Gyülekezetünkben a leginkább használt bibliaolvasó vezérfonal szerint a múlt héten Pál apostolnak a Thesszalonika-beliekhez írott két levele volt soron. Sokan olvastuk ezeket a leveleket, s talán fel is tűnt a figyelmesen olvasóknak, hogy egyetlen központi témája van mind a két levélnek: Krisztusnak az idők végén leendő visszatérése. (1Thessz 1,10; 2,19; 3,13; 4,13-18; 5,23) Mint ahogyan két héttel ezelőtt láttuk, hogy az Efézusi levélnek is volt egy kulcsszava, amiben mintegy összesűrűsödött az egész levél mondanivalója: “mennyekben” - ugyanúgy ennek a levélnek is nagyon hamar meg lehet találni a kulcsszavát, ahonnan nyílik az egésznek a tartalma. Ez pedig nem más, mint a “paruzia”, vagyis Krisztus visszajövetele. Sőt, azért íródott mindkét levél, mert az Úr visszajövetele körül bizonyos téves nézetek alakultak ki a thesszalonikai gyülekezetben. Voltak, akiket annyira magával ragadott az Úr visszajövetelének a várása, hogy elhanyagolták miatta a napi munkájukat, és nagyon nem józanul készülődtek erre a dicsőséges napra. Voltak olyanok is, akik elhalt szeretteik miatt aggódtak, hogy mi lesz velük, nem fognak-e kimaradni az Úr visszatérése öröméből? Ezért az első thesszalonikai levélben Pál megadja a helyes felvilágosítást a hívőknek Krisztus visszajövetelére nézve, valamint arra is, hogy miként kell rá helyesen felkészülni. A második levélben pedig arról ad tanítást, hogy milyen jelek előzik meg és kísérik majd a paruziát. Az első levélnek a legjellegzetesebb részét olvastam fel az előbb alapigéül. Ebben csúcsosodik ki a levél egész mondanivalója. Olyan pazarul ontja ez a néhány vers a keresztyén reménység drága sugarait, hogy alig győzzük felfogni. Próbáljuk meg most e rész nyomán tudatosítani magunkban: van-e nekünk reménységünk, vagy általában: mi lehet a reménykedésünk tartalma?
“Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök” - kezdi az apostol. “Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt”. (1Thessz 4,13-14) Tehát abból indul ki, hogy milyen fájdalmas dolog, amikor el kell válni valakitől, akit szerettünk, mégpedig úgy kell elválni, hogy most már semmi lehetőség nincs többé arra, hogy a földön valaha viszontlássuk egymást. Az ilyen elválásnak, búcsúzásnak a fájdalmát, keresztyének és nem keresztyének, hívők és nem hívők egyaránt érzik. De mégis van ebben a szomorúságban valami nagy különbség: a hívők, a keresztyének nem olyan módon bánkódnak, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ott, ahol a nem hívő ember számára megszűnt minden reménység, ahol a világi tudomány, bölcsesség és hatalom már csak azt tudja mondani: hagyj fel minden reménnyel - tehát a sírnál -, a hívő ember számára éppen ott kezdődik az igazi reménység.
A hit szemével túl lehet látni a síron, és ott, a síron túli világ valóságában látni lehet Valakit, Aki szintén feküdt már holtan a hideg sírban, ugyanúgy, mint mi fogunk majd, de már nincs ott, mert feltámadott. Már túl van a halálon, túl a síron: az örök élet világában. A hívő ember számára Krisztus feltámadása jelenti azt a sziklaszilárd hitbeli alapot, amelyen a saját halottai és saját maga feltámadásának a reménysége is nyugszik. (1Thessz 4,14) Annyira életbevágó dolgok ezek, hogy érthető, ha Isten nem akarja, hogy “tudatlanságban legyünk” ezek felől. Sajnos ezen a területen nagyon sok a tudatlanság és éppen ezért a képzelődés és a tévelygés is. Akik “tudatlanságban” vannak, vagyis akik nem tudják, nem ismerik, mit jelentett ki Isten az Ő Igéjében nekünk az elhunytak felől, azok tévednek bele olyan veszedelmes képzelődésekbe, mint a spiritiszták, léleklátók, lélekkutatók, metafizikusok és a Sátán más egyéb hasonló áldozatainak a tanai. Hiába akarjuk olyan dolgokról fellebbenteni a fátylat, amiket Isten az Ő Igéjében nem nyilatkoztatott ki nekünk, hiába akarunk olyan dolgokat megtudni, amiket Isten nem akarta, hogy megtudjuk. Vannak titkok, amelyeket az Úr fenntartott magának, de vannak kijelentett dolgok, amiket a mi számunkra jelentett ki, amiket velünk közölt (v.ö. 5Móz 29,29) És amit a Bibliában Isten az elhunytak állapotáról közöl, az tökéletesen elegendő arra, hogy nekünk ne kelljen bánkódnunk miattuk úgy, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük.
Semmi kétséget nem hagy a Szentírás afelől, hogy a meghalás a hívő lélek számára nagyon is ugyanaz, mint a hitetlenek számára. Bár a halál a bűn zsoldja, és ez a hívők számára is érvényes, igaz, de a meghalásnak az igazi veszedelmét: a kárhozatot már elszenvedte a hívő ember számára és helyette az Úr Jézus Krisztus. Jézus mintegy elvette az élét a halálnak, a mérgét, az ítéletét: a kárhozatot a hívő lélek számára! Amely pillanatban egy ember hit által elfogadja Jézust megváltójának, máris részesül rögtön Krisztus halála és feltámadása áldásában. Tehát úgy tekinthető, mintha ő maga is meghalt volna a Krisztussal, mintha már túl lenne ő maga is - ugyanúgy, mint Krisztus - a halálon, poklon, síron. Túl: ott, az örök élet világában, ahol Krisztus van, együtt Ővele. Tehát aki Krisztusban van, aki Krisztusban hisz, aki Krisztusba mintegy "belehiszi magát", a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba mint az ő személyes megváltójába hiszi bele a maga saját életét, annak a számára nemcsak “mintha”, hanem valóságosan is elkezdődött az örök élet. Erre mondja Jézus: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”. (Jn 11,26)
A hívő emberrel már a földön megtörtént az a csoda, amit Jézus így fejezett ki: “örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre”. (Jn 5,24) Akik helyett Krisztus már meghalt, azok nem látják a halált, és még ha meghal is az ilyen ember, akkor is él, vagyis még a meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem már a hitben elkezdődött örök élet teljessé válását! Aki hisz Krisztusban, annak máris örök élete van, és még fel is fog támadni az utolsó napon. Maga Jézus tett erről bizonyságot sok hallgató előtt e szavakkal: “Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon. Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt azt utolsó napon”. (Jn 6,39-40) Teljesen érthető, ha a Szentírás a hívő ember meghalását elalvásnak nevezi. Nem finomkodó kifejezés ez a Bibliában, hanem a lényeget érzékelteti. Jézus is így mondja, amikor Lázár halálának hírét meghallotta: “Lázár, a mi barátunk, elaludt”. Az első vértanú, István is “elaluvék”, miután a ráhulló kőzáporban utoljára felkiáltott: “Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!”. Thesszalonikában is többen, miután hívővé lettek, elaludtak. Nos, éppen arról van szó, hogy ne bánkódjunk azok miatt, akik elaludtak, mert Isten előhozza azokat Jézus által, Ővele együtt. Azt a lelket, amely rábízza magát Jézusra, nem érheti el többé a halál és a pokol. Ha egy ilyen lélek földi sátorháza elomol, már készen várja a mennyei hajlék. A testből való kiköltözés egyúttal az Úrhoz való beköltözést is jelenti!
Ismerjük mindnyájan a gramofonlemezt. Ugye nem az anyaga a fontos, hanem a dal, ami bele van vésve. Képzeljük el, hogy megöregszik a lemez, recsegővé válik a hangja, talán össze is törik - de nem baj, mert a dalt még idejében átvette és továbbzengi egy szív, és annyira szereti a dalt, hogy a lemez összetört darabjait újraönti, hogy újra belevéshesse és megörökíthesse a drága dallamot. Tested a lemez, lelked a dallam: Nem baj, ha összetörik is a lemez, ha az a dal, ami te voltál, már előbb is benne volt Krisztus szívében, akkor testedtől megválva is tovább zengsz az örökkévalóságban, míg majd a feltámadáskor újra belevési az Úr lelked dallamát az újraöntött lemezbe, a feltámadott testedbe. Franklin Benjámin, a híres nyomdász, halála előtt maga írta meg sírfeliratát, amely így hangzik: “Itt nyugszik Franklin Benjámin holtteste, mint egy öreg könyvnek a kötése, fedőlapja, amelynek kivették a tartalmát. Ha a kötést meg is eszik a férgek, maga a mű nem vész el, sőt ismét megjelenik majd szebb, új kiadásban, olyanban, amit átnézett és kijavított a Szerző.” - Íme, képben kifejezve ez ugyanaz, amit Jézus mondott.
Ugye, mennyire igaza van az apostolnak, amikor azt mondja, hogy nekünk, akiknek van ilyen reménységünk, valóban semmi okunk sincs úgy bánkódni, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük?! A hátramaradottakat lehet sokkal inkább sajnálni, mint azokat, akik Krisztusban aludtak el. Igaza volt Moody feleségének, amikor férje halálakor meghagyta barátainak, hogy a temetési szertartást ne a szomorúság, hanem a diadalmas öröm hangulata hassa át, mert az ő ura mennyei koronázásának a napja semmi okot nem ad szomorúságra. Persze Krisztusban elaludtakról van szó az Igében, kizárólag csak ezekről, és kizárólag csak az aludhat el Krisztusban, aki már előzőleg is Krisztusban élt: aki számára már itt a földön is Krisztus volt az élet. Tehát a Krisztusban élő embernek közvetlenül az elalvás utáni állapota is már sokkal, sokkal boldogabb és nagyszerűbb, mint amilyen az elalvás előtt volt, mégis a keresztyén reménység igazi alapja az Úr eljövetelének a nagy ténye marad, mert akkor -Krisztus visszajövetelekor - kapják meg azok, akik Őbenne elaludtak, a feltámadott testüket. Erről a felséges pillanatról szól alapigénk 16-17. verse: “Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.”
Tehát Krisztus visszajövetelekor, amikor majd meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin át - ahogyan Ő maga mondotta -, három dolog fog történni:
1) Akik Krisztusban elaludtak, feltámadnak (De csak azok, akik Krisztusban aludtak el!);
2) Azok a Krisztusban élők, akik ezt a felséges pillanatot a földi testben élik meg, egy szempillantás alatt elváltoznak valahogy olyanformán, mint Krisztus a megdicsőülés hegyén elváltozott: tehát meghalás nélkül történik meg a mulandóságból a dicsőségbe való átmenetel, a földi testnek dicsőséges, feltámadott testté való átformálódása;
3) Mind a feltámadottak, mind az elváltozottak elragadtatunk együtt a felhőkön át az Úr elébe, az égbe!
Ez lesz az Úr gyülekezetének boldog mennybemenetele, hogy ott legyen vele örökké. Ez lesz az első feltámadás, ami ezer esztendővel előbb következik be, mint azoknak a feltámadása, akiknek nincsen reménységük a Krisztusban. Az első feltámadás az életre és a Krisztussal való örök közösségre történik, a második feltámadás pedig az ítéletre és a végső leszámolásra.
Ez a váradalom volt kezdettől fogva az egyház reménysége, és ha hosszú időn át háttérbe szorult is, egyre jobban feléled, erősödik az Úr híveinek a lelkében. Akinek a lelkében igazán él ez a reménység, azt minden földi nyomorúság közepette is élteti. Ez az éltető, élő reménység tette olyan hatalmassá az apostolokat, olyan rendíthetetlenné az első keresztyéneket, olyan örvendezővé Krisztus híveit minden időben, és ennek az élő reménységnek a megfakulása, elhalványulása tette olyan fáradttá, csüggedtté, hasznavehetetlenné a mi keresztyénségünket.
Ma újra egyre többen várják vissza az Urat az égből. Ma újra egyre több szívben támad őszinte, vágyakozó imádság az után a boldog pillanat után, amikor majd elragadtatnak az Úr elé. Ott leszel-e az elragadottak között? - ez a nagy kérdés! Hogy e testben fogjuk-e megérni ezt a pillanatot, vagy mi is elaluszunk majd: az nem lényeges kérdés. De az már nagyon is lényeges, hogy Krisztusban vagy-e, Jézus gyülekezetéhez tartozol-e?
Senkinek sem lesz része az első feltámadásban és a mennybe ragadtatásban, aki nem tartozik bele az Úr gyülekezetébe. És Jézusnak ebbe a gyülekezetébe csak megtérés által lehet belépni. Mi lesz veled? Amikor megérkezik az Úr, tudod-e már, hogy mi történik majd veled? Azt mondja Jézus: ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Ketten őrölnek a malomban, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. (Mt 24,40-41) Tudod, melyik vétetik fel? Amelyik megtért. És melyik hagyatik ott? Amelyik nem tért meg, nem született újjá Krisztus vére által.
Nos, beletartozol-e már a jó Pásztor nyájába, vagy még mindig nem? De akkor ne halogasd tovább! Ez az egyetlen szükséges dolog, hogy a te lelked, a te életed is megmeneküljön a Krisztusban való hit által, hogy te is beletartozz azoknak a seregébe, akik tudják magukról, hogy megváltattak az örök életre a Bárány vére árán!
Ámen
Dátum: 1950. május 21.