Joó Sándor Dr.

Nem akarom elismételni mindazt, amit a múltkor a bevezető prédikációban a Hegyi beszédről mondtam, de annyit mégis el kell mondanom újra, hogy ezeket a mondásokat sohasem szabad elvonatkoztatni attól, aki mondta. Itt nem általános életszabályról vagy életbölcsességről van szó, hanem Jézusról és a Vele való kapcsolatról. Tehát a most felolvasott igéket nem úgy kell érteni, hogy előbb szegénnyé kell válnia valakinek ahhoz, hogy boldog lehessen, vagy előbb sírnia kell az embernek ahhoz, hogy boldoggá váljék - nem. Hanem úgy, hogy Jézus tanítványa, a Jézushoz tartozó ember akkor is boldog, ha szegény, ha sír, ha bármilyen, egyébként fájdalmas, kellemetlen helyzetben van. Bejelentettem a múltkor, hogy szeretném sorra venni azokat a szituációkat, amelyekben boldognak mondja Jézus a híveit.

1) “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,3) Sok vita volt már Bibliát olvasó és Bibliát nem olvasó emberek között arról, hogy mit is jelent ez a “lelki szegénység”. Ízléstelen tréfát is űztek már vele, mondván: lám, maga Jézus is megmondja, hogy az Ő követése a lelki szegényeknek, vagyis az együgyű lelkeknek, a szellemileg alacsonyabb rendű embereknek, a kissé ütődött rétegnek “egy ügye” csak. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire nem ezt jelenti a “lelki szegény” kifejezés. Hogy jobban megértsük, mit jelent, hagyjuk is el a “lelki” szót, mint ahogyan Lukács evangéliumában, amikor a Hegyi beszédről van szó, nem is találjuk ezt a szót, hanem maradjon csak így: “szegények”. Tehát boldogok a szegények. Igen, a szegények. Már csak egyszerűen azért is boldogok, mert megkímélődnek mindattól a sokféle kísértéstől és veszedelemtől, ami a gazdasággal jár. Mert azzal bizony sokféle kísértés jár.

Ismertem egy igazán szegény özvegyasszonyt. Négy gyermeket nevelt sok nehézség között. Derű, békesség, megelégedés volt a házban. Boldog család volt. Egyszer négyes találata lett a lottón. Nyolcvanezer forint hullott az ölébe. Egy csapásra gazdag lett. Kezdtek nőni az igények. A könnyen jött pénz könnyelművé tette a sokat nélkülözött édesanyát. Rászokott az italra. Úgy elment a pénz, hogy alig maradt valami nyoma. Nagy kísértés a gazdagság! Különösen lelki értelemben. Amikor valaki gazdag, könnyen azt hiszi, hogy nincs is szüksége Istenre, meg a másik emberre, elég az, amije neki magának van. A gazdagság hatalmat jelent, a pénzzel tekintély jár együtt, meg függetlenség. Nem kell senkitől sem kérnie az embernek. Tud maga is segíteni magán. Nincs ráutalva senkire, sem Istenre, sem emberre. A gazdagság gőgössé tesz, önelégültté. Feleslegessé válik az Isten. A gazdag erősnek érzi magát azáltal, amije van, előkelőnek, mások fölött állónak, többnek, mint egyebek, és így könnyen válik beképzeltté, keménnyé, irgalmatlanná. Mindenki, aki alacsonyabban áll nála, csak mint egy sötét háttér, arra való, hogy még jobban csillogjon, kitűnjék. A gazdag rendszerint nem úgy érzi, hogy gazdagsága a gazdag Isten kegyelmi ajándéka a számára, amivel másoknak kellene szolgálnia, hanem úgy, mint egyéni teljesítményét, ami őt méltán emeli mások fölé. Ami őt magasabb rendű emberré teszi. Természetesen ugyanez a kísértés nemcsak az anyagi, a pénzbeli gazdagságra érvényes, hanem a kulturális gazdagságra is. Például amikor valaki nagy művészi adottságokkal van megáldva, vagy nagy tudással rendelkezik, és ezt a gazdagságát magától értetődőnek tartja, oknak arra, hogy önmagát mások fölé képzelje, s nem úgy tekinti, mint adományt, olyan feladatot, amellyel még több szolgálatra van kötelezve mások számára.

Tehát az a gazdagság, ami ellen Jézus a szegényeket mondja boldogoknak, tulajdonképpen nem is vagyoni állapot, hanem lelkület. Lelkiség, a léleknek egy bizonyos beállítottsága, állapota, amely azt jelenti, hogy tele van a lelke, nincs hely benne az Isten és a másik ember számára. Így érthető most már a “lelki szegénység” kifejezés. Nem társadalmi értelemben szegény, nem is szellemi értelemben véve fogyatékos, hanem ez is egy bizonyos lelkület. Az a lelki szegény, aki tudja, érzi, hogy magában véve senki és semmi, még ha világhírű nagy művész is, vagy mesés gazdagság birtokában van is, vagy elismert tudós is egyébként, nem különb másoknál, hiszen ő maga, önmagában véve koldus, senki, és csak Isten által az, aki. Én magam koldus vagyok, szegény, de olyan koldus, akit Isten arra méltatott, hogy nálam tartja a kincseit: akár anyagi, akár szellemi, akár lelki értelemben vett javait. De azok a kincsek nem az enyémek, nem én termeltem ki azokat. Istentől vannak, Istenéi. Mire legyek hát gőgös, hiszen mindenestől fogva Istentől függök. Értitek már? A lelki szegénység tehát egy bizonyos lelkület. Az a lelkület, amely mindent Istentől vár, Istentől tesz függővé, amely üresen hagyja magában a legfőbb helyet Isten számára, hogy Ő uralkodhasson benne. Tehát: egy nagy vagyonú ember is lehet lelki szegény, meg egy világhírű művész is lehet lelki szegény. Megfordítva is igaz: egy társadalmi értelemben vett nincstelen is lehet olyan, aki egyáltalán nem lelki szegény, mert elég önmagának, mert nincs szüksége Istenre.

A bibliai vámszedő volt ilyen lelki szegény, aki igazán semmit sem képzelt önmagáról sem Isten előtt, sem az emberek előtt. Nagyon úgy érezte, hogy nincs mivel dicsekednie, s mint egy koldus - pedig nem volt az -, kegyelemért könyörgött. Péter volt ilyen lelki szegény, amikor a leggazdagabb halászzsákmány birtokában így szólt Jézushoz: “Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) Mózes volt még ilyen lelki szegény, amikor a legmagasabb tudományos képzettség birtokában is úgy érezte, hogy Isten nélkül egyetlen lépést sem tesz: “Ha a te orczád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen.” (2Móz 33,15) És ilyen lelki szegény volt az a kis öregasszony, akinek a temetéséről a múltkor hozzátartozók valami olyan különös, szinte örvendező, ünnepi hangulatban tértek haza, ami egyáltalán nem illett össze a gyászruha feketeségével. Így beszéltek egymás között: egy igazán királyi gyermeket kísértünk utolsó útjára. És az a királyi gyermek csak egy egyszerű öreg néni, aki alig tudott írni-olvasni, és aki mégis felette állt a legelőkelőbb arisztokratának is. Nem egy grófnak vagy miniszternek a lánya, hanem a királyok Királyának a gyermeke. Különös nemesség ez, felesleges hozzá minden külső nagyság és csillogás. De olyan nemesség, ami rejtve van mindenki előtt, aki vak a mennyei távlatok számára. “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”. Övék az Isten gazdagsága. Valami egészen különös boldogság ez, független minden külső helyzettől, annyira, hogy még egy temetést is beragyog. Még a gyászolóknak is jut belőle. Hát nem ez az igazi boldogság? Persze hogy ez, hiszen nem kisebb valaki, mint maga Jézus áll jót érte.

Jézus ígéri: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”. És itt már egészen közel járunk a második boldogság mondás tartalmához.

2) “Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4) Le szokták szűkíteni ennek a mondásnak a tartalmát azokra, akik a bűneik miatt sírnak, vagy azokra, akik egy fájó gyász súlya alatt keseregnek, vagy azokra, akik fölveszik magukra a világ fájdalmát, mások szomorúságát, és mintegy együtt sírnak a sírókkal, hogy ezzel könnyítsenek a másikon. Nos, én nem látok semmi ilyen leszűkítést. Jézus egyszerűen a sírókról beszél. Itt most mindegy, hogy egy elrontott élet, egy rosszul sikerült házasság, egy elzüllött gyermek, egy kedves halála miatt, vagy a bűneink reánk szakadó súlya alatt sír valaki.

Rengeteg sírás van ezen a világon. Titokban, befelé még több, mint amennyi látszik. És Jézus itt általában ezek felé a síró emberek felé tárja ki a karját. Ezeknek a szívén kopogtat, és azt mondja: van vigasztalás a számotokra. De itt most hadd hangsúlyozzam újra, amit a Hegyi beszédnél mindig szem előtt kell tartani, hogy tudniillik egy-egy ilyen mondást sohase válasszunk külön attól, Aki mondja: Jézustól. Igen, van vigasztalás minden sírásra, minden bánatra, minden szomorúságra, minden lelki fájdalomra, de ez a vigasztalás maga Jézus. Olyan igazán mondta valaki a múltkor, amikor erről az igéről beszélgettünk. Elmondta, hogy milyen bánata volt és így folytatta: Az Úr elé vittem, és máris tapasztaltam az Ő vigasztalását. Ez a titka a sírásban való megvigasztaltatásnak: az Úr elé vinni, Jézust belevonni, Jézus szívére borulva sírni. Ha nem az Úr elé viszem, akkor nem érvényes az ígéret, hogy “megvigasztaltatnak”. Lehet úgy is sírni, hogy az ember nem vigasztaltatik meg. Pál úgy nevezi ezt, hogy a “világ szerint való szomorúság”, amely “halált szerez”. (2Kor 7,10) Ez az a szomorúság, amelyben nem adok helyet Istennek, amiből kizárom az Urat, és akkor rettentő veszedelemmé tud válni az ilyen sírás.

Tehát nem mindenki vigasztaltatik meg, aki sír. És ha te még mindig nem kaptad meg a vigasztalást, ne Istent okold, hanem magadat, mert nem engedted be Jézust a bánatodba! Mert annyira tele vagy a magad szomorúságával, hogy nincs hely benned Jézus számára, a vigasztalás számára. Az ilyen szomorúságba belekeseredik a lélek, még a környezete is.
Ilyen volt Júdás sírása is. Vigasztalás nélküli. Mert a kétségbeesésével nem a jó helyre fordult. Először a főpapi tanácshoz menekült, de azok az emberek nem tudtak neki vigasztaló szót mondani. Magára maradt. Belemenekült a halálba. Ha Júdás Jézushoz menekült volna, ha ez a szerencsétlen ember a maga keserű bűnbánatába beengedte volna a kegyelem királyát, akkor ő is megvigasztalódott volna. Jézus még az ő számára is vigasztalás lehetett volna.

“Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.” Ám ez egyszerűen nem úgy értendő, hogy automatikusan boldogok a pesszimisták, a melankolikusok, meg akik mindig mindent a sötétebb oldaláról látnak, az elkeseredettek, csalódottak, kétségbeesettek. Nem. Egyszer valaki a halálos ágyán ezt mondta: Az egész világ és az egész élet nem ér számomra annyit, mint egy pipa dohány. De sok költő és sok filozófus mondja ugyanezt, csak egy kicsit előkelőbben! Elegük van belőle. Értelmetlen zűrzavar az egész. Nyomorult játék, kaland. Szívesen kilépnék belőle, mert megcsömörlöttem tőle - mondta a múltkor valaki. Nos, igen, az ilyen kesergők, sírók nem vigasztaltatnak meg, amíg Jézust be nem bocsátják a fájdalmukba. De aki mint Jézushoz tartozó, mint az Ő tanítványa sír bármi miatt, akinek a szomorúsága felett is Jézus az Úr, az biztosan számíthat az ígéretre: “megvigasztaltatnak”.

Jézus nemcsak Augusztinuszt vigasztalja meg, aki sírva vallja meg előtte a bűneit, hanem azt a kisgyereket is, aki az esti imádságában így kesereg: Uram, Jézus, elvesztettem a babámat, segíts, hogy megtaláljam! Igen, ez a gyermek bevonja Jézust a bánatába. Erről van szó, ez a lényeg, hogy Jézus benne legyen abban a szomorúságban, amiért sírunk - akkor már jó. Akkor már a vigasztalás is ott van. Akkor mindig kiderül, hogy abban a szomorúságban is valami pozitív jót rejtett el Isten a számunkra. Nem tapasztaltad-e már, hogy a legtöbb áldást és legtöbb jót az égből nem akkor kaptuk, amikor jólétben, vidámságban, örömben teltek napjaink, hanem a fájdalmak és megpróbáltatások idején, akkor, amikor sírtunk? A könnyek olyan messzelátóvá lettek a szemünk előtt, amelyen át sokkal mélyebben láthattunk be a mennybe, és sokkal világosabban láthattuk meg Isten atyai arcát, mint egyéb napokon. Ó, de igaza van Jézusnak! “Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”. Ne félj hát a szomorúságtól, mert a te számodra, ha Jézusé vagy, ott is mindig van vigasztalás.

Végül még egyszer csak annyit: mindez nem recept! Nem arról van szó, hogy légy szegény, hullass keserű könnyeket, ha boldog akarsz lenni. Jézusról van szó. Ő olyan hatalmas, hogy aki Őhozzá tartozik, az ennek az életnek mindenféle helyzetében boldog. Az Ő jelenléte, a Vele való együttlét élménye tesz boldoggá. Azért igaz ez, mert Ő mondja. Akkor igaz, ha Ő mondja. Állj oda elé, kérjed, hogy Ő mondhassa: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”. (Mt 5,3-4)

Ámen

Dátum: 1963. március 31.

Isten segítségével új sorozatot szeretnék kezdeni: minden hónap utolsó vasárnapján a Hegyi beszéd egy-egy soron következő részletét szeretném magyarázni. Mindnyájan ismerjük valamelyest Jézusnak azokat a mondásait, tanításait, amelyeket röviden Hegyi beszédnek szoktunk nevezni. Maga ez az elnevezés onnan ered, hogy e tanítás-gyűjtemény elején ez olvasható: “Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és a mint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai”. Nem valószínű, hogy egyetlen alkalommal mondott prédikáció volt ez, hanem talán többször is kiment Jézus egy bizonyos dombtetőre, valahol Kapernaum vagy Názáret közelében, vissza-visszajárt ugyanarra a helyre, és ott tanította az embereket. Ezeknek a tanításoknak a gyűjteménye az ún. Hegyi beszéd.

Bevezetőül még annyit, hogy a Hegyi beszéddel kapcsolatban meglehetősen téves fogalmak élnek az emberek gondolatában. Két véglet között feszülnek ezek az elképzelések: Az egyik véglet szerint a Hegyi beszéd egy kész szociális program, eszerint kell megjavítani az életet és reformálni az egész világot. Nem kisebb egyéniség, mint a nagy orosz író, Tolsztoj volt ennek a gondolatnak a nagy apostola, aki meg is próbálta a maga életét meg a környezetét a Hegyi beszéd mértéke szerint átformálni. A másik véglet szerint a Hegyi beszéd nem használható a mindennapi élet gyakorlatában, mert olyan magas erkölcsi ideált állít föl, amit ember elérni, betölteni úgy sem tud, de nem is érdemes, mert ilyen elvek szerint csak alulmaradni lehet a létért való kemény küzdelemben. Mi hát az igazság? Mire való a Hegyi beszéd? Használható vagy nem használható a mindennapi életben?

Nos, atyámfiai, a Hegyi beszédet akkor látjuk helyesen, ha elsősorban nem mindenféle életszabály, morális erény fölsorolását látjuk benne, hanem: Jézust! A Hegyi beszédben is annak az Istennek az evangéliumáról van szó, aki önmagát adja Jézus Krisztusban, és nem egy sor parancsot és törvényt. Szinte azt mondhatnám: elsősorban nem is annyira a Hegyi beszéd a fontos, hanem a beszélő maga. Nem is annyira az, amit mond, hanem az, aki mondja. Nem a prédikáció, hanem a prédikátor maga. Amely pillanatban a Hegyi beszéd mondatait, tanácsait, parancsait különválasztom Jézustól, abban a pillanatban értelmetlen és teljesíthetetlen szabályok tömkelegévé válik az egész, egy olyan túlfeszített erkölcsi programmá, amivel a mindennapi életben vajmi keveset kezdhet az ember.

A Hegyi beszédnek akkor van értelme egyáltalán, ha Jézus mondja, ha mindig Jézussal van kapcsolatban. Jézussal, akiben elérkezett hozzánk egy egészen új életforma: az Isten országa. Jézuson át már az eljövendő Isten országa erői hatnak, és akik Jézust befogadják magukba, azokban ezek az erők egy egészen újfajta és szokatlan életgyakorlatot formálnak ki. Itt, a Hegyi beszédben mintegy elmondja Jézus részletesen, hogy milyen annak az embernek az élete - hogyan viszonyul emberekhez, baráthoz, ellenséghez, pénzhez, kísértéshez, napi gondokhoz stb. -, aki Ővele van kapcsolatban, aki Őhozzá tartozik. Akinek Ő az Ura. Aki az Ő tanítványa és követője. Ha azt, amit Ő itt mond, például szeressétek ellenségeiteket, ne aggodalmaskodjatok stb., elválasztjuk Őtőle magától, rögtön értelmetlen és teljesíthetetlen törvénnyé lesz. De az Ő szájában ez nemcsak parancs, hanem Ígéret! Ez a csodálatos! Ha Jézus parancsol valamit, az a parancs tele van ígérettel. Nemcsak parancsol, hanem egyúttal képesít is. Lehetővé is teszi a számunkra. Például: Jézus nélkül valóban nem tud mit kezdeni az ember azzal a tanáccsal, hogy “a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.” (Mt 5,39), de ha Jézus mondja: egyszerre megmelegszik a szívem, lecsendesednek az indulataim, és magam is csodálkozva veszem észre, hogy megy a dolog.

Tehát a Hegyi beszéd mindig újra Jézushoz köt bennünket, mert Őbenne és Őáltala válik lehetővé, teljesíthetővé. És éppen ezért nagyon is gyakorlati dolog, nagyon is a mindennapi életre tartozó valami, mert a Hegyi beszéd szerint élő emberek lényén és cselekedetein át árad bele az emberi viszonylatok világába valami egészen új, teremtő erő. Igen, Isten országának az újjáteremtő ereje, a jóságnak, a szeretetnek, a tisztaságnak, a derűnek valami földöntúli hatása. Igen, valóban mennyei erőhatás. Semmi másra nincs olyan nagyon szüksége ennek a világnak, mint ilyen emberekre, mint a Hegyi beszédet megélő emberekre. Hadd próbáljam ezt egy példával is megvilágítani.

A második világháború idején történt valahol, hogy egy csapat fogoly szorongott egy német koncentrációs tábor barakkjában. Minden este bejött az őr és minden este kiválasztott egy embert, mindig ugyanazt az egy valakit, és azt nagy kedvteléssel megkínozta. A többi fogoly pedig mindezt estéről estére tehetetlen dühhel végigszemlélte - mert mit is tehettek volna egyebet, hiszen foglyok voltak, kiszolgáltatottak, védtelenek. Ha megpróbáltak volna védelmére kelni a társuknak, még nagyobb bajt okoztak volna neki is, maguknak is. A féktelen terrorral szemben teljességgel tehetetlenek voltak. Az egyik fogoly azonban mégis megpróbált valamit. Az egyik este, amikor megint jött az őr, odaállt eléje és így szólt: “Ha okvetlenül meg kell önnek kínoznia valakit minden este, akkor ma vegyen elő engem a változatosság kedvéért. Az őrt meglepte és váratlanul érte ez a fellépés. Arra számított, hogy ezek az emberek mind félnek, mert az ember gyáva, meghunyászkodó és önző. Kis töprengés után így válaszolt: Jó, ma este téged veszlek elő és nem a másikat. És ha már ilyen bátor vagy, hogy magad ajánlod föl magadat, te szabhatod meg, hogy hányat üssek rád. A fogoly így válaszolt: ezt az ön lelkiismeretére bízom. Ez megint nagyon megzavarta az őrt. Ő maga önmagát - különösen a foglyok szemével - olyannak látta, mint akinek nincsen lelkiismerete. Így szólt: Nekem nincs lelkiismeretem. Mire a fogoly újra támadt: Dehogy nincs, különben már régen agyonkínozott volna! Ez alatt a különös beszélgetés alatt az őrnek egészen elment a kedve a verekedéstől és otthagyta a foglyokat. És ettől kezdve a többi este sem jött vissza többé megkínozni valakit.

Valaki, aki a Hegyi beszéd szellemében cselekedett: “Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.”, illetve “Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek.” (44b vers), áttörte a terrort, lefegyverzett egy ellenséget, megváltoztatott egy kibírhatatlan helyzetet. Mondjam így: megtörte a bűn hatalmát. Fegyvertelenül, erőszak nélkül, pusztán szeretettel? Nem! Jézussal. A Hegyi beszéd Jézusával, Jézus Hegyi beszédével. Ó, nagyon-nagyon gyakorlati dolog a Hegyi beszéd! Nagyon is e világra való. Bár sokkal többet megélnénk belőle!

Ugye kezd már érthetővé válni, miért mondja Jézus olyan sokszor tanítványaira, hogy “boldogok”. Igen, a Hegyi beszédben legelőször arról van szó, hogy milyenek az Ő tanítványai. Mielőtt arról beszélne Jézus, hogy mit tegyenek és mit ne tegyenek, elmondja, hogy milyenek: boldogok. Jézus tanítványai boldog emberek. Tudjátok, milyen hihetetlenül nagy dolog az, amikor valaki azt meri állítani önmagáról: én boldog ember vagyok? Eszembe jut Goethe, egy igazán nagyon szerencsés életű ember, aki e földi életnek mindig a napsütötte oldalán járt. De egyszer mégis így nyilatkozott: “Nem volt még életemben olyan huszonnégy óra, amit igazán boldognak mondhatnék.” Én is mint lelkipásztor, nagyon sok ember életébe nyerek bepillantást. Nekem is az a tapasztalatom, hogy nagyon ritka az igazán boldog ember a világon. Mi ugyanis általában úgy szoktuk elképzelni a boldogságot, hogy az olyan élet, amit nem zavar meg a szegénység, a nélkülözés, a szomorúság, a lemondás kényszere, más emberek rosszindulata, zaklatás, háborgatás, szenvedés, betegség, halál.

Nos hát ilyen életforma nincs. Egyszerűen azért nincs, mert ez a földi élet a maga természeténél fogva olyan, hogy vagy a nélkülözés, vagy valami szomorúság, vagy az emberi gonoszság, vagy betegség, vagy valami szenvedés, vagy a halál folyton összezavarja, komplikálja, nehezíti. Ilyen értelemben nem is lehet zavartalan boldogság. Úgy látszik tehát, az embernek ahhoz, hogy boldog lehessen, valami másra van szüksége, nem ilyen külsődleges zavartalan életkörülményekre, nemcsak sikerekre, jólétre, vidámságra, egészségre, elismerésre. Mindnyájan láttunk már olyat, hogy valakinek mindene megvan, ami a jól sikerült élethez szükséges: szép lakás, jó állás, szerető hitves, egészséges gyermekek, befutott élet - és mégis csupa békétlenség, elégedetlenség, belülről tele van váddal, panasszal. Az ilyen szerencsétlen lélek, ha akármilyen jól menne is a dolga, mindig boldogtalan maradna. És megfordítva: olyan ember is van, akit igazán nem kényeztetett el az élet, és mégis boldog. Vannak olyanok, akiknek igazán rettenetes a sorsuk, mégis boldogok - irigylésre méltóan boldogok.

Nos, éppen ezt a valamit adja Jézus. Felsorol jó néhány olyan helyzetet, amiben az emberek általában nem szoktak boldogok lenni, sőt... Szegényekről, sírókról, üldözöttekről, méltatlanul szenvedőkről beszél, és azt mondja: boldogok. Ezek is lehetnek boldogok! Nem arról van szó, hogy előbb szegénnyé kell lenni ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, és előbb sírnia kell, hogy boldog lehessen, hanem arról: még ha szegény is, még ha siralmas állapotban szenved is, Jézus tanítványa akkor is, ott is, lehet boldog. Tehát az a boldogság, amiről Jézus beszél, több mint szerencse, jókedv, vidámság. Több mint az a bizonyos romantikus boldogság, amit a filmek propagálnak: nem regényes happy end. Ez a boldogság nem kívülről, hanem belülről ható erő. Ez valamiféle belső egyensúly, ami nem borul fel akkor sem, ha az ember sír, vagy nélkülözni kénytelen, vagy üldözöttként menekül, vagy koporsó mellett áll.

Nagyon sokszor mondtam már, de vannak igazságok, amiket mindig újra el kell mondanunk: Jézus azt akarja, hogy a menny előbb kedélyállapot legyen bennetek, mielőtt az üdvösség helye lenne a számotokra. A mennynek előbb bennetek kell lenni, mielőtt ti a mennyben lennétek! Jézus nemcsak azért jött e földre, hogy emberi életeket vigyen a mennybe, hanem azért is, hogy a mennyet vigye bele emberek életébe! Jézus az egyetlen valaki ezen a földön, Aki a mennyből való, az Isten békéjének, derűjének, örömének, boldogságának a világából. Ahol Ő jelen van, ott az Isten derűjének, békéjének, örömének, boldogságának a mennyei légköre van. Ezért boldog az, aki a Krisztusé, akiben Jézus benne van. A belülről való rendben-létnek a kifejezése az, hogy boldogok. Az eredeti görög szó is: makariosz, a klasszikus görög nyelvben az isteni boldogságot fejezi ki, szemben az emberivel. Erről van szó Jézusnál is: Isten közösségbe von önmagával és részt ad a saját boldogságában. Krisztushoz tartozni, Krisztussal járni tehát jó dolog. Sokszor van úgy, különösen amíg fiatal az ember, azt képzeli, hogy a Jézust követő élet valami besavanyodott, örömtelen, csupa lemondás élet. Fiatalok féltik Jézustól a boldogságukat. Úgy gondolják, majd akkor fordulok Jézus felé, ha már az élet boldog szakaszán túl vagyok. Nos, ne féltse senki Jézustól a boldogságát, hiszen Jézus tesz igazán boldoggá!

Bizony, nem az életkörülményeink tesznek boldoggá vagy boldogtalanná, hanem a belső mivoltunktól függ ez. Ami magadban vagy, az határozza meg az életedet. Ha belülről boldog vagy, akkor az egész életed boldog lesz. Vigyázzatok! A gazdagság, a jóllakás, a háborítatlan, nyugalmas életforma, a vidámság, az autó, televízió, mosógép, utazás, taps, karrier jó dolog - de nem minden! Mind emögött lehet az, hogy fáj a szív, mardos a lelkiismeret, emészt a félelem, zúg a csend, elviselhetetlen az élet - boldogtalan az ember. A boldogságot vagy magunkban hordjuk, és akkor az egész élet boldog lesz még akkor is, ha bajok, szenvedések környékeznek; vagy ha bennünk nincs, akkor meg hiába keressük pénzben, örömökben, körülményekben - nem találjuk meg. Ezért olyan nagy dolog, amikor Jézus nem ezt mondja: nézzétek, ez vagy az tesz benneteket boldoggá, hanem ezt: boldogok vagytok. Ti, akik hozzám tartoztok, magatokban hordjátok a boldogságot, s ez a belső boldogság teszi igazivá és szenteli meg azután életünk minden külső boldogságát is.

A további prédikációban szeretném majd még sorra venni azokat a szituációkat, amelyekben Jézus boldogoknak mondja az Ő követőit. Most csak annyit: Jézus rámutat azokra, akik körülötte vannak, és azt mondja: boldogok vagytok. Rólunk van szó? A Krisztusban való igaz hit feltétele alatt: igen! Menjetek hát széjjel, és tegyétek boldogabbakká körülöttetek az embereket!

Ámen

Dátum: 1963. február 24.

Pál apostol levelének ebben a most felolvasott szakaszában nem győz csodálkozni azon, hogy mivé lehet az ember Jézus Krisztus által! Igen: az az ember, aki önmagában minden jóra való törekvés ellenére is csak azt tudja mondani, hogy “óh én nyomorult ember!”. Az az ember, aki - Krisztus nélkül - mindig csak a bűn rettentő lehúzó erejét érzi önmagában, nem képes a jóra, még ha akarja sem! Akinek a tagjaiban egy szörnyű nehézkedési törvény, a bűn törvénye uralkodik, és viszi, hajtja, amerre nem is akarja. De egyszerre megváltozik minden, amint ez az "óh de nyomorult ember" Krisztus által Isten gyermekévé lesz! Szinte valami túláradó, diadalmas örömmel kiáltja ki az apostol nyilván a saját életében megtapasztalt csodát, hogy “Isten gyermekei vagyunk!” (Róm 8,16b) Ugyanaz az ember, aki ha önmagára néz, csak azt mondhatja: “Óh én nyomorult ember!” - most Krisztusra néz, és így ujjong: “Isten gyermekei vagyunk!” Igen, mi, az "óh de nyomorult emberek" - mégis Isten gyermekei vagyunk, Isten gyermekei lehetünk! Maradjunk pár pillanatig ennél a sajnos túlságosan megszokott kifejezésnél: Isten gyermeke! Pál apostol is ember volt, hozzánk hasonló természetű. Nem volt Übermensch, emberfölötti lény, nem volt szent abban az értelemben, hogy mentes lett volna a bűntől: ember volt, óh de nagyon ember, pontosan olyan, mint amilyent ma a hatos villamoson, a gyárban, az üzletben látni rengeteget - mint te, vagy én. Gyarló, igazi gyarló ember! De: Isten gyermeke! Ilyen gyarlón, emberien, hitványan, gyengén: Isten gyermeke! A mindenható, a kegyelmes, a szerető Isten gyermeke! Tehát ha ez a Pál az volt, akkor te is lehetsz az: Isten gyermeke!

Minden ember szeretné vinni valamire ebben az életben, de olyan kevésnek sikerül, a legtöbb megmarad szürke, észrevétlen, egyszerű valakinek. Nos, ha valami igazán nagyszerű jelzőt, minősítő szót akarnék hozzáadni valakinek a nevéhez, nem azt mondanám, hogy nagy ember - mert igazán nagy ember kevés van a világon; vagy tudós, nagy ember - hiszen ez is ritka kiváltság; nem azt mondanám, hogy gazdag - ami olyan sok ember szeretne lenni, de olyan kevésnek sikerül; nem is azt, hogy szép ember - ami olyan sokaknak ideálja; még csak nem is azt, hogy híres ember - ami olyan érdekessé tesz valakit, hanem olyan jelzőt, olyan minősítőt tennék hozzá, amilyen te is lehetsz, fiatalon vagy öregen, gazdagon vagy szegényen, híresen vagy névtelenül: Isten gyermeke, Isten embere! Ez több, mint bármi más jelző, amit a történelem vagy az emberek hozzáfűzhetnek egy ember nevéhez! Isten gyermeke olyan, aki a legközvetlenebb rokoni kapcsolatban áll az élő, a hatalmas Istennel, beletartozik az Isten mennyei családjába! Ez nem azt jelenti, hogy nagyobb, hogy több, erősebb, tökéletesebb ember, mint a többi, hanem valahogy más - minőségileg más, mint a többi ember. Ezt az egészen más minőséget érzékelteti az apostol ezzel az általa gyakran használt speciális kifejezéssel: Krisztusban lenni. Íme itt is ez áll: “Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak”. (Róm 8,1a)

Mindig szerettem volna megfogalmazni valahogy, mit is jelent tulajdonképpen ez: a Krisztusban lenni. Talán érzékeltet valamit ebből a titokból ez a Zsoltárok könyvében gyakran előforduló kifejezés: Isten az én kőváram. (Zsolt 94 és 144) Jézus személye is olyan biztonságot adó oltalom, mint egy régi, jól megépített kővár, amelynek a falai között védelmet talál minden ellenséges támadás ellen, aki oda bemenekül. Úgy veszi körül a hívő ember életét, mint egy erős vár, amely állja az ostromot! Ha azt mondom: higgyünk Jézusban, akkor ezt értsük úgy is, hogy higgyük bele magunkat Jézusba! Hiszen éppen azáltal lehetünk - még oly nyomorult emberi mivoltunk ellenére is - Isten gyermekei, mert nem önmagunkban vagyunk, hanem a Krisztusban! Vagy talán még közelebb jutunk a Krisztusban való lét titkához, ha egyszerűen úgy mondom: Jézus hatása alatt lenni! Ugye ismerjük azt, hogy mit jelent pl. egy izgalmas vagy megható könyvnek a hatása alatt lenni? Az ember néha napokig nem tudja kivonni magát egy ilyen hatás alól. Érzi, hogy befolyásolja ez a hatás az egész magatartását, gondolkodását, néha még a cselekedeteit is. Vagy egy zenemű hatása alatt lenni. A múltkor egy hívő zeneszerző elzongorázta nekem azt a balladát, amit a tragikus körülmények között elveszített 16 éves leánya emlékére komponált. E szívet tépő, fájdalmas muzsikának annyira hatása alá kerültem, hogy utána egész nap szinte állandóan a könnyeimet nyeltem. Ha egy könyvnek, ha egy muzsikának ilyen hatása lehet, hogyne lehetne akkor Jézusnak! Jézusban lenni azt jelenti, hogy az isteni léleknek, a jézusi szellemnek, vagyis a Szentléleknek a hatása alatt van az ember egész gondolkodása, érzésvilága és minden cselekedete! Sajnos nagyon könnyen és nagyon hamar ki tudjuk vonni magunkat ez alól a hatás alól, de éppen arról van szó, hogy ne vonjuk ki magunkat alóla! Ezért mondja János evangéliuma 15. részében Jézus olyan sokszor, hogy “Maradjatok én bennem”! (Jn 15,4) Az egész keresztyén élet titka abban van, hogy megmaradni Krisztusban, benne maradni Jézus hatásában, az Ő Lelke erőterében.

Mert ha én így benne vagyok a Krisztusban, akkor Ő nemcsak kívülről vesz körül engem, mint egy oltalmazó kőfal, hanem belülről is megtölt, áthat. Mint ahogyan a levegő is, amiben vagyok, belém hatol, bennem is van. Azért keresik az emberek a tiszta, jó magaslati levegőt, mert az gyógyít, abban életerő van. Aki Jézusnak az abszolút tiszta, jó, mennyei-magaslati levegőjében él, vagy ahogyan az apostol mondja: jár, azt ez a jézusi Lélek belülről is áthatja, gyógyítja, élteti. Tehát az Isten gyermekei azért mások, mint a többi ember, mert úgy élnek Jézus hatása alatt, hogy Jézus Lelke bennük él!

Ennek egész természetesen messzemenő gyakorlati konzekvenciái vannak. Egyik az, amit így mond az apostol: “Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől”. (Róm 7,2) Ez azt a hallatlan nagy dolgot jelenti, hogy az Isten gyermeke tud ugyan vétkezni, de nem muszáj neki többé! Tehát bár egyetlen pillanata sincs bebiztosítva attól, hogy újabb és újabb bűnöket kövessen el továbbra is, de most már van szabadsága arra, hogy megtagadja azt a bűnt, hogy ne tegye többé. Bár továbbra is igaz, hogy a tagjainkban van egy olyan törvény, amelyik rabul ad bennünket a bűn törvényének (Róm 7,23), de ezt a kényszerű törvényszerűséget most egy még erősebb törvény, Jézus bennünk élő Lelkének a törvénye föloldja. Éppen úgy van ez, mint a fizikában is a nehézségi erő törvénye: ha a Bibliámat leejtem, a nehézségi erő törvénye szerint az leesik a földre. De ha aláteszem a kezemet, akkor nem! Miért? A nehézségi erő törvénye akkor is fennáll, de a Bibliám azért nem esik mégsem lefelé, mert egy másik erő megakadályozza. Egy másik, egy magasabb törvény, az élet törvénye. Így győzedelmeskedik egyik törvény a másik fölött.

Így van ez bennünk is. A bűn és a halál törvénye, amely folyton lefelé húz, az Isten gyermekeiben is megvan továbbra is, de Isten egy másik törvényt léptetett életbe, Jézus Lelkének a törvényét, és ez a másik törvény elég erős ahhoz, hogy megszabadítson bennünket a bűn törvényétől. Ez a Jézusban való élet törvénye - abban a Jézusban, Aki a halálnak minden formáját legyőzte a feltámadásával. Aki ebben a Jézusban él - ahogyan az elébb mondtuk -, abban ennek a Jézusnak a Lelke erősebben hat, mint a bűn lehúzó erejének a törvénye. Így történhet meg az, hogy például valaki, aki rabja volt az italnak, tagjai rabul adták őt a bűn törvényének: egyszerre ámulva jön rá, hogy nem muszáj neki többé inni. Vagy aki rabszolgája volt a vérnek, vagy a pénznek, vagy a gyűlöletnek, vagy az irigységnek, vagy valamilyen félelemnek: egyszerre úgy érzi, mint aki fölszabadult valami nyomás alól, kiszabadult valami börtönből, nem rab többé - szabad ember! Óh de nagy élmény az, amikor valaki Pállal együtt el tudja mondani önmagáról is: “Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,2)

Azután ez a csodálatos Lélek, Aki az Isten gyermekeiben hat, még egyebet is művel. Így mondja az apostol: “Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai”. (Róm 8,14) Tehát a bennünk élő jézusi Lélek vezérel. Érdemes megfigyelni, hogy az itt használatos görög “agó” szónak többféle jelentése van a magyarban, ilyenek: vezet, letartóztatva visz, űz, ösztönöz, irányít. Micsoda dinamikus töltést ad Jézus azoknak, akik az Ő Lelkének hatása alatt élnek, járnak, éreznek, gondolkoznak és cselekesznek! Jézus Lelke vezet, valahogy úgy, mint ahogyan a volán mellett ülő ember vezeti az autót. És ez a Lélek igazán jó vezető, megbízható. Amíg Ő vezet, nem jut a kocsi bajba, a legkényesebb helyzetekben sem karambolozik, nem téveszti el az utat, biztonságosan halad a cél felé. “Irányít”, mint ahogyan a rendőrautót irányítják egy rövidhullámú adó-vevő rádiókészülékkel a főkapitányságról, ilyenforma irányító készülék az Isten gyermekeiben Jézus Lelke, Aki állandóan tartja az összeköttetést az élet forgatagában közlekedő ember és a mennyei Központ között. “Visz, űz, ösztönöz”, mint a hajtóerő a járműben. Mint ahogyan a benzin nélküli autót is tolni kell, erővel, mert különben leáll, így próbál sok keresztyén ember is a saját erejével előbbre jutni a Krisztus követésének útján, erőszakolva, és ezért találja a keresztyén életet olyan megerőltetőnek, keserű, sőt lehetetlen vállalkozásnak. Olyasmit akar kierőszakolni önmagából, ami nincs meg benne: türelmet, vagy szeretetet, vagy jóságot, vagy szívességet, vagy szelídséget - de olyanformán, mint amikor valaki azt akarná, hogy hegyre felfelé folyjék a víz. Nem megy. Mindig újra leáll a kocsi! De milyen más az, amikor mindezt nem úgy kell kipréselni valakinek magából, izzadva, természete ellenére - hanem egy belső, mennyei hajtóerő viszi előre az életét, űzi a gondolatait és érzelmeit, ösztönzi a cselekedeteit.

Érezzük már, miért mondtam, hogy Isten gyermeke minőségileg más, mint a többi ember? Nem azért, mert megváltozott az élete. A keresztyén élet nem megváltozott életet, hanem kicserélt életet jelent. Az "én" helyébe Jézus lépett! Sok hívő ember ott téveszti el a dolgot, hogy a saját énjét akarja javítgatni, és ahol a saját erejét nem érzi elegendőnek, ott pótlásul Isten erejével akarja megtoldani. Ezt nem lehet. Ez nem megy. Ez mindig kudarchoz vezet. Ne megjavulni, megváltozni akarjunk mi, hanem a Krisztusban lenni, hogy az Ő Lelke bennünk lehessen! Ne arra kérjük Jézust, hogy pótolja ki az erőnket, hanem arra, hogy Ő szeressen a mi szívünkkel, Ő segítsen a mi kezünkkel, Ő beszéljen a mi szánkkal, Ő vezéreljen az Ő Lelkével! Ez Isten gyermekeinek a legnagyobb kiváltsága!

Azt mondtam az elején, hogy Pál szinte valami túláradó, diadalmas örömmel kiáltja oda a csodát, hogy Isten gyermekei vagyunk! Bár maga Jézus Lelke tenne most bizonyságot a mi lelkünkkel együtt, hogy mi is Isten gyermekei vagyunk! És bár a mi számunkra is olyan túláradó, diadalmas örömet jelentene ez, hogy nem a szavunk, hanem az egész életünk kiáltaná úgy, hogy kint az utcán, a mindennapi életben is szinte kihallanák belőle az emberek a felséges csodát, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk!

Ámen

Dátum: 1969. november 9.

Mindnyájan tudjuk ugye, hogy október a reformáció hónapja. E hatalmas vallási és ébredési mozgalom kezdetét hivatalosan általában attól az eseménytől számítjuk, amikor Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára a kilencvenöt pontból álló tételeit. Ám ez a mozgalom valójában ennél sokkal mélyebbre nyúlik vissza: két, Istenben komolyan hívő ember lelki vívódásainak a szövevényébe. Luther Márton és tőle függetlenül Kálvin János vívódtak és gyötrődtek éjszakákon át virrasztva legéletbevágóbb kérdésük, a lelkük üdvösségének a kérdése felett. Lelki háborúságaiknak szinte a tükörképét fejezi ki a felolvasott igerész, amiben Pál olyan plasztikusan festi meg a lélek mélyén dúló jó és rossz közötti küzdelmet, és amely végül ebben a szinte kétségbeesett fölkiáltásban csúcsosodik ki: “Óh én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” Ez a nagy kérdés végül mindkettő számára így oldódott meg: az Úré a szabadítás, “a mi Urunk Jézus Krisztus által!” A kérdésnek ez a megoldása indította el tulajdonképpen azt a nagy mozgalmat, amit reformációnak nevezünk.

De nemcsak Pálnak, nemcsak a reformátoroknak, hanem minden komolyan hívő embernek a lelkében föltámad ez a nagy kérdés: “Kicsoda szabadít meg engem”? Vajon elintézett kérdés ez már mindnyájunk számára, hogy “Kicsoda szabadít meg engem”? Az örök hívő léleknek örök nagy kérdése! Érdemes elmélyedni benne. “Kicsoda szabadít meg engem”? S a magabízó ember büszkén veri a mellét: én magam szabadítom meg magamat! Becsülettel elvégzem a munkámat, betöltöm a feladatomat, nem ártok senkinek a világon, sőt esetleg még hasznára is vagyok egyeseknek. Istennek, embernek megadom, ami jár, nekem nincs is szabadításra szükségem! Egy kis siker a munkában, egy kis előrehaladás az életpályán, egy kis elismerése a tehetségnek, és az ember maga is elhiszi mindazt a szépet és jót, amit mások mondanak róla! Az ilyen, önmagával megelégedett ember talán még arról is meg van győződve, hogy a jó Isten is éppen úgy becsüli őt, mint ő saját magát, és egészen természetesnek tartja, hogy itt a földön közmegbecsülésben, a túlvilágon pedig majd a mennyei boldogságban van a helye. Szinte úgy érzi, hogy emberi önérzetéhez és hivatalával járó méltóságához hozzátartozik a saját kiválóságának az érzete és éreztetése.

Jézus korában is voltak ilyen emberek: farizeusoknak hívták őket. Ez volt az az embertípus, amellyel Jézusnak a legtöbb harca volt. Micsoda ég-föld távolságra áll ettől az a lelkület, amelyből a reformáció született, amelynek gyötrő sóhajtása így hangzik: “Óh én nyomorult ember!” Óh, de nagy utat kell megtenni addig, amíg egy lélek erre a fölismerésre eljut! Szinte csodálatos, milyen kétségbeesetten hadakozik egy lélek az ellen, hogy igazán bűnösnek ismerje el önmagát. Amikor az életben csalódások érik, amikor egyszerre kezdenek a dolgok nem úgy sikerülni, ahogyan szerette volna, amikor családi háborúságok, munkahelyen történő súrlódások egyre több békétlenséget keltenek a lelkében: akkor is inkább arra hajlik, hogy elkezdje sajnálni önmagát, mártírnak, áldozatnak érezze magát, akit nem értenek meg, nem méltányolnak eléggé, akit elnyomnak - de a saját ártatlanságát mindenáron igyekszik még fönntartani. Ha pedig már a saját ártatlanságának a tudatát is föl kell adnia, akkor meg másokat hibáztat előbb. Hibáztatja talán a szüleit, akik nem jól nevelték; a családtagjait, akik nem segítettek rajta; a környezetét, amely csábította; mindenkit, aki nem állt melléje. Innen már csak egy lépés - ám még mindig nagyon nagy lépés - a teljes kiábrándulás önmagából, a bűn elismerése és saját számlájára való vállalása, az a fölismerés, hogy mindaz a tiszteletreméltóság, amit kisugároz, csak látszat, álarc, ami mögött olyan dolgok lapulnak, amit ha tudnának az emberek is, megvetnék érte.

Sőt erre a fölismerésre, erre az önmagamból való teljes kiábrándulásra nem is lehet másként eljutni, csak az élő Istennel való személyes kapcsolatban, csak Isten szentségének és kegyelmének a fényében! Csak az Istenben igazán hívő ember tudja, hogy mi lenne a jó, a helyes - hiszen ő ismeri az isteni törvényt, Isten akaratát, Isten parancsát -, de aztán újra és újra rájön, hogy a jónak ez az ismerete még nem menti meg attól, hogy éppen az ellenkezőjét tegye annak, amit jónak tart! Szókratész és a többi görög bölcs úgy gondolták, hogy a helyes belátás, a tiszta ismeret helyes erkölcsi cselekvésre is vezet, és a bűn nem egyéb, mint a tökéletlen ismeret miatt elhibázott cselekvés. Óh, de nem így van! Hiába tudom én, mi lenne a jó: ebből a tudásból még nem származik annak a jónak a cselekvése is! Sőt mennél világosabban ismerem az isteni jót, az abszolút jót, ez az ismeret csak annál jobban leleplezi a bennem lévő rosszat! Éppen az isteni törvény tükrében látom meg magamat úgy, ahogyan Pál, Luther és Kálvin: “óh én nyomorult ember!”

Sőt még az akarat sem elég. Ugye tapasztaltad már te is a magad életében, amit Pál: “az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok”. (Róm 7,18-19) Óh, de nyomorult állapot az, amikor elindul bennem valami jónak az akarása, de mire cselekvésre kerül a sor, éppen az ellenkezőjére fordul. Újra csak azt cselekesszük, amit pedig megvetünk, amitől irtózunk, amit utálunk, sőt - ahogyan az apostol mondja: “a mit gyűlölök, azt cselekeszem”. (Róm 7,15b) Igen, amit megvetek, gyűlölök más valakiben, azt teszem magam is. Utáljuk az irigységet, hányszor megirigyeljük mégis mások sorsát. Utálatosnak tartjuk azt, ha valaki hazudik, és közben mennyi hazugsággal van tele az életünk! Gyűlöljük az erkölcsi piszkot, és de sokszor beszennyezzük magunkat vele mégis. Megvetjük az önzést, a hiúságot, a szívtelenséget - miért vagyunk hát mégis olyan nagyon sokszor önzők, hiúak és szívtelenek? Miért? Hát nem szörnyűség az, hogy valaki azt cselekszi, amit nem akar, amit nem szeret, amit megvet, amit gyűlöl? Pedig ugye, hogy így van benned is?

Valami iszonyatos kettősség, hasadás van bennünk. Így mondja Pál: “Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban”. (Róm 7,22-23) Tehát az Isten törvényét szeretem is, meg gyűlölöm is. Lelkesedem is érte, meg lázadozom is ellene. Gyönyörködöm is benne, meg vétkezem is ellene. Megtaposom azt, amiben gyönyörködöm, amit szépnek, jónak látok, amit tudok, amit a legszebbnek és legjobbnak ismerek! Kétféle törvény van bennem egyszerre, egyik az elmémben, másik a tagjaimban: és ez a két homlokegyenest ellenkező törvény harcol bennem szakadatlanul. Olyan az egész benső világom, mint egy rettenetes csatatér, ahol folyton dúl a harc a jó és a rossz között: az elmém törvénye és a tagjaim törvénye között!

Ilyen rettenetes hatalom a bűn! Azt mondja az apostol: szinte nem is én mívelem már azt a rosszat, amit nem helyeslek, amit nem akarok, hanem a bennem lakozó bűn! Idegen hatalom ugyan, de bennem lakik! Igen: a bűn nem futó ismerős, akivel olykor összetalálkozunk; nem is szállóvendég, aki egyszer majd mégis elmegy; nem is albérlő, akit valahogy mégis ki lehet tenni vagy utálni a házból, hanem a legkellemetlenebb lakótárs, akivel össze vagyok zárva, aki háziúrnak játssza meg magát bennem, kegyetlen zsarnok, akit kénytelen-kelletlen kiszolgálok! Így esik vissza a hívő ember is, legjobb szándéka ellenére is újra a régi bűneibe, és keveredik bele mindenféle piszokba, amit pedig utál és megvet! - Ezt érezte Pál, Kálvin, Luther, és azóta is minden megszentelt életre komolyan törekvő ember, amikor szinte kétségbeesve így kiált föl: “Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”

Ez a legnagyobb nyomorúság! Nem az, ha valaki beteg vagy szegény - ezen lehet segíteni valahogy. Nem az, hogy elhagyatott, társtalan, gyámoltalanul áll a világban - ezen is tud egy másik ember segíteni. Az igazi nagy nyomorúság az, amikor valaki az Isten előtt a lelki, erkölcsi nyomorúságát érzi át a maga teljes valójában! Azt érzi, hogy Isten előtt nem állhat meg, az egyetlen igaz Bíró előtt semmi mentsége nincsen! Ezen a nyomorúságon senki emberfia nem segíthet! Vannak nagy emberek, akik rendkívül sokat tehetnek más emberek anyagi, szociális, egészségügyi nyomorúságainak az enyhítésére, és jó, hogy vannak ilyenek, de akármilyen nagy ember is valaki, semmit sem tehet egyetlen léleknek a bűntől való megmentése, a bűnei rabságából való kiemelése érdekében!

Amikor valaki így tud sóhajtani: “Óh én nyomorult ember”, az nagyon jól tudja, hogy a másik ember is - akárki az - éppen olyan nyomorult és tehetetlen a bűnnel szemben, mint ő. Nemhogy rajtam nem tud segíteni, de önmagán sem. És ez az érzés bizonyos tekintetben hasznos is, mert megszeretteti velünk az embereket. Az önismeretnek azon a legmagasabb fokán, amiről most szó van, azt veszi észre az ember, hogy eltűnik a különbség az egyik ember meg a másik között. Nem irigykedem már a másikra, mert tudom, hogy az a másik is éppen olyan nyomorult, mint én, nem vetek meg senkit, nem nézek le senkit, mert tudom, hogy én is éppen olyan nyomorult vagyok, mint ő. E tekintetben mindnyájan bajtársak, testvérek vagyunk egymással. Legföljebb abban lehet különbség közöttünk, hogy az egyik tudja is, milyen nyomorult, a másik meg nem. De a legfőbb kérdés mindnyájunk számára ugyanez: “Kicsoda szabadít meg engem”? Jaj annak, akinek ez a kérdés már csak a halálos ágyán jut eszébe...

“Kicsoda szabadít meg engem”? S ebben a kérdésben - ha őszintén szakad föl valakinek a lelkéből -, már szinte a probléma megoldása is benne van. Mert arról van szó, hogy a maga nyomorúsága tudatára ébredt ember, a saját bűnös természetével megküzdeni nem tudó ember - végre valaki másban keresi a szabadulás lehetőségét. Nem a maga erejében, nem a maga tudásában, nem a maga jó szándékában, erőfeszítésében, törekvésében, akarásában, hanem mindentől, amire ő maga képes, ami őbelőle telik - elfordul Istenhez! Ezért folytatja Pál rögtön így: “Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által”! Nem azt mondja, hogy hála az intelligenciámnak, hála a tudásomnak, hála a neveltetésemnek, hála a nyelvtudásomnak - ami magában véve mind-mind lehet hálára késztető ok, de arra nem elég, hogy tegyem is azt a jót, amit akarok, és amit jónak ismerek. Sem a műveltség, sem a környezet, sem a tanultság, sem a jobb belátás nem tudja bennem legyőzni a bűn hatalmát - hanem: “hála Istennek, hogy a szabadulás a mi Urunk Jézus Krisztus által van"! Vagyis csak az segít, hogy az Isten kezébe veszi ügyemet, csodát mível bennem, és a Jézus Krisztusban való hit által lehetővé teszi a lehetetlent! Bizony úgy van az, hogy keresztyén életünk mindennapi küzdelmeiben, a megszentelődés holtig tartó válságaiban semmi és senki nem segít igazán, csak Jézus. A bűnnek azt a zsarnoki törvényét csak Jézus győzheti le bennem is, benned is. Mint ahogyan a bűnök bocsánatát is egyedül Isten adja Jézus érdeméért, nem tehetünk érte semmit, amivel kiérdemelhetnénk: ugyanúgy a bűnös természetünk fölötti győzelmet is mindig újra Ő adja, Jézus által. Bizony kétségbe kellene esnem, ha nem volna egy olyan Hatalom, egy szeretethatalom fölöttem, Aki a lehetetlent is lehetővé teszi bennem!

Tehát ha érzed magadban ezt a szörnyű kettősséget, ezt a belső vívódást, az elméd törvénye és a tagjaidba rekesztett bűn törvénye közötti harcot - és ugyan melyik pillanatban ne éreznéd? -, gondolj Jézusra! Egyet ne felejts el soha: a lelked nézzen Jézusra, és egyszerre megvilágosodik benned, hogy abban a helyzetben most mit tégy, mit mondj, miként viselkedj, és meg fogod tudni tenni, képes is leszel rá, mert akkor azt már tulajdonképpen nem is te teszed, hanem Jézus - benned és általad! Olyan szépen mondta valaki a múltkor a bibliaórán: adjunk helyet magunkban Jézusnak! Nekünk is azt mondja ám, amit egyszer Pálnak mondott: “az én erőm erőtlenség által végeztetik el”. (2Kor 12,9b) Nem úgy, hogy az én erőm, meg a te erőd együtt - hanem úgy, hogy az én erőm a te erőtlenséged által. A jóra való teljes erőtlenségünkben számíthatunk mindig az Ő erejére, ami a lehetetlent is lehetségessé teszi!

Bár minél többen őszinte szívből tudnánk elmondani, hogy: “Óh én nyomorult ember!” - mert az vagyok. De éppen azért “Hála az Istennek”, Aki ebből a legnagyobb, leggyötrőbb nyomorúságból is megadja a szabadulást a “mi Urunk Jézus Krisztus által!”

Ámen

Dátum: 1969. október 12.

Első hallásra úgy tűnik, mintha ez az Ige, amit most ezen a gyászistentiszteleten felolvastam, nem volna egészen idevaló. Hiszen ma délután két órakor temetésre kondult meg a lécfalvi kis református templom öreg harangja, hogy utolsó földi útjára kísérje Dr. Keresztes Ede hamvait, és visszaadják azt, ami benne földből való volt, annak a földnek, amelyből vétetett. Mi pedig most búcsúzunk mindnyájunk kedves Ede bácsijától, gyülekezetünk tiszteletbeli főgondnokától. Hogy lehet akkor örvendezésről beszélni, amikor a gyász fájdalma szorongatja a szívünket? Én mégis azt gondolom, hogy Keresztes Edére való emlékezésünk alkalmával minden okunk megvan arra, hogy örvendezzünk. Akár életére, akár halálára gondolunk, igazi, mély, hálás örömmel zenghetjük mi is a zsoltáríróval együtt a dicsérő éneket: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk”!

Igen: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” azzal, hogy őt nekünk adta! Ajándék volt ez a drága élet! Isten ajándéka: feleségének, akivel ötvennyolc esztendőt töltött el példamutatóan boldog házasságban; ajándék volt gyermekeinek és unokáinak, akiknek derűs szigorral is meghitt barátja maradt; ajándék volt rokonainak, ismerőseinek, barátainak, akik mind tisztelettel és szeretettel néztek föl rá.

Óh, igen: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” - mondhatjuk mi is az Ige szavaival -, amikor olyan hitet adott neki, amellyel szinte belenőtt az Isten kegyelmébe. Rendületlenül meg volt győződve róla, hogy Isten az Ő egyszülött Fiát érte is odaáldozta, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És ezt a józan kálvinista hitét nemcsak hirdette, hanem élte is. Boldog hitének bizonyságtételét nemcsak hallottuk, de láttuk is, és erőt meríthettünk belőle. Láttuk, milyen megbékélt bizalommal kezdte újra az életét, amikor a nagy történelmi vihar szétszórta mindazt, amiért egy életen át dolgozott. Láttuk, milyen alázatosan hajolt meg lelke Istene előtt, amikor legdrágább unokájának, ifjú kirándulótársának az elvesztését gyászolta. Hitét hitelesítő pecsét volt az a mód, ahogyan tudott bővölködni és szűkölködni, örülni és szomorkodni, a természet szépségeit élvezni, és szolgálatát betölteni. Vidámságában is mindig volt valami a menny komolyságából, de a komolyságán is mindig átsütött valami felülről való tiszta derű.

„Hatalmasan cselekedett velünk az Úr”, amikor olyan reménységet adott néki, ami soha meg nem szégyenül. Amikor mások elcsüggedve panaszkodtak körülötte, az ő reménysége tudott mindig új fénysugarat vetíteni a reménytelenségbe. Olyan ember volt, aki tudta, hogy sohasem kifelé megy az életből, hanem mindig jobban befelé megy az életbe. Mennél többet megélt ebből a földi életből, annál inkább remélte, hogy az igazi élet sohasem a háta mögött van, hanem mindig még előtte. Nem volt az a kilátástalanság, amin át ne derűs reménységgel nézett volna tovább a holnap felé. Így nézett betegágyán is a halál sötétségén át tovább az örökkévalóság felé.

„Hatalmasan cselekedett velünk az Úr”, amikor olyan szeretetet adott a szívébe, amely soha el nem fogyott. Lehetett pazarolni, és ő pazarolta: családtagra, idegenre, jó barátra, ellenségre egyaránt. Nem volt az a fagyos környezet, ami megolthatta volna szeretetének a lángját. Aki találkozott vele, felmelegedett mellette. Karja mindig kész volt az ölelésre, ajka valami kedves, elmés mondásra. Olyan ember volt, akire visszasugárzott mindaz a szeretet és megbecsülés, amit ő adott másoknak. Valóban, ajándék volt az a nyolcvannyolc esztendő, amit itt tölthetett közöttünk, ezért örvendezzünk! Isten drága ajándékát hálás szívvel, örvendezéssel köszönjük.

„Hatalmasan cselekedett velünk az Úr”, amikor őt nekünk, a pasaréti egyháznak adta. Hatvanéves közéleti szolgálatából az utolsó harminc évet szinte egészen ennek a gyülekezetnek szentelte. Dr. Keresztes Ede mintha egyenesen azért vetődött volna erdélyi hazájából ide a Pasarétre, hogy egyházunk megszervezését vállalja és konok, székely szívóssággal, nagy tapasztalattal és türelemmel végbevigye. Ő szerkesztette harminc évvel ezelőtt a körlevelet, ő talpalt, kilincselt, tárgyalt, érvelt, számolt, keresgélt, körmölt fáradhatatlanul, hogy az egyházközség gondolatából valóság legyen. Ő állította be szívét, mint egy motort a templom- és parókiaépítés sodrába, és a megviselt szív bírta ezt a munkát is. Kezét szinte állandóan rajta tartotta az egyházközség érverésén. Előbb mint gondnok, azután mint főgondnok, majd mint tiszteletbeli főgondnok, megtette, amit rábízott Isten!

De: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” akkor is, amikor - elvette! Mert Ő vette el! Itt igazán tudhatjuk, hogy nem a betegség, nem a megfáradt szív ragadta ki közülünk, hanem Jézus, az Élet Fejedelme jött el az Ő hűséges szolgájáért. Igen, az a Jézus, Akiről két hatalmas kijelentés hangzik kétezer év óta az egész világon. Az egyik az, hogy meghalt, a másik, hogy feltámadott! Az, hogy meghalt, azt jelenti, hogy van bűnbocsánat, az pedig, hogy feltámadott, azt, hogy megnyílt az örök élet. Az a Jézus vitte el, Aki azt mondta: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”! (Jn 11,25c)

Tehát akkor a halál nem az életnek a vége, csak a mulandóságnak a vége, maga az élet megy tovább, sőt ott bontakozik ki a maga teljes pompájában, ahol földi szemeink elől eltűnni látjuk. Azzal a diadalmas reménységgel tekinthetünk tehát Ede Bátyánk távozó, kedves alakja után, hogy ő is él. Nemcsak az emléke él tovább közöttünk, hanem ő maga él: diadalmasan, boldogan, dicsőségesen él. Úgy gondoljunk hát reá, mint arra a példázatbeli szolgára, akit Ura, mikor számadásra eléje állt, így fogadott: “Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe”! (Mt 25,21) Cselekedhet-e valakivel hatalmasabban az Úr, minthogy beöleli az Ő dicsőségébe?

Íme, szegényen is gazdag örökséget hagyott ránk: Krisztusban való törhetetlen hitét és a magyar református egyházhoz való hűségét. Éljétek tovább a hitét, és töltsétek be üresen maradt helyét! Ugye mennyire minden okunk megvan arra, hogy együtt zengjük Isten dicséretét a zsoltáríróval még fájó szívvel is: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk!”

Tudom: az én Megváltóm él,
Hajléka készen vár reám;
Már int felém és koronát
Ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel, gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

(421. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1967. október 8. du. (Dr. Keresztes Ede főgondnok gyászistentisztelete.)

Ezt a jól ismert történetet annak a régebben elkezdett sorozatnak a keretében szeretném most kifejteni, amelyben arra a kérdésre keresünk választ, hogy milyen Istenünk van? Már bizonyára tudjátok, hiszen minden alkalommal újra hangsúlyozom: olyan Istenünk van, amilyennek Jézusban látjuk. Egyedül Jézus tanításain, cselekedetein és főleg személyén át ismerhetjük meg az egy igaz Istent! Jézusban, az ember - Jézusban adott a láthatatlan Isten látható képet önmagáról. Isten olyan, mint Jézus, és Jézus olyan, mint Isten! Ebben a történetben - Jézus személyén át - olyannak látjuk Istent, Akinek a minden értelmet felülhaladó békessége úrrá válik a legfélelmetesebben tomboló viharok felett is.

Hadd kezdjem a legvégén, azon az ámuló csodálkozáson, ami a tanítványok lelkéből ezekben a szavakban tört ki: “Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?” És valóban: kicsoda hát ez a Jézus, Akiről csak ez a történet is szól? El tudom képzelni, hogy vannak, akik egy kicsit kétkedve olvassák vagy hallják ezt a jelenetet, ami itt le van írva, és titokban talán így töprengenek: hát azért ez már mégiscsak túl legendás színezetű történet! Talán eltúlozták az apostolok, amikor később elbeszélték, hogy s mint volt abban a viharban! Mindenesetre nehéz elhinni, hogy valóban így történt. Nos Atyámfiai, én meg éppen annak örülök, hogy ennyire hihetetlen ez a történet, mert éppen azt látom benne, hogy itt megint az a csoda áll előttünk, az a Jézus, Aki előtt megtorpan minden emberi képzelet és elgondolási képesség, Akit nem lehet beszorítani a mi emberi kategóriáink és mértékeink közé. Az a Jézus, Aki éppen az előbb olvasott páli levél szavai szerint, minden értelmet felülhaladó Valaki, és Aki minden értelmet fölülhaladó módon cselekszik. Ha nem ilyen lenne Jézus, nem is volna érdemes hinni Benne! Éppen az igazolódik be ebben a történetben is - ami egyébként minden más Róla szóló történetben is, kezdve a szűztől való születésétől végig a halálon át a feltámadásáig és a mennybemenetelig -, amit az egész Ó- és Újszövetség állandóan hirdet Róla, hogy néki adatott minden hatalom mennyen és földön; Benne magának a Teremtőnek az ereje és az istensége lakozik; Benne a láthatatlan Isten a maga hatalmát, nagyságát és szeretetét nyilvánítja ki látható módon a földön. Éppen azt akarja megmutatni Jézus, hogy Isten előtt semmi sem lehetetlen, hogy Isten Úr mindenféle baj, betegség, bűn és halál felett, meg a természeti erők felett is. Nem is volna Isten igazán Isten, ha megtörne hatalma a tenger hullámain és a szél zúgásán. És ha Isten elkezdett valamit ezzel a földi világgal, akkor célja megvalósításában nem akadályozhatja meg Őt a mégoly félelmetes viharok zúgása sem! Nem is akarok semmi mást ezzel a mai igehirdetéssel, csak azt, hogy még jobban megismerve Jézus hatalmát, még jobban merjünk bízni benne!

Erre nagy szükségünk is van. Mert nézzétek, ez a kis tanítványi kör is olyan békésen, talán boldogan indult el Jézussal a “túlsó part” felé. Hiszen velük van a hajóban Jézus. A drága, hatalmas Megváltóval hajóznak a vizeken. Mi baj történhetik akkor? Jézussal együtt az élet hajójában, nem biztosíték-e arra, hogy az ember tükörsima vizeken és derűs napsugárban járja az útját? Lehet-e nagyobb garancia életünkben a csend és békesség tekintetében, mint éppen Jézus? Szinte életbiztosítás az, ha ott van Jézus!

De aztán egyszerre kiderül, hogy az a tenger nem is olyan csendes és békés, mint gondoltuk. Az a kis hajó nem is halad olyan biztonságos nyugalommal, mint ahogy vártuk, reméltük. Hirtelen egy széláramlat - ami olyan gyakran tör rá a Genezáreti-tóra - kezdi ide-oda hányni-vetni a kis csónakot. Máris zúgva tajtékoznak körülöttük a hullámok. Egyre nő a veszély körülöttük. Mintha a pokol erői szabadultak volna el, és törtek volna rájuk! Hát hogyan? - döbben meg ilyenkor a hívő ember. Hát Jézus jelenléte nem zárja ki életünkből a vihart, az életveszélyes helyzetet, a kétségbeejtő körülmények közé való jutást? Hát a mi Istenben való hitünk és a keresztyén vallásunk nem von körénk olyan magas, erős falakat, amelyeken megtörik a szél és a hullám? Mindenféle bajok éppen úgy érhetik és mindenféle viharok éppen úgy téphetik a Jézussal együtt hajózó embert is, mint bárki mást? - Hát igen! Érhetik! Téphetik! Veszélyeztethetik az életét! Igen, mindenféle bajok! Betegség, szomorúság, csalódás, gyász, megdöbbentő, nem várt események! Sehol nincs ígéret a Bibliában arra, hogy aki Jézussal jár, nem jut viharba! A Galileai-tavon éppen úgy, mint a Balatonon, hirtelen, váratlanul szokott rázúdulni a vihar a vízre, és az előbb még sima víztükör haragosan csapkodó hullámokban törik széjjel. Jaj annak, akit kint ér a vízen. Bizony az élet viharai is így szoktak jönni! Így jön a szomorúság. Mit sem sejtő békességben él valaki egy boldog otthonban, és talán egy óra múlva a legdrágább lélek holtteste fölött zokog! Vagy váratlanul jön egy hír, és talán a legkedvesebb reménységünket úgy lehervasztja a szívünkben, mint az első éjjeli fagy a virágokat a kertben. A Balatonon viharágyú, vagy jelzőtűz figyelmeztet a vihar közeledtére, de az élet viharait olykor semmi figyelmeztető előjel, vészjelző nem vezeti be. Kopogtatás, bejelentés nélkül meglephet, a legváratlanabb pillanatban. Jó, ha mindig készenlétben vagyunk az ilyen eshetőségre.

Bizony mindenféle vihar éppen úgy rátör a Krisztussal együtt haladó emberre is, mint bárki másra. Sőt! Aki Jézussal való közösségben jár, él, az nemcsak hogy nem fog megkímélődni a viharoktól, hanem el lehet készülve rá, hogyha eddig nem is, de ezután nem lesz sima a víz körülötte. “Menjünk át a túlsó partra” - mondja Jézus. A hívő élet nem egyéb, mint elindulás és továbbhaladás Jézussal együtt a túlsó partra, az örökkévalóság partjai felé. És eközben bizony igen ritkán evezhetünk békés vizeken. Ahogy Pál mondja: “sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” #ApCsel14,22. De ez természetes is! Hiszen Jézus nem e világból való, benne az örökkévalóság isteni világa tört be a földi életbe. Aki Jézussal együtt indul, természetszerűleg ütközik bele mindenféle ellenállásba. E világ fejedelme, ahogyan a Biblia a sátáni erőket megszemélyesítve nevezi, mindent elkövet, hogy letérítse az embert a hit útjáról. Egyik testvérünktől kaptam a héten egy levelet. Leírja benne, hogy évek óta tartó fájó lelki sebeire milyen gyógyító hatással volt egy igehirdetés, amit végighallgatott. És amikor a boldog élményét elmondta kezelőorvosának, az nagy tudós gőggel megállapította, hogy csak túlfűtött fantázia, vonatkoztatási téves eszmék játéka volt az egész! És a Jézussal együtt már meginduló lélekben szinte kettétört a hit!

Nos hát, számoljatok vele, hogy a hit állandó küzdelem, harc a hitünket megtörni akaró akadályokkal szemben. Aki igazán komolyan akar hinni Jézusban, mindig újra szembetalálja magát ilyen kérdésekkel: Hát hol van a te Istened? Mi hasznod abból, hogy hiszel Jézusban? Nemcsak bebeszéled magadnak, hogy Isten gyermeke vagy? A nem hívő embernek fogalma sincs a kételyeknek ilyen viharairól! Aki igazán komolyan akarja venni Jézus követését, parancsait, például azt, hogy: tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét; szeresse ellenségeit; tartsa tisztán még a tekintetét is, az egyszerre úgy érzi, mintha állandóan szembe széllel, csapkodó hullámok között evezne, szakadatlanul küszködve az ágaskodó régi, emberi természetével! És aki meg nem alkuvó módon meri képviselni Isten országát és annak igazságát egy nem hívő világban: előbb-utóbb okvetlenül meglátja majd, milyen viharok törnek ki körülötte! Na és mit tud valaki a bűnök viharáról, amíg Krisztus nélkül benne él? Hiszen addig aránylag kényelmesen, önmagával megelégedetten él az ember! Csak ha egyszer megpróbálja igazán Krisztust követni, akkor érzi, milyen viharos kísértések csapkodnak körülötte! Akit a Krisztusban való hite és keresztyén élete miatt sohasem csapott még meg az ilyenfajta viharok szele, nézzen sürgősen utána, ott van-e egyáltalán élete hajójában Jézus?

Az egész történetnek talán a legmegrendítőbb mozzanata az, hogy Jézus alszik! Nyugodtan pihen, mintha semmi baj sem lenne! Talán ez a legszörnyűbb az egészben, amit a tanítványok ebben az életveszélyes helyzetben átélnek! Hát nem úgy kellene lenni, hogy Jézus ebben az igazán kritikus helyzetben ott segít, igyekszik, cselekszik valamit velük és értük? Hiszen éppen a bajban kellene megmutatkoznia annak, hogy élő Istenünk van, hogy: “nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője” #Zsolt121,4! De Jézus alszik. Isten hallgat. Mintha észre sem venné, hogy milyen nagy baj van, mintha nem is törődne vele, hogy az övéi hogy küszködnek, hogy kétségbe vannak esve! Tűri, hogy szenvedjen az ember, elnézi, hogy kínlódjon, vesződjön a hullámokkal! A jajkiáltások, mint földobott fadarabok hullanak vissza a földre, nem jutnak el Isten tudatáig? Jézus alszik! Nyugodtan alszik! Ó, de rettenetes az, amikor az ember Isten nemtörődésének a látszatában egy ilyen félelmetes helyzetben a legnagyobb problémák és kétségek között hányódik! A múltkor egy kórházi betegágyon sóhajtott föl valaki fájdalmas szenvedései között: Ha igazán van Isten az égben, ha Istennek igazán szerető szíve lenne, nem engedné, hogy így kínlódjam!

Van azonban ebben a tényben, hogy Jézus alszik, Isten hallgat, valami vigasztaló is. Én Jézusnak ezt az alvását, amiről egyedül itt ebben a jelenetben van szó, inkább egy hatalmas prédikációnak érzem, mintha azt hirdetné: Ne félj, az a vihar nem is olyan veszedelmes! Ha Jézus aludni tud, miközben az övéi küszködnek, akkor az a veszedelem csak látszat. És ha az Úr aludni tud a viharban, akkor a szabadulás már biztosítva van. Te talán még hányódsz-vetődsz a hullámok tetején, és a hajód ide-oda dobálja a vihar, talán még sokáig otthagy Jézus téged abban a szorongatottságban, de az, hogy hallgat és alszik, az éppen nem a szeretetlenségének a jele, hanem az Ő gondtalanságának, annak, hogy ez a vihar nem árthat, ne félj!

Jézus alvását, Isten hallgatását ne úgy tekintsd hát, mint okot a kétségbeesésre, hanem inkább úgy, mint okot a vigasztalódásra. És amikor a hullámok nagyon magasra csapnak körülötted, halld meg, mintha zúgásukban Jézus így biztatna: Ne félj, nincs olyan nagy baj, ha én, aki mindenkinél jobban szeretlek, aludni tudok közben!
És azután megint egy végtelen biztató jelenet következik: a tanítványok mikor már nem bírták tovább a küzdelmet, fölköltötték az alvó Jézust. Nem nagyon udvariasan és kíméletesen, sőt nem is nagy hittel, bizalommal, de mégis Hozzá fordultak segítségért. És Jézus fölkelt! Milyen csodálatos: a vihar zúgása és a tenger tombolása nem zavarta az álmát, nem ébredt föl reá, de amint az övéi kiáltottak hozzá, azonnal talpon volt! És ez ma is így van pontosan: e világ rettentő zűrzavara, vad lármája között is rögtön meghallja, ha valaki igazán imádkozni kezd Hozzá. Emlékeztek, így volt a keresztfán is; már-már szinte elvérzett, szenvedve haldoklott. Körülötte az őrjöngő nép átokszava, gúnykacaja, csúfolódása viharzott. Nem válaszolt rá egyetlen szóval sem. És egyszer csak a sokaság zsibongásán egy halk imádságféle hang szűrődött át Hozzá, egy elhaló hang, egy bűnbánó lélek segélykérése: “Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!” #Lk23,42 És Jézus abban a rettenetes órában rögtön meghallotta és rögtön válaszolt rá. Bízzál hát te is jobban Benne, te sem könyörögsz hiába!

És amint Jézus felserkent, elült a vihar: “És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség”. Jézus isteni nyugalma úrrá lett a viharon is. Semmiféle vihar nem vonhatja ki magát Jézusnak, a világ Urának és Megváltójának a hatalma alól. Semmiféle hullám nem csaphat magasabbra és messzebbre, mint ahogy Ő engedi. Nincs senki és semmi ezen a világon, aki vagy ami ne lenne alája vetve annak az áldott Kéznek, amelyiket ott a keresztfán átszögeztek! Tehát: te is ébreszd fel Jézust, és ébredj tudatára, hogy olyan Valaki van veled, akinek mind a tenger, mind a szél, mind az ördögök, mind a betegségek engednek! Ébredj a tudatára annak, hogy olyan Valaki áldozta érted az életét, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ez a Valaki szeret téged, akkor pedig nem jöhet rád olyan vihar, amitől meg kellene rémülnöd! És akkor majd te is tudsz aludni nyugodtan még a vihar tombolása közben is, mint Jézus! Mert az Ő békessége, igen, az Ő minden értelmet felülhaladó békessége válik úrrá a lelked minden viharzúgása fölött.

Figyeljétek csak meg: ha arra a Jézusra tekintetek, Akit ez a nagyszerű tengeri jelenet tár elénk, milyen plasztikussá válik egyszerre ez az Ige: “Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt, És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” #Fil4,6-7.

Ámen

Dátum: 1967. október 8.

Ősidőktől fogva három kérdés foglalkoztatja az embereket. Az egyik az, hogy mit tudok, a másik az, hogy mit cselekedjek, a harmadik pedig az, hogy mit reméljek? Az lenne jó, ha mind a három kérdés arányosan foglalkoztatna minket, és az egyikkel való foglalkozásunkból erő, és áldás sugároznék a többire. E három közül leginkább a harmadikat szoktuk elhanyagolni mi, hívő emberek is, és még inkább a többiek. Azt a kérdést, hogy mit reméljek? A mai embert nagyon foglalkoztatja a tudás. A tudására büszke, és szorgalmasan szaporítja a tudását. Sokat foglalkozik az ember a cselekedetei kérdésével is: hogyan rendezzem be az életemet, milyen normák szerint cselekedjem? De már kevesebbet foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mit reméljek? Pedig nemcsak vallásilag, biblikusan van így, hanem egyszerűen embertanilag, lélektanilag is így van: reménység nélkül nem lehet lenni. Minél kevésbé tisztázottak a reménységek, annál tévedezőbb, bizonytalanabb az emberi élet. Minél határozottabb reménységei vannak valakinek, annál határozottabb, erőteljesebb, céltudatosabb az élete. Tehát kiszélesítem a témát oda, hogy nemcsak vallásos szükséglet a reménység, hanem egyetemes emberi szükséglet, és aki a reménységét elveszítette, az a holnapját veszítette el, és lényegileg a holnapjával a mai napját is elveszítette. Nem véletlen az, hogy a reménységüket elvesztett emberek nagyon közel vannak az öngyilkossághoz.

Tehát egyetemes emberi szükséglet a reménység. Egy gyarló hasonlattal így mondom: éjszaka autózni reflektor nélkül nem lehet. Ahhoz, hogy akadálytalanul mehessen, ahhoz fényt kell előre vetíteni, mert különben árokba, fának, vagy másik járműbe szalad. Amint éjszaka nem lehet előre világító reflektor nélkül autózni, ugyanúgy abban a sötét szellemi valamiben, ami körülvesz minket, reménység nélkül nem lehet emberi életet élni. Ám ez a hasonlat sántikál. Tudatosan választottam először ezt a hasonlatot, hogy aztán szembeállíthassak egy másik hasonlatot, amely pontosabban ábrázolja a bibliai gondolatot. Tudniillik az, hogy autó és előre vetített reflektor, ez arra utal, hogy bennem van a világosság, és én vetítem előre a fényt. A reménységre vonatkozóan van ilyen gondolat is, hogy az ember maga termel ki valamiféle reménységet, és akkor elindul a maga által termelt előre vetített reménység irányába. Van ilyen. És még ezeknek, a magam termelte előre vetített reménységeknek is van segítő erejük. A Biblia nem arról beszél azonban, hogy a mi szívünkben milyen reménységek támadnak, hanem közöl velünk ígéreteket, és arra tanít minket, hogy a felénk jövő ígéretekhez kapcsoljuk a reménységeket.

Egy másik hasonlatot mondok tehát az előzővel szemben. A nagy hajók éjszaka közelednek a kikötőhöz, és az őrtoronynak a világító fénye igazítja a hajók manőverezését, hogy betaláljanak a kikötőbe. Már az ókorban építettek ilyen hatalmas világítótornyokat, amelyeken óriási máglyákat raktak, és azoknak a fényénél tájékozódtak a hajósok a tengeren. Inkább erre a képre gondoljunk, ez mutatja inkább a bibliai valóságot. Hányattatunk a tengeren, szirtek veszedelme között, hajótörés, katasztrófa fenyegeti az életünket. Ott van bennünk a vágy: de jó lenne megérkezni a kikötőbe! És nem a mi reflektorainkkal tapogatjuk a hullámokat, hanem van egy őrtorony, ahol még vetítik a fényt, és amihez igazodva biztonságosan megérkezünk a kikötőbe. Életünkre alkalmazva ez azt jelenti, hogy az Istentől jövő fények azok, amikhez tájolni kell az életünket, és az Isten ígéretei azok az őrfények, amelyek a szirteken átsegítik életünk hajóját, hogy igazán megérkezhessünk az Isten békességébe. Ez a bibliai rész, amit ma felolvastam, ilyen Istentől jövő ígéret, világosság, és az az Isten ajánlata ma nekünk, hogy ehhez igazítsuk az életünket.

Vannak kis reménységek, és vannak végső, nagy reménységek. Mindannyiunknak vannak kis reménységeink: hogy még a gyermekemet felnevelhetem, hogy még ezt a feladatot egészségben elvégezhetem. Jók ezek a kis emberi reménységek. Főként akkor jók, ha a végső nagy reménység körébe betagolódhatnak, és azon belül reménykedünk és imádkozunk, hogy Istenem, én még szeretném ezt, hiszem, hogy erre küldöttél, adj erőt ezekhez! De most nem ezekről szólok, hanem arról a nagy fénynyalábról, amelybe be kell tagolódni a mi kicsi reménységeinkkel. És a felolvasott bibliai részben ezek a nagy reménységek - ó nyugodtan lehetne egyes számban mondani, mert így még többet mondunk: a nagy reménység szólal meg.

És itt mindjárt ajánlanék a Testvéreknek egy formula-változtatást. Magam is mostanában eszméltem rá ennek a szükségességére. Változtassunk meg egy formulát! Akik foglalkoznak a Jelenések könyvével, a reménység gondolatával, azok rendszerint ezt a formulát használják, hogy: közeledik a vég! Vannak ilyen riasztó prédikációk, hogy: Ember, sürgősen térj meg, mert itt van a vég! Vége lesz a világnak hamarosan! Így szokták nevezni: végváradalmak. Megszoktunk egy ilyen formulát, hogy közeledik a vég. Arra eszméltetett rá az Isten, hogy ha biblikusak akarunk lenni, ha hozzá akarjuk igazítani gondolatainkat a kijelentés tényéhez, akkor abba kell hagyni ezt a beszédet, és helyette ezt a másik formulát kell begyakorolni, hogy: közeledik a kezdet! Ami most volt és van, az igazában előjátéka a nagy isteni szimfóniának. Közeledik az igazi kezdés. Gondoljunk arra, hogy új eget és új földet teremt Isten. Hát ez nem a vég, ez valami kezdet. Nagy kísérleti gyárakban szoktak ilyet csinálni, hogy próbafeladat. Kikísérletezik, aztán alávetik mindenféle terhelésnek, vizsgálatnak, és ha megállja a helyét, akkor kezdődik az igazi termelés. Tehát szabad úgy gondolkoznunk, hogy mindaz, ami történt és történik, a kezdetnek egy kísérletezése, és közeledik az igazi világnak a kezdete.

Igen lényeges igazság van ebben - magamra nézve elfogadtam -, hogy a saját életemről is szabad így beszélni: közeledik az igazi kezdete az életemnek. Nem a vége közeledik, hanem a kezdete annak, amikor igazán kibontakozik az életem, úgy, ahogy Isten elgondolta. És ami áll reánk, az áll az egész világra is: Közeledik az Életnek a kezdete, közeledik az emberiség életének a kezdete, közeledik az, hogy ember lesz az ember, és világ lesz ez a világ, és nem pokol. Közeledik a kezdet. Ajánlanám Testvéreimnek, hogy gondolkozzanak ezen, és ha elfogadják a javaslatban lévő igazságot, akkor állítsuk rá a gondolatunkat, hogy közeledik a kezdet, az igazi világnak a kezdete, az új világnak a kezdete, és ne beszéljünk annyit a régiről. Mert ténylegesen elzárja Isten a régieket, de ez nem azért történik, hogy az embernek és mindennek vége legyen, hanem ténylegesen akkor kezdődhetik az igazi. A Jelenések könyve tehát nem a világ végéről, hanem az új világ kezdetéről beszél inkább. Állítsuk rá a gondolkodásunkat arra, hogy új világnak a küszöbe felé megyünk. Ezt lebontva egyéni sorsunkra, a magunk életét is tekintsük úgy, hogy a kiteljesedés küszöbéhez közeledünk, amikor a halálhoz közeledünk. Ne engedjük, hogy megbabonázzon minket a halál és a világ vége, hanem úgy tekintsük, hogy egy fájdalmas küszöbön, fekete vonalon át kell lépnünk nekünk is, meg a világnak is, de a lényeg az, hogy közeledik az új világnak a kezdete.

Így tekintsünk most erre a felolvasott bibliai szakaszra, és így értsünk néhány nagyszerű evangéliumi üzenetet. Először is arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy itt történik először az egész könyvben - a 21. fejezetnél tartunk! -, hogy maga Isten szólal meg. Erős angyalok szólaltak meg, különböző követek, mennydörgések, vének, mindenféle hangok, de maga Isten néma volt mindez ideig. Itt történik először, hogy “monda az, a ki a királyi széken ül”. Mondtam már, hogy ez zsidós körülírása az Istennek. A zsidó ember nem merte direkt kimondani Isten nevét. Most végre megszólal Isten, először ebben a könyvben, és annál hatalmasabb zengése van az üzenetnek, amit maga Isten mond. És ez az Isten szava: “Ímé, mindent újjá teszek”. Hatalmas evangélium ez. Szinte azt lehet mondani, hogy most értjük igazán Istent, most látunk igazán az Isten szívébe, most tárja fel Isten a terveit ebben a néhány szóban: “Ímé, mindent újjá teszek.” Tehát nemcsak az egyházat újítom meg, nemcsak a választott hívő sereget viszem át valami boldogabb csillagzatra, hanem az egész világmindenséget újjáteremtem.

Itt meg kell tanulnunk visszailleszkedni abba a különös régi gondolkodásba, ami lépten-nyomon elénk bukkan ebben a könyvben. Itt van egy különös mondat: “és a tenger többé nem vala”. Hogy kell ezt a különös mondatot értelmezni? Ha az ember primitíven gondolkozik, azt mondja: tehát egy nagy kontinens lesz az új világ. Most a Föld felszínének több mint a kétharmada vízzel van borítva, akkor pedig az az egész egy nagy szárazföld lesz. Nem így van, nem erre gondol az író. Itt látszik, hogy először vissza kell helyezkednünk az ő gondolataikba. A tenger a régi ember számára nem egyszerűen csak elem volt, egy természeti valóság, hanem a tenger szellemi tartalmat hordozott. És ha meg akarjuk érteni ezt a szellemi valóságot, bizony még a Biblián túli, a Biblia mögötti ősmítoszra kell gondolni, amely a Bibliában is megtalálható úgy, hogy Isten úr a mítosz-istenek felett. Ezek a Biblia előtti ősi babiloni és egyiptomi ősmítoszok arról beszélnek, hogy a káosz-istennek az eleme a tenger. Így kell érteni, amikor a Biblia beszél arról, hogy Isten a tengertől elragadja és bebiztosítja a szárazföldet. A tenger állandóan ostromolja a szárazföldet. Aki volt a tenger partján, az tudja, milyen harsogó hullámcsapásokkal ostromolja a szárazföldet. A régi ember borzongva szemlélte ezt, és úgy észlelte, hogy az Isten, az irgalmas Isten elkülönített egy darab földet, és ott rendet, életlehetőséget, biztonságot teremtett, de az ősi sárkányisten, a káoszisten nem nyugszik ebbe bele: ostromolja, és el akarja mosni a szárazföldet. Tehát ellenséges elemnek gondolták a tengert, féltek a tengertől. Gondoljuk el, hogy milyen törékeny hajókon utaztak. A legirtózatosabb dolog volt a tengeri utazás.

Tehát ha ezt a mondatot meg akarjuk érteni, hogy tenger többé nem lészen, akkor ezt az ősi mitikus gondolkodást kell meggondolni, és akkor megértjük ennek az evangéliumát, szellemi üzenetét. Tenger többé nem lesz, ez azt jelenti, hogy ez a démoni hatalom sem lesz többé, a káosz-erőket is végképp megfogja Isten. Szeretném, ha ezt a fogalmat, hogy tenger, szellemi tartalmába öntenénk, mint a nyughatatlanságnak az elemét, a kiszámíthatatlanságnak, az erőnk feletti ostromnak, viharoknak a világát, ahol kis senki gyufaszálak leszünk mi emberek, ha a tenger feltámad ellenünk. Hiszen még ma is, amikor csodálatos technikai képességeink vannak, egy szökőár elindul, és húsz-harminc méter magas hullámok törnek egymásra. Akkor hiába minden technikai fölény, elsöpör városokat, embereket. Milyen borzongva élte át ezt a védtelenebb ókori ember! Amikor ebben a látomásban megjelent az a mondat: “tenger többé nem lészen”, azt jelenti: a felforgató, megsemmisítő, életellenes erők, amelyek ma még tombolnak ezen a világon, nem lesznek. “Ímé, mindent újjá teszek”, megkötözöm ezeket a démoni erőket. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, ha lefordítjuk ennek az evangéliumnak a szellemi tartalmát, hogy békesség lesz végre a világon. A gyűlöletnek a mindent elsöprő hulláma, áradata megcsendesedik. Békesség, nyugalom, rend lesz végre a világon. Ennek az üzenetnek az első nagy fénysugara, hogy Isten mindent újjá tesz.

A másik gondolat, amit szeretnék hangoztatni, az, hogy az Istennek munkája kozmikus arányú lesz. Új eget és új földet teremt Isten. Ezt azért kell itt hangoztatnunk, mert a hívő embereket állandóan fenyegeti egy spirituális veszély, egy hamis lelkiség, amiben sokkal több görög filozófia van, mint keresztyén igazság. Fenyeget az a gondolat, hogy az üdvösség az, ha kirepülünk innét, és ha új világ lesz, akkor az valami dicsőséges, mennyei, felhőkön túli szellemi valami lesz. És íme a Biblia ilyen vaskosan és ilyen materialistán beszél, hogy új eget és új földet teremt Isten. Az anyagi világot is újjá formálja Isten. Hogy milyen lesz ez az anyagi világ, azt nem tudjuk. Kár lenne erőlködni, és felesleges is, mert ha én meg tudnám magyarázni, hogy milyen, akkor az nem új: a kezem ügyében lévő dolgokkal magyarázom. Új lesz. Új ég és új föld. Az anyag valami új minőséget nyer. Minél tovább fejlődik a csillagászat és a fizika, annál valóságosabb elképzeléseink vannak arról, hogy nemcsak ez az anyagi elképzelés van, mint a mostani, hanem most is van már például ellenanyag. Mindenféle izgalmas dolgot tanítanak, de még ennél is radikálisabb és újabb lesz. Itt igazán az értelemnek csendesen meg kell pihenni, és a reménységnek, a hitnek kell azt mondani, hogy a hatalmas Isten, Aki felülről teremtette a világmindenséget, eltörli ezt a világmindenséget, új eget és új földet teremt. Reménykedjünk abban, hogy az az új ég és új föld sokkal szebb, dicsőségesebb, gazdagabb lesz, mint ez, noha ennek is alig tudjuk felmérni a gazdagságát és szépségét. Tehát amikor Isten felől jön a reménysugár, illetve ígéret, ami bennünk reménységgé lesz, akkor hallatlanul tágas az ígéret. Nemcsak reám vonatkozik, nemcsak az én mennyei lakozásomra, hanem ilyen hallatlanul tágas a perspektíva, hogy új ég és új föld és az egész emberiség.

Azután beszél az Ige arról, hogy ebben az új égben és új földön minősített helye lesz az Isten mártírnépének. Ezt ószövetségi kifejezésekkel mondja itt a Szentírás. Néhányat gondoljunk csak meg. Először is az Ószövetség bírálat alá veszi azt a képet, hogy “az Isten sátora az emberekkel van”. Emlékezzünk: a szent sátor a pusztában zarándokoló nép központjába került, körülvette azt a zarándokló nép. Így vándoroltak a pusztában. Erre utal a kép, hogy az új világban az Isten sátora az emberekkel lesz. De itt megint nem a sátor képénél kell elakadni. Az a sátor a pusztában is legalább ezt a kettőt jelenthette: Először is azt, hogy övéinek fogadta el Isten azt a népet, ahogy itt is azt mondja, hogy az ő Istenük lesz. Az új világban is Isten övéinek fogadja azokat, akik megállták a hűség próbáját. Isten az Ő népét, hűséges, bizonyságtévő mártírnépét odagyűjti maga köré, és ezeknek különleges szolgálatuk, mondom így: pozíciójuk lesz ebben az új világban. A másik gondolat is megszólal a sátornál, hogy a sátor a találkozás sátora. Tehát az Isten különleges közelsége Isten-találkozásokat fog munkálni ebben a világban.

Ezt a másik ígéretet is vegyük szemügyre: “És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. Szinte kicsit túlságosan képes ez a kifejezés, hogy az Isten eltöröl minden könnyet a szemekből. Kicsit meg lehet ütközni. Hogyan? Az Isten maga törölgeti le a könnyet a mi szemünkről? De ne azt nézzük, hogy mennyire emberközeli ez a kép, hogy mennyire van elemberiesítve Isten, hanem a szó szép értelmében, hogy mennyire emberközeli ez a kép, hogy az Isten egyenként hordoz minket, hogy eltöröl minden könnyet a szemünkről. Az egyik teológus merészen ezt a magyarázatot fűzi hozzá, hogy elfelejtjük az itteni gyötrelmeinket. Ezen lehet töprengeni, igaz-e, vagy sem. Én nem haragudnék felettébb, ha Isten engem abban az új világban annyira újjá teremtene, hogy ne hátrafelé emlékeznék, hogy ez volt akkor. Mert visszaemlékezhetünk a könnyeinken át, hogy mennyi szenvedés volt, de ha igaz az emlékezés, a szégyenünkre is, a bűneinkre is emlékezünk, és emlékeznünk kell. A tények mutatják, hogy szenvedtünk, nélkülöztünk, megaláztak, de ha Isten fényében emlékezünk, a magunk szégyene ott is ott van mellettünk, és jobb az, hogyha a könnyeinket szégyenünkkel együtt lezárja az Isten, és újjá teremt. Nem állítom, hogy ez a biztos igazság, de megkapó ez a gondolat, hogy letörli könnyeinket, és ez azt jelenti, hogy letörli az emlékét is a szenvedésnek és szégyenünknek. Nagy veszteség lesz talán, ha az Isten letörli a könnyeinket és megnyitja az életünket egészen újfajta átélésekre? Nem tudjuk, hogy van, hiszen ezek tapogatózó elvek, gondolatok, de az biztos, hogy minden eddiginél, minden tapasztalatnál irgalmasabb lesz az Isten, és úgy gyűjti maga köré az Ő népét.

Van ebben a részben egy félelmetes fenyegetés is az ígéret mellett. Nagyon érdekes, hogy a német evangélikus egyház ezt a részt az év egyik vasárnapjára kijelöli kötelező prédikációnak. Vitáznak a szakemberek, hogy a hetedik versig, vagy a nyolcadik versig olvassák fel a templomban. Így is, úgy is cselekesznek az evangélikus papok. A 7. vers így fejeződik be: “A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem”. De vannak, akik azt mondják, hogy ha a görög szöveget értelemszerűen tagoljuk, akkor a nyolcadik vers is ide kívánkozik. De az nem olyan kellemes, mint a hetedik vers, amely nagyon időszerű volt annak idején, Domitianus császár keresztyén-üldözésének idején, amikor keletkezett ez a könyv. A 8. vers így folytatja: “A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál”. Érthető, hogy ezt kivették azok a lelkészek, akik a szépről, a kellemesről, és a kedvesről akartak beszélni. De mondom, a görög szövegnek a tagolása szerint itt fejeződik be a gondolat, a 8. vers végén. Tehát ígéret és kemény figyelmeztetés van itt. És ha egymás mellett halljuk, akkor bizony kicsit megremeg a szívünk: Istenem, hát én vajon a győztesek között leszek-e? És pláne, hogyha egy igazán gyötrelmes idő jön, Diocletianus-féle idő, amikor nem is olyan egyszerű dolog keresztyénnek lenni, megállom-e a próbát? És ha nem állom meg a próbát? Mit érnek az ígéretek, ha az én részem a kénköves, tüzes tóban lesz? Ebben a kettősségben remegjen meg a szívünk, hogy aki győz, és aki gyáva! És ha ez a kettősség igazán térdre kényszerített minket, akkor van még egy evangélium ebben a részben, amit szeretnék befejezésül elmondani. Végiggondoltam, végigremegtem és így mondom el nektek is. Bárcsak tudnátok végigremegni, és végigörülni.

Tehát még egy evangélium van ebben a felolvasott bibliai részben. Mintha az Isten is igazságot és biztatást akarna adni az Ő hűségre, illetve inkább hűtlenségre hajlamos népének. Figyeljük meg ezt a mondatot: “Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen”. Hatalmas evangélium ragyog fel ebben a szóban, hogy: ingyen. A szomjazónak. És itt megint nem fizikai szomjúságot kell érteni. Aki szomjazik életre, szentségre, győzelemre, hűségre, a mennyei világban való részesedésre, annak ad Isten ingyen. Nem tudom kifejezni ennek a szónak az evangéliumát, de talán a Szentlélek gerjedezteti a szíveteket, hogy mit jelent ez a szó: ingyen. Tehát végül mégiscsak az ajándékjelleg domborodik ki. Hűség, hűtlenség mindegyikünkben keveredik, mindnyájan szeretnénk hűségesek lenni, mindnyájunkat sodor ez a világ, újra és újra hűtlenné leszünk. Ebben a nagy hullámzásban hatalmas erő és biztonság ez a szó: ingyen. Itt már nem teljesítményről van szó, hanem ajándékról. Kiknek szól az ajándék? Akik szomjúhoznak. Végül leegyszerűsödik a dolog oda, hogy: szomjúhozol, testvérem? Akkor ne tégy ilyen nagy fogadalmat, hogy én hűséges leszek. Inkább ne mondjunk ilyeneket. De azt lehet mondani, hogy Istenem, szomjúhozom az életet, a tisztaságot, a győzelmet, az új kezdést, és aki szomjúhozik, annak ad az Isten ingyen.

Ezzel a hatalmas evangéliummal fejezzük be ma este az elmélkedésünket. Azt vizsgáld meg végső soron, hogy szomjúhozod-e az új világot, a belső új világot, és az egész kozmoszra kiáradó új világot? Szomjúhozod-e, mert az Isten ád ingyen, legyen áldott az Ő neve!

Ámen

Dátum: 1968. október 3. (csütörtök, bibliaóra).

Többször elhangzott már a kérés itt a gyülekezetben, hogy az ilyen vasárnap esti evangélizációs istentiszteleteken az Ótestamentumból vegyünk egyszer sorozatot. Örülök ennek az igénynek, mert az Ótestamentumban, Istennek ebben a csodálatos képeskönyvében valóban rengeteg olyan történet van, amelyen át igen aktuális üzenetei vannak Istennek a mai ember számára. Úgy gondoltam tehát, hogy néhány ilyen esti alkalommal olyan jellegzetes ótestamentumi alakot, személyt választanánk ki, akinek a személye, a története szinte illusztrálja előttünk Isten mondanivalóját. Itt van például rögtön ennek a több mint háromezer esztendővel ezelőtt élt Gedeonnak a tanulságokban gazdag története.

A most felolvasott események háttere az, hogy Izráel népét az Ígéret földjére való megérkezés utáni honfoglalás harcaiban hol ez, hol amaz az ellenség fenyegeti. Most is éppen a szomszédos midianiták nyomorgatják az Úr népét, és Gedeon kap megbízást az Úrtól, hogy öntsön bátorságot csüggedő honfitársaiba, és vigye győzelemre őket az ellenséggel szemben. Gedeon érthető módon húzódozik az erejét meghaladó feladat vállalásától. Hiába biztatja az Úr: “Én leszek veled, és megvered Midiánt, mint egy embert” (Bír 6,16), Gedeon még habozik, alkuszik, - neki bizonyosság kell. És itt érzem én ezt a nagyon régen élt embert olyan közel magunkhoz, mai hívőkhöz. Nem vagyunk-e mi is sokszor olyan bizonytalanok a hitünkben, küldetésünkben? A bizonytalanság bénít, megfélemlít, ingadozóvá teszi az embert. Nem komoly kételyről van itt szó, csak bizonytalanságról. Hogy van hát tényleg? Jó volna egyszer úgy igazán megbizonyosodni az Istennel való egész kapcsolatunk valóságáról! - Gedeon is ezt akarta! Hogyan?

Amint meghallotta az őt szolgálatra elhívó isteni szót, rögtön feltámadt benne a bizonytalanság érzése, íme így válaszol a megszólításra: “Ha kegyelmet találtam a te szemeid előtt, kérlek, adj nékem valamely jelt, hogy te szólasz én velem”! Íme, az örök emberi vágy: Adj Uram valami jelt magadról, hogy hinni tudjak Benned! Igen, valami láthatót, valami kézzelfoghatót szeretnénk, amire támaszkodhatna a hitünk! Olyan sokszor, sőt egyre gyakrabban mondják ma, hogy az Istenben való egész hit a modern korban már túlhaladott álláspont, az emberiség kiskorú tudatlansága idejéből itt maradt primitív elképzelés csupán. Ki látta Istent? Isten létezése annyira bebizonyíthatatlan, hogy még hívő emberek lelkébe is befészkeli magát a bizonytalanság érzése! Olyan kínosan bizonytalan, megfoghatatlan a hit tárgya, Isten létezése, az egész örökkévalóság, a bűnbocsánat, meg az, hogy mit akar az Isten velem. Ha hallok is olykor valami hangot onnan felülről egy-egy bibliai Igén át vagy egy-egy Lélekkel teljes prédikációban: honnan tudjam, hogy valóban Isten szól hozzám? Mintha egy kárpit eltakarná a velem szólót. Óh, csak egy kis rés nyílnék meg azon a kárpiton! Csak valami kézzelfogható bizonyosságot szereznék róla!

Jézustól is ilyenforma jelt kívántak annak idején a farizeusok. “Micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higyjünk néked?” (Jn 6,30) Nem érzitek, hogy van ebben valami nagyfokú bizalmatlanság Jézussal szemben, sőt, valami megalázó? Mintha Jézus egy tehetségtelen kezdő lenne, Akinek előbb be kellene bizonyítania, hogy amit mond, az valóban igaz. Nem elég, ha mondja, hogy Ő az Isten Fia: mutassa is meg, mint a vásári kikiáltó, aki azzal akar hitelt szerezni a portékájának, úgy akarja megnyerni a bizalmat, hogy be is mutatja, hogy lám, milyen nagyszerűen vág például az üvegvágó! Íme, nem csalás, nem ámítás, tessék, itt van! Nem érzitek, milyen lealázó ilyen igénnyel állni oda Isten elé: “kérlek, adj nékem valamely jelt, hogy te szólasz én velem”! Mert Uram, nekem a Te szavad, a Te beszéded, a Te Igéd nem elég, én valami biztosabb jelet akarok látni! És akkor Jézus elég keményen bár, de mégis az emberi gyarlóságra való tekintettel így szólt: “E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele. Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában”. (Mt 12,39-40) Vagyis: Isten egyetlen jelet ad magáról: Jézus halálát és feltámadását. Ennél nagyobb bizonyságát az Ő szeretetének, kegyelmének, lényének úgysem adhatná! Akit ez sem győz meg, azt már semmi nem győzheti meg.

Milyen jelből tudhatod meg például azt, hogy valaki igazán szeret téged? Egyfelől abból, hogy az illető mondja: kedves, szép, simogató szavakkal mondja, másfelől pedig olyan mozdulatból, gesztusból, tettből, ami a szavát hitelesíti: ilyen jele van a szeretetnek. Nos, Isten legkedvesebb szava hozzánk, legsimogatóbb szava tudjátok, ugye, mi? Nos: JÉZUS! Hiszen Jézusban egyenesen testté vált, megtestesült a láthatatlan Istennek a szeretet-vallomása irántunk. Isten félreérthetetlen gesztusa, mozdulata, amelyben szintén az Ő szeretetét fejezte ki, megint csak Jézus golgotai halála és feltámadása. Azt, hogy van egy láthatatlan Isten, Akinél te is kegyelmet találtál, Aki téged is úgy szeret, ahogyan senki más a világon, abból az egyetlen jelből tudhatod meg, láthatod meg, hogy teérted is meghalt Jézus a keresztfán, és feltámadásával teelőtted is szabaddá tette az utat a láthatatlan örökkévalóságba. Ennél egyéb különös jelt ne is várj Tőle, mert nem adatik más jel, csak ez! Jézus halála és feltámadása! Ez az Istennek Önmagáról adott objektív jele.

De Gedeon esetében tulajdonképpen nem is ilyen akadékoskodó kérdésről volt szó, amikor jelt kért. Ő nem is annyira az Urat illetően volt bizonytalanságban, hanem sokkal inkább önmagát illetően. Hiszen kérése is így szólt: „Ha kegyelmet találtam a te szemeid előtt, kérlek, adj nékem valami jelt”! Tehát ő arra nézve kereste a bizonyosságot, hogy valóban kegyelmet talált-e Istennél? Az akkori szokásnak megfelelően, annak rendje és módja szerint elkészítette az áldozatát, és úgy gondolkodott: ha Isten elfogadja az áldozatot, akkor abból tudni fogja, hogy kegyelemben részesült Istennél! És Isten elfogadta. Ímé így olvastuk: “Tűz jött ki a kősziklából, és megemészté a húst és a kovásztalan kenyereket”.

Isten kegyelméről ma is így lehet megbizonyosodni: elfogadja-e az áldozatomat? De hát milyen áldozat az, amiről bizonyos lehetek, hogy Isten elfogadja? Mutassak be Neki pl. valami nagyobb pénzáldozatot? Vagy ajánljam fel Neki a szenvedéseimet? Vagy mondjak le Őérette a földi élet örömeiről, és folytassak tovább aszkéta életet? Vagy áldozzak Neki az időmből egy jókora darabot, amelyben buzgón igyekszem Néki szolgálni? Nos, én nem vagyok benne biztos, hogy az ilyen áldozatot tényleg el is fogadja tőlünk az Isten. Őt nem lehet ilyen áldozatokkal kifizetni, kielégíteni, kegyelmét megnyerni! Egyetlen áldozat van csak, amiről biztosan tudom, hogy el is fogadja az Úr. Az, amiről az 51. zsoltárban így olvasunk: “Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te meg”. (Zsolt 51,19) Tehát ha a bűnbánó szívedet viszed Isten elé, bizonyos lehetsz róla, hogy ezt elfogadja, és meggyőződhetsz róla, hogy valóban kegyelmet találtál az Ő szemei előtt!

Amikor Gedeon látta, hogy a tűz megemésztette az áldozatot, átborzongott a lelkén a félelmetesen boldog felismerés: az Úr van itt, valóban az Úr Isten közvetlen színe előtt áll. Amikor valaki igaz bűnbánattal úgy viszi oda Isten elé a bűneit, mint áldozatot, mindig az élő Isten jelenlétének a félelmetesen boldog élményében részesül. Mert mit jelent az áldozat? Valami, amit leteszek az Úr előtt, amit egészen, visszavonhatatlanul az Úrnak adok. Ha így adod a bűneidet az Úrnak, egészen bizonyosan átéled azt a borzongató csodát, amit Gedeon, hogy áldozatodat - vagyis bűneidet - megemészti az Isten megváltó szeretetének a tüze. Életemben először én is így tapasztaltam meg az élő Isten realitását, hogy a bűnbánó szívemet vittem oda elé. Aki meg akar győződni, bizonyosodni arról, hogy van Isten: hogy Jézus őérette is valóban meghalt a kereszten; hogy az ő bűnei is meg vannak bocsátva; hogy ő is kegyelmet talált Isten előtt; hogy a megváltás az ő számára is igaz és érvényes örökre, szedje össze minden bűnét, és egy nagy, őszinte bűnvallással vigye oda, mint egy áldozatot az Úr elé! De igazán, mint áldozatot, és vegye tudomásul, mint abszolút bizonyos valóságot, hogy elfogadja az Isten! Hiszen egyenesen azért jött Jézus ebbe a világba, hogy Istennek ama Báránya lehessen, Aki magára veszi és elviszi a megbánt és megvallott bűnök özönét. Ha Jézus halála és feltámadása az Istennek önmagáról adott objektív jele, akkor ez az áldozat az a szubjektív jel, amiből megbizonyosodhatsz arról, hogy Isten él és szeret téged!

De ez még nem minden! Most már Isten tőled vár jelt. Most már neked is mintegy jelét kell adnod annak, hogy Isten ilyen objektív és szubjektív jeleket adott Önmagáról. Olyan jelt vár tőled az Úr, amiből megint csak te bizonyosodsz meg arról, hogy a te Megváltód valóban él! - Íme, mit cselekszik Igénkben Gedeon? Isten parancsára nagy tisztogatást végez otthon, atyja házában. Ledönti a pogány bálványisten oltárát, kivágja körülötte a szent berek fáit, és annak helyén oltárt épít az Úrnak. Vagyis: mielőtt igazán áldássá lehetne népe számára, előbb otthon kell rendet teremtenie. Mert amíg a saját életünk belsőleg nincs rendben, Isten nem tud fölhasználni bennünket, nem áldja meg a mégoly buzgó szolgálatunkat sem! Sok eredménytelen szolgálatunknak nem itt van-e az oka? Nem tudunk, vagy nem is akarunk ilyen határozottan és végérvényesen leszámolni egy-egy bűnünkkel, mint Gedeon tette az otthonában eluralkodott bálványokkal! Borzasztó az, hogy mennyi bálvánnyal van tele az emberi szív! A bálvány az, ami nagyobb szerepet játszik az életünkben, ami döntőbb befolyással van a gondolkodásunkra, cselekedeteinkre, mint az élő Isten. Lehet az a pénz, akár azért, mert sok van belőle, akár azért mert kevés; lehet az egy szenvedély, amely megkötöz; vagy egy kedves arc, amely talán már nem is itt a földön él, hanem odaát, de még mindig nem tudtunk elszakadni tőle; vagy egy titkos vágy, ami elterpeszkedik a szívben; vagy a mindennapok gondja, ami nyom; vagy az idő, aminek az ijesztő múlása pánikhangulatba kerget valakit; és lehet az a legerősebb bálvány - ugye tudjátok, micsoda: a saját kedves, dédelgetett, féltett énünk! És amíg egy-egy ilyen bálvány áll és uralkodik valakinek az életében, addig nem lehet Istennek olyan eszköze, aki áldássá válhatna a körülötte élő emberek számára!

Hiszünk mi az Istenben, persze, de sajnos nem elég vonzó a hitünk! És bizony azért nem vonzó, mert gyengíti a hitelét, elveszi az erejét egy-egy megtűrt bálvány! Keresztyén életünk azért nem hat jó példaként, mert magunkban sok-sok olyan oltárt hagytunk meg, amit már régen le kellett volna rombolni. Csodálkozol, hogy a legjobb szándékú bizonyságtételed nincs hatással a gyermekedre? Hiszen Ő közelről lát, és a bálványodat látja az életed középpontjában, nem az Istent, Akiről talán beszélsz neki. Mert más hamarább észreveszi azt a bálványt a szívünkben, mint mi magunk. Kettős szívvel, a bálvány-isten és az élő Isten között megosztott szívvel nem lehet Istennek szolgálni! Hiába minden igyekezet! Isten nem fogadja el és nem áldja meg a szolgálatunkat! Isten az Ő Szentlelkét csak a bálványoktól megüresített szívbe tudja beletölteni!

Íme itt is: amikor Gedeon végrehajtja a nagy tisztogatást, kíméletlenül és megalkuvás nélkül leszámol a bálványokkal, egyszerre olyan dolgok történnek általa, amin maga is elcsodálkozik. Mellé áll az apja, akitől pedig félt, hogy mit fog majd szólni a nagy tisztogatáshoz, felhívására csapatosan sereglenek köréje az emberek, hallgatnak a szavára, megbátorodnak, mennek utána. Mi történt itt? Az, amit így olvastunk: “Az Úrnak Lelke megszállotta Gedeont”. Mert Isten az Ő Szentlelkét csak a bálványoktól megüresített szívbe tudja beletölteni. És most egy újabb megbizonyosodását kapja Gedeon az Istenben való hitének: érzi, tapasztalja, hogy kézbe vette őt Isten, most már maga az Úr munkálkodik általa. Amikor valaki ennyire igazán Istennek adja át az életét, akkor mindig megerősödik abban a bizonyosságban, hogy Jézus valóban él benne, mert tapasztalja, hogy ímé: munkálkodik általa! Azok a szavak, amiket mond, azok a hatások, amik belőle áradnak, azok az eredmények, amiket szolgálatával elér: nem telnének ki belőle. Itt más Valaki működik benne és általa: maga az élő Isten! Ez a legboldogabb megbizonyosodás az Isten élő valóságáról. Tehát az, hogy érzem, hogy fölhasznál az Isten! Áldássá teszi az életemet mások számára az Isten!

Bár ilyen rendíthetetlen bizonyosságban tudnánk tovább élni egész keresztyén életünket, hogy a mi Megváltónk - láthatatlanul bár, de megtapasztaltan - valóban ÉL!

Ámen

Dátum: 1969. szeptember 21. du. (evangélizáció)

Eddig Pál apostol folyton azt bizonygatta, hogy Isten bűnbocsátó kegyelmét és az üdvösséget nem lehet megszolgálni, kiérdemelni, szenvedéssel vagy vezekléssel megszerezni, csak elfogadni, elhinni, és így hit által részesülni benne. Ingyen van a kegyelem mindenki számára - Krisztus érdeméért. Ő szolgált meg érte, Ő szenvedett érte, az Ő megváltó halála az egyetlen érdem. Ezért nagyobb a kegyelem, mint a bűn, s ezért van bűnbocsánat Istennél minden bűnre. Ezért lehetünk békességben Istennel, ezért van szabad bejárásunk az Ő atyai színe elé, szabadon, bátran, gyermeki módon.

De most felmerül egy nagyon emberi kérdés: vajon Istennek ez az ingyen való kegyelme nem teszi-e könnyelművé az embert a bűnnel szemben? Hiszen köztudomású, hogy amihez az ember olcsón jut hozzá, azt kevesebbre is becsüli, mint azt, amiért megdolgozott vagy megszenvedett. Pláne, ha ingyen kap valamit, azt pedig éppen nem sokra becsüli, értékeli. Nem számol Isten ezzel a legegyszerűbb pszichológiai ténnyel? Ingyen adja az egész mennyországot? Kegyelme tengerébe süllyeszti minden bűnünket? Nem következik ebből az a frivol gondolat, hogy akkor nyugodtan megmaradhatunk a bűnben, “hogy a kegyelem annál nagyobb legyen”? (Róm 6,2) Hiszen csak növeljük az Isten dicsőségét, ha alkalmat adunk Neki minél több bűn megbocsátására! Rajta hát, vétkezzünk csak nyugodtan tovább, hiszen úgyis ingyen van a bűnbocsátás! Vajon az ingyen való kegyelem meghirdetése nem bénítja meg az erkölcsi jóra törekvést, igyekezetet? Az apostol is érzi ezt a logikai csapdát, és erre mondja: “Távol legyen!” (Róm 6,3) Mintha följajdulna, valahogy így: jaj, dehogy! Éppen nem erről van szó! A kegyelem tudatában levő ember éppen nem az, aki most már felszabadultan vétkezhet tovább, nyugodt lelkiismerettel. Ez a legnagyobb visszaélés lenne a kegyelemmel! Persze az lenne a szép és a nagyszerű, ha a kegyelmet nyert ember sohasem vétkezne többé, mentes maradna mindenféle bűntől. De ilyen nincs! Ezt minden hívő ember a saját tapasztalatából tudja. Tehát, ha a kegyelem hatálya alatt élő ember nem olyan, aki gátlástalanul vétkezik tovább, se nem olyan, aki sohasem vétkezik többé: milyen hát akkor? Valami nagyon mély misztériumot leplez le itt az apostol. Azt mondja: aki hit által elfogadja a kegyelmet, a Krisztus által történt megváltást, az olyanná vált, mint aki tulajdonképpen már meghalt a bűn számára, és most Istennel él tovább. Hogyan lehet ez? Mit jelent ez?

Sokszor mondtam már: hogy a halál nem az élet vége, hanem csak a mulandóságnak a vége. Csak a gyarló, bűnös állapotnak a vége, maga az élet megy tovább. Sőt, ott bontakozik ki a maga teljes gazdagságában, ahol a földi szemeink eltűnni látják ezt az életet. Tehát a halál nem a teljes vég, csak valaminek a vége és egy másik valaminek a kezdete. A halál nem befejezés, hanem változás, az életnek egy magasabb rendű, más minőségű formába való átváltozása. Nos, ehhez a gondolathoz már hozzászoktunk, sokat hallottunk róla. De! Van egy olyan feltámadás is, ami nem a földi létből a mennyei létbe való átváltozást jelenti, hanem ami mindenestől fogva itt a földi életben megy végbe, a földi élet megváltozására vonatkozik. Ez az, amiről az apostol így beszél: “Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ővele”. (8. vers) Vagyis Jézus golgotai halálának nemcsak az a jelentősége, hogy meghalt értem, miattam és helyettem, elszenvedvén az én bűnöm minden büntetését, hanem ennél is több, mégpedig az, hogy Jézus halálában az én bűnös természetem is meghalt! Jézus annyira szolidáris velünk, annyira a mi helyünkre lépett egészen, teljesen, hogy amikor Ő meghalt, Vele együtt belőlem is meghalt valami. Mégpedig az én óemberem, az az önző énem, amely rabja volt a bűnnek, az halt meg! És így fölszabadult a bűn alól, mint amikor egy rabszolga meghal: ezzel örökre felszabadul volt gazdájának a zsarnoksága alól. Egy halott rabszolgával a legkegyetlenebb rabszolgatartó sem tud többé mit kezdeni! Hiába parancsol neki, hiába kínozza, gyötri, kényszeríti engedelmességre: a rabszolga halott! Semmi köze többé ahhoz, akinek a szolgálatában azelőtt állt. Fölszabadult! Fölszabadult a halál által!

Akármilyen kegyetlen rabszolgatartó is a bűn, ha egyszer meghalt valaki a számára, akkor már nem tud többé uralkodni rajta. Isten azt mondja, hogy te, aki hiszel Jézus halálában, hidd el azt is, hogy Jézussal együtt meghaltál mindannak is, ami megkötözve tartott, mindannak a bűnnek a számára, ami eluralkodott rajtad, ami engedelmességre kényszerített eddig! Meghaltál - együtt a Krisztussal! Jézus nemcsak a bűneidet vitte fel a keresztre, hanem tégedet magadat is. Sőt el is temettettél - szintén együtt a Krisztussal. Régi, gyarló, minden jóra képtelen óembered el van temetve. “Tudván azt, hogy a mi ó emberünk Ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6,6-7)

De itt sem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Krisztusé! Ezért folytatja Pál ezt a misztikus gondolatmenetet így: “ha az Ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk”! (Róm 6,5) Vele eggyé lettünk - érted? Eggyé! Ha teát egyek vagyunk Jézussal az Ő halálában, akkor ugyanúgy egyek vagyunk Vele az Ő feltámadásában is. Vagyis: a meghalt óember helyébe most már maga a feltámadott Krisztus lép, és kezd el élni - bennem, bennünk! Mint ahogyan az Ő halálába bevonta a mi régi, bűnös természetünket, ugyanúgy az Ő feltámadásába is bevon bennünket, részesít minket, tehát az egész új, Krisztusi életben való járásra ad lehetőséget. Egy másik helyen így mondja ezt az apostol: “Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”! (Gal 2,20) Az énem helyett most a Krisztus él bennem és használ engem!

Ezt a misztériumot fejezi ki - méghozzá nem is szimbolikusan - a keresztség szertartása, illetve lényege. Régen ugyanis úgy keresztelkedtek, hogy a keresztelendőt egészen belemerítették a vízbe. Úgy alámerítették, mint amikor bele akarnak fojtani valakit. A keresztelkedésnek ebben a módjában szinte látható volt, hogy itt egy bizonyos értelemben vett halálos szertartás történt. Az illetőt mintegy eltemetik a hullámsírba. De ez a szertartásnak csak az egyik fele. A másik az, hogy az alámerült embert újra kiemelik, mintegy jeléül annak, hogy meghalt az óembere, de ímé, felemelkedik megtisztultan az új ember. Így érthető az apostolnak ez a különös magyarázata: “Avagy nem tudjátok-e, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért Ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk”. (Róm 6,3-4)

Mondtam az előbb, hogy ez a Jézus halálába való alámeríttetésünk, új életre való feltámadásunk nemcsak szimbolikus aktus a keresztségben, hanem szinte egy misztikus beavatás Jézus halálába és feltámadásába, ami hit által a Jézus halálában és feltámadásában, a Feltámadott új életében való tényleges részesülést is jelenti a számunkra. Az nem lényeges, hogy a mi keresztelkedésünk annak idején nem alámerítés formájában történt, - a víz valóban csak szimbólum, és mint ilyen, a mennyisége nem döntő jelentőségű. Az sem baj, hogy régen történt már a megkereszteltetésünk, sőt olyan korban, amikor nem tudatosan vettünk részt benne, mert most tudatosíthatjuk az érvényét hit által, hogy a régi, bűnös óemberünk valóban meghalt. Tudatosítsuk hát hit által, hogy a régi, bűnös óemberünk valóban meghalt Jézussal együtt, eltemettetett Jézussal együtt! Pecsét rá a keresztvíz által való beavattatásunk Jézus halálába, eltemettetésébe, és tudatosítsuk, hogy Jézus feltámadása által valóban egy egészen új, Krisztusi élet lehetősége nyílt meg előttünk.

Ezért mondja az apostol: “Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban”! (Róm 6,11) Ez azt is jelenti, hogy számoljatok vele, vegyétek megtörtént ténynek, tekintsétek úgy magatokat, mint akik Jézussal együtt szintén meghaltatok minden bűn számára, de ugyancsak a feltámadott Jézussal együtt feltámadván, most már teljes odaadással élhettek az Isten dicsőségére. Mindaddig, amíg ezzel a hittel nézel Jézusra - és csak Őreá nézel, nem magadra -, addig valóban tekintheted magadat úgy, mint aki meghaltál a bűnnek, semmi közöd hozzá, nem uralkodhat többé rajtad, idegen a számodra; viszont feltámadtál egy új életre, mert ez így is van, s meg fogod tapasztalni! Valóban megtörténik benned egy misztikus halál és feltámadás. Ez nem önszuggesztió, nem beképzelés, hanem tényleges valóság. De csak addig, amíg ezt a magad halálát és feltámadását Jézusban látod és éled meg. Lásd bele, éld bele magad Jézus halálába és feltámadásába! Ha magunkra nézünk, abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, hogy milyen elevenen él a bűn bennünk. De ha Jézusra nézünk, akkor Isten gondoskodik róla, hogy egyfelől az óemberünk halála, másfelől az új élet kivirágzása valósággá váljék bennünk.

Reggel, ha a tükörbe nézel, és meglátod magad, gondold el, hogy mögüled, a vállad fölött, Jézus is belenéz a tükörbe, és ezt mondja: ez, akit látsz, ez már nem te vagy, hanem én! A kegyelem hatálya alatt élő emberben épp az a csodálatos és más, hogy így van együtt Jézussal, a meghalt és feltámadott Krisztussal! Ha érzed magadban a régi, bűnös vágyakat, indulatokat, mondjad nyugodtan: semmi közöm hozzájuk, meghaltam a számukra. Az az óemberem, amelyen el tudtatok uralkodni, amely kiszolgált benneteket: nincs többé! Az a régi énem, amely oly hamar megsértődött, elégedetlenkedett, amely sokszor fájt, amely olyan hamar felmérgesedett, amely könnyen hazudott, amely dédelgetve leplezte ilyen vagy amolyan kedvenc bűnét: az már meghalt! Együtt a Krisztussal! Ezért mondja végül Pál apostol: “Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban: Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek”. (Róm 6,12-13) Tagjaitokat: vagyis kezet - lábat - szívet - értelmet - időt - munkát - pénzt: mindent. Mérhetetlen változás áll be egy ember életében, ha igazán tudomásul veszi, hogy mindez nem az övé, hanem az Istené. Ugye, ha egy olyan százforintos van a zsebedben, ami nem a tied, hanem valaki más bízta rád, akkor nem bánhatsz vele a saját kedvtelésed szerint, hanem csak arra fordíthatod, amire a megbízód rendelte. Különben sikkasztó vagy! Te meg én egy egészen új életet kaptunk, együtt a Krisztussal, olyat, ami az Istené, nem rendelkezhetünk vele a saját kedvtelésünk szerint, csak úgy, ahogyan Ő akarja felhasználni azt. Ezért szánjátok oda a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek, mint akik a halálból új életre keltetek.

Így menjünk hát most el innen, boldogan, felszabadulva, eltökélve, jó reménységgel, teljes bizonyossággal afelől, hogy a bűn nem uralkodik rajtunk, mert nem vagyunk törvény alatt, hanem kegyelem alatt!

Szegény bűnös embereknek Idvességes reménye,
Benned hívőknek öröme, Boldogsága, szépsége:
Jövel, jövel hozzánk, kérünk, Mindenkoron légy mivélünk,
Mert csak te vagy Krisztusunk És kegyelmes Jézusunk.

(227. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1969. szeptember 14.

A napi bibliaolvasásom során jött elém a közelmúltban ez az Ige, amit most felolvastam. Mindig beleborzong a lelkem, valahányszor ezt a rész olvasom. Most is nagyon lelkemre nehezedett ennek az Igének különösen az utolsó mondata: “ezek súlyosabb ítélet alá esnek” (40c vers). Jézusnak valami nagyon-nagyon komoly figyelmeztetése van ebben a rövid kis mondatban. Napokon át mindig újra visszacsengett ez az Ige a lelkemben, szinte nem tudtam szabadulni tőle. Ezért úgy érzem, kénytelen vagyok nektek is továbbadni ezt a figyelmeztetést. Olyan dolgokról van szó benne, amiről mostanában sajnos nemigen szoktunk beszélni. Arról, hogy Isten egyszer mindenkit megítél, - sőt ezen túlmenően arról, amire azután még gondolni sem szoktunk, hogy tudniillik egyeseket súlyosabban, szigorúbban ítél meg az Isten, mint másokat.

De hát kikre mondja Jézus, hogy “súlyosabb ítélet alá esnek”? Igénk szerint az írástudókra. Hát persze, az írástudók! - gondoljuk magunkban -, akiket Jézus mindig a farizeusokkal és főpapokkal együtt szokott emlegetni, akik ellen olyan sok korholó beszédet mondott, akik sehogy sem akarták Őt megérteni, akik folyton áskálódtak Ellene, akik a legnagyobb ellenségei voltak Jézusnak, akik végül is keresztfára juttatták Őt. Igen, ezek a gonosz emberek valóban meg is érdemlik, hogy súlyosabb ítélet alá - a legsúlyosabb ítélet alá essenek. Úgy kell nekik, hadd bűnhődjenek rettentő sok vétkükért! Valahogy így gondolkodunk magunkban, amikor az írástudókról hallunk, és szépen megnyugszunk, hogy nem rólunk van szó, nem mi vagyunk ezek az írástudók.

De próbáljuk csak meg most egy kicsit lehántani azt a réteget, amit a felületes bibliaolvasásból eredő ösztönös ellenszenvünk a farizeusok és írástudók alakjára rákent. Kik is voltak ezek az írástudók a maguk idejében? Kiderül, hogy éppen nem olyan emberek, akikre azt szokták mondani, hogy gonosz, hitvány, elvetemült bűnösök. Sőt! Egyenesen azok az emberek voltak, akikre azt szokták mondani: komoly, rendes, jóravaló emberek. Igénkben Jézus csak pár szóval jellemzi őket, de ebből is sok szépet lehet megállapítani róluk. Azt mondja Jézus róluk: “örömest járnak hosszú köntösökben” (38c vers). Mai nyelven úgy is mondhatnám ezt: már az öltözetükön is meglátszott, hogy ezek komoly emberek. Nem afféle hosszú hajú, szűk nadrágú, gondozatlan külsejű huligánok, de nem is olyanok, akik mindig a legújabb divat szerint öltözködnek, - mégis gondjuk van a rendes, tiszta ruházatra, mint akik tudják, hogy már a jó megjelenés, a tiszteletre méltó külső is sokat számít az embernél. Melyikünk nem igyekszik erre, ha egy kis módja van rá?

“Szeretik a piaczokon való köszöntéseket” (38d vers) - vagyis közismert, nagy tekintélyű személyiségek lévén hogy ne fogadták volna jóleső érzéssel a köszöntésben megnyilvánuló szívélyes tiszteletadást?! A zsinagógákban elöl ültek, hiszen hozzájuk járt a nép tanácsért, ők intézték mások ügyes-bajos dolgait, peres ügyeit, ők voltak koruk hivatalnokai, társadalmi vezető rétege. Nem csoda, ha a lakomákon a főhelyekre ültették őket, hiszen megtiszteltetés volt bárki számára, ha ilyen köztiszteletben álló tekintélyes közéleti személyiség jelent meg a lakásában. Sőt még vallásosak is voltak: azt mondja Jézus, hogy hosszan imádkoztak. Hogy színből-e vagy szívből, azt ma is nehéz lenne megállapítani egy imádkozó embernél, látszólag mindenesetre komolyan vették vallásuk gyakorlását, s már ezzel is jó példával jártak elöl mások számára.

Érzitek, hogy ezeknek az írástudóknak az alakja mennyire közeledik hozzánk? Sőt, ha egy kicsit kiszélesítjük a kört, megkapjuk a mai társadalmunkban a vallásos embereknek azt a rétegét, amely tisztességesen, becsületesen végzi a maga mindennapi munkáját, s amelynek olvasmányaiban, szórakozásaiban is magasabb rendű igényei vannak. Amely réteg bárok és lebujok helyett templomba és koncertekre jár, komoly gondolkozású, megbízható, produktív munkát végző emberek, semmi különösebb kifogást nem lehetne találni az életükben. Ők a vallásukhoz hű, egyházukhoz ragaszkodó emberek, tiszteletre méltó férfiak és nők, tehát körülbelül éppen ez a réteg, amelyet mi alkotunk, ez a templomi gyülekezet is, te meg én!

Van azonban ennek a nagy jóságnak és vallásos erényességnek egy nagy veszedelme: az, hogy sokkal észrevétlenebbül el lehet menni ebben az állapotban a Megváltó Jézus mellett, mint a kirívó nagy bűnök között élve. Nemcsak a disznók vályújáig lealjasodott “tékozló fiú” lehet elveszve az édesatyja számára, hanem az olyan “másik” fiú is, aki mindig otthon maradt az atyai házban, szépen, tisztességesen ott élt az atyja közelében! - Jézus egyszer beszélt arról a széles útról, amely a veszedelemre visz, és arról a keskeny útról, amely az életre visz. Nos, azon a bizonyos széles úton nemcsak gonosz lelkű, züllött emberek, paráznák, rablók járnak, hanem sokan haladnak ezen imádkozva, zsoltárokat énekelve és Bibliával a kezükben is. Jézus közvetlen közelében, az Ő legszűkebb környezetéhez tartozva is éppen úgy kárhozatra lehet jutni, mint Tőle nagyon-nagyon messzire elszakadva. Olyan is lesz ám majd azon a napon, az ítéleten, hogy egyeseknek, akik arra hivatkoznak, hogy Uram, hát hiszen a Te nevedben prófétáltunk és cselekedtünk sok hatalmas dolgot, azt fogja majd mondani Jézus: “Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt7,23)

Történt már olyan, hogy egy közmegvetéssel sújtott bűnös nő, akit népítélettel akartak agyonkövezni, nem maradt ki az Isten Országából, viszont egy köztiszteletnek örvendő, szimpatikus, gazdag ifjú: igen. Az utcák szegleteiről összeszedett rongyos emberek bekerültek a nagy királyi vendégségbe, de a meghívott előkelőségek kimaradtak belőle! Jézus egyszer arról is beszélt, hogy az utált vámszedők és a megvetett paráznák esetleg megelőzik az Isten Országában a népszerű írástudókat és művelt farizeusokat! Vagyis a betegek megelőzik azokat, akiknek nincs szükségük orvosra. És itt van az írástudók veszedelme: ők azok az egészségesek, akik úgy érzik, nekik nincs szükségük orvosra! Olyan vallásos emberek, akiknek nem kellett Jézus. Tudtak pedig Róla, ismerték a tetteit, a tanításait, az életét, ismerték a személyét, de nem kellett! Minek? Nélküle is lehet valaki istenfélő!

Ez a veszedelmük általában az úgynevezett jó embereknek, szorgalmas Mártáknak, szolid, vallásos lelkületű gazdag ifjaknak, a tudós, (a Bibliát forgató) Nikodémusoknak, hogy nagy, duzzadó egészségükben nem érzik szükségét az áldott Orvosnak. Le tudnának élni egy egész életet nyugodtan a Krisztus keresztjénél nyert bűnbocsánat nélkül, a Jézusban kapott megújulás, újjászületés nélkül! Minek ez? Erre nekik nincs szükségük! Nem bűnös emberek! A kétségtelenül meglévő erényeik nélkülözhetővé teszik számukra Jézust és az Ő vére általi megváltást! Erre mondja Jézus, hogy: “Őrizkedjetek az írástudóktól”! És ez nagyon fontos: nem azt mondja Jézus, hogy őrizkedjetek a nagy bűnösöktől, a bukott emberektől, a gonosztevőktől, hanem azt, hogy az írástudóktól. Nem az emberektől, hanem attól a lelkülettől, amely Jézus megváltó érdeme nélkül akar Istennek tetszeni, attól a vallásosságtól, amelynek nem kell Jézus! Nem kell a kegyelem, nem kell a megváltás, nem kell a kereszt, mert úgy érzi, hogy olyan “jó ember”, hogy nincsen rá szüksége, hiszen nincsen bűn benne, nincs mit az Úr vére alá vinni! Tud a megváltásról, a kegyelemről, tud róla, de nem kell neki - vagy legalábbis sohasem veszi igazán olyan komolyan, hogy újjáteremtő erővé lenne Jézus az életében!

De még valamit mond Jézus ezekről az írástudókról, ami azután leleplezi minden látszólagos jóságukat és tisztességes voltukat: “az özvegyeknek házát fölemésztik” (40a vers), tehát a védtelen embereket önző módon kihasználják, nincsenek tekintettel mások szükségeire, csak a maguk hasznára, és lehetőleg mindenből anyagi hasznot akarnak húzni. Tehát akármilyen tiszteletre méltó, vallásos emberek, alapjában véve szívtelenek, szeretet nélküli, pénzsóvár, kapzsi emberek. Bizony, ha valakinek a szívében nincs hely a másik ember számára, ha valakiben nincs megértő, segítő szeretet az élet nyomorultjai iránt, akármilyen szépen és hosszan imádkozik is: az csak színből imádkozik! Ez pedig rosszabb, mint ha egyáltalán nem is imádkoznék! Erre mondja Jézus: “ezek súlyosabb ítélet alá esnek”. (12,40b vers)

Miért lesz ezeknek a megítélésük súlyosabb, mint másoknak? Egyszerűen azért, mert írástudók! Mert tudják az Írásokból, hogy mit kellene tenniök, jártasak az Isten dolgaiban, és ha mindezt tudván mégsem élik meg a gyakorlatban, megnövekedett felelősséggel kell majd számot adniok róla egyszer! Az az ember, akinek a beszéde tele van kegyes szavakkal, aki Bibliát is olvas, imádkozó életet is él, de másokkal szemben kemény, hideg, könyörtelen: az súlyosabb ítélet alá esik, mint a hitetlen! Panaszkodsz, hogy milyen szívtelenek az emberek? De tudod-e, hogy ha te is az vagy, akkor ez súlyosabb bűn, mint az övék! Ha te nem tudsz megbocsátani valakinek: ez súlyosabban esik a latba, mint az, hogy az a valaki megbántott. Ha te haragszol valakire, nagyobb baj, mint ha téged gyűlöl valaki, aki nem ismeri Jézust! A te részedről is egy jó szó hiánya, vagy egy alkalmi jó cselekedet elmulasztása súlyosabban ítéltetik meg, mint egy káromkodás, vagy ütés olyan valaki részéről, aki nem ismeri Jézust. - Miért? Azért, mert te ismered. Mert te “írástudó”, a Szentírást ismerő ember vagy!

Nemcsak nagy kiváltság ám Istenben hinni és Isten dolgaival foglalkozni, hanem súlyos felelősség is egyúttal, mert Isten Igéjét nem lehet felelőtlenül hallgatni! Aki nem engedelmeskedik az Igének, aki nem viszi át a gyakorlati életbe, annak a számára maga az Ige válik a legsúlyosabb váddá, ítéletté. Mert Isten szava - amit mi is olyan egykedvűen hallgatunk vagy olvasunk otthon a Bibliánkban - félelmetes hatalom! Sohasem marad hatástalan arra, aki hallgatja, mindig elvégzi a lélekben a maga dolgát, és nem tér vissza üresen Istenhez. Vagy egy bűneitől megszabadult ember, vagy egy megkötözött rab lesz az Igét olvasó vagy hallgató, mert az Isten Igéje mindig old és kötöz: föloldja, megvigasztalja, megerősíti azt, aki gyakorlatilag is engedelmeskedik neki, de megkötözi és menthetetlenné teszi azt, aki nem veszi komolyan! Isten Igéjét hallani, olvasni, ismerni, és mégsem aszerint cselekedni a legfelelőtlenebb játék Istennel szemben, amely súlyosabbá teszi az illető lélek sorsát majd az ítéletben, mint Sodoma és Gomora népéét. Az ilyen lélek valóban úgy érzi majd, mintha össze lenne kötözve. Nem tud védekezni, nincs mentsége, nem mondhatja azt, hogy: Uram, én nem tudtam! Miért nem mondtad, miért nem figyelmeztettél, miért nem szóltál? Nem mondhatja, mert tudta, hallotta rengetegszer a figyelmeztetést, de éppen ez a sokszor hallott, de soha igazán komolyan nem vett isteni szó tartja majd lekötözve a nyelvét úgy, hogy egyetlen szót sem tud felhozni a maga mentségére.

Még egy másik alkalommal is megerősíti Jézus ugyanezt a figyelmeztetést, amikor azt mondja: “És a mely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg; A ki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevesebbel büntettetik meg. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle”. (Lk12,47-48) Nekünk, akik itt vagyunk, nagyon sok adatott: megadatott az élő Isten ismerete Jézus által; megadatott a bűnbocsánat kegyelme Jézus halála érdeméért; megadatott az örök élet ígérete Jézus feltámadása által; megadatott a Biblia, mint naponkénti útmutató és a Szentlélek, mint kimeríthetetlen erőforrás hozzá; megadatott az imádság, mint a leghatalmasabb fegyver, amivel küzdhetünk magunk és mások életéért! Méltán követelhetnek hát tőlünk sokat, méltán támaszthat az Úr nagyobb igényeket velünk szemben, mint azokkal szemben, akik mindezt nem ismerik. Ne másoktól várjad a szeretetet, a megbocsátást, a jóságot, a békességet, a türelmet, a megértést, a keresztyén, a krisztusi erények gyakorlását! Ne olyanoktól várd, akik nem a Jézuséi, hanem te adjad, mert az Isten tőled várja, és ha te nem adod, te súlyosabb ítélet alá kerülsz, mint azok. Mert te többet kaptál, mint nagyon sokan mások!

Igen: mi, akik itt ülünk hétről hétre és hallgatjuk Isten Igéjét, súlyosabb ítélet alá esünk, mint mások. Érzitek-e, hogy éppen nekünk, az úgynevezett egészségeseknek, a tisztességes, jóravaló, vallásos keresztyéneknek, nekünk van igazán nagy szükségünk az áldott orvosra?! Mi lenne velünk, ha nem hihetnénk abban, hogy Jézusnak a legsúlyosabb elítéltetése a keresztfán enyhítheti csak egyedül a mi súlyosabb ítéletünket! Kérlek benneteket: most ne bújjon el az óemberünk egy igent bólintó, könnyen helyeselő magatartás mögé, hanem vegyük komolyan, hogy a Jézus vére által való megújulás nélkül egyikünk sem kerüli el a legsúlyosabb ítéletet!

Nézzetek erre a terített asztalra: megint milyen mérhetetlen sok adatik nékünk ebben a misztikus kenyérben és borban, amelyekre azt mondja Jézus: “Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik” (1Kor11,25), “ez az én vérem, ...a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára”. Mt26,28) Méltán elvárhatja Urunk, hogy ebből a sokból mi is sokat adjunk tovább: sok szeretetet, jóságot, segítséget, áldást másoknak - hiszen telik belőle bőven! Így kérjük hát Jézust, a világ Megváltóját:

Ne gerjedezz vétkem ellen,
Sőt véreddel kegyelmesen,
Ily mocskos beteget, híven
Moss meg, s bűntől üres lészen.
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.

Engem ily nagy szerelmedből,
Végy hozzád szent kegyelmedből,
Vegyek erőt keresztedből,
És végbúcsút bűneimtől.
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.

(342. ének, 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1968. augusztus 25.