Joó Sándor Dr.

Jézusnak a szavaival elérkeztünk a Hegyi beszéd legnehezebb részéhez. Itt jut kifejezésre a keresztyén hívő ember erkölcsi magatartásának a legjellegzetesebben jézusi vonása. Maga Jézus is szinte mintegy kihangsúlyozza ezt, amikor azt mondja: “ha csak a ti atyátok fiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet?” (Mt 5,47) Igen, éppen itt van a keresztyén többlet: a második mérföldkő, a másik orca, az ellenség szeretete. Éppen ezt az etikai többletet van hivatva beleadni a keresztyén ember a világ életébe. Olyan mérhetetlenül nagy feladat ez, hogy még a hívő emberek nagy része is visszaretten tőle, és azt mondja: lehetetlen, megvalósíthatatlan, képtelenség! A világban pedig az az általános vélemény ezzel a szakasszal kapcsolatban, hogy nemcsak lehetetlen így élni, ahogyan Jézus kívánja, de nem is ajánlatos. Ez a magatartás nem életrevaló. Itt látszik legjobban, hogy Jézus mennyire nem gyakorlati, hanem álmodozó lélek. Hova vezetne az, ha valaki tényleg így kiszolgáltatná magát a másik ember gonoszságának, ha az őt verőnek odatartaná a másik orcáját is, ha az alsó ruháját követelőnek önként odaadná a felsőt is, ha a leghitványabb gonosztevővel is a szeretet gyöngédségével bánna?! Nem vezetne ez anarchiára, a durva és közönséges indulatok gátlástalan orgiájára? Nem a gyáváknak, a gyengéknek, a balekoknak az etikája ez? Annyi mindenféle kérdés tolul elő ezzel az igével kapcsolatban, hogy nem is lehet mindegyikkel foglalkozni. Vegyük csak a legfontosabbakat.

Tényleg olyan passzív, gyáva gyengeség az, ha valaki úgy viselkedik az ellenségével szemben, ahogyan Jézus mondja: nem üt vissza, nem torolja meg a sérelmeket, a kötelező egy mérföld helyett kettőt tesz a másikkal, az egyik orcájára kapott ütésre a másik orcája odatartásával felel? Vegyünk egy nagyon egyszerű, mindennapi példát. Két ember vagy család él társbérletben, egy lakásban. Megállapítják a házirendet, ki mikor takarítja a közös helyiségeket, hogyan használja a konyhát, fürdőszobát, mikor rázza ki a szőnyeget. És ez a helyes, a szükséges. De azután az egyiknek a rendetlensége miatt fölborul a rend. Piszkosan hagyja a konyhát, szétdobálja az edényeket, elmulasztja kitakarítani a lépcsőházat, és rengeteg ilyen aprósággal folyton bosszantja a másikat. Végre a másik is elveszti a türelmét, és azt mondja magában: ha te úgy, én is úgy! Csak nem leszek olyan balek, hogy mindig megcsinálom helyette! Ha rám kerül a sor, majd ezután én is úgy teszek, ahogy ő: hadd lássa meg, milyen bosszantó, amit csinál velem!

Ez az úgynevezett visszhang-törvény. Ha a másik jó és udvarias velem szemben, akkor én is az vagyok vele szemben, de ha ő komisz és ellenséges, akkor bennem is kiváltja ugyanazt a magatartást. A múltkor valaki hasonló sérelmet mesélt el és így fejezte be a mondókáját: Annyira felbosszantott az illető, hogy végül én is kénytelen voltam megmondani neki a magamét! És jól odamondogatott neki. - Így szokott ez lenni. Nem veszitek észre, hogy éppen ez a gyengeség? Kénytelen voltál te is megmondani neki a magadét? Kénytelen voltál te is viszonzásul bosszantani őt, hogy egyszer a saját bőrén tapasztalja, mit jelent az a sok bosszúság, amit ő okozott neked? Kénytelen voltál? Nem veszed észre, hogy az a másik - mondjuk az ellenséged - határozta meg a magatartásodat vele szemben? Nem szabadon viszonyultál hozzá, hanem kényszerített az ő gonoszsága! Hatása alá kerültél a hangulatának, az idegességének, a komiszságának. Kénytelen voltál te is ideges lenni, komisz lenni. Hát mi vagy te? Rabszolga, aki kénytelen? Akinek a viselkedését, a szavait a másik cselekedete és viselkedése irányítja, szabja meg? Hiszen akkor az a másik az erősebb, te pedig a gyengébb. Engedelmeskedsz neki: pontosan azt teszed, amit az ő gonoszsága diktál neked. Ez a gyengeség.

Jézus azt mondja: ne hagyd, hogy rád erőszakolja az a másik, hogy te mit tégy! Légy szabad az ő magatartásától! Ne ő adja kezedbe a fegyvert! Ha ő a gonoszság fegyverével támad ellened, szegezd te ellene a szeretet fegyverét! Ha ő sérteget és komiszkodik veled, támadd meg jóakarattal; önigazult követelőzéseit szereld le a kötelezőn felüli szívességgel! Ez igazán nem passzív ellenállás, hanem ez a legaktívabb ellenállás minden gonosz ellen! Nem azt mondja Jézus, hogy ha valaki arcul üt jobb felől, hagyjad, hogy üssön csak bal felől is, hanem: fordítsd felé a másik arcodat is. Ez a szeretet merész támadása, ami a másikat hamarább összetöri, mint a visszaütés. Ő az arcodat támadja, te pedig a szívét. A másik arcod odafordításával te leszel a támadó, sőt morálisan már győztél is felette! Akkor már te választod meg a küzdőteret, meg a fegyvereket, és olyan talajra kényszeríted a küzdelmet, ami neki ismeretlen, és olyan fegyverekkel támadsz, ami ellen ő nem tud védekezni. Ha valaki téged egy mérföldre kényszerít, megköveteli tőled, amire köteles vagy: rabszolgája vagy neki, kiszolgáltatottja, nem tehetsz egyebet; - de ha önként mégy el vele kettőre, fölibe kerekedtél, jótevőjévé, mesterévé lettél! Az egy mérföld, az egyik orca: gyengeség; a másik orca, a második mérföld: erő. Az egyik gyávaság, a másik bátorság.

Jézus is azzal győzött, hogy nem ütött vissza, pedig minden oka és joga is meg lett volna hozzá. Meg ereje is. De akkor mi most nem lennénk itt! Ha visszaütött volna, amikor Őt ütötték, valamelyik ütése a hitünket érte volna, agyonzúzta volna minden reményünket. De Ő visszautasította ezt a fegyvert, a sajátját használta, és így győzött le minket is. Ez az igazi hatalom, ez az igazi erő! Nem az izomzatával győzött, hanem a szeretetével. Tehát új fegyverekkel, új küzdelemre hív Jézus: a gonosznak jóval való legyőzésére. A gyűlöletnek szeretettel való letörésére. A sérelemnek és bántásnak és minden hitványságnak jóakarattal, jótéteménnyel való megtorlására. A sötétségnek világossággal való elűzésére. Ez igazán nem a gyengék evangéliuma, hanem a legerősebbeké! Arra mindenki képes, hogy egy ütést alkalmasint ütéssel viszonozzon. Ehhez nem kell sok erő. De ennél sokkal több az, amikor úgy gondolkodom: elég erőm volna visszaadni az ütést, ki tudnám készíteni az illetőt, de arra is van erőm, hogy lemondjak erről. Igen, ez a nagyobb erő! A legnagyobb erő az, amikor magamban győzöm le az ellenséges érzést.

Ezért mondja Jézus: “szeressétek az ellenségeiteket”. (Mt 5,44) Enélkül ugyanis az egész, amiről eddig szó volt, nem ér semmit. Mert odafordíthatja valaki a másik arcát úgy is, hogy közben belül úgy érzi: gyűlöllek, de majd egyszer eljön az én időm is! Az a módszer, amit Jézus ajánl, csak szeretetben igazi. Ami Jézus halálát más mártírhaláltól megkülönbözteti, éppen az a tény, hogy aktív szeretet áradt belőle azok felé, akik kínozták. Ezért nem leveretés volt az Ő halála, hanem győzelem. Nem Őt győzték le, Ő győzött örökre. “Szeressétek az ellenségeiteket” - részletezve ez azt jelenti, hogy próbáld azt a másikat Isten előtt látni, és arra gondolni, hogy érte is meghalt Jézus, ő is mérhetetlenül drága Isten számára. Próbálj arra gondolni, hogy vajon miért lett az a másik olyanná, amilyen? Talán valami nagy fájdalom, szenvedés árnyéka borult az életére, és ez tette olyan kiállhatatlanná, ez törte össze benne az emberséget. Vagy talán valami szerencsétlen átöröklés terhelte meg a jellemét. Talán még a gyerekszobában érték olyan hatások, hogy elvesztette minden bizalmát az emberekben. Próbáld megérteni, minden hibájával, ferdeségével, furcsaságával együtt komolyan venni, hiszen ezért kellett meghalnia Jézusnak őérette is, mert olyan, amilyen: gonosz, romlott, elveszett. Próbálj arra gondolni, mit tehetsz azért, hogy ne legyen hiábavaló Jézusnak az érte is elszenvedett megváltó halála. Ha pusztán jogilag reagálsz az ő gonosz cselekedeteire, tehát ha ugyanúgy bánsz vele, ahogy ő veled - amit egyébként senki sem vehetne zokon tőled, mert általában ez a természetes -, akkor megkeményíted őt, megmakacsolod a saját gonoszságában, bizalmatlanságában, embergyűlöletében, hitványságában. Tehát vétkezel ellene.

És ha majd Jézus megkérdez felőle az utolsó ítéletkor, talán azt akarod majd mondani: de hiszen egészen korrektül bántam vele, Uram! Mindenki nekem adott igazat, semmi olyat nem tettem vele, amit ő már előbb ne tett volna velem: nem érdemelt egyebet! Akkor ajkadra fagy a szó, mert eszedbe jut, hogy hiszen Jézus sem szorítkozott veled szemben a korrektségre. Ha Ő is a szemet szemért, fogat fogért elv alapján bánt volna veled, jaj lenne neked! De Ő a testvérének nevezett, vérét adta érted, pedig ellensége voltál. És ha ezt igazán hiszed, akkor te is csak ilyen könyörülő szeretettel tudsz nézni az ellenségedre, és mindent megteszel, hogy megéreztesd vele: testvér, én nem akarom, hogy te még jobban belekeseredj a magad ellenséges indulataiba, komplexusaiba. Felelős vagyok érted Isten előtt: ezért, csak ezért nem ütök vissza, pedig jogom lenne hozzá. Ezért, csak ezért fordítom feléd a másik arcomat is. Nem az a legfontosabb, hogy a jogomat, az igazamat érvényesítsem a másikkal szemben. Van ennél fontosabb is: hozzásegíteni azt a másikat ahhoz, hogy ne legyen hiábavaló számára Jézus megváltó keresztje. Ezt jelenti, az hogy “szeressétek az ellenségeiteket”. (Mt 5,44)

Hogyan juthat el egy ember odáig, hogy szeresse az ellenségét? Hogyan jutott el Jézus odáig? Emlékeztek, hogyan imádkozott azokért az emberekét, akik gúnyolódva, átkozódva, testét-lelkét halálra gyötörve vették körül keresztfáját? “Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek”. (Lk 23,34) Jézus tudott valamit, amit ezek az emberek nem tudtak magukról. Jézus valami egészen mást is látott bennük: nemcsak egy szadista, fölbőszült tömeget, emberi fenevadak durva sokaságát, hanem Ő ezekben a dühöngő és kegyetlen emberekben az Isten elveszett és eltévedt gyermekeit látta. Az Ő tekintete áthatolt a szennyrétegen, és meglátta mögötte azt, amire ezek az emberek tulajdonképpen hivatva lennének. Ezeknek az embereknek a gyűlölettől villogó tekintete tulajdonképpen megváltásért kiált, csak ők nem tudják. Ezek az emberi szörnyetegek nemcsak állatok, hanem szánalomra méltó, szörnyűségesen elveszett gyermekek, csak nékik fogalmuk sincs róla, hogy azok. Nem tudják, mit cselekszenek! De Jézus tudja. Jézus látja. Minden átkuk, minden sértő, bántó szavuk, mozdulatuk tulajdonképpen az elveszett gyermek síró könyörgése, amellyel a megváltás után kiált. És ezért tudta szeretni őket Jézus.

Próbáld te is így látni azt, aki annyi bosszúságot okozott már neked, aki annyira megkeserítette az életedet, aki annyi bajt csinált, aki már annyira az idegeidre ment, aki annyira az utadban van, akiben annyira csalódtál! Próbáld meg így látni őket, Jézus szemével. És lásd meg, hogy Jézus maga is ott áll közöttük, együtt eszik és iszik velük, és élete utolsó, legfájdalmasabb órájában is érettük könyörög. És ha Jézus ott áll azok között, akik téged bántanak, gyűlölnek, keserítenek, hol állhatnál te, ha együtt akarsz lenni Jézussal?! Igen, odahív Jézus közéjük, az ellenségeid közé és kér, segítsd kiszeretni őket a nyomorúságukból! Ők nem tudják, mit cselekszenek, de te már tudod: tulajdonképpen arra várnak, hogy meglásd bennük azt, amit Jézus látott bennük, és ami Néki is az erőt adta arra, hogy meghaljon értük. Hiszen ők is - az ellenségeink - szeretett, eltévedt és nagyon keresett gyermekei a mi mennyei Atyánknak! Ki látná meg bennük különben Isten gyermekét, és ki tudna rajtuk szeretettel megkönyörülni, ha nem te, akit már legyőzött és felemelt ez a szeretet?!

“Ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” (Mt 5,46) Nos hát, éppen ez a több az, ami reánk bízatott, keresztyénekre. Ez a többlet a második mérföldkő, ahol a keresztyénség kezdődik. A szeretetnek erre a győzelmére hívott el Jézus. Ő, aki a szeretettel győzött, adja önmagát, életerejét, hogy kimenve majd innen, mi is győzni tudjunk a legnagyobb küzdelemben: önmagunk felett.

Ámen

Dátum: 1964. szeptember 28.

Elöljáróban szeretném felhívni a figyelmet valamire, ami nagyon természetesnek látszik, de rendkívül fontos. Arra, hogy a Bibliából most felolvasott szavak Jézus szavai. Vagyis Isten gondolata, tanácsa, akarata. Azoknak szól, akik az isteni tanácsra és véleményre ebben az ügyben, a házassági elválás kérdésében igényt tartanak. Akik a házasság egész problémáját, minden ügyét Isten kezében tudják, és az Ő kezéből fogadják. Akik már eleve úgy vállalták a házasságban egymást, hogy Isten “szerkesztette össze” őket egymással. Akik Istennek ezt az összeszerkesztő munkáját nem igényelték, hitben nem is vállalják, vagyis akik számára a házasság pusztán emberi vállalkozás, azok számára a válás is pusztán emberi meggondolás eredménye, és pusztán adminisztratív kérdés lebonyolítása. A legtöbb házasság már az indulásában, létrejöttében magában hordja a válás lehetőségét, kilátását. Nem is épült olyan alapra, isteni fundamentumra, ami kibírná a holtomiglan-holtáiglant. De most nem az ilyen házasságról van szó, hanem keresztyén emberek házasságáról. Olyanokéról, akik életüknek ebből a nagy döntéséből nem hagyták, és nem hagyják ki a házasság szerzőjét: Istent. Akik valamikor Isten előtt kötöttek házasságot, akinek Isten kötötte meg a házasságát.

Sajnos az élet nagyon sok példáját mutatja annak, hogy még az ilyen házasság is el tud romlani. Az ilyen házasságban is előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogyan remélték és szerették volna. Az Istennel számoló emberek életében is sok a rossz házasság. Rendkívül sok. Annyira sok, hogy egyszer valaki, amikor ilyen problémákról beszélgettünk, így tette fel a kérdést: Van-e egyáltalán jó házasság? Hála Istennek, van. Csak arról nem szoktak beszélni, mert az nem érdekes, arról nem lehet pletykálkodni, amit pedig olyan szívesen tesznek a kívülállók. Mindenesetre magam is, negyedszázados lelkipásztori gyakorlatomból tudom, hogy nagyon sok a rosszul sikerült házasság, és sok úgynevezett jó házasság sem igazán jó. Nem a szeretet, nem a hit tartja össze, hanem csak valamiféle gipszkötés. Belülről tetőtől talpig kihűlt, megkeseredett, megkeményedett, kihalt. Csak még össze van gipszelve. Ez a gipsz sok mindenféle lehet: társadalmi látszat, pénzügyi meggondolás, családi érdek, gyermek - de lelkileg, meg testileg már régen nem az, aminek lennie kellene. Nem házasság, csak egy szomorú, szegény lom. Ki tudná megmondani, hogy az úgynevezett jó házasságban mennyi titkos szenvedés, sóhaj, igazságtalanság emészti a lelkeket? Hogy egy-egy asszonynak a tekintete miért olyan fénytelen, hogy egy-egy férfi magatartásából miért hiányzik minden lendület, elán? Nincs már mondanivalójuk egymás számára, sem adnivalójuk. Ó, de könnyen történik azután olyankor az, hogy valaki másnak mondják vagy adják azt, amit egymásnak már nem tudnak. Ha nincs is még szó egy harmadikról, ha föl sem merül még a válás kérdése, akkor is gyakori, hogy férj és feleség csak úgy elvannak egymás mellett. Milyen unalmas, fárasztó teherré tud válni még olyan házasság is, amelyik pedig igazán jól kezdődött valamikor!

Igen, mert a legtöbb embernek a házassághoz való hozzáállásában van a hiba. A regények szoktak úgy végződni, hogy a szerelmesek végre egymáséi lettek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. És ez a regényes elképzelés él sok-sok emberben. Majd ha összeházasodunk, akkor minden jó lesz! - szokták mondani a fiatalok. Pedig az életben rendszerint nem így van. A házasság nem végpont, hanem kiindulási pont. Az élet problémái, nehézségei csak azután következnek igazán. Az igazi jó házasságban állandóan és keményen kell küzdeni a házasság megromlása ellen. A boldog házasság nem olyan, mint egy jó, kényelmes karosszékben való ülés, hanem olyan, mint egy fárasztó hegymászás. Vannak közben gyönyörű, verőfényes csúcsok, de vannak árnyékos völgyek is, sőt fenyegető, szédítő szakadékok is. Valóban sokat kell küzdeni, talán szenvedni is, de főleg sokat, nagyon sokat imádkozni, hogy a házasságban megmaradjon a boldogság és a békesség. A szeretet nem olyasvalami, ami csak úgy magától fényes, tiszta, erős marad. A szeretetet állandóan gondozni kell, fenntartani, mint a háztartást, táplálni, mint a tüzet, gyakorolni, mint egy zongoradarabot. A házassági boldogság nem olyan, mint a sorsjegy, amivel vagy szerencséje, vagy pechje van az embernek, amit nem tud irányítani, befolyásolni. Az a szeretet, ami összeköt két embert, keletkezésében igen: Isten ajándéka, de ennek az ajándéknak a fenntartása, gondozása a házastársakra van bízva! Boldogan egybekelni kétségtelenül nagy és jó dolog, de az ezüst vagy aranylakodalmat is boldogan megünnepelni, ez még sokkal nagyobb és jobb dolog!

De ha egyszer nem boldog az a házasság, akkor mi legyen? Tudjátok, hogy a legtöbb házassági bajnak és így a válásnak mi a gyökere? Éppen az úgynevezett boldogsághoz való jog igénylése. De mi lesz a boldogságommal? - mondta valaki a múltkor. - Olyan rettenetesen boldogtalan vagyok ebben a házasságban! Hadd mondjak itt valamit nagyon komolyan, amit igazán csak hívő emberek tudnak megérteni: A boldogsághoz való jog igénylése teljesen bibliaellenes gondolkodás. És az is, hogy egy házasság áll vagy bukik a boldogsággal. Aki életében valaha igazán bűnös emberként állt már Krisztus keresztje előtt, az nagyon jól tudja, hogy semmi másra nincs “joga”, mint az ítéletre, a halálra. Az tudja, hogy már magában véve is nagy kegyelem a számára, ha Isten még feladatot és szolgálatot akar adni neki. Az úgynevezett boldogsággal vagy boldogtalansággal nagyon sok felelőtlen játék folyik a modern házasságokban. A hívő embernek nem ahhoz van joga, hogy ő boldog legyen, hanem ahhoz, hogy a másikat boldoggá tegye! Nem a maga érzései és vágyai fontosak elsősorban, hanem az Isten színe előtt esküvel kötött házasság a fontos. Ezért, a házasságért kell a saját maga érzéseit, vágyait, mondjuk boldogságát elveszíteni tudnia. Hogy is mondja Jézus: “a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt”. (Mt 10,39) Ez az a csodálatos nyereség, amit az Istennek való engedelmesség és hűség eredményez. Igen, aki meg akarja tartani a maga életét - mondjuk boldogságát, elképzeléseit -, az elveszíti azt, aki pedig elveszíti, meri elveszíteni, az megtalálja azt. Ez állandó isteni igazság. Nem kell tehát rögtön válásra gondolni, ha valaki nem boldog!

Ilyet is hallottam már sokszor: kérem, az akkor nem volt igazi szerelem a férjemmel (feleségemmel), de most megtaláltam az igazit! Ilyen is van, tudom. A legjobb házasságban is előfordul, hogy valamelyik fél később összetalálkozik valakivel - sajnos rengeteg alkalma van rá, főleg a munkahelyén -, nagyot dobban a szíve, és úgy érzi, ez a valaki minden tekintetben hozzáillőbb társ lenne, mint a sajátja. Eltekintve attól, hogy talán nem is lenne igazán alkalmasabb, hozzáillőbb az a másik, de ha az lenne is, egy házasságból akkor sem lehet csak úgy kilépni, mint egy rossz irányba haladó autóbuszból. Lehet, hogy elkapja az embert egy fellobbanó érzés sodra, de azért vagyunk emberek, és nem állatok, hogy ellent tudjunk állni az ilyen sodrásnak. Nem ösztönlények vagyunk, akiket a pillanatnyi kedvük és vágyuk, vagy akár mély érzéseik mozgatnak csak, hanem erkölcsi felelősséggel tartozó szellemi lények is: gyereknek, családnak, Istennek felelősséggel tartozó szellemi lények, emberek, akik saját feltörő vágyaik, érzéshullámzásaik ellen tudnak és kötelesek is harcolni! Még ilyen komoly esetben sem a válás a megoldás. Sőt a válás egyáltalán nem megoldás, a válás: csőd. A hitnek, a jóakaratnak, a hűségnek, az életnek a csődje. Olyan csőd, mint ahogyan az amputálás az orvosi tudománynak a csődje. Igen, az orvos akkor amputál egy beteg lábat, ha már az egész tudománya csődöt mondott. Persze előfordul, hogy mégis muszáj, mert csak így lehet megmenteni az életet. Így van a válással is. Van olyan eset, hogy csak így lehet megmenteni az életet: egy asszonynak vagy a gyermekeknek az életét: válással. De ez a legutolsó!

A lelkipásztori praxisomban előfordult rengeteg sikertelen békítési kísérlet ellenére is azt mondom: ritka a teljesen reménytelen eset. A végsőkig kell küzdeni egy házasság megmentéséért! Küzdeni, közösen, de nem egymás ellen, hanem együtt a nehézségek, a veszedelmek ellen. Nem azon gyötrődni, viaskodni, imádkozni, hogy miként kerülhetek ki ebből a házasságból, hanem, hogy miként maradhatok meg ebben a házasságban? A házassági problémák csak úgy győzhetők le, ha tudjuk, hogy le kell győzni őket. Mint ahogyan az ember életében is vannak krízisperiódusok, úgy a házasságok életében is vannak ilyen krízisek, válságos időszakok. Olyan házastársak is, akik már 30-40 éve együtt élnek, rengetegszer elválhattak volna, ha azt a sok válságot, ami ezek alatt az évtizedek alatt előadódott, át nem tudták volna vészelni, és közös akarattal le nem tudták volna győzni. De tudták, hogy győzniük kell! Az eredmény megtanította őket arra, hogy az úgynevezett abszolút tarthatatlan állapot önmegtagadással, kitartással, hűséggel, hittel és imádsággal mégis megoldható volt. Az igazi hűség akkor sem hagyja el az őrhelyét, ha mélyen boldogtalannak érzi magát. Aki a maga boldogságigényét az Istennek fogadott hűség követelménye alá rendeli, az megnyeri a csatát. Az a csodálatos, hogy akkor az olyan nagyon óhajtott boldogság sem fog elmaradni. A hűségnek és az Isten iránti engedelmességnek mindig megvan a jutalma, akkor is, ha azt már majd csak a gyermekek fogják megkapni és élvezni.

Ugye milyen érthető, hogy Jézus ennyire ellene van a válásnak? Hiszen éppen azt a bizonyos boldogságot védi általa. Még ha a másik fél válni akar is, akkor se adja fel az egyik a házasság megmentésének a reményét! Ha csak az egyik házastárs küzd is a házasságért a maga szeretetével, hűségével, számíthat arra, hogy Isten az ő oldalán áll! Nem egyedül harcol! Amíg a hite bírja, addig egészen bizonyosan nem lehetetlen az, hogy győzzön. Addig egészen bizonyosan nem marad tanácstalan és tehetetlen, erőtlen. Akkor egészen bizonyosan megkapja a szükséges erőt is, a legnehezebb kereszt elhordozásához is. És akkor rájön, hogy a szenvedést és sikertelenséget magasabb célok elérésére vezető lépcsőként is fel lehet használni. A házassági bonyodalmak által jut majd éppen még mélyebb kapcsolatba Istennel. Istennel való közösségben egy diszharmonikus házasság is eszközzé válhat arra, hogy a lélek kifeszített húrjain egyre szebb muzsikát szólaltasson meg. Isten tehát a boldogtalan házasságot is megáldhatja. Ilyenkor tanulja meg az ember annak a titkát, hogy mit jelent megbocsátani, elhordozni és bízni. És akkor valóban minden megint csodálatosan rendbe jöhet.

“Ímé, mindent újjá teszek” (Jel 21,5b) - ez Jézusnak egyik leghatalmasabb kijelentése. Jézus egy romokban heverő házasságot is meg tud újítani. Vele együtt szabad, lehet, tudhatunk, merhetünk, akarhatunk is mindent egészen újra kezdeni. Akkor a legreménytelenebb csomók és bonyodalmak is megoldódhatnak. És akkor újra visszatalál a férj a feleséghez, az asszony a férjéhez, a szülők a gyermekekhez, a gyermekek a szülőkhöz. A házasság újra azzá lehet, amit fiatalon vártak tőle, amivé az Isten szánta: ajándékká, áldássá, és az ember életét meggazdagító, kiteljesítő feladattá!

Ámen

Dátum: 1964. február 23.

Még novemberben bejelentettem, hogy január utolsó vasárnapján visszatérünk a Hegyi beszédnek erre a most soron következő részére. Jézus a hetedik parancsolatot magyarázza itt: “Ne paráználkodjál!” (2Móz 20,14) A Biblia eredeti szövegében olyan szó van itt, amit úgy is lehet fordítani, ahogyan sok külföldi nyelven fordítják is: Ne légy házasságtörő, ne törj házasságot!
Tulajdonképpen mindegy, hogyan mondjuk, mert végeredményben ugyanarról van szó. A sokféle szexuális nyomorúság, amivel tele van a világ, a házasság nyomorúságában gyökerezik. Rengeteg mindenféle baj van a világban a férfi és nő közötti viszonylatban. Lelkészek, pszichiáterek fogadóóráin a megbeszélt problémák 95%-a házassági konfliktus. Rengeteg zűrzavar van a szexuális élet terén. És a gyökere ennek a sok zűrzavarnak, az alap oka a házasság problémája. Jézus tehát ezekkel a szavakkal, amiket most felolvastam, a házasságot védi. Minden tisztátalanság, minden paráznaság végeredményben nem egyéb, mint támadás a házasság ellen, vagyis házasságtörés. Minden szexuális megromlás végeredményben a házasság rongálása. Ezért minden paráznaság elleni küzdelemnek a fogóvége a házasság. A házasságnak a lényegét és az értelmét kell újra megtalálni. Mentsétek meg a házasságot, az Isten által adott és akart házasságot, és akkor megmentitek a családot, a népet, az államot, férfiak, nők és gyermekek millióinak a boldogságát.

Az Isten az embert férfiúvá és nővé teremtette. Ebben a férfi-, ill. nő-létben van az élet legmélyebb különbözősége és legbensőségesebb vonzalma. Egyik sem teljes önmagában, sem testileg, sem lelkileg. Egymásra nézve viszont kölcsönösen magukban hordják az élet kiteljesedésének és kielégülésének az ígéretét. Ezért olyan mélységesen igaz, amit Isten így mond: “Nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2,18) Valóban nem jó. Hanem az egymásra való rácsodálkozás, az egymásra való igény, az egymás iránt való vonzalom: jó. Ez a helyes. Ez az Isten által beleteremtett lényege a férfinak és a nőnek.

Ezért teremtette Isten a házasságot, hogy a férfi és a nő szeretetben összekötve egymással, egymást hűségesen segítsék, egymásnak mellette álljanak minden dologban, ami a földi és az örökkévaló életre tartozik. A gyermek nem célja a házassági életközösségnek, hanem gyümölcse. A cél maga az életközösség. Ez a házassági életközösség kimondhatatlan nagy lehetőség a férfi és a nő számára. Ez a legmagasabb rendű szolgálat, amit férfi és nő egymás iránt tanúsíthat. Itt válhatnak egymás számára az élet csodájának a felfedezőivé, a legősibb és a legmélyebb emberi közösségben. A házasságban adja magát egészen az ember, itt történik meg a legteljesebben az, hogy elveszíti önmagát a másikban, mert azt mondja: a tied vagyok, te pedig az enyém vagy. Itt teljesedhetik ki az ember lénye a maga leggazdagabb harmóniájában. Egymás által és egymásra nézve válnak egészen azzá - tudniillik férfivá és nővé. A házasságban realizálódik az ember a maga teljességében.

Isten ezt a rendkívül nagy jelentőségű dolgot, a házasságot, amitől a személyiség, a család, az emberiség egésze számára olyan nagyon sok függ, nem bízza az ember önkényére, tetszésére. Isten maga tartja kezében, és maga szabályozza az embernek ezt a dolgát. Isten Ádámhoz mintegy a saját kezével vezeti oda Évát. Ezért mondja Jézus: “A mit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válaszsza” (Mt 16,9) Tehát az igazi házasság úgy kellene, hogy létrejöjjön, hogy Isten két embernek az útját összevezeti. Ő adja nekik a szeretet csodálatos ajándékát, Ő egyengeti az életkörülményeiket úgy, hogy az életközösségük társadalmilag is lehetővé váljék. Az Ő munkája az, hogy a kettő nem kettő többé, hanem egy lehessen. Vagyis a házasságok valóban az égben köttetnek. Az ember maga nem is tud házasságot kötni, Isten tudja csak a házasságot megkötni két ember között. Nem az ember találta ki ezt az életformát, hanem Isten. Ezért nem lehet kihagyni belőle a szerzőt. Igen, a házasságszerzőt. És ezért védi Jézus a házasságot ilyen halálosan komoly, ilyen hallatlanul kemény szavakkal, mint amit az igében hallottunk.

Tehát nem a mi szeretetünk és hűségünk a gerince, a tartóoszlopa a házasságnak - szerencsére -, hanem Istennek az a munkája, amellyel egy férfit és egy nőt “összeszerkeszt” egymással. A házasság nem emberi jóakaraton, szerelmen, nemes és jó érzéseken épül fel, hanem elsősorban isteni fundamentumon, Isten akaratán. Ezért az isteni parancs: “Ne paráználkodjál”, vagyis: ne légy házasságtörő!

Az isteni beavatkozásnak ez a tette egészül ki az ember részéről abban, hogy az ember azt hitben vállalja és engedelmeskedik neki. A férfi és a nő az Isten hívására válaszol a szeretettel, vagy ha úgy tetszik, a szerelemmel, és a hűséggel. Isten adja az ember szívébe a szeretetet, de az embernek kell szeretni. Ez a mi részünk a házasság intézményében. Ezért van az, hogy a házasságkötés alkalmával a férfi és a nő szeretetet és hűséget fogadnak - nem egymásnak, hanem az Istennek. Tehát a szeretet és a hűség Istennel szembeni kötelezettsége a házastársaknak. Ebből következik, hogy a házasság az ember részéről mindig a hitnek is a tárgya. Hitbeli ügy. Házasságra lépni azt jelenti: hinni egymásról, hogy Isten szerkesztett össze bennünket egymással, és így Isten kezéből elfogadni egymást.

És itt van azután a legmélyebb alapja minden házassági konfliktusnak és a szexuális élet minden zavarának. Ott tudniillik, hogy az ember kihagyja belőle a házasság szerzőjét, és maga válik azzá. Az ember olyan valaki, aki igent is mondhat Istennek, alá is vetheti magát az isteni vezetésnek, de ki is vonhatja magát belőle, és az egész ügyet a maga kezébe is veheti. Vagyis a maga erkölcsi felfogásának, vágyainak, terveinek a kezébe. Azt teszem, amit akarok, amihez kedvem van. És ha nem törődik valaki azzal, amit Isten mond, akkor teljesen szabadjára van engedve, amit az "én" mond, vagy amit a partner mond, vagy amit a mozi mond, amit a pornográf irodalom mond, vagy amit a vérem mond.

Akkor semmi akadálya többé annak, hogy valaki asszonyra tekintsen “gonosz kívánságnak okáért” és fordítva. Aki a házasságot kiveszi Isten kezéből, és a maga gyenge, bűnös, remegő kezébe veszi azt, el is ejti, és ilyenkor ez a drága ajándék mindig megtörik valahol. Kárt szenved. A házasság olyan súlyos ügy, hogy ember nem bírja egyedül elhordozni. Az Istennel való közösségből kivont szexuális ösztön olyan lendítőkerékhez hasonlít, amelyik nem a tengely körül forog, és így szétráz, tönkretesz mindent.

Tudjátok, hol kezdődik a házasság romlása? A házasság előtt. A megházasodás előtti időben. Így van ez az almával is. A rovarok már a bimbóba rakják bele a petéiket, és amikor az alma kifejlődik, kívülről hibátlannak látszik talán, de belülről már ott rágja a féreg, és egyszerre kibújik rajta valahol. Ezért van olyan sok férges, belülről beteg házasság, mert a paráznaság férgei már a bimbózó fiatal években belerakták a maguk petéit az ember testébe, meg a gondolatvilágába. A fiatal évek megfertőzött fantáziája, rossz barátok társasága, durva viccek özöne, szennyes tartalmú írások, képek, romlott erotikával telt atmoszféra, amit reggeltől estig belélegez a fiatal lélek az utcán, barátok között, társaságban - ezek azok a patakok, amelyek azután a házasság megromlásának a széles folyamát táplálják. Így romlik meg a házasság épületének az anyaga, még mielőtt maga az építkezés elkezdődnék. Hogyan lehetne ilyen téglákból tiszta házasságot felépíteni?

Az a parancs, hogy házasságot ne törj, azokra a fiatalokra is vonatkozik, akik még előtte vannak a házasságkötés szándékának. Igen, kedves fiatalok, a ti testetek és lelketek is a Szentlélek temploma, amit a házasságon kívül is épp úgy, mint a házasságon belül olyan szentül és tisztán kell tartani, őrizni, mint az Isten házát. A szexuális ösztön legelső ébredésétől kezdve felelősek vagytok azért a házasságért, amit Isten tartogat esetleg számotokra. A saját életetek jövendő boldogságára való tekintettel kérlek benneteket, ne akarjatok olyan jogokat előlegezni magatoknak, amelyek csak az Isten által rendelt úton és időben vezethetnek igazi boldogságra. Ne dobáljátok szét életetek gyönyörű virágjának a szirmait idő előtt, hogy mire a házasságra kerül a sor, már csak egy lekopasztott szárat tudtok adni majd valakinek. Ne adjátok el életetek legjavát egy tál lencséért! Ne higgyétek el azt a sátáni ámítást, hogy a bűn boldoggá tehet! Nem igaz! A sátántól sohasem kaphattok boldogságot. Olyan hamis gyöngyök azok, amiket a testetek és lelketek legdrágább értékével kell megfizetnetek. A lopott öröm előíze édes, de az utóíze rettenetesen keserű. Egy meggondolatlan óra miatt esetleg évekig sír az ember keservesen. Vigyázzatok magatokra és a másik nemre! Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Ki adhat egy tisztátalan ifjúságból tiszta és boldog házasságot valakinek? A házasság megromlása a házasság előtt kezdődik.

“Valaki asszonyra tekint gonosz kivánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében”. (Mt 5,28) Tudom, hogy ezen a téren mindig kéznél van a kísértés. Mindig, mindnyájan szakadék szélén járunk e tekintetben. De aki szédülős, ne nézzen bele a szakadékba, mert leszédül. Ne nézzen bele akkor se, ha nagyszerű kilátások kecsegtetik ott.

Ki tud belenézni Jézus szavainak e hallatlanul éles tükrébe anélkül, hogy ne érezné magán a vádat is? Itt azután igazán nem segít semmi látszat. Aki közületek nem bűnös ebben a dologban - mondta egyszer Jézus -, az vesse az első követ. Amikor Jézus felszólította erre a büszke farizeusokat, senki sem jelentkezett. (Jn 8,4-11) Itt vajon akadna-e valaki, aki vállalná az első kő dobását? Nincs itt más mód és tennivaló, mint a magunk romlott, szennyes szívével odafordulni ahhoz, Aki minden szennytől tisztára moshat az Ő szent vérével, Aki a házasságnak is, az egész szexuális nyomorúságnak is az egyetlen segítsége, megmentője lehet: Jézus.

Ha onnan ered minden baj, hogy az embernek az egész ügye elszakadt az Istentől, akkor a megoldásnak is az egyetlen útja csak az lehet, hogy vissza Istenhez. Láttam egyszer egy képet. Egy férfi és egy nő állanak egymás kezét fogva, de úgy, hogy ott állanak együtt a kereszt előtt. Erről van szó. Ez a megoldás. Férfi és nő, akár házasságban, akár nem házasságban: Krisztus keresztje előtt. Ez az, ami összeköti igazán azokat, akik összetartoznak a házasságban, és ez az, ami szétválasztja azokat, akik nem tartoznak össze házasságban. A kereszt előtt, ahol megbocsátás van, ahol tisztaság van, ahol a valódi szeretet van. Minden házassági és szexuális élet-beli baj legmélyén ez van: az Isten elhagyása. A tulajdonképpeni baj nem az, hogy a férfi és a nő között helytelen kapcsolat alakult ki, hanem az, hogy a férfi vagy nő és az Isten között megromlott a kapcsolat. Ezért kell előbb, ha rendezni akarsz egy helytelen kapcsolatot, visszatérni az Istenhez. “Higyj az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz”. (ApCsel 16,31)

Érvényes ez az egész házasságra is, meg az egész nemi életre is. Ne mondjátok, hogy ez elnagyolása a problémának. Én tudom, hogy rengeteg részletprobléma van ezen a téren. De Isten nem a részletekben akarja adni az Ő segítségét - mert ha egyik mélységből kihúzott valakit, belesik a másikba -, hanem alapvetően akar segíteni rajtunk. Nem is a problémáinkon elsősorban, hanem rajtunk. Ott belül, ahol a féreg rág. Csak ha önmagunkban más emberré leszünk, akkor oldódnak meg a részletproblémák is. Isten ezt akarja: más emberré tenni téged is, meg engem is az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által. Aki ezt nem akarja, annak minden más segítség hiábavaló. Azon nem lehet segíteni.

A bűnnek, a szexuális bűnnek is, a házassági bűnnek is egyetlen ellenszere van: a kegyelem. Mária Magdaléna is ebben tisztult meg, ennek az erejében vált más emberré. És akkor mondhatta neki Jézus szemrehányás és vád helyett: “Eredj el és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11)

Közülünk most kinek mondhatja ezt Jézus: “Eredj el, és többé ne vétkezzél”? - Ha engeded, hogy bűnbocsátó kegyelme összetörjön és felemeljen, akkor neked.

Ámen

Dátum: 1964. január 26.

Öröm volt számunkra, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy jegyesek vagytok. Veletek együtt örülünk most, amikor legszebb reménységeitek valóra válásának a kapujában álltok. Nemcsak mi veszünk részt örömötökben, akik itt most körülveszünk benneteket, hanem sokan mások, akik szeretnek benneteket és imádkoznak értetek a távolból is ebben az órában. Magatok választottátok erre az alkalomra ezt az igét, hadd adjam hát át mint Isten üzenetét: “Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek...”.

Miért? Nemcsak gyakorlati meggondolásból, hanem elsősorban és legfőképpen azért, mert Isten örök rendelése teljesedik be benne. A nagy Édenkertben egyedül bolyongó ember láttán támadt az Istennek az a teremtő ősgondolata, hogy “Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt”. (1Móz 2,18) A házasságban a férfit és a nőt Isten “szerzi” egymás számára. Az igazi házasság mindig felülről indul el. Isten gondolatából, Isten akaratából, amellyel két életet egymásnak rendel. Az igazi házasság úgy jön létre, hogy két lélek egyszer csak felismeri Istennek azt az akaratát, amellyel őket az örökkévalóságtól fogva egymásnak szánta. Ez a legmélyebb alapja annak az igazságnak, amit igénk mond: “Sokkal jobban van dolga a kettőnek”. Így fogadjátok el hát egymást Isten kezéből, és minden nap jobban győződjetek meg róla, hogy ez nem is lehetett volna másként, hiszen az Ő akaratából lettetek egymáséi.

“Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek” - mondja az igénk, s hogy ez mennyire így van, azt a gyakorlati élet sok példája igazolja. Akik ketten együtt járják az élet sokszínű útját, kevésbé fáradnak el, édesebben pihennek, és vidámabban vándorolnak tovább, mint a társtalan utasok. Örömük megkétszereződik, mert ketten örülnek neki, bánatuk fél-akkorává válik, mert ketten hordozzák, terheik könnyebbek, mert ketten viselik, hitük erősebb, mert ketten hiszik. Jézus nagy, gazdag ígéretei közül is sok szól a kettőnek: “Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” - mondja (Mt 18,20). Az Ő személyes jelenlétét a kettőnek ígérte. Ti már tudjátok, milyen fontos ez a számotokra. Jézus az, akiben ez a csoda: “lesznek ketten egy testté” (Ef 5,31) megvalósul, akiben tehát egymást mindig maradék nélkül megtalálhatjátok. Az Ő jelenlétében nem élhet a rosszakarat, szertefoszlik az irigység és a bánat felhője. Jelenléte biztosítja házatokban a szeretetet, a békességet, az örömöt, a boldog házasságot.

Ezt is a kettőnek ígérte: “ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, a mit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám”. (Mt 18,19) Ketten egy akaraton: ez a boldog házasság titka. Egy akaraton, de nem úgy, hogy az erősebb ráerőszakolja a maga akaratát a másikra, hanem úgy, hogy mindketten egy harmadiknak vetik alá a saját akaratukat. Ez a harmadik: Jézus, aki életét adta érettetek, hogy megtartson benneteket. Azt mondja: az egy akaraton levők “amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám”. Ti a meghallgatott imádság által lettetek egymáséi. Legyen a további életetek is a meghallgatott imádság által boldog, erős, gazdag.

Imádságos szeretettel kívánjuk: tapasztaljátok meg együtt új életetek folyamán, mennyire igaz, hogy “sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek”.
Most pedig első lépésül ez új életben, fogjátok meg egymás jobb kezét és mondjátok utánam az esküt.....

Dátum: 1952. október 4.

Predikáció: Kedves gyerekeim! Egyszer már volt itt szó ilyen kérdésekről, ahhoz kapcsolódóan szerettem volna én is, a magam mondanivalóját külön is elmondani, de akkor mindig valami más jött közbe, nem tudtuk folytatni azt a témát úgy, ahogyan kellett volna. Most szeretném, ha visszakanyarodnánk oda, ahol körülbelül egy hónappal ezelőtt voltunk ezekkel a kérdésekkel kapcsolatosan. Most egy olyan igét olvasnék fel, de azt teljes terjedelmében, mely igen hosszú. Ez Mózes elsőkönyvének 24. része.

Bevezetésül még azt hadd mondjam el, hogy diákkoromban, még fiatalember koromban, valamelyik budapesti színházban ment egy színdarab, aminek ma már csak a címére emlékszem. Hogy azután mi volt a darabnak a tartalma, arra egyáltalán nem emlékszem, de a címe nagyon érdekes volt: A házasságok az égben köttetnek. Ez egy operett cím, és nyilván valamiféle operett tartalma volt, de nem is ez a fontos. Engem maga a cím ragadott meg nagyon, mert ez a cím magában véve egy nagyon komoly bibliai igazságot fejez ki: tudniillik a házasságok tényleg az égben köttetnek, mármint az igazi házasságok. Így hadd mondjam, hogy az az igazi házasság, ami az égben köttetik.

Ahogyan itt az igében áll: “Az Úr vezérlett engem ez utamban” (24,27b). Azután így örvendeznek: “az Úrtól van e dolog” (50b). Azután azt olvassuk: legyen úgy, “a mint az Úr elvégezte” (51c) - tehát tényleg, mintha mind-mind azért történne ilyen szépen és simán, nagyszerűen, mert valaki már előbb intézkedett. Mert valakinek a gondolatában már mindez előbb így volt. Tehát azok találtak egymásra itt, Izsák és Rebeka, akiket az Úr egymásnak teremtett valamilyen formában. Amiről éppen egy hónappal ezelőtt is beszélgettünk egy másik igével kapcsolatban, hogy “szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt” (1Mózes 2,18b), vagyis, hogy a házasság mögött

- a hívőemberek házassága mögött - az Isten áll. Istennek a gondolata.

Tehát nem úgy sodródnak egymás mellé egy férfi meg egy nő, mint ahogyan az őszi szél egymás mellé sodor két lehulló falevelet. Nem véletlenül, nem esetlegesen, hanem tényleg valahogyan az Úrnak az akaratából. Valahogy az Isten végzése áll mögötte. Vagyis a házasság a megismerkedésen és az egymás megszeretésén túl messze visszanyúlik egészen az égbe, az Istennek a gondolatába, az Istennek az akaratába. Valóban az égben köttetik. Hadd mondjam így: nagyon jó volna, ha így lenne, hogy a házasságok az égben köttetnek. Azt kívánom mindnyájatoknak, hogy olyan házasságotok legyen, amely az égben köttetett meg, már előbb, és azért köthették meg ezen a földön.

Azért mondom ezt így, hogy nagyon jó volna, ha így lenne, mert sajnos nem mindig így van. Bizony nagyon sok szomorú példa, ami előttünk van, mutatja, hogy mennyire nem az égben köttetik meg nagyon sok házasság. A világ egyik legizgalmasabb könyve van itt a kezemben: Magyar Statisztikai Zsebkönyv, 1964. Tehát a legújabb statisztikai zsebkönyv, ajánlom mindenkinek olvasásra, tanulmányozásra. A következőadatokat lehet találni benne a házasságkötések és a válások összefoglaló adataira vonatkozóan:

1938-ban a házasságkötések összes száma 74 ezer. A válások száma 5 ezer. 1963-ban a házasságkötések száma 84 ezer, a válások száma 18 ezer.

1938-1963-ig így emelkedtek a válások: 5 ezer, 12 ezer, 16 ezer, 17 ezer,

18 ezer. Van itt egy másik adat. Ez is nagyon érdekes. A válások megoszlása életkor szerint: 25 éven aluli férfi 1962-ben, aki elvált, 7%, nő 22%, 25-29 év között 19% a férfi, 19% a nő. 30-34 éves korban 20% a férfi,

29% nő, 35-39 éves korban 16% a férfi, 14% a nő. 40-49 éves korban 19%

a férfi, 15% a nő, és 50-nél idősebb korban 16% a férfi és 10% nő.

Tehát 25 éves kor alattól 50 éven felülig állandóan történik válás. Ezért mondottam, hogy sajnos nem minden házasság köttetik az égben. Mert amelyik házasság az égben köttetik, az nem így történik, az nem végződhet így, ahogyan itt láttuk, ilyen szomorú válással. Hogy mennyi minden szomorúság van egy válással kapcsolatban, azt csak az tudja, aki látott néhányat, vagy aki maga is végigcsinált egy ilyet. Arra a házasságra nézve, amelyik tényleg az égben köttetett, érvényes az, hogy “A mit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válaszsza” (Máté 19,6b). Tudniillik azt az Isten szerkesztette egybe, és hogyha az Isten szerkesztette egybe azt, akkor ember el nem választhatja többé.

Túlnyomó részben nem az égben köttetnek a házasságok. Hanem hol?

Házibulikon, vagy eszpresszóban, vagy közvetítőirodákban, vagy szülői mesterkedés által, vagy teljes meggondolatlanságban, ahogyan éppen a múltkor valaki egy filmet is idézett, hogy este összetalálkoztak, reggelre összeházasodtak, másnap estére azon gondolkoztak, hogyan váljanak el megfelelőmódon.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ha ilyen helyen találkoznak, mint egy eszpresszó vagy egy házibuli, vagy egy mozi, vagy társaság, vagy jégpálya, hogy az akkor már nem is lehet jó házasság. Világos dolog, hogy ez nem azt jelenti. Pedig mégis van annak valami jelentősége, hogy hol ismerték meg egymást, hogyan találkoztak egymással. Mindig, amikor fiatal pár jön hozzám esküvőt bejelenteni, ezt is meg szoktam kérdezni többek között: hol találkoztak? Hogyan ismerték fel egymásban a jövendőbelijüket? Hogyan győződtek meg arról, hogy tényleg ez az, akit az Isten rendelt? Ez érdekes kérdés, és ajánlanám is, ha legközelebb ebből a társaságból valaki férjhez megy vagy megnősül, vallassuk ki ebből a szempontból, hogyan történt, mint történt, hogyan jutottak el idáig, hogy bizonyosodtak meg róla. Ezt azért ajánlom, mert tanulságos dolgok fognak belőle kisülni mindnyájunk számára.

De nem is az a legfontosabb, hogy hol találkoztak, hanem ennél sokkal fontosabb: hogyan lehet megtudni azt, hogy tényleg az Isten akarja-e, hogy ez a férfi ezzel a nővel kössön házasságot, és ez a férfi ne egy másik nővel, és ez a nőne egy másik férfival. Hogy tényleg az Isten akarja-e, vagy csak a szülők erőszakolják, vagy csak a rokonság erőszakolja, vagy talán csak esetleg valami hirtelen fellobbanó szenvedélynek a lángjában érzi úgy az ember. Talán a saját szíve is becsapja az embert, vagy valami más egyéb érdekük kívánja.

Nos, tehát: tényleg Isten akarja-e? Hogyan lehet megtudni, hogy a soksok ezer, és millió nőközül melyik az az egy, amelyiket az Isten neked rendelt, és a sok ezer és millió férfi közül melyik az az egy, amelyiket az

Isten neked rendelt, amelyik tényleg az Istentől való segítőtárs?

Azért olvastam fel ezt a történetet, mert ez gyönyörűillusztrációja éppen ennek a problémának. Egy szép történetben mutatja be, hogy a szülők is meg a fiatalok is akkor járnak el helyesen, ha az Isten akaratát keresik, ha az Istennek a vezetését kérik. Nézzük magát a történetet egy kicsit közelebbről.

Azt látjuk, hogy először Ábrahám megesketi szolgáját, hogy nem vesz idegenből feleséget az őfiának, hanem visszamegy az őlelki rokonsága közé, és onnan keres feleséget neki. Mai nyelven röviden így mondhatnám ezt:

Ábrahám nem enged vegyes házasságot kötni az őfiának. Ábrahámnak a követelménye a fia házasságával kapcsolatosan elsősorban az, hogy a fiatalok egy hiten legyenek. És tapasztalatból hadd mondjam, kedves fiúk, lányok, Ábrahámnak hallatlanul igaza van. Mert én, aki nagyon sok házasságba belátok, és nagyon sok családi bonyodalomnak tanúja vagyok, tudom, hogy milyen rengeteg baj, nyomorúság származik abból a puszta tényből, hogy nem egy hiten vannak a házastársak. Sőt, abból a puszta tényből, hogy milyen kevés szerepet játszik egy házasságkötés alkalmával, vagy arra való készülésnél a hit, az embernek, a másik félnek, a partnernek a hite.

Másik. Olyan ritka dolog, amit például egy nagyon intelligens római katolikus édesanya mondott egyszer nekem. Felkeresett és azt mondta: nagytiszteletűúr, az én fiam református, én magam római katolikus vagyok. Arra kérem nagytiszteletűurat, próbálja az én fiamat református körökbe vezetni, mert én mindenképpen azt akarom, hogy a fiam református leányt vegyen feleségül.

Mondom, ez nagyon ritka dolog. Az volna a fontos, hogy már a társaságot úgy kellene megválasztania a fiataloknak, és a szülőknek a fiatalok számára, hogy ez a szempont: egy hiten legyenek, lehetőség szerint biztosítva legyen a jövendőre nézve. A szülőknek is e tekintetben nagyon vigyáznia kellene, de meg a fiataloknak is, hogy nincs-e kitéve az a fiatal annak a kísértésnek, hogy - Ábrahám szavával élve - idegenből vesz feleséget magának, vagy idegenből vesz, lelki idegenségből vesz házastársat magának.

A fiataloknak már eleve azzal az előfeltétellel kellene körülnézniük és elindulniuk a párválasztás útján, hogy ez a szempont: egy hiten legyünk, feltétlenül követelmény legyen a számukra. Ha tudni akarod, hogy ki az a sok-sok ezer férfi közül, az az egyetlen egy, akit az Isten neked rendelt, vagy a sok ezer leány közül az egyetlen egy, akit Isten neked rendelt, akkor máris leszűkül a kör, mert azt mondhatnám, hogy elsősorban a magad hitén belül, a magad hitének a körén belül keresd őt, a magad hitén levők között keresd őt. Így azután eleve kikapcsolódik egy egész csomó kényes kérdés, ami a fiataloknak a boldogságát már a kezdetben meg szokta rontani, meg szokta mérgezni. Az a rengeteg vita, hogy melyik templomban esküdjünk, hogy oldjuk meg a reverzális problémát, mit szólnak majd a szülők, ha így vagy úgy csináljuk, beleszól a tanti, a nagynéni, beleszól az amerikai nagybácsi, mindenki beleszól, mindenkinek van valami jó gondolata, valami erőszakos törekvése, és végül is a fiataloknak a boldogsága issza meg a levét.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem az a cél, hogy akárkivel is, csak létrejöjjön az a házasság, egyáltalán nem az a cél. Tehát ne csak a műveltségre, ne csak a jó modorra, ne csak a hajnak, a szemnek a színére legyenek tekintettel a fiatalok akkor, amikor társat keresnek a maguk számára, hanem külön is nagyon komolyan legyenek tekintettel a partnerük hitére, az egész hitéletére.

Na már most, amit eddig mondtam, nem azt jelenti, hogy a vegyes vallásúak házasságából sohasem lehet jó házasság, és az egy felekezethez tartozók házasságából pedig mindig jó házasság lesz. Sajnos ez egyáltalán nem így van. A gyakorlat mást mutat, mert az igazi vegyes házasság nem az, hogy az egyik fél református, a másik pedig nem református, hanem az igazi vegyes házasság az, amikor az egyik fél hívő, a másik pedig nem hívő. Ez az igazi vegyes házasság. És a hívőemberhez semmiképpen nem illik házastársul egy nem hívőember. Erre valóban érvényes az, amit az ige így mond: “Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában” (2Kor 6,14a).

Nem pont az az elsőrendűkövetelmény, hogy református leánynak református fiú legyen a férje, vagy fordítva, hanem az mindenképpen az elsőrendűkövetelmény, hogy egy Krisztusban hívőembernek Krisztusban hívőember legyen az házastársa. Megtörténhet, mert végeredményben éppen a szerelem annyira kiszámíthatatlan dolog, hogy ha meglepi az embert, nagyon nehéz aztán irányítani, hogy református fiúnak nem református leány fog megtetszeni, vagy fordítva, de arra mindig vigyázzatok, hogy hívőlegyen.

Krisztusban komolyan hinni nem csak a református egyházban lehet, ezt mi valljuk. Maga Jézus is azt mondta, hogy “Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebből az akolból valók” (Ján 10,16a), de ha másik akolból való is, akkor is a Krisztus juha legyen, a Krisztus nyájába tartozzék. Így azután a különbözőfelekezetűek között is, ha mind a ketten a Krisztushoz tartoznak, meg lehet találni a lelki egységet és a lelki közösséget.

A felemás igának az átkát már nagyon sokszor láttam, tapasztaltam. Nem kívánom senkinek, szeretnék tőle mindenkit megkímélni. Nem igaz az, amit így szoktak mondogatni ilyenkor: igaz, hogy most nem hívő, de majd elvezetem őt is a hitre, mert rendszerint ez nem így szokott történni. A házasság nem misszió, értitek? A házasság nem misszió, nem lehet azzal a céllal elindulni, hogy igaz, hogy nem hívőa másik, de majd én megtérítem, majd én “megevangelizálom”, “megmisszionálom”! Ez rendszerint nem így szokott a gyakorlatban megtörténni.

Vegyes felekezetűek házassága esetén még sokkal jobban kell vigyázni arra, amit Ábrahám így mond: “Hogyha pedig nem akar a leányzó teveled eljőni, ment lészesz az én esketésem alól; csakhogy az én fiamat oda vissza ne vidd” (1Mózes 24,8). Tehát hogyha az Isten más vallásút szánt neked, akkor legalább arra ügyelj, hogy el ne vigyen.

Megint tapasztalatból hadd mondjam, hogy semmi nem tudja annyira elidegeníteni az embert az egyházától, az imádságtól, a hitétől, Krisztustól, Istentől, mint egy házasság. Sokszor olyanok adnak egészen könnyedén reverzálist, akikről a legkevésbé gondolta volna az ember. De sokszor előfordult már, hogy valaki nagyon sokat buzgólkodott az ifjúsági munkában vagy a vasárnapi iskolai szolgálatban, oszlopos tagja volt a gyülekezetnek, azután egy időmúlva azt kezdtük észrevenni, hogy kezd elmaradozni, egyre ritkábban látjuk az illetőt, aztán egyszer egészen elszakadt. Amikor utánamegyünk, és megkeressük az okát, kiderül, egy házasság készül. Egy vegyes házasság készül. Tehát hogyha meg akarjátok tudni, hogy ki az, aki az Istentől való társ a számotokra, akkor ezt a kérdést is jó feltenni: elvisze engem ez a készülőházasság az egyháztól, a Krisztustól, vagy pedig nem? Vagy még jobban hozzáfűz? Hogy egyáltalán közelebb visz-e ez a kapcsolat azzal a fiúval vagy azzal a leánnyal, közelebb visz-e egyáltalán az Istenhez, vagy pedig eltávolít tőle? Nagyon fontos szempont.

Azután még egy szempontra hadd hívjam fel a figyelmet, ami ma különösen tragikusan aktuális. Így mondja igénk Rebeka leírásánál: “A leányzó pedig felette szép ábrázatú vala; szűz, és férfi még nem ismeré őt”

(24,16). Ebből a versből még azt hadd vonjam le követelményként, hogy csak az lehet a jövendőházastársad, aki még szabad. Aki még senkié. Ha már valakié, akkor semmiképpen nem neked rendelte az Isten.

Gyakran előfordul, hogy egy leány más asszonynak a férjébe szeret bele. Előfordul, hogy egy fiú más férfinek a feleségébe szeret bele. Egészen bizonyosan nem az Úrtól van ez a szerelem. Ez holt biztos! Az Isten nem fog olyan érzést a szívedbe adni, amivel nem egyenes úton érhetőel a boldogság.

Egyszer egy fiatal leány jött be hozzám, a lelkészi hivatalba. Kedvesen mosolygott, nagyon derűs volt. Látszott rajta, hogy igen boldog. Rögtön gondoltam, hogy házasságkötést jött bejelenteni, esküvőt jött megbeszélni. El is mondta, hogy tényleg esküvőre készül. Kezdtem felvenni az adatokat. Megkérdeztem a leánytól: kérem, a kedves vőlegénye miért vált el? Mire őhetyke büszkeséggel azt mondta: miattam. Tudniillik kiderült, hogy egy hivatalban dolgozott azzal a férfival, és a közös munka következtében valahogy közelebb kerültek egymáshoz, megszerették egymást, és a férfi úgy gondolta, hogy lehet ezen segíteni: elválik a feleségétől és elveszi ezt a leányt. Azt mondtam a leánykának: Nézze, kedves, keressen, ha talál egyáltalán olyan papot, aki a maguk jövendőházasságára meri kérni az Úristennek az áldását. Én nem merem. Tudniillik más ember boldogságának a romjain nem lehet felépíteni egy boldog házasságot. Isten nem áldja meg az olyan házassági hűségfogadalmat, amely egy másik házassági hűségfogadalom megszegésének az árán jöhet csak létre. Csak egyenes úton lehet eljutni a boldogsághoz.

Erre nézve hadd olvassak fel egy rövid kis történetet. Én fordítottam ezt a kicsi kis novellát egy holland könyvből. Egy öreg hívőemberhez, egy remetéhez járnak ki emberek a faluból és megbeszélik vele a problémáikat.

Egyszer egy fiatalasszony kapaszkodott fölfelé a barlang felé vezetőúton. Harmatos volt a bőre, sötét haja buján, hullámosan vette körül a szép arcot. Atyám, - mondta - eleped a szívem a boldogság utáni vágyakozástól. Fiatal vagyok és erős, és tudom, hogy valami nagy boldogság létezik számomra is, de mindig újra elfut előlem, és az élet mindig olyan nyomorúságosan szegénnyé válik olyankor. Úgy látom, mintha az én boldogságom valahol a távolban volna, és tudom, hogy ha elérhetném, egyszerre minden megváltozna. Szürke életem egyszerre gazdag és tartalmas, szép lenne. Atyám, már imádkoztam is érte, hogy kaphassam meg azt, amire olyan nagyon vágyik a szívem, de hiába. Most már olyan nagy bennem a vágy, hogy szinte felmorzsolja az erőmet. Mit csináljak, hogy elérjem végre a boldogságomat?

A remete így válaszolt: Csak hamis úton járva jutnál el ahhoz, ami boldoggá tenne. De sohasem lesz abból igazi boldogság, amit hamis úton szereztél. Ezért el kell távolodnod attól, amitől a boldogság elérését reméled.

Nem tudok el
ávolodni tőle - válaszolta az asszony. A boldogság többet jelent számomra, mint maga az élet - ezzel gyorsan megfordult és sietett vissza a lakott vidékre.

Alig telt el egy év, újra ott állt a remete barlangjánál. Atyám - mondta

- igazad volt. Csak hamis úton járva tudtam hozzájutni a boldogságomhoz. Az a hamis dolog megtörtént, és ami a boldogságot jelenti számomra, most már az enyém. De csodálatos módon abban is igazad volt, hogy ez most már nem boldogság többé.

Az ősz ember némán és szomorúan bólintott rá, de nem szólt semmit. Atyám - folytatta az asszony -, nincs igazi boldogság a számomra? Az öregember most sem válaszolt egy szót sem, csak ősz fejét csóválgatta és elnézett a távolba, mintha ott keresett volna választ az asszony kérdésére. Azután csak tagadólag rázta a fejét, és az asszony megértette.

Akkor nem érdemes tovább élni! - mondta az asszony, és fiatal hangjának csengése mintha érdesebb lett volna. Hirtelen szinte öregnek látszott. Menni akart, de a remete maradásra intette. Van valami, ami több mint a boldogság - mondta lassan. Valami, ami soha nem múlik el. A békesség.

A békesség? - ismételte az asszony, és az elsőpillanatban úgy érezte, gyenge kárpótlás ez azért a boldogságért, ami után oly mérhetetlen vágyódással epekedett a lelke. De amint találkozott azzal a mély tekintettel, ami sugárzott feléje abból a ráncos arcból, megértette, hogy itt valami olyanról lehet szó, aminek a nagysága még rejtve van előtte. Békesség? - ismételte újra gépiesen, és hozzáfűzte: Mondd, Atyám, hogy kap az ember békességet?

Az egyiknek valami áldozatot kell hoznia érte - válaszolta az ősz ember. A másiknak talán egy nagy harcot kell végigküzdenie, a harmadiknak talán súlyos keresztet kell magára vennie, de mindnyájunknak meg kell hajolnunk Isten lelkünk mélyén megszólaló hangja előtt. Az asszony ránézett az öregemberre, némán bólintott, és elindult a völgy felé vezetőúton.

Megint egy év múlt el, és az asszony megint ott állt a remete előtt. Atyám! Most is igazad volt. Meghoztam az áldozatot, hallgattam az Istennek a lelkem mélyén megszólaló szavára. Boldogságot már nem keresek többé, de a békességet megtaláltam. - Tehát te is, olyan valaki között keresd a párod, aki még szabad! Aki még senkié.

Azután megint egy másik szempont ebben a bibliai történetben, ami a számunkra kicsit különösnek látszik, hogy a szülőknek milyen hatalmuk van a fiatalok felett. Tulajdonképpen csak ők rendelkeznek, a fiatalok bele sem szólnak a dologba, hanem csak engedelmeskednek úgy, ahogyan a szülők elhatározták a dolgokat. A szülők akaratából azután a fiatalok készen kapnak mindent. Persze, ma már nem így van, és helyes is, hogy nem így van, mert nem is ez a lényeg, hanem mégis van ebben valami nagyon komoly tanulság. Mégpedig egy jövendőházasságkötésnél vagy az arra való készülésnél igen fontos a szülői áldás. A szülői beleegyezés. Nem mintha a szülőválasztana a gyermeke számára jövendőbelit. Ne is válasszon! Ne is akarjon választani! Egy szülőnek kötelessége tanácsot adni a gyermekének ebben a kérdésben, de tilos beleszólni a gyermeke ilyen problémáiba. Hatalommal beleszólni, parancsolólag beleszólni. Abból mindig valami rossz sül ki. De ha nem is beleszólni, tanácsolni igenis kötelessége a szülőnek. Rendkívül fontos kérdés az, hogy egy jövendőházasságkötésnél mit szólnak a szülők. Egyezik-e a szülők jó tetszésével, tudják-e jó szívvel adni ők is a szülői áldást. Ne felejtsétek el, gyerekek, szülői áldás nélkül nem jó elindulni egy ilyen úton.

Végül még az a legfontosabb itt, hogy a hangsúly azon van: mindenki Istenre bízza, hogy a fiatalok megtalálják egymást. Ábrahám azt mondja a szolgájának: “Az Úr ... elbocsátja az őAngyalát te előtted” (7. v.). A szolga így hálálkodik: “Az Úr vezérlett engem ez utamban” (27b)- tehát ha hiszünk abban, hogy tulajdonképpen Isten áll a házasság mögött, és Isten a szerzője annak a házasságnak és nem mi választunk, hanem az Úr, akkor higgyünk abban is, hogy az Úr összehozza azokat, akiket egymás számára rendelt valamilyen módon. Az Úr majd elküldi az angyalát az érdekelt felek előtt valamilyen formában, úgy, hogy azok megtalálják egymást. Ha ebben hiszünk, mennyi felesleges mesterkedéstől, aggodalomtól kíméljük meg magunkat, ami csak össze szokta zavarni a dolgokat, nem pedig szépen elsimítani.

Isten tudtul adja az Ő akaratát annak, aki komolyan keresi. Nagyon jó dolog, hogy ha hívőfiatal leánynak egy-két hívőfiatal barátnője van, vagy fiúnak két-három hívőbarátja, hogy amikor ez a kérdés aktuálissá válik, meg tudja beszélni a barátnőivel vagy barátaival, mert a szerelem éppen azt jelenti, hogy az ember akkor nem teljesen normális. Az ember akkor nem tud egészen tárgyilagosan ítélni. Jó, ha mellette vannak a tárgyilagos ítélőképességű, de az Úrra hallgató fiatal barátok, barátnők, és azokkal is konzultálni tudja az esetet, azoknak a véleményét is ki tudja kérni, és imaközösségben tudják együtt az Úr akaratát keresni.

A szolga, íme imádságban kéri, hogy mutasson neki az Úr valami jelet. A házasságra készülni kell. Sok mindenféle módon fel kell készülni, de az egyik legfontosabb készülés a házasságra az imádság. Már most imádkozhatsz azért a valakiért, akit az Isten a számodra rendel. Az nem baj, hogy még nem tudod, hogy ki az. Az Isten már tudja. És ha te már most imádkozol érte, akkor te már egy konkrét személyért imádkozol. És aki ezt a kérdést, életének ezt a nagyon fontos kérdését Istenre bízza, az egészen bizonyos lehet abban, hogy az Isten majd gondoskodik is róla, hogy megfelelőjelet adjon akkor, amikor arra szükség lesz.

Végül még csak annyit: a házasság nem magánügy, vagy nem csak magánügy, hanem az egyik legfontosabb közügy. Közérdeke az egész országnak a boldog házasság, a boldog családi élet. A törvény megszabja a házasságkötésnek a módját, és nagyon jól teszi, de törvénnyel a házasságnak a boldogságát szabályozni nem lehet. Ehhez már az Isten útmutatása és az Isten áldása kell.

Boldog lesz az egész táradalom, ha a házasságok újra igazán az égben köttetnek.

Ámen

Dátum: 1965. (Ifjúsági bibliaóra).

Amint tudjátok, a múlt hónap utolsó vasárnapján eltértünk a gyülekezetünkben szokásos igehirdetési rendtől. Halottak vasárnapja volt, s ezzel kapcsolatban az örök élet reménységéről szólt az igehirdetés. Tehát elmaradt a Hegyi beszéd soron következő részletének a magyarázata. Ezt szeretném most pótolni és ezért választottam a mai igehirdetés alapjául, ha nem is a soron következő részét, amire majd január utolsó vasárnapján még visszatérünk, hanem azt követően, Jézusnak az emberi beszédről mondott súlyos szavait úgy, ahogyan a felolvasott igében hallottátok. Így mondja Jézus: “Teljességgel ne esküdjetek... Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon”. (Mt 5,34-37)

Mit jelent ez? Elgondolkoztunk-e már azon, milyen kimondhatatlanul nagy dolog az, hogy egyáltalán beszélni tudunk? Hogy szavakba, mondatokba formálhatjuk a gondolatainkat, érzéseinket, szándékainkat, örömeinket, bánatunkat. Óriási nagy jelentőségű dolog ez! Ez különböztet meg bennünket, embereket minden más élőlénytől és dologtól. Egyetlen másik teremtmény sem tud beszélni. Az állatok sem, a természet sem, a hegyek sem, a tengerek is hallgatnak, még ha állandó hullámzásukkal örök morajlásban vannak is.

De te, te tudsz beszélni. Te a gondolataidat szavakba tudod önteni. Észre sem veszed, hogy ezáltal kapcsolat jön létre közted és a másik ember között. A szavak áttörik a magányodat. Ki tudod cserélni a gondolataidat másokkal. A beszéd által megint új gondolatok születnek benned. Észreveszed, hogy a beszéd által magadat is jobban megérted. Elrendeződnek benned a dolgok. Nevet adsz a dolgoknak, és ezáltal mintegy megvilágosodnak. Ezért olyan jó hatású az, amikor valaki jól ki tudja beszélni magát, elmond mindent, ami félelemmel tölti el, ami idegesíti, ami érthetetlen a számára. Szinte máris elvesztik ezek a dolgok az ijesztő mivoltukat. Jobban átlátja az ember a problémákat, elrendeződnek bennünk a dolgok. Beszélni: micsoda nagy dolog! Mindenki beszél. Mi is beszélünk mindig. Komolyan, tréfásan, nyugodtan, szenvedélyesen, nehezen, könnyen, óvatosan, könnyedén, nyilvánosan, négyszemközt, sírva, nevetve. Beszélünk. Folyton beszélünk. Reggeltől estig beszélünk. Nem csoda hát, ha Jézus külön is foglalkozik a beszédünk problémáival. Jézus egészen megdöbbentően komolyan a kimondott szavainknak a szentségéről beszél. Azt mondja, hogy minden igen és minden nem, amit kimondunk, közvetlenül az élő Isten előtt hangzik el. Isten is hallja. És hogy minden egyes szavunk - beleértve a kézmozdulatunkat, taglejtésünket is, ami néha még többet mond, mint a szó -, tehát minden egyes szavunk olyan rendkívüli fontosságú, hogy az utolsó ítéleten is foglalkozni fognak vele, lemérik súlyát, a tartalmát, a hitelét.

Egyszer ilyet mondott Jézus a farizeusokkal való vitában: “Minden hivalkodó beszédért, a mit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján.” (Mt 12,36) Megdöbbentő. Olyan könnyen mondunk ki egy szót, olyan hamar kész egy mondat, olyan meggondolatlanul folyik szánkról a beszéd! Nem túlzás az, hogy mindezek a szavak egy mennyei magnetofonszalagon megőrződnek és újra előkerülnek majd az örökkévalóságban? Szabad a szónak, a beszédnek a jelentőségét ilyen patetikusan, ilyen félelmetesen komolyan venni? Azért veszi ennyire halálosan komolyan Jézus a beszédünket, mert senki sem tudja jobban, mint Ő, hogy milyen ereje, hatalma van a kimondott szónak.

Emlékeztek rá, mit művelt Ő a puszta szavával? Azt mondta például egy önmagával tehetetlen, teljesen béna embernek: “Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!” (Jn 5,8) Az az ember tényleg felállt, felvette a kis gyékényét, amin feküdt, és elindult. Mert az a szó nemcsak elméleti tanítás volt, nemcsak hangrezgés, hanem hatalommal telített, gyógyító cselekedet is egyszersmind. Mert ahol Jézus beszél, ott mindig történik valami. Ott az a szó formálja az ember sorsát, ott az a szó feloldoz vagy megkötöz, az a szó életet is jelenthet, vagy halált is. Igen, Jézus nagyon jól tudta, milyen hatalma van a szónak, milyen dinamikus feszültség rejlik a beszédben. És nemcsak Jézus szavában, a mienkben is. Ha nem is ilyen mértékben, de a mi szavunknak is van hatalma. Rettentő hatalma. Mindenki tudja, mit jelenthet az orvos egyetlen szava a beteg számára: kérem, ön gyógyíthatatlan beteg. Egy ilyen kijelentésnek az lehet a következménye, hogy a beteg elveszíti minden reményét, életkedvét, és esetleg rövidesen tényleg meghal. Ám ha azt mondja: ön beteg, de mindent elkövetünk, hogy meggyógyuljon - ez pedig azt eredményezheti, hogy ugyanaz a beteg talán még évek múlva is él. Micsoda hatalma van a szónak!

Egy jóízű humorral teli szó képes egy kellemetlen társalgást egyszerre jó irányba terelni. Hallatlan nagy felelősség van abban a tényben, hogy beszélni tudunk! Mert a szavunk áldás is lehet, és átok is. Ki ne emlékezne egy olyan szóra, ami döntő módon elősegítette valami problémában, vagy megnyugtatta, békét adott a lelkének? Vagy egy olyan szóra, ami miatt egy fájó nyílhegy beletörött az életébe, és ma is karcolja a lelkét? Ó, mennyi mindenféle bajt, fájdalmat tudunk okozni szóval! Szavakkal: halkan, suttogva továbbadott szavakkal. - Azt mondta valaki, nem fontos, hogy ki... - és azután folyik a szó. Meg sem lehet állítani. Megy tovább szájról-szájra. Elhiszik az emberek, és az így okozott kár jóvátehetetlen. Családi kötelékek szakadnak szét, barátok távolodnak el egymástól, házasságok bomlanak fel, emberi életek mennek tönkre... Micsoda hatalma van a szónak! Áldás, öröm árad szét, ahol egy szót szól valaki. És mi van a családi vihar, a veszekedés, a gyűlölet mögött? Szó, szavak, mindig újra szavak, mérgezett, kígyóként tekergőző, halált hozó szavak. Beszéd. Igen, a szó nemcsak hang, nemcsak pára, ami elszáll, hanem a szó hatalom. A pokol kapui szavakra nyílnak meg és szavakra zárulnak be. Áldás és átok, élet és halál van a szavakban, mint valami titokzatos edényekben.

Érthető hát, ha Jézus ennyire komolyan veszi a beszédet, a szavainknak a tisztaságát, szentségét, igaz voltát. Minden képmutatástól, kétértelműségtől, hazugságtól való mentességét. Mert a szó hatalom. Az igaz szó is hatalom, meg a hazug szó is hatalom. Az igaz szóban mennyei erők működnek, a hazug szóban pedig gonosz erők, sátáni, pokoli tüzek égnek. Ezért mondja Jézus: “legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” (Mt 5,37) Mintha azt mondaná: vigyázzatok arra, hogy mit mondotok, ne játsszatok könnyelműen a szavakkal, mert mindent, amit beszéltek, Isten is hall. Minden szónak, amit kimondotok, Isten a tanúja. Ezért felesleges minden eskü, minden becsületszó. Nemcsak akkor hallja Isten a szavad, amikor külön ünnepélyesen felkéred Őt tanúnak reá, hanem akkor is, amikor Isten eszedbe sem jut a beszéd közben. Valóban meglepő, hogy Jézus nemcsak a hamis esküt tiltja. Nemcsak azt mondja: Vigyázzatok, nehogy hamisan esküdjék valaki! - hanem egyáltalán az esküt, magát. “Teljességgel ne esküdjetek!” (34a vers) Mert az a tény, hogy olykor az igazmondást ünnepélyes esküformával is meg kell bizonyítani, már ez magában véve mutatja, hogy egyébként a mi szavaink nem mindig ilyen hitelképesek. Az eskü azt jelenti, hogy most azután valóban igazat mondok! Most. Tehát eleve abból a föltevésből indul ki az eskü, hogy nem mindig mondok igazat. Ez most kivétel, most igazat mondok. Kivételes esetben szokták mondani: esküszöm az élő Istenre, vagy Isten a tanúm. Nos, ez éppen azt jelenti, hogy csak kivételes esetekben számolnak azzal, gondolnak arra, hogy a szavuk Isten jelenlétében hangzik el, különben nem. Tehát az esküvel meg nem erősített szavuknak nincs olyan komolysági és megbízhatósági foka, mint annak a szónak, amit esküvel kísérve mond az ember. Megpróbálom az eskü segítségével a szavaim különleges súlyát mesterségesen is emelni, és éppen ezáltal ismerem el, hogy az a szó különben nem bír azzal a különleges súllyal, tehát rendes körülmények között én is benne úszom az általános fecsegés folyamában.

Becsületszavamat adom rá. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy egészen benne vagyok abban a szóban, annyira, hogy állok vagy esek azzal a szóval, amit most mondok. De az a tény, hogy ezt kifejezetten hangsúlyoznom kell, ez már magában véve is azt árulja el, hogy rendes körülmények között nem szoktam igazán benne lenni a kimondott szavamban, hanem bizony könnyelműen és meggondolatlanul forog a nyelvem. Épp az a tény, hogy esküvel vagy becsületszóval kell olykor megerősíteni a szavunk hitelét, mutatja, leplezi le, hogy mennyi hazugsággal van tele a beszédünk! Annyira hozzászoktunk már, hogy nem is vesszük komolyan, amikor igen helyett egyszerűen nemet mondunk, vagy nem helyett igent. Most nem érek rá - mondja az ember valakinek, pedig nem igaz, mert ráérne, csak nem akarja a nyugalmát feláldozni. A szüleim nincsenek itthon, mondja be a gyerek a szülők utasítására a telefonba, miközben pár lépéssel odébb kényelmesen nézik a televíziót. Szeretlek, nem tudok nélküled élni - suttogja egy tapasztalatlan kislány fülébe a fiú, és a kislány elhiszi, pedig a fiú dehogy szereti, azt sem tudja még, mit jelent szeretni valakit, csak futó kalandra éhes. Mennyi képmutatás, hazugság, a szavak robbanótöltetével való könnyelmű játék. Pedig minden hazugság, az apró szükség-hazugságoktól kezdve, a konvencionális füllentésektől a házastársnak hazudott hűségen át a népeket világégésbe hajszoló hazug propagandáig, mind-mind - hogy is mondja Jézus: “a gonosztól vagyon”. Sátáni dolog. Minden szóban, ami nem igaz, a pokol romboló hatalma feszül. Minden hazug beszéddel pokoli erők szabadulnak fel.

És ez a világ bizony tényleg tele van mindenféle hazugsággal! Mint a hínár, szövi be a hazugság az egész életet. Ezért van az, hogy bizalmatlanok az emberek egymás iránt, nem hisznek igazán egymásnak. Már eleve számolnak azzal, hogy a szavak akarnak valamit, hogy valójában nem úgy áll a dolog, ahogyan elmondja valaki, az igazság valahol a szavak mögött bujkál. Annyira megszokottá vált már az apróbb-nagyobb hazudozás, füllentés a mindennapi életben, hogy azt hisszük, talán nem is lehetne nélküle megélni. Lehet ebből a hínárból kikecmeregni? Meg lehet azt egyáltalán valósítani, amit Jézus mond, hogy “legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem”? (Mt 5,37a)

Nos, ezért olyan kimondhatatlan nagy nyereség az, hogy a mi keresztyén hitünk középpontjában olyan Valaki áll, Jézus Krisztus, Aki kristálytiszta és abszolút igaz, Akinek a lelkébe belenézhetünk és semmi egyebet nem találunk benne, mint százszázalékos őszinteséget, egyenességet és igazságot. Akinek minden kimondott szavára rátehetjük az életünket, nemcsak ezt a földit, hanem az örökkévalót is. Ő az egyedüli, Aki felette áll minden hazugságnak, Aki az igazság forrása, őre, érvényesítője, Aki maga az igazság. Aki éppen azért jött az emberi életbe, hogy mi, akiket húz lefelé, fogva tart az a bizonyos hínár, a hitünkkel belekapaszkodhassunk a testté vált igazságba, hogy megragadhassuk, mint a hullámok között süllyedő Péter a felénk nyújtott isteni mentő kezet, és engedjük, kérjük, hogy mentsen ki bennünket a hazugságból, emeljen felül minden hazugságon az igazságba.

Nem arról van szó, hogy heroikusan szembeszálljunk a hazugságnak egész világával, hanem arról, hogy szeressük azt, kapaszkodjunk bele abba, Aki a hazugságnak ezt a világát már legyőzte, és majd akkor Ő gondoskodik arról, hogy az Ő győzelmébe minket is belevonjon, hogy mi magunk is győzelmesen kerekedhessünk fölébe minden hazugságnak. Ha valamiben, úgy itt kell feltétlenül megmutatkoznia a különbségnek a hívők és nem hívők között. Mert aki a Krisztushoz tartozik, meri vállalni - együtt Krisztussal - a feltétlen őszinteséget, egyenességet, igazságot. Az Ő beszéde igazán úgy, úgy, nem, nem, és nincs semmi rejtegetni való mögötte. És tudjátok, mi történik, ha valaki egyszer ki mer törni a hazugságok területéről? Észreveszi, hogy az emberek körülötte kezdik sokkal jobban megbecsülni, mint eddig. Megnövekedik vele szemben a bizalom, sokkal jobban, mint ahogyan a szükséghazugságokkal próbálta azt biztosítani a maga számára. Észreveszi, hogy mennyire vágyakoznak az emberek az igazság után, mennyire szeretnének maguk is a hazugságok szövevényéből szabadulni.

Amikor valaki nem használja fel a maga mentségére az egyébként teljesen szokásos, szinte legális szükséghazugság fegyverét, ezzel hatalmasabb bizonyságot tesz Istenről, mintha tudományosan fejtegetné a keresztyén világnézetet. Aki Krisztus uralma alatt felszabadult az igazságra, az őszinteségre, az egyenességre, az bízhat abban az ígéretben, hogy akik az Úrra hagyják magukat, meg nem szégyenülnek. Nem maradnak szégyenben.

Úgy halljátok hát, hogy nem én mondom, hanem Jézus: Semmilyen formában ne esküdözzetek, nincs rá szükség, hiszen minden szavatok úgyis Isten előtt hangzik el! Ezért: “legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon”! (Mt 5,37)

Ámen

Dátum: 1963. december 15.

Bevezetésül két félreértést szeretnék Jézus szavai nyomán tisztázni. Az egyik, ami bizonyos hívő keresztyén körökben mindmáig elterjedt nézet, hogy tudniillik Jézus eljövetelével, golgotai áldozatával megszűnt az ótestamentumi törvény érvénye. Itt a törvény alatt főleg azt a tíz szakaszból álló törvényt értjük, amit Mózes által adott Isten az emberiségnek a Sinai hegyen, és amit röviden Tízparancsolatnak szoktunk nevezni. Nos, éppen nem törölte el, sőt - hallottátok - azt mondja Jézus: Az az ótestamentumi törvény, amit Isten adott, örök törvény, szent és sérthetetlen, hozzátartozik a teremtett mindenséghez, a mindenség örök harmóniájának az erkölcsi része, az emberi élet Isten által megszabott rendje. Sem elvenni nem lehet belőle, sem hozzátenni nem lehet. Minden szava, minden betűje örök, minden emberi etika örök alapja, nem lehet rajta változtatni. Vagy ezen az alapon áll és él az emberiség, vagy elpusztítja magát.

Amikor Jézus így szól: “Megmondatott a régieknek, ...én pedig azt mondom néktek...” (Mt 5,21-22), akkor ez éppen nem lebecsülése a réginek, éppen nem hatályon kívül helyezése a törvénynek, hanem a legmagasabb megbecsülés. Éppen a régi törvényt, azt, ami a régieknek megmondatott, azt veszi elő és magyarázza Jézus a saját tanítványainak, éppen azt húzza alá, hogy a régi törvény feltétlenül szent, sérthetetlen, olyan valami, ami az idők változásai közben is mindig változatlan marad. Tehát a régi törvény igenis érvényben van, de nem úgy, ahogy a farizeusok gondolják, és ahogyan ma is még sokan elképzelik. És ez a másik félreértés. Hogyan képzelték el a farizeusok a törvényt? Azt hitték, hogy a parancsolatok külsőleges megtartásával, mechanikus, szó szerinti betöltésével tetszésére vannak Istennek, az elvégzett teljesítmény alapján igazabbá válnak Isten előtt.

A talmudi dogmatika szerint Isten és az ember között egy bizonyos szerződéses viszony van. Isten, mint egy kereskedő, állandóan könyveli az ember tartozását és követelését. Minden jó cselekedetet, amit az ember végrehajtott, javára írja Isten annak az embernek. Minden törvényt betöltő cselekedet érdemet jelentett, és a törvénynek minden áthágása hibapontot, ami növelte az ember adósságát. További érdemeket lehetett szerezni Isten előtt alamizsnálkodással, böjtöléssel, különleges szeretetmunkák gyakorlásával és a törvény tanulmányozásával. Ha így az érdemek kerülnek túlsúlyba, az ember igaznak számított Isten előtt, ha a hibapontok, akkor meg bűnösnek. És ha jó cselekedeteket hajtasz végre te ember, kapsz egy pluszt, és egészséges maradsz, megnövekedik a jövedelmed, áldásokban lesz részed. Ha valami rosszat teszel, mínuszt kapsz, beteg leszel, elszegényedsz, szerencsétlenség ér. Borzasztó, ugye? De vajon olyan nagyon idegen tőlünk ez a kegyesség, ez a viszonyulás Istenhez? Sokszor mondja még a református ember is: mi rosszat követhettem el, hogy így büntet az Isten? Nem ezt érdemeltem volna!

Nos, ez ellen a farizeusi kegyesség ellen szól az egész Hegyi beszéd. Az ilyen, teljesítményen, érdemeken alapuló igazságot teljességgel elvetette Jézus. Ez istenkáromlás - mondja. “Ha a ti igazságotok nem több..." (Mt 5,20) Több: valami egészen más minőségű, túláradóan másmilyen. Tehát a minőség legyen több, legyen más az egész hitéletünkben, kegyességünkben, mint amilyen a farizeusi igazság volt. Ez a több, ez a más - éppen ez a keresztyénség. Hogy mit jelent ez a több, rögtön be is mutatja Jézus néhány konkrét példán.

“Megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre”. (Mt 5,21) Ha nem jönne utána az, amit Jézus magyarázatul még hozzáfűzött, akkor ez lenne a legkönnyebb az egész Tízparancsolatban. Ne ölj! Ez tiszta beszéd. Ezt azután igazán nem nehéz megtartani. Sőt, a legjobban úgy lehet megtartani, ha az ember lehetőleg minél kevesebbet törődik az olyan embertársával, aki problémát okoz neki. Ha csak magammal foglalkozom, meg a legjobb barátaimmal, akkor nem is kerülhetek abba a veszélybe, hogy megöljek valakit! Isten is csak örülhet, hogy én ilyen jól megtartom az Ő parancsát! Rengeteg keresztyén ember is így gondolja ezt, és meg van győződve, hogy ő nagyon Istennek tetsző életet él, hiszen nem öl, nem lop stb. De Jézus ennek az egész farizeusi magatartásnak az álarcát lerántja azzal, hogy a régi törvényhez hozzáfűzi: “Én pedig azt mondom néktek...” Istennek a törvénye nemcsak a cselekedeteinkre vonatkozik, hanem mélyebbre hatol: le egészen a cselekedeteink eredetéig, forrásáig, a cselekedeteink mögött levő lelkületig. Persze, hogy nem vagyunk gyilkosok betű szerinti értelemben. E tekintetben mindnyájan többé-kevésbé nagy mellényben járunk. De vajon hogy néz ki az a szív, amelyik emögött a mellény mögött dobog? Nem rémültél még el sohasem azon, hogy milyen szörnyűséges, vadállati indulatok lappanganak a szívedben? Persze normális körülmények között úgy elbújnak, vagy alszanak, hogy az ember azt gondolná, nem is léteznek benne ilyen fenevadak. Megbújnak a jólneveltség mögött, meg a gátlások mögött, meg a következményektől való félelem mögött. De ha azután olyan életkörülmények közé kerül az ember, hogy e gátlások fölengednek, vagy az idegek túlfeszülnek, egyszerre ó, micsoda habzó gyűlölet ébred bennünk és keres kiutat szavakban, mozdulatokban!

Valóban minden korrektségünk és civilizációnk ellenére még mindig ott tartunk, ahol Kain volt, ha nem válik is rögtön cselekedetté az indulat. Ezért ragadja meg Jézus a gyökerét a dolgoknak, és megmutatja, hogy a harag egyenlő a gyilkossággal. Igen, a harag, ami úgy háborog benned, hogy kifelé talán nem is látszik, mert visszanyomtad magadba a föltörni készülő keserűséget a másik ellen, és csendben apprehendálsz [neheztelsz, duzzogsz] csak. Vagy csendes utálattal fordulsz el attól a másik embertől, vagy talán már ki is tört belőled és fölháborodtál, barátságtalan, kemény, sértő szavakat vágtál a fejéhez, azt mondtad: ráka, vagyis üresfejű, vagy azt, hogy bolond, vagyis istentelen, pokolfajzat. Igen, ez mind, mind gyilkosság a másikkal szemben. Áthágása annak a törvénynek, hogy ne ölj. Ne öld meg a felebarátod testét - mondta a múlt; ne gyilkold a lelkét - mondja Jézus.

Igen, az a harag, ami benned van valakivel szemben, akár okkal, akár ok nélkül, titokzatos módon kisugárzik belőled, és gyilkolja, emészti annak a másik embernek a lelkét. Pszichológusok tudnának erről érdekes, megrendítő konkrétumokat elmondani. De hát nem elég, ha Jézus mondja, hogy minden elkeseredett indulat a másik emberrel szemben, minden irigység, gyűlölet, lebecsülés, káröröm, felindulásban fejéhez vágott sértő, durva szó: gyilkosság? Ne tűrj meg semmiféle haragot magadban! Békülj meg minden áron, minden módon békülj meg a te atyádfiával! Ez Jézus parancsa. A keresztyén embernek mindig azon kell fáradoznia, hogy létrejöjjön a megbékülés közte és a másik ember között. Jézus még csak föl sem veti egy viszályban azt a kérdést, hogy ki a hibás, kinek van igaza. Jézus szerint mindig az a hibás, aki haragszik a másikra - tehát neki kell elkezdenie a megbékülést. Akár igazad van, akár nem, Jézus egyedül téged tesz felelőssé azért, hogy megbéküljetek egymással. Ha “a te atyádfiának valami panasza van ellened... menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával...” (23. vers) - mondja Jézus. Nincs az, hogy ő bántott meg, tegye meg az első lépést ő. Nem. Az első lépést mindig tőled várja Jézus. Ne hagyd a haragot egy pillanatig se uralkodni magadon, különben minden életforrást megmérgez benned!

Egy falusi asszony csúnya furunkulussal jött egyszer az orvoshoz. Azt kérte, hogy csak egy tapaszt tegyen rá, de nem akarta megengedni, hogy az orvos késsel belevágjon és fölnyissa. Az orvos megmondta, hogy a mérget el kell távolítani, mert a szívére mehet, és a halálát okozhatja. De az asszony csak ragaszkodott a tapaszhoz és nem engedte vágni. Hazament. Pár nap múlva úgy történt, ahogyan az orvos mondta: a szívére húzódott a méreg és belehalt. Jézus éppen attól óv, hogy egy tapasszal, az önigazultságnak, a magyarázkodásnak, a farizeusi lelkületnek a tapaszával elmérgesítsük a dolgot. Nehogy a méreg behatoljon a bensőnkbe és a lelki halálunkat okozza! Ó, de sok ilyen keserű indulat, mérgező anyag maradt vissza emberek lelkében a múltból vagy a jelenből! Ne hordozd tovább - mondja Jézus -, engedd kivágni, kinyomni, amíg még nem késő!Tehát ez az a több, ez az a más, ami a keresztyénséget minden más morál fölé emeli. Az, hogy egészen a gyökeréig hatol le az isteni parancs érvénye. Meg még valami. Az, hogy Jézus etikájában az istenhit és az emberszeretet olyan szorosan összefonódik egymással, ahogyan sehol másutt. Mert ezt jelentik ezek a szavai: “Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” (Mt 5,23-24)

Az Istennel való áhítatos kapcsolatnak a legmagasabb rendű megnyilvánulásába dobja bele Jézus ezt a zavaró gondolatot: No és mi van az atyádfiával? Jó, jó, szép dolog az, ha valaki áldozatot akar vinni Isten oltárára. Igen, feltétlenül jó dolog, ha valaki rendszeresen olvassa a Bibliáját, elmélyült imádkozó életet folytat, az úrasztalához készül - ez mind szép és jó és szükséges. De nincs valami elintézetlen ügyed valakivel, egy emberrel? Mert az Isten káromlásnak venné, ha nem békültél volna meg valakivel, akivel elintézetlen ügyed van, és mégis meg akarsz jelenni előtte. Amíg a másik emberrel való viszonyom nincs tisztázva, addig minden imádság, minden bibliaolvasás, az istentiszteletnek mindenféle formája nemcsak céltalan, értelmetlen, hanem súlyosbító körülmény - bűn. Istenkáromlás. Ne káromold az Istent! - mondta a múlt; ne káromold az embert se! - mondja Jézus, mert ha őt káromolod, az Istent káromolod. Egy olyan beszélgetés, amiben keresed a másik emberrel való megbékélést, Isten előtt végtelenül fontosabb és feltétlenül szükségesebb, mint a templomba menetel és az úrvacsora.

Amíg perben vagy valakivel, amíg panasza van valakinek ellened, addig az Istenhez való viszonyod is megromlott, megszakadt. Észre is veszi ezt az ember rögtön, amint imádkozni akar. Nem megy. Persze, hogy nem, hiszen Jézus azonosítja magát a másik emberrel. Nekünk olyan Istenünk van, Aki nem valahol távoli, túlvilági elérhetetlenségben trónol felettünk, hanem Aki itt akar találkozni velünk, és Aki úgy kívánja tőlünk az engedelmességet, a szeretetet, az áldozatot, hogy utunkba állítja az atyánkfiát: talán éppen azt az embert, akivel a legkevésbé szeretnénk találkozni. Olyan Istenünk van, Aki a másik ember szeméből néz reánk. Te is nem úgy vagy-e, hogy talán keresed az Istent és valami különleges élményre vársz, a Vele való találkozásnak valami titokzatos, fölemelő élményére, és észre sem veszed, hogy Isten már régen néz rád az atyádfia szeméből?! Isten már rég közel van hozzád, sokkal közelebb, mint ahogyan talán szeretnéd. Igen, az, hogy Istennek mennyire tetszik a mi istentiszteletünk, attól függ, hogy milyen békességben tudunk együtt élni emberekkel. Ezért mondja Jézus: “Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, a míg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképen a bíró kezébe ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe, és tömlöczbe ne vessen téged. Bizony mondom néked: ki nem jősz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig.” Mt 5,25-26) Jézus idejében még joga volt az embernek börtönbe csukatni pervesztes ellenfelét, míg tartozását megfizeti. Tanácsos volt még az úton, a bíróhoz menet megegyezni vele, kibékülni, mert ha egyszer a bíró döntött, az ellen már nem volt többé apelláta.

Mi mindnyájan egy nagy főtárgyalásra megyünk, ahol Isten a bíró. Ki az közülünk, akinek minden dolga rendben volna? Jó lesz hát kibékülni még menet közben, addig, amíg az úton vagyunk. Mert ha egyszer megkezdődik a főtárgyalás, többé békés elintézésnek helye nincs. Sem fellebbezésnek. Igen, ennyire elválaszthatatlanul összefonódik egymással az istenhit és az emberszeretet. Ez a Jézus többlete. Ez a más minőségű kegyesség.

Befejezésül még annyit: Hogyan kívánhat ilyet Jézus egy embertől? Igen, egyedül Jézus kívánhat ilyen súlyos követelményt az embertő!. Jézus, aki maga is betöltötte ezt a törvényt - így töltötte be az isteni törvényt. Betöltötte: nem helyetted - nem úgy, hogy te most már mentes vagy a törvénytől -, hanem betöltötte a számodra úgy, hogy te most már Őáltala képes vagy nem ölni, nem haragudni, megbékülni. Mindenkivel. Aki maga is bűnbocsánatból él, Jézus engesztelő áldozatából merít, az azt tovább is tudja adni. És csak az tudja ezt a törvényt a gyakorlatban meg is élni. De hiszen Jézus ezeknek mondta: a tanítványainak! Ez nem polgári morál, ez a legspeciálisabb keresztyén életforma. Mi egyébért lennénk keresztyének? Éppen ezen mérheted le, a peres társad iránti magatartásodon, hogy elfogadtad-e Jézus áldozatát! Ne haragudj, békülj meg! - ne azért, hogy érdemeket szerezz vele Isten előtt, hanem hálából azért, hogy Isten sem haragszik rád, hogy Isten is megbékült veled!

Nézvén szent Fiad vérére,
Ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj,
Sőt mindenekben megengedj,
Amint mi is megengedünk,
Ha kik vétettek ellenünk.

(483. ének 13. vers)

Ámen

Dátum: 1963. augusztus 25.

Vajon értjük-e, le tudjuk-e mérni ezeknek a szavaknak a hallatlan merészségét, szinte képtelenségét? Hiszen ezt mondja itt Jézus: Ti, az én tanítványaim, tizenkét egyszerű ember, halászok és parasztok fiai, a legegyszerűbb nép gyermekei, jelentéktelen, szegényes kis csapat vagytok. És hogy tényleg milyen nyavalyás kis társaság, azt ti még nem is tudjátok igazán, csak én látom, hogyan fogtok majd elaludni, amikor virrasztani kellene, szertefutni, amikor helytállni kellene, megtagadni engem, amikor rólam bizonyságot kellene tenni - igen, ti: “Ti vagytok a földnek savai... Ti vagytok a világ világossága... ti vagytok a hegyen épített város". (Mt 6,13-14) Azt hiszem, hogy maguk a tanítványok is, amikor ezt hallották, nem hogy büszkék lettek volna rá, hanem megremegett tőle a lelkük. Talán még ők maguk is túlzásnak érezték, hogy egy ilyen kicsiny, ilyen jelentéktelen csapatról ilyen nagyot mondjon valaki. De az évszázadok beigazolták Jézus szavait: a tizenkét galileai ember valóban só és világosság lett az egész világ számára. Vajon ma is érvényes Jézusnak ez a szava az Ő mai követőiről? Igazán azok a keresztyének a világban, aminek Jézus küldte ki oda őket? Hogy azok-e, hogy valóban só és világosság-e, azt nem tudom, de hogy sónak és világosságnak kell lenniük, az bizonyos. Így jelöli meg Jézus az Ő követőinek a szerepét ebben a világban.

1) Ezekben a szavakban mindenekelőtt nagy isteni biztatás, bátorítás hangzik felénk. Mintha azt mondaná Jézus az őt követni akaró embereknek: Ne aggódjatok amiatt, hogy olyan nagyon kevesen vagytok e világban, a sóból csak kevés kell a tésztába, egy csipetnyi is elegendő az ételbe. Ha százalékosan akarnánk kifejezni azt a mennyiséget, amit a só jelent például a kenyértésztában vagy az emberi szervezetben, nagyon kicsi szám jönne ki, roppant csekély érték, de mégis fontos, szükséges. Nélkülözhetetlen. Mennyiségileg nézve, azoknak a száma, akik igazán komolyan akarják venni a keresztyénséget, a világ nagy tömegeihez viszonyítva igen kicsiny. És a hívő embereket sokszor elfogja a csüggedés amiatt, hogy olyan kevesen vannak, hogy a családjuk körében, vagy munkahelyükön, vagy a baráti társaságukban annyira egyedül vannak a maguk hitével. Csak az a néhány emberke, rendszerint jelentéktelen, sokszor már csak az öregebb generáció, férfi és nő, bácsi és néni képviseli Jézus ügyét a világon. Mi lesz ebből az ügyből? Nincs ez tényleg halálra ítélve már? Nem kihaló ügy? Érdemes ezt az ügyet támogatni, vállalni, hiszen olyan nagyon kevesen vannak, akik igazán hordozzák!

Ha ilyen csüggesztő gondolatok lepnének meg valakit, biztasson meg Jézus szava. Nem azt mondja Jézus, hogy ti lesztek majd a világ tésztája, sem azt, hogy ti, keresztyének, ti lesztek a világtömeg, ti fogjátok benépesíteni a földet, hanem azt, hogy ti lesztek majd az a csipetnyi só a masszában, és bármilyen kicsiny mennyiségben lesztek, a sóra szükség van és mindig szükség lesz az ételben. Isten országa nem tömegekkel és nem tömegekre dolgozik. Krisztus ügye nem tömegügy, de Isten akaratából helye van a világban, és szükség van rá ott. Ne sóhajtozz tehát, hogy egyedül vagy Krisztus követőjeként egy szám szerint sokkal nagyobb pogány környezetben. Terád ott éppen mint Jézus követőjére van szükség, neked ott éppen mint krisztusi embernek van hivatásod! Bátorítson az a tudat, hogy kevés a só, kicsi a fény, mégis az egész tésztában, az egész szobában van hivatása.

2) Mi tehát ez a hivatás? Most egy olyan szót fogok mondani, amit rengetegszer hallottunk már, különösen az utóbbi időkben, de aminek a tartalmát most a só és a világosság hasonlatával talán mélyebben értjük. Az a hivatása, speciális hivatása a keresztyén embernek és egyháznak e világban, hogy szolgáljon, hogy hasznára, javára legyen a környezetének. A só is, meg a világosság is abból él, hogy áldozatul adja magát, odaajándékozza önmagát, és nem abból, hogy konzerválni akarja önmagát. A sónak ki kell szóratnia a sótartóból, bele a megízesítendő masszába, föloldódni, fölszívódni abban. A meggyújtott gyertya világosságának szét kell terjednie abban a helyiségben, ahol ég. Ennél érthetőbben már nem lehetne kifejezni a keresztyén ember e világbeli szolgálatának a lényegét. Mert a só is, a világosság is önmaga lényegét föláldozva szolgál. Ez ad értelmet a létezésének. Elpazarolja, elajándékozza magát a környezete javára, hasznára.

Tehát nem azért vagyunk keresztyének, hogy biztosítsuk a magunk lelki békéjét, meg halálunk után az örök üdvösséget, hanem e világért, az emberekért, a földért, annak javáért vagyunk Krisztus követői. A keresztyén ember az a furcsa típus, aki elsősorban nem önmagára gondol, hanem a másik emberre. Aki sohasem uralkodni akar más fölött, még a keresztyén nézeteivel sem, hanem szolgálni akar neki. Segíteni akarja őt, hasznára lenni neki. Egyszer Krisztusnak egy öreg szolgálóleányától hallottam, hogy ő minden reggel így imádkozik: Uram, mutasd meg nekem ma is, kinek és kiknek lehetek hasznára azzal, hogy a Tied vagyok. Ez a keresztyén mivoltunk értelme. Ebben a szolgálatban olyan alázatosnak kell lenni, mint a világosság. Figyeljétek csak meg az igét: “Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, a kik a házban vannak.” (Mt 6,15) Vagyis: a gyertya a maga fényével mindenkinek világít, aki a házban van. Nem válogat, hogy ennek világítok, mert ez megérdemli, ez szimpatikus, de annak már nem, mert az haszontalan. Mindenkinek egyformán. És nem maga választja meg a helyet, ahol világítani akar, hanem ott világít, ahova teszik. Fényes, előkelő környezetben, vagy kicsiny szegényes szobában, sok embernek, vagy egyetlen egynek a betegágyon, vagy nagy nyilvánosság előtt. Mindig, mindenütt, mindenkinek szolgál. Vagyis az egyház, a hívő ember nem elvonultan, különszakadva éli a világtól a maga hívő életét, hanem benne a világban, aktívan belekapcsolódva abba az emberi közösségbe, amiben él.

Ezt azért hangsúlyozza így Jézus, mert mindig volt olyan tendencia Krisztus követőinek egyik-másik csoportjában, amely a maga keresztyén hitéletével külön akart vonulni, el akart zárkózni a világ elől, amelyik úgy érezte, hogy jobb a sótartóban együtt maradni, mint szétszóratni a tésztában. Maradjanak a hívők egymás között, meg ne fertőződjenek a világ fiaitól! Óvjuk csak azt a kis lángot, hogy e gonosz világ huzata ki ne oltsa, a világi barátok, hitetlen emberek hatása meg ne rontsa azt a pislákoló fényt! Jézus nagyon ellene van az ilyen önmagának élő kegyességi formának. “Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék” - mondja. Éppen akkor alszik ki a legbiztosabban, mert befullad a véka alatt. És a só a sótartóban maradva megízetlenül. Tudniillik Jézus korában a sót a Holt-tengerből párolták, és mivel gipsszel és növényi anyagokkal erősen keverve volt, hamar megízetlenült. Ezért nem lehetett hosszan tárolni, hanem sürgősen fel kellett használni. A megízetlenült só semmire sem jó. Rettentő kijelentés ez az olyan hívő élet felett, amely csak önmagát építgeti, de nem vegyül bele szolgálatával a világba.

Hasznos dolog a só, de minden értékét elveszíti, ha megízetlenül. A keresztyénség nagyszerű dolog, de a világ leghaszontalanabb dolgává válik, ha hiányzik belőle Isten Lelkének az ereje, a szolgálat készsége. Egy hivatását nem betöltő vallásosság rosszabb dolog, mint bármi más. Igen: áldás is lehet a vallás az emberiség életében, és átok is. A vallás szent nevében már háborúkat is vívtak emberek egymással, meg rengeteg gyűlöletet is szítottak. A vallás az emberiség haladásában akadály is lehet és volt is már a történelem folyamán. Ha választanom kellene, sokkal inkább a vallástalan humanizmust, mint egy humántalan [embertelen] vallást választanék. A rothadó liliomnak rosszabb szaga van, mint az értéktelen gyomnak. Egy elromlott vallásosságnak van a legrosszabb szaga. “Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek”. (13b vers)

Tehát ki a sótartóból! Föl a gyertyatartóba! Mint ahogy Jézus sem maradt meg a mennyei sótartóban és nem rejtőzött el egy isteni véka alá, hanem beleadta magát ebbe a világba egészen, és élete Betlehemtől a Golgotáig egyetlen hatalmas áldozat volt.

3) Végül még röviden arról is szól az igében Jézus, hogy miként, hogyan történik a keresztyén életnek ez a szolgálata a világban, e világért. Nagyon plasztikusak a képek: úgy, miként a só szolgálata. A só észrevétlenül fejti ki a hatását, egyszerűen úgy, hogy benne van az ételben. A hívő embernek is ilyen láthatatlan hatása van a környezetére, családjára, kollégaira, amit azáltal fejt ki, hogy egész egyszerűen ott van, hogy imádságával és szeretetével jelen van. Nem szól semmit, de például nem nevet egy trágár viccen, és szinte megtisztul körülötte a levegő. A megbocsátás szellemét képviseli egy gyűlölködő, ellenséges indulatoktól megfertőzött környezetben, és máris gyógyító erő árad szét a szívekben. Isteni békesség és derű sugárzik ki belőle egy feszültségtől terhes légkörben, és máris oldódik a feszültség. Ízt ad, jó ízt ad az életnek a jelenlétével, mint a só az ételnek.

És világit, mint a meggyújtott gyertya. A só elrejtve, láthatatlanul munkálkodik, a világosság ezzel szemben nyilvánosan és látható módon szolgál. Itt az egyháznak arról a feladatáról van szó, amit e világ nagy problémáiba való nyílt beleszólással végez. Örüljünk neki és adjunk hálát érte Istennek, hogy Krisztus egyháza egyre nagyobb fénnyel sugározza bele a világpolitikai feszültségbe az evangélium világosságát. De személy szerint is mindnyájunk feladata úgy fényleni, hogy látván az emberek a mi jó cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat.

Nézzétek, aki azt mondta: “Ti vagytok a világ világossága”, ugyanaz önmagáról is azt mondta: “Én vagyok a világ világossága”. (Jn 8,12) A kettő azonos, mert a tanítványokban is Jézus a világosság. Nem maguktól világítanak, hanem a mi Urunk az, aki bennük és általuk működni akar. A tanítványnak csak az a feladata, hogy a benne levő Krisztusnak a fénysugarát áteressze magán, hogy a világításnak ne álljon útjába. Ha a tanítvány igazán azt teszi, amire el van híva ebben a világban - tehát szolgál -, akkor ő is épp úgy, mint a világosság, a Krisztus: fénylik. Olyan cselekedeteket hajt végre, amikről a nem keresztyének is rögtön megérzik, hogy ezek a tettek a láthatatlan világ ajándékai. A mi rendeltetésünk az, hogy végezzük az Istentől reánk bízott jó munkát a mindennapi életben. Tehát ne csak egyszerűen keresztyén erényeket hajtsunk végre, hanem a világi munkánkat úgy végezzük, hogy az emberek erre figyeljenek fel, és ennek nyomán irányuljon tekintetük az Isten felé. “Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. (Mt 6,16)

Erre vonatkozik végül a hegyen épített város képe is. “Nem rejtethetik el a hegyen épített város”. (Mt 6,14b) Azt jelenti ez, hogy ne felejtse el a hívő ember, hogy mindig másoknak a szeme előtt van. Látnak benneteket, néznek benneteket, figyelnek reátok. Azt szokták mondani: a lelkipásztor lakásának a falai üvegből vannak. Nos, nemcsak a lelkipásztor specialitása ez, hanem minden hívő emberé. Minden hívő ember kirakatban él. Minden oldalról látszik. A magánélete oldaláról is, meg a munkája felől is, meg a családi élete felől is látszik. Amit másnak elnéz a világ, apróbb-nagyobb botlásokat megbocsát, azt neki nem. Titeket szigorúbb mértékkel mérnek, tőletek többet várnak az emberek. E világban való bizonyságtételünknek az a lényege, hogy az egyház, a hívő ember mindenki szeme előtt van mindazzal, amit tesz, ahogyan él. Mint a hegyen épített város, amelyik messze ellátszik.

Igen, te, te kell, hogy légy az a bizonyos sókristály annak a földdarabnak a számára, amit Isten reád bízott. És te kell, hogy légy az a bizonyos darabka világosság annak a világnak a számára, ami a te környezeted. Te vagy az a hegyen épített város, akit messziről látnak. Légy hát igazán az, amivé Krisztus által lehetsz!

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

(397. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1963. július 28.

A Hegyi beszéd e most soron következő igéjének különösen nagy hangsúlyt és aktualitást ad az a világhelyzet, amelyben ma él a földön az emberiség. Valóban úgy van, ahogyan olyan sokszor és olyan sokféle formában halljuk állandóan a súlyos megállapítást, hogy ma két lehetősége van az embernek: vagy békességben együtt élni, vagy egy katasztrófában együtt elpusztulni. A mi korunkban, a technikai fejlettség mai fokán, egészen megváltozott a háború fogalma. Régebben még lehetett jogosnak tekinteni annak a félnek a háborúskodását, aki a béke helyreállítását akarta kiharcolni a támadóval szemben, de ma már egy háború nem szolgálhatja a béke helyreállítását. A mai atom- és hidrogénbombákkal folytatott világméretű pusztítás után egyszerűen nem következhetik többé a béke korszaka. Egyszerűen azért nem, mert utána nem maradna élet a Földön, hanem a halál csendje borulna a világra. Állítólag egyszer Einsteintől megkérdezték a diákjai, hogy mit gondol, milyen fegyverrel vívják majd a harmadik világháborút. Mire ő azt válaszolta: azt nem tudom, de ha kitörne a harmadik világháború, akkor a negyediket sejtem, hogy mivel fogják majd vívni - kőbaltával. Nos, Einsteinnek ez a tragikus látása ma már optimistának számít, mert ma már szakértők szerint nem lehet abban bízni, hogy itt-ott, a föld zugaiban néhány ember talán túléli a katasztrófát. Ma már igazán csak ez a két lehetőség van: vagy békességben együtt élni, vagy egy katasztrófában együtt elpusztulni. Ez nem frázis, nem propaganda szólam, ez a valóság.

Érzitek, hogy egy ilyen válságos világhelyzetben milyen súlya van Jézus szavának? “Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” (9. vers) Szinte azt mondhatnám, hogy a legsürgősebb politikai, társadalmi és általános emberi feladata ma minden Istenben hívő embernek ez: igyekezni a békességre, munkálni a békességet. Igaza van annak, aki egyszer így fejezte ki magát: Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor?

Igen, nem is csak a jól felfogott érdekünkből, hanem egyszerűen a keresztyén mivoltunkból következik az a kötelességünk, hogy a békességen munkálkodjunk. Hiszen te is, én is egy nagy megbékélés által lettünk Isten gyermekeivé. Keresztyénnek lenni éppen azt jelenti: tudomásul venni, elfogadni, hogy Isten békét kötött velem, az ellenségével. Idegenből barátjává, ellenségéből gyermekévé tett Jézus érdeméért. Ott, a golgotai keresztnél egy nagy békekötés történt a föld és az ég, az ember és az Isten között. És ebben a békekötésben Isten volt a kezdeményező. Jézus halálában Isten mintegy békejobbot nyújtott a földnek az égből. Jézus halálában Isten mintha ezt mondaná: emberek, minden gonoszság, lázadás, felségsértés, amit elkövettetek ellenem, legyen megbocsátva, eltemetve, elfeledve. Annyira akarta Isten ezt a békességet, annyira meg akart békülni az emberekkel, a róla megfeledkező, az őt állandóan bűneikkel bosszantó, haragító emberekkel, hogy ennek a megbékülésnek, békekötésnek minden terhét, árát, amibe került, Ő maga vállalta magára. Annyira szívügye volt Istennek ez a békesség, hogy önmagának egy darabját, Jézust áldozta fel érte. Ez az, amit Ézsaiás próféta így fejez ki egy alkalommal: “békességünknek büntetése rajta van” (Ézs 53,5c) - Jézuson. Isten Jézus kereszthalálát úgy tekinti, mintha benne és általa mindazok is elszenvedték volna bűneikért a büntetést, akik hisznek Jézusban. Igen, tehát: helyetted is, helyettem is Jézus szenvedett, fizetett, Ő tett eleget.

Ezért nem vádol bennünket az Isten, pedig ellenségei voltunk. Ezért nem hányja szemünkre, amit ellene elkövettünk. Ezért nem panaszolja fel, hogy megtagadtuk, nem szerettük, nem engedelmeskedtünk neki, nem bíztunk benne, hanem egyszerűen rámutat a kereszten kiszenvedett Jézusra, és szinte ezt mondja: Látod, ennyire szeretlek téged, ilyen drága vagy nekem, hogy képes voltam ezt tenni érted. Így békélt meg velünk Isten, és így lettünk mindnyájan, akik hiszünk, keresztyénekké, Isten gyermekeivé. Ezért mondtam az előbb, hogy nekünk a békességszerzés, a békességen való munkálkodás nemcsak jól felfogott érdekünkből, hanem egyszerűen a keresztyén mivoltunkból fakadó kötelességünk. Az a tény, hogy mi egy nagy isteni megbékélés által lettünk Isten gyermekeivé, egy nagy békekötésből élünk itt a földön is, meg majd az örökkévalóságban is, e tény meghatározza a keresztyén ember egész magatartását. Az Isten fiai éppen abban bizonyulnak Isten fiainak, hogy maguk is ugyanazt teszik, amit Atyjuk: szenvedélyesen elkövetnek mindent a békesség érdekében. Mert ezt jelenti békességre igyekezni: munkálni, létrehozni azt, mindent elkövetni a békesség érdekében.

És itt most a békességet vegyük úgy, ahogyan ma legaktuálisabb: világméretekben, nemzetközi viszonylatban. Mit tehet az Isten gyermeke, mit tehet az egyház annak a békességnek az érdekében, ami az egész emberiségnek ma a legfőbb és legsürgetőbb problémája? Atyámfiai, nem mondok én itt most soha nem hallott új dolgokat, de amit mondok, szeretném nagyon komolyan, halálosan komolyan mondani: Nos, nekünk, keresztyéneknek az a speciális feladatunk ebben a békére törekvésben, hogy szívből könyörögjünk érette. Komolyan könyörögjünk azért, hogy ez a sok millió ember által hangoztatott szó: béke, megtelítődjék azzal a Krisztusi tartalommal, azzal az energiával, amely valóban megteremti majd a nemzetközi feszültségek megoldásának a lehetőségét. Nekünk nagyon elmélyülten kell könyörögnünk azért, hogy legyen ez a szó olyan igaz és tiszta szó, olyan hatalmas szó, mint amilyen igaz, tiszta és hatalmas Istennek a Krisztus által békességet hirdető szava a világhoz. (2Kor 5,17-21)

Azt szoktam mondani, hogy újságot olvasni a keresztyén embernek kötelessége. Tájékozódni a világhelyzetről, ismerni az emberiséget foglalkoztató aktuális problémákat, kötelessége a hívő embernek. Már csak azért is, mert csak így tud igazán, egészen konkrétan imádkozni ezért a világért. És ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen sürgetően fontos feladatunk nekünk imádkozni e világért. Odaállni Isten elé e világért, és a világ népei nevében is kegyelemért könyörögni. Magunkra venni az egész emberiség életéért és jólétéért a felelősség terhét, és szenvedve könyörögni helyette, érette. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az imádkozni tudó embernek ne csak magánügye legyen az imádság, hanem érezze át, hogy országos jelentőségű, világméretű ügy az igazi imádság. Isten a világ kormányzásába belekalkulálta az Ő gyermekeinek a könyörgését is. És vannak dolgok, amiket Isten akkor cselekszik, ha kérik Tőle. Vannak Istennek olyan ajándékai, amiket csak imádkozó kezekbe és szívekbe ad, és azokon keresztül tud adni a világnak is. Tehát igenis világviszonylatban is sok függ a hívők imádságaitól. Igen, az egyháznak, a hívőknek az az elsőrendű feladatuk, hogy az egész nemzetközi politikát vegyék körül egy imagyűrűvel, és kérjenek oda olyan atmoszférát, amelyben nem is lehet másra, csak békés eredményre jutni. A hívő embernek egészen speciális fegyvere, amivel küzdhet a békességért, az imádság. Remélem, te is, meg te is, meg te is benne állsz ebben a csatasorban! A közös, meg a magányos, de mindenképpen rendszeres, mindennapos könyörgés, imádság küzdelmében. Hogy mondtam az előbb? Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor? - Igen, ha ezért nem könyörög most egy hívő ember, akkor miért is imádkozik egyáltalán? Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor?

A továbbiakban szeretném a békességszerzés szolgálatában az imádság jelentőségét még jobban elmélyíteni. Miként a levegő mindig szennyezve van mindenféle baktériummal, úgy a szellemi atmoszféra is állandóan telítve van a viszály bacilusával, az érzékenység, a féltékenység, az irigység, a bizalmatlanság robbanó indulataival. Ezt a békétlenséget, ezt az ideges lelki atmoszférát kell nekünk az imádságainkkal állandóan tisztítanunk. Elmondtam az áldozócsütörtöki istentiszteleten, hogy amikor egy hívő ember igazán imádkozik, az olyan, mintha belépne a mennybe, mert az imádság nem egyéb, mint az Isten trónja előtt való megjelenés. És amikor azután fölállunk az imádságból, akkor mintegy visszatérünk a mennyből, de nem jövünk üres kézzel. Akkor mindig hozunk valamit a mennyből vissza a földre. Ezért mondja Pál apostol: “az odafelvalókat törődjetek”. (Kol 3,2a) Mert mi van odafenn? Ott fenn, a mennyben van a tökéletes békesség, a harmónia. Amikor imádkozunk, ezzel a békességgel telítődünk meg, és ebből a békességből hozunk valamit magunkkal, és visszük be a házunkba, a családunk, egyházunk, társadalmunk életébe.

Igen, a Krisztus szerinti békességre igyekvő ember először maga szívja tele magát a menny békességével úgy, hogy igazán ne maradjon benne, a lelke egyetlen zugában se maradjon megbújva valamilyen békétlen indulat, sértődés, harag, neheztelés. Előbb maga békül meg, de igazán, emberrel, Istennel, és azután ezt a mennyből hozott békességet leheli ki, árasztja szét maga körül az emberek között. Mert ez a békesség nemcsak egy bizonyos belső lelkiség, hanem produktív erőhatás, kisugárzás, megbékülést akaró és azt munkáló magatartás. Ezért Jézus nem azt mondja, hogy boldogok, akiknek békességük van belül a lelkük mélyén, hanem azok a boldogok, azok az Isten gyermekei, akik az isteni békességre igyekeznek, azaz minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy visszaállítsák a békességet Isten és az ember, ember és a másik ember között.

Ugye tudjátok, vannak emberek, akik szinte örömüket lelik abban, hogy egymás ellen uszítsák az embereket. Kéjjel gyújtogatják a viszály tüzeit, szeretnek tüskét szúrni barátok közé, családtagok közé, házastársak közé. A békétlenség magvait hintegetik ösztönösen minden szavukkal, megjegyzésükkel. Vannak emberek, akik rövid idő alatt annyi rosszat és csúnyát tudnak elmondani másokról, hogy terhes, fojtogató marad a levegő utánuk. Nos, nézzétek, ha Istennek annyira minden törekvése az volt és az ma is, hogy még az ellenségeit is barátjává békíti, akkor az Isten fiai, gyermekei nagyon vigyázzanak, és jaj, ne játsszanak felelőtlenül az ilyen tűzzel! Isten gyermekei nem nyugtalanságot szító, veszekedést támasztó emberek, hanem békességre igyekezők, békességet szerzők.

Érdekes, hogy az Újszövetség “békesség” szavának az eredete az eiró igéből származik, amely azt jelenti: újra beszélni egymással. Istennek a Krisztus által szerzett békessége is azt jelenti, hogy Jézus halála által létrejött újra a beszélgetés lehetősége Isten és az ember között. “Boldogok a békességre igyekezők” - mondja igénk, vagyis azok, akik azon fáradoznak, hogy jöjjön létre újra a beszélgetés lehetősége a szeretet és megbocsátás szellemében mindenütt, ahol az valami miatt megszakadt, ahol addig nem értették meg egymás szavát.

Kezdjünk el újra beszélgetni azokkal, akikkel valami sérelem miatt megszakadt a kapcsolatunk, segítsünk hozzá másokat is, hogy ugyanilyen módon közeledhessenek egymáshoz. Ez a mi békességszerző szolgálatunk. És így válik a világ békességéért való könyörgésünk is igazabbá és hitelesebbé. Újra hadd mondjam el az előbb már többször ismételt három kis mondatot: Ha én nem, akkor ki? Ha ezt nem, akkor mit? Ha most nem, akkor mikor? Jertek hát, könyörögjünk együtt.

Szívemet hozzád emelem
És benned bízom, Uram;
És meg nem szégyeníttetem,
Nem nevet senki rajtam.
Mert szégyent nem vallanak,
Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak,
Akik hitetlenül élnek.

Útaid, Uram, mutasd meg,
Hogy el ne tévelyedjem;
Te ösvényidre taníts meg,
Miken intézd menésem.
És vezérelj engemet
A te szent igaz igédben;
Oltalmazd életemet,
Mert benned bízom, Úr Isten.

(25. zsoltár 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1963. május 26.

Megint elérkezett gyülekezetünk életében az a családi ünnep, amikor fiaink és leányaink egy kis csoportja a konfirmációi hitvallás és fogadalomtétel által beáll a Krisztust követők seregébe, csatlakozik hozzánk, öregebbekhez. Hamarosan el fog hangzani majd ezen az istentiszteleten is a jól ismert kérdés: Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy Jézus Krisztusnak igaz követői... lesztek? Micsoda nagy dolog ez: Jézus Krisztusnak követőjeként élni e földi világban. Egész életre szóló program mindnyájunk számára. Erre készültek föl konfirmandusaink az elmúlt hónapokban, és erre készülünk mi is mindnyájan, mindig, újra minden istentiszteleten. Nos, mielőtt elhangzanék újra a kérdés és a reá adott válasz, hadd szóljon az ige arról, hogy milyen is az, amikor valaki Jézus Krisztus igaz követőjeként akar élni ebben a földi világban? A gyülekezetünkben így, hónap utolsó vasárnapján az egyébként is soron levő Hegyi beszédnek két igéje alapján szeretnék most beszélni a Krisztus követésének két olyan jellegzetes, markáns vonásáról, amiről a legjobban rá lehet ismerni a Jézushoz tartozó emberekre, akikben a Krisztusi élet a legjobban különbözik, minden más életformától.

Az egyik: a szelídség. “Boldogok a szelídek” - mondja Jézus az Ő követőire -, “mert ők örökségül bírják a földet” (5. vers) Nos hát, a szelídség valóban olyan valami, ami merőben elüt az emberek általános magatartásától, sőt, ami éppen ellentéte az általános emberi törekvésnek, természetnek. A szelídség nem népszerű tulajdonság. A világ nem tartja életrevalónak a szelíd embert, férfiatlanságot, erőtlenséget, meghunyászkodást lát a szelídségben. Éppen ezért az emberek körülöttünk általában erőszakosak, kíméletlenek, nyugodtan átgázolnak, ha tudnak, azon, aki az útjukban áll. Az élet nem kíméletes. Kemény, rideg, kegyetlen. És bizony, aki érvényesülni akar, annak sokszor keményen, ridegen, kegyetlenül kell kiharcolnia benne a maga helyét. A szelíd embernek nem sok babér terem. Hamar félrenyomják, letapossák, elintézik az erőszakoskodók, a hatalmaskodók, a durvák, a kíméletlenek.

Valljuk meg őszintén: nemcsak a világ törekvésétől, hanem a saját természetünktől is távol áll a szelídség. Ki tud közülünk szelíden válaszolni egy indulatos, sértő kitörésre? Ki tud szelíd szeretettel reagálni egy őt ért igazságtalanságra? Figyeld csak meg! Ha a tyúkszemedre lép valaki, mi történik akkor? Milyen indulatok robbannak benned és csapnak ki belőled? És ha a szívedre lépnek? Figyeld csak meg, mi kavarodik föl benned! Mint lelkipásztor, tudom, hogy egy-egy megsértett lelket milyen nehéz elsegíteni odáig, hogy lecsendesüljenek benne a fölkavart hullámok. Szelídség? Ó, hol van az?! Kiben van az?! Hadd mondjam meg kereken: egyikünkben se! Természettől fogva egyetlen emberben sem. Mert ez a szelídség nem is emberi tulajdonság, hanem isteni, Krisztusi. Hadd mondjam így: nem temperamentum, nem vérmérséklet dolga, hanem hitbeli magatartás. Nem mi hozzuk létre magunkban erős akarattal, önfegyelemmel, hanem mintegy részesülünk benne a Krisztusban való hit által.

Nézzétek, atyámfiai: Jézus volt a szelíd. Ahogy tűrte a bántást, ahogy csendben maradt az igazságtalan, hamis vádak hallatára, amilyen gyengéd szeretettel reagált az emberi gonoszságra, ahogy imádkozott a kereszten gyilkosaiért, miközben folyt a vére - ez volt a szelídség! Igen, Jézus a képe a szelídségnek. Nem lehetett sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni, sem megbántani, sem eltéríteni, mert semmi mást nem akart, mint az életét adni azokért, akik keresztre feszítették. Ez a szelídség. És ez éppen nem gyengeség! Sőt ez az igaz erő. Mihez kell több erő: visszaütni, vagy tűrni? Megbosszulni, vagy megbocsátani a gonoszságot? Megtorolni, vagy elszenvedni a bántást? Átkozni, vagy áldani azt, aki bánt? Igen: ez volt Jézusnak az ereje, a szelídség. Ezzel győzött. Mert ez ellen nem lehet védekezni. A szívét támadja meg az embernek. És azt mondja Jézus most nekünk: lássátok, éppen ebben kövessetek engem. Merjetek különbözni a világtól, a többi embertől. Ne féljetek attól, hogy a szelídség gyengeség. Nem az. Ez az igazi erő. Merjétek hinni, hogy isteni dolog megbocsátani annak, aki bánt, a rosszat jóval meggyőzni, jót tenni azzal, aki komiszkodik. Krisztusi erő a szelídség, Isten titkos fegyvere, ami ellen nem lehet védekezni. Jézust követve merjetek szelídek lenni!

Hadd próbáljam ezt egy példával illusztrálni. Ismertem egy igazi Krisztus-követő embert. A fölötte levő lakásban egy végtelenül komisz természetű, ellenséges érzületű ember lakott, aki különösen gyűlölte a hívő embereket. Ez a fölső szomszéd a maga szemétvödrének a tartalmát hetenként többször is az alatta lakó hívő ember ablaka elé öntötte ki a kertben. Már szinte tűrhetetlen volt ez a komiszkodás. Mitévő legyen ilyen esetben az ember? Föltárcsázza a rendőrséget? Ő nem azt tette, hanem Jézust hívta föl, és Tőle kérdezte meg, mit tegyen. Jézus pedig világosan azt mondta neki: “Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet”. (Mt 5,5) Próbáld ki Isten titkos fegyverét: a rosszat jóval győzd meg. Hogyan? Úgy, hogy összeszedve a szemetet felviszi a lépcsőn és a fölső szomszéd ajtaja elé önti? Dehogy! Hiszen Isten sem így bánt ővele. Isten a mi bűneink szemetét nem öntötte elénk, nem szórta széjjel az életünk területén, hanem mind-mind elvállalta és Jézusra vetette. Ez volt Isten titkos fegyvere, amivel minket is megszégyenített, megtört és új emberekké tett! És afölött való csodálkozásában, hogy úgy jött Isten ebbe a világba, mint szelíd bárány, aki magára veszi a világ bűneit - képes volt ez a hívő ember arra, hogy szelíden, örömmel tűrje tovább a szomszéd kellemetlenkedéseit. Olyan kedves és barátságos maradt továbbra is hozzá, mintha semmi sem történt volna, míg a felső szomszéd elszégyellte magát. Nem tudott ellenállni a krisztusi szelídségnek. Legyőzte a szeretet ereje.

Milyen igaza van Jézusnak: “Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet”. Valóban boldogok. Vagy gondoljátok, hogy boldogabbak azok, akik visszaüthetnek, bosszút állhatnak? Egyszer valaki felháborodásában jól odamondogatott valakinek, akinek a részéről sérelem érte. Jól megmondtam neki a magamét - dicsekedett vele, amikor elbeszélte. Megkérdeztem tőle: Na és most boldogabb vagy? Kiderült: nem. Sőt! Rettentő erkölcsi undort érzett miatta. Ez pedig a legboldogtalanabb érzés. Nagyon bánta. Jaj, csak azt ne mondta volna! - de már megtörtént, most már igazolni szeretné magát az ember, hogy lám, igaza volt. De belül érzi, hogy nem volt igaza. Higgyük el Jézusnak: a szelídek a boldogok. Meg azt is, amit hozzáfűz: “örökségül bírják a földet”. Különös ígéret. Nem a mennyet, hanem a földet. Igen, azt jelenti ez, hogy a szelídeké a jövő. Azt már láttuk, hogy mire megy az emberiség a hatalmaskodással, az erőszakkal, a durvasággal, a harag és bosszú szellemének az elszabadításával. Háborúk, vér, romok, szenvedés jelzik ezt az utat. Ebből már elege volt az egész emberiségnek. Most szelídséggel kellene megpróbálni. Jézus azt mondja - de az egész világhelyzet is aláhúzza ennek a mondásnak a jelentőségét: a szelídek “örökségül bírják a földet”, a szelídeké a jövendő. Nagyon időszerű tehát Jézus olyan követése, amelynek egyik legjellegzetesebb vonása a szelídség.

A másik jellegzetes vonása pedig a tisztaság. “Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják”. (Mt 5,8) - mondja Jézus az Ő követőire. Ez a tisztaság, amiről itt Jézus beszél, nem egyenlő a bűntelenséggel. Nem azt jelenti, hogy abban a szívben nincsen semmi bűn. Nagyon igaza van a Példabeszédek könyve írójának, amikor így sóhajt fel: “Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől?” (Péld 20,9) Sőt éppen azok, akik Jézust követni akarják, éppen azok látják nagyon világosan, milyen sok tisztátalanság, szenny, piszok halmozódik fel egy szívben. Kálvin határozta meg a tiszta szív értelmét, amikor ezt mondta: “Azok a tiszta szívűek, akik őszintén forgolódnak embertársaik között, akik nem mutatnak mást sem szavaikkal, sem magatartásukkal, mint amit gondolnak szívükben.” A tiszta szív tehát átlátszó szív, nincsenek rejtett indokai, önző céljai, amelyek ragyogó külsőbe lennének burkolva. Nincsen benne semmi kétszínűség vagy ravaszság.

A tiszta szív ellentéte az, amit Jakab így mond: kétszívű. Két szíve van és ezért két szája is: hol így beszél, hol úgy, attól függ, ki hallja. Kétfelé kacsingat, álnokul két úton jár, kétfelé sántikál, mindig aszerint változtatja a színét, ahogyan előnyösebb. Nos, a tiszta szív olyan szív, amelyik nincs megosztva a jó és rossz között. Azt mondja Jézus: aki Őt követni akarja, az ne akarja magát másnak mutatni, mint ami, se jobbnak, se rosszabbnak. A hívő ember a hitetlen környezetben ne akarjon hitetlennek látszani - úgysem hiszik el róla, nem is becsülik érte.
Valamikor gyermekkorunkban azt a tanácsot adták nevelőink, hogy soha ne tegyünk olyan dolgot, amit szégyellnénk elmondani édesanyánknak. Nos, a Krisztust követő embernek olyan átlátszónak kell lennie, hogy ne legyen benne semmi rejtett dolog, semmi, amit önmaga vagy mások előtt rejtegetnie kellene. A legtöbb idegbajnak valami ilyen belső hazugság az okozója. A belső megosztottságot, a lélek, a szív hasadását nem bírja el sokáig az ember.

Azt mondja Jézus: legyünk a lelkünk mélyéig becsületesen őszinték önmagunkhoz, emberekhez és az Istenhez. Aki a maga kétszívűségét, rejtett bűneit, farizeuskodását őszintén megvallja, az abban a pillanatban máris megszűnt kétszívű lenni. Aki a maga szívének tisztaságát Isten és az emberek előtt megbánja, az máris tiszta ebben. Akkor tiszta a szívünk, ha egészen Jézusé. Nemcsak egy része, területe, hanem az egész. Az ilyeneknek szól az ígéret: “ők az Istent meglátják” Meglátják, de nem úgy, mint azt a misztikusok képzelik, valamiféle elrévült élményekben, hanem meglátják a mindennapi élet eseményeiben: meglátják az Isten kezét, jóságát, gondoskodását, vezetését a gyakorlati életben. Mintegy érzékelhetően győződhetnek meg róla, hogy itt az Isten, megint itt járt az Isten. És ez valóban jó dolog. Igaza van Jézusnak: “Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják”.

Ilyenek a Krisztus igazi követői: szelídek, tiszta szívűek és boldogok. Nagyon boldogok. A legboldogabb emberek. Érdemes rászánni magát az embernek. Fiatalnak is, öregebbnek is. Mindnyájunknak.

Kedves konfirmáló fiúk-lányok, mielőtt letennétek a fogadalmat, énekeljük el együtt: Vezess, Jézusunk, S véled indulunk. (434. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1963. április 28.