Miért ne?
Mert aki ítélkezik, az beül a bírói székbe, és ítéletet hirdet mások felett. A bírói szék pedig foglalt — mondja itt Pál apostol. Az csak Istent illeti meg, és ne felejtsétek el, drága testvérek, hogy akár zöldséget eszel, akár megveszed a húst, mindnyájan meg fogunk állni az Isten ítélőszéke előtt, és kinek-kinek számot kell adnia önmagáról az Istennek. Mert nekünk van bíránk. Egyetlen olyan bíránk van, aki helyesen ítél, és akinek az ítélete döntő. Erre gondoljatok. És aki elkezd ítélkezni mások felett, az nem veszi komolyan az ítélő Istent, és az Isten ítéletét, aki előtt egyszer mindnyájunknak meg kell állnunk. Engedjétek, hogy Ő ítéljen meg minket. Ti pedig próbáljátok elfogadni egymást zöldségevőként vagy húsevőként, akár minden nap egyforma neki, akár bizonyos napokat fontosabbnak tart, mint a többi. Ez nem üdvösség kérdése. Ha valóban Isten gyermekei vagytok, szeressétek egymást, és fogadjátok el egymást a magatok furcsaságaival együtt. Nem beszélve arról, hogy ezek a furcsaságok változni fognak. Mivel ti Isten gyermekei vagytok, lépésről-lépésre rájöttök arra, hogy amiben gondolkoztatok esetleg tévesen, és változni fog a gondolkozásotok. Egyre közelebb fogtok kerülni az Úr Jézushoz, és így egyre közelebb fogtok kerülni egymáshoz is.
Aki azonban ismeri a Bibliát, megkérdezhetné: kérem szépen, ezt mind elfogadom, de akkor egyáltalán nem is szabad véleményt alkotnunk semmiről meg senkiről? Azzal is vétkezem, és akkor is ítélkező vagyok már, ha megállapítok valamit az én hívő testvéremről?
A Biblia azt mondja: szükséges véleményt alkotnunk tanításokról, gondolatokról. Adott esetben még egymásról is. Itt van a megelőző fejezetben: „Ne igazodjatok a világhoz, változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek mi az Isten akarata. Mi az, ami szerinte jó és tökéletes.”
Ez egyenesen parancs, hogy nekünk meg kell tudnunk ítélnünk, hogy mi az Isten szerint jó és az Isten szerint helytelen. Csak más dolog megítélni dolgokat, meg akár embereket is, és más dolog elítélni valakit amiatt, mert másként gondolkozik, mint én. Pál apostol ezt hangsúlyozza itt. Tessék megtanulni Isten igéjével a kezetekben megítélni mindent, hogy az helyes vagy helytelen, igaz vagy hamis, Isten szerint való, vagy nem szerinte való.
Jézus is példát adott erre. Csak egyet hadd említsek. Amikor Péter egyik órában azt mondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, utána meg tiltakozik az ellen, hogy Jézus vállalja a keresztet, akkor Jézus így szól: „Nem az Isten szerint gondolkozik, hanem emberek szerint.” Ezt egyrészt neki mondja meg, és nem róla mondja valakiknek, hogy ez a Péter látjátok, megint az emberek szerint gondolkozol, és ez nagyon fontos, alapvető dolog, amit tisztán kell látnia Péternek is. Jézus itt megítélt egy helyzetet, megítélt egy mondatot, megítélt egy embert, de nem ítélte el úgy, hogy ezek után takarodj a tanítványi közösségből, ilyen hitvány embernek itt nincs keresnivalója. Ez lett volna az ítélkezés, az elítélés. Neki mondta meg. Egy fontos dologban az igazságra hívta fel a figyelmét abban a bizonyosságban, hogy Péter is be fogja ezt látni, és idő kérdése, változni fog.
Nem mindenféle ítéletalkotást tilt meg a Szentírás, hanem bátorít arra, hogy tanuljunk megítélni mindent, de ne ítélkezzünk egymás felett — ahogy itt olvastuk.
Mit jelent ítélkezni? Jellemző-e ránk? Mi az oka annak, hogy ítélkezünk? Mik a következményei? Mit javasol ez az ige az ítélkezés helyett? Ez a tartalomjegyzék és mindegyikről röviden szeretnék beszélni.
1. Mit jelent ítélkezni?
Azt jelenti, hogy valakit valamely hibája vagy fogyatkozása alapján rossznak ítélni, erről szívesen beszélni másoknak is. Nem neki, mert azt a Biblia intésnek nevezi. Szeretettel intenünk kötelező egymást. Látom a hibáját, és szeretem őt annyira, hogy nem szeretném, hogy ez rögződjön benne, vagy jellemző legyen rá. Egy olyan alkalommal, amikor hajlandó meghallani, amit mondok, nagy szeretettel felhívom rá a figyelmét. Ez az intés.
Az ítélkezés pedig az, hogy látom a hibáját, vagy keresem direkt a hibáit, azokat számon tartom, és jól megtárgyaljuk valakivel a háta mögött. Ez az ítélkezés. Ettől óv minket Isten.
2. Jellemző-e ez ránk?
Az a tapasztalatom, hogy sajnos jellemző mindnyájunkra. Többször rajtakapom magam, hogy kezdem, és jó esetben a mondat közepén abbahagyom, mert nem szeretnék ítélkezni. Abból tudniillik senkinek sincs haszna. Abból mindenkinek csak kára van. Azoknak is, akikkel megbeszéljük, annak is, akiről beszéljük, és annak is, aki ilyen bűnbe esik, mert ezt a Biblia bűnnek minősíti.
Gondoljunk csak arra, hogy nagy ünnepen összejön a család. A leggyakoribb beszédtéma az szokott lenni, hogy valakiről, aki nincs ott, igyekszünk elmondani sok mindent. Nagyon kevés jót, vagy sokszor szinte semmi jót. Hallottad? És akkor a házasságáról, a gyerekeiről, az ízléséről, a találkozásainkról, a tőle elszenvedett sérelmeinkről részletesen és szívesen beszélünk.
Csendeshét van. Tizenévesek beszélgetnek az udvaron egy kis körben. Arra visz az utam, és mit hallok? Mindnyájan egy irányban néznek és mutatnak valakire. Nézzétek, hogyan lehet ilyen szerelésben eljönni ilyen helyre? Látjátok, hogy mennyire nem is illik az a cipő ehhez a ruhához. Meg azok a színek? És a haja, az egészen elképesztő! És elhangzik a summás kijelentés: ez egy hülye. És észre sem veszik, hogy kimerítették az emberölés bűnét, mert Jézus azt mondja a Hegyi beszédben, hogy aki az atyjafiáról azt mondja ráka (bolond), az méltó a gyehenna tüzére. Ez hasonló az emberöléshez. Eláztattak valakit. Rányomták a pecsétet: hülye, mert elég végig nézni rajta, mindenben lehet kifogást találni, ami rajta van, és mi azt megállapítottuk.
Nem mondok több példát, pedig naponta találkozunk ezzel a bűnnel. Sajnos szívesen elkövetjük ezt a bűnt. Gyakran beülünk a bírói székbe, és ítéletet hirdetünk másokon. Milyen ízlése van, hogyan neveli a gyerekeit, mennyit keres, hogyan osztja be a pénzét, és így tovább. Különösen a kicsik, az elesettek, a nyomorultak ki vannak téve a nyelvünk ítélkezésének. Nagy ajándéka lenne Istennek, ha a következő úrvacsorára úgy készülnénk, hogy még ma este megkérdezzük Istentől: Uram, miben szoktam ítélkező lenni, és nemcsak a szokástól, hanem az ítélkező szívünktől szeretnénk szabadulni, és kérni ehelyett azt, amiről mindjárt szó lesz.
3. Mi az oka annak, hogy ilyen gyakran ítélkezünk?
Sötét okok lapulnak meg e mögött a gyakorlat mögött. Sokszor azért ítélkezünk, mert az ítélkezésünk mentegetőzés tulajdonképpen. A másik hibáit és bűneit kell megtárgyalni, addig sincs szó a miénkről. A másikra mutogatok, addig sem kell a magam sokszor hasonló, vagy azonos gyengeségeire vagy bűneire gondolnom. Nem vesszük észre, hogy miközben egy ujjunk a másikra mutat, három ujjunk önmagunkra mutat. Mert sokszor ugyanazokban vagyunk elmarasztalhatók, amik miatt másokat elítélünk. Ezen többször rajtakaptam magam, és azóta, ha előfordul ez a bűnöm, hogy másról rosszat mondok, azonnal arra gondolok, hogy megvan-e ez bennem? A legtöbbször megvan. Ez elsegíti az embert önismeretre, de ennek ellenére sem helyes ítélkezni, mert a mentegetőzés semmiképpen nem erény.
Nagyon sokszor az ítélkezésünk rejtett dicsekedés. Az ő gyengeségeit sorolom, és ezzel tulajdonképpen azt mondom, csak nincs bátorságom kimondani, hogy ugye e tekintetben én sokkal különb vagyok, mint ő. Azért veszem észre, mert a sasszemem meglátja a rosszat — a másikban. Ez egyfajta rejtett dicsekedés.
Aztán nyilvánvaló gőg van mögötte. Mert ugye én jobban tudom, mint ahogyan ő csinálja. Ezért tudom szóvá tenni, hogy mit tesz rosszul. Vagy hallgatólagosan még az is benne van: én úgy soha nem csinálnám, annál csak jobban. Benne van ez a korlátoltság is, hogy tulajdonképpen csak az jó, ahogy én szoktam. Ezt megint nem vallja be az ember magának, mert annál gyávább, és az ítélkezőnek a gyávaságát mutatja az is, hogy nem annak mondja meg a hibáját, akinek a hibájáról beszél, hanem másokkal beszél róla. Ahhoz bátorság kellene, meg ami sokkal több: szeretet kellene.
Egyszóval, aki ítélkezik, az különbnek tartja magát, mint azt, aki felett ítélkezik. Ez az ellenkezője annak, amire a Szentírás minket bátorít, mert azt mondja: egymást különbnek tartsátok magatoknál. Úgy, hogy aki rajtakapja magát, és van bátorsága felismerni és beismerni, hogy ítélkező, az jusson bűnbánatra e tekintetben is: hogy ott van ez a gőg az ítélkezése mögött, hogy én különb vagyok, mint az a másik.
4. Mik a következményei?
Az ítélkezés következménye az, amitől itt Pál a leghatározottabban óvja a gyülekezetet: megosztja a közösségeket. Mert vagyunk mi, akik megtárgyaljuk az ő hibáikat, és vannak ők, akik felett most ítéletet hirdettünk. Máris két csoportra oszoltunk. Aztán többféleképpen ítélik meg a helyzetet és az embert, és máris több klikkre oszolhatunk. Az egyiknek rokonszenves, a másiknak kicsit ellenszenves, a harmadiknak egészen ellenszenves, és ember legyen a talpán, aki ott az egységet helyreállítja. Ráadásul, mivel az áldozat háta mögött történik az ítélkezés, ez előbb-utóbb eljut hozzá is. A legritkább esetben úgy jut el, ahogy elhangzott, aztán elferdítik, eltorzítják. Egy csomó ember vétkessé válik ebben, mert a pletykát is súlyos bűnnek tartja a Szentírás, megsebeztünk valakit, az visszasebez: az azt gondolja, hogy én azt gondoltam róla, és vége van a békességnek.
És mit parancsol az ige? Ha tovább olvastam volna, ez áll a 19. versben: „Arra törekedjetek inkább, ami a békességre és az egymás építésére való.” Ehelyett az ítélkezéssel békétlenséget szítunk és rombolunk.
Mindenképpen megosztó hatása van tehát, megsebzi az embert, bomlasztó ereje van, és ezek a felismerések azonnal megmutatják, hogy ki áll minden ilyen ítélkezés mögött. Ki az, aki bomlasztani akar, megosztani, megsebezni, embereket egymásnak ugrasztani vagy a kétségbeesésbe hajszolni. Jézus azt mondja: ez az ős ellenség, az ördög. Aki ítélkezik, akár tudja, akár nem, az ördög kezében lesz eszközzé. Isten őrizzen meg ettől minket! Már csak ezért is tartózkodni kell az ítélkezésnek mindenféle formájától.
5. És mit csináljunk helyette?
A Biblia sohasem csupán azt mondja, hogy ezt ne tedd, hanem azonnal megmondja, hogy mit tegyél helyette. Mit tegyünk helyette?
Először is nem kell mindent észrevenni, és szóvá tenni. A családokban a legtöbb békétlenséget az okozza, hogy árgus szemekkel figyelik egymást, mindent észrevesznek és lehetőleg mindent szóvá tesznek. Egy emelkedetten gondolkozó, lelkileg igényes, nagyvonalú ember (nem is említem, hogy akiben szeretet van), felülemelkedik ezen. Észrevettem. Milyen érdekesen csinálja. Egészen másként, mint én — és napirendre térek felette. Miért kell azonnal rossznak minősíteni azért, mert másként csinálja, mint én? Vagy akkor valljam be: csak az a jó ezen a világon, ahogy én látom, ahogy gyakoroltam, ahogy én megszoktam. Erről mindenki tudja: nem igaz.
Nem vagyunk becsületesek, nem gondolkozik kíméletlen őszinteséggel sok ember a maga dolgairól. Nem kell sem észrevenni, vagy ha észrevettem, érdekesnek találom, elgondolkozom rajta. Ha az annyira rossz neki, és szeretem őt, akkor alkalmas időben valahogy megmondom. Nem kell azonban beleavatkozni egymás dolgába. Ez parancs a Bibliában. Ott van a Péter levelében: ne legyetek más dolgába avatkozók.
Például egy ifjú házaspár a szülőkhöz képest más. Nem kell beleavatkozni a dolgukba. Ha kérnek tanácsot, és tudnak adni bölcs tanácsot az idősek, akkor adjanak, ha meg nem kérnek, hallgassanak! Tudom, ez barátságtalanul hangzik, de ezt kellene minden vonatkozásban komolyan vennünk. Az én illetékességem vagy nem. Én vagyok felelős vagy nem. Ha nem, akkor nem kell ítélkezni. És főleg másokkal nem kell megtárgyalni, hogy mit látok abban rossznak.
Ezzel kezdődik itt az ige: az Isten elfogadta őt. Azt mondja Pál: ezek után ki vagy te, hogy ítélkezel a felett, aki az Istennek jó volt. Isten elfogadta. Az Ő gyermeke lett úgy, hogy húst is eszik, vagy úgy, hogy csak zöldséget eszik. Így szereti az Isten. Próbáld meg te is így szeretni. Ő is a testvéred — írja később —, mert téged is elfogadott az Isten a magad hasonló furcsaságaival. Isten nem azt mondta, hogy szeretlek, ha majd megváltozol, hanem azt mondta: szeretlek így ahogy vagy, aztán majd úgy is változol ennek a szeretetnek a melegében. Így kellene néznünk egymásra: elfogadó szeretettel.
Aztán nem kell mellékes dolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítani. El kell kérnünk Istentől a bölcsességet, hogy mindennek annyi súlyt tulajdonítsunk, amennyi megilleti, amennyi van. Pál ezt is mérlegeli itt. Azt írja: emberek, az igazán fontos az, hogy ezeket Isten elfogadta, hogy ti az Úréi vagytok, hogy ti éppen ezért testvérek vagytok. Háromszor, más-más relációban hangsúlyozza ezt. Ezekhez képest mit számít az, hogy ki mit eszik? Bízzátok rá, hogy mit eszik. Ami jól esik neki, amit jó lelkiismerettel eszik. Mert aki csak zöldséget eszik, az is hálát ad az Istennek, aki meg húst eszik, az is hálát ad. Hangzik a hálaadás. Isten gyermekei magasztalják az Atyjukat. Ez a fontos. Az meg nem fontos, hogy mit tesz az asztalra. Egyébként is az ő dolga, ne avatkozz bele. És főleg ne ítéld el őt amiatt, mintha vádlott lenne, te meg bíró. Mert mindnyájan vádlottként állunk oda az igaz Bíró ítélőszéke elé. Ezt ne felejtsétek el.
Ismét mondom, hogy mit tegyünk helyette:
Ha valóban olyan dolog, amiről úgy ítéljük, hogy önmagának árt vele, akkor ezt nagy szeretettel egy alkalmas pillanatban meg kell mondanunk. Mert a szeretet mindig azt nézi, mi jó a másiknak. Ha látom, hogy ezzel árt magának, és ez bármi lehet, akkor tartozom azzal neki, hogy nagy szeretettel, nem ítélkezve, nem a bírói székből, hanem testvérként mellé állva megmondom. Ez hálátlan feladat. Sokszor ebből is sértődés meg harag lesz, mert Isten gyermekei is képesek megsértődni, ha az igazat megmondják nekik. De ha az valóban szeretettel hangzik el, és Isten vezeti az ilyen intőt, akkor abból sok áldás jöhet ki.
Az ítélkezés ellentéte az, hogy ha tisztlejük egymást. Ez sokkal fontosabb vonása a helyes magatartásnak, mint gondoljuk. Sokan ezt nem értik. Például jegyespárokkal beszélgetve szoktam ezt hangsúlyozni: a házasságban nagyon fontos, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást. És az mi-mindent jelent? Szeretni kell egymást, nem tisztelni. De tisztelni is kell, és a gyermeket is tisztelni kell, amikor még kicsi, alig látszik ki a földből. Ő ugyanolyan drága teremtménye Istennek két meg négy évesen is, mint amikor nyolcvan évesen egy végig dolgozott alkotó élet után valaki bölccsé lett már. E tekintetben nincs különbség. Nem lehet gúnyt űzni belőle, nem szabad visszaélni a bizalmával, nem szabad kifecsegni a kis titkait, amit rám bízott. Azt komolyan kell venni.
Az értelmi fogyatékos is, akik között egy ideig dolgozhattam, ugyanolyan ember. Ez nekem nagy felismerés volt. Isten előtt egy kategória van: ember. Aztán van sovány, kövér, fiatal, öreg, eszes, meg értelmi fogyatékos, de az ugyanolyan ember, és nagy tisztelettel szolgáltam közöttük. Valahányszor találkozunk, ez a tisztelet van bennem.
Még valamit említek, hogy mit tegyünk ítélkezés helyett. Szintén a megelőző fejezetben olvashatjuk, amikor azt mondja Pál: „jót mondjatok egymásról, és ne rosszat.” Van amikor úgy fordítja a Biblia: „Áldjátok egymást és ne átkozzátok.” (12,14). Az áldani szót, ha a görög szót fordítjuk, az betű szerint azt jelenti: jó mondani (eulogia). Jót mondok a másikról vagy a másiknak, amikor megáldom őt, vagy másnak beszélek róla. És mindenkiről lehet valami jót mondani. Mindenkiről lehet valami rosszat is, ahhoz nem kell nagy tudomány.
Van egy Lagerlöff Selma nevű svéd írónő, akinek van egy ilyen műve is: Krisztus-legendák. Írt Jézus Krisztusról olyan történeteket, amelyek nincsenek benne a Bibliában, nincs történi alapjuk, ezért mondja: legendák, de amikben Jézusnak egy-egy jellemző tulajdonságát az író tehetségével fogalmazza meg. Az egyik erről szól: Megy a Mester és utána a tizenkét tanítvány a gabonaföldek között, és egyszer csak az út szélén látnak egy döglött kutyát. Mindegyik tanítvány tud megjegyzést mondani rá: milyen ronda, büdös, mennyi légy lepi stb. Jézus nézi, és azt mondja: milyen szép fehér foga van. Jézus még egy dögben is felismer valami szépet. Még egy döglött eben is van valami szép. Ő azt teszi szóvá. Nincs benne a Bibliában, de aki ismeri Jézust a Bibliából, tudja, hogy Ő valóban ilyen. A legrondábban, még bennem is meglát valami szépet, s azt mondja: ez fog megnövekedni, ha bennem hiszel, és hozzám ragaszkodsz, egyre inkább olyanná leszel, amit az Isten beléd teremtett, amit a bűn betakart, ami nem dominál most még benned, nem az a meghatározó, de egyre inkább az lesz.
Erre bátorít minket is Isten: ne ítélkezzetek. Keressetek valami szépet mindenkiben, azt erősítsétek benne. És ha azt a célt szolgája, hogy valami hibáját szeretettel megmondjátok, akkor szeretettel szabad, az nem ítélkezés. Az intés, amire szükségünk van, mert az épít.

Mögöttünk van Péter-Pál napja, amikor a korai kenyérgabonát hagyományosan aratni kezdték. Isten kegyelméből folyik az aratás munkája az országban. Ilyenkor kerül tető alá az egész évi kenyerünk. Régebben még a nem hívő gazdaember is aratás kezdetén megemelte a kalapját, és megköszönte Isten gondviselő szeretetét.
Hadd kérdezzem meg, hogy közülünk, ki szokta megköszönni naponta, hogy kenyér kerül az asztalunkra. Kérni még csak kérjük, mert elég sokan vannak, akik elhadarják naponta a Mi Atyánkot, és benne ezt a kérést is, hogy „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, de vajon ki az, aki meg is köszöni? Vajon gondolunk-e arra, hogy milyen kemény munka van amögött, hogy kenyér kerülhet az asztalra? Eszünkbe jutnak-e azok, akiknek nem kerül kenyér az asztalára, vagy kevés kerül oda? Vajon kész-e a szívünk arra, hogy ilyenkor egészen természetes módon, érte mit se várva, tudjunk adni a magunkéból?
Ma, amikor rövid időn belül ilyen sokan válnak munkanélkülivé, amikor családok ezreinek hirtelen és folyamatosan kisebb lesz a kenyerük, vagy teljesen bizonytalanná válik a kenyerük, amikor hamarosan eléri a kenyér ára a 200 Ft-ot kilónként, amikor egyre többen kerülnek közel ahhoz, amit József Attila így fogalmazott: „Kenyér s uborka az ebédjük mára…”, akkor nekünk fontos világosan látnunk, hogy mit tanít Isten igaz igéje a kenyérről. Annál szükségesebb ez, mert egyre több ember fejében élnek egészen hamis, torz gondolatok erről a kérdésről. Kenyéren értsünk most egy kicsit többet, mint az az élelmiszer, amit naponta berakunk a szánkon. A Biblia kenyéren érti mindazt, amire az embernek szüksége van ahhoz, hogy megmaradjon és gyarapodjék. Mindez férjen bele, hogy kenyér, és így vizsgáljuk meg, hogy Isten igéje mit tanít erről.
Szeretnék megemlíteni néhány torzulást, amire utaltam, és ezekkel szemben hadd ragyogjon fel Isten igéjének a tanítása, amihez egy ilyen megbolydult, feje tetejére állt világban is Isten gyermekeinek, akik csakugyan hiszünk benne, igazodnunk lehet és kell.
1. Az első, amit szeretnék megemlíteni, hogy sajnos nő azoknak a száma, akik vetés nélkül akarnak aratni. Sőt már aratni sem akarnak, csak a kész kenyeret követelik az asztalukra. Ezek azok, akik beülnek a készbe, akik otthon a családban csak azt ismerik, hogy a terített asztalhoz ülnek. Akik semmit nem segítenek, csak azt mondják: az asszony dolga, hogy idejében ott legyen az étel az asztalon, még bírálgatják is, és elégedetlenek vele. Ők az örökös potyalesők, a harácsolók, az élősködők. Azok, akik nem akarnak létrehozni új értékeket, hogy azzal gazdagodjék az életük és gazdagítsák másokét is, hanem amiért mások megdolgoznak, azt akarják megszerezni, s meg is szerzik. Sokszor gátlás nélkül, erőszakosan, máskor rafináltan, kifinomodott gonosz módszerekkel, de kiszedik, ha kell a másik kezéből is azt, amiért az dolgozott meg. Egyre nő ezeknek a száma.
Elképedek, hogy nyár elején, nyár derekán is felnőtt, egészséges fiatalok, akiket eltartanak a szüleik, még a nyári hónapokban sem keresnek maguknak valami munkát, hogy könnyítsenek a család összkiadásain, vagy ha netalán méltóztatnak is két szalmaszálat keresztbe tenni, amit azért kaptak, azt maguknak tartják meg és sokszor hitvány, hiábavaló dolgokra költik el. Ezek az emberek azok, akik figyelik, hogyan dolgoznak a beosztottjaik és a munkáik eredményeiért járó jutalmat ők teszik zsebre. Ők csak a kenyeret követelik. Nem ismerik, mint jelent: szántani, vetni, aratni, csak a kész gyümölcs kell már nekik.
Ők azok, akik mindennek csak az előnyeit akarják bezsebelni. Ők azok, akik minden kapcsolatnak csak az előnyeire tartanak számot: a házasságnak, a családnak, a társadalomnak is, akik csak kapni akarnak, adni soha semmit, még ellenszolgáltatást sem, még köszönömöt sem. Nem ismerik azt: másoknak adni. Nem beszélve arról, hogy szeretetet, megbocsátást, jóságot, segítést. Egy kicsit ahhoz a bolond gazdaghoz hasonlítanak, akiről Jézus példázata szól, és a példázat végén mondatja Jézus ezzel a gazdaggal ezt: „Én lelkem, egyél, igyál, gyönyörködjél, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve.” (Lk 12,19). A szerencsétlen nem gondolt arra, hogy még aznap éjjel meghal. Egyél, igyál, gyönyörködjél — vannak ilyenek, akik csak erre rendezkednek be, ezt követelik maguknak, és mivel semmit vagy nem sokat tesznek érte, másokat károsítanak meg azért, hogy ezt megvalósíthassák.
Isten nem erre teremtette az embert. Mire teremtette Isten az embert? Arra, hogy ezt a gyönyörű, gazdag teremtett világot, amit Isten alkotott, használja, hogy új értékeket hozzon létre, és azokkal úgy sáfárkodjék, hogy Isten dicsőségét és az egész közösség javát szolgálja. Isten megalkotta ezt a világot, amiért mi semmit sem tettünk, amiben még mindig, a rablógazdálkodásunk ellenére is megvan minden, ami szükséges az élethez, és Isten a kezünkbe adta és azt mondta: használd. Hozzál létre ebből a meglevőből újabb értékeket, eközben fogsz te is kibontakozni, eközben leszel Isten munkatársa, és jönnek felszínre a benned elrejtett képességek, amiből gazdagodik az egész világ. És örömöd lesz abban, hogy mások életét is gazdagítod. Ez volt kezdetben. Innen torzultunk oda, amit az előbb röviden vázolni próbáltam.
Azzal indult a dolog, hogy Isten megteremtette a gabonát, beállította az embert az Éden-kertbe, és azt mondta: műveld és őrizd, és örömöd lesz benne. Egyre inkább gyarapodni fogsz és gyarapodni fognak mások is.
Nem árt, ha leleplezzük ezt a torzulást, mert ez mint kísértés mindannyiunkat támad. Sokszor a sárga irigység emészti azokat, akik látják, hogy vannak ilyen tolvaj rablók, akik mások munkájának a gyümölcséből élősködnek, és neki szabad, nekem meg nem. Én izzadok, gürcölök, hajnalban kelek, későn fekszem, és így sem jutok annyira, mint azok. (Más kérdés az, de ez nem a mai témánk, hogy hosszú távon a saját ítéletüket készítik elő ezek az emberek, mert ezen nincsen áldás.) Mindenesetre fenyeget a kísértés minket, sose engedjünk neki!
Hogyan kerül a kenyér az asztalra?
Nagy a tudatlanság ezen a téren, és mivel nagyvárosi emberek ritkán gondolják végig, hogy mi az ára ennek, ezért nem becsüljük meg azokat, akik megfizetik az árát, és nem akarjuk a megfelelő tiszteletet megadni Istennek sem, aki mindezt lehetővé teszi.
Nem erről akarok most előadást tartani, de ki gondolt már közületek arra, hogy a kenyér, amiből néhány szeletet ma is ettünk, hogyan kerül oda.
Kezdődik azzal, hogy szántani kell. A kemény vagy félig lekeményedett talajt fel kell törni. Gyerekkoromban úgy, hogy húzta az állat az ekét, ment utána a gazdaember. Egész nap talpon kell ehhez lenni. Nem lehet a lábat egymás mellé rakni, hanem egymás elé, ez sokkal fárasztóbb a keskeny barázdában. Nem aszfalton sétál az illető, hanem puha földben, és ott sokkal fárasztóbb járni, mint kemény talajon, és tartani kellett az ekét, hogy se túl mélyre ne menjen, mert kimerül az állat, se felszínes ne legyen, mert akkor meg nincs jól előkészítve a talaj. Keze, lába, esze kellett, hogy dolgozzék reggeltől napestig, s ha traktorral szánt is, porfelhőben van egész nap.
Aztán, ha éppen nem homokos talajon szántott, akkor utána jött a tárcsázás, mert a nagy göröngyöket össze kellett aprítani, hogy jobban előkészített talajba kerüljön a mag. Azután jön a vetés. Ott is észen kell lenni, még ha géppel vet, akkor is, hogy se túl sok ne legyen, se túl kevés, mindenhova egyenletesen jusson. És az egészet el kell boronálni. Négyszer kell bejárni kicsi ösvényenként azt a földet, amelyikbe bekerül a mag.
Akkor következik kilenc hónap, amíg kinn van a mag, és lesz vele az, ami lesz. Mi lesz vele? Egészen Isten kegyelmére van bízva. Így olvastuk itt: a gazda elveti a magot, aztán hazamegy. Utána nem tud mit tenni egészen az aratásig. Várja, hogy Isten kegyelmes legyen. És ezer veszély leselkedik a kenyérgabonára. Télen lehet hirtelen nagy hideg, és hó nélkül elfagy a vetés. Tavasszal jön az árvíz meg a belvíz. (Még most is sok vetésünk belvíz alatt van.) Aztán jön ilyen hőség, mint az elmúlt hetekben volt, és úgy mondják: megszorul a mag. Nem tud kifejlődni a gabonamag, nem fejlődik ki benne az az anyag, amiből a liszt lehetne. Semmi sem lesz belőle, vagy alig valami. És sokféle gombakártevő is fenyegeti. Egyedül Istennek van hatalma, hogy megőrizze a kenyerünket.
Amikor elérkezik az idő, jön az aratás. Régen az is nagyon fáradságos volt. De ha kombájnnal aratnak is, reggeltől estig szívja a port, aki ott dolgozik, meg szúrja mindenféle, meg izzad, és úgy kerül a gabona a zsákba. Ezután még meg kell őrölni. Nem tudom, ki járt már malomban. Akik ott dolgoznak, egész nap szívják a lisztport. Ott fehér minden. Még a korszerű elszívó berendezések ellenére is. Aztán még meg kell sütni, és a pékek nem hat órakor kelnek fel, hanem egy meg két órakor, hogy reggel ehessük a friss kenyeret. (Ráadásul régen még dagasztani is kellett.) Így kerül a kenyér az asztalra.
Fontos, hogy legyen hála a szívünkben Isten iránt, aki ezer veszély között és minden érdemünk nélkül megadja nekünk a kenyeret, meg azok iránt, akik ezt a sok kemény, egészségromboló munkát mindannyiunkért végzik.
Aki ezek után is azt mondja, hogy nekem csak a kész kenyér kell, én semmit sem akarok befektetni, az valóban tolvaj és rabló, ahogy Jézus a János evangéliumában mondja. Mert Isten minket arra teremtett, hogy becsületes munkával, új értékeket hozzunk létre. Többet, mint amire nekünk szükségünk van, és ezt az Ő dicsőségére és mások javára tegyük.
2. A másik, amit szeretnék megemlíteni, egyenesen következik ebből. Mivel ennyire fennáll a kísértése és ebben a modern világban egyre nagyobb a kísértése annak, hogy valaki vetés nélkül akarjon aratni, vagy vetés és aratás nélkül is követelje a kenyeret, Isten gyermekeinek fontos, hogy mindig az eredményekhez vezető egyenes úton járjanak. Hogy ne előzzenek szabálytalanul. Ne mások kárára akarjanak élni, sőt tudatos cél legyen a szemük előtt, hogy a munkámmal másokat is szeretnék gazdagítani. Mert nincs olyan, hogy vetés és aratás nélkül csak úgy az asztalra kerül a kenyér. Azért valakinek meg kell dolgozni!
Amíg egy szabadalom létrejön, addig hosszú évekig, sőt évtizedekig tartó kutatómunkára van szükség. Közben éjt-nappallá téve tanulni. Nekirugaszkodni számtalanszor, és a kudarcok ellenére újra nekirugaszkodni, szem előtt tartva a célt, hogy használni szeretnék másoknak, és kerül amibe kerül, megfizetem az árát. Fennmaradok éjszaka, lemondok az élvezetekről, de szeretném valamivel gazdagítani az emberek életét.
A hangversenyteremben zúg a taps. Nagy lelki élményt jelentett mindenkinek az, ami elhangzott. De ki gondol arra, hogy mi munka van amögött, hogy úgy tudta előadni azokat a nehéz darabokat az a művész.
Vagy ha tetszik: futball-világbajnokság. Nagy nyugalommal, centiméter pontosan berúgja valaki a meccset eldöntő tizenegyest. De hány százszor, meg ezerszer gyakorolta előtte úgy, hogy az edzője állandóan csak szidta, mert nem pontosan oda ment, ahova megparancsolta neki. Aztán ennek a sok száz és ezer hiábavaló rúgásnak lesz a gyümölcse az, hogy egy döntő pillanatban talán sikerül.
Nem mondok több példát, de tiltakozzunk az ellen, és irtózzon a szívünk minden olyantól, amikor mások munkájának a gyümölcsét szeretnénk learatni, amikor nem akarunk mindent megtenni azért, hogy Istentől kapott feladatainkat jól végezzük el, és a cél az legyen, hogy ne csak nekünk, hanem másoknak is gyümölcsözzék ez. A Biblia kerek-perec mondja: aki nem akar dolgozni, ne is egyék.
A thesszalonikai gyülekezetben terjedt el az a tévtanítás, hogy Jézus Krisztus olyan hamar vissza fog jönni, hogy már dolgozni sem érdemes. És erre mit ír nekik Pál apostol? Azt mondja: rendben van, de olyan hamar visszajön, hogy már enni sem érdemes, akkor ne is egyetek. És akkor írja ezt le, hogy aki nem akar dolgozni (nem aki nem dolgozik, mert sokan szeretnének, akik nem tudnak), az ne is egyék. Ez a Bibliának világos parancsa.
3. A harmadik, amit hangsúlyoz alapigénk, hogy mindez a hosszú folyamat, amit elmondtam a kenyérrel kapcsolatban, Isten kegyelmétől függ. Azt olvastuk itt, hogy a gazdaember elveti a magot, és aztán hazamegy. És ami ezután történik, azt nem tudja befolyásolni. Márk evangélista írja is, hogy este lefekszik, reggel felkel. Közben fúj a szél, süt a nap, esik az eső, éjjel és nappal: a mag pedig kikel. Aztán fűvé sarjad, kalászt növeszt, aztán magot a kalászban és amikor eljön az ideje, akkor megint csak a gazda parancsára sarlót eresztenek rá és learatják.
Ennyire minden Istentől függ. Nekünk az a lehetőségünk, hogy elvetjük a magot. De figyeljük meg, hogy ez is Isten kegyelme, ha van mag, vetőmag, amit elvethetünk. Éltem olyan nyomorúságos időben, hogy nagy gond volt az, mennyit tegyünk el vetőmagnak, mert akkor éhezni fogunk, vagy megesszük, akkor meg vetni nem tudunk. Az is kegyelem, ha van vetőmag, az is kegyelem, ha van hova elvetni, s ki gondol arra, hogy Isten kegyelme, ha van ereje a munkásnak elvetni.
Az meg végképp Isten csodája, hogy az kis barna-sárga kemény valami ott a föld alatt, egyszer csak elkezd kis fehér gyökereket ereszteni lefelé, aztán kinő belőle egy hosszú zöld fűszál, ez megsárgul, annak a végén olyan furcsa nő, amit kalásznak nevezünk, és önmagának a sokszorosát termi meg. Ezt nem mi találtuk ki. Gabonát nem lehet csinálni, az csak terem a teremtő és gondviselő Isten kegyelme folytán. De a többi is az Ő kegyelme. Az, ha van mit learatni, ha van erőnk a munkához, ha van étvágya valakinek, hogy megegye, meg az, hogy amit megevett, attól gyarapodik a szervezete, — ez mind nem magától értetődő.
Jézus ebben a rövid kétmondatos példázatban Istennek a nagyságát és a hatalmas Isten irántunk való kegyelmét akarja felragyogtatni. Ez, hogy magától terem a föld, eszünkbe juttatja Reményik Sándor versét: „Ez a magától, ez a kegyelem.” Ennyire ki vagyunk szolgáltatva mindnyájan Istennek, ahogy a vetés ki van szolgáltatva. Nem tudjuk megvédeni a fagytól, az árvíztől, az aszálytól — semmitől nem tudjuk megvédeni. Isten kegyelme, ha van mit aratni, és lesz miből sütni.
Egészen másként mondja el az ilyen ember, hogy a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Egészen másként éli át, hogy itt többes számról van szó. Nem azt adta Jézus a szánkba, hogy az én mindennapi kenyeremet, hanem a mi mindennapi kenyerünket. Egészen másként tud az ilyen ember naponta — úgy, hogy nem unja meg — hálát adni Istennek ezért a meg nem érdemelt kegyelemért.
Mert ezt jelenti, hogy emberé a munka, Istené az áldás. Isten áldása nélkül minden munkánkon ott van egy láthatatlan címke, amire ez az egy szó van írva: hiába.
A 127. zsoltárban olvassuk ezt: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.” És minden hiábavaló, ha nincs ott rajta az Ő áldása. De Ő ígéri az áldást. Ezt mi kérhetjük, és hálásan fogadhatjuk.
Ugyanez érvényes a lelkiekre is, de ezt most csak megemlítem. Ha az életünkről, örök életünkről, üdvösségünkről van szó, mit tehetünk érte? Semmit, ez a maximum, amit tehettek, hogy elmentek olyan helyre, ahol az Isten üdvözítő kegyelméről van szó. Az az ige, ami ott hangzik, hitet támaszt a szívünkben. Isten ezt a hitet megerősíti. Ebből a hitből engedelmes élet lesz. De nem az engedelmes életünkért fogjuk kapni az üdvösségünket, hanem azért, mert Jézus Krisztus megfizette az árát, és mi hittel azt elfogadhatjuk. Ennyit tehetünk az üdvösségért: elfogadjuk. Más kérdés, hogy utána hálásan élünk. Minden az Isten kegyelméből van, ne szűnjünk meg ezért hálát adni.
4. Végül azt kérdezzük még meg: ki kap áldást Istentől? Miénk a munka, Övé az áldás, de az is áldás már, ha dolgozhatunk. Ki kap áldást? Az, akinek Ő adni akar. De van néhány olyan kijelentés Isten igéjében, ami arról szól, hogy ki kap áldást. Egyet hadd idézzek ezek közül.
A Példabeszédek könyve 22. részében van egy különös jelzős szerkezet: „Az irgalmas szemű ember megáldatik.” Sokféle szemű ember van. Van nagyon sok paráznaszemű, van irigyszemű ember, van, aki rossz szemmel néz valami mást. Van, aki nem is lát, mert közömbös a szeme. De lehet ilyen, hogy irgalmas szeme van valakinek. Az ilyen ember az, aki észreveszi a másik szükségét. Az irgalmas szeműeket az jellemzi, hogy mozdul a kezük is mindjárt, és ha lehet valamin segíteni, segítenek. Isten minket ilyenekké akar formálni, különösen a nyomorúságos időkben.
Néhány évvel ezelőtt felolvastam itt egy finn verset, amelyik meghatóan szemléltette, hogy milyen az irgalmas szemű ember. Arról szólt ez a vers, hogy messze fenn, északon, ahol a búza nem terem meg, csak rozs, ha el nem fagy, élt egy idős házaspár. A szívüknek egyetlen vágya volt, hogy tiszta rozslisztből készült kenyeret ehessenek. Mivel majdnem minden évben elfagyott a vetés vagy annak egy része, a kevés rozslisztjüket mindig fakéregből őrölt őrleménnyel kellett kiegészíteni. Keverni a lisztet a fakéreggel. Ez pedig nem volt olyan finom.
Amikor kiderült, hogy megint elfagyott egy része, a kedves öreg parasztember azt mondta a feleségének: az Isten gondoskodik azért rólunk, de negyed rész fakérget keverjél a liszthez, amikor sütöd a kenyeret. Aztán, ha még nagyobb baj volt, azt mondta: fele rész fakérget keverjél a lisztbe. Egyszer volt egy csodálatos év: nem fagyott el semmi, beérett a termés. A két kis öreg örült nagyon, végre tiszta lisztből készült kenyeret fog enni.
Az öreg ember azonban hallott, meg látott később valamit. Amikor bement, így szólt:

Paaro gazda térdre rogyva mondta:
Megpróbál, de el nem hágy az Isten!
Térdre hullt az asszony is, míg így szólt:
Megpróbál, de el nem hágy az Isten!
Fel Paaro! Drága jó öreg, Te!
Felvirradtunk boldogabb napokra,
Sutba dobjuk most már a fakérget,
s étkünk tiszta, rozsból sült kenyér lesz!
Paaro kézen fogva asszonyát szólt:
Asszony, asszony, elbuknánk a próbán,
éhező testvért, ha cserbenhagynánk!

Felerész fakérget tégy a kenyérbe,
Elfagyott a szomszédunk vetése.

Mert Isten gyermekeinek a szomszéd vetése ugyanolyan fontos, mint a magáé. És a szomszéd kenyere ugyanolyan fontos, mint a sajátja. És inkább tesz a magáéba is fele rész fakérget, csak azért, hogy a szomszédnak meg ne csupa fakéregből kelljen kenyeret sütnie.
Ez jellemzi azokat, akik ebben az eltorzult gondolkozású világban Isten igéje szerint akarnak cselekedni. A potyaleséstől idáig segíthet el Isten valakit. Inkább én lemondok valamiről, hogy a másiknak jobb legyen. Nem nagylelkűen ajándékozom a magamét, hanem valamit továbbadok abból, amit én is úgy kaptam Istentől. Nagy boldogság az, ha Isten ide érlelheti valakinek a hitét. Ha valaki sóvárszemű, kapzsi emberből irgalmas szemű emberré válik, észreveszi a másik nyomorúságát és kész azon segíteni is.
Aki megtanul Isten irgalmából élni, az ilyen irgalmas szívvel tud továbbadni másoknak abból, amit ő is úgy kapott. Ezekre jellemző az, amit Pál apostol önmagáról ír, amikor börtönből, betegen, nélkülözve ezt írja: „Én megtanultam, hogy azzal, amim van, elégedett legyek. Tudok szűkölködni is, és ha néha úgy alakul, tudok bővölködni is. Mindennel elégedett vagyok.” Ezért írta utolsó levelében fiatal munkatársának, Timóteusnak: „Nagy nyereség az Isten-félelem megelégedéssel.” Ez a fajta megelégedés az igazi Istenfélelem-mel együtt szokott járni.
Két dolgot említek még röviden:
Az egyik, hogy Jézus az igét is a vetőmaghoz hasonlította sokszor. Isten igéje a szívünkbe hullhat, s nem mindegy, mi lesz vele. Vajon gyümölcsöt terem-e az életünkben minden olyan ige, amit hallottunk és olvastunk?
A másik: Jézus beszél arról — és ezt olvastuk az istentisztelet elején az Ő példázatából —, hogy egyszer lesz egy világméretű aratás, amikor a nagy kaszás, a halál mindenkit levág. És akkor mindenki oda kerül, ahol a helye van. Hova fogunk mi kerülni? Azt mondta Jézus a példázatban: „A búza bekerül a gazda csűrébe, a konkolyt pedig megégetik olthatatlan tűzzel.” A Bibliában említett konkoly magja kisebb, mint a búza. Ezért amikor megrostálták, a konkoly kihullott, a búza fennmaradt.
Milyen az életünk? Búza élet-e, ami Jézussal közösségben zajlik, vagy konkoly élet Isten nélkül, Jézus nélkül, üdvözítő hit nélkül. Az aratáskor már nem lehet változtatni. Előtte még megtörténhet a csoda, hogy a konkoly búzává válik, hogy a hitetlen ember hívővé lesz, hogy Isten ellensége Isten gyermekévé lehet. Isten az Ő igéjével tudja ezt kimunkálni. De amikor eljön az aratás váratlanul, ott már mindenki a maga helyére megy.
Boldog ember az, aki már itt bizonyos abban, hogy Isten nagy kegyelméből a búza közé tartozhat, Isten gyermekévé lett.

Holnap lesz 36 éve annak, hogy a gyülekezet első lelkipásztora, akinek a szolgálata ez a templom és az összes épület is épült, 60 éves korában váratlanul meghalt. Erről azért szoktunk megemlékezni, mert Isten rajta keresztül sok áldást adott sokunknak, és meg van írva, hogy „emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik az Isten beszédét szólták nektek, s nézvén életük végére, kövessétek hitüket.” Így tehát nem valamiféle embertiszteletről, végképp nem emberimádatról van szó.
Annak az Istennek szeretnénk újra és újra hálát adni, aki bármelyikünket fel tud használni arra, hogy áldott eszközökké váljunk az Ő kezében. Joó Sándor pedig nehéz időkben is hűséggel pásztorolta a gyülekezetet, és vállalta az evangélium tiszta, bátor hirdetését úgy is, hogy ezért sok hátratételt kellett szenvednie. Mivel ma már sokan vannak itt a gyülekezetben, akik őt személyesen nem ismerhették és nem hallhatták, ezért alakult ki az a szokás, hogy ezen a vasárnapon általában egy olyan igehirdetés hangzik, amit valamikor ő mondott el ezen a szószéken.
Most kezdtük olvasni a Római levél 8. részét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ebből a fejezetből való az a mondat, amiről 42 évvel ezelőtt egy ilyen nyári vasárnapon ő prédikált itt úgy, ahogy általában szokott, Krisztus-központúan és vigasztaló, bátorító erővel. Az emberi élet valamely valóságos kérdésére kereste ő mindig Isten igéjének az igaz válaszát. Erről szól ez az igehirdetés is. Ne tekintse senki furcsának, hogy egész egyszerűen felolvasom most azt az igehirdetést, ami erről az igéről elhangzott. Azt hiszem, hogy újabb 42 év múlva is minden megállapítása időszerű és áldásos lehet.

* * *
Ez tehát az alapige: „Tudjuk, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja…”
„Talán közülünk is tapasztalták már többen, hogy amikor egy szenvedő embert szeretnénk vigasztalni, bátorítani, sokszor zavarba jövünk, és nem tudjuk, mit lehetne mondani neki. Hiszen magunk is olykor értetlenül állunk az emberi élet sok szenvedésével szemben. Már csak ezért is hasznos, ha megnézzük, mit tanít erről Isten igéje, de azért is, mert mi is szembekerülünk a szenvedéssel. Hiszen az egészséges ember is lehet beteg, a fiatal is megöregszik egyszer. És legjobb védekezés a betegség, az öregség, a sokféle szenvedés, nehézség ellen, ha az ember idejében felkészül rá lelkileg. Mert a lelki állapottól függ sokszor az is, hogy testileg hogyan viselünk el valamit. Testileg is jobban bírja az élet terheit az, aki lelkileg egészséges. A lelki állapotunkat rendszerint öntudatlanul is továbbadjuk a testünknek. És bámulatos, hogy mit kibír a test, ha a lélek rendben van! Nos hát, éppen e lelki megrendülés ellen véd Istennek az az ígérete, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Tudjuk, hogy minden javukra van azoknak, akik Istent szeretik…”
Szeretném most ennek az isteni ígéretnek minden egyes szavát külön hangsúlyozni.
Kezdjük azzal, hogy minden. Minden javukra van. Ez azt is jelenti, hogy mindenben van valami jó. Hogy minden rosszban is. Betegnek lenni nem jó. Sokszor megöregedni sem jó. És nem is annyira a testi szenvedés a legrosszabb olykor, hanem a lelki. Az az érzés, hogy az emberre már nincs szükség. Nem tud úgy teljesíteni, mint korábban. Egyre jobban rászorul mások segítségére. Sokszor még azt is gondolja: hasznavehetetlenné, vagy mások számára teherré vált. Pedig még milyen sok mindent szeretett volna elvégezni. Hát az ilyen elerőtlenedett állapotban is lehet még valami jó?
És a betegségen, meg az öregségen kívül még annyi más rossz is van ebben az életben. Kinek sikerült úgy az élete, ahogyan valamikor elképzelte? Ki nem kérdezte még soha egy-egy álmatlan éjszakán: miért? Uram, miért történt ez velem? S miért éppen velem? És miért nekem szántál ilyen sorsot? Miért kellett mindennek így történnie? Annyi érthetetlen kérdőjel mered felénk olykor egy-egy nehéz emberi sors láttán, vagy akár a saját életünket végiggondolva. Annyiféle rossz van az életben, annyi nyomorúság, aminek a tüzében emésztődik a lélek! Hát mi jó lehet ebben? Isten igéje azt mondja: akik Őt szeretik, azoknak minden a javukra van. Nincs olyan rossz, nincs olyan testilelki nyomorúság, amiben ne lenne valami jó. De hogyan lehetséges ez?
Úgy, hogy Isten hatalmas! Sokkal hatalmasabb, mint amilyennek mi olykor elképzeljük. Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy ha Isten olyan hatalmas, miért nem akadályozza meg a rosszat? Miért engedi, hogy gyötrődjenek az emberek mindenféle szenvedésekben? Miért nem semmisíti meg mindazt, ami rossz, miért nem iktatja ki a világból teljességgel? Nem tehetetlen az az Isten, aki megenged ennyi bajt és rosszat a világban?
Nos: Istennek egészen másfajta a hatalma, mint ahogyan mi a hatalmat elképzeljük. Nem úgy intézi el a világban levő rossznak a problémáját, hogy megsemmisíti, eltörli, hogy többé semmiféle rossz ne létezzék az életben. Mi ezt tennénk, ha rajtunk állna. De ez nem jelentene igazi győzelmet a rossz felett. Isten nem kiiktatja a rosszat az emberek életéből, hanem beiktatja a rosszat a maga jó terveinek a megvalósításába, jó céljainak a szolgálatába. Úgy intézi a dolgokat, hogy a rossz javára váljék az embernek. A rosszat használja fel a rossz elpusztítására. A rossz által formálja ki a jót. A rosszat használja fel a jóra, a jó még teljesebb kibontakoztatására.
Istennek a hatalmát éppen abban látom a legcsodálatosabbnak, hogy a rosszat is eszközül használja fel valami jóra. Sebek által gyógyít, súlyos terhek által emel föl még magasabbra. Szenvedés által tisztít. Fájdalmak által elevenít meg. Összetörettetés által tesz használhatóbbá, engedelmesebbé. Leverettetés által ad győzelmet. Erőtlenségben erőt. Ó, de sokszor tapasztaltuk ezt már sokan. Csodálatos az, hogy mit tud tenni Isten egy összetört szívvel, ha összeszedi a darabjait. Ha Ő szedi össze a darabjait. És aki hagyja, hogy összetört életét Ő rakja össze újra, egy új, felséges minta szerint, az egy életen, egy örökkévalóságon át ámul azon, hogy milyen hatalmas Isten. Azért hagyja, hogy összetörjön az élet, hogy azután nagyszerűbbet alkosson belőle.
Tehát, amikor kéréseink, kívánságaink ellenére cselekszik valamit, sokszor éppen akkor hallgatja meg igazán a legmélyebben az imádságainkat. Sokan úgy érzik, hogy amikor jönnek a bajok az életünkbe, az Isten büntetése rajtunk valamilyen bűnünk miatt. Hányszor hallottam már szenvedő emberek ajkáról ezt a kérdést: vajon mit vétettem, hogy ennyire büntet Isten? Nos, ez a gondolat hibás! Aki ismeri a Szentírást, tudja, hogy nem így van! Persze van olyan is, hogy a bűn hozza rá az ember életére a bajokat. De a bűn és a szenvedés nem mindig kapcsolatos egymással. Nagyon sokszor a szenvedés éppen Isten kegyelmének a jele. Ott és akkor van legközelebb a szenvedőhöz Isten a bajban. A zsoltáríró is ezt tapasztalta meg: „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebzett lelkeket!” Ezért lehet megköszönni még azt is, amikor Isten az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kértünk tőle. Ezt jelenti az, hogy javára van. Tényleg minden javára van annak, aki Istent szereti.
Annyira igazán javára van, hogy még mások számára is jut sokszor ebből a jóból. Ismerek egy testvérünket, aki 20 éve beteg. El tudjátok képzelni, mit jelent ez? Sok fájdalommal is jár a betegsége, és egyre rosszabbodik. Ma már egyáltalán nem tud mozogni sem. Fekszik tehetetlenül. Operálni kellene, de már az is megvalósíthatatlan. Mi értelme van egy ilyen életnek még? Sok! Nagyon is sok! Például az, hogy mivel különleges eset, oktatják az orvosnövendékeket és őt hozzák fel példának. Így válhat az ő szenvedése eszközzé más betegek gyógyításában. De a kezelőorvosa is elmondta, hogy amikor más betegekhez megy és panaszkodni hallja a szenvedőket, sokszor erre a testvérünkre hivatkozik, és elmondja: sokkal nagyobb szenvedést is milyen türelemmel lehet elviselni, ha valakinek van lelki ereje. S olykor még az is szóba jön, hogy honnan, kitől lehet ilyen lelki erőt meríteni. Nem értelmetlen már csak ezért sem a 20 éves gyötrődés.
Van egy másik ismerősöm, aki mindenkijét elveszítette. Egészen egyedül maradt. Nagy lelki fájdalmát ismerik a többiek is. Igazán nem lenne csoda, ha teljesen összeomlana a rászakadt csapások súlya alatt. De nem omlott össze. Sőt, derűs szívvel hordozza nehéz terhét. És másokat is tud vigasztalni. A puszta lénye élő bizonyságtétel Isten hatalmáról, a Szentlélek vigasztaló erejéről, aki a rosszból is jót tud kihozni. A puszta lénye erőt ad másoknak a terheik hordozásához. Csodálkozva néznek rá az emberek, hogy lehet ekkora fájdalmat ilyen sugárzó derűvel hordozni minden maga megjátszása nélkül? Hát így lehet. Mert akik az Istent szeretik, azoknak nemcsak erőt ad terheik hordozásához, hanem javukra, sőt még másoknak is javára fordítja a szenvedést.
Ugyanaz a fájdalmas esemény két különböző személyben teljesen ellentétes hatást is válthat ki. Az egyiket elkeseríti, lesújtja, a másikat megfinomítja, felemeli, tisztítja. Attól függ az eredmény, hogy melyiknek milyen a belső magatartása, meg hogy szereti-e Istent. Például: három kereszt állott egyszer egy júdeai dombon. Ugyanaz történt mind a hárommal, akiket megfeszítettek. De három különböző hatást gyakorolt rájuk. Az egyik panaszkodott, szidta Jézust, hogy miért nem szabadította meg önmagát és őt is. A másik ember a nagy nyomorúságban bűnbánatra jutott és meglátta a mennyország előtte is megnyíló kapuját. A harmadik ezen a kereszten váltotta meg az emberiséget. Ugyanaz az esemény, más-más eredménnyel. Tehát nem is az a legdöntőbb, hogy mi történik veled, hanem az, hogy mit teszel, amikor történik. Hogyan fogadjuk, és mire használjuk fel az életünk nehézségeit, nyomorúságait. Az a csodálatos éppen, hogy hívő embernek nem menekülnie kell a szenvedések elől, nem is csak elviselnie valahogy, hanem felhasználhatja, mivel hogy Isten is felhasználja az ő javára, hogy teljesebb életre jusson általa. Emberebb emberré, új emberré, igazán hívővé, mások iránt megértőbbé, hasznosabb, engedelmesebb szolgává formálódjunk általa. És akkor máris megvan az értelme mindennek. És mi is felismerjük: igen, így van, csakugyan minden javukra válik azoknak, akik Istent szeretik.
Pál apostol ezzel kezdi a mondatot: tudjuk. Nem látjuk, érezzük, tapasztaljuk, úgy gondoljuk, hanem tudjuk. Ha minden látszat az ellenkezőjét mutatná is, akkor is tudjuk. Honnan van ez a feltétlen bizonyosság? Onnan, hogy tudjuk, olyan Istenünk van, aki ezt a nagy igazságot, hogy minden rosszban van valami jó, már egyszer megrendítő példával igazolta be nekünk. Ez a példa Jézus Krisztus keresztje. Lehet-e nagyobb rosszat elképzelni, mint Jézus kivégzését? Van-e rettentőbb fájdalom, mint a golgotai gyötrődés? Volt-e valaha égbekiáltóbb igazságtalanság, mint a bűn nélküli Jézus kínhalála? Nem volt. És Isten ebből a legnagyobb rosszból hozta ki a legnagyobb jót, a mi megváltásunkat, a bűnbocsánatot, az örök élet kapujának előttünk való megnyílását. Ilyen hatalmas az Isten! Ilyen jó az Isten! Ilyen egészen elképzelhetetlenül hatalmas és jó.
Ezért tudhatjuk feltétlen bizonyossággal, hogy nekünk is minden rossz a javunkra válik. Lehet, hogy nem értjük, ami történt, s nem értjük miért történt, de ami nekünk érthetetlen, az nem mindig értelmetlen. Nagyon is megvan az értelme mindannak, amit Isten cselekszik. Egy magasabb síkon. Számunkra érhetetlen módon. De onnan felülről, az örökkévalóság szemszögéből nézve: nagyon is megvan az értelme. Isten tudja, hogy mit cselekszik, és mit miért cselekszik. És Ő ismeri a teherbíró képességünket. Nem azt akarja, hogy összeroskadjunk, hanem hogy éppen a terhek hordozása közben megedződjünk, megerősödjünk. És aztán el tudjuk majd mondani saját hitvallásként: valóban tudjuk, hogy minden javukra van azoknak, akik Istent szeretik.
És ezt az utolsó mondattöredéket szeretném még hangsúlyozni: akik Istent szeretik. Istent! Nem Istennek valamilyen ajándékát. Nemcsak az Ő áldásait, hanem Őt magát. Akik ajándékai nélkül is szeretik Istent. Az olyan ajándékai nélkül, mint például az egészség, vagy a fiatalság ereje, szépsége, az élet boldogsága. Ez mind az Ő ajándéka. De akik nemcsak az Isten ajándékait, hanem magát Istent szeretik, itt azokról van szó. Azt az Istent, akinek a szeretete, jósága, kegyelme akkor is megmarad, ha egyébként minden ajándékát elveszítenénk. És néha egyenesen szükséges az, hogy elvegyen tőlünk Isten valamit vagy valakit, amit vagy akit ajándékba adott, hogy még jobban megnyíljék a szemünk magának az Ajándékozónak a meglátására, és hogy megtanuljuk Istent önmagáért szeretni.
Hiszen előbb vagy utóbb úgy is eljön mindnyájunk életében az a pillanat, amikor minden egyéb elvétetik tőlünk: pénz, család, erő, egészség, barátok, gyermekek, házastárs. Minden. És akkor igazán csak Isten marad. Isten az Ő megváltó szeretetével. És akinek valóban van közössége vele a hit által, az tudja, hogy ha Isten megmarad, megmaradt neki minden, ami igazán fontos. Az egész örök élet. Ezért hangsúlyozza itt igénk: akik Istent szeretik, azoknak van minden a javukra. Vagy hadd fogalmazzam így, hiszen a Szentírás is olykor így mondja: akik Istent Jézusért szeretik. Erre érlel mindnyájunkat a minket szerető Isten.
Látjátok, ilyen hatalmas, ilyen jó az Isten. Lehet ezt az Istent nem szeretni? Te szereted Őt igazán? Szeresd még jobban! Szeresd úgy, ahogy az ige mondja, ahogyan maga Isten mondta: teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, és azután teljes bizonyossággal elmondhatod majd te is, akár életed mélypontjain is: sok mindent nem tudok, de azt tudom, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat munkálja.”

* * *

Mielőtt imádkozunk, énekeljünk el egy olyan énekverset, ami erről tesz bizonyságot. Az előbbi ének szerzőjénél is többet kellett szenvednie Gerhardt Pálnak. Ő írta a 265. énekünket.
Utad van számtalan sok,
Uram és eszközöd;
Reánk is szent áldásod
Bőséggel öntözöd.
Művednek akadálya,
Szünetje nincs soha;
Úgy tész, amint kívánja
Gyermekeid java.
(265,4 dicséret)

Az Ószövetségből Mózes ötödik könyvét olvassuk ezekben a hetekben a kalauzunk szerint. Ez az írás összefoglalja azt, amiről az első négy könyv szól. Így leírja azt is, hogyan szabadította ki Isten az Ő népét Egyiptomból, hogyan vezette és táplálta negyven éven át a pusztában, és hogyan vitte vissza atyáinak ősi földjére.
Az a néhány mondat, amit most hallottunk, arról szól, hogy amikor már ott volt a nép az ígéret földjének a határán, Isten még egy fontos figyelmeztetést mondott nekik. „Az a föld, ahova most bemész, hogy birtokba vedd, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Az a föld pedig, ahova most átkeltek, hogy birtokba vegyétek, hegyes-völgyes föld, az égből hulló eső vize itatja. Az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek, állandóan szemmel tartja azt Istened, az Úr, az év elejétől az év végéig.”
Mit jelent ez, hogy az a föld, ahova most bemész nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek? Mi a különbség?
A kettő közötti különbséget Isten itt a két területre jellemző természeti adottsággal szemlélteti, de kiderül, hogy van ennek a természeti adottságnak fontos lelki jelentése is.
Egyiptomban a termés a Nílus kiáradásától függött. Amikor a nagy folyó kiöntött, akkor az árteret beterítette termékeny iszappal. Ettől függött az évi kenyerük, a gabonatermés. Mivel azonban voltak olyan területek, ahol egész esztendőben nem esett csapadék, megpróbáltak mégis termékennyé tenni bizonyos részeket úgy, hogy a folyó közelében öntözéses gazdálkodást fejlesztettek ki. Lábbal hajtott vízátemelő szerkezeteket készítettek, és ezekkel a folyótól nem túl messzire, egy kicsit a folyó szintjénél magasabbra is át lehetett emelni valamennyi vizet. Többnyire a zöldséget termelték így. A gabona azonban így is teljesen ki volt szolgáltatva az időjárásnak.
Ezzel szemben — mondja itt Isten az Ő népének — az ígéret földjén nem ilyen szerkezetekkel kell erőlködni, mert ott menetrendszerűen érkező esők öntözik meg a veteményt. Égből hulló esőt ád az Úr. És tudjuk a bibliai leírásból, hogy voltak a korai esők októbertől decemberig. Szép, egyenletesen áztatták a vetést. Aztán megjött általában a késői eső március-áprilisban, és az aratás előtt még kapott a termény megfelelő csapadékot. Ezért volt akkor még az a terület rendkívül bőven termő föld, jelképesen: tejjel és mézzel folyó Kánaánnak nevezték. Ezeket az esőket Isten ajándékaként fogadta a nép. Ők nem tudtak érte tenni semmit, valóban az is volt, Isten ajándéka. Mint ahogy annak tekintették azt is, hogy egyáltalán bemehettek újra arra a földre, és Isten minden jóval elhalmozta őket.
Ezért hangsúlyozzák az erről szóló leírások mindig azt, hogy Istened, az Úr, Ő vitt be oda, Ő viseli gondját annak a földnek, Ő tartja szemmel állandóan, Ő ad nektek égből hulló esőt.
Mi tehát a különbség Egyiptom, ahonnan kijöttek, és az ígéret földje között, ahova beviszi őket az Úr?
Egyiptomban az ember magára és a természet sokszor kiszámíthatatlan törvényszerűségeire van utalva. Az ígéret földjén pedig Isten jelenlétét éli át az Ő népe szüntelenül, az Ő végtelen nagy hatalmát, mert az a természeti törvények felett is érvényesül, és az Ő gondoskodó szeretetét. Nem győzi itt részletezni: szemmel tartja az Úr az év elejétől az év végéig. Az Úr viseli gondját annak a földnek, stb.
Egyiptomban (értsük ezt jelképesen), az Isten nélküli állapotban csak földi, evilági, vízszintes, horizontális erők működnek. Az ígéret földjén, az Istennel való szövetségben függőleges, mennyei, vertikális erők is működésbe lépnek. Egyiptomban pedálozni kell, taposni a vízátemelő szerkezeteket szakadásig, izzadásig, végkimerülésig, aztán valamicske vizet egy kis területre át tudunk emelni. Az ígéret földjén pedig nézi az ember, hogy hull a zápor, és megtermékenyíti a földet. Mert Isten a maga hatalmát és szeretetét ennyire valóságosan is megmutatja.
Két különböző világnézetről van itt szó. A lehetőségeknek két különböző tartományáról. Ilyen az élet Isten nélkül, és emilyen az élet Istennel szövetségben. Ennyi az ember önmagában, kiszolgáltatva sok, nálánál nagyobb erőnek, és ilyenné válhat az ember az Istennel szövetségben, az Ő gyengéd gondoskodását, meg nem érdemelt szeretetét és mérhetetlen gazdagságát élvezve.
Anélkül, hogy tovább részleteznénk, gondolkozzunk el azon, hogy mi jellemzi az életünket? Most már talán egyértelmű a kérdés: hol élünk: Egyiptomban vagy Kánaánban? Még mindig csak a magunk erőire, emberi összeköttetésekre, általunk lehetségesnek tartott lehetőségekre hagyatkozunk-e, vagy pedig komolyan számolunk Isten mérhetetlen hatalmával, látjuk az Ő csodáit, várjuk az Ő újabb és újabb ajándékait?
Kinek-minek szolgáltatjuk ki magunkat? Valóban kiszolgáltattuk már az egész életünket mindenestől, teljes bizalommal Istennek? Vagy pedig sokféle félelmünk, szorongásunk, aggodalmaskodásunk arról árulkodik, hogy még mindig csak horizontális erőkkel számolunk, és nem vesszük komolyan az égből hulló esőt, meg nem érdemelt áldást, végtelen kegyelmet, amit ígér Isten a benne hívőknek? Kiben bízunk igazán?
Nekünk is azt kell-e elmondanunk: magamban bíztam eleitől fogva, a magunk képességeiben és lehetőségeiben, vagy pedig valóban megalapozottan, átgondoltan, ebben újra és újra megújulva Istenbe vetjük a bizalmunkat?
Hadd idézzem a jól ismert igét Jeremiás könyvéből: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordult a szíve! Olyan lesz, mint a bokor a pusztában, nem remélheti, hogy eljön valami jó. Ott tengődik a kövek közt a pusztában, a szikes, lakatlan földön. De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, és szüntelen termi gyümölcsét.” (Jer 17,5-8).
Mit jelent ez a gyakorlatban? Hadd mondjak néhány példát, amikkel nap mint nap találkozunk.
Egy fiatal keresi a társát. Ha Egyiptomban él, és az ottani szabályokat követi, akkor bedobja bájait. Kiteszi a kirakatba a látnivalókat, és egyre türelmetlenebbül kínálja magát. Ha Kánaánban él, a pénztárcájához mérten ott is igyekszik csinosan öltözködni, megfordul fiatalok között, de szüntelenül hangzik a szívében az imádság: Uram, te szerezz nekem segítőtársat, hozzám illőt, hiszen te megígérted ezt.
Továbbtanulás. Már a befejező vizsgák előtt minden követ megmozgatnak Egyiptomban, minden ismerősnek szólnak, néhány borítékot kibélelnek, és idegesen várják az eredményt. Kánaánban az az erkölcs, hogy szorgalmasan tanul az, akinek az a dolga, és közben az élő Istentől kér tanácsot, útmutatást, segítséget, és Őt kérdezi: Uram, hol akarsz használni engem, hiszem azt, hogy minden ajtót ki tudsz nyitni előttem, mert te mindenféle bizottságnak, és a világ minden igazgatójának, elnökének teljhatalmú főnöke vagy.
Ez a bizalom a különbség, amiről itt alapigénk beszél.
Aztán befejezte iskoláit a fiatal, és munkát, állást keres. Lázas keresés, időnként csüggedt kétségbeesés jellemző Egyiptomra. Az ígéret földjén is tájékozódik az ilyen ember, nyitva tartja szemét, kérdezősködik, de bizonyos abban, hogy a mi mindennapi kenyerünket megadja nekünk a mi gondoskodó Istenünk, és valahol meg fogja mutatni, hol a helye az embernek.
Beteg lesz valaki a családban. Egyiptomban mennek orvostól orvosig, természetgyógyásztól a vajákos asszonyig, és beszednek minden csodaszert. Kánaánban is elmennek az orvoshoz, és Isten ajándékának tartják, hogy vannak orvosok és van gyógykezelés. Ott is beveszik az orvos által felírt gyógyszereket, de bizonyos a beteg abban, hogy az Úr az ő gyógyítója. Első perctől kezdve Isten kezéből fogadják el a gondokat, a nehézségeket is. Tőle kérnek szabadulást, vagy ha neki úgy tetszik, hogy megmaradjon a nyomorúság, tőle kérnek erőt annak a hordozásához, és tőle kapnak olyan békességet, amit csak Ő tud adni.
Mert Kánaán földjén is vannak száraz időszakok. Ott is kimarad néha az eső, ha azt úgy látja jónak Isten, és ezek a próbatételek még közelebb viszik Isten gyermekét Őhozzá. Mert aki valóban az ígéret földjén, az Isten szövetségében él, tudja, hogy a próbatételek semmit nem változtatnak azon, hogy Isten él, Isten Úr minden felett, Isten jó, és Ő tudja, mikor mit cselekszik.
Csak ezért tudta elmondani Jób, aki ilyen értelemben az ígéret földjén, az Istennel szoros szövetségben élt, hogy „ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk el? Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!”
És ugyanígy az üdvösség útjának a megítélésben is az egyiptomi szokás az, hogy szedjük össze magunkat, teljesítsünk valamit. Ki kell érdemelnünk az üdvösséget különböző cselekedetekkel, rajtunk múlik, hogy Isten hogy fog cselekedni velünk. Az ígéret földjén? Olyan kifejező ez a kép: Az égből hulló eső vize adatik majd nektek. Adatik.
Semmit nem tudunk tenni azért, hogy essen az eső. Azt kérni lehet, várni lehet. Itt vizsgázik az Istenbe vetett bizalmunk. Ez nem azt jelenti, hogy aki hitben él és bízik Istenben, az összeteszi a kezét, és nem végzi a munkáját. Ezek az emberek általában még becsületesebben végzik, mint a többiek azt, ami a feladatuk. De várja azt, amit Isten megígért. Vár újra és újra Isten kegyelmére.
Ehhez persze már alázat kell. Be kell ismerni, hogy nem tehetek magamért semmit, nem tudom üdvözíteni magamat. Semmivel nem tudom rávenni Istent arra, amit szeretnék elérni nála. Akik azt gondolják, rávehetik, azok nem ismerik az élő Isten. Az egyiptomi gondolkozás tipikusan a bálványok körüli gondolkozás. A helyes Isten-ismeretből fakad a helyes istentisztelet, az Istenbe vetett igazi bizalom. Aki tudja, hogy Isten Úr, akit nem lehet rávenni semmire, de nem is kell, Ő jól tudja, mire van szükségünk. Jobban tudja, mint mi. Egyedül Ő tudja megadni. Akkor már csak a józan ész is azt követeli, hogy egészen Őreá bízom, mikor, mit, hogyan cselekszik velem. Várom azt, hogy meg fogja adni mindazt, amire szükségünk van.
Hogyan gondolkozunk? Újra hadd kérdezzem: hol élünk? Egyiptomban, vagy Kánaánban? Egyidejűleg mindkét helyen élni nem lehet. Vagy magában bízik valaki és ilyen korlátozott, korlátolt gondolkozással, néhány lehetőségre gondol. Vagy az élő Istenre bízta magát, merészen, hittel, és akkor korlátlanok a lehetőségei.
Azt olvastuk itt, hogy „Az a föld, ahova most bemész, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek.” Az ígéret földjére csak akkor lehet bemenni, ha kijött valaki Egyiptom földjéről. Kijöttünk-e már mi az Isten nélküli gondolkozásból? Itt mindenki felszisszen, különösen a vallásos emberek elkezdenek tiltakozni, hogy dehogy élnek ők Isten nélkül. Ilyenkor elég egy-két ilyen kérdés: ma például beszéltél-e Istennel? Ja, ma még nem. Mit értsünk ezen, hogy beszéltem-e vele?
Máris elárulta, hogy nincs kapcsolata Istennel. Nincs működő, élő kapcsolata, olyan, mint a hozzá legközelebb élő emberekkel. Akinek van kapcsolata, annak már az első gondolata Isten felé száll. Még csak a fél szemét nyitja ki reggel, hogy megnézze, hány óra van, és már imádság fakad a szívében. Ha van valóban közössége. Ezt nem lehet csinálni, programszerűen teljesíteni. Ez vagy belülről fakad, mint az igazi szeretet és annak a gyümölcsei, vagy pedig nincs.
Ezért kellene egyszer már kíméletlenül megállapítanunk, hogy van-e nektek közösségetek Istennel, vagy nincs. Kijöttetek Egyiptomból, az Istennélküli-ség állapotából, és valóban éltek, mozogtok, növekedtek az ígéret földjén a vele való szövetségben, vagy pedig ki kellene már jönni azért, hogy aztán láthassátok, milyen az égből hulló eső. Hogy ne pedálozni és talpalni kelljen, hogy valamicskét nagy izzadsággal elérjünk, hanem áldások bősége áradna az életünkbe úgy, ahogy azt Isten megígérte.
Mitől remélünk nagyobb eredményt? Ne az legyen a programunk, hogy hajtjuk magunkat még jobban, hanem végre az, hogy meghajtjuk magunkat őszintén a mindenható Isten előtt! Beismerjük, hogy rászorulunk az Ő kegyelmére. Nem tudunk esőt csinálni, de Ő ad esőt bőségesen azoknak, akik benne bíznak, és várjuk hittel az esőt. Aszályos időszakokban is várjuk, hogy megújítja rajtunk az Ő kegyelmét. Ezt jelenti hitben járni.
Nagy kísértés az, hogy a vallásos gondolkozás megpróbálja a mindenható, élő Istent az általa mozgatható erők közé besorolni. Ez a Jóisten-hit. Amikor valakinek egy ilyen bálványa van, akit elnevez Jóistennek, aki arra való, hogy megsegítse őt a pedálozásban. Figyeljük meg, milyen sok ember így gondolkozik, és milyen sok úgynevezett imádságnak ez a tartalma: Jóistenem, segíts meg! Miben? Abban, hogy többet tudjak teljesíteni.
A Biblia ezt nem nevezi imádságnak. Legjobb esetben kiáltásnak lehet nevezni, de az illető nem tudja, hogy ki az élő Isten, akivel neki közössége lehetne. Azt hiszi, hogy Ő arra való, hogy megsegítsen engem az erőfeszítéseimben. Soha nem fogja megtapasztalni, hogy milyen az, amikor kiárad Isten ereje. Amikor nem erőlködés, hanem erőnyerés lesz a hívő ember élete. Amikor nem túlzás, hanem a hétköznapokban megélt valóság az, hogy csakugyan mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. De Őbenne van ez az erő, a vele való szövetségben. Ehhez előbb ennek a szövetségnek kell létrejönnie. Így értettem azt, és nyilván mindnyájan jól értettük, hogy kijöttünk-e már Egyiptomból, és bementünk-e valóban az ígéret földjére.
Mert, amíg valaki arról beszél, vagy azt jelenti neki Isten, hogy jöjjön és segítsen meg, amíg valaki csak annyit tud mondani a hitéről — ezt is gyakran szokták említeni —, hogy hívő ember volt, mert szokott imádkozni, az kevés. Miért? Mert az, hogy imádkozom, kettőnk kapcsolatának csak az egyik oldala. Isten mikor szólal meg? Vagy az nem érdekel? Ez az igazság, hogy nem érdekli az ilyen embert. Ő imádkozik, amikor szükségét érzi — ezzel is ki szoktuk egészíteni. Amikor jöjjön Isten, megrendelem az Ő segítségét, akkor kiáltok hozzá. Ez nem kapcsolat. A kapcsolat az: Ő beszél hozzám, és engem mindennél jobban érdekel, hogy mit mond, a saját magas röptű gondolataimnál meg sokkal jobban érdekel, Ő mit mond, és arra majd válaszolok tisztelettel. Jó esetben úgy: Ámen, igen, úgy legyen, ahogy mondtad. Ez az az élet, ami az ígéret földjén zajlik. Ahol valaki már ismeri a hatalmas Istent, aki az esőknek is parancsol, és amikor valaki tőle remél és vár mindent.
Ezért van tele ez az egész fejezet (sajnálom, hogy nem olvastam fel az egészet) azzal, amit most csak két helyről olvasok itt. Ezt mondja az Úr: „Tartsátok meg minden parancsolatomat, amit én parancsolok nektek, hogy erősek legyetek, bemehessetek és birtokba vehessétek azt a földet.” „Ha hűségesen megtartjátok mindezeket a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok nektek, és teljesítitek azokat; ha szeretni fogjátok Isteneteket, az Urat, és mindenben az Ő útjain jártok, és hozzá ragaszkodtok, akkor meghódoltatja előttetek az Úr mindezeket a népeket, nálatok nagyobb és erősebb népeket hódítotok meg…”
„Ha megtartjátok minden parancsolatomat, ha hűségesen megtartjátok…” Károli úgy fordítja: ha szorosan ragaszkodtok az én parancsolataimhoz. Nem lazán. Itt nincs lazítás. Itt nem mi szabjuk meg a mértékét az engedelmességnek. Itt Isten megszabta: hűségesen, mindezeket a parancsolatokat. Az áldást mindenképpen Ő adja, mégpedig kegyelemből, úgy, hogy nem érdemeljük meg. De külö-nös módon annak, hogy bőségesen essen az eső, mégis feltétele az engedelmesség. Ha ragaszkodtok az én parancsolataimhoz, akkor majd bőven kaptok esőt.
És elmondja ennek az ellenkezőjét is: hogy amennyiben nem, akkor látnotok kell, mire futja a ti erőtőkből. Akkor erőlködéssé válik a dolog úgy, mint ahogy az volt Egyiptom földjén.
Hadd javasoljam átgondolandó programnak újra ezt: ha többet akarsz elérni, ne hajtsd magad még jobban, hanem hajtsd meg magad végre a földig őszintén, szívből a mindenható Isten előtt. Köszönd meg, hogy van kegyelme gazdagon. Kérd és várd ezt a kegyelmet, miközben hűségesen megtartod az Ő parancsolatait. Akkor valóság lesz az, amit majd olvasunk egy kicsit később, ennek a könyvnek a vége felé. „Áldást parancsol melléd az Úr.” (28,8). Ez csodálatos mondat. Isten mindenhatóságára is utal: Ő parancsol az áldásnak, az átoknak, mindennek és mindenkinek, és Ő áldást parancsol mellém. Olyan áldást, amiért nem dolgoztam meg, amit nem érdemlek meg.
S miközben végzem a tőle kapott feladataimat, lépten-nyomon találkozom azzal, hogy Ő is munkálkodik. Itt is áldást adott, ott is kegyelmet kaptam tőle, és felfakad az ilyen szívben az Isten dicsőítése és a hála. Az el nem fogyó hála, mert végre látja a hívő, hogy mi-mindenért tartozik hálával, és ez megerősíti azt a bizalmat, hogy az, aki tegnap és ma ilyen hatalmas, és szerető Istenem volt, holnap, holnapután, és ha megérjük, azután is ugyanilyen Isten lesz. Akkor nem taposásból áll az élet a vízátemelő szerkentyűkkel, hanem áldások sorozatává lesz, az égből hulló esőt kapja és várja a hívő.