A múltkor olyan valamiről beszéltem, amiből mindnyájunknak sok van: a gondjainkról. Most olyan valamiről szeretnék beszélni, amiből mindnyájunk szívében kevés van: a háláról.
Turgenyevnek egy kis paraboláját olvastam a múltkor, amelyben le van írva, hogy egyszer nagy ünnepet rendeztek az angyalok a mennyben, amelyre meghívták a különböző erényeket. Meg is jelentek mindnyájan, a nagyok is, a kicsik is, ünnepi öltözetben, kedvesen, barátságosan, mint akik jól ismerik egymást, hiszen mind egy nagy családnak a tagjai. Egyszer azonban az egyik angyal észrevett két nagyon szép erényt, akik, úgy látszik, egyáltalán nem ismerték egymást. Rögtön kézen fogta az egyiket, és odavezette a másikhoz, hogy bemutassa őket egymásnak. Jótétemény - mondta és rámutatott az egyikre. Hála - mondotta és rámutatott a másikra. A két erény kimondhatatlanul megdöbbent: a világ fennállása óta most találkoztak először.
Ha ezt a kis mesét összevetjük a tíz bélpoklos meggyógyításáról szóló történettel, akkor látjuk, hogy nincs is olyan nagyon eltúlozva, amit Turgenyev mondani akart általa az emberi hálátlanságról. Íme az evangéliumi történet szerint is tíz közül csak egynek jutott eszébe a vett jótéteményért dicsőséget adni Istennek. Itt a hála úgy viszonylik a jótéteményhez, mint egy a tízhez.
Az ember észre sem veszi, hogy milyen hamar megfeledkezik a háláról. Azt gondolnánk, hogy az csak természetes, hogy ha valaki valami jót kapott, akkor azt megköszöni. Pedig nem, de nem is azért nem köszöni meg, mert nem akarja. Meg vagyok győződve: a történetben szereplő kilenc gyógyult is nem azért nem ment vissza Jézushoz, mert haragudott rá, ellensége volt neki. Nem szándékosan bántotta meg Jézust, hanem - meggyógyult, és az élet megy tovább, újabb és újabb problémák háttérbe nyomják a régieket, és az ember észre sem veszi, hogy megfeledkezett valamiről. Nem is olyan nagy dologról, csak a háláról.
Érdekes, hogy különösen Istennel szemben szoktunk erről a legkönnyebben megfeledkezni. Pedig Istennek azután igazán semmi egyebet nem tudunk adni, csak hálát. És még ezt is olyan nagyon ritkán adjuk. Ezért is van talán a Bibliában olyan nagyon sokszor felszólítás a hálaadásra, nagyon sok olyan ige van, mint a mostani alapigénk is, ami biztat, serkent, nógat a hálaadásra.
”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (1-2. vers)
Nekünk, pasaréti gyülekezetnek, most egy egészen különleges okunk is van arra, hogy együtt fölbuzduljunk a hálaadásra, Isten magasztalására. Egy régi levél van itt a kezemben, pontosan negyed századdal ezelőtt keletkezett, körlevél volt ez, amit kilenc lelkes atyánkfia küldött szét a Pasarét környékén lakó református emberekhez. Hadd olvassam fel teljes terjedelmében.
Kedves Hittestvérünk!
Pasarét és környékén lakó szép számú reformátusok régóta szükségét érzik annak, hogy valahára itt is, nekik is legyen egyelőre csak egy megfelelő imatermük, majdan Isten segítségével kőből épített imaházuk, templomuk. Mindannyian lelkigondozásra szorulunk. Katolikus testvéreink ezt a szükségüket már kielégítették. Gyönyörű templomaik, virágzó lelki életük van. Nekünk pedig semmink sincsen. Templomaink a nagy távolság miatt nehezen közelíthetők meg. Sohasem volt az egyháznak fontosabb hivatása a lelkigondozás, mint manapság. A mi egyházközségeink, úgy a Szilágyi Dezső téri, mint a Böszörményi úti egyházközségek már az előbb említett nagy távolság miatt nem részesíthetnek bennünket megfelelő lelkigondozásban. Templomba járásunk, magunknak és gyermekeinknek az egyház társadalmi és szociális életébe való bekapcsolódása a közlekedés drága költségei és a nagy időveszteség miatt majdnem lehetetlen. Ezt csak egy - a vidék földrajzi fekvésének megfelelő- központi elhelyezésű templom felépítésével biztosíthatjuk. Erre legalkalmasabb helynek a pasaréti Budagyöngye környékét tartjuk, ahol megfelelő telek megszerzését eléggé biztosítottnak látjuk. Szent meggyőződésünk, hogy a mi mozgalmunk a jó Isten akaratából született.
Ügyünk végső megoldása csak a pasaréti református templom vagy legalább egy gyülekezeti imaterem mielőbbi létesítése lehet. Ehhez kérjük a jó Isten segítségét és Kedves Hittestvérünk csatlakozását is. Szíveskedjék a mellékelt levelezőlapot kitöltve és aláírva mielőbb visszaküldeni! Kiemeljük még, hogy a csatlakozás semmilyen anyagi kötelezettség vállalását nem jelenti, csak erőink számbavételét célozza, és ehhez kérjük szíves jelentkezését.
Budapest, 1937. március 15.
Atyafiságos szeretettel: Kilenc aláírás, akik közül öten már nem itt a földön élnek.
Íme így indult el 25 esztendővel ezelőtt az a gondolat és az a mozgalom, amiből a Pasaréti Egyházközség lett. A régi álom megvalósult, meglett a telek, a templom, a gyülekezet, a rendszeres lelkigondozás minden lehetősége. Akik láttuk és végigéltük ennek a gyülekezetnek az alakulását, és visszaemlékezünk az elmúlt 25 évre, a kezdeti megható buzgóságra, az ébredező életre, az új és új terveket, ötleteket megimádkozó igyekezetre, a hit virágzó tavaszi örömére, az első szeretet lobogó lángjára, a Gábor Áron utcai házban összegyűlő maroknyi hívek áhítatára, azután visszaemlékezünk arra a szemétlerakodó helyre, ami ennek a templomnak a helyén volt, majd a gyorsan épülőfalakra, az először megcsendülő harangunk szavára, az először felbúgó orgonára, majd a háború alatt beomló falakra, kilenc tátongó sebből vérző szomorú épületre, és a sebek újból való meggyógyulására: Istennek igazán szívünk teljességéből valljuk a zsoltár szavaival:
”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.” (1. vers).
De ha ezekre a múltbeli emlékekre nem mindnyájan tudunk is visszagondolni, azt mindnyájunknak szabad tudnunk, hogy Isten népe vagyunk, gyülekezet vagyunk, egymásnak édes testvérei, összetartozunk, Jézus érdeméért kegyelembe fogadott gyermekek vagyunk. Édesatyánk van, aki egyformán szeret mindnyájunkat. Megváltónk van, aki egyformán levezekelte mindnyájunk bűnét. Van egy lelki otthonunk itt a földi világ zajában-bajában, a gyülekezeti közösség, és van egy otthonunk a mennyben, mint reánk váró gazdag örökség. Mindennek a hitben való elfogadására és megélésére alakult és van már 25 esztendeje ez a gyülekezet.
Ezért hirdette igéjét ó hányszor! Ezért hívott meg asztalához, ó mennyi megújuló szeretettel! És ha arra gondolunk, hogy voltak emberek, akik ebben a templomban kaptak bizonyosságot bűneik bocsánata felől, itt lélegezték be először az örökélet megújító erejét, akik ebben a gyülekezetben érezték meg Krisztusnak azt a szeretetét, ami emberi jóságon át jutott hozzájuk, akkor azt kell mondanunk, hogy az elmúlt 25 esztendőfolyamán Valaki járt itt, hallottuk a szavát, éreztük áldott keze érintését, szíve melegét, Szent lelke titokzatos munkáját. Áldott legyen érette az Ő szent neve. Igen, áldjad én lelkem, ezerszer áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét!
A felolvasott körlevél 25 évvel ezelőtti szerkesztőjének támadt az a gondolata, hogy legyen ez az év a hálaadás éve. Igen, igaza van ennek az atyánkfiának: gyülekezetünk életének ez a 25. esztendeje legyen számunkra valóban a hálaadás éve. Bár igazán megtanulnánk végre hálás szívvel járni és élni ebben a világban. Bár igazán megtanulnánk végre azt a művészetet, amit ez a szó jelent: hála. Mert mit jelent?
A felolvasott igében a zsoltáríró mintegy unszolja a saját lelkét, hogy nyíljék meg Istent dicsérő hálaadásra az Úr előtt. Nem azt mondja: áldjad én ajkam az Urat, hanem így: ”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.” A hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy összekulcsolom a kezem és elrebegek valami köszönetfélét. Több annál: hálád adni annyi, mint hálásnak lenni, tehát egy magatartás ez, viselkedés, az egész lényemet átható lelki melegség, a szív hőmérséklete.
Ezt azután persze ki lehet fejezni szavakban is, köszönet formájában: Öröme van valakinek - mondja a Jakab levélben Isten igéje, - dicséretet énekeljen (Jak 5,13). A legszebb zsoltárok éppen azok, amelyekben az Istent magasztalja jóságáért a hálás lélek. És valóban, ha valakinek nagyon tele van a szíve hálával, olyan jó kiönteni azt egy szép zsoltárénekben vagy dicséretben. Próbáld csak meg! Meglátod, megsokszorozódik az örömöd!
Persze nemcsak szavakkal fejezhető ki a hála, hanem tettekkel is. Tudjátok, hol van az Isten iránti hálaáldozat igazi oltára? Az embertársam valamiféle olyan bajában, amiben mellé állhatok, segíthetek neki. Hálás vagy Istennek? Ródd le háládat egy embertársad iránt való jótéteményben. A másik ember bajában, ott veszi át Isten a háládat, amit Neki adni akarsz. Amikor valaki Istennek hálás, az mindig valakinek vagy valakiknek konkrét örömet jelent itt a földön.
És az igazi hála nemcsak egy-egy jócselekedetben fejeződik ki, hanem tulajdonképpen az egész keresztyén élet nem egyéb, mint hálaadás. A háládatosság jellegzetesen keresztyén életforma. A pogány kegyesség lényege, hogy mindenféle jócselekedetekkel igyekszik az ember lekötelezni a maga számára az istenséget, - a keresztyén kegyesség lényege pedig az, hogy az Isten jóságától lekötelezett ember igyekszik meghálálni azt, amit Istentől kapott. A pogány kegyesség lényege az isteni jó elnyeréséért szolgálni akaró élet. A keresztyén kegyesség az elnyert isteni jóért hálás szívvel szolgáló élet.
Amikor tehát a háláról beszélünk, akkor egész hitéletünk és egész keresztyén életünk alapállásáról van szó, olyan alapállásról, amiből további mozdulat következik. Most azt mondhatná valaki: mi okom volna arra, hogy olyan nagyon hálás legyek Istennek, hiszen annyi gondom, bajom van a mindennapi életben. Annyi bosszúság, kellemetlenség ér, vagy olyan szürke, eseménytelen az életem, és olyan ritkán történik valami jó, valami rendkívülien örvendetes dolog, szerencsés fordulat az életben, mint ott a történetben ezekkel a bélpoklosokkal. Nem csoda hát, ha olyan ritkán telik meg a szívem ujjongó, nagy hálaadással. Nos igen: az ember először úgy gondolja, hogy csak azért, valami olyan jótéteményért tartozik hálával Istennek, amit általában a világ jó szerencsének nevez.
Azt hisszük, hogy a hála rendkívüli dolgoknál kezdődik. Sokszor hasonlítunk az olyan gyerekre, akinek a szülei iránti hálája csak a karácsonyi ajándékra vagy az extra zsebpénzre vonatkozik, egyébként pedig tele van a szívük méltatlankodással, panasszal, morcossággal. Tudjátok, mi a baj ebben? Az, hogy olyan magától értetődőnek tartjuk azt, ami egyáltalán nem magától értetődő. Mert ha jól meggondoljuk: nem magától értetődő az, hogy élünk egyáltalán. Vagy az, hogy itt vagyunk és szól az ige hozzánk, zenghet a zsoltárének. Nem magától értetődő az sem, hogy van kabátod, cipőd. Meg az sem, hogy reggel, amikor megnyitottad otthon a csapot, üdítő, tiszta víz jött belőle.
Amikor egyszer Egyiptomban, Mózes idejében a Nílus vize vérré vált, ihatatlanná lett, akkor értette meg mindenki, milyen nagy ajándék a közönséges víz. Nekünk is van ilyen emlékünk a közelmúltból. Jó lenne néha rágondolni. Sokszor bajokon, veszedelmeken kell az embernek keresztülvergődnie, hogy eljusson a rendes hétköznapi élet paradicsomába, és rájöjjön arra, hogy a legszürkébbnek tartott hétköznapi élet is tele van Isten ajándékaival. Annyira megszoktuk már Isten apróbb, nagyobb jótéteményeit, hogy természetesnek tartjuk. Ha azután Isten egy ilyen magától értetődő kellékét elveszi az életünknek, hogy’ tudunk méltatlankodni miatta, pedig amíg megvolt, soha nem adtunk hálát érte. Mid van csak úgy magadtól: Semmid! Mindent úgy kaptál Istentől.
Isten a maga számára, saját dicsőségére teremtett mindent. Téged is. A gyermekedet is. A művészetet is. A természetnek mindazt a rengeteg titkát, amit a tudomány lassanként felismer, rendszerez. A népeket is. Nézz körül a világon! Minden a te Édesatyádé. A te léted nem véletlen esetlegesség, nem emberek akarata, nem körülmények eredménye, hanem Isten teremtő tette. Ebből tudhatod igazán, hogy milyen feladatot, megbízatást kell teljesítened. Azt, hogy minden tőled telhetőt elkövess az Ő uralmáért a világon.
Ámen
Dátum: 1962. március 18.