Van egy bibliai vezérfonal - sokan ismerik -, amelynek útmutatása szerint százezrek olvassák a Szentírást naponként az egész földkerekségen. Eszerint a vezérfonal szerint az esztendő első Igéje volt az, amit most alapigéül felolvastam. Hadd jelentsem be rögtön az elején, hogy én most ennek az Igének az alapján az ateizmusról szeretnék beszélni. De félreértés ne essék, nem arról az ateizmusról, amivel kint a világban találkozunk, amit a világ hirdet; ez a kívül lévő ateizmus nem tárgya az igehirdetésnek és nem is jelent semmi veszélyt a hitéletre nézve. Arról az ateizmusról lesz szó, ami bent van, az egyház keretein belül, itt a templomban, pontosabban: a mi szívünkben. Ez valóban nagyon komoly problémát jelent számunkra!
Azt kérdezhetné valaki: Hogyan kerül össze az ateizmus ezzel az Igével? Hiszen itt éppen nem arról van szó! Nos, hát éppen azért! Az ateizmus tudniillik éppen a fordítottja annak, ami ebben az Igében van. Itt arról van szó, hogy mindent, amit cselekszik az ember, tegye Istennel együtt, Istenre gondolva, Istennek szolgálva általa. Az ateizmus pedig azt jelenti, hogy mindent Isten nélkül tesz az ember. Alapigénkből döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mi, hívő emberek, gyakorlatilag mennyire ateisták vagyunk! Mert mi is az ateizmus? Nem istentagadás. Az “a” - fosztóképző; tehát a jelentése: Isten-nélküliség, Isten hiánya, Isten kihagyása a gondolkozásból, cselekvésből, tervekből, mindennapiságból, a tulajdonképpeni életből. Talán emlékeztek még rá, karácsonykor arról is volt szó többek között, hogy Isten megtette azt, hogy Jézusban hozzánk jött, közöttünk élt, emberként, belejött a családi, hétköznapi életünkbe... Akkor nekünk se legyenek olyan óráink, napjaink, ügyeink, gondolataink, tetteink, amelyekből kihagyjuk Istent! Ne legyenek Isten-telenül, Isten nélkül, ateistán átélt szakaszai életünknek! Istenmentes területei ne legyenek szívünknek. Mert, ha vannak ilyen Isten-telenül, Isten-nélkül megélt, elvégzett ügyeink, ha mégis kihagyjuk Istent valamiből: “amit szóval vagy tettel” cselekszünk, akkor mi is ateisták vagyunk!
Ha pedig az ateizmust így értelmezzük, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen közös álláspontot foglalunk el hívők és hitetlenek, keresztyének és nem keresztyének - mert bizony valljuk meg őszintén, mi, akik hiszünk Istenben, nagyon ritkán tesszük meg azt, amit Igénk így mond: “És mindazt, amit cselekesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjétek, hálát adván az Istennek Ő általa.” Nem elvileg vagyunk mi ateisták, óh, ez ellen tiltakoznátok is, bárkit megkérdeznék közületek, hanem gyakorlatilag, az életünkben, a cselekedeteinkben. Ha ezt kérdeznék tőled: hiszel-e Istenben, pillanatig sem késnél a válasszal, mert egészen magától értetődőnek érzed, hogy hiszel Istenben. Semmi kétség nincs benned aziránt, hogy Isten létezik, valóságával áthatja a világmindenséget. Élni azért mégis Isten nélkül élsz - már tudniillik az Ő megkérdezése nélkül, az Ő akaratának figyelembevétele nélkül, a vele való együttlétnek a tudatos átélése nélkül. Például benne volt az Istenre gondolás a szívedben, és az a tudat, hogy Ő ott van veled, amikor az adóbevallási ívedet töltötted ki? Vagy eszedbe jutott-e Jézus, amikor alaptalan váddal szemben a magad igazát védted és bizonyítottad? Benne rezdül-e Jézus lelke a szavaidban, amikor baráti körben a politikai helyzetet megtárgyalod?
Nézzétek, az az igazság, eltanultuk a világtól, hogy lehet Isten nélkül is járni-kelni, beszélni, foglalkozni, lehet Isten nélkül is gyárat építeni, nagyot, művészit alkotni, tudományt művelni, napi munkát végezni, szórakozni. Tapasztalhatjuk, hogy megy az élet Isten nélkül is. És lassan hozzászokunk ehhez az Isten-nélküliséghez. A tulajdon életünket Őnélküle folytatjuk, nem avatjuk bele dolgainkba, nem beszéljük meg vele ügyeinket, konkrét esetekben nem kérjük ki a tanácsát. Amikor zúg, zajlik körülöttünk az élet, tulajdonképpen eszünkbe sem jut se Isten, se az, hogy mi az övéi vagyunk! Mintha nem is hinnénk benne... Ez a magatartás a mi esetünkben annál súlyosabb hiba, mert ellentétben van elveinkkel, a vallásos meggyőződésünkkel. Mi ugyanis valljuk, hogy van Isten, és mégis Isten nélkül intézzük, bonyolítjuk le dolgainkat a gyakorlati életben. (Sokkal becsületesebb dolog az, ha valaki nem is vallja Istent és így nem engedelmeskedik neki, és így nem veszi tekintetbe akaratát.)
A mi esetünkben legtöbbször Isten nincs benne tetteinkben, a beszédünkben, gondolkozásunkban. az életünkben. Amikor éppen nem imádkozunk, nem Róla beszélünk, vagy nem a templomban ülünk, akkor tulajdonképpen nélküle létezünk. Elfordulva, távol Tőle, így leszünk mi is ateistákká. Itt egyezik az életünk a modern hitetlenséggel. Ideológiailag keresztyének vagyunk, ténylegesen azonban egy masszív ateizmus és az istenhit között lengünk. Sőt, a magunk gyakorlati hitetlenségét még kegyes beszéddel is kísérjük. Például olyan ájtatosan tudjuk mondani, hogy bízunk Istenben, valójában azonban sokkal jobban bízunk a pénz hatalmában, a jó összeköttetésekben, magunkban, az emberekben, a fegyverek erejében, a gyógyszerek erejében, és még sok mindenben.
Értsük meg jól, nemcsak azokban a cselekedetekben nincs benne Isten, amiket hitvány módon, bűnösen cselekszünk, hanem a jó szándékunkból, a jót-akarásunkból is éppen így hiányzik Isten jelenléte, mondjuk így: Jézus! Mert az, hogy valaki a házasságtörést Istenre való gondolás nélkül hajtja végre, ez természetes. Amikor valaki lopni megy, rendszerint nem gondol Jézusra. De az, hogy a jók, akik segíteni akarnak, szolgálni, terhet viselni, építeni akarnak, hogy ezek Jézussal vagy Jézus nélkül akarnak feladataikkal megbirkózni: ez a mai ateizmus lényege! Ez a mi problémánk! Ez ellen szól az Ige, amikor arra figyelmeztet, hogy: “És mindent, amit csak cselekesztek, szóval, vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván Istennek és az Atyának Ő általa”. Hadd hívjam fel a figyelmeteket arra, hogy ilyen felszólítás nagyon gyakran fordul elő a Bibliában. “Szánjátok oda magatokat az Istennek, a ti tagjaitokat, a ti szíveteket, testeteket és lelketeket” - vagy: "akár esztek, akár isztok, mindent az Úr dicsőségére tegyetek", vagy: “Szentek legyetek teljes életetekben..." Minden ilyen Igében arról van szó, hogy ne maradjon ki életünknek egyetlen területe sem Jézus uralma alól, a legjobb szándékaink pedig pláne ne!
“És mindent, amit cselekedtek, szóval, vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván Istennek Ő általa.” Ez azt jelenti körülírva, hogy Jézus személye, jelenléte, a vele való kapcsolat ne csak akkor legyen valóság, amikor éppen imádkozom, hanem akkor is, ha történetesen éles vitában az ellenségemmel beszélgetek. Mindent a Jézus nevében cselekedjetek - mondja az Ige. Nézzétek, Ő az én nevemben halt meg a keresztfán, én pedig az Ő nevében élek tovább a földön. Őt képviselem, az Ő szellemét, lelkiségét, indulatait, szeretetét jelenítem meg az emberekkel való kapcsolatomban. Az Ő nevében, azaz beleöltözve abba az emberségbe, amit Jézustól tanultunk, amiben Jézus élt, szenvedett, sírt és meghalt és feltámadott. Jézus nevében! Ez azt jelenti: olyan szót mondok ki, olyan lépést teszek meg, olyan tekintetet vetek valakire, úgy nyitom meg a kezemet, úgy mondok véleményt, hogy abban maga Jézus van jelen, a maga Lelke által! Az Ő nevében: azaz annyira reális közösségben vele, hogy mintegy Ő szóljon, tegyen rajtam keresztül, a tetteimben Ő legyen a cselekvő erő. Őt engedjem hatni, érvényesülni általam a világban.
“És mindazt, amit csak cselekedtek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek, hálát adván Istennek és az Atyának Ő általa.” Ennek az Igének hadd mutassam be az illusztrációját egy nagyon különös példán. Milyen az, amikor valaki mindent Jézus nevében tesz, Jézussal éli a napját reggeltől estig, alázatos hálaadásban: Egy gyönyörű imádságot olvastam, egy hívő francia munkásnak az esti imádságát. Imé: “Köszönöm, Uram, köszönöm! Köszönöm minden ajándékodat, amit ma adtál. Néked köszönök mindent, amit láttam, hallottam és kaptam. Hálát adok a vízért, ami reggel felfrissített, az illatos szappanért, az üdítő fogkrémért. Hála legyen Néked a ruháimért, amelyek betakarnak, azok színeiért és szabásáért. Hála legyen Néked az időben kikézbesített újságért, a benne lévő folytatásos regényért, amelyen minden nap olyan jót derülök. Meg azokért a fontos találkozókért, amelyeken a világ politikusai beszélgetnek egymással, meg a megnyert futballmérkőzésért. Hála Néked a szemetes kocsiért és a rajta szolgálatot teljesítő emberekért, és az ébredő utcai élet zajáért. Hála Néked az ételért, amely táplált, meg azért a pohár sörért, amely felfrissített. Hála Néked a motorbicikliért, amely elvitt mindenhová, ahová mennem kellett, a benzinért, amely a motort forgatta. Az arcomat simogató szellőért, meg a felém integető fákért. És azért, hogy én mindennek örülni tudok. Hála legyen Néked azokért a lányokért. akikkel ma találkoztam. Mónika tartóshullámaiért, ami olyan jól illett az arcához. Anna vidámságáért és csengő kacagásáért. Ez mind jó és szép volt. Hála Néked azért a mulatságos görkorcsolyázó kis fickóért. aki olyan ijedt arcocskát vágott, mikor elesett. Szívből tudtam nevetni rajta. Hála Neked minden jónapotért és kézszorításért, mellyel engem az emberek köszöntöttek. Hála Anyámért, aki otthon vár reám, az ő szerény ragaszkodásáért és csendes jelenlétéért. Köszönöm a tetőt a fejem fölött, a villanyfényt, a muzsikáló rádiót. Köszönöm a vázát a virágokkal, amely az asztalomat díszíti.
Köszönöm az éjszakát, a csillagokat a csendet, köszönöm az időt, az életet, kegyelmedet. Köszönöm, hogy Te vagy Uram. Köszönöm, hogy meghallgatsz. Köszönöm. hogy komolyan veszel, hogy szeretsz. Hála legyen Néked, Uram! Mindenért hála!"
Ugye furcsa, szokatlan imádság? Olykor szinte profánul hat kegyes füleinknek. De kérem - mondhatná valaki -, hogy kerül a szemeteskocsi, meg a pohár sör, meg a kislány ajkára kent rúzs, meg a tartóshullám az imádságba? Nos atyámfiai, hát nem éppen az-e a baj, hogy életünknek ezek a mindennapi dolgai sohasem kerülnek bele az imádságunkba, azaz az Istennel való kapcsolatunkba? Az a baj, hogy az utcán, a pompás kirakatok és suhanó autók között nem Jézussal együtt járunk. Hogy a munkahelyünkön, ahol acélfűrésszel, vagy unalmas aktákkal foglalkozunk, nem Jézus nevében iparkodunk. A mindennapi élet ezer apró dolgából kihagyjuk Istent. Sose hozzuk azokat az eseményeket kapcsolatba Jézussal - kicsiket és nagyokat -, amelyek az életünket valóban betöltik. Isten nélkül élünk. Hát éppen ez a mi ateizmusunk! Istentelenségünk és Isten-nélküliségünk.
Gyertek, kérjük most imádságunkban Istent, hogy a Szentlélek által tegye életünk minden pillanatát nyitottá az Úr Jézus előtt! Ő megígérte, hogy soha nem fog elhagyni bennünket, ne szégyelljünk hát mi sem, életünk kis és nagy dolgaiban egyaránt Ővele járni!
Ámen
Dátum: 1962. január 14.