Ezzel a textussal tulajdonképpen csak összefoglalom azt a nagy, sürgető figyelmeztetést, ami a Gedeon élete végét tárgyaló történetben van a számunkra. Sőt, csak két szó az, amit az egész Igéből ki akarok hangsúlyozni: mindvégig, erősen! Vagyis: mindvégig, erősen ragaszkodjatok Krisztushoz - mindvégig, erősen maradjatok meg, tartsatok ki az iránta való bizalomban, hitben! Mert a Krisztusban hívő embernek egyetlen bukása, egyetlen bűne, rossz példája beláthatatlan következményekkel járhat! És arra a bukásra, arra a bűnre hamar hajlandó a Krisztusban hívő ember! Ne felejtsük el, hogy amikor Jézus azt mondta Simon nevű tanítványának: “Te Péter vagy”, akkor a régi Simon-természet nem tűnt el, tovább élt a Péter alakban is, vagyis a régi, romlott, bukásra hajlamos emberi természet tovább él az újjászületett életünkben is, s mindig újra előtör. Sőt, a régi Simon természet képes egészen háttérbe tolni az új Péter alakot. - Ez történt Gedeonnal is, a nagy hithőssel, a legendás hírű népvezérrel. Élete végén valami olyat tett ez a valamikor hívő ember, amiről egyenesen így emlékezik meg a tudósítás: “ez lőn Gedeonnak és házanépének tőrbeejtésére.” - Mit követett hát el Gedeon és mi lett annak a következménye? Erről szeretnék most beszélni.
1) Tulajdonképpen nem látszik olyan nagy jelentőségű dolognak, amit Gedeon csinált. Mert mi történt? Az, hogy amikor a nép őt érdemeinek a jutalmazásaképpen királlyá akarja tenni maga fölött, ő ezt a megtiszteltetést elutasítja magától: csak azt kéri híveitől, hogy ki-ki adja neki az ellenségtől zsákmányolt arany függőket. A nép boldogan teljesíti a népszerű vezér kérését, s így összegyűlik egy csomó arany, amiből Gedeon csinál magának egy úgynevezett efódot, és azt a maga városába, Ofrába helyeztette el. Ez az efód egy olyan istentiszteleti kellék volt a régi zsidóknál, aminek a segítségével tudakolták meg az Úr akaratát, és amit csak a szent sátorban, a kultusz központjában és csak a főpapnak volt szabad használni. Volt tehát a népnek legális kultuszi középpontja a Siló nevű helységben, ott volt főpap, volt efód, volt istentisztelet - tehát ha Gedeon mindvégig és erősen ragaszkodott volna az Úr rendeléseihez, akkor a népet Silóba kellett volna irányítania, akkor az embereket a törvényes efódot használó törvényes főpaphoz kellett volna küldenie. Ehelyett azonban önmagának csináltat efódot, azt a maga városában, Ofrában helyezteti el, ezzel alkalmat ad arra, hogy az emberek ne Silóba járjanak Isten akaratának a megtudakolására, hanem Ofrába, ne a törvényes főpaphoz, hanem őhozzá, Gedeonhoz. Tehát mintegy elidegeníti a népet a kultuszi középponttól, a törvényes szentélytől, önhatalmúlag mellőzi azt, amit Isten az egész vallásos élet középpontjává tett. Lehet, hogy a silói szentélyben működő törvényes főpap nem állt mindenben hivatása magaslatán; lehet, hogy sok panasz hangzott el vele kapcsolatban a nép körében; lehet, hogy lusta, ügyetlen, megalkuvó ember volt a főpap, de ez sem jogosítja fel Gedeont, hogy szakítsa meg a kapcsolatot az Úr házával és alakítson ki egy új kultuszi középpontot a maga házában. Hogy Isten szemszögéből mennyire elítélendő volt Gedeonnak ez a cselekedete, mutatja ez a megjegyzés a Bibliában: “és ott paráználkodott azután az egész Izráel”! Vagyis azt a tényt, hogy a törvényes főpap és efód helyett Gedeonhoz és az ő efódjához jártak a hívek Isten akaratát tudakolni: Isten lelki paráznaságnak, lelki házasságtörésnek, hűtlenségnek tekinti. - Íme, ez volt hát Gedeon bűne, ami tőrré, csapdává, botránkozássá lett egész Izraelben.
És azért ezt jó így részletesen kielemezni, mert egyszerre csak rájövünk, hogy Gedeonnak ez a bűne nem is olyan idegen tőlünk. - Rögtön ráismertek erre, ha így mondom: Gedeon nem tagadta meg atyái Istenét, csak nem ragaszkodott szorosan atyái hagyományaihoz, megszakította a kapcsolatot a mai nyelven szólva a templommal és az egyházzal. És itt most egy egész sereg ember arca és hangja merül fel előttem, akik pontosan így viselkednek... Gondolok például azokra a méltatlankodókra, akik tele vannak panasszal az egyház és annak vezetői iránt, mondván: borzasztó, hogy már a magyar református egyház is beadta a derekát. - Én hiszek Istenben - mondta valaki -,de nekem nem kell az az egyház, amelyiknek ilyen meg ilyen érzelmű püspökei vannak. - Én nem tagadom meg kálvinista őseim hitét - mondta egy másik valaki -, de éppen ezért nem járok templomba, amíg ott békepapok prédikálnak. - Vagy gondolok azokra a széplelkekre, akik ha hívjuk őket istentiszteletre, bibliaórára, átszellemült arccal mondják: Kérem, az én számomra a zene, a muzsika az istentisztelet! Egy oratórium, egy szimfónia mélyebb vallásos élményt jelent számomra, mint egy templomi igehirdetés. Vagy: Az én templomom a természet. Az erdő csendjében érzem magam legközelebb Istenhez, mit tud nekem ehhez képest egy pap mondani?! - Vagy gondolok azokra a mindig siető emberekre, akik nagyot sóhajtva mondják: Mennék én kérem, nagyon szívesen, de nekem nincs arra időm, én nem érek rá ott ülni, hallgatni az Igét, mint mások. És talán őszintén így is gondolja az illető. - Ugye, milyen gyakori az a gedeoni magatartás, amelyik tehát nem tagadja meg atyái Istenét, csak nem ragaszkodik szorosan atyái hagyományaihoz: nem lesz hitetlenné, csak nem megy templomba, megszakad a kapcsolata az egyházzal, a templommal.
Sőt, még tovább: Gedeon nem tagadja meg atyái Istenét, csak nem ragaszkodik szorosan a kultusz törvényes középpontjához és a maga egyéni módján tiszteli Istent. A mi vallásunknak is van egy törvényes főpapja: Jézus Krisztus, van egy kultuszi középpontja: a kereszt, van egy törvényes szentélye: a Golgota. Itt lehet találkozni az élő Istennel, Jézus révén lehet tisztelni, imádni Istent, megélni Isten jelenlétét. Nos, rengeteg református ember van, aki még sohasem jutott el a keresztig és ezért nem is ragaszkodik szorosan Jézushoz, hanem az Istennel való közösségét Jézus nélkül gyakorolja, a maga egyéni módján tiszteli Istent. Az ilyen emberek szoktak így nyilatkozni: Nekem megvan a magam egyéni elképzelése Istenről és ebben az elképzelésben nincs hely Jézus keresztje számára. Én vallásos vagyok, de nem úgy, ahogyan az egyház tanítja, hanem a magam módján. - Lám, Gedeon is ezt csinálta: a maga módján közeledett Istenhez. Istenhívő maradt, de a maga módján! (Lábmosási jelenet... Nem az igazi efód, hanem utánzata = nem az igazi Isten, hanem utánzat, egyéni elképzelés).
Vagy megint más szóval: Gedeon bűne ma talán abban áll, hogy valaki, mondjuk te, nem vagy hitetlen, de nem ragaszkodsz szorosan a Bibliához. Hiszel te még Jézusban is, csak nem tartod föltétlenül kötelezőnek magadra nézve, amit például Jézus az élet tisztaságáról tanít, amit az önzetlen szolgálatról, az ellenségnek is a szeretetéről mond. Megtűrsz magadban olyan bűnöket, amiket ha igazán követni akarod Jézust, akkor nem lenne szabad megtűrni tovább magadban, engedsz olyan kívánságoknak, amelyek a régi, romlott szíved mélyéről törnek elő. Nem számolsz föl az életedben olyan rendetlenségeket, amiket Isten már régen megítélt benne, tehát úgy teszel, mint Gedeon: vagyis nem tagadod meg atyáid Istenét, de nem is csinálsz magadnak nagy problémát a neki való engedelmességből. Hiszel te Istenben, csak éppen nem hagyod magad zavartatni azzal, amit Isten az Igéjében mond, nem vagy konzekvens, a szájjal megvallott istenhited, meg a gyakorlati életed között különbség van, nem fedi egyik a másikat - szóval nem tartod magad szorosan ahhoz, amit Jézus mond...
2) Gedeonnak ez a bűne még magában véve nem látszik olyan nagynak és veszedelmesnek, csak akkor, ha a hatását, a következményét nézzük. Íme, ezt olvassuk: “Lőn ez Gedeonnak és házanépének tőrbeejtésére.” Tehát Gedeonnak ez az egyéni vallásossága, amit kialakított, a következményében válik veszedelmessé. A következő oldalon már így szól a tudósítás: “Lőn pedig, hogy mikor meghalt Gedeon, elfordulának az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának, és a Baál-Beritet tevék istenökké. És nem emlékezének meg az Izráel fiai az Úrról, az ő Istenökről, a ki őket megszabadította minden ellenségeik kezéből köröskörül.” Tehát ez a látszólagosan jelentéktelen elhajlás, amit Gedeon követett el azzal, hogy maga csináltatott magának egy efódot a törvényes efód helyett: ez volt az a rés, amelyen át beömlött Izráel népe életébe újra a pogány bálványozás. Maga Gedeon még nem lett pogánnyá, istenfélő maradt, nagyon kegyes szándékkal tette, amit tett. De a nép elszakadt a szentélytől, elhanyagolta a törvényes áldozatokat, szintén a maga módján kezdte folytatni az egész vallásos életet - és mi az eredménye ennek? Amíg Gedeon még élt, maradt még valami laza, külsődleges kapcsolat Isten és a nép között, de amint Gedeon meghalt, Izráel fiai elfordultak az Úrtól. Akkor már Gedeon efódja sem volt elég, kezdték lemosolyogni a régi, elavult vallási formákat, új vallás jött divatba, új isteneknek kezdtek hódolni. “Lőn pedig, hogy mikor meghalt Gedeon, elfordulának az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának, és a Baál-Beritet tevék istenökké. És nem emlékezének meg az Izráel fiai az Úrról, az őIstenökről, a ki őket megszabadította minden ellenségeik kezéből köröskörül.” És az egész elpogányosodási folyamat azzal kezdődött, hogy Gedeon csinált magának egy efódot a törvényes efód helyett. Így lett Gedeon bűne Izráel egész házának tőrbeejtésére. Ez a szükségszerű következménye az egyéni fazonú vallásosságnak.
Hihetetlenül modern történet: az atyák még vallásosak, a fiak már vallástalanok! Az öregek még hívők - úgy, ahogy, a maguk módján -, a fiatalok már hitetlenek. A régi generáció még valamelyest Istent tisztelő, az új már ateista. Olyan folyamat az, ami világjelenség az egész földön. És hol kezdődik? Ott, hogy az atyák, az öregek nem tagadják meg Istent, csak nem ragaszkodnak szorosan a templomhoz, egyházhoz, Jézus keresztjéhez, Bibliához - csak az hiányzik, hogy: “mindvégig és erősen”... Csak egy kicsit lazítanak a maguk keresztyénségén és ezen a résen át beömlik a családokba a hitetlenség, a bálványimádás, és elsodorja az utánunk jövőket egészen, kimossa belőlük még azt a kevés keresztyénséget is, amit mi még őrzünk magunkban! Amíg még Gedeonok élnek, addig még valami kis hatással tudnak lenni a népükre - de amint meghalnak, kihalnak, a második generáció már szakít a vallással, hátat fordít az egyháznak, nem kell neki Isten! Az egész ott kezdődik, hogy a Gedeonok keresztyénsége nem elég konzekvens keresztyénség, hitélete nem mindvégig és erősen Krisztushoz, Szentíráshoz ragaszkodó hitélet, egész vallásossága az új talajról leszakadt egyéni vallásosság. Nem is csoda, ha nem kell az utódoknak! A mi lapos, üres, félig-meddig keresztyénségünk, meggyöngült egyházhűségünk a fiakban bosszulja meg magát. Az atyák hitbeli hűtlensége sodorja a fiakat a hitetlenségbe, minden hit megtagadásába. Ha ti nem ragaszkodtok mindvégig és erősen az elkezdett bizodalomhoz, ne csodálkozzatok, ha megismétlődik nálatok is a régi történet, hogy: “Lőn pedig, hogy mikor meghalt Gedeon, elfordulának az Izráel fiai az Úrtól, és a Baálokkal paráználkodának, és a Baál-Beritet tevék istenökké. És nem emlékezének meg az Izráel fiai az Úrról, az ő Istenökről, a ki őket megszabadította minden ellenségeik kezéből köröskörül.”
Gedeon bukása rettentő következménnyel járt a saját családjára is. A következő fejezetben szó van Gedeon egyik fiáról, Abimélekről, aki már nyíltan királynak adja ki magát, kegyetlenül, céltudatosan tör a hatalomra, testvéreit mind megöleti, személye valóságos átokká válik az egész nép számára. Uralkodása egyik legsötétebb lapja Izráel egész történelmének. De ez a szomorú történet az édesapának, Gedeonnak a bukásával kezdődik: az a hűtlenség, amit Gedeon az élete végén elkövetett, az lett az egész házanépének “tőrbeejtésére”. Valóban: amit vet az ember, azt aratja is! A hívő emberek hűtlenségének rettenetes következményei vannak. Isten gyermeke nem vétkezhet olcsón! Bukása az utódaiban bosszulja meg magát! Egyetlen helytelen példamutatása egész jövendő generációkat téríthet rossz útra. Sokszor elfeledkezünk erről és a gyermekeink megítélésénél nagyon kevés önkritikáról teszünk bizonyságot. Panaszkodunk a mai fiatalságra, a mai erkölcsökre, összehasonlításokat teszünk a hajdan és a most között - de vajon gondolunk-e arra, hogy a gyermekeink bűnei a mi bűneink gyermekei lehetnek? Nem ismerjük föl a fiatalok hibáiban a saját jellemhibáink következményét?! Ti szülők, akik panaszkodtok a gyermekeitekre, mi lenne, ha egyszer azok panaszait hallanátok magatokkal szemben? Nem akarom senki bűnét védeni, csak azt akarom mondani, hogy amikor panaszkodunk, álljunk oda mi magunk a gyermekink mellé és úgy tegyünk vallást a bűneinkről, a hűtlenségünkről, amikben mi szülők a gyermekeinkkel együtt vétkesek vagyunk, és együtt tegyünk vallást arról, hogy mindnyájan, szülők és gyermekek, fiatalok és öregek, egyetlen reménysége: Isten ingyen való kegyelme a Jézus Krisztus által!
És ez a kegyelem nyitva van a számunkra, most is, még mindig! Isten állja a szavát, tartja a szövetségi hűséget, elfogadja a hozzá térőket - hajlandó újra kezdeni velünk is! - Hadd erősítse hát föl a hallott történet Isten figyelmeztető szavát hozzánk: “Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Annakokáért őáltala vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.”
Válaszoljunk erre a 200. ének 1. és 6. versével:
Ó, maradj kegyelmeddel
Mivelünk, Jézusunk,
Hogy a bűnös világnak
Tőribe ne jussunk.
Ó maradj hűségeddel
Mivelünk, szent Isten,
Adj erőt, hogy megálljunk
Mindvégig a hitben.
Ámen!
Dátum: 1960. március 6.