Joó Sándor Dr.

A közelmúlt hetekben virágot kellett vinnem valahova. Bementem egy közeli virágüzletbe és kiválasztottam néhány szép rózsát. Amikor becsomagolta a kiszolgáló kisasszony és kifizettem, még egy rózsaszálat külön is becsomagolt és kedves mosollyal átadta, mondván: Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! Meglepődtem. Mondtam is: Kérem, én ezt nem kértem már! A kisasszony csak tovább mosolygott és újra ezt mondta: Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! És átnyújtotta a rózsaszálat. A mai napig is bennem van az a jó érzés, amit ez a kedves figyelem, udvarias figyelmesség váltott ki akkor bennem. Úgy éreztem, mintha valami nagyon nagy ajándékot kaptam volna. És valóban azt kaptam: egy csöpp kedvességet egy idegentől.

Ez a kis élmény jutott most eszembe erről az Igéről, amit alapigeként felolvastam. Itt is a kevésről van szó. Az életnek azokról a mindennapi apróságairól, amiket mi magunk, ha elkövetünk vagy elmulasztunk, észre sem vesszük, kevés jelentőséget tulajdonítunk nekik, pedig éppen ezek az apróságok teszik szebbé vagy csúnyábbá, kellemesebbé vagy kellemetlenebbé az életet körülöttünk. Ilyen értelemben szeretném most megragadni Jézusnak ezt a mondását: “A ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az”. (10. vers) És ennek az Igének az alapján a kevésen való hűség vagy hűtlenség jelentőségéről beszélni.

Már csak azért is fontos ez, mert tulajdonképpen az egész életünk csupa apróságból, kicsi dolgokból áll. És az életnek úgynevezett nagy dolgai is csupa kicsikből tevődnek össze. Bizonyára sokan ismeritek azt a régi adomát, mely szerint egy ötvenéves házassági évfordulóját ünneplő házaspártól megkérdezte valamelyik vendég vagy rokon: Mi volt a titka annak, hogy ötven esztendőn át ilyen békés, boldog házasságban éltek? Mire a férfi így válaszolt: Egyszerű! Ötven évvel ezelőtt megállapodtunk abban, hogy minden kis dologban, ami előadódik az életünkben, a feleségem fog dönteni, és minden nagy dologban én. És sikerült? - kérdezte tovább az illető rokon. Óh, hogyne, nagyszerűen, mert ötven esztendőn át sohasem fordult elő igazán nagy dolog az életünkben! Nos, ebben a régi adomában - ha van is egy kis humoros túlzás benne -, sok igazság is van. Az, hogy kicsiny dolgok között telik el életünk legnagyobb része, és hogy éppen ezekben a kicsiny dolgokban való hűség a titka a békességes emberi együttélésnek.

Nagyon sok emberrel beszélgetek, sok családi élet belső problémájába kapok betekintést. Tudom, hogy mennyire őrlődnek családban, hivatalban az emberek egymás mellett, mennyit szenvednek egymástól. És ha megvizsgáljuk az okokat, hogy miért, rendszerint az derül ki, hogy csupa apróság miatt. Olyen kicsiségekkel teszik tönkre egymás életét, mint apró rossz szokások, meg az, hogy nincsenek tekintettel egymásra, vagy a hangvétel és a magatartás apró melléfogásai. Egy ideges hang, egy méltatlankodó odamondás valakinek a villamoson, üzletben a sorbaállásnál: igazán apróság, és mégis egy vadidegennek, akivel talán soha sem találkozol többet, megkeserítetted az egész napját. Ismerek valakit, akiben igazán semmi rosszindulat nincsen az embertársaival szemben, csak a modora olyan komor, olyan derűt nélkülöző, hogy állandó feszültség vibrál körülötte. Vagy valami apró felelőtlenség a másik emberrel szemben, a jóindulatú segítőkészség hiánya. Csak annyi, hogy ha hozzáfordul egy kollégája valamiért, egyszerűen lerázza magáról, mondván: Ez nem az én reszortom, semmi közöm hozzá. Vagy csak annyi, hogy az íróasztala alatt lévő szemetet titokban átrúgja a másiké alá: igazán kicsi dolog, de éppen az ilyenek mérgezik meg lassan az egész atmoszférát abban a hivatalban. Vagy például egy icipici hazugság, amit már észre sem veszünk, egy csöpp elferdítése az igazságnak. Elmondunk valamit, de nem egészen úgy, ahogyan történt, csak annyit teszünk hozzá, vagy annyit hallgatunk el belőle, hogy érdekesebbnek tűnjön, vagy hogy egy kicsit önmagunkat igazoljuk vele. - Ez is hűtlenség azon a bizonyos kevésen!

És az ilyen kevésen, kicsiny dolgokban való hűtlenségekből lesz később a nagy hűtlenség! Különösen a házasságban! Talán úgy kezdődik, hogy a férj és feleség elfelejtik egymást megcsókolni reggel, amikor egyik erre, másik amarra indul a munkája után. Majd úgy folytatódik, hogy a férj elfelejti észrevenni, milyen gondos szeretettel készítette el számára a felesége a vacsorát, az asszony meg talán elfelejt érdeklődni este a férj munkakörében előadódó problémák iránt, így aztán lassan mélyül közöttük egy szakadék, egyre közömbösebbekké válnak egymás iránt, s egyszerre csak azt veszik észre, hogy már szinte semmi közük egymáshoz! Te fiatal vagy idősebb férj, mikor vittél utoljára virágot a feleségednek? Te asszony, mikor simogattad meg utoljára a szeretet biztató melegével a férjed gondokkal teli fejét? Apróságok, kicsiny dolgok? Igen, azok! De éppen az efféle kicsiny dolgokon talán a házasságotok boldogsága múlik!

És tudjátok-e, hogy az egész hitéletünk erősödése vagy hanyatlása is legtöbbször egész kicsiny dolgokon múlik? Azon, hogy milyen hűséggel tartunk ki naponként az Isten előtti elcsendesedésben, a Biblia üzenetébe való elmélyedésben és az imádkozásban. Egy ember rendszerint nem attól veszíti el a hite elevenségét, erejét, végül az egész hitét is, mert valami nagy csapás érte, vagy hitetlen környezetbe került, hanem sokkal kisebb dolgoktól, egy apróságtól. Attól, hogy elhanyagolja a napi csendességét, nem hű a kevésen, azon a kevéske nyolc-tíz percen, ami alatt megfürdeti lelkét naponként az Istennel való meghitt közösségben. Ez sem nagy dolog, csak pár perces meghitt beszélgetés az Istennel, és mégis milyen sok függ tőle. Hogy is mondja Jézus: “a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az”. (Lk 16,10b) Vagyis, aki ezen a kevésen nem hű, ebben a kicsiny dologban sem tart ki hűségesen naponként, az lassan elveszíti az egész hitét, annak a hitélete hamis lesz, hamis, vagyis nem igazi, csak látszata, csak utánzata az igazinak.

Igen, ilyen fontosak és következményekkel teljesek azok a bizonyos kicsiny dolgok! Köztudomású, hogy sokkal több zsebóra vagy karóra romlik el attól, hogy valami porszem kerül a kerekek közé, mint attól, hogy valami ütés érte. Egy porszem nem nagy dolog, igazán apró, kis dolog, de megbízhatatlanná válik tőle az egész óraszerkezet. Igen, a porszem olykor veszedelmesebb, mint az ütés. Pláne az emberi lélek olyan furcsa valami, hogy ha valami nagy ütés éri, rendszerint még jobban igyekszik Isten felé fordulni. Egy csapásban, egy veszedelemben, az életnek valami nagy dolgában egyszerre igyekszik hűnek lenni! Igen! Sokkal inkább, mint az élet apró eseményeiben, amelyekben az ember észre sem veszi, hogy milyen hűtlen! Vagy ha valamelyik embertársunkat éri valami nagy csapás, bajba kerül, akkor még azok is igyekeznek gyengédséggel, segítőkészséggel fordulni feléje, akik pedig a mindennapi élet apró dolgaiban sok kis rossz szóval, irigységgel, fúrással annyit keserítették az életét.

De hát miért csak akkor? Mintha jóvá akarnánk tenni valamit abból a sok apró rosszból, amivel másokat bántottunk. Megint a nagyban akarunk hűek lenni, holott hűtlenek voltunk a kicsinyben. Pedig a nagy dologban való hűség nem sokat ér annak, aki a kicsiben nem volt hű, mert Jézus szerint: “A ki a kevésen hamis, a sokon is hamis az”, aki a kicsiben hűtlen, az a nagyban is az! Vagy pláne, ha meghal valaki, akkor érezzük, mennyire szerettük, milyen sokkal maradtunk adósai, milyen áldozatokra volnánk képesek iránta - de megint: miért csak akkor? És miért nem addig, amíg az élet mindennapi apró eseményeiben meg is mutathattuk volna iránta azt a nagy szeretetünket? Miért? Azért, mert a kis dolgokban nehezebb hűnek lenni, mint a nagyokban! A kis dolgokban való hűségben vagy hűtlenségben lepleződik le az igazi énünk! A nagy dolgokban imponáló a hűség, a gyengédség, a figyelem, a jóság, a segítőkészség: ez tetszetős szerep - de éppen csak szerep és álarc, ami jól áll, jót mutat -, de a kicsi dolgokban nincs értelme a szerep játszásának, ott az igazi, az álarc nélküli valónk mutatkozik meg. Ott lepleződik le az igazi, a valódi hűség vagy a hűtlenség!

Olyan sok sebből vérzik ez az emberi társadalom, és olyan nagy szükség lenne olyan emberekre, akik éppen azon a bizonyos kevésen tudnának hűnek bizonyulni. Tehát abban, ami éppen a kezed ügyébe akad. Azt mondta egyszer valaki, hogy a legfontosabb időpont az életünkben a jelen pillanat, a mindenkori most, és a legfontosabb ember számunkra az, akivel éppen együtt vagyunk! Használd ki hűséggel azt a pillanatot azzal az emberrel szemben. Ezen a kevésen légy hát hű! Hű az önfegyelemben, hű a segítés felelősségérzetében, hű a pillanat kihasználásában, hogy valami jót tehess, hű a kifejezés megválasztásában. Azt mondta egyszer Jézus: “Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok”. (Jn 13,35) A hívő mivoltodat egyedül azzal bizonyíthatod meg, hogy teszel valamit a másikért! Valami apróságot. Nem olyan nagy dolgot, hogyha beleesik a Dunába, utánaugrasz. Ilyen nagy dolog ritkán adódik egy ember életében. Hanem valami keveset. Néha talán olyat, ami se pénzbe, se különösebb fáradságba nem kerül. - Itt a templomban valaki beljebb húzódva helyet adott, odatartotta a másiknak az énekeskönyvét, az internátusban kipucolta a társa cipőjét, s megváltozott az egész közszellem! Légy hű a kevesen, mert “a ki hű a kevesen, a sokon is hű az”.

Na de hát elég-e azt mondani, hogy légy hű? Hiszen éppen azt láttuk meg most, hogy nem vagyunk hűek! Mit is jelent az, hogy: hű? Egy különös, de nagyon egyszerű igazságra hadd hívjam fel a figyelmeteket. A görög eredeti szövegben a hűség és a hit ugyanazzal az egy szóval fejeződik ki. A magyarban is majdnem ugyanígy. Például: légy hű: ugyanezt így is mondjuk: légy hív. Hű, hív: hívő! Hűség és hit: ugyanaz! De mi az, hogy hívő? Valami olyan, hogy Istennel kapcsolatban, a Vele való közösségben élem az életemet. Van a Zsoltárokban egy ilyen Ige: “Életem ideje kezedben van”. (Zsolt 31,16) Ezt mi mindnyájan nagyon jól tudjuk, de csak a nagy dolgokban realizáljuk magunkban: egy baleset alkalmával, vagy egy betegségben, vagy éppen halál esetén. Tehát a nagy dolgokban elfogadjuk. De itt most éppen arról van szó, hogy életemnek minden ideje, minden perce, minden pillanata az Úrnak kezében legyen! Tudatosan! Szándékosan! Azzal a tudattal, hogy minden percemért, minden szavamért, minden mozdulatomért, a modoromnak, a természetemnek minden megnyilvánulásáért felelősséggel tartozom Valakinek! Felelősséggel, tehát felelek érte! Mert számon kérik tőlem. Nemcsak az életem nagy döntéseit, hanem a kicsiny dolgokat is! Mindent!

Itt csak egy megoldás van tehát: Isten Szentlelkének a vezetése alá rendelni az egész életünket! Nemcsak a nagy dolgokat, hanem éppen az apróságokat is! Az élet mindennapi eseményeit, történéseit, döntéseit, a perceket, a mostot! Hiszen azért halt meg, támadott fel és adta az Ő Szentlelkét Jézus, hogy ilyen valóságos és állandó kapcsolatba kerülhessünk az élő Istennel. Aki egyre jobban Isten Lelkének, a Szentléleknek a vezetése alá igyekszik adni magát, az tud valamelyest megfelelni annak a követelménynek, hogy hű legyen a kevesen! A kicsin! A jelentéktelennek látszó dolgokban is! Tehát, aki igazán: hívő! Hiszi, hite által realizálja azt, amit Jézus így ígért: “ímé én ti veletek vagyok minden napon - hadd tegyem hozzá, mert hozzátartozik: minden percben és pillanatban - a világ végezetéig”. (Mt 28,20)

Nézzétek: az élet nagy dolgain keveset változtathatunk. Nincs hatalmunkban megszüntetni a háborút a világon, sem azt, hogy gátat vessünk annak az erkölcsi züllésnek, ami elborítja a világot. De egyet megtehetünk: felvehetjük a küzdelmet az életünkben a naponkénti porszem ellen, amely - amint mondottam - megbízhatatlanná teszi az egész óraszerkezetet. Megtisztulhatunk azokban a bizonyos kicsiny dolgokban, és gondoskodhatunk arról, hogy az a porszem, ami naponként az életünkre akar ragadni, ne maradjon ott, és ne rontsa meg az életet körülöttünk. Ha ezt hűséggel tesszük, akkor máris nagyon sokat tettünk azért, hogy szebb és kellemesebb legyen az egész emberi élet körülöttünk! Valahogy úgy, ahogy ez az énekünk mondja:

Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna Néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

(395. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1968. augusztus 18.

Ma két hete bejelentettem, hogy szeretnék egy prédikáció-sorozatot kezdeni, és arról beszélni, hogy milyen Istenünk van nekünk! A végtelenül gazdag Istennek egy-egy vonását szeretném bemutatni egy-egy prédikációban. Azt is elmondtam már a múltkor, hogy olyan Istenünk van, mint amilyennek Jézusban látjuk. Mert Jézus a láthatatlan Isten tükörképe. Őbenne, az Ő cselekedeteiben és tanításaiban jelentette ki Isten Önmagát, adta tudtul akaratát, érzelmeit, szándékait - Jézusban tárta fel a szívét előttünk. Jézus az az ablak, Akin át bepillanthatunk Isten szívébe! Akkor arról volt szó, hogy olyan Istenünk van, Aki még a pihenésünkről is gondoskodik, most pedig arról szeretnék beszélni, hogy olyan Istenünk van, Aki a kenyerünkről is gondoskodik.

Az a Jézus, Akinek a kezében ott, a Galileai-tó partján olyan fenséges hatalommal szaporodik meg az öt kis zsemle-szerű kenyér és két halacska, hogy jusson belőle mindenkinek, hogy senki ne maradjon éhen: képe annak az Istennek, Akinek szívügye a földön a kenyérprobléma. Isten nemcsak azt akarja, hogy “minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4), hanem azt is ugyanígy akarja, hogy minden embernek meglegyen a mindennapi kenyere! Így tükrözi a kenyeret osztó Jézus a kenyérről gondoskodó Isten édesatyai szeretetét.
Különösen jó erről beszélni most, amikor kint a földeken megérett a gabona, folyik az aratás, zúgnak a gépek, ezrek és ezrek takarítják be verejtékező szorgalommal Isten áldását. Igen: legyen egy bizonyos aratási hálaünnep a mi templomunkban is ez a mai vasárnap. Bár itt, a mi gyülekezetünkben nem sok földművelő van, mégis jó, sőt szükséges, hogy egyszer egy évben legalább mi, városi emberek is foglalkozzunk imádságban és gondolatban a vidéki emberek legnagyobb gondjával: a terméssel! Hiszen végeredményben mindnyájan abból élünk, amit ők most betakarítanak!
Semmi egyebet nem szeretnék ezzel a mai prédikációval elérni, csak annyit, hogy amikor a föld termésére gondolunk, amiből a mindennapi kenyerünk van, amiből fizikailag élünk: meglátnánk mögötte Istennek az emberekről gondoskodó édesatyai szeretetét. Ezt fejezi ki ez a hódolatteljes bizonyságtétel, amit alapigénkben így olvastunk: Tőled van minden, a Te kezedből van Urunk! - Igaz ugyan, hogy Dávid király ezt valami másra mondta, de tartalmilag a termésre, a kenyérre is érvényes. Minden a Te kezedből van! Igen, azt akkor, ott, a Genezáreti-tó partján az a sokaság jobban érzékelte, mint ma mi, hogy az az étel, amit megettek, Jézus kezéből való volt. Nem közvetlenül ugyan, mert hiszen egy gyermeké volt eredetileg az az öt kenyér és két hal, és a széttört darabokat a tanítványok hordták szét a sokaság között, de mégis Jézus kezében sokasodott meg az a kevés úgy, hogy mindenkinek elegendő jutott belőle.

Tehát azok az emberek ott valósággal isteni csodaként tapasztalták meg a kenyeret, az ételt, amivel jóllakhattak. Eszébe sem jutott volna senkinek, hogy annak a gyermeknek köszönjék meg, hogy megosztotta velük az ételét, vagy hogy a tanítványoknak hálálkodjanak a feléjük nyújtott kenyérért - balgaság lett volna nem túllátni rajtuk Jézusra, és nem tudomásul venni, hogy Neki, egyedül Neki köszönhetik, hogy nem maradtak éhen! Jó, voltak itt más tényezők is ebben a megelégíttetésben, a gyermek készsége, a tanítványok buzgólkodása, de mit ért volna mindez Jézus nélkül? Áldássá mindez egyedül Jézus által válhatott számukra. Amikor azt a kenyeret kezükben tartották, számukra valóban eleven tapasztalat lehetett az, amit Igénk is mond: Tőled van minden, amit a Te kezedből vettünk, azt adtuk tovább. Hiszen ezért akarták Jézust királlyá kiáltani. Nem hiszem, hogy valaki is: bármelyik tanítvány, vagy az a kisfiú eltakarta volna előlük a kenyeret adó Jézus fenséges alakját!

Nos, ez a történet is azért íratott meg, hogy mi, mai emberek is lássuk meg a mindennapi kenyerünk mögött azt a gondoskodó, szerető kezet, amelyik adja azt nékünk! Nem olyan magától értetődő ám, hogy a kenyér ott lehet az asztalunkon! Ne engedd, hogy a sok-sok közvetítő tényező - a Közért, ahol vásárolod, a fizetésed, amiből megveszed, meg az a megszokás, hogy mindennap megszeged - eltakarja előled az ajándékozó isteni kezet! Az a kenyér, amit ma reggel megettél, vagy ebédre megeszel, ma is éppen olyan csoda, mint az a kenyér volt, amit azok az emberek ettek ott, a tó partján! Jó néha elgondolni, hogy míg az a kenyérdarab odakerült az asztalodra, hány ember verejtékes munkája előzte meg azt! Voltak, akik még tavaly ősszel szántották föl valahol a talajt, hogy elvethessék a magot, amiből lett. Voltak, akik távoli istállókból hordták rá a trágyát, hogy minél jobban teremjen a vetemény. Voltak, akik tűző napon aratták a termést, zötyögő kombájnokon szenvedték a nap hévségét miatta. Voltak, akik teherautókon fuvarozták, akik malmok zúgó gépei között szívták be a lisztporos levegőt. Voltak, akiknek reggel, hajnali háromkor szólt az ébresztőórájuk, hogy mire te felébredsz, kisüljön a kenyér, és eljusson oda, ahol meg lehet vásárolni, és ahonnét haza lehet vinni frissen, készen, jóízű fogyasztásra.

De akármennyire fontos tényezők is - a kisfiú meg a tanítványok még mindig csak közvetítőeszközök -, mögöttük még Valaki más is van! Az a drága, szerető, hatalmas Valaki, Aki lám, az idén is gondoskodott arról, hogy a társadalmi összefogásnak ez a nagy gépezete jól működjék, ne zavarja meg egy világégés vagy szőnyegbombázás - mert ilyet is láttunk már, és akkor nagyobb becse volt egy darab kenyérnek, mint mostan! És ma is vannak olyan területei a földnek, ahol nem is olyan magától értetődő a vetés meg az aratás, sem az, hogy kenyér kerül az asztalra - sőt, olykor hetekig sem kerül kenyér az asztalra. Ahol mit nem adnának azért a kenyérdarabért, ami neked már nem kell, mert már nem elég friss! Megszáradt egy kicsit!

És még tovább: van Valaki, egy drága, hatalmas Valaki, Aki úgy teremtette meg a búzamagot, hogy abból számunkra kenyér lehessen. Aki úgy alkotta meg a természetet, hogy az elvetett gabonamagból harmincannyi, hatvanannyi, százannyi legyen: megsokszorozódjék, mint az az öt kis zsemlényi kenyér, meg az a két kis halacska Jézus kezében - ez is éppen olyan csoda ám! No meg Aki úgy adagolja a forró nappalt és a hűvös éjszakát, a napsütést és az esőt, hogy a vetemény beérjen. Hiszen a magunk erejéből - bármekkora technikai és kémiai összefogással - egyetlen fűszálat sem tudnánk élővé tenni, növekedésre bírni. Igen: van plántáló, van öntöző, - de van növekedést adó Isten is! Életet adó Isten! Az Ő áldása nélkül hiábavaló lenne minden emberi erőfeszítés! Igen: a kenyér, amit naponként a kezedbe veszel: csoda, éppen olyan csoda, mint itt a történetben! Istenünk édesatyai gondoskodó szeretetének a csodája! Nem olyan magától értetődő és természetes, hogy ott lehet az asztalunkon, mint amilyennek látszik! Ha sok-sok közvetítőeszközön át jutott is el hozzánk: végeredményben mi is csak azt mondhatjuk, mint Dávid: “Tőled van minden”, mi is, mindent a Te kezedből vettünk!

Bizony: olyan Istenünk van, Akinek - éppúgy, mint Jézusnak ott a tó partján - szívügye az, hogy az emberek mit fognak enni! Isten olyan Isten, Aki nemcsak a lelkünkkel törődik, hanem a gyomrunkkal is! Mert az ember test és lélek. Szellemi valóság is, meg anyagi is. Nem csak az egyik! És Isten mind a kettőnek Ura és Megváltója! Nem csak az egyiknek. Hanem az egész embernek. Az embernek, a maga testi-lelki valóságában, anyagi-szellemi szükségleteivel együtt! Tehát az élet e világi oldalát, materiális részét, a kenyér problémáját is lássuk mindig az Isten mindenható uralma alatt! Valahogy úgy, ahogyan Pál mondja a Római levélben: “A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8,32) Mindent! A kenyeret is! Pál apostol itt a "mindent" - mondjuk most a kenyeret is - odateszi közvetlenül az alá a kereszt alá, amelyen Jézus meghalt. Vagy másképpen: a keresztet állítja oda a búzatáblák fölé, meg a napon verejtékező földművelők fölé, a kombájnok, malmok, Közértek fölé, meg az ebédlőasztal fölé! És azt mondja: nézd, minden-minden abból a kegyelemből kerül táplálékként az asztalodra, ruhaként a testedre, pénzként a zsebedbe, ajándékként a mindennapi szükségleteid kielégítésére! Minden abból a kegyelemből, amit Jézus áldozatul adásában proklamált (kinyilvánított) a földön! Ne csak az üdvösségeden, hanem a mindennapi kenyereden át is a keresztet lássad! Igen: nem csak a bűnbocsánat és örök élet van ingyen kegyelemből, hanem az a kenyér is, amelyért megdolgozol, ugyanabból a kegyelemből van!

Kegyelem! Micsoda kimeríthetetlen gazdagságú fogalom, valóság ez! Még mélyebb, mint a szeretet! Mert a szeretet, ha egyoldalú, viszontszeretet nélkül, tehetetlen. Nem tud kivirulni. Nem tudja magát adni. De a kegyelem mindig egyoldalú! Ez a lényege! Semmit nem kér! Mindent csak ad! Csak önmagából él és egészen csak a másikért! Nincs nagyobb dolog, mint kegyelemben élni! Az Isten kegyelmében! És mi ebben élhetünk! A földön és majd a mennyben. Minden lelki és testi szükségleteinkkel együtt. Hiszen “A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8,32)

Érzitek már, hogy az a kenyér, ami most érik be a földeken, mennyire az Isten kegyelmének a csodája? Hiszen éppen az a nagyszerű, hogy mi, akik hiszünk, hihetünk Istenben, tudjuk, hogy az emberi munkán túl, meg a gazdasági intézkedéseken, gépeken túl, meg a természeti törvényeken túl, a törvények fölött: van Valaki, Aki mindenek által gondoskodik, Aki nagy Atyai szeretettel gondoskodik rólunk! Valaki, Akinek azt mondhatjuk: Te, és Aki előtt hódolva most megvallhatjuk mi is, hogy “Tőled van minden!” A Te kezedből vettünk mindent! És Akinek végül még valamit mondhatunk, azt, amit alapigénkben Dávid is mondott: “amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked.”

Ez egy kicsit furcsán hangzik, mert hiszen mit adhatunk mi az Istennek, mikor mi magunk is Őtőle kaptunk mindent? Annak az Istennek, Aki nem szűkölködik semmiben, mert minden az Övé? Nos, valahogy olyanformán van ez, mint amikor egy kisgyerek, akinek még nincs saját keresete, sőt, ő kerül pénzébe az atyjának, egyszer-egyszer a szüleitől kapott zsebpénzéből vesz valami apró ajándékot az apjának a születése napjára, vagy egy szál virágot az édesanyjának. És akkor szülei azt mondják neki: Ez a legszebb ajándék, amit kaphattam! - Istennel szemben mindig, mindnyájan ilyen kisgyermekek maradunk, és még az a jó, ha valóban azok maradunk! És higgyétek el, a mi mennyei Atyánk is így érzi: úgy, hogy az a legszebb, a legkedvesebb ajándék, ha az ő gyermekeitől valami szépet, valami jót kap - ha valami kicsit hálából visszakap abból a sokból, amit Ő adott nekik.

A legkedvesebb, amit kaphat, a hála, a köszönet szava. És mégis milyen ritkán kapja ezt is! Megkapja Isten a dicséretet, a magasztalást a mennyben, Őt dicsőíti a földön is az egész teremtett mindenség. De legszívesebben ezt a dicséretet az Ő ember-gyermekeinek a szájából szeretné hallani, akik tudják, hogy az Ő kezéből élnek, és ezért teljes szívükből tudják mondani: köszönöm, Atyám! Tudnánk ezentúl több lélekkel, hálásabb szívvel elmondani az asztali áldást: “Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott!”

Ha az Ő kezéből tudod elfogadni a kenyeret, hidd el, jobban táplál, jobb ízű lesz, mert minden adományban benne van valami az Ő szívéből: minden kenyérben, darab kenyérben egy kicsit a szívét is adja. Egy születésnapi ajándék például abban különbözik más egyéb tárgytól, amit az ember az üzletben vásárol, hogy abban az ajándékban benne van az ajándékozónak a szíve is, a szeretete! Nos tehát, mit adhatunk vissza abból, amit az Ő kezéből nyertünk? - A szívünk háláját! És nem csak most, amikor különlegesen is aratási hálaadó ünnepséget tartunk, hanem mindig!

A hálás élet az igazán boldog élet! A hálás szívű ember tudja felhasználni mindazt, amit Isten kezéből kapott: az Ő dicsőségére, vagyis embertársai javára! A hálás ember tudja azt, hogy tartozik, mert Ő is mindent kapott! A hálás ember tud adni: szeretetet, jóságot, segítséget, kenyeret másoknak, mert ő is úgy kapta. És ezért kapta! Tehát tulajdonképpen nem is a legkevesebb, hanem a legtöbb, amit adhatunk Istennek: a hála! Mondjuk hát: “Tőled van minden, és a miket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked!”

Ámen

Dátum: 1967. július 30.

Szeretnék most egy új prédikáció-sorozatot kezdeni, és ha nem is minden vasárnap egymás után, de időnként arról beszélni: milyen Istenünk van nékünk! A mi végtelenül gazdag Istenünknek egy-egy vonását, egy-egy tulajdonságát szeretném bemutatni egy-egy igehirdetésben. És ez azért lehetséges, mert Isten bemutatta magát nékünk, megmutatta félreérthetetlenül, hogy Ő milyen: nos, olyan, mint Jézus! Olyan Istenünk van, amilyennek Jézust látjuk. Mert Jézus, ez a csodálatos Valaki: a láthatatlan Isten képe, tükre, Őbenne, Jézusban adta tudtul akaratát, érzéseit, hatalmát, szeretetét, jóságát, Őbenne tárta fel előttünk a szívét! Most, ez alkalommal arról szeretnék beszélni, hogy olyan Istenünk van, Aki még a pihenésünkről is gondoskodni akar! Nem tudom, érzitek-e azt a kedves gyöngédséget, ami ezekben a szavakban simogat: “pihenjetek meg egy kevéssé”!

Hát nem csodálatos, hogy ugyanaz az Isten, Aki azt mondta az embernek: “Orczád verítékével egyed a te kenyeredet” (1Móz 3,19), - ugyanaz a Jézus, Aki ilyeneket mondott: “Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom” (Jn 5,17), - Aki ezt mondta: “Az aratni való, sok de a munkás kevés” (Mt 9,38), és ezt: “elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek” (Mk 16,15), Aki tehát igazán éppen elég programot adott a Benne hívőknek, Aki állandóan valami tennivalóra, aktivitásra mozgósította az övéit, ugyanez a Jézus ímé, most ilyet mond: “Pihenjetek meg egy kevéssé”! Jézus pihenni hívja az övéit, tehát a pihenés is benne van a Jézus-követésben, a pihenni tudás is hozzátartozik a keresztyén életformához.

És ha ezt a jelentet most úgy a mai életformák között és a mai szokások szerint képzelnénk el, el tudnám képzelni, hogy Jézus ilyesmit mondana: Most hagyjatok abba mindent, tegyétek le a munkát, kapcsolódjatok ki mindabból, amit eddig csináltatok, tegyétek le minden gondotokat - most egészen gondtalanul, csak mi magunk megyünk kirándulni. Sétálunk egy jót valahol, ahol nem zavar senki, most gyertek strandolni, egy jó nagyot úszni a hűs vízben, vagy röplabdázni, vidáman, önfeledten játszani, az élet természetes szépségeiben gyönyörködni, annak örülni, azt élvezni! Mindezt benne érezném Jézusnak a hívásában, hogy: “Pihenjetek meg egy kevéssé...!” Ne botránkozzatok meg rajta, de én el tudom képzelni, hogy ha abban az időben szokás lett volna a strandolás, vagy a tenisz, vagy a vakáció: Jézus is szívesen strandolt volna, vagy beállt volna játszani a munkában kifáradt tanítványaival!

Mert ímé, nekünk olyan Istenünk van, Aki nagyon jól tudja, hogy a pihenésre szükségünk van. Ezért mondta már a Tízparancsolatban is, hogy a hat napi munka után legyen egy olyan nap, amelyen semmi dolgot se tegyen az ember! Az Isten által teremtett élet ritmusához hozzátartozik az, hogy munka és pihenés váltogatják egymást. Tudta azt az Isten, hogy az embernek mennyire szüksége van a pihenésre, hiszen Ő teremtette az embert. A saját teremtménye, a saját keze munkája az ember. Egy közönséges géphez, komplikált műszerhez is használati utasítást szokott adni az a gyár, amely megkonstruálta, mert különben elromlik. Nos, Isten is adott a saját gyártmányához, az emberhez egy használati utasítást, amikor a munkában való kifáradás után pihenésre hív. És ha valaki nem az isteni utasítás szerint használja magát, tehát a munkának és a pihenésnek nem ebben az Istentől megszabott ritmusában él: az idő előtt elromlik, megkopnak az alkatrészei, használhatatlanná válik az egész gépezet. Korunk jellegzetes betegsége, a szívbaj és sokféle változata, mind abból ered, hogy sok-sok ember nem tartja be az isteni használati utasítást önmagára nézve, nem bír kikapcsolódni, nem képes igazán pihenni, nem követi Jézust, amikor Ő így hívja: “Pihenjetek meg egy kissé...”. Ahhoz, hogy az ember agyveleje meg izomzata, keze-lába jól működjék, tehát hogy valaki hasznosan tölthesse be hivatását: ehhez éppen olyan szükséges a jól eltöltött pihenés, mint a jól végzett munka.

Ha valaki akkor is dolgozik, amikor pihennie kellene, annak a munkáján nincs igazán áldás. Aki sohasem tud megnyugodni, kikapcsolódni, aki nem ismeri a pihenés föllélegzését, az nem ismeri igazán a munka nagyszerűségét sem. Ezek azok az emberek, akik rengeteg munkájukkal sok mindent elérnek, de sohasem érik utol önmagukat. Olyan csodálatos az, hogy ma, amikor a közlekedési eszközök hihetetlen felgyorsulásával rengeteg időt takarít meg a modern ember, mégis egyre nagyobb időhiányban szenved: nem ér rá elcsendesedni, nem ér rá pihenni, nem ér rá játszani, nem ér rá élni! A régi római hadihajókon volt egy ember, a hortator, akinek az volt a feladata, hogy egy nagy dobféleségen ütötte a ritmust, aminek megfelelően kellett a padokhoz láncolt rabszolgáknak húzni az evezőt. Egy kérlelhetetlen ember volt, aki semmi egyebet nem tett, mint diktálta a tempót. A mai kornak is megvan a hortatora, csak másképpen hívják, de ez is ugyanúgy diktálja a tempót, és űzi-hajtja a rabszolgáit. Ma úgy hívják, hogy: karóra. Csak ránéz valaki, és már nem tud nyugodtan ülni tovább, mert a hortatora nem hagy pihenést, kikapcsolódást. Ennek a kérlelhetetlen hortatornak a kidőlt rabszolgáival vannak tele a szívkórházak, hypertonia-osztályok, idegklinikák, elmegyógyintézetek! Hát ezt nem akarja Jézus, amikor olyan kedvesen ránk mosolyog, és azt mondja: “Pihenjetek meg egy kevéssé"!

Így mondja Jézus előtte: “Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre”! Ma is oda akarja vinni Jézus az övéit, ahol nem zúgnak a gépek, nem hallatszik az emberi lárma, nem szól a táskarádió - ahol csend van! Mert az igazi pihenésben csendre van szüksége az embernek! Micsoda nagyszerű pszichológus volt Jézus! A mai pszichológusok egyre rémültebben kezdik felfedezni, hogy a modern élet egyik legnagyobb nyomorúsága a csend hiánya! Semmire nincs olyan nagy szüksége a mai embernek, mint időnkint egy kis csendre, sokkal több csendre. Jézus hívása azt jelenti: szakítsd ki magadat a zajból, a külső és belső lármából, a rohanásból. Aki a pihenésbe is viszi magával a “zajt”: merényletet követ el maga ellen. A csendben lehet az embernek újra önmagával találkoznia, újra önmagára találnia. Ugye láttátok már, amikor egy festő dolgozik egy képen: ráhajol a vászonra, úgy festi egy-egy részletét, elmélyülve, koncentrálva a munkára. Azután egyszer csak az ecsettel a kezében hátrább lép néhány lépéssel, hogy bizonyos távlatból láthassa át az egész képet. Azt a részletet is, amit éppen megfestett, hogy most már az egész mű összefüggésében is láthassa, különben beleveszne a részletekbe. A csend is ilyenforma mozdulat az életünkben: ilyenkor az ember kicsit távolabbról néz vissza önmagára, a munkájára, az élete összefüggéseire. Hiszen sokszor a részletekkel való bíbelődés, vesződés miatt nem látjuk az egészet, az egész életmű célját, rendeltetését, beleveszünk a részletekbe. A csend arra való, hogy egy kicsit kiemelkedve a mindennapiból, megpróbáljuk onnan nézni az egészet, ahonnan az Isten látja! Egy kicsit az örökkévalóság távlatából. És akkor egyszerre helyesebb arányokban kezdjük látni a dolgokat: a kicsi dolgokat kicsiknek, a nagyokat nagynak, a fontosakat fontosnak, a jelentéktelen részleteket jelentéktelennek. Kövesd hát Jézust, amikor így hív: “Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre, és pihenjetek meg egy kevéssé”!

A csend nem okvetlenül azt jelenti, hogy az ember semmit sem csinál, lustálkodik, alszik... Nem! A pihenés csendje az, amikor az ember valami mást csinál, mint amit egyébként a mindennapi élet hajszájában szokott. Például a csendet nem zavarja a játék, sőt elmélyíti. Az is olyan nagy baj a mai korban, hogy sok felnőtt ember elfelejtett játszani, egyszerűen, önfeledten, gyermeki módon játszani az Isten színe előtt! Mert Isten színe előtt nemcsak imádkozni lehet, hanem játszani is. Én már láttam édesanyát, aki nagy aggodalommal nézte a gyermekét, aki nem tud játszani. - És méltán! Mert az a gyermek, aki nem tud játszani, valahogyan nem is gyermek, hanem valamiféle kis öreg, koravén valaki. De hát mi is gyermekek vagyunk, akárhány évtized nyomja is a vállunkat: Isten gyermekei! Vidáman, jókedvűen, önfeledten, kacagva játszani! Annyiszor volt már arról szó, hogy az öröm és a Krisztusban való hit összetartoznak egymással, és mégis olyan ritkán lehet ezt látni. Egy régi-régi történet szerint egy nyári strandon a strandolók között végigment egy kis csacsi. Egy olyan kis szamár, amelyre a gyermekeknek szabad volt felülniük. Az egyik gyermek ránézett a szamárra és azt mondta édesanyjának: Ugye ez a szamár egy keresztyén szamár? Miért? - kérdezte a mama. Mert olyan nagyon lógatja a fejét - válaszolta a kisfiú. Nem jó az, ha sokan még mindig úgy gondolják, hogy a hívő élet ilyen fejlógató, örömtelen, szabályokba-tilalmakba merevedett életforma. Hiszen a Bibliában olyan sokszor beszél az Isten az örömről! Persze, nagyon jól tudom, hogy az az öröm, amiről a Biblia beszél, nem egyenlő a jókedvvel, a vidámsággal, az élvezettel. Nincs olyan ember a világon, aki jókedvű lenne akkor, ha valami súlyos veszteség éri. De sok olyan hívő van, aki - ha bármi éri is az életben -, ismeri azt a belső, mély örömöt, ami azt a bizonyosságot adja, hogy nincs egyedül a bajok között, itt az Isten, és tudja, hogy minden út - ha még oly nehéz is - Őhozzá visz közelebb. Nála pedig az öröm teljessége van.

De azért ennek az örömnek mégis van valami köze a vidámsághoz, a jókedvhez is. Ha még a sötét felhők is ezüst szélűvé válnak a hit által, milyenek lehetnek akkor a verőfényes napok! Tehát a jókedv, az élet tiszta örömeinek az élvezése nem tilos dolog egy hívő ember számára! Sőt, éppen az, aki Jézusban hisz, az tud igazán tisztán élvezni valami örömöt, mert neki erre az élvezetre nem azért van szüksége, hogy mintegy kábítószer, menekülés legyen valamiféle fájdalom ellen. Neki a vidámság nem arra való, hogy elfeledhesse önmagát, hanem arra, hogy egészen önmaga lehessen! Mert számára minden szépnek és jónak az élvezete mintegy jele annak a nagy örömnek, amit Isten készített azoknak, akik Őt szeretik. Merj hát kikapcsolódni, pihenni menni, abban a boldog tudatban, hogy Isten kezébe nyugodtan leteheted a gondjaidat, bajaidat, problémáidat - sőt magadat! Ne hidd, hogy a te görcsös erőfeszítéseidtől függenek a dolgok otthon a családban vagy a munkahelyeden! Mert “nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené”! (Róm 9,17) És ez a könyörülő Isten így is hív: “Jertek,... pihenjetek meg egy kevéssé”! Nézzétek a mező liliomait - mondja Jézus - és tanuljatok egy kis gondtalanságot! Jó dolog a vidámság! Amíg az Isten az eget olyan kékké, a levegőt olyan üdítővé, a Balaton vagy a Duna hullámait olyan üdítővé, fölfrissítővé, a hegyeket olyan fenségesekké, a madárdalt olyan gyönyörűvé, a vízben való labdázást olyan kedvessé teszi, addig abban az Ő szeretetét, jóságát, az Ő hűségét ismerhetjük fel! Isten maga is gyönyörködik az Ő teremtett mindenségében! Nincs-e megírva, hogy “látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó”?! (1Móz 1,31) Gyönyörködött a saját keze munkájában! Hogyne gyönyörködhetne hát akkor benne az Ő gyermeke?

Persze a pihenés, amire Jézus hív - benne a szórakozás, a vidámság -, nem magáért a pihenésért, a szórakozásért, a vidámságért van! Mindez nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy a megfáradt szervezet, test és lélek megújuljon, felfrissüljön, regenerálódjék. Az igazi pihenés nemcsak egyszerűen kikapcsolódás a mindennapi életből, a megszokott életmenetből - az is, de úgy, hogy alá van rendelve annak a célnak, amit Isten egyik Igéjében így mond: “Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja”. (Ézs 40,29) És itt azt értsük meg, hogy nem maga a pihenés, strandolás vagy a játék az, ami erőt ad a megfáradottnak: hanem az Isten! Nem a kikapcsolódás az, ami az erőtelen erejét megsokasítja, hanem az Isten! Persze lehet, hogy éppen egy szép utazás, egy kellemes nyaralás által adja Isten az erőt, de akkor is Isten adja! Tehát egy nyári pihenésnél vagy bármilyen pihenésnél a legfőbb kérdés nem is az, hogy hogyan és miként tölti el az ember, hanem az, hogy Kivel?

Figyeljétek csak meg az Igét: nem azt mondja Jézus, hogy menjetek el magatok és pihenjetek, hanem így: gyertek el és pihenjetek! Jézus tehát nem elküldi, hanem magához hívja az övéit pihenésre. Hívja! Velem gyertek! Pihenésre vágyó emberek: reám van szükségetek! Jézusra! “Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”. (Mt 11,28) Isten Jézusban fakasztotta fel a földön azt a mennyei gyógyforrást, ami valóban gyógyít, felüdít, erőt ad! A Jézussal való együttlét adja meg a léleknek az a nyugalmat, amire vágyik. Aki jól akar pihenni: Jézussal menjen! Ne feledje el becsomagolni úti holmijai közé a Bibiláját is! A pihenés nem arra való, hogy ilyenkor pihentetem az imádságomat is, meg az Istennel való egész kapcsolatomat is, hanem éppen arra, hogy az élet hajszája közben meglazult kapcsolatom Jézussal megerősödjék, megújuljon.

Látjátok: ilyen Istenünk van nekünk, Akinek még a pihenésünkre is ilyen komolyan gondja van! Bár meglátszódnék rajtunk, a szemünk ragyogásán, az arcunk kisimult vonásain, a belőlünk kiáradó békességen és derűn, hogy pihenni is Jézus hívására mentünk, és hogy ilyen pihenésből tértünk vissza!

Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.

(89. zsoltár 7. vers)

Ámen

Dátum: 1967. július 16.

Eljutottunk, Testvérek a hetedik levélig abban a sorozatban, amit elkezdtünk pár héttel ezelőtt. Ez most már Jézusnak az utolsó levele, amelyet a kis-ázsiai gyülekezetekhez intézett. Ez a legkeményebb hangú levél. A laodiceai gyülekezetben semmi dicsérni valót nem talál az Úr. Emlékeztek, a többiekben, ha volt valami korholás, mindig volt valami dicséret is. Itt azonban semmi dicsérni valót nem talál. Ennek a gyülekezetnek az állapota a levélből láthatóan a legveszedelmesebb, a legszomorúbb, a legkétségbeejtőbb: ezt a gyülekezetet korholja a legkeményebb szavakkal. És érdekes, hogy mégis ehhez a gyülekezethez fordul ugyanakkor a legnagyobb gyengédséggel Jézus. Valahogyan olyanformán, mint ahogyan a jó szülő szokta tenni a legbetegebb gyermekével, mert tudja, hogy ő van a legnagyobb bajban, és neki van szüksége a gondos ápolásra és a gyengédségre. Nos tehát, itt valóban a keresztyén hit legalattomosabb betegségéről van szó, és annak a gyógyításáról. Hátha ott lappang a mi szívünkben is ugyanez a betegség, s akkor nekünk is szükségünk van ugyanerre a gyógyításra. Ezért nézzük meg közelebbről ennek a levélnek a tartalmát!

A vád ez ellen a gyülekezet ellen az: “sem hideg nem vagy, sem hév”. Azt mondja Jézus: bárha hideg volnál, vagy hév. Tehát olyan sem hideg, sem meleg emberekről, olyan közönyös lelkűekről van szó, akik hogyha a szavaikkal nem is, de valahogy az egész magatartásukkal mintha azt mondanák, amit itt Jézus a szemükre is vet: “gazdag vagyok”, és mivel meggazdagodtam, nekem most már nincsen semmire szükségem. Meg vannak elégedve önmagukkal - ez a vád ellenük. Nem az a panasz, hogy megtagadták volna keresztyén hitüket és visszasüllyedtek volna pogány hitükbe, sem nem az a panasz ellenük, hogy valami cégéres nagy bűnbe estek volna és abban elmerültek volna, még csak az sem, mint más gyülekezetekben, mint a kolossébelieknél, hogy a keresztyén hitigazságok közül valamelyiket elcsavarták és bizonyos tévtanokat hirdettek volna - semmiféle ilyen panasz nincs ellenük. Nem rosszak ezek az emberek, hanem csak olyan sem hideg, sem meleg lelkületű emberek. Beteltek, tehát olyan emberek, akik nem vágyódnak többre, akik nem igyekeznek a többre haladásra az életben. Mindössze ez a panasz ellenük, ez a bajuk - de ez éppen elegendő.

Vajon ez lenne olyan nagyon utálatos Jézusnak a szemében, mint a langyos víz, mint a poshadt víz, amit az ember kiköp a szájából? Igen, úgy látszik, hogy ez. Első pillanatra nem látszik ez olyan utálatos dolognak, de Testvérek - hogy hasonlattal próbáljam érzékeltetni, mit is jelent az ilyen langymeleg állapot a keresztyén hitéletben -, képzeljétek el, hogy ha egy tudós azt mondaná, hogy én most már mindent tudok, eleget tudok abból a tudományból, amit eddig műveltem, nekem nincs szükségem tovább arra, hogy tanuljak. Egy ilyen tudós, hogyha akármennyit tanult is, mégis az igazi tudósok mellett annyira lemarad, hogy szinte műveletlennek fog látszani mellettük. Vagy képzeljétek el, hogy egy hegedűművész egyszer csak azt mondaná: elértem a csúcspontot, én most már mindent tudok, amit ebben a szakmában tudni lehet, én nem gyakorolok többet. A legelső koncertjén az ilyen művész föltétlen kudarcot vallana. Én el sem tudom képzelni, hogy akár a tudósok, akár a művészek között lenne olyan ember, aki azt mondaná, hogy nekem már nincsen semmire többet szükségem. Az a csodálatos, hogy az Istennel való kapcsolatunkban, tehát az Isten dolgainak megismerésében és megélésében olyan hamar eljutunk egy olyan állapotra, amikor azt mondjuk, hogy nekem most már nincsen többre szükségem, nekem most már ez is elég. Képzeljétek el, hogyha én azt mondanám lelkipásztor létemre, hogy én már annyiszor átolvastam a Bibliát, hát minek olvassam még máskor is? Vagy valamelyikőtök azt mondaná - ahogyan mondják is nagyon sokan: lekonfirmáltam, hát mit tehetek még ennél többet? Vagy: eljárogatok a templomba és elmondom az imádságokat, és nem ártok a légynek se. Hát mi baj lehet még? Mi kellemetlenségem lehet még? Mi fogyatkozás lehet még bennem? Nekem a hitéletből, a vallásosságból, a Bibliából ennyi is elég. Nem kell több. Minek az? Nem vagyok én szerzetes! Nos, Testvérek, ilyesforma vádat érzek én e szavak mögött, hogy "lágymeleg vagy", tehát langyos vagy, sem hideg, sem hév. Meg e mögött a kijelentés mögött: Gazdag vagyok, semmire sincs szükségem, ez áll: jól van úgy, ahogy van! Nem gonoszság ez, hanem egészen jóhiszemű öncsalás! Az önmagával betelt embernek az a meggyőződése, hogy rendben vannak a dolgai Istennel is, meg a másik emberrel is. Nincs itt semmi baj! Vagy legalábbis semmi komolyabb baj! És valóban nincs is semmi egyéb baj, csak az, hogy nem vágyódik jobbra, nem igyekszik a nagyobb erkölcsi tisztaságra, a mélyebb hitre, az igazabb szeretetre, a valóságosabb Krisztus-követésre. De ez azután éppen elég nagy baj!

Ezért leplezi le Jézus az ilyen közönyös lelkületet ilyen kíméletlen szavakkal: “Nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen”. Mintha azt mondaná: Te önmagaddal megelégedett keresztyén ember, tudd meg hát egyszer, hogy nyomorult vagy! Talán így érthetőbb: elnyomorodott. A keresztyénséged egy elnyomorodott, elnyomorított formája a keresztyénségnek, karikatúrája az igazinak. Te mindent helyeselsz, bólogatsz, udvariasan ígéretet teszel - például itt az Úr asztalánál is minden hónap utolsó vasárnapján -, de igazán sohasem lelkesedsz föl, a szemedben sohasem csillan meg igazán a belső öröm, komolyan sohasem próbálsz meg engedelmeskedni az Istentől hallott parancsnak. Imádkozol te, de nincs ereje az imádságodnak, beszélsz te olykor Isten dolgairól, de nincs hitele a bizonyságtételednek, vallod, hogy hiszel, de nincs gyümölcse a te hitednek... A langyos állapot azt jelenti, hogy összekeveredett a hideg és a meleg. Nos, a langymeleg ember az, akiben összekeveredett a hit és a hitetlenség, a hála és a panasz, a tisztaság és a paráznaság, a szeretet és a gyűlölet, a bosszú gondolata, a lemondás és az önzés. Nincsenek éles kontúrjai a keresztyén életformának, nem jellegzetes, nem fölismerhető, összemosódott a világgal. Hát nem elnyomorodott keresztyénség ez? És te ezzel vagy megelégedve? Ebben érzed jól magad?

Rettentő kíméletlenül folytatja Jézus, íme, ilyet mond: nyavalyás vagy! Mondjuk így: halálos nyavalya, betegség van benned. Tudom, ösztönösen tiltakozik mindenki ez ellen: miért volnék én nyavalyás, hát mit tettem én, miféle nagy bűnöm, halálos vétkem van nekem? Nos hát, ugye a kereskedőnek nem kell nagyon törekednie, megerőltetnie magát ahhoz, hogy tönkremenjen: elég, ha csak egy kicsit elhanyagolja az üzleti ügyeit, ha csak egy kicsit nem igyekszik, hanyaggá, lustává válik - egészen bizonyosan tönkremegy. Vagy a földműves: nem szükséges, hogy kimondottan káros növényeket vessen a földjébe, az a föld magától is megtermi a kórót, elég, ha a földműves ölbe tett kezekkel nézi, elég, ha nem küzd ellene szakadatlanul - föltétlenül tönkremegy a gazdasága. Nos hát, ahhoz sem kell valami különös nagy bűnt, botrányt, hitványságot elkövetni, hogy az ember a lelkében kárt valljon. Elég, ha elhanyagolja a Bibliát, ha nem veszi komolyan az imádságot, ha tétlenül nézi a lelke vadhajtását, ha nem küzd a bűnei ellen, ha nem gondozza a lelkét, ha nem vágyakozik, nem törekszik a többre, a jobbra, a mélyebbre, az igazabbra: föltétlenül sikerül hamarosan tönkremennie lelkileg. Hát nincs igaza Jézusnak, amikor azt mondja: te vagy a nyavalyás?! Hát nem nyavalyás keresztyén élet az, amely Jézus nevét emlegetve halad a kárhozat felé? Atyámfiai, néha úgy elfog az aggódás miattatok, tudván azt, hogy vannak itt olyanok, akik már 25 éve hallgatják az igehirdetést, és még mindig nem néztek szembe igazán komolyan a saját üdvösségük kérdésével! Melyikőnknek mondja Jézus: nem is tudod, hogy te vagy az a nyavalyás, aki még mindig áltatod magad, még mindig azt hiszed, hogy rendben vannak a dolgaid Istennel?!

De ez a kíméletlen leleplezés még tovább folytatódik. Ímé ezt mondja Jézus: te vagy a szegény! Nem abban vagy szegény, amiben gondolod: nem földi javakban, pénzben, vagyonban... Mi azt hisszük, nem volnánk olyan nyomorultak, ha volna több pénzünk, ha jobban jutna erre-arra. Nos, van egy másik szegénység, nyomasztóbb, mint az anyagi: egy belső szegénység, talán így mondhatnám: az önmagának élő, önmagával törődő lelkület! Tudjátok, mivel lehet legjobban lemérni, hogy valaki közönyös lelkületű az Isten dolgai iránt? Azzal, hogy mennyiben közönyös az embertársai nyomorúságaival szemben! Az a “mit bánom én” lelkület! Nem az én gondom! Mit tudom én, hová esik le az atombomba, csak ne mireánk essen! Rettenetes szegénység jele az, amikor valaki közönyösen tudja nézni mások örömét vagy bánatát! Tudsz-e örülni, amikor valahol Budapesten új lakónegyed épülését látod, örülsz-e annak, hogy megint hozzájut egy csomó ember, család a rég óhajtott lakáshoz, vagy téged hidegen hagy az ilyesmi? Fáj-e, amikor olvasod az újságban, hogy valahol a Távol-Keleten, talán ebben a pillanatban is bombák robbannak, és emberek vére folyik? Vagy ez is hidegen hagy? Tudsz-e örülni, ha a kollegád kitüntetést kapott, vagy tudsz-e könyörögni a szomszédodért, ahol családi vihar dúl, ami sok csámcsogásra adott már alkalmat? Vagy azt mondod: semmi közöm hozzá! Nagy lelki megszegényedés az, amikor valaki úgy bezárkózik az emberek elől, hogy nem jut el a szívéig a másik öröme, baja, mert közömbös iránta. Se hideg, se meleg. Se nem lelkesít, se le nem hangol! Persze ez kényelmesebb állapot, mert az ember védi a saját nyugalmát - csak éppen nem keresztyén! Semmi sincs, ami annyira meggazdagítaná az életet, mint éppen a mások gondjának a fölvétele. Aki ezt még soha se tette komolyan, nem is tudja, milyen szegény!

Még tovább is folytatja Jézus a kíméletlenül leleplező szavakat, ilyeneket mond: te vagy a mezítelen - a meztelenül didergőlélekre utalva; te vagy a vak - mert éppen az a legszánandóbb vakság, amikor valaki a saját nyomorúságát nem látja, nem lát bele magába, nem ébredt még soha igazán tudatára annak, hogy ki is ő valójában, és hogy milyen utálatos lehet Jézus szemében! És - nézzétek - mindennek ellenére Jézus még az ilyen közönyös lelkeknek is a legnagyobb szeretettel jön utána és így szólítja meg őket: “Azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy, és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss”. (Jel 3,18) Mi lehet az a tűzben megpróbált arany? Mindenesetre valami idő- és értékálló gazdagság, az élet igazi gazdagsága - olyan érték, ami a tűzben, a megpróbáltatásban, a kifosztásban is, a nélkülözések között is érték marad. Mi lehet az? Nos, én már rájöttem, hogy csak egyetlen ilyen igazi érték van, ami többet ér a bankjegyek ezreinél és minden más gazdagságnál, ami tényleg a tűzben is megmarad: ez pedig Jézus barátsága, Jézus közelsége, realitása, a Vele való életközösség! Ahogyan egy énekünk mondja: “Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.” (426. ének) Aki Jézust a maga Megváltójának mondhatja, annak mindene megvan! Mert Jézus az élet!

Én, ha Jézusra gondolok, Aki az Ő tiszta életével, emberszeretetével, bűnön és halálon győzedelmeskedő isteni hatalmával itt járt közöttünk a földön, és Aki most isteni méltóságában kezében tartja a világ kis és nagy személyeinek a szálait: megtelik a szívem bizalommal, reménységgel, örömmel, derűvel. Valahogy egész más színben látom a világot, meg benne a magam életét, az embereket és a magam hozzájuk való viszonyát. Ő az, Aki meleggé, érzővé teszi a közönyös szívet! Igen, Ő maga az a tűzben megpróbált arany, drága gazdagság, igazi életlehetőség! És Ő maga jelenti azt a fehér ruhát is, amit itt ajánl! Persze ez is jelkép, az Ő tisztaságának, ártatlanságának a jelképe, amelyet mint egy fehér palástot, ráborít azokra, akik ezt kérik. Akik tudják, hogy enélkül mezítelen a lelkük. Az Ő tökéletes engedelmessége és bűnért való bűnhődése az a fehér ruha, amivel betakar, véd, fölékesít, úgy, hogy ezentúl nem a magam verejtékes erőlködése, hanem Jézus szépsége, jósága ragyog rajtam. Nem kell erőlködve cselekedni valami jót, mert szinte magától megy minden: igazzá, hitelessé, győzelmessé válik általa a keresztyén élet. És Ő adja azt a szemgyógyító írt is, ami látóvá tesz. Az Ő Lelkének a titokzatos hatása az, hogy az ember egyfelől belelát a saját szívének a zűrzavarába, rendetlenségébe, iszonyatosságába, másfelől az Isten szívének abba a szeretetébe, amellyel még egy olyan nyomorult, hitvány embernek is meg tud bocsátani, mint amilyenek mi vagyunk, mint amilyen én vagyok, föl tud emelni, és új életet tud adni.

Végy tőlem - mondja Jézus! Nem pénzért, ingyen! Úgy, ahogyan az úrvacsorai kenyérre meg borra is azt mondja: vegyétek, egyétek, ugyanúgy mondja itt is: “végy tőlem tűzben megpróbált aranyat”! Jézus azt akarja, hogy már most, innen ezekkel a szép ajándékokkal térj haza, és otthon mutasd meg ezeket a gyermekeidnek, a hitvestársadnak, a barátaidnak, az ellenségeidnek. A te számodra is lehetséges, hogy élő hitet, megtisztult lelket és tiszta látást vígy most innen magaddal: hogy másként térj haza, mint ahogyan eljöttél. Menj hát oda Hozzá, de igazán Őhozzá! Ne valamelyik szolgájához, ne énhozzám! Én nem tudok egyikőtöknek sem adni, én csak alkalmazott vagyok, akinek az a feladata, hogy hívhatlak benneteket Jézushoz.
Ő fölöttem áll, és vár rátok, most, ebben a pillanatban is. Menjetek hát túl rajtam bátran, és vegyétek át Tőle azt a tűzben megpróbált aranyat, azt a fehér, új ruhát, meg azt a szemgyógyító írt! Gyertek, mondjuk Neki együtt:

Csak Te kellesz, én Uram,
Benned mindent meglelek;
Támogasd, ki elzuhan,
Gyógyítsd meg, ki vak s beteg.
Szent szavadra hallgatok,
Tévedés az én bajom,
Én hamisság s bűn vagyok,
Te igazság s irgalom.

(300. ének, 3. vers)

Ámen

Dátum: 1966. augusztus 14.

Ez a levél, amit Jézus a Filadelfiában lévő gyülekezethez intézett, abban különbözik a többi levelektől, hogy csupa dicséret van benne. Valami olyan a hangja, mint az édesanya írása távollévő leányához, akiről mindig csak jó hírek érkeznek hozzá, aki a hűség, a szeretet, a kedvesség mintaképe. Ha kicsinysége miatt kevés volt is az ereje a gyülekezetnek, de megállott az élet megpróbáltatásai között. Mi lehetett ennek a titka? Talán az, hogy igazán komolyan vette Urának ezt a biztatását: “Tartsd meg a mi nálad van”. Úgy érzem, most a mi számunkra is e köré az Ige köré lehet csoportosítani az egész levél mondanivalóját. Nekünk is ezt üzeni most Jézus ebben a mai igehirdetésben: “Tartsd meg a mi nálad van”! Ez a figyelmeztetés abból az előfeltevésből indul ki, hogy van valami nálad, van valamid, amit érdemes megőrizni. Van valami értéked, amit Jézus olyan drágának tart, hogy azt mindenképpen meg kell tartani! Mi ez? Nos: nagy általánosságban talán így mondhatnám: az evangéliumi keresztyénséged, a keresztyén hited tartalma. Nem a te szerzeményed, nem a te találmányod, nem a te munkád eredménye ez, hanem két évezredes örökség, amit elődök bíztak rád, hogy őrizd meg az utódok részére. Ez a gazdag örökség még magától az Úr Jézustól származik, Ő hagyta ránk, Ő tett gazdaggá vele bennünket. Tőle kapták az apostolok, és adták tovább Augusztinusznak, Augusztinusz a reformátoroknak, Luther meg Kálvin ezt az örökséget adták tovább Méliusz Juhász Péternek, ő meg Bethlen Gábornak. Így került ez az örökség Bocskay, Rákóczi, Geleji Katona István, Szenczi Molnár Albert, és sok-sok más közvetítésével a mi kezünkbe. Röviden úgy is hívhatjuk ezt az örökséget, hogy evangéliumi keresztyénség.

A XVI. századbeli magyar diákok ezért mentek hihetetlen áldozatok árán külföldi egyetemekre tanulni, Károli Gáspár ezért áldozott rá egy életet a Biblia magyarra fordítására, tüzes lelkű magyar prédikátorok ezért kínlódtak idegen gályákon, hogy mi ezt az örökséget elegyítetlenül és csorbítatlanul kapjuk a kezünkbe, a szívünkbe. Vérrel megoltalmazott, sok veszély között is megőrzött drága örökségről van hát szó: érezzük-e, hogy nem tehetünk vele büntetlenül, amit akarunk, nem tékozolhatjuk el könnyelműen?! Nem mondhatunk le róla, mert ez az örökség kötelez! Arra kötelez, hogy megtartsuk, és hiánytalanul továbbadjuk azoknak, akik utánunk jönnek majd be ebbe a templomba. A ti utódaitok, a ti fiaitok és leányaitok a törvényes örökösök, eljövendő évszázadok tőletek kérik majd számon az ősi krisztusi örökséget. De jaj, el ne veszítsük a világnézetek kavargó viharában; el ne dobjuk bármi más haszonért, előnyért e világban; meg ne fosszuk az utánunk jövőket attól, ami a legdrágább az életben! Te akkor is “tartsd meg a mi nálad van”! Erre vonatkozik tehát nagy általánosságban Jézus biztatása.

De a levélből az is kitűnik: hogyan, miként lehet megtartani azt, amink van? Ebben különösen nagy jelentősége van annak, amit így mond Jézus: “Ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, a mit senki be nem zárhat” (8a vers). Realizáljuk magunkban a képet, mert hiszen nyilvánvaló, hogy képről, hasonlatról van szó. Képzeljünk magunk elé egy ajtót, ami tárva-nyitva van, szabadon lehet ki- és bejárni rajta. Bárkinek! Bármikor! Bármilyen lelki vagy fizikai állapotban van is valaki, szabad! Szabad az út befelé is, meg kifelé is! Először befelé! Igen: az élet alapja, forrása, adója, értelme, célja, az élő Isten felé! Elgondolkodtatok már valaha azon, hogy micsoda mérhetetlen kiváltság a számotokra az, hogy szabad bejárásotok van - Istenhez?

Konfirmandusaimnak szoktam mutatni egy nagy plakátot, ami tulajdonképpen egy orvosi cégtáblát ábrázol, ez van ráírva: “Az Áldott Orvos, minden betegség specialistája. Fogad éjjel és nappal, minden előzetes bejelentés nélkül. Ingyenes rendelés. Az árát Ő fizette meg!” Igen, ez szó szerint igaz! Ha Istenre gondolsz, mindig így gondolj Istenre! Jézust sokszor úgy képzelem el, mintha Istennek felénk kitárt két karja lenne, amint hív magához: “Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”. (Mt 11,28) Nálam békességet találtok! A mi kimondhatatlanul nagy kiváltságunk éppen az, hogy van kihez menjünk! Az Istenben hívő embert éppúgy utoléri a veszedelem: alatta is éppúgy reng a föld, mint másutt; az anyagi nehézségek is éppúgy megvannak; a halálesetek őket sem kerülik el; gyermekeikért éppúgy küzdenek; házukat éppúgy megviseli a téli nedvesség; éppúgy éreznek fájdalmat és szomorúságot, mint mások. De ezekben a helyzetekben a hívő ember előtt mindig ott van a nyitott ajtó Isten felé: a szabadulás, a biztonság felé. Ide mindig lehet menekülniök! A hívő embernek is éppúgy fájhat egy csalódás, mint másnak, de van kinek elpanaszolni a bánatát. A hívő ember is éppolyan tétován állhat sokszor az élet útvesztői között, mint bárki más, de van kivel megbeszélnie a problémáit. A hívő ember életében is történnek érthetetlen dolgok, de akkor is van Kiben bíznia! A hívő ember is el tud keseredni a végletekig, de van, Aki megvigasztalja! Ő is elfárad, néha halálosan belefárad az életbe, de van Kitől új erőre kapnia. Sőt, ő is elbukik - ó de sokszor -, de mindig van Kihez menekülnie, Aki újra fölemeli, és letisztogatja róla a sarat. - Őelőtte is besötétedhetik minden kilátás, és mégis van, Aki új reménységgel biztatja. Mindig nyitva van előtte az ajtó Isten felé!

Nyitva van! Nyitva van az előtt is, aki már nagyon régen nem lépett be rajta. Az előtt is nyitva van, aki már egészen elszokott attól, hogy Isten elé lépjen! Szabad annak is bemenni, aki most tenné meg ezt a lépést életében először! Szabad! Jézus így mondja neked is, nekem is: “ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, a melyet senki be nem zárhat”. Ha egyszer Ő adta elénk ezt a nyitott ajtót, ugyan ki emberfia, vagy mi egyéb baj, probléma zárhatná be előttünk? Senki és semmi! Az ajtó nyitva van! Ez a te nagy kiváltságod! “Tartsd meg a mi nálad van”: azt jelenti tehát, hogy élj azzal a lehetőséggel, tartsd meg azt a szokást, hogy rendszeresen bejársz Istenhez! Beszélgetni, megvigasztalódni, tájékozódni, erőt meríteni, megújulni testben-lélekben! Tedd rendszeresen! Csak annyit mondjál, hogy itt vagyok, Uram, és kezdj el beszélni Hozzá! Én is ezt teszem minden reggel, mielőtt hozzáfogok a napi feladataim elvégzéséhez; belépek Isten elé! Megbeszélek Vele mindent, ami aznap rám vár. A filadelfiai gyülekezet ezért tudott megállni a megpróbáltatások idején, mert élt a nyitott ajtó lehetőségével. Így mondja Jézus: “Kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet” (8b vers). Vagyis: ha kevés erőd van az életed nagy-nagy problémáihoz, Istennel együtt elég! Nem is lehet megállni másként ebben a zűrzavaros életben, igazán csak Istennek a mentő karjába, Jézusba kapaszkodva! Fiatal leány járt nálam a minap. Utolsó hozzátartozója az édesanyja volt. Pár hónappal ezelőtt ő is meghalt. Egyedül maradt. Azt mondta: Tudja, nagytiszteletű úr, a legszörnyűbb érzés, hogy az ember nem tartozik senkihez! A modern ember szorongó életérzése szólalt meg ebben a panaszban. A gazdátlanság, az árvaság érzése. A teljes létbizonytalanság gyötrelme. Egyedül van egy mérhetetlenül nagy világban! Borzasztó! - Nos, épp arról beszél Jézus, hogy nem vagy egyedül. Tartozol Valakihez. A leghatalmasabb, a legszeretőbb Valakihez. Van Valaki, Aki mindig vár, és mindig örül, ha belépsz Hozzá. Ímé, előtted is ott van a nyitott ajtó, Őfelé!

Bemenni tehát ezen a nyitott ajtón közvetlenül Isten színe elé, ez az egyik módja megtartani azt a drága örökséget, amink van! De csak az egyik módja. Azon az ajtón nem csak bejárni lehet, hanem ki is! Kifelé, a világ felé, a másik ember felé is nyitva van az ajtó. Tehát a továbbadás lehetőségének a nyitott ajtaja - az Istentől kapott szeretet, jóság, vigasztalás, békesség, bocsánat továbbadásának a lehetősége. Aki Istenhez bejár, az mindig, mikor egy ember felé fordul szóval vagy cselekedettel: mindig mintegy az Istentől jön! Ha te igazán bejársz az Istenhez, akkor meg kell, hogy érezzék rajtad a családod tagjai, meg a kollégáid, meg a barátaid, meg az ellenségeid, hogy te az Istentől kapott ajándékokkal megrakodva jöttél hozzájuk, Istentől hoztál üzenetet a számukra, olyan üzenetet, amit vagy egy szóval, vagy egy mozdulattal adsz tovább nekik. Vagyis ez a nyitott ajtó kifelé: a misszió lehetőségének, az isteni mentő szeretet terjesztésének a lehetősége. És ezt az ajtót sem zárhatja be senki. Amíg csak él valaki, mindig talál módot és lehetőséget arra, hogy szóval vagy tettel bizonyságot tegyen az ő Uráról! Aki életének szabadságát, békességének, boldogságát Jézusnak köszöni, az mindig keres és talál lehetőséget arra, hogy ezt másokkal megossza!

Egyszer egy nagy evangélizáló lelkészhez, Spurgeon-höz jött valaki, akit egy bizonyságtétel megragadott. Azt kérdezte: Mit tehetek én Jézusért? - Mi a foglalkozása? - kérdezte Spurgeon. - Gépész. - Hol? - A vasúton. - A fűtő, aki mellette dolgozik, ismeri már Jézust? - Nem tudom. - Menjen vissza, és kezdje el rajta! - Igen, a missziói kapuk nem Afrikában, Ázsiában nyílnak meg, hanem mindig ott, ahol éppen vagyunk, élünk. Nem is sejtjük, hogy a közvetlen környezetünkben mennyi nyugtalan, fáradt, félő ember vár valami szabadulást, segítséget. Éppen most, a szabadságom idején tapasztaltam meg újra, hogy ahány emberrel csak beszélgettem, megismerkedtem, mindenkinél olyan nyitott ajtót találtam, amilyet nem is sejtettem. Ez a nyitott ajtó ott áll mindnyájatok előtt, akik hisztek Istenben! Csak be kell lépni rajta! Ez a nyitott ajtó ma: az emberek óriási lelki szüksége, lelki éhsége és szomjúsága. Éheznek és szomjúhoznak valamire, ami igaz, megbízható - valakire, akiben hinni lehet. Ha megtapasztaltál már valamit Istennek Jézusban közölt szeretetéből, segítségéből: lépj át bátran ezen a nyitott ajtón, és meglátod, mennyi örömet okozol az embereknek!

Igen: ez a másik módja megőrizni azt az Úrtól kapott drága kincset, keresztyén hitünket, hogy nemcsak bejárni, hanem ki is kell járni újra és újra azon a nyitott ajtón, és vinni ki a világba az emberek közé az Isten szeretetét. “Tartsd meg a mi nálad van”! A hitünket megtartani csak továbbadva lehet! Aki nem adja tovább, aki nem gyümölcsözteti, az elveszti. Gondoljatok csak az adós szolga példázatára. Óriási ajándékot kapott urától: elengedte minden adósságát. Teljes amnesztiában részesült! De amikor ő maga a szolgatársának nem akarta elengedni azt a csekély összeget, amivel az tartozott neki, tehát amikor nem adta tovább a bűnbocsánatot, amit kapott, az embertársának, a saját nagy ajándékát is elveszítette. “Tartsd meg a mi nálad van”: nem azt jelenti, hogy úgy őrizd elásva a hitedet, titkon, rejtegetve, ahogyan az egytalentumos szolga tette, mert akkor tőled is éppúgy elvétetik, mint annak idején tőle, hanem gyümölcsöztetve, továbbadva, szolgálva vele, élve általa kint a világban, az emberek javára.

Jézus teljes biztatása így hangzik: “Ímé eljövök hamar: tartsd meg a mi nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat”. Tehát Jézus eljön, számon kéri majd akkor, hogy mi lett azzal, amink volt: megtartottuk-e, vagy elvesztegettük? Mikor jő el? Csak ennyit mondott: hamar. És valóban: egy-két esztendő, vagy ki tudja, 20-40 esztendő, ami kinek-kinek még hátravan, hamar elszáll. Jézus csak erre a rövid időre bízta ránk az Ő kincseit, azt a nyitott ajtót, evangéliumi keresztyén hitünket, annak lehetőségét és áldásait. Boldog ember az, aki majd ezen a számadáson azt mondhatja Neki: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr, az igaz Bíró, a Jézus Krisztus”. (2Tim 4,7-8)

Ámen

Dátum: 1966. augusztus 7.

Erről a gyülekezetről, amelynek ez a levél szól, riasztó híreket közöl Jézus. Ezt a levelet is azzal kezdi, amivel a többit: “tudom a te dolgaidat”! De az, amit erről a gyülekezetről tud, nagyon szomorú, majdnem kétségbeejtő. Ez a keresztyén közösség válságos időket él, súlyosan beteg. Nem is lehet tudni, mi lesz belőle, él-e, vagy meghal? Mert most halálos beteg. Élőhalott! Azt mondja rá Jézus: “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”! Ez a levél egy halott gyülekezetnek szól! És éppen ebben van a remény a számára, hogy még egy halott gyülekezetnek is szól Jézus! Egy halott lelket is megszólít. És annak a Valakinek a szava, Aki maga is a halálból támadt fel az életre, még egy halott gyülekezetet, még egy halott lelket is megeleveníthet!

Én nem tudom, miért látta akkor ott Jézus ezt a szárdiszi gyülekezetet halottnak. Külsőleg rendezett viszonyok között élő gyülekezet lehetett: nem volt benne olyan hasadás, mint Korinthusban, nem uralkodtak el olyan tévtanok, mint Kolosséban, nem üldözték őket úgy, mint Pergámumban. Békében, nyugalomban élhették a maguk gyülekezeti életét. Nem háborgatták őket miatta. Persze, lehet, hogy éppen ez a külső nyugalom vált kísértéssé számára, az, hogy nem kellett naponként felvenni az élet-halál harcot Krisztusért és az Ő igazságáért. Elvesztette hősies elszántságát és hitvalló hevét, megelégedett azzal, hogy élje a konszolidált, jól berendezett, hagyománytisztelő közösségek eseménytelen, színtelen életét. Ilyen látszatélet lehetett a szárdiszi gyülekezetben, ahol az egyháziasság megölte az élő hitet, a betű a lelket, a hagyomány az élő kijelentést! Úgy látszott, hogy él és virul a gyülekezet, de ez a szép külső csak leplezte a belső életerő apadását. “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”. Rettenetes!

Minden gyülekezetet, ahol látszólag jól mennek a dolgok, fenyeget ugyanez a halálos veszedelem. A miénket is! Bennünket magunkat is, személy szerint! Próbáljuk meg az élet meg a halál fogalmát úgy értelmezni, ahogy a Biblia érti! A Bibliában az “élet” szó nem a puszta létezést jelenti: nem azt, hogy valaki lélegzik, beszél, mozog, cselekszik. A Szentírás szerint Krisztus az élet. Így is mondja Ő maga: “Én vagyok az... Élet”. (Jn 14,6) És az az ember él igazán, aki a Krisztusban él, akiben a Krisztus Lelke, Szelleme él. Az élet szó tehát ilyen felülről való életet, Isten által, a Krisztusban való hit révén belénk oltott új életcsírát jelenti. Az él, akiben Krisztus él! És akiben ez nincs meg, az halott, akkor is, ha egyébként mozog, cselekszik. A halálban él. Ezért mondja az ilyenekre Jézus: Az a neved, hogy élsz - névleg élsz -, de halott vagy. Az ilyen halott lelkű ember néha a vallásosság minden külsőségét is gyakorolja: templomba jár, szorgalmasan imádkozik, jótékonykodik, de mégis, minden látszólagos életmegnyilvánulása is lehet halott cselekedet, ha nem Jézus szerelme szorongatja, hanem a megszokás például, vagy valami más egyéb. Van élő imádság, és halott imádság: az a különbség a kettő között, hogy az egyiknek ereje van, a másiknak nincs. Az egyik dialógus, a másik monologizálás. - Van élő és halott hit. Az egyikből sugárzik a krisztusi szeretet, jóság ereje, a másik tehetetlen, és az erőt hanggal akarja pótolni. Van élő és halott szolgálat. Az a különbség a kettő között, hogy az egyikben a jézusi lelkiség tüze érződik, a másikban pedig az emberi erőlködés. Az a neve, hogy él, névleg él, de valójában halott, Jézus számára halott, Isten dicsősége számára halott.

De hadd próbáljam még közelebb hozni az Ige értelmét úgy, ahogyan én ismerem ennek a halott állapotnak néhány szimptómáját [tünet-együttesét]. Ugye tudjátok, mi az, hogy képlet, formula. Például H2O - ez egy képlet. Minden iskolás tudja, hogy ez a víz képlete. A víz annyi, mint két rész hidrogén és egy rész oxigén, H2O. Szép és jó dolog, ha valaki ezt tudja, sőt, bizonyos esetekben föltétlenül szükséges is, hogy tudja. De ha például valaki a sivatagban megszomjazik, már-már szomjan vész, akkor egy formula, egy ilyen képlet, bármilyen precíz is az egyébként, nem sokat ér. Akkor ott víz kell, igazi, valódi, élő víz, nem annak vegytani képlete! Nos, valahogy így vagyunk sokszor magával az Úr Istennel is! Ő is egy képlet a számunkra. Remekül el tudjuk mondani, hogy Isten szent, igazságos, mindenható, kegyelmes. És ez mind igaz is, mert valóban az. És jó is, ha valaki mindezt tudja, de nagy baj, ha mindez csak egy bizonyos logikai képlet marad a számára. Nos igen, Isten szent! De vajon megremegett már valaha a lelked a szent Istennek a jelenlétében? - Igen, Isten igazságos. De vajon belerémültél már valaha, hogy mi lesz akkor veled a bűneid miatt? - Igen, Isten kegyelmes. De vajon odamenekültél már valaha az Ő szerető karjai közé? - Amikor valaki egy betegágy mellett áll, ahol élet-halál harcát vívja egy szeretett lélek; vagy amikor valakit űz a lelkiismerete, mert fölrémlett előtte valami a bűn valóságából; vagy amikor valaki úgy érzi, hogy itt nincs kiút, nincs remény, nincs megoldás, mert annyira összekuszálódtak már a problémák: akkor nem segít egy Isten-képlet, még ha egyébként dogmatikailag akármilyen precíz is az! Éppen úgy nem segít, mint a víz képlete a szomjúságon. Egy Isten-képlethez valóban hiába imádkozik az ember. Az Isten-képlet és az élő Isten között olyan különbség van, mint a víz és a képlete, mint a halál és az élet között. “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”. Vigyázz - mondja Jézus -, vigyázz, hogy ez az Isten, akiben azt mondod, hogy hiszel, igen, hiszel, vajon nemcsak egy képlet, definíció, elmélet az Istenről? Vagy maga az élő Isten, úgy, ahogyan Jézusban kijelentette magát, Szentlelkével körülvesz, Igéjével megszólít! Mérd le ezen, hogy érvényes-e rád Jézus szava: “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy”!

Azután a halálnak egy másik szimptómáját - annak a lelki halálnak, amiről itt szó van - hadd fejezzem így ki, hogy “tulajdonképpeni keresztyénség”. Nagyon furcsa szó ez a tulajdonképpen. Például, amikor így morfondírozik magában valaki: Tulajdonképpen nem kellene ebbe a társaságba járnom, mert nem jó hatással van rám. Vagy: Tulajdonképpen meg kellene próbálni sokkal közelebb élni Istenhez, mert egészen elmerülök a mindennapi hajsza lelki ürességében. Vagy: Tulajdonképpen sokkal több időt kellene fordítanom a lelki életemre, sokkal komolyabban kellene vennem az imádkozást, meg a bibliaolvasást. Tulajdonképpen meg kellene bocsátanom annak a gonosz, hitvány semmirevalónak. Tulajdonképpen meg kellene már látogatnom azt a szegény, magányos öreget. Tulajdonképpen sokkal komolyabb áldozatot kellene hoznom Isten ügyéért... - folytassa ki-ki tovább! Mindig ez a különös szó: tulajdonképpen. Ebben a "tulajdonképpen"-ben az van, hogy fölismerem, látom, mi a szükséges, de rögtön kapitulálok is, mégsem azt teszem. Ez a szócska már magában foglalja a vereséget is, a legyőzetést. Még látja az ember a magas, eszményi mértéket, de már nem lát rá lehetőséget, hogy ebben a hajszolt életben meg is valósítsa, és már le is mondott arról, hogy megpróbálja, hogy harcoljon érte. Ebben a szócskában benne van mindig egy kis bűntudat is, de ugyanakkor egy megadás is, egy fájdalmas mosollyal való gondolás egy olyan életnek a megvalósíthatatlanságára, amely komolyan akarná venni Istent. Már előre akceptálja a vereséget. Érzitek, milyen képtelenség ez? Képzeljétek el, ha a Bibliában ez állna: Tulajdonképpen nem volna szabad ölnötök, haragudnotok, lopnotok, házasságot törnötök! Vagy képzeld el, ha ezt olvasnók a Bibliában: Jézusnak tulajdonképpen meg kellett volna halnia a bűneinkért! Ugye milyen képtelenség? - Nem fenyeget az a veszély, hogy ilyen “tulajdonképpeni-keresztyénekké” válunk lassan? Olyanokká, akiknek szép jelszavaik vannak, de már régen kapituláltak is?! Már eleve számolnak azzal, hogy minden törekvésük úgyis vereséget szenved? Ezt nevezzük keresztyénségnek? Ennyit jelent az egész hitünk? - Félő, hogy igen. Ez pedig krisztusi szemmel nézve nem élet! “Az a neved, hogy élsz, és halott vagy!”

És, tudjátok, valóban az az egyetlen reménység, hogy még egy ilyen halott gyülekezetnek, halott léleknek is szól Jézus! Hogy Jézus szava még a halottakat is életre támaszthatja! Itt is olyan különös, amit mond, amit a halottnak mond: “Erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak”! (2a vers) A halottnak mondja, hogy erősítse a halófélben levőket! Olyan ez a parancs, mint amikor a megfagyás határán álló embernek azt mondják: Kezdd el minden erőddel dörzsölni, életre kelteni azt a másik embert, aki már félig megfagyott; - és ha ezt megteszi, közben ő maga is úgy kimelegszik, hogy mindketten megmenekülnek a szörnyű fagyhaláltól. Tehát Jézus a halálból való megelevenedés módjául azt ajánlja, hogy aki maga is csak úgy vánszorog, forduljon azok felé az embertársai felé, akik alig bírják már a küzdelmet, akik halálra fáradtak, akik fuldokolnak: ezeket erősítse. Mert ő is ezáltal erősödik meg. Akinek gyenge a hite, forduljon egy olyan felé, akinek még gyengébb, és erősítgesse őt a hitben. Aki szomorú, induljon el vigasztalni azokat, akik még nálánál is szomorúbbak, közben majd megvigasztalódik ő maga is. Hogy a saját magad terhe agyon ne nyomjon, vedd magadra valaki másét is! Hogy a saját bajaidért, problémáidért jobban tudj könyörögni, imádkozz másokért is! Hogy Jézushoz közelebb juss, fogj kézen valakit, és próbáld odavezetni hozzá!

Emberileg fel sem fogható törvénye ez a megmaradásnak, a halálból való felébredésnek, a megerősödésnek. Van egy nagyszerű Ige a Bibliában, sokszor idézgetem magamban: “A ki mást felüdít, maga is üdül”. (Péld 11,25) Aki mást megerősít, maga is erősödik. Mi mindig azt hisszük, hogy nekünk magunknak kell kapnunk erőt ahhoz, hogy másoknak adhassunk, pedig fordítva van: adnunk kell, hogy kapjunk! Így van ez az örömmel is, a szeretettel is, a jósággal is: adni kell, adni másoknak, akkor kapunk mi magunk is újat, frisset Istentől. Valahogy olyanformán, mint ahogyan a vízcsapot meg kell nyitni, folyatni kell ahhoz, hogy megteljék a cső friss vízzel. Különben csak állott víz van benne! Ne sajnáld “pocsékolni” az erődet, amikor már alig van belőle neked magadnak is - ezen keresztül fog csodálatos módon mindig új erőket adni a mi Urunk!

Jézus a keresztyén életet aktivitásban, mozgásban levő életnek tartja. Valahogy úgy, hogy az ember beleáll az Isten szeretetének nagy áramlatába, és mindazt a szeretetet, erőt, segítséget, amit úgy kap, rögtön engedi magán keresztül tovább áramlani mások felé. Például: kapni a bűnbocsánatot, és adni a bűnbocsánatot: ez egy nagy történés, - kapni Istentől a segítséget, és adni valaki másnak a segítséget: ez egy nagy esemény. Úgy nem lehet, hogy kapom, de nem adom tovább! A keresztyén élet Jézus szerint egy csodaszép és tényleges történés: az, hogy hagyom, hogy fölvegyen, és magával ragadjon az Isten kegyelmének ez az állandóan mozgó áradása. És az a csodálatos, hogy amikor igazán megpróbálom erősíteni a halófélben levőt, tehát, amikor meleg, könyörülő szeretettel állok oda egy magányos vagy kereső, vagy letört lélek mellé, egyszerre azt tapasztalom, hogy ott állok közvetlenül Jézus mellett! “A mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg”. (Mt 25,40)

Megint így fejeződik be ez a levél is, hogy: “Aki győz”. Tehát még a lelki halálon is győzhet az, aki megfogadja Jézus parancsát: eredj, és erősítsd azokat, akik haló félben vannak! “A ki győz, ... nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből”. (Jel 3,5) Talán magad sem tudnád hirtelenjében felsorolni, milyen sokféle névjegyzékben szerepel a neved. Anyakönyvben, adókönyvben, telefonkönyvben, telekkönyvben, választói névjegyzékben... De vajon az Élet könyvében föl van-e írva a neved? Ha most hallottál valamit abból, amit az emberi szavakon át maga a Lélek mondott a gyülekezetnek, akkor élsz, akkor átmentél a halálból az életre, akkor bizonyos lehetsz benne, hogy föl van írva a neved az Élet könyvében.

Ámen

Dátum: 1966. július 17.

A hét levél közül, amit Jézus a kisázsiai gyülekezetekhez írt, ez a leghosszabb, pedig a hét közül ez a legkisebb gyülekezet. Az látszik ebből, hogy Jézus sohasem ahhoz szabja a mondanivalóját, hányan hallgatják. A Tőle kapott áldások mértéke sohasem attól függ, hogy ketten-hárman borulnak-e a Biblia fölé, vagy hatalmas, fényes templomot zsúfolásig megtöltő, előkelő gyülekezet sereglik köréje. Jézus szavainak súlya és érvénye sohasem a hallgatóságtól függ, hanem kizárólag Őtőle magától. A maroknyi Thiatirának is Ő üzent, és ezért van az, hogy üzenete a mi számunkra is életbevágóan érvényes és fontos. Ez a kicsiny közösség kapja tehát a leghosszabb levelet. Mintha azt is ki akarná fejezni ezzel Jézus, hogy a legszerényebbet, a leggyengébbet kell legjobban pásztorolni, a legkisebbet kell igazán nagy szeretettel és testvéri szívvel körülvenni. Ebben a levélben is, mint a többiekben, van dicséret, panasz és ígéret. Lássuk hát ezeket most egyenként.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy mit tart Jézus dicsérendőnek egy gyülekezetben. Itt tűnik ki legjobban, milyen különbség van a mi egyházról vallott felfogásunk és Krisztusnak az egyházról vallott felfogása között. Mi annak szoktunk örülni, ha minél több lelket tartunk nyilván kartotékjainkban, Jézus pedig arra kíváncsi, hogy hánynak a neve van ezek közül fölírva
Őnála az Élet Könyvében. Mi évenként beszámolunk arról, hányan születtek és haltak meg a gyülekezetben, Jézus pedig azt tartaná sokkal fontosabbnak, hogy hányan születtek újjá, és hányan maradtak meg még mindig a lelki halál állapotában? Mi örömmel számolgatjuk, milyen sokan jöttek el az istentiszteletre, bibliaórára, úrvacsorára, Jézus pedig azt tartja számon, hányan nem jöttek el, mert nem ment el értük senki, nem unszolta őket senki. Mi azt szeretnénk, ha a keresztyén egyház köztekintélynek örvendő, elismert kultúrtényező lenne, Jézus pedig azt, hogy az Ő láthatatlan lelki birodalmának harcoló serege legyen, amely megalkuvás nélkül vívja a csatát szakadatlanul Isten országa megvalósulásáért a földön. Mi azt vizsgálgatjuk, ki milyen szerepet vagy tisztséget tölt be az egyháznál, Jézus pedig azt, hogy melyik presbiter, melyik egyháztag tanulmányozza naponként az Ő akaratát a Bibliából, és melyik él komoly imádkozó életet? Mi azt számítgatjuk zsugorian vagy lelki vállveregetéssel, hogy mennyit adtunk már a jövedelmünkből az Isten dicsőségére, Jézus pedig azt, hogy mennyit hagytunk benne a zsebünkben a jövedelmünkből. Tehát Jézus egészen másként látja a dolgokat, mint mi. Mi sem egymást, sem önmagunkat nem ismerjük igazán, megtéveszt a látszat, Jézus pedig azt mondja: “Tudom a te dolgaidat.” Az elrejtett, a titkos dolgaidat is, azokat is, amiket rajtad kívül senki emberfia nem tud rólad, sőt azokat a dolgaidat is, amikkel te magad sem vagy tisztában önmagadban. Ő másként látja a dolgainkat, s nyilván az Ő látása az igazabb, a valóságnak megfelelőbb! Bár úgy tudnánk látni mi is önmagunkat meg a gyülekezetünket, ahogyan Ő látja.

A felolvasott levél szerint Jézus dicséri a gyülekezetet a szeretetéért, a szolgálatáért, a hitéért és a tűréséért! Jézus szerint ez a fontos egy keresztyén gyülekezet életében: a szeretet, a szolgálat, a hit meg a tűrés. A szeretet és a szolgálat tulajdonképpen egyet jelent, mert a szolgálat nem is egyéb, mint egy-egy konkrét esetben megnyilatkozó szeretet! Vagy úgy is mondhatnám, hogy az Isten iránti szeretet az embertárssal szemben való szolgálatban válik láthatóvá és bizonyul valónak. Hiába mondja valaki, hogy szereti az Istent, ezt egészen pontosan le lehet mérni azon a szolgálaton, amit valaki az emberért végez. Össze is lehet kötni a két szót ilyenformán: szeretet-szolgálat. Mert ez a kettő mindig csak együtt igaz. Vajon a te Isten iránti szereteted milyen szolgálatban mutatkozik meg? Vagy: a te szolgálatodban, amit a világban végzel, valóban a szereteted nyilatkozott-e meg? Mert a szeretet szolgálat nélkül bizony csak érzelgősség, üres fecsegés, önmagunk és mások becsapása, vagyis éppen nem szeretet; - és viszont: az a szolgálat, az a munka, amit nem szeretetből végez az ember: lélekölő robot, kényszerű nyűg, amin nincs is rajta Isten áldása. Ebben a sok rosszindulattal, áskálódással, fúrással, bizalmatlansággal teli világban Jézus minden követőjének szinte kétszeresen szól a parancs: szeress és szolgálj! Szeretve szolgálj, és szolgálva szeress! Ma még inkább igyekezz, mint valaha, hogy minden munkád, minden megnyilatkozásod szeretet-szolgálat legyen, Istennek, a világért, az emberért!

A hitéért meg a tűréséért is dicsérte Jézus a kis thiatirai gyülekezetet. Ez is majdnem egyet jelent, mert a tűrés éppen a hit próbája. Tűrni az az ember képes, aki hinni tud abban az Istenben, aki rettentő áldozat árán, Jézus halála árán elkezdte a jót ebben a világban, és amit elkezdett, el is végzi. Ma igazán szinte az emberiség léte függ attól, hogy ez a hit és tűrés el ne vesszen a lelkünkből! Ma, amikor a világot fenyegető végpusztulás láttán az emberiség egyik, legnagyobb része reménytelen pesszimizmusba süllyed, másik, kisebb része optimista jelszavakat hangoztatva próbál hitet önteni a csüggedőkbe a jövőt illetően, - nekünk, Jézus híveinek, kétszeresen szól a parancs: tűrj és higgy! Ne légy se pesszimista, se optimista, hanem légy reménykedő ember! Higgy, de ne romantikus elképzelésekben vagy frázisokban, hanem abban az Istenben, Aki a legreménytelenebb halálból, abból a golgotaiból a legnagyobb reménységet, a feltámadást hozta elő! Ezért hihetünk teljes joggal az igazság jövőjében a bűnnel szemben, az élet jövőjében a halállal szemben, a dicsőség jövőjében a szenvedéssel szemben, a békesség jövőjében a háborúsággal szemben. A mi reménységünk Jézus föltámadásában nemcsak a mennyei világ örökkévalóságát ismeri föl, hanem annak a földi életnek is a jövőjét, annak az emberiségnek is a jövőjét, amelyikért Jézus meghalt a kereszten. Én azért merek biztos jó reménységgel tekinteni az emberiség jövendője felé ezen a földön, mert ezen a földön állt egyszer egy véres kereszt, ahol Isten a legreménytelenebb halálból egészen új életet támasztott. Ezért tudjuk, hogy a mi munkánk, mondjuk így: a mi szeretet-munkánk, szeretet-szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban. Higgy és tűrj, azaz remélj, mert minden okod megvan rá!

Ezeknek az előrebocsátása után mondja el most már Jézus a thiatirai gyülekezetnek a maga panaszát is. Mi hát ez a panasz? Röviden az, hogy fölütötte a fejét a gyülekezetben a Jezabel lelke! Bibliaolvasó emberek tudják, hogy ez a Jezabel a legrosszabb emlékű zsidó királynak, Akhábnak volt a felesége, akit a király idegen országból hozott magával. Ez az asszony magával hozta az idegen istenek tiszteletét is, és új hazájában meghonosította a Baál és Astarte tiszteletét, imádatát. Megtanította Isten népét “kétfelé sántikálni”, “két úrnak szolgálni”. Megtanította Isten népét arra, hogyan lehet egy szívvel kétféle istenségnek hódolni, hogyan lehet egyszerre Isten oltárán is, meg a Baál oltárán is áldozni. Hogyan lehet egyszerre kétféle istentiszteleten is részt venni: a zsinagógai törvénymagyarázaton is, meg a Baálnak rendezett orgiákon is. Nem akarta ő, hogy Isten népe elhagyja ősei Istenét, az egy igaz Istent, csak azt, hogy emellett vegyenek részt a pogány istentiszteleten is! Megfér ez a kettő egymás mellett! Tehát nem hitehagyásra csábította őket, hanem kéthitűségre, kétszívűségre, megosztott hódolatra. Azt akarta elhitetni, hogy a kettő nem zárja ki egymást, hogy igenis: lehet két úrnak szolgálni.

Nos hát, ezt a lelki magatartást nevezi a Szentírás paráznaságnak. Isten és az Ő népe frigyben vannak egymással. Az Ótestamentumnak nagyon szép és kifejező hasonlata ez. Az Újszövetség is használ hasonló képet, amikor Jézus az Ő egyháza kapcsolatát a vőlegény és menyasszony viszonyához hasonlítja. Ennek a frigynek a tisztaságára Isten féltékenyen vigyáz, és ehhez a frigyhez való hűtlenséget, ennek a frigynek a megtörését nevezi a Szentírás paráznaságnak. Mert valóban az is: lelki paráznaság. Amikor egy lélek két vagy több úrnak adja magát engedelmességre, szolgálatra, imádatra: az bizony a leghitványabb lelki paráznaság. És ennek a veszedelme mutatkozott a thiatirai gyülekezet életében. Nem kívülről fenyegette a gyülekezet hitét valami veszedelem, mint Pergámumban az üldözés, hanem belülről, a kettéhasadás, a lelki megosztottság a két úr között, az Úr Isten és egy bálvány isten között való lelki kétfelé sántikálás. A kísértés itt nem az Istennel való szövetségi hűség felbontására, hanem annak a megtörésére vonatkozott. Itt a veszély nem a hittagadás, nem a hitehagyás volt, mint a többi akkori gyülekezetben, hanem a kétlelkűség! A legveszedelmesebb csábítása a Kísértőnek az, amikor azt akarja elhitetni az emberrel, a hívővel, hogy a gonosz meg a jó megfér egymás mellett, a tiszta és a tisztátalan összefér egymással, hogy Istenhez meg a bálványokhoz is lehet fordulni ugyanazzal a szívvel!

Érzitek, milyen modern és örök probléma ez? Nem ezzel küzdesz-e te is a mindennapi életedben: a két úrnak való szolgálattal? Sokan már szinte el is hiszik, és magától értetődőnek tartják, hogy ma nem is lehet másképpen megélni, csak ha valaki vállalja ezt a kétlelkűséget. Ilyen kicsiny dolgokban realizálódik ez, hogy például ugyanabban a szívben gyűlölet is van, meg szeretet is. Ugyanabból a szívből egyesek iránt gyűlölet lángja csap ki, mások iránt meg a szeretet lángja! Melyik hát az igazi? Vagy amikor párosítani tudja valaki a szívében a hitet az aggodalmakkal is. Melyik hát az igazi? Vagy amikor valaki így gondolja: szép az imádság, ne is hagyjuk el, mert kár volna ezt a szép “színt” kiradírozni az életből, de azért a könyökre is szükség van, mert különben lemarad az ember a tülekedésben. Van, aki itt a templomban vallja Istent, de kint a világban, ahol ez nem divat, maga is beilleszkedik a környezete eszmevilágába. Úgy gondolja: ma két úrnak kell szolgálni, mert ilyen az élet! És ebben a kétlelkűségben észrevétlenül őrlődik az ember egy lelke! Őrlődik abban, hogy más az otthonában, és más a munkahelyén; más a templomban és más otthon; más a gyermekei között és más a barátai között. Álarcot hord itt is, ott is. Be sem meri vallani magának, hogy mennyire őrlődik a kettő között, pedig úgy szeretne békességre jutni, és egyféle életet élni! Otthon lenni Istennél, és nem kalandozni el semerre. Maga sem tudja már, mi a jó, mi a rossz, mit szabad, mit nem, és lassan belenyugszik, hogy ez az élet!

Pedig ugye érzed, hogy Isten teljes szívet kíván, és nem megosztott életet. Nem kíván Isten tökéletes hitet, hanem egyszerűen: hitet! Olyat, mint amilyen minden őszinte keresztyén embernek a hite: botladozó, kétségeskedő, erőtelen, de - hit! Próbáld meg egyszer, hogy légy mindig ugyanaz! Egy belső, hitbeli skizofréniával (tudathasadással) nem lehet sokáig kibírni! Ismertem egy öreg lelkipásztort, aki sohasem tudta szétválasztani egymástól a szószéket és az életet. Soha nem mondott ki olyan szót, amit a szószéken is el nem mondhatott volna. Úgy hívták, hogy a “magyar belmisszió atyja”, Szabó Aladár. De nem csak lelkipásztor lehet ilyen egylelkű ember. A Kortárs című folyóirat múlt évi júniusi számában jelent meg egy riport. Az újságíró egy bányamentő csoport parancsnokával beszélgetett. A bányamentők nagyon nehéz munkát végeznek: ha valahol szerencsétlenség történik, őket riasztják, és ők végzik az életveszélyes mentőszolgálatot. És most halljuk az újságíró szavait: Szokott félni? - Ha egy bányamentő azt mondja magának, hogy ő nem fél, amikor meghallja a szaggatott dudaszót, ne higgye el neki. Én otthon, ha az órát csörögni hallom, ugrok le az ágyról. - Mennyit keres? - Kevesebbet, mint vájárkoromban. - Akkor miért csinálja? - Parancsra. - Milyen parancsra? - A szeretet parancsára. Én baptista vagyok. Van itt Komlón egy hetvenes baptista közösség. Akad köztünk bányász, postás, tisztviselő. Vájár koromban is megtettem, hogy a fizetésem egy részét megosztottam a csillésemmel, mert négy gyermeke volt. A többi vájár kinevetett: elment az eszed, másra keresel? Ti ezt nem értitek, mondtam nekik. A világ asztalának mind a négy lába törött már, és egyetlen tégla támasztja alá: az emberek segítése egymáson...

Nem jó kettéosztott életet élni, úgy, hogy a szívünk Istenhez húz, az érdekeink pedig a világhoz kötnek. Ne törjük ketté a hitünket! A keresztyén élet legnagyobb veszedelme nem az, ami kívülről jön: nem az üldözés, a szenvedés, hanem belülről támad: a megerőtelenedés. Csak így lehet igazán szeretve szolgálni, és szolgálva szeretni.

Végül, az ígéretben azt mondja Jézus: “A ki győz, ...adom annak a hajnalcsillagot”. (Jel 2,26-28) Aki győz: tehát Jézus számít arra, hogy az Ő követője győzhet, győznie kell fáradtságon, hitetlenségen, reménytelenségen, kétlelkűségen. A hajnalcsillag a közelgő nappal előhírnöke. Amikor feljön, akármilyen sötét van is még, sorsa már meg van pecsételve, mert föltartóztathatatlanul közeledik az új nappal. Tehát aki győz, az maga is mintegy hajnalcsillagként fénylik. Minden Krisztusi lélek olyan hajnal közeledtének az előhírnöke, amelyik nem okoz csalódást és kiábrándulást senkinek sem. Képzeljétek, micsoda hajnal fog földerengeni akkor, ha Krisztus mennyei fényességével ragyogó lelkek kezdenek itt is, ott is föltünedezni és világítani!

Mi így szolgálhatjuk a legbiztosabban a reményteljes jövendőt!

Ámen

Dátum: 1966. június 19.

Kedves Testvéreim! Megint egy régi levél, egy nagyon régi gyülekezethez. Ez már a harmadik ilyen levél, amit mostanában felolvastam nektek. Ez is pontosan ugyanúgy kezdődik, mint a többi: “Tudom a te dolgaidat”! De ez az egyetlen, amihez Jézus, amikor mondja, tudom a te dolgaidat, azt is hozzáteszi: tudom, hogy hol lakol. Tehát nyilván éppen ezt akarja kiemelni Jézus ebben a levélben, hogy hol lakik ez a gyülekezet. Nyilván ebben van a problémája ennek a gyülekezetnek, és ebben szorul vigasztalásra, bátorításra ez a gyülekezet. Tehát a környezetében, a körülményeiben volt valamiféle probléma. De hát miért volt különleges az a környezet, amiben ez a gyülekezet élt, hogy olyan problematikussá tette számára azt, hogy keresztyénül élhessen?

Nos, a levélben rögtön meg is mondja Jézus: “Tudom a te dolgaidat, és hogy hol lakol, a hol a Sátán királyiszéke van”. (Jel 2,13) Arra utal ez a kijelentés, Testvérek, hogy abban az időben Pergámum (Pergamon) városának a közepét elfoglaló 311 méter magas hegynek a tetején emelkedett az ég felé egy hatalmas Zeusz-oltár. A pogány áldozatoknak ezek az oltármaradványai a mai napig is láthatók a berlini Pergamon Múzeumban. Aki ott járt, bizonyára emlékszik reá. Rekonstruálva van, fel van építve nagyjából ugyanúgy, ahogyan eredetileg állhatott. Turisták járnak a lépcsőin fel-alá, iskolás gyermekek kergetőznek hatalmas oszlopai között. De a maga idejében, ott, Pergámumban az antik görög építészetnek egyik legmonumentálisabb alkotásán a görög főistennek, Zeusznak mutattak be áldozatot. És hogyha valaki hekatombát, azaz száz tulkot áldozott, akkor a napokig parázsló tűz úgy világította meg, olyan vörös fényben ezt a hatalmas nagy oltárt és a hozzá vezető lépcsőt, mintha egy nagy, tüzes trónus lett volna. A Sátán királyi széke - mondták borzongva a rabszolga eredetű keresztyének, és elkezdtek imádkozni félelmükben. Tehát a pogány áldozatoknak az egyik középpontja volt ez a Pergámum. Ezért mondja Jézus a felolvasott levélben: “Tudom, hogy hol lakol, ahol a Sátán királyi széke van”.

Ezek a pergámumi gyülekezetek azt érezték, hogy ilyen sátáni atmoszférával, hatásokkal telített környezetben nehéz keresztyén embernek lenni, a keresztyén életet megélni. Mert abban az időben a Sátánnak a valósága sokkal elevenebben élt az emberek tudatában, mint manapság. És azután még későbben, a középkorban, szinte túlságosan sokat foglalkoztak a Sátánnak a személyével és a munkájával. Hátborzongató történeteket mondtak el róla, és egymást ijesztgették vele. A szószékről is nem egyszer ezzel ijesztgették az embereket. Azután még később, a felvilágosodás korától kezdve, szinte a mai napig a Sátánról való beszéd és tanítás egyre jobban háttérbe szorult, nyilván a középkori túl fantasztikus elképzelés természetes visszahatásaként. Nos tehát, a Sátánnal nagyon vigyázzunk! Nagyon könnyű azt mondani, hogy itt van, vagy ott van, nagyon könnyű ráfogni valamire vagy valakire, hogy na ez a Sátán vagy az a Sátán. Mint ahogyan a keresztyénség első századaiban annak a nyomorúságában, amiket végig kellett élni a gyülekezeteknek, a római császárban látták megszemélyesítve a Sátánnak az alakját. A reformáció idején volt olyan, aki a római pápában látta megszemélyesítve a Sátán alakját. Azután megint más korokban megint más valakiben.

Mindenütt, nemcsak Pergámumban, volt sátáni hatás és mindenütt van és mindenütt lesz. És mindig is volt és mindig is lesz. De hadd mondjam meg egészen határozottan, Testvérek, hogy én eddig a Sátánnal még csak a saját szívemben találkoztam. És én azt hiszem, hogy mindenféle Sátánról való beszéd felelőtlen játék addig, amíg nem így fogja fel valaki, amíg nem a saját szívében keresi annak a hatását. Tudjátok, hogy hol van a Sátán királyi széke? Ott, ahol egy emberi szív állít trónt a Sátánnak, önmagában. Ez az egyetlen reális beszéd a Sátánról, minden más egyéb fantáziálás, ami eltereli az embernek a figyelmét a lényegről. Mert a lényeg az, hogy tényleg van valami mefisztói erő ebben a világban. Tényleg van valami olyan sátáni erő, ami valóban igyekszik megrontani mindent, ami szép, és ami jó. Ami kigúnyolja az erényt, és nevetségessé teszi a szentet, ami mérget csepegtet a szeretetbe és megrontja a szívet. És ami félrevezeti a jó szándékot és bemocskol minden érzést és minden cselekedetet. De sohasem úgy, ahogyan el szokták képzelni az emberek, vagy ahogyan valaha elképzelték. Pláne nem lópatákkal és apró szarvakkal a fején, hanem mindig valahogy úgy, hogy ott a te szívedben meg az én szívemnek a titokzatos rejtekeiben, titokban, sokszor szinte észrevétlen. Tehát mindenkor és mindenütt. Csak néha nagyobb erővel hat, néha pedig hátrább húzódik, de mindig készen áll a támadásra. Ennél tovább sohase spekuláljunk a Sátán személyéről, mert okvetlenül valami téves elképzelésre jutunk. Tehát még egyszer: ott van a Sátán királyi széke, ahol egy ember a saját szívében trónt emel neki, tehát ahol egy ember engedelmeskedik neki.

Ezért volt nehéz nemcsak Pergámumban, hanem ezért nehéz minden időben, most is, igazán komoly keresztyén életet élni. Mert az ember mindig ott lakik, ahol a Sátánnak a hatásai állandóan érvényesülnek. A Pergámumbeliek megrémültek, és úgy gondolkodtak, hogy egy ilyen környezetben, mint amilyenben ők laknak, nem lehet keresztyén életet élni. És ezért biztatta őket Jézus, hogy tudom én a te dolgaidat, tudom én azt, hogy te hol lakol, de ez a környezet nem lehet akadálya annak, hogy éppen ott éld le a te keresztyén életedet. Ne akarj te onnan elmenekülni, nem költözhetsz el valahova máshova, ahol azt hiszed, hogy majd kevésbé érvényesül a sátáni hatás, mert a templomban is ott van. Neked ott kell maradnod, ahol vagy. Ott kell megmutatnod a világnak azt, hogy mit jelent Isten gyermekének, Krisztus megváltottjának lenni ezen a földön.

Nagyon modern ez a figyelmeztetése a mi Urunknak! Mert, Testvérek, ma is olyan sok problémát szoktak okozni a körülmények. A te szívedben nem támadt még fel ilyen gondolat, hogy mennyivel könnyebb lenne egyáltalán a keresztyén élet, hogyha valahogy más életkörülményeink volnának? Például, ha nagyobb jövedelmem lenne - mondta egyszer valaki -, egyszerre sokkal jobban meg tudnám mutatni, hogy milyen jó keresztyén vagyok. Vagy egy más valaki mondotta: ha más lenne az otthonom, hogyha az otthoni, a családi viszonyaim mások lennének, akkor az én egész keresztyén életem is más lenne. Vagy valaki azt mondja: ha nem kellene vasárnap is dolgoznom, akkor olyan más lenne az élet! De hát tetszik tudni, olyanok az életkörülményeink, hogy nem jutok el a templomba, pedig nagyon szeretnék. Ha másfajta emberek lennének a kollégáim körülöttem a hivatalban, akkor én úgy meg tudnám mutatni, mennyire szeretlek téged, Uram!

Ha...! És lehetne folytatni tovább a különböző “ha” kezdetű mondatokat, és ez a “ha” azt jelenti, hogy a körülmények miatt nem tudok igazán keresztyén életet élni. A meg nem értő, a gyűlölködő, az ellenséges, a rosszindulatú, a hitetlen, a sátáni körülmények miatt. Erre mondja Jézus, hogy nagyon jól tudom én azt, hogy te hol lakol, de ezen ne siránkozz! Mert ha máshova mennél lakni, ott is ott találnád a Sátánt. Neked ott kell maradnod, ahol vagy, és nem menekülhetsz el onnét máshova. A kovászt nem lehet kivenni a tésztából! Mert a kovásznak éppen az a hivatása, hogy megkelessze, átformálja az egész masszát. Ott kell megmutatni Isten szeretetét és Jézus Lelkének az erejét, és azzal kell járnod ebben a világban. De Testvérek, azt is hadd mondjam, hogy még csak nem is igaz ám az, hogy a körülmények valakit megakadályoznak abban, hogy keresztyén életet éljen. Ez nem igaz! Mi akadályozhat meg téged abban, hogy keresztyén életet élj? Mi akadályozhat meg téged abban, hogy szeressed azt, aki ellenséges indulattal van irántad? Azt, aki gyalázatos rágalmakat szór reád a hátad mögött? De hát nem éppen úgy szól Krisztusnak a parancsa, hogy szeressük ellenségeinket? Hát mi akadályozhat meg ebben, hogy szeressed az ellenségedet? Vagy mi akadályozhat meg abban, hogy többet végezz, mint amennyi a papír szabta kötelességed? Azok az emberek, akik azzal gúnyolnak, hogy ugyan ne légy már olyan bolond, hát csak nem strapálod annyit magad? Nem úgy szól a Krisztusi parancs, hogyha valaki téged egy mérföldre kényszerít, akkor menj el vele kettőre? Ki akadályozhat meg abban, hogy imádkozz azért, aki minden gonosz rágalmat és hazugságot mondott reád? Hiszen Krisztus szerint éppen az ilyen emberért kell még buzgóbban és még forróbban és még többet imádkozni! Vagy ki tilthatja meg neked azt, hogy megbocsáss? Az, aki még többet vétett ellened? Hiszen az egész keresztyén életnek az egyik leglényegesebb tulajdonsága az, hogy bűnbocsánatból élünk, és bűnbocsánatot adunk tovább. Vagy például ki vagy mi akadályozhat meg abban, hogy békés maradj egy békétlen környezetben? Ugye, hogy csak a Sátán? A te szívedben élő és ható Sátán! Látjátok, ezért nehéz mindig és mindenütt keresztyénnek lenni!

De éppen nincsen olyan környezet, ahol ne lehetne Krisztusi módon élni, keresztyén környezetet megvalósítani. Szinte azt merném mondani, hogy a gyárban sokkal inkább, mint a templomban, és dolgozó, munkálkodó emberek között sokkal inkább, mint hálálkodva imádkozó emberek között. És ellenségeskedő emberek között sokkal inkább, mint a legjobb baráttal szemben. Hiszen ott van igazán értéke a keresztyén életnek, ott jelent csak igazán értéket, ott virágzik, ott világít. A gyertya picinyke világosságára sokkal nagyobb szükség van a sötétben, mint a napvilágnál. Nehezebb? De hát ki mondta, hogy könnyű? Sőt, ha nagyon könnyű, akkor az már egy kicsit gyanús. Mert akkor az már nem is igazi keresztyén élet. Mert a keresztyén élet mindig nehéz és mindenütt nehéz. Persze, hogy a szívedben működő Sátán miatt nehéz. Úgyhogy, Testvérek, a mi keresztyén életünk kudarcait sohase akarjuk áthárítani az életkörülményeinkre, ne okoljuk miatta az életviszonyainkat. Mindig csak a saját szívünket! Mert ez a szív az, amely könnyebben enged a Sátánnak! A lefelé húzó erőnek sajnos könnyebben enged, mint a Jézusi hatásnak. De akármilyen erős is a lehúzó erő, hadd mondjam meg mégis azt, hogy van védelem ellene.

Az Újtestamentum úgy beszél mindig a Sátánról, mint megkötözött ellenségről. Jézus halála, feltámadása és mennybemenetele döntő győzelmet jelent ellene. Ezért lehet nekünk is győzni a Sátán fölött. És itt, Pergámumban is arról van szó, a levélből láthatóan, hogy bár ott a Sátán királyi széke van, mégis az én nevemet megtartottad, és az én hitemet nem tagadtad meg. Tehát kitartottál a küzdelemben, és te maradtál a győztes. Tehát lehet győzni, az Újtestamentum úgy beszél a Sátánról, mint megkötözött ellenségről. Ezzel kapcsolatosan eszembe jut egy régi élményem. Talán tudjátok, hogy kecskeméti vagyok, és jól ismerem a kecskeméti tanyákat. Itt nem egyszer volt alkalmam látni, micsoda veszedelmes, rettenetes kutyák őrzik ott a tanyákat. Bizony, nem nagyon tanácsos egy ilyen tanyára bemenni idegennek. Én is egyszer egy ilyen tanyára akartam bemenni, de már messziről megtorpantam, mert már messziről hallottam az ugatását azoknak a hatalmas vérebeknek, komondoroknak, melyek őrzik a tanyát, és nem mertem közelebb menni. Vártam, amíg a hatalmas ugatásra kijön valaki. Kis is jött és odakiáltott hozzám: Tessék csak az úton jönni! Bátran lehet jönni az úton, mert meg vannak kötve a kutyák. Csak az úton tessék maradni! És én el is indultam, és biztonságosan haladtam az úton a fogukat vicsorgató kutyák között.

Hát valahogy így vagyunk a Sátánnal is. Az úton tessék jönni, azon az úton, amelyről Jézus azt mondotta, hogy: “Én vagyok az út”! (Jn 14,6) Csak erről az útról le ne tessék térni, mert ezen az úton biztonságban tetszik maradni. Nyugodtan végig lehet járni, mert oda nem ér el a megkötözött ellenség. Csak a szíved ne húzzon hozzá, ne kezdjen ki vele, maradjon meg az úton, és akkor hiába mindenféle sátáni erő. Egyetlen egy védelem van: az út! Jézus! És ez az út győzelemre vezet mindenféle ellenséggel szemben!

De, Testvérek, nemcsak az életkörülményeik miatt voltak ilyen helyzetben ezek a pergámumiak, hanem sokszor olyan időszakok is vannak az embernek az életében, amikor úgy érzi, hogy nagyon felfokozódik a Sátán akciója. Pergámumban is volt ilyen válságos időszak, amiről a levélíró így ír: Antipás napjaiban, akit megöltek. Tehát olyan időszak lehetett ez, amely különösen is próbára tette a Pergámumbeli gyülekezetnek a hitét. De minden ember életében vannak ilyen döntő órák és ilyen döntő napok. Isten egyszer-egyszer nagyon kemény döntések elé állít bennünket. Jézus is ezt kérdezte egyszer a tanítványaitól: “Ti is el akartok-é menni”? (Jn 6,67) És akkor dönteni kell, hogy el akarsz-e menni, vagy ott akarsz-e maradni. És ilyenkor veti ki a Sátán különlegesen az ő tőreit. Talán reád is nehezedtek már ilyen sötét órák, amikor felszakadt nagyon mélyről a sóhajtás a szívedből, hogy elhagyott az Isten! Vagy talán másokkal hasonlítgattad magad össze, és vádolóan kérdezted az Istentől, hogy Uram, miért megy másoknak jobban, akik talán nem is szeretnek téged úgy, mint én. Egy öreg testvérnek a szava cseng a fülemben, aki az egyetlen fiának az elvesztésénél imádkozott így: az én imádságomat nem hallgattad meg, Isten, én nem is imádkozom többet! Két család élt egyszer egymás mellett. Az egyik családnál több gyermek volt, a másiknál egyetlen egy. Mindkét családnál beköszöntött a nagy vész, a torokgyík. És ahol több gyermek volt, mindegyik meggyógyult, és ahol egy volt, azt pedig elragadta a halál. És a kétségbeesett szülők úgy fejezték ki bánatukat, hogy: nincs Isten! Igen. Testvérek, vannak különlegesen válságos idők, amelyek minden ember életében előfordulnak. Ezek azok az antipási idők, amikor az Isten nagyon-nagyon keményen felteszi a kérdést, hogy ellenem, vagy velem. Az én kezemből tudsz-e elfogadni mindent, vagy pedig nélkülem akarod berendezni az életedet? És ezek az antipási idők különösen kedveznek a Sátánnak, a szívünkben ugrásra kész Sátánnak. Ki tud megállni az ilyen kísértések között, élete ilyen nagy antipási napjaiban?

Pár héttel ezelőtt bizonyára sokan olvastátok a Reformátusok Lapjában, én is olvastam a bálfai tiszteletesné haláláról. Egyszer a férje, a bálfai lelkész súlyosan megbetegedett és igen válságosra fordult az állapota. Az orvos azt mondta az asszonynak, hogy mi lesz, ha meghal a férje? Az asszony nagyon alázatosan így válaszolt: Én a férjemet az Úrtól kaptam ajándékba, az Övé. Visszaadom, ha visszakéri. Ez a törékeny testű, de nagyon erős hitű asszony kiállta a próbát. Győzött! Mint ahogyan a Pergámumbeliek is kiállták a próbát. Tehát van olyan, hogy lehet győzni az Úrban, az Úr kezében maradni.

Azt mondja a levél végül: “A győzedelmesnek... adok... fehér kövecskét”. (Jel 2,17) Abban az időben ez a kis fehér kövecske belépőjegyül szolgált az ünnepi játékokra. Jelképesen az ünnepnapot, a boldog napot, a győzelemnek az ünnepét jelentette ez a fehér kövecske. Tehát aki győz, az előtt valami nagy öröm áll. Boldog, erős, áldott élet. Nemcsak az örökkévalóságban, hanem itt a földön is. Minél több győzelem a keresztyén élet útján, annál boldogabb élet. És minden egyes győzelem megerősödés, erőgyűjtés az újabb győzelemhez. Tehát van olyan, aki győz. Mert Jézus már győzött! Azt mondta egyszer: “Bízzatok, én meggyőztem a világot”! (Jn 16,33) Fogjad csak erősen az Ő kezét, és ne félj, Ő még sokkal erősebben fogja a tiédet. Legyen érte áldott, s áldjon meg bennünket!

Ámen

Dátum: 1966. június 12.

Egy gyülekezetét szerető ember számára mindig tanulságos élmény ellátogatni egy másik gyülekezetbe, ott körülnézni, meglátni, hogy él az a gyülekezet. Hadd hívjalak meg most benneteket egy gyülekezet meglátogatására. Igénk kalauzolásával menjünk el a régi Szmirnába, nézzünk körül, milyen volt ott akkor az élet, milyenek voltak az emberek, milyen körülmények között élt a szmirnai gyülekezet, milyen problémákkal kellett nekik megküzdeniök, milyen üzenetet, tanácsot küld nekik Jézus, Aki halott volt, és él. Miközben ott körülnézünk, meg fogjuk látni, hogy ez az üzenet ma éppen úgy szól nekünk, mint akkor nekik.

Maga a város hatalmas kereskedőváros volt. Kikötője az akkori idők egyik legforgalmasabb kapuja volt az ókori kereskedelemnek. Utcái szélesek, gazdagok, házai előkelőek, virított róluk a jólét. Egyik széles sugárútja ezt a nevet kapta: Arany utca. Nyilván sok jómódú, gazdag ember lakott Szmirnában. Ebben az előkelő, gazdag környezetben élt az első század végén egy maroknyi keresztyén gyülekezet. Ennek szól a biztatás: “Légy hív mind halálig” (Jel 2,10) , vagyis: légy hű! Mi tette indokolttá, hogy Jézus éppen a hűségben való kitartásra buzdította a szmirnai híveit? A levélből láthatóan két nagy probléma: az egyik a gyülekezet gazdasági, a másik pedig a társadalmi helyzete. Csak egyetlen, kicsiny szó utal a gyülekezet gazdasági helyzetére: szegénység. A szegénység ugyan nem szégyen, de kellemetlen - pláne egy gazdag környezetben. Amikor mindenki azt akarja elhitetni az emberrel, hogy az arany, a pénz, a jólét, a civilizáció, a minél nagyobb kenyér a legfőbb kincse, értéke az életnek: könnyen megrendül a hűség! Hiszen csak egy kicsit kell lazítani a hűségen, máris előbbre lehet jutni az óhajtott meggazdagodás útján. Olyan környezetben, ahol mindenki becsületes, mindenki hű, megbízható, tisztakezű: könnyű átvenni ezt a hangot. Jó hallású ember nehézség nélkül igazodik a mellette szóló énekhanghoz. Sőt, ezt még a gyöngébb hallású ember is meg tudja tenni. De mennyivel jobb hallás kell ahhoz, hogy valaki önálló dallamot énekeljen akkor, amikor más szólamok harsognak a fülébe! Valami ilyen nehézségek között éltek a szmirnai keresztyének. Állandó kísértésnek voltak kitéve. Az élet, a környezet egészen más dallamot zúgott körülöttük, mint amilyen a szívükben élt. Körülvette a könnyebb élet csábítása, a nagyobb jövedelem kísértése, és mindaz, ami a jobb móddal együtt jár: a lazább erkölcsi élet, a léhább, könnyelműbb felfogása az egész életnek.

Akkor is voltak vegyes vallásúak. A pogány része a családnak semmit sem értett abból a becsületességből, önzetlenségből, tisztaságból, amit a keresztyén ember élni akart. Rokon, sógor, testvér állandó kísértő volt: nem látod, mennyivel könnyebb volna számodra is az egész élet, ha nem kötne a Hegyi beszéd? Ha nem kellene Jézus parancsaihoz igazodni? Nem kell olyan pontosan mérni azt az árut a mérlegen; - nem muszáj olyan szigorúan venni azt az adóbevallást; - nem kell olyan lelkiismeretesen végezni azt a munkát, könnyíts egy kicsit magadon! Így sohasem lesz autód! A pénznek nincs szaga. Azt becsülik, akinek nem kell krajcároskodni! Elég az, ha a hűség csak addig terjed, amíg látják. Amíg a férj vagy a feleség látja, vagy amíg a főnök, tanár, a hatóság szemmel ellenőrzi! Azután, amint nem látják, lehet lazítani rajta. Ami titokban marad, az szabad! Csak ki ne tudódjék! Fő a látszat! Így jobban lehet boldogulni! Valaki elmondta a múltkor, hogy elég jól keres ott, ahol dolgozik, de kereshetne jobban is, csak az erkölcsi felfogását kellene feladnia. De erre nem képes. Inkább megmarad a maga szerényebb jövedelmében, de nem tudja azt az utat járni, amit a társai. Mindennél több neki az, hogy a lelkiismeretével jóban legyen.

Nos, ilyen kísértések között éltek azok a szmirnai keresztyének. És ilyen csábítások mellett nem könnyű megmaradni Krisztus útján! Ezért szól a biztatás: Légy hű! Mindhalálig! Ha kinevetnek érte, ha mellőznek is miatta, ha lemaradsz is a tülekedésben: te tarts ki a felismert igazság mellett! Még áldozatok árán is, maradj meg olyan embernek, akire számítani lehet, akiben meg lehet bízni, akinek hinni lehet! Olyan nagyszerű az, hogy amikor Jézus a Szmirnai gyülekezetnek azt mondja: “Tudom a te ... szegénységedet”, s rögtön így folytatja: “de gazdag vagy”! (Jel 2,9a) Lehet, hogy anyagilag szegényebb vagy sok más embernél, mégis te vagy az igazán gazdag! Hát lehet nagyobb gazdagság a nyugodt lelkiismeretnél? A lelki, a belső békességnél? Hát nem drága neked az, hogy szegényen is egy gazdag Isten kezében tudhatod a sorsodat? Hát nem nagyszerű az, hogy neked van egy isteni jó barátod: Jézus, Akivel megbeszélhetsz nyugodtan minden problémát, Aki tanácsot ad, segít, vigyáz rád, megbocsát, halálon át győzelemre visz? Próbáld magad Jézus szemével nézni. Ő gazdagnak látja azt, aki hűségben kitart mellette! Hát nem az a legnagyobb gazdagság ebben a földi életben, hogy hihet valaki az Istenben? Képes lennél ezt föláldozni egy kis illegális haszonért, élvezetért, hamisan szerzett jövedelemért, örömért? Odaadnád a hitedet, a lelki békességedet bármiért? Vagy akár bárkiért? Tudod, hányan irigyelnek téged titokban az Istenben való hitedért? Hányan szeretnének hinni, ha mernék bevallani? Add föl, ha tudod! Ha képes vagy rá! Add föl! De ugye nem tudod? Nos hát: maradj csak hű! - Valaki ráteszi láthatatlan kezét a válladra, és mintegy erőt sugározva beléd, azt mondja: Légy hű mindhalálig! Légy hű ahhoz a gazdagsághoz, ami neked van! Ezt biztosan nem bánod meg soha!

De a szmirnai gyülekezetnek nemcsak a gazdasági helyzete volt hűtlenségre csábító, hanem talán még inkább a társadalmi helyzete. Olyan világban éltek, amikor a Krisztust valló ember gyanúsnak számított, sokszor egyenesen az állam ellenségének tartották, tényleg a hitükért üldözték. Szakadatlan szorongásban éltek, mert állandó veszedelem környékezte őket a hatóságok részéről. Sokan nem is bírták már tovább vállalni ezt a feszültséget, elbuktak, inkább megtagadták a hitüket, csakhogy megmaradhassanak az állásukban, megtarthassák az életüket, boldogulhassanak a világban. Mások csak titokban merték vállalni Krisztust. Nyíltan úgy tettek, mintha semmi közük nem lenne a hívőkhöz, de bent a szívük mélyén mégis odahúztak. Nem mertek nyíltan vallást tenni róla. Ebben a helyzetben egy új formája fejlődött ki a keresztyén embernek: a félő keresztyén ember. Titokban Krisztushoz húz, de nyíltan nem meri vállalni, hogy ő is odatartozik. Elfogta őket a kísértés: jobb lenne talán elvonulva, titokban, négy fal között élni a keresztyén életet, otthon, ahol senki sem látja, imádkozni, Istent tisztelni, de nem tenni ki magát annak, hogy ezért görbe szemmel nézzenek rá és háttérbe szorítsák. Vajon nem ismerős-e köztünk is az a fajta hűség, amely csak addig tart, amíg valami hátránya nincs belőle az embernek? Halálig? Óh, dehogy! Még egy kis gyanúsításig sem, egy kis kellemetlenségig sem, csak addig, amíg nincs baj belőle, amíg nem jár áldozattal, esetleg szenvedéssel, veszedelemmel. De azon túl már nem! Pedig ma Budapesten vagy Los Angelesben vagy Tokióban, vagy bárhol a világon aránytalanul könnyebb nyíltan megvallani a Krisztushoz tartozást, mint akkor volt Szmirnában. Ma ezért senkit sem üldöznek, legfeljebb maradi gondolkodásúnak tartják. Ma hívő keresztyén embernek lenni nem veszélyes dolog, legfeljebb nem divatos, nem elég modern dolog. Ma a hatóság senkit nem bolygat a vallási meggyőződéséért, legfeljebb az elvilágiasult korszellem teszi föl a kérdést: hogyan hihet még egy modern ember egy szerető Istenben? Miért jársz még egyáltalán templomba? Mi értelme van annak, hogy konfirmáljanak a gyerekeid? Miért nem hagyod ott már te is az egyházat, azt az elavult intézményt? Kinőtte már az ilyen dolgokat az emberiség, mint a gyerekcipőt! - Akkor, ott Szmirnában az üldözés miatt volt próbára téve a keresztyének hűsége, ma pedig a korszellem miatt az egész világon.

De akkor is, most is így biztat Jézus: “Semmit ne félj azoktól, a miket szenvedned kell, ... és lesz tíz napig való nyomorúságtok”. (Jel 2,10) Azért, hogy megpróbáltassatok. Ez az elvilágiasult korszellem tulajdonképpen csak hasznára van a hitünknek. Mert végre egyszer kénytelenek vagyunk komolyan szembenézni az ilyen kérdésekkel, hogy az ám, hát miért is vagyok én keresztyén, miért is járok templomba, miért is akarok én az általános közszellem árja ellen úszni? Valahogy úgy van ez is, mint amikor az ember egészséges, természetesnek, magától értetődőnek tartja az egészségét. Nem is gondol utána, nem is hálás érte, egyszerűen elfogadja, mintha nem is lehetne másképpen. De ha egyszer megbetegszik, ha válságba jut az egészsége, úgyhogy az élete is kockán forog, akkor visszagondolva addigi életére, egyszerre fölfedezi, milyen nagy jó és milyen drága ajándék az egészség az ember életében. Valahogy így van a legtöbb keresztyén ember is a maga hitével. Egyszerűen beleszületett a keresztyénségbe, mindig is hozzátartozott az egyházhoz, gyermekkorától fogva abban nőtt fel. Keresztyénnek nevezte magát, mert ez volt az általános szokás, magától értetődő szokás lett atyái öröksége. Nem gondolkodott el különösebben rajta. Nem is volt különösebben hálás érte. A keresztyén szokásokat és az egyházi életformát egyszerűen együtt csinálta a többiekkel, mintha nem is lehetett volna másképpen. De azután más idők jöttek. Olyan idők, amelyek a korábbi magától értetődő dolgokat radikálisan megkérdőjelezték. És most szembe kell néznünk ezekkel a kérdőjelekkel. Végig kell gondolnunk alaposan, hogy vajon a régi keresztyén örökség jelenthet-e még valamit számunkra meg a gyermekeink számára a jövőben? Ma senki nem spórolhatja meg magának a komoly döntést: vagy végleg elveti magától ezt a régi örökséget, mint egy molyrágta, divatjamúlt ruhát, ami csak akadályt jelent már számára a jövő kialakításában - vagy teljesen újból fedezi fel ennek az örökségnek az értékét, a lényegét, a magvát. Akkor rájön, hogy ezt a drága, nagyszerű ajándékot semmi körülmények között sem adhatja föl, sőt egészen újonnan kell birtokba venni és fölhasználni!

Egy nagy betegségnek is megvan az értelme és áldása, ha arra készteti az embert, hogy magába szálljon, és mássá legyen, mint volt, hogy megtanuljon hálát adni és örülni az újra megtalált életnek, egészségnek! A keresztyén hitünket válságossá tevő világnézeti harcok és viták időszakának is mély értelme és nagy áldása lehet az egész egyház és minden hívő ember számára, ha arra késztet, hogy végre elmélyedve felfedezzük, hogy mit is jelent valójában számunkra a Krisztusban való hitünk. Vagy arra, hogy újra hálát tudjunk érezni a bibliai kijelentésért, az imádságért, és örülni tudjunk olyan dolgoknak, amelyek azelőtt olyan magától értetődőek voltak számunkra - mint például, hogy nyitva van a templom kapuja, meg van terítve számunkra az Úr asztala, van gyülekezet, lelki otthon, van Isten, Akit méghozzá így szólíthatok meg: Édes Atyám!

Semmit ne félj - mondja Jézus -, nagy áldássá válhat ez az idő, ez az elvilágiasult gondolkodású kor, ha arra késztet, hogy végre újra a keresztyénség eredeti forrásából merítsünk, és elkezdjünk mi, akik olyan sokáig beképzeltük magunknak, hogy keresztyének vagyunk, végre elkezdjünk igazán keresztyének lenni! Vagy most értjük meg igazán, mit jelent számunkra a hitünk, vagy sohasem! Most igazán kinek-kinek magának kell megküzdenie a maga hitéért! De nem is igazán drága az, amiért nem kell árat fizetni, megharcolni, esetleg még szenvedni is! “Semmit ne félj” - mondja Jézus. Csak légy hű! Merj hűnek lenni, most! Éppen most merj igazán keresztyén lenni! Ne olyan konvencionális keresztyén, mint régen, egy kis vékony keresztyén mázzal bekenve magad - ez már valóban olyan ebben a modern világban, mint egy molyrágta, elavult ruhadarab -, hanem valóban keresztyén, aki Jézus szeretetével, jóságával, megértésével, segíteni akarásával szolgál a világban az emberek javára!

Légy hű mindhalálig! És ezért lehetsz hű, mert hű az Isten! Ha te hűtlen vagy, Ő akkor is hű marad! A mi hűségünk nem is lehet egyéb, mint az Ő hűségébe való belemenekülés, belerejtőzés. Senki se abban bízzék, hogy majd neki lesz ereje kitartani Jézus mellett, hanem abban, hogy Jézusnak lesz ereje megtartani őt minden körülmények között. Ne a magad hűségében higgyél, mert az hamar megrendül, hanem Jézuséban, mert az megmarad. Sohase magadra nézz, hanem mindig Őreá, a hűséges Istenre! Így, csakis így, az Ő hűségébe kapaszkodva győzhetsz, tarthatsz ki és maradhatsz hű - és ha letértél is, visszatérhetsz, és megmaradhatsz mellette! A mi hűségünknek az a titka, hogy hű az Isten! Hű az életben, és hű a halálban!

Ámen

Dátum: 1966. június 5.

Kedves Testvéreim! Több mint 1900 esztendővel ezelőtt történt, hogy levél érkezett Efézusba. Abba az Efézusba, ahol Pál apostol alapított valamikor gyülekezetet, ahol Timóteus is szolgált, ahol Apollós is prédikált. Ismerjük ezeket a neveket a Bibliából. János apostolnak a közvetítésével magától Jézustól jött a levél, amely az imént itten közöttünk is elhangzott. Összehívták a gyülekezetet, és felolvasták előttük ezt a nagy jelentőségű levelet.

És tudjátok, az a nagyszerű dolog, hogy amikor így elolvassuk, azt érezzük, hogy ez a levél mintha nekünk szólna. Tele van aktualitással, ami számunkra is érvényes. Így hadd mondjam most tehát: Pasaréti gyülekezet! Levél érkezett a ti számotokra. Maga Jézus küldi ezt a levelet. Szeretném elolvasni most mai nyelven, hallgassátok meg mai nyelven - íme így hangzik ez a levél: Tudom a te dolgaidat! - Olyan ez, kedves Testvérek, mintha egy láthatatlan szempár lenne ráirányítva mindnyájunknak az életére az örökkévalóságból. És ez az örökkévaló szempár lát bennünket. Nemcsak úgy lát, ahogyan mi most is látjuk egymást, ahogyan ebben a pillanatban is együtt ülünk ebben a templomban, hanem Ő mindent lát. Átlát a ruhánkon, átlát a mosolyunkon vagy az áhítatos arcunkon, belelát közvetlenül a szívünknek a közepébe. Az a csodálatos, hogy ez előtt a tekintet előtt nem lehet rejtegetni semmit. Ismer bennünket, ismeri a múltunkat és a jelenünket. És Ő ismeri egyedül a jövendőnket is. De Ő ismeri a jelenünket is. Meg az életünknek a gyönge pontjait, meg a hazugságainkat. Ismer mindent, amik mi vagyunk. Ismer téged is, és ismer engem is. Tökéletesen. És itt máris felmerül az a kérdés, hogy van-é bennünk olyan valami, amit az Ő röntgen szeme nem jó, hogyha lát. Mert azt is látja, ne takargasd, úgysem lehet! Őt nem téveszti meg a látszat. Ő pontosan olyannak lát bennünket, amilyenek vagyunk. Bár megéreznénk mostan magunkon ezt a tekintetet, olyan valóságosan, hogy kénytelenek volnánk tudomásul venni, hogy le vagyunk leplezve, és magunk sem áltathatjuk magunkat önmagunk előtt.

“Tudom a te dolgaidat”, - így kezdődik a levél. Vedd, Testvér, egészen személyesen neked szólóan, én is így olvasom a magam számára. Nos tehát, mit tud a mi dolgainkról? Nézzétek, tudja a jót is, kétségtelenül. Mindazt a szépet és jót is nagyon jól tudja, amit rólunk, mint hívő emberekről, keresztyénekről egyenként vagy együttesen mint Pasaréti gyülekezetről el lehet mondani. Nincs a világon olyan keresztyén ember és nincs a világon olyan keresztyén gyülekezet, amelyikről valami szépet és valami jót el ne lehetne mondani. Nos tehát, Ő is látja ezt.

Íme itten ilyen dolgokat mond: “Tudom a te... fáradságodat és tűrésedet, ...és terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál, és nem fáradtál el”. (Jel 2,2-3) Nagyon szép dolgokat lát az Efézusi gyülekezetben. Remek gyülekezet lehetett ez az Efézusi gyülekezet. Ha az ember idáig olvassa ezt a levelet, nagyszerű képet kap egy élő, mozgalmas életű gyülekezetről. És nagy dolog az, Testvérek, amikor Jézusnak a szeme ilyen dolgokat lát valahol egy gyülekezetben, vagy egy emberi szívben: fáradságot, tűrést és teher-hordozást. Az Ő nevéért való fáradozást, és azt, hogy nem fáradt bele. Tehát nagy dolog az, amikor ilyeneket lát Jézus. Ez olyanforma, mintha nekünk most azt mondaná - mert én azt mondottam, hogy mai nyelven szeretném most elolvasni ezt a levelet, mintha nekünk mondaná Isten: látom, hogy milyen szépen tele van a templomotok, és nagyon jól tudom azt, hogy milyen példamutató nálatok az adakozás, és nagyon örülök annak, hogy fiatal arcoknak egész serege tarkítja a soraitokat, és tudom, hogy szeretitek hallgatni az Igét. Azt is tudom, hogy a Pasaréti gyülekezetnek messze földön híre van, általában élő gyülekezetnek, szorgalmas gyülekezetnek tartják. És tudom azt, hogy sok hívő ember jár ide, messziről is eljárnak ide, mert szeretik hallgatni az Igét. Tehát van itten, ebben a gyülekezetben dicsérni való, van itten szép buzgóság, van itt komoly hitélet, van itt áldozatkészség, egymáson való segítség, diakónia. Sok minden szép és jó van ebben a gyülekezetben. De! És van mégis egy nagy: de! És, Testvérek, most ez legyen a legfontosabb a mi számunkra! Mert ami szép és jó, az külsőleg is látszik, és mindnyájan tudjuk. De van egy de, amit éppen a szép külső takar, egy olyan lappangó veszély, amit a tekintetünk elől elrejt a többi szép és jó. Mi ez a de?

Ímé így mondja: “az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad”. (Jel 2,4) Mi az az első szeretet? Mit jelent ez? Talán azt az első boldog döntést, ami az Istenhez megtérő embernek a szívét áthatja. Emlékszel, Testvér, te is, amikor először kelt a szívedben az elhatározás, hogy odaszegődsz te is Jézus mellé, az Ő tanítványainak a körébe, hogy olyan könnyűnek és olyan boldognak érezted magad, mint hogyha szárnyaid nőttek volna, szeretted volna megölelni az egész világot örömödben. Szeretted volna elmondani mindenkinek, hogy milyen jó ismerni Jézust. Szeretted volna elmondani mindenkinek azt a boldog csudát, ami veled történt, éppen Jézusnak a megismerése, a Vele való kapcsolat által. Szinte sajnáltad, hogy este van már, és nem érezheted tudatosan a Vele való kapcsolatnak az örömét, és ujjongtál az új reggelnek, hogy megint újra kezdődik az új életben való járás ebben a földi világban. Szinte mámoros volt a lelked. Mintha megéreztél volna te is valamit abból a derűből, amiről Jézus beszélt, amikor azt mondotta: Öröm van a mennyben az ég angyalai között egy bűnös ember megtérésén. (vö. Lk 15,7) Mert valóban úgy van, Testvérek, hogy mindenki, aki odajön valahogyan, véletlenül Jézushoz, az elsősorban úgy érzi, mintha egy negyedik dimenzióba emelkedett volna fel az élete. A lélek nem győz álmélkodni azon a boldog csodán, hogy Jézus él és jelen van, és a szeretete betakar, és a keze véd és vezet, és hallja az imát, és nyitva van a menny fölöttünk. És valami forró hála és mély szeretet tölti el az embernek a lelkét. Ismered ezt az érzést, vagy ismerted valaha ezt az érzést? Nem így volt nálad is valamikor? Az első szeretetnek az idején?

Első szeretet: azt is jelenti ez, hogy a szeretetünknek a legeleje. Tehát egy bizonyos sorrendi különbségről vagy elsőbbségről van itt szó. Arról, hogy Jézus az első, Akit szeretsz és minden más és mindenki más csak Őutána következik. Ő az első, Aki érdekel, Ő az első, Aki parancsol, Ő az első, Aki megtölti a szívedet. Mert Jézus mindig a szívünket akarja. Abban a szívben az első hely mindig csak Jézusé lehet. Tehát arról van szó, Testvér, hogy hogyan szereted Jézust. Nem úgy, hogy Őt is, meg mondjuk a családodat is, hanem Őt mindenekelőtt és mindenekfölött. És azután persze, Rajta keresztül a családodat is, magától értetődik. Igen, mást is. Tehát nem úgy, hogy Jézust is, meg ennek a világnak sok mindenféle szépségét és örömét is, hanem úgy, hogy Jézust mindenekelőtt, és azután ennek a világnak sok mindenféle szépségét meg örömét is. De Jézust mindenekfelett. És azt ne gondoljátok, Testvérek, hogy ez a mindenekfölött való szeretése Jézusnak, ez valami vallásos őrjöngés, ez valami rajongó érzelgősség, vagy valami misztikus elmerülés valami titokzatos, láthatatlan lelkiségbe, óh, dehogy! Sőt, éppen ez az a belső motor, ami a keresztyén embert a legnagyobb aktivitásra készteti és képesíti. Azt ugye tudjátok, hogy mi mindenre képes az ember szeretetből? Hogyha igazán szeretek valakit, akkor boldog vagyok, hogyha áldozatot hozhatok érte, vagy hogyha valami szolgálatot tehetek az érdekében. A szeretet olyan csodálatos hatalom, hogy erőt ad az emberfeletti dolgoknak az elvégzésére. A szeretet visszatart olyan dolgoktól, amelyek a szeretett lénynek az akaratával esetleg nem egyeztethetők össze. A szeretet boldogan keresi a találkozást, és féltve őrködik az együttléten, a kapcsolatnak a megmaradásán. A szeretet lemondásra, áldozatra is kész, hogyha erre szükség van. De ugyanakkor hőssé avat és mártírrá is emel, meg bátorrá, hogyha erre szükség van.

Testvérek, ma Anyák napja van. Gondoljatok most, ebben a pillanatban mindnyájan az édesanyátokra: mi mindenre volt képes ez a szeretet! Szinte az ember el sem tudja képzelni, hogy micsoda csodálatos erőforrás egy gyönge asszony szeretete: az édesanyátoké. Soha nem lehet meghálálni egészen. Boldog az az ember, aki még ma megcsókolhatja édesanyjának a kezét. Most gondoljatok arra, Testvérek, hogyha egy édesanyának a gyermeke iránt való szeretete hőssé, aktívvá tudja tenni azt a gyenge asszonyt, akkor egy embernek Jézus iránt való égő, lobogó szeretete mivé tudja tenni az embert?

Vannak nagyszerű példák, ahol meg lehet látni, hogy mit jelent az, amikor valaki szereti Jézust. Hadd mondjak éppen egy példát, mert nagyon közel van. Az elmúlt napokban temettük el a Farkasréti temetőben az ország egyik legkiválóbb tudósát, Kiss Ferenc orvosprofesszort, akit nagyon sokan ismernek itt is, és nagyon sokan szeretnek. De nemcsak itt, hanem az egész országban, és nemcsak az országban, hanem az egész világon. Őróla igazán el lehet mondani bátran, hogy Krisztus szerelmese volt. És, Testvérek, ez éppen nem azt jelenti, hogy valami álmodozó lélek lett volna, aki mindig valami titokzatos és valami misztikus túlvilág felé fordulva élt, óh, dehogy! Újságban is olvashattátok, hogy a halála pillanatáig aktív volt. A halála előtt való napon fejezte be utolsó munkáját. A Krisztus iránt való szeretet volt az ő életében az a belső motor, amely olyan társadalmi és olyan tudományos munkásságra késztette, hogy ő maga is bizonyságot tett erről. Tehát olyan tudományos munkásságra, hogy hazánkban megkapta érte a legnagyobb tudományos díjat, a Kossuth-díjat. És a világon, külföldön szintén a legnagyobb elismerést kapta, amit egy tudós kaphat. Műveit rengeteg nyelvre lefordították szerte a világon, és a mai napig is közkézen forognak mindenütt, ezrek és ezrek tanulnak belőle. És ennek az aktív, gazdag, áldott, hasznos életnek egyetlen titka volt: az, hogy szerette Jézust. Mégpedig mindenekfölött és mindenekelőtt. És nemcsak ő tett erről bizonyságot, hanem azok is, akik valaha találkoztak vele. Megérezték ennek az életnek a titkát, azt, hogy szerette Jézust.

Látjátok, azért kérdi Pétertől is háromszor egymás után Jézus, hogy szeretsz-é engem? Mert hát ez a legfontosabb. És hogyha te, Péter, engem megtagadtál és olyan hitvány, jellemtelen, gerinctelen fráter vagy is - ha te engem szeretsz, akkor minden jó. Akkor még így is, ahogy vagy, ilyen hitványul és gerinctelenül is alkalmas vagy az apostoli munkára. Végezd tovább az apostoli szolgálatodat, mert azt csak szeretetből lehet csinálni, nem rátermettségből, csak szeretetből, Krisztus iránt való szeretetből. És látjátok, Testvérek, ezért az első és a legnagyobb parancsolat az, hogy szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és minden erődből. Tehát megint: mindenekelőtt, mert ebben aztán minden benne van. Az Istennek a szeretése - ez a szeretet majd eligazít a világban. Ez a szeretet majd ad neked erőt minden jó szolgálatra, és ez a szeretet majd megmutatja, hogy hogyan szeressed bölcsen és hasznosan a másik embert. Ezért mondotta Augusztinusz annak idején, hogy “szeresd az Istent, és csinálj, amit akarsz"! Az egész keresztyén etika benne van ebben: “szeresd az Istent, és csinálj, amit akarsz”. Akkor úgyis azt csinálod, amit Jézus akar. Szeresd az Istent! Ez az a titokzatos belső tűz, ami a keresztyén embert merőben megkülönbözteti mindenféle más típusú embertől. Ez az a belső motor, ami hajtja az életét. Ez az üzemanyaga az életünknek, ebben a motorban. Az egész keresztyén életnek a titka az, hogy szeretem az Istent. Olyan titok, amivel szemben értetlenül áll a világ. Mi ez? Mi titka van ennek az embernek? Nos hát, egyetlen titka lehet a keresztyén embernek: az, hogy szereti Jézust. És ez teszi őt merőben mássá, mint minden más embert ezen a világon, és merőben mássá, mint amilyen e nélkül a szeretet nélkül volna.

Értitek már, Testvérek, hogy milyen tragikus baj az, amikor éppen ez megfakul valakiben? Mikor éppen ez a szeretet meglanyhul valakiben, vagy kihűlőben van, vagy talán már kis is hűlt? Amikor azt kell mondania Jézusnak valakinek, hogy az első szeretetedet elhagytad? Nézzétek, szeretet nélkül is lehet nagyon sok mindenféle szépet és jót tenni. Gyülekezetet is lehet szervezni, prédikálni is lehet, ügyesen prédikálni is lehet. Neki szolgálni is lehet, meg sürögni-forogni, meg szépen imádkozni is lehet Krisztus iránti szeretet nélkül. Sok mindenféle szépet és jót lehet tenni. De ez mind olyan, mint amikor kikapcsolódik az áram, leáll a motor, a lendület viszi még tovább. Sokatoknak van centrifuga gépe otthon, én is ottan láttam, hogy milyen soká forog még tovább a gép, amikor már kikapcsolták belőle az áramot. Észre sem veszi, hogy kikapcsolódott az áram belőle, mert pontosan úgy forog még tovább sokáig. Hát valami ilyenforma dolog történik Efézusban is, hogy kikapcsolódott az áram. Tehát nagy tevékenység, foglalatosság, buzgóság van, de mindezt már csak a korábbi lendület viszi. Az első szeretetet elhagyta. Ennél nagyobb tragédiája a keresztyén életnek nem is lehet. Nálad mi a helyzet, Testvérem? Jobban szereted ma Jézust, mint azon a napon, amikor megtértél? Jobban szereted, vagy kevésbé? A Vele való találkozás egy olyan csúcs, egy olyan lelki csúcs volt, ahonnan már csak lefelé visz az út, lassan, de mindig lejjebb? Vagy feljebb, egyre feljebb? Ad neked erőt a Krisztus iránt való szeretet a bűn ellen, a kísértés ellen? Szereted te igazán a Vele való meghitt együttlétet, van neked egyáltalán időd erre ebben a rohanó életben? Akit szeret az ember, arra mindig van elég ideje. Szereted a Vele való meghitt, imádságos együttlétet, szereted az Ő szavát? Ma jobban szereted a Bibliádat, vagy kevésbé? Van még benned valami egyáltalán a régi tűzből? Egy házasságban is rettentő dolog egy kihűlt szerelem, hát még a Jézussal való viszonyban!

Hogyha a Jézushoz való viszonyunk mélységét, komolyságát és melegét a kihűlés veszélye fenyegeti, az az egész keresztyén életünk alkonyát jelenti. Ez annyira nagy baj, hogy dacára minden dicsérendő szépségnek és jóságnak, azt mondja Jézus az Efézusi és a Pasaréti gyülekezetnek: “térj meg, ...ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből”! (Jel 2,5b) Nem olyan gyertyatartóra gondol itt Jézus, amilyet most ismerünk, hanem arra a régi fajta olajmécsesre, agyagmécsesre. Képzeljétek el, hogyha egy ilyen agyagmécses megrepedt és kifolyt belőle az olaj, és nem használható már arra, amire való, hát akkor mire való? Persze, el lehet még tenni, mint valami szép emléket vagy régiséget, de annak már gyakorlati értéke nem sok van, legfeljebb a régiségeket gyűjtő múzeumok számára. Ilyen muzeális tárggyá válik minden hívő ember és minden keresztyén gyülekezet ebben a világban, amelyben nem lángol már a Krisztus szeretete. Még az előző nemzedék szeretetéből és áldozatából él. Van, amelyik a saját múltbeli emlékeiből él, és nincsenek neki friss emlékei. Ez a múzeumok számára lehet drága régiség, mert ők gyűjtik a régiségeket, de Jézus nem gyűjti a régiségeket, hanem elveti. A helyéből kimozdított gyertyatartót, a kihűlt szívű keresztyénséget elsodorja ez a modern világ. Mint ahogyan mi egy kiégett villanykörtét eldobunk, mert nem való semmire. Hát, Testvérek, pontosan így van ez: ha nincs bennünk Krisztus iránt való szeretet, olyanok vagyunk, mint egy kiégett villanykörte. Nem való semmire! Csak van egy nagyon nagy különbség: az, hogy azt a kiégett villanykörtét már nem lehet többé égővé tenni, de a szívedet igen! És ezért szól a nagy parancsolat: “Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd”! (Jel 2,5a)

A keresztyén élet három nagy imperatívusza [felszólítása]: emlékezz, térj meg, cselekedj! Mégpedig minden nap újra. Emlékezzél! Igen, emlékezzél meg mindig újra, hogy mibe kerültél te, hogy milyen áldozatot hozott éretted Jézus. Emlékezzél meg mindig újra arról a szent vérről, amelynek az árán mondhatod te is: Édes Atyám - Istennek. Nem tudok semmit ezen a világon, ami jobban felmelegítené a kihűlt szívet, mint ez az emlékezés, mint az, hogy rágondol az ember, mindig újra és újra arra, ami ott a Golgotán történt. Csak azt ne engedje a hívő ember, hogy valaha unalmassá vagy közömbössé váljék a számára az, ami ott a Golgotán történt! Adj hálát érte minden nap. Legyen ez a mottó: nem akarom elfelejteni, hogy mit tett értem Jézus! Tehát emlékezzél! Minden nap újra emlékezzetek erre!

És azután térj meg! Ez szimpatikusabban hangzik, hogyha így mondom, mert a görög szöveg is szóról-szóra azt jelenti: tarts bűnbánatot! Persze, hogy megfakul a legégőbb szeretet is Krisztus iránt, ha kimaradoznak azok a napok és azok a vasárnapok, amikor a lelkedet odaállítod az élő Jézusnak a jelenlétébe, és megvizsgálod, nem került-e valami közéd és Jézus közé. A bűnbánat nem áhítat vagy érzelem vagy hangulat kérdése. A bűnbánat lelki fertőtlenítő eljárás a felismert, konkrét bűnök ellen. A bűnbánat azt jelenti, hogy megfürdetem a lelkemet, meg a gondolataimat, meg a szívemet mindig újra Jézus szeretetének a fürdőjében. Tehát tarts bűnbánatot minden nap újra!

És cselekedj! Enélkül nem ér semmit. Az Istennek felismert akaratát cselekedd, csak tétlen ne maradj! Indulj el a másik ember felé, mozduljon segítésre a kezed, látogatásra a lábad, egy-egy kedves szóra az ajkad, szeretetszolgálatra a szíved! Cselekedj! Minden nap cselekedj valamit Jézusért! Jézus nevében! Mindent így cselekedj!

Tehát: emlékezzél, tarts bűnbánatot és cselekedj! A legizzóbb kályha is kiég, ha nem táplálják benne a tüzet szakadatlanul. Jézus iránti szeretetünket így lehet táplálni, hogy emlékezzél, tarts bűnbánatot és cselekedj! Minden nap újra!

“A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” (Jel 2,7a) Ha mindebből mostan valamit a lelki füleddel meghallottál, azt személyesen maga Jézus mondta, személyesen neked!

Ámen

Dátum: 1966. május 8.