A svájci nagy hegyek között gyakran előfordul, hogy egy-egy hatalmas hegyvonulatba beleakadnak a vonuló felhők és eltakarják a roppant óriásnak egyik, vagy másik gyönyörű vidékét. Azután oszladozni kezd a megtelepedett köd, az előbb még felhőbe burkolózott részre rásüt a nap, és az ámuló turista előtt egyre újabb és újabb csúcsok emelkednek ki, a napsugárban fokozatosan bontakozik ki a felséges panoráma teljessége, masszívuma, tömege.
Ilyenformán van ez a Bibliában adott Isteni kijelentés teljességével is. Nem mindig látjuk egyforma világosságban az egész masszívumot, csak azt a részletet, amit Isten kegyelmének a napsugara külön megvilágít ámuló tekintetünk előtt. A keresztyénség első századaiban rávilágított Isten ennek a kijelentés-hegyvonulatnak egy nagyszerű csúcsára, és így világosodott meg előttünk a Szentháromság nagy igazsága. A reformáció idején ugyanennek a kijelentéstömegnek egy másik felséges csúcsa, a kegyelemből, hit által való megigazulás igazsága bontakozott ki a rátelepedőködből, és ragyogott fel a fényesen rásütő napfényben.
Napjainkban a Kijelentésnek megint egy eddig ködbe veszőcsúcsa kezd mind élesebben kibontakozni a Biblia turistái előtt, és kezdi egyre jobban magára vonni a figyelmet. Ez a csúcs: a Krisztus egyházának az egész földkerekséget átfogó egysége. Nem új teológiai felfedezésről van szó, ott volt ez eddig is, kezdettől fogva a Kijelentés nagy egészében, csak eddig nem láttuk olyan tisztán, mint ma, amikor ezt a csúcsot kezdi megvilágítani előttünk Isten lelkének a sugara. Ezért halljuk mostanában egyházi körökben egyre gyakrabban emlegetni ezeket az idegen szavakat: ökumené, ökumenicitás, vagy ökumenikus gondolat. Mit jelent ez? Egészen röviden: komolyan vételét annak a kijelentésnek, amit Jézus az egy Pásztor vezetése alatt összefogott egy nyájról mondott, és gyakorlati megvalósítását annak, amiért Jézus annak idején imádkozott: “Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn 17,11b).
Egyre jobban erősödik mostanában az a meglátás, hogy az egyház, a Krisztus egyháza tulajdonképpen egy nagy egység. És az egyháznak ez az egysége és oszthatatlansága nem az emberi egységtörekvésnek az eredménye, hanem kezdettől fogva az volt mindig a lényege, hogy egy egységet alkot. Mindenekelőtt tehát nem nekünk, embereknek kell sok jóakarattal létrehoznunk ezt az egységet, hanem mindenekelőtt föl kell ismernünk az egyház egységét mint Isten által néki adott minőségét. Eddig is megvolt az egyháznak ez a tulajdonsága, de ködbe burkolta előttünk az egyház földi történelmében végbement sokféle szakadás, szétválás, ellentét, testvérharc, polémia, ami mind azt a látszatot keltette, mintha darabokra esett volna szét Krisztus teste, a hívők közössége, az anyaszentegyház. Ma azonban - nem utolsó rendben a világesemények hatása alatt - megerősödött az a tudat, hogy az egyháznak nem az az alapvető igazsága, hogy nemzeti-e, vagy nemzetközi, ortodox-e, római katolikus, vagy protestáns-e, hanem az, hogy az egyház ökumenikus-e, azaz egyetemes, tehát egy egység a Föld egész kerekségén! Világosan megmondja ezt Jézus, amikor így szól: “Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók.” (Jn 10,16). Lássunk túl a saját aklunknak a falain és vegyük észre, hogy nem csak itt vannak igazi juhai Jézusnak, hanem a másik, a harmadik, a századik akolban összegyűjtött juhok is lehetnek az Ő juhai. Így folytatja: “Azokat is elő kell hoznom és hallgatnak majd az én szómra és lészen egy nyáj és egy pásztor” (16. vers). Tehát nem egy akol, ahogy a Károli bibliafordítás mondja, hanem az eredeti görög szöveg szerint egy nyáj. Nem az akol a fontos, hanem az, hogy azok a juhok, amelyek valamelyik akolban együtt vannak, hallgassanak a Pásztor hívó szavára, Aki a legkülönbözőbb aklokból is maga köré gyűjti az övéit.
Nagyon döntő itt az egész egyházfogalomra nézve, hogy Jézus különbséget tesz akol és nyáj között. Azt jelenti ez, hogy lehet a Krisztus nyája egy akkor is, ha akármennyi és egymástól akármennyire különböző aklokra van is osztva. Minden akolnak meglehetnek a maga sajátosságai, házirendje, épületstílusa, lehet az egyik akol szerény, egyszerű, fehér falú építmény, a másik színpompás, képekkel és szobrokkal díszített hatalmas alkotás: nem ez a lényeg, hanem az, hogy a legkülönbözőbb aklok juhai is mind ugyanabba az egy nyájba, és ugyanahhoz az egy Pásztorhoz tartoznak. Nem jutott el az egyház lényegének megismerésére az, aki az aklok különbözősége és a juhok különböző természete miatt, nem látta meg az egész nyáj egységét. A Krisztus egyházának az egysége nem egyformaságot jelent, hanem éppen a különbözőség egységét, melyben minden résznek megvan a maga külön hozzájárulása az egészhez, minden rész benne van egyúttal az egészben, mert egy nyájhoz és egy Pásztorhoz tartozik, és ugyanarra a Pásztorra hallgat, ha hallgat! Az ugyanahhoz az Úr Jézushoz tartozó részek sohasem különbözhetnek egymástól alapvető minőségben, csak a részletekben térhetnek el egymástól. Ha igazán Krisztushoz tartoznak, elkülönülhetnek ugyan száz különböző felekezetre, ágazatra, akolra, és némely ágazatok támadhatják más ágazatok tantételeit, úgyannyira, hogy sokkal inkább a megosztottság, mint az egység látszik közöttük lényegesnek - de ez akkor is mindig csak szomorú látszat marad, mert Krisztust, a közös Pásztort nem lehet részekre osztani!
Akármilyen ellentétek feszülnek is az aklok között, végeredményben ma is több az, ami összeköti az egyes keresztyén felekezeteket egymással, mint ami szétválasztja őket. Keresztyén hitünk legalapvetőbb nagy tényei, igazságai közösek: protestánsok, római katolikusok és ortodoxok, egyaránt Úrnak, Isten Fiának és Megváltónak valljuk Jézus Krisztust, és egyformán az Ő halálának és feltámadásának köszönjük ugyanazt a bűnbocsánatot és ugyanazt a mennyei örökséget. Szóról-szóra egyformán mondjuk el mindnyájan az Apostoli hitvallást, egész keresztyén hitünknek ezt a legrövidebb összefoglalását, és mindnyájan így szólítjuk meg Istent: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” (Mt 6,9). És ezzel vallást teszünk arról, hogy mindnyájan egy Atyának a gyermekei, tehát egymásnak édes testvérei vagyunk! Mindnyájan ugyanazt a jelet hordjuk, t.i. a Krisztus vérét jelentő keresztvizet, és ugyanahhoz a menyegzői asztalhoz kaptunk meghívást. A részletekben lehetnek különbségek, sőt ellentétek közöttünk, de mégis egy nyáj ez az egész, ugyanannak az egy Pásztornak az egy mennyország felé terelt nyája!
A jelenlegi összekuszálódott világhelyzetben a legbűnösebb luxus lenne, ha a Krisztus egyháza tovább mélyítené a polémikus szakadásokat a maga testében. Egyre sürgetőbb a szükség, hogy a keresztyénség nagy egysége nyilvánvaló legyen. Nem azt jelenti ez az egység, hogy szűnjenek meg a különböző felekezetek, és olvadjanak össze valamiféle zavaros felekezetközösségbe, terelődjenek mind egy akolba, hanem azt, hogy vegyék tudomásul halálosan komolyan az egy-nyáj mivoltukat. Hozzák össze a kincseiket, testvéri egyességben ajánlják fel adottságaikat, erejüket, a külön-külön megtalált igazságokat és kegyelmi ajándékokat az egésznek a meggazdagítására. Mindnyájan, akik Krisztust Isten Fiának és Megváltójuknak vallják, fogjanak össze olyan közös bizonyságtételre, amit csak ők mondhatnak el ennek a vajúdó világnak. Ma, amikor ezt a széthullott emberiséget mindenféle vasabroncsokkal kell összetartani, mint egy elkorhadt hordót, csak Krisztus egyházai tehetnek bizonyságot arról, hogy az egy Krisztus előtt mint abszolút Úr előtt való meghódolás - de csakis ez - teremthet igazi békességet és egységet a különbözőségben. Csak az egyházak, és csak a közös bizonyságtételben adhatják tudtára a világnak azt az evangéliumi tanítást, hogy az ember Isten gyermeke, akiért Krisztus a vérét adta, és ez a szent vér határozza meg minden ember emberi értékét. Ez jelenti a végső oltalmat mindaz ellen, ami az embert csak egy számmá, egy nagy gépezet egyik kerékfogává, vagy a hatalmasok egyéni érdekeinek kiszolgáltatott eszközzé tenné. Ha nem tudja meg a világ idejében az egyháztól azt, hogy milyen drága érték az ember: akkor a civilizáció fölfalja és elpusztítja az egész kultúrát! Azt kérem - mondja Jézus - “Hogy mindnyájan egyek legyenek... hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). Mennyi zavar, mennyi ellentét, mennyi viszály megoldódna, ha egyszer a világ elhinné, hogy Jézust Isten küldte, Megváltóul küldte - és ennek az a feltétele, hogy mindnyájan, akik ezt már elhitték, tehát az összes felekezetű keresztyének egyek legyenek!
És ez nem lehetetlen! Hiszen már megvalósult ez az egység a közös veszélyben, a fronton, a katonák között. Egyik barátom mondta el, hogy nem volt különbség ilyen vagy amolyan felekezet között, mert a halál nem aszerint válogatta áldozatát, hogy ostyával vagy kenyérrel vette az úrvacsorát. Katolikus pap református módon mondta a Miatyánkot, ha református halottat temetett, református kántor pedig Mária-énekeket harmóniázott, katolikus misén. Ott érezték igazán, szemben a halál valóságával, hogy mennyire egy a nyáj és egy a Pásztor!
Az idén nyáron Amszterdamban fog összeülni az Egyházak Világtanácsa, 130 különféle egyházi akolból és a világ minden tájáról. Ez a világtanács alkalmat ad majd arra, hogy az egyházak együtt tanácskozzanak, dolgozzanak, imádkozzanak és növekedjenek egymás ismeretében és megértésében, és nagy közös bizonyságtételben szóljanak a világhoz! De hiába tanácskoznak ők, ha itt a mi lelkünkben nem erősödik meg az ökumenikus gondolat, ha mi továbbra is azt nézzük, azt piszkáljuk, ami elválaszt, és nem azt erősítjük, ami összeköt, közösségbe hoz egymással! “Hogy mindnyájan egyek legyenek!” (21. v.) - ezért imádkozott Jézus. Ebben a világprogramban az a te szereped, hogy te magad minél teljesebben egységbe fonódj Krisztussal. Mennél közelebb vagy hozzá, annál közelebb kerülsz a másik emberhez is, aki egy másik akolból indult el feléje, az Ő hívására.
Mennél jobban szereted a Pásztort, annál jobban tudod szeretni az Ő juhait is, akikért életét adta a Pásztor. Mennél jobban hallgatsz az Ő szavára, annál diadalmasabban, annál hamarább “lészen egy nyáj és egy Pásztor” - ahogyan Jézus mondja Igénkben (Jn 10,16)!
Ámen.
Dátum: 1948. május 2.