Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, Kedves testvéreim!
Néhány hónapja történt, hogy mély álmomból, az éjszaka kellős közepén vert fel a telefon hangja. Egy közeli klinikáról hívtak. Lelkészt kerestek sürgősen egy haldokló betegükhöz. Mire odaértem, már tapintatosan körbefüggönyözték az ágyát, a beteg férfi pedig öntudatlan állapotban volt. De én mélyen hiszem, hogy mégis halotta imádságom szavát. Sőt, egy utólag végbement beszélgetés nyomán, azt is hiszem, hogy én voltaképpen nem is helyette mondtam ott az imádságot, hanem vele együtt mondtam, én csupán csatlakoztam hozzá a késői órán.
Azért mondom ezt ilyen bátran, mert pár szót aztán beszélhettem az orvosával is, akiben egészen különleges embert ismertem meg. Mert nemcsak úgy tett, mint Jézus példázatában az éjszakai barát, aki a szomszédjától kér kenyeret a hirtelen érkezett vendége számára, és addig zörget, amíg azt meg nem kapja, hanem titkot is mondott nekem ez az orvos. Ugyanis elébevágott minden kérdésnek, és ezt mondta: nézze, a betegünk már akkor is öntudatlan volt, amikor idehívtam, de azért hívtam, hogy csatlakozzon hozzá és erősítse őt tusakodásában. Hívő szó volt ez! – az beszél így, aki látja  az imádkozás titkát.
Ezt a titkot tárja fel a felolvasott történet. Ez pedig Megváltónk imádkozása az utolsó éjszakán, ott a Gecsemáné kertjében. Tudom, nehéz itt eldönteni, hogy Jézus csupán önmagáért imádkozik-e, vagy  a tanítványaiért is. (Pár órával korábban azt mondta Péternek: a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam éretted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited). Azt is nehéz eldönteni, hogy mi mindent foglal magába Jézus tusakodása, mert itt kétszer is mondja tanítványainak: imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!    Először akkor mondja, amikor  a kertben előremegy imádkozni, és kis távolságban maga mögött hagyja tanítványait, hogy ott virrasszanak vele, másodszor  pedig akkor mondja, amikor bevégzi imádkozását, és már jönnek is érte, hogy elragadják és halálra adják. De az bizonyos, hogy mi is ezzel az intelemmel léphetünk a Megváltó közelébe, és ezzel az intelemmel követhetjük őt, egészen a keresztig és a feltámadásig, és ezzel az intelemmel várhatjuk boldog országa elérkezését.
1. Az imádság, mint tudjuk: rövid út! Mitöbb, - ez a legrövidebb út Istenhez. Ezen az úton nincsenek akadályok, nincsenek korlátok, ezen az úton nem tévedhetünk el, ezen az úton nyomban Isten elé tárhatunk mindent.
Mégis, milyen nehéz rálépni erre az útra! Pár éve olvastam egy sokat szenvedett, hívő ember önéletrajzát. Az 1950-es években feljelentették, a hatóságok tönkretették, a kollégái elfordultak tőle, a barátai cserbenhagyták. Azt volt a szokása, hogy a naptára végébe fölírta azok neveit, akikért folyton imádkozni szeretett volna. S megjegyzi egy alkalommal, hogy amint írta a neveket, a gyáva barátokét, a törtető és helyébe ülő kollégákét, aközben folyton az döbörgött benne: Uram, nem tudok értük imádkozni! S ha értük nem tudok, egyáltalán nem tudok imádkozni!
Igen. Rövid út az imádság útja, egyenest Istenhez vezet. Olyannyira rövid út ez, hogy csak egy lépés, csak egy szó, csak egy sóhaj. És mégis, milyen nehezen tesszük meg. Sőt, olykor-sokszor nem is tudjuk megtenni.
Miért van ez így?  Általában azért, mert megromlott énünk még az imádságba is bele akarja rejteni magát.  Szép színes, pompás öltözékként csavarná maga köré az imádságot, pedig ez csak tetszelgés az emberek előtt.
Jól ismerjük Luther igazságát: az embernek teljesen le kell mondania önmagáról, hogy alkalmas legyen a Krisztus kegyelmének befogadására.
Aztán tudjuk azt is, hogy hova érkezünk meg nyomban, amikor imádkozunk. Isten akartához érkezünk. Vagyis aki imádkozik, az nem győzni indul, hanem engedelmeskedni; aki imádkozik, az nem arra igyekszik, hogy meggyőző szavakkal rábeszélje Istent a maga igazára, hanem kész elfogadni Isten akaratát. Igen, az imádság rövid út, de nem a gyors akarat-érvényesítés módszere, hanem harc, mégpedig hitharc, agónia, küzdelem, hogy mindenképpen rábízzuk magunkat Isten üdv-akaratára.
Jaj, de nehéz kimondani: legyen meg a Te akaratod! –, talán minden kérés közül ez a legnehezebb, testvérek!  Csak egyet hadd említsek, hogy miért olyan nehéz ezt kérni. Azért, mert az isteni akarat magában foglalja azt is, hogy ellenségeimért is imádkoznom kell. Mégpedig úgy, hogy közben tudnom kell, hogy amikor imádkozom értük, akkor nem idomulok hozzájuk, hanem közbenjárok, hogy számukra is felnyíljon az Istennel való megengesztelődés útja. Mert amikor Isten elküldte Krisztust, hogy áldozatot hozzon az emberért,  - az emberért, aki az Isten ellenségévé lett, akkor Isten nem a cimborájává avatta a lázadó embert, hanem megtérésre hívta és új életet kínált neki. De nagy áldás, ha áthat az Isten életváltoztató irgalma, és nemcsak a naptáramban van ott a neve azoknak, akikért imádkoznom kell, hanem szívemben is.
2. A Gecsemáné kerti történet az imádkozó Jézus és az alvó tanítványok közelébe visz minket. A történet nagy feszültségei pedig megtanítanak Jézus szavának igazságára: imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. Sok mélysége van ennek a drámának, ma nem is lehet mindet szóba hozni. De hiszem, hogy amit ma mégis bejárhatunk, az nekünk is erőt ad arra, hogy állhatatosan imádkozzunk, hiszen újra megmutatja az üdvösség titkát.
Lukács evangéliumából olvastam fel a történetet (ezt pár napja bizonnyal mások is olvasták a bibliaolvasó vezérfonala szerint).  Lukács azt mondja, hogy miközben Jézus imádkozott, tusakodott, vért verítékezett, hogy az Atya akarata szerint teljes engedelmességben vigye végbe a megváltás munkáját, aközben a tanítványok aludtak. Többször is költögeti őket, hogy legyenek vele ebben a harcban, de ők újra meg újra álomba merülnek.
Máté és Márk evangélista is lejegyezte a történetet, - és mondhatni: ők sokkal keményebben fogalmaznak. Márk azt mondja: elnehezedett a szemük, Máté pedig azt mondja: ennyi kis ideig sem tudtak kitartani. És ez bizony szégyenletes! Márk szerint olyan tespedtség vett rajtuk erőt, hogy amikor Jézus felébreszti őket, nem is találtak szavakat, amivel megmagyarázták volna mindezt.  A nagy tudós, Pascal jegyzi meg ehhez: a Megváltó csak egyetlen egyszer kért segítséget földi halandóktól (mondván: „maradjatok itt, és virraszatok velem!”), és lám, akkor sem kapta meg tőlük.
Csakhogy, úgy tűnik, Lukács evangélista  sokkal megértőbb. Azt mondja: miközben Jézus imádkozott, ők elaludtak a szomorúságtól. (Ahogyan álomba sírja magát egy megvert és megalázott gyermek, vagy álomba menekül a megszomorított ember). S gondolhatnánk, talán igaza is van Lukácsnak, mert nyilván volt a tanítványokban szomorúság,  és ez talán mégis-mégis menti őket. Mert nagy úr szomorúság, sok mindenre ad felmentést! Én azonban, azt hiszem, kedves testvéreim, hogy Lukács evangélista sokkal súlyosabbat mond, mint amit Márk és Máté. Ő ugyanis nem azt mondja, hogy tanítványokat aludva találta  Jézus, mert leragadt a szemük. Lukács  egészen pontosan azt mondja: elaludtak....
Aki elaludtak..., - mondja Pál a korintusi levélben a halottakról; és kikeltek sírjukból mind a szentek, akik már elaludtak volt, mondja Máté a feltámadás napjának egyik titokzatos eseményéről. Elaludt az én édesanyám a kezeim között, mondta nekem szépen egy gyászoló. Elaludtak – meghaltak.
Talán nem is aludva találta őket Jézus? Hanem halva? S kérdezem tovább: ha nem imádkozol már, az vajon azért van, mert elaludtál, vagy mert meghaltál? S fordítva is kérdezem: ha imádkozom, az csupán annyi, hogy ébren vagyok, s nem inkább az, hogy élek? Igen, imádkozom, tehát élek! (Ahogy a zsoltáros könyörög életért Istenhez, és ezt mondja: csak az élők magasztalnak téged!)
Elaludtak a szomorúság miatt,  - mondja Lukács. Hozzátoldom ehhez Pál szavával még a kérdést: vajon, a világ szerinti szomorúság miatt aludtak el? Mert ez megbénít, tétlenségre kárhoztat, halálba dönt. Hát imádkozzatok, hogy ne essetek kísértésbe, - ismétli Jézus, miután fölköltötte tanítványait.
3. S még egy titok feltárul itt. Azt mondja Lukács evangélista, hogy amikor Jézus kiment a Gecsemáné kertjébe, a tanítványok követték őt. Egyszerű megjegyzésnek tűnik. Követték, ahogy elhívásuktól kezdve mindig. Itt azonban Jézus előre ment egy kőhajításnyira, és azt kérte, hogy így távol, de mégis közel: virrasszanak vele, legyenek vele, kövessék őt imádkozással, éber őrködéssel. Ez a távolság mutatja meg a követés értelmét!
Igen, követték Jézust.
Olykor lelkesült önfeledtséggel követték! Leginkább szívesen, amikor elkezdődött a Krisztus-követés (mindenüket otthagyták, a csónakot, a hálót, a rokonságot, a világi hivatást, a biztonságot és a többé-kevésbé értelmesen elrendezett világot).
Máskor hamis váradalmak közepette követték, miután kenyeret oszthattak ötezer embernek, és Jézus dicséretét zengte a világ, és  tömeg követte őt (ők pedig már osztozkodtak előre Isten országa hatalmán és befolyásán, mígnem a Mester egy gyermek példáján meg nem értette velük: aki az első akar lenni, az legyen az utolsó).
Követték őt kétségek közepette is (látva, hogy már mindenki elhagyta  Jézust, és csak ők maradtak, látva, hogy sokan csalódtak és visszafordultak az úton, és őket kétség vette elő, mert ugyan ki az, aki vesztes csapatban akar maradni, ha átállhat a győztesek közé, vagy legalább csendben eloldaloghat?).
És követték őt rettegések közepette is, miután  kijelentette nekik: halálon át vezet az út az életre, keresztet kell szenvednie, - s tudatta velük azt is, hogy még ők is meg fognak botránkozni, éspedig nem egy szavában, mozdulatában, hanem Őbenne magában -  a Fiúban!
Követték mindeddig. Most  pedig imádságban kellene őt követniük. De elalusznak – s aztán csak azt marad, hogy távolról kövessék a főpap udvaráig, ahol aztán Péter meg is tagadja őt.
Bizony, aki Krisztust követi, annak tudnia kell, hogy nem különb a tanítvány a mesterénél. Ezért, testvéreim, nekünk is gyakorolnunk kell, hogy amíg a világ alszik – elaludt? elaludt a szomorúság miatt? megszomorodott halálra? – addig nekünk imádkoznunk kell. Mert amíg időnk van tegyünk jót mindenekkel, kiváltképpen hitünk cselédeivel!
Virrasszatok velem, mondja Jézus – és ez a virrasztás a világ végezetéig tart. Virrasszatok velem: a szenvedőkért és a szenvedőkkel, minden szenvedőért és minden szenvedővel, sírjatok a sírókkal. És virrasszatok azokért, akik Krisztusért szenvednek – üldöztetést, aztán azokért is, akiknek tehetetlenül kell elszenvedniük, amikor Krisztusukat gyalázzák. Aztán azokért is, akiket, szomorúan mondom,  az egyház cégére alatt bántanak, mert szeretik Krisztusukat. Virrasszatok a szunnyadozókért, és a megszomorodottakért (hogy az ő szomorúságuk Isten szerint való szomorúság legyen: életre és feltámadásra, mint volt Péteré, aki a Lélek hatalmában siratta el, hogy megtagadta Urát), és virrasszatok a magabiztosakért, akik tudni vélik mindennek idejét, rendjét, módját – és Jézust is olyan magabiztosan akarják követni, mint akik nélküle is tudják az utat. És virrasszatok az ellenségeitekért is – igen, mert így virrasztott és imádkozott Krisztus.
4. Legvégre, Jézus imádságából hadd emeljem most ki az a szót, amely biztosít minket az imádság erejéről. Ugyanis akkor erős és állhatatos az imádkozásunk, amikor a kéréseinket, hálánkat, bűnbánatunkat, útkeresésünket, dicsőítésünket – egyszóval egész önmagunkat Isten ígéretének szilárd alapjára helyezzük. És itt is, a Gecsemáné kerti tusakodásban is megtaláljuk ezt a szilárd ígéretet.
Így imádkozik Jézus: Atyám, ha lehet, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal, ne az én akaratom legyen meg , hanem a tied.  Mi ez a pohár? Ez a pohár – a szenvedés és a harag kelyhe! Ez a kehely nem az a bürökkpohár, amit az meg-nem-értett filozófus öngyilkos gesztussal kihörpintett! Ez a  pohár az ártatlan szenvedő pohara. Ez az, amikor igaz ember hamisak kezére adatik. Ez az, amikor az igaz bíró fölött ítélkeznek azok, akikre ítéletnek kellene esnie! Ez az, amikor a teremtmény halálba adja a teremtőt. Ez az a pohár! Vedd el, atyám ezt a pohárt, mindazáltal.....
Mindazáltal .... a fülünkbe cseng egy másik szó. Pár órája hangzott, az ígéret szava! Jézus mondja az utolsó vacsora poharára: ez ama pohár az én vérem által, mely tiértetek kiontatik. Ez a kegyelem szövetségének pohara, pecsétje, ereje. Igen, ígéretbe, áldásba, örök istenibe gyökerezik mind, aki imádkozik. Imádkozzatok tehát, hogy kísértésbe ne essetek!
Testvérem, ha kétségbeesett vagy, tudd meg, hogy  boldogtalan napjaidat nem azon kell számolnod, hogy hányszor vallottál kudarcot, hanem azon, hogy hányszor aludtál még ébren is, holott imádkoznod kellett volna?! És, testvérem, ha sikert-sikerre halmozol, tudd, hogy a boldog napjaidat nem azon kellene számolnod, hogy hányszor hajtott térdet előtted a világ, hanem azon, hogy álmodban is eleget adott neked az Úr!
Mert aki imádkozik, aki a legrövidebb és egyúttal mindent eldöntő úton Isten elé visz mindent, aki vigyáz és virraszt, aki imádkozik, hogy kísértetbe ne essen, az megtapasztalja, hogy amikor egyedül kell imádkoznia, akkor sem magányos. Jézust, míg vért verítékeve tusakodott, angyal erősítette a mennyből, hogy teljesen és egészen úgy legyen, ahogy az Atya akarja, ahogy a Fiú akarja, és ahogy a Szentlélek akarja – öröktől fogva mindörökké. Az pedig áldott ráadás, hogy nemcsak a szánk, hanem az egész életünk is énekelheti: mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, akárhol kezdeném ennek a parancsolatnak a magyarázatát, mindig azonnal a kellős közepére jutunk, mint ahogy voltaképpen az életünket szabályozó és jóra vezető isteni rendnek, isteni törvénynek is mindig a nehezébe jutunk. Mert ahogy kilépünk a szentek szentjéből, Isten dicsőítéséből, nevének magasztalásából, tiszteletéből, abból az isteni világból, ahova Isten beleállított és teremtett bennünket, kilépünk a saját életünkbe, rögtön ebbe a parancsolatba ütközünk. Továbbá amit ez a tilalom mutat, az egész emberi életet átfogja. Először hadd mondjam így: passzívan fogja át az életünket az (ha az öregkortól indulunk visszafelé) az eutanáziától egészen az abortuszig, vagy fordítva, a magzatelhajtástól el a szép halálnak csúfolt meghalasztásig. Ez mindenütt ott van. S még erősebb lesz a benyomásunk, ha arról is szólok, hogy ma a média-statisztikák szerint aki rádiót hallgat, televíziót néz, internetezik, moziba jár, hetente több tucat halált lát.
Mégpedig nem is afféle régi, színpadias módon, ahogyan én még fiatal koromban egy-egy színdarabban láttam, mikor tudtuk, hogy műanyag karddal szúrták le az áldozatot, aki hosszasan eljátszotta, hogy milyen nehéz meghalnia. Ma a média és a művészet is egészen brutálisan ábrázolja a halált, a gyilkolást. Nagyon hozzá vagyunk ehhez szokva. Egyszer egy moziból kifelé jövet két fiatalember beszélgetett előttem, a látott filmet értékelték, és az egyik azt mondja: „na, ez nagyon gagyi volt”. Kérdezi a másik: miért? – Mert nem lőttek agyon senkit. Mosolygunk ezen a megjegyzésen, pedig mondhatom, hogy olyannyira kondicionálva vagyunk arra, hogy gyilkolást, halált, emberölést lássunk, hogyha nem látunk, hiányérzetünk támad. Minthogyha az emberi életnek – mondom még egyszer – magzatelhajtástól egészen eutanáziáig szerves velejárója lenne, szükségképpeni része lenne az, hogy ember ember életére tör.
Jézus a Hegyi beszédben Isten törvényét úgy magyarázza, hogy rögtön ezzel a parancsolattal kezdi: ne ölj. És megmutatja ennek mélységes értelmét is. Nagyon fontos az, amit ennek a bevezetőben mond Jézus: a mennyek országában az a legkisebb, aki Isten parancsolatai közül akár a legkisebbet is kimagyarázza, elkeni, lényegtelennek tartja, mert, mondja Jézus: semmi a parancsolatokból el nem veszhet, azokból minden megáll, amíg Isten országa el nem jön. Majd azt mondja: ha valaki egyet a parancsolatok közül nem tart meg, az egészet nem tartja meg. És ezután azt gondolnánk, hogy sorra elővesz egy-egy kisebb törvényt, s leleplezi az írástudókat, a farizeusokat, akik csűrik-csavarják az Isten törvényét. Mert amikor a farizeusok magyarázzák a törvényt, akkor törvényt törvényre halmoznak, paragrafust paragrafusra halmoznak, s mindig úgy tűnik, hogy több lesz a törvény. Ám Jézus kimutatja, hogy dehogy is lesz több. A lényeg sikkad el. És, ha a lényeg elsikkad, akkor miről beszélünk?
De mégsem ez következik, hanem rögtön a 6. parancsolattal kezdi, és meghatározó módon magyarázza. Ezt halljuk a Heidelbergi Káté törvényértelmezésében is. Itt sem azzal kezdi a káté, hogy mit tilt Isten ebben a parancsolatban? Ez mindannyiunk számára egyértelmű, Isten tiltja a gyilkosságot, tiltja az emberölést. A káté a maga sajátos módján, így kezdi, hadd olvassam: „mit akar, mit akar Isten a 6. parancsolatban?” Aztán ezt mondja: Azt, hogy felebarátomat sem gondolatban, sem szóval, sem viselkedésemmel, még kevésbé tettlegesen, sem személyesen, sem közvetve meg ne sértsem, ne gyűlöljem, ne bántsam, meg ne öljem. Ellenkezőleg, oltsak ki magamból minden bosszúvágyat, magamban se tegyek kárt és magamat könnyelműen veszedelembe ne sodorjam. A közhatalom kezében azért van fegyver, hogy az emberölést megelőzze.” Ez Jézus szavainak a kibontott értelme, és most ennek nyomán egyetlen egy motívumot szeretnék kiemelni, mert azt hiszem, hogy itt találunk el a parancsolat értelmének a mélyére: mit akar Isten?
Azt mondja Jézus a Hegyi beszédben: hallottátok, megmondatott, ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre. Ezt az egy szót szeretném alaposabban magyarázni: aki haragszik... Azt itt el kell mondanom, hogy a káté négy olyan életterületet mutat be, ahonnan könnyen eljut az ember az emberölés gondolatához. Ezeket így sorolja a káté (ezekből emelek ki egyet): irigység, gyűlölet, harag és bosszúvágy. Előbb mindegyikről egy-egy szót, aztán rátérek a kiemelt szóra.
Irigység. Akit irigylünk, azt végső soron fölöslegesnek tartjuk, mert amíg van, addig elvesz tőlünk valamit. Így éli ezt meg az irigy ember. Bármilyen döbbenetes is, amikor családtervezésről beszélnek, és a családtervezés legitim módjának tartják a magzatelhajtást, annak a mélyén ott van az irigység. Ha megszületik egy gyermek, az elvesz tőlünk valamit. Szokták ugyan mondani, hogy ha gyermek születne, nem jutna neki ez-az, nem tudnánk fölnevelni, nincs rá elég pénz, nem terveztük, nem számítottunk rá. S ugyanígy, amikor mérget csepegtetnek egy idős és elesett embernek – ezt szép halálnak nevezik, nem tudom, hogy mi szép a halálban? -, akkor is ott van az irigység. Mert az öreg ember teher, elvesz tőlünk valamit: az időnket, a pénzünket, az erőnket, a tehetségünket, a szabadságunkat.
Gyűlölet. János apostol a levelében példálódzik ezzel, amikor a szeretetről, mint Isten minden parancsának betöltéséről és az Isten-gyermeki mivoltunknak a lényegéről beszél; azt mondja: aki gyűlöli az ő atyjafiát, az embergyilkos. Majd látni fogjuk, a káté kiterjeszti ezt arra is, hogy nem elegendő az, ha felebarátunkat meg nem öljük. Mert mondhatjuk, hogy én senkinek nem ártottam, bennem gyilkos gondolat nem támadt, vagy ha támadt, akkor legyőztem és uralkodtam rajta, az én kezemhez nem tapad vér, én ártatlan vagyok. De ez nem elegendő. János apostol a gyűlölet motívumát hozza ide, de van itt más motívum is. Több mint harminc esztendeje, amikor ösztöndíjas voltam Amerikában, Chicagóban támadt egy nagy vita: tévé, rádió, újságok, mindenki erről beszélt, az egyetem etika tanszékén hónapokig vitatkoztak erről az okosok. Történt, hogy egyik éjszaka egy kocsmából kijövet két atyafi megtámadott egy harmadikat és halálra verték, és ezt két riporter fölvette, majd este lejátszották a televízióban. Felvettek egy gyilkosságot, a vita pedig azon robbant ki, hogy miért nem tették le a kamerát, miért nem avatkoztak közbe, miért nem szaladtak rendőrért, hogy megakadályozzák a bűncselekményt. Ők azzal védekeztek, hogy ők csak riporterek, ők csak a kötelességüket teljesítették. Én ugyan harminc éve csodálkozom, mit lehetett ezen vitatkozni, hogy mi ér többet? Vajon az, hogy ember a hivatását és kötelességét teljesíti, vagyis filmre vesz valamit, tudósít valamiről, vagy az, hogy kilép a hivatásából és megmenti valakinek az életét? De János apostol eligazít bennünket ebben így: aki gyűlöli az ő atyjafiát, embergyilkos az; a káté pedig így: nem moshatom a kezemet azzal, hogy én nem vettem részt tevékenyen senkinek a megsemmisítésében, senkinek a megölésében, senkinek a tönkretételében, ártatlan vagyok. Mert a törvény értelme  így bomlik ki: mit akar Isten? Isten pedig azt akarja, hogy az élet és mások életének a védelmezői legyünk.
A káté harmadjára megemlíti a bosszúvágyat is, amely végigkíséri az egész emberiség történetét. A civilizáltabb világokban állítólag a bosszúvágy már féken van tartva, vagy csak szublimált formái jelennek meg. De lám Jézus azzal példálódzik, és nem ok nélkül, hogy megesik, hogy valaki elmegy a szentélybe fogadalmi áldozatot bemutatni, ám ott van a szívében a felebarátjával való vitája. Erre Jézus azt mondja: tedd le ott azt a fogadalmi áldozatot, menj haza, békülj meg a te felebarátoddal..., és így fejezi ki: légy jóakarója a te felebarátodnak. S ehhez hozzákapcsoljuk azt a jól ismert példázatot is, amit Jézus a hamis bíróról mondott el, miszerint az özvegyasszony elmegy a bíróhoz és azt mondja, hogy állj bosszút érettem. Nos, testvérek, mi magyarok, akik ugyan azt tartjuk magunkról, hogy nem vagyunk különösebben bosszúálló nemzet, legalábbis a kalábriai olaszokhoz képest, mégis perlő nép vagyunk, akik bíró elé rángatjuk okkal, ok nélkül szomszédunkat, felebarátunkat, rokonunkat, testvérünket. S ha kell, hogy a bíró álljon bosszút érettünk, vajon ez nem a bosszúállásnak egy bizonyos formája?
S ahogy jeleztem, most arról szeretnék szólni részletesebben, amit a káté is magyaráz Jézus szavai alapján: „én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre.” A harag szóval bajunk van, de ha megnézzük az eredeti szöveget, akkor rögtön világossá válik a kép, miről beszél Jézus. Itt ugyanis a görög orgé szó gyakorítóképzős igéje áll, és ez nagymértékben különbözik egy másik görög szótól, amit szintén haragnak fordítanunk, ez a tümé, - ez azt jelenti, amikor valaki haragra lobban, indulatba jön. A királyi vendégség példázatában, annak hallattán, hogy inzultálják a király szolgáit, haragra lobbant. Ez a tümé. Platón ezzel a szóval írja le azt, amikor a katonák harcba mennek, és a csata előtt a hadvezér tüzes szónoklatot intéz hozzájuk. Ugyanebből szóból képezi a görög nyelv a bátorságot is, amikor - ha szabad ezt mondani – valaki elsötétül minden és elveszíti az óvatosságát, és vakon rohan előre. Ez tehát fölindulást jelenti. Itt azonban Jézus egy másik szót használ, s ehhez idézem még Jakab apostol levelét is, aki azt mondja: ne menjen le a nap a ti haragotokon. Haragudjatok, ámde ne vétkezzetek, ne menjen le a nap a ti haragotokon. Ez a harag az, amikor az ember haraggal fekszik és haraggal ébred. S így nem igaz a zsoltár, hogy szerelmesének az Úr álmában ád eleget, mert ilyenkor, ha  ugyanis haraggal fekszik az ember, még a tudatalattijában is ezt forgatja. Gyakorító-képző áll itt. Továbbá sorrendet: a te ellenséged, a te felebarátod, a testvéred, ez a sorrend: ellenséged, felebarátod, testvéred, és megfordítva, testvéred, felebarátod, ellenséged, ezen az úton vezet bennünket oda-vissza a megfontolt harag. Ez az érlelt harag, amit forgat magában az ember.
Milyen döbbenetes, ha ebben a dimenzióban nézzük, mint mond egy másik zsoltár: boldog az ember, aki gyönyörködik az Isten törvényében és azon gondolkodik éjjel és nappal. Tehát boldogtalan az ember, aki a haragon gondolkodik éjjel és nappal, azon emészti magát, azon rágódik, s haragot haragra hoz. A harag haragot nemz, a gyűlölet gyűlöletet nemz, a bosszúállás bosszúállást nemz, az irigység irigységet nemz, máris ott vagyunk, amit ez a parancsolat olyan világosan és egyértelműen mutat, hogy ott ne lépj be. Az emberiség története Freud, a nagy pszichológus szerint: gyilkossággal kezdődik. Aztán a gyilkosságból támadó rossz lelkiismerettel folytatódik, a rossz lelkiismeretet az ember ritualizálja, tehát valamilyen módon megpróbálja elfojtani, ám a gyilkossági késztetés ott marad a lélek alján.
Milyen világos és egyértelmű Istennek a parancsa: ne ölj, és milyen világos és egyértelmű, hogy ezt nem lehet így vagy úgy megmagyarázni. Ezért mondja Jézus a bevezető szavakban azt, hogy az Isten országában a legkisebb, aki addig fúrja, faragja Isten törvényét, amíg nem marad belőle semmi. Dehát ez a világos és egyértelmű tiltás, és a tiltás mögött ott a világos és egyértelmű isteni akarat. Így magyarázza a káté is: mit akar Isten? Kettőt: egyet tilt és egyet akar. „Amikor Isten a gyilkosságot tiltja, arra is tanít, hogy Ő a gyilkosságnak a gyökerét is, az irigységet, a gyűlölséget, a haragot, a bosszúvágyat is gyűlöli és mindezt titkos gyilkosságnak tartja.” Én nem szívesen szoktam, úgymond, elképzelni szituációkat, de most képzeljük el egy pillanatra Jézus hallgatóságát, ahogy a Hegyi beszédben, a boldogmondások után elkezdi magyarázni Isten törvényét, egy pillanat alatt nyilvánvalóvá válik, hogy titkos gyilkosok vagyunk mind. Nincs mentség, nincs magyarázás, nincs törvény fúrás-faragása, nincsenek kázusok, helyzetek és szituációk, mert Isten a gyilkosságnak a gyökerét is gyűlöli és tiltja.
Másodszor, kérdezi a káté, elég-e, ha felebarátunkat így meg nem öljük? „Nem, mert mikor Isten az irigységet, gyűlölséget és haragot kárhoztatja, ezzel azt kívánja, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat, iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel, könyörületességgel, szívességgel viseltessünk, őt veszedelmében tőlünk telhetően megvédjük, és ellenségeinkkel is jót tegyünk.” Azt szeretném elmondani e szavak hallatán, most amikor a törvény, Isten tökéletes és igaz beszéde tükröt tart elénk és megmutatja, hogy kik vagyunk, figyeljük meg, milyen egyértelmű, amit Jézus mond. Ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre, én pedig azt mondom néktek, mindaz, aki haragszik atyjafiára ok nélkül (mindaz, aki gerjeszti magában a haragot, haraggal kel és haraggal fekszik, haraggal fekszik és haraggal kel).... Ismerjük kedves testvérek reggeli tolulós indulatainkat? Egyszer egy hívő ember azt mondta nekem, hogy ugyan lusta fajta, de miután olvasta a szentek és a nagy kegyesek életét, hogy azok már reggel ötkor fölkeltek és elcsendesedtek, Bibliát olvastak, elmélkedtek, úgy döntött ezt ő is kipróbálja, de csak úgy, hogy fölkel hétkor, aztán tart magának egy rövid kis vadászmisét, kétperces csendességet, az úgy is jó neki. De miután mindig savanyúan, keserűen, doholva, lobbanékonyan és robbanással ébredt,  rájött, hogy ezek a szentek kimondva, kimondatlanul a reggeli ébredésben azt gyakorolták, ami a zsoltárban is írva van, és amit az életük is bizonyított, hogy reggelre kelve is oda kell szentülni Istenhez, mert az éjszaka csendjében álmainknak, öntudatlan állapotunkban dúló indulatainknak nem tudunk parancsolni. Bizony, aki haragszik (gyakorító képzővel: újra meg újra haragszik, s nem enged), az  úgy él, ahogy Jónás is, aki haragudott Istenre, doholt az elszáradt töklevél miatt, és megkérdezi tőle az Úr, hogy méltán haragszol, Jónás? – Méltán, mindhalálig! Igen, mindhalálig méltán – gondoljuk mi. Mégis, ha odacsendesítjük a szívünket Isten igéjéhez, akaratához, akkor ezt is halljuk, amit Jézus mond: azért ha te az ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt ajándékodat, előbb békülj meg atyádfiával, aztán eljővén, vidd fel a te ajándékodat..., légy jóakarója a te ellenségednek. Ez nem a törvény megfordítása, hanem ez a törvény betöltése! Majd hallani fogjuk a Hegyi beszédnek ebben a szakaszában egy másik parancsolat kapcsán, ahol Jézus összefoglalja a summát és azt mondja: hallottátok, hogy megmondatott, szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet, én pedig azt mondom, szeressétek ellenségeiteket. Légy jóakarója a te ellenségednek.
Másutt Jézus azt mondja, hogy nem nagy dolog jót mondani azokra, akiket szeretünk, áldani azokat, akik a barátaink. Ezt mindenki meg tudja tenni. Ezt teszik a képmutatók is, és semmi hasznuk nincs belőle. Hogy milyen mély és mégsem lehetetlen a törvénynek ez a teljesítése, azt legegyszerűbben és legnyilvánvalóbban az mutatja a számunkra, ahogy Isten az Ő Krisztusában örök időtől megbékélt velünk. Hiszen ahogy János apostol első levelében olvassuk: ha valaki azt mondja: szeretem Istent és gyűlöli embertársát, az embergyilkos. Hazug és embergyilkos. Itt jutunk el ahhoz, hogy végsősoron nincs különválasztva az életünk szentélye és a való világ. Nem úgy van, hogy volna egy belső világ, egy titokzatos szent valami, ahol az ember intézi az Istennel kapcsolatos dolgait, és volna egy durva, vad, civilizálatlan, rettenetes élet, ahol talpon kell maradni, ahol a filozófia és a biológia is igazolja az ölést, mert a darwinizmus bizonyos értelemben igazolja ezt. Hogy mit akar az Isten, azt leginkább abból értjük meg, hogy elküldötte Krisztusát, és Krisztus a halála árán megengesztelődött és megbékélt velünk. És ha ez igaz, hogy ugyanis Krisztus kereszthalála egyszeri és tökéletes áldozata után nincsen áldozat,  mert Krisztus tökéletes áldozata minden bűnért való áldozatot betöltött, felülmúlt és eltörölt, akkor igaz az is, hogy az ember nem hozhat áldozatot a mások élete odaáldozása árán. Amikor felsoroltam ezeket a tételeket: irigység, gyűlöltség, harag, bosszúvágy, láttuk ezek legmélyebb gyökere abban van  odaadom magam helyett a másikat. Félreteszem az útból, mert útban van, mert elvesz tőlem valamit, odaadom a halálnak, hogy megnyerjek valamit, kárt okozott nekem, revánsot, bosszút állok rajta.
Isten Jézus Krisztusban megmutatja a másik emberrel való megbékélésnek az útját, és megmutatja, hogy nem ostobaság, amit Jézus mond és parancsol: légy jóakarója a te ellenségednek. Mert Isten jóakarata nem korlátozott jóakarat. Egyszer egy tudós teológus barátom, talán éppen megkeseredett pillanatában tett egy cinikus megjegyzést János evangéliuma 3. részében a 16. versben foglaltakra: úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta érte, ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nos, mondotta: ez nagyon szentimentális mondat. Igen, talán úgy, ahogy mi szoktuk idézni, úgy szentimentális. Rálocsoljuk mindenre. Ez a keresztyének szentelt vize. Leginkább önmagunkat hintjük meg vele, amikor önmagunkat akarjuk fölmenteni. Úgy szerette Isten a világot – aztán mutatunk önmagunkra. Az én vagyok, a mikrokozmosz. De vegyük ezt komolyan. Légy jóakarója a te ellenségednek. Lehetséges ez? Úgy szerette Isten a világot... Nemcsak engem, azt úgy könnyű. Az ellenségemet is, a rosszakarómat is, azt is, aki bosszút akar rajtam állni, azt is, akiről tudom, hogy ellenem való haraggal fekszik és kel, azt is, akiről tudom, hogy ha meglát, haragra lobban. Azt is, akiről tudom, hogy perel engem, és jár a bíró nyakára, hogy álljon bosszút énrajtam. Ezt - mondanánk - emberileg nem tudjuk megtenni. Csak istenileg. De azért akiket Isten Lelke új életre szült, akik megízlelték Istennek ezt a mindenre kiterjesztett hűségét, jóságát és szeretetét, azok megértik, hogy miért ez a Jézus útja: légy jóakarója a te ellenségednek.
Így azt az áldozatot, amit azért vittél, hogy megnyerd magadnak Istent, hogy erőt kapj tőle, hogy végigvihesd haragodat, gyűlöletedet, azt az áldozatot ejtsd el, és már csak egyetlen egy áldozat marad: a hálaáldozat, Így mondja ezt Jézus: vidd oda a te ajándékodat, hálaáldozatodat, az pedig legigazabb és legteljesebb értelemben én magam vagyok. A keresztyén ember hálából - azért, mert Isten föloldozta őt a gyilkolás szörnyű kényszere alól, az emberölés rettenetes ideológiája alól -, hálából a megváltásért, a halálból való szabadulásért önmagát adja oda Isten nevének dicsőítésére és a szeretet betöltésére. Bizony – mondja Jézus – megmondatott a régieknek, ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre, én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre. Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, menj el, elébb békélj meg atyádfiával, aztán eljövén, vidd fel a te ajándékodat, légy jóakarója a te ellenségednek.
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Felszentelendő Lelkipásztor Testvéreim!
Most, hogy a tíz nappal a bombariadó után egybegyülekezhettünk, legelőbb hálás szívvel köszönjük Istennek, hogy senkit semmilyen kár nem ért, és hogy ma szorongás, aggodalom nélkül állhattok elénk, hogy lelkipásztori hivatásotok kiemelkedő eseményére, a felszentelésetekre sor kerüljön. Talán egyszer történt ilyen  Egyházkerületünk története során, de akkor valóságos háború dúlt, 1944-ben. Mondhatni tehát, hogy történelmi nemzedék vagytok. Az egykori háborús bomba három emberöltőn át lappangott itt, és éppen azon a napon került elő, amikorra kitűztük szenteléseteket. De csak kis ideig láttátok kárát a késedelemnek. Sőt, mondhatni, veszély múltán, ti már bombabiztos nemzedék vagytok. De szóljon az Ige, hadd legyünk mindenben nyugodtan felőletek.
Hadd hozzam ide az aznapi újszövetségi igét. Tíz napja ezt a szakaszt olvastuk János evangéliumából, és erről akartam szólni. Olyan történet az, amely jól mutatja, hogy nagy dolgoknak kell a Jézus tanítványaival történnie, hogy igazán a Jézus tanítványai, az evangélium hirdetői, az anyaszentegyház szolgái lehessenek. Olykor ez csüggedés és sírás közben megy végbe, akár úgy, ahogyan tíz nappal ezelőtt többen közületek elcsüggedtek, némelyek pedig sírtak is. De most ez az ige nem ezt a csüggedést és nem ezt a sírást hozza ide elénk. Hanem a megújító sírást, meg folyton megújulva kell a Mester szolgálatára megerősödni. Ez a Péter tagadásának is a lényege. Jézus jövendölése teljesül itt, amit Péter nagy fogadkozáskor mondott. Hallottuk Pétert: Uram, ha ezek mind el is hagynak, ha mind meg is tagadnak, én soha el nem hagylak téged! Aztán a nagy fogadkozásból tagadás lett. Miért? És mire int ez bennünket?
Az első ok az, hogy Péter be akart kerülni az események fő sodrába. A főpap környezetébe bejáratos tanítvány-társ be is vitte a főpap udvarába. Igen, egy lelkipásztornak ott kell lennie az események fő sodrában, tudjuk. Nem lehet neki semmilyen fontos és döntő dologból kimaradnia. Egy lelkipásztor tartsa a kezét korának ütőerén, tapogassa csak ki, legyen tájékozott. Egyszóval: legyen ott. Még akár így is, hogy egy – a főpap udvarába bejáratos tanítvány beviszi őt. Némelyek szerint ez a tanítvány János volt, míg mások azt állítják, hogy ez a főpap udvarában bejáratos tanítvány Júdás lett volna. Júdás viszi csapdába Pétert. Beviszi, s neki mindjárt a bejáratnál igazolnia kellene magát, mert nyomban elhangzik egy  állítás: nemde te is a tanítványai közé tartozol? Kérdésként hangzik el, de mintha nem is Péternek szólna. Látjuk? Aki benn akar lenni a fősodorban, az mindjárt le is lepleződik. Tanítvány-szaga van. Krisztus-követő szaga van. Aki beáll a fősodorba, az számoljon azzal, hogy már a kapuban azt mondják: nemde ez is vele volt?  Kedves Lelkipásztor Testvéreim, a tanítványnak tudnia kell, mi vár rá, ha arrafelé jár. Mert nem lehetséges, hogy pusztán szemlélő résztvevők legyünk. Azért nem lehetséges, mert a világban ma is zajlik a nagy per, a Jézus pere. Aki pedig a Jézus tanítványa, annak ebben a perben legelőbb tanúvá kell lennie. És aki a Jézus perében tanú lesz, az könnyen vértanúvá is lesz. Ki gondolta volna tízegynéhány évvel ezelőtt, hogy a 21. század a keresztyén mártírium évszázada lesz. S mondják: te is vele voltál!
Említettem, mintha nem is Péternek mondanák a leleplező szót. A mi életünkben is sokszor így van ez. Nem nekünk mondják, hanem rólunk mondják, de úgy, hogy mi is halljuk. Vagyis megbélyegeznek. Pedig a lelkipásztort erősen igézi a vágy, hogy fogadjanak el bennünket. Mi pedig illeszkedjünk bele hézagmentesen a fennálló világba. Dicsérjenek is meg, aztán, ha befogadtak és elfogadtak, és dicséretre méltónak mutattuk magunkat, akkor elővesszük az evangéliumot, akkor előállunk a lényeggel. Péter tagadása mindenek előtt erre int, ahogy Augustinus mondja: Péter, lám azt mondja: »nem vagyok közéjük való« és ezzel legtagadva a tanítványságát megtagadja önmagát. Vállalnunk kell, hogy a Krisztus követőit, akik mg ki sem nyitották a szájukat, máris megbélyegzik. Mert rajtunk van a Krisztus illata.
A második tagadáskor Péter már egy kicsit közelebb van, közelebb a tűzhöz. Melegszik. Ez ám a valami! Közel a tűzhöz, benne az események sodrában, tájékozottnak lenni. Ehhez viszont el kell vegyülni. Kálvin jegyzi meg a magyarázatában: milyen elképesztő, hogy Péter el tud vegyülni azok között, akik az imént megkötözve hurcolták el Krisztust. Péter pedig minden további nélkül el tud vegyülni köztük, holott az imént még kardot rántott ellenük. Hadd idézzem Kaj Muk evangélikus lelkészt, akit 1944-ben végeztek ki a németek a megszállt Dániában, mert szót emelt Dánia szabadságáért. Ezt mondja egy helyen: sokféle szimbóluma van az anyaszentegyháznak – bárány, galamb, oroszlán, hal, de a kaméleon nincs közöttük. És ekkor már nem mások felé hangzik a leleplező kérdés, itt már Péternek szól egyenesen az állítás: te is közülük való vagy! Ez már drámai szembesítés. És talán Péter riadt tagadásának oka az is, hogy már hallja, ahogy Jézust vallatják. Hallja. János evangélista  - eltérve a többiektől - itt meg is szakítja Péter történetét, és elmondja, hogy Jézus ezt mondja az őt vallató főpapnak: Kérdezd azokat, akik hallották, mit szóltam nékik: ímé ők tudják, amiket nékik szólottam. (21.vers) Mintha Jézus  egyenes felhívná Péterre a figyelmet. Igaz, Jézus azokra utal, akik a templomban hallották a szavait, ott voltak a nyilvános vitákban. De Péter szívébe mégis jeges rémület költözött, most mondja Jézus: kjérdezzétek meg azokat, akik velem voltak! Akkor tán Pétert is oda lehet rángatni, őt is vallatóra lehet fogni, és ő belőle, a tanúból – megesett már ilyen sokszor – egyszer csak vádlott lesz? És máris felejti Mestere szavát, aki egy órával korábban elfogásakor azt mondta a poroszlóknak: csak őket – a tanítványokat – engedjétek el! És felejti Jézus csodálatos imádságát, amit János evangélista olyan híven feljegyez: Atyám, akiket nekem adtál, mindet megtartottam, és egy sem veszett el közülük. És felejti az ígéreteket, amivel Jézus biztatta az övéit: ne féljetek, akiket az Atya nekem adott, akik az enyéim, azokat én mind épségben adom vissza az Atyának. Most akkor mégis, belekeveredsz a halálos drámába?  Mert elvegyülni nem lehet, csak belekeveredni. De feloldódni nem lehet. A Krisztus tanúja mindig kiválik. Gondolod, hogy ha jó alakul, eltűnsz? Inkább előtűnsz. Gondolod, hogy odacsapódsz valami kompániához? Inkább kicsapódsz valahol. Gondolod, hogy elvegyülve lehet magánéleted? Divatos ez mostanában a lelkipásztorok között. 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – vallják a kollegák. Ez volt régen a szakszervezeti 3x8. Mit jelent ez? Vasárnap egy óra istentisztelet, és utána kezdődik a boldog magánélet? Elvegyülsz? Felszívódsz? Eltűnsz? Dehát, amíg Jézus illatát hordozod, mindig odakerülsz a spiccre, rád mutatnak, és azt kérdik-állítják: csak nem te is közülük való vagy? Mi több a szemedbe vágják: te is közülük való vagy! A tanítvány – megmondta Jézus – nem különb a Mesterénél. Miért akarsz különb sorsot, miért akarsz különb életet, mint azt, amire Krisztus elküldött bennünket?
Harmadjára ismertető jeggyel leplezik le Pétert. Eddig csak egy volt a tanítványok közül, egy a Jézus követői közül. De harmadjára odalép hozzá valaki, és ráolvassa a fejére tanítványi létének egyik nagy csődjét. Itt már nem az a tét, hogy odatartozott-e a közösséghez, és nem is, hogy berángatják tanúnak. Mos egy rokon lép hozzá, annak a szolgának a rokona, akinek Péter levágta a fülét, és azt mondja: nem láttalak én téged ővele együtt a kertben?  Milyen finoman jelzi ezt az evangélista (s ezért gondolom, hogy ő volt, aki bevitte Pétert a főpap udvarába, s így ennek szem- és fültanúja lehetett ennek). Te vagy az, aki levágtad a rokonom fülét – itt már konkrét vád is elhangzik, függetlenül Jézus perének kimenetétől. Sőt, mintha ezt jelentené ez a szó: ott voltál a kertben Jézussal. Ott nem akartad megtagadni Jézust, de maga a Mester fogta le a kezedet. Jézussal voltál, őérette hadakoztál, de rosszul hadakoztál. Jézussal voltál, őérette álltál ki, de rosszul álltál ki. Mert aki kardot fog, kard által vész el – ezt mondta ott a Mestered. Gondoljatok bele. Éppen az leplezi le végképp Pétert, amiben rosszul volt tanítvány. Ez a tanítványság titka. Akkor is tanítvány, ha rosszul volt tanítvány. Akkor is tanítvány, ha a Mesternek kell lefognia a kezét. Akkor is tanítvány, ha rosszul gondolta, mit kellene tenni. A Krisztus tanítványa ő, mert Krisztus választotta és hívta el. Rajta van a Krisztus bélyege. Nem mások tették rá. Az imént azt mondtam, hogy be se lépett a kapun, máris rásütötték, hogy a Krisztus követője. De ez mind-mind csak utólagos, másodlagos, harmadlagos következmény. Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket – mondja Jézus. Ezt tagadja meg végképp Péter.
S ekkor megszólal a kakas. Hozzáfűzi egy középkori magyarázó, hogy még akár ezren is kérdezhették volna meg Pétert, ő még ezerszer is megtagadta volna Jézust. Meg kellett hát szólalnia a kakasnak, mert ez riasztotta fel Pétert, aki erre sírva fakadt – jegyzik fel a többi evangélisták. De János hallgat erről. Jánosnál csak annyit olvasunk: és a kakas azonnal megszólalt... És az evangélista visszatér Jézus passiójához és vallatásához. Itt már nem hallunk Péterről többet. Vajon miért nem  írja le János azt, amit a többi evangélista? Miért hallgat erről a sírásról? Némelyek szerint talán Péter és János között lappangott valami ellentét, és János nem akarta itt ez az emberi megrendülést, ezt a töredelmet feljegyezni. De hát szemtanúja volt Péter tagadásának. Vagy talán azért mellőzi ezt a sírást János, mert el akarta rejteni Péter gyengeségét? Itt nem kapunk erre választ. Mégis, Péter sírt. És éppen János jegyzi fel, hogyan sírt Péter, és mikor sírt igazán. A csodálatos halfogás után sírt, amikor Jézus háromszor is megkérdezte tőle: Péter, szeretsz-e engem, jobban, mint ezek?  Jézus a búcsúzkodáskor ezt mondta tanítványainak bizony most sírtok és jajgattok, és a világ örül, de ez a ti szomorúságtok örömre fordul (Jn 16,20), és itt ugyanazt a görög szót áll, mint amit a csodálatos halfogás után olvasunk: Péter megszomorodott – vagyis sírt. A világ örül, ha azt mondod: nem vagyok keresztyén. A világ örül, ha azt mondod: nem vagyok lelkipásztor. A világ örül: ha azt mondod, nem tartozom Krisztushoz. És a világ örül, ha a Krisztus gyermekei szomorúak, ha sírnak. De milyen csodálatos, hogy amikor Krisztus feloldozó áldása, a halfogás után, megkérdezi Pétert: szeretsz-e engem, nem hozza szóba, hogy mi történt Nagycsütörtök éjszakáján. Nem kér magyarázatot. Nem kér indoklást sem. Lehet, hogy Péternek volna magyarázata. A vétekre mindig kerítünk indokot.  de Jézus csak ezt kérdezi: szeretsz-e? És ismét ezt kérdezi, és harmadszor is ezt kérdezi: szeretsz-e? Mert minden ezen áll és bukik. Azt mondja Jézus, mikor még erről jövendölt: ti bizony most sírtok és jajgattok, de ez a ti szomorúságtok örömre fordul, mint a vajúdó asszonyé, aki ha megszülte gyermekét, s immár örül, hogy ember született a világra. Ime, Péter: tanítvány született! Krisztus gyermeke született. Valaki született, aki igaz szívéből tudja mondani: Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Péter sírt, mert Krisztus háromszor kérdezte: szeretsz-e. De Krisztus kérdezte.
Ebből tudjuk, hogy élő kapcsolatban kell állnunk Krisztussal. A Mester ugyanis minden nagy életfordulón, akkor is, amikor a fősodorban akarsz állni, akkor is, amikor közel vagy a tűzhöz, akkor is, amikor éppen minden meginog benned a hívatás tekintetében és  a keresztyéni küldetés értelmében, ő mindig ezt kérdezi:  szeretsz-é engem? Az csak sokadrendű  kérdés, hogy te is vele voltál-e, és láttak-e vele, vagy éppen érette hadakozni. A főkérdés ez: szeretsz-é. Engedjétek hát Krisztusnak ezt a kérdését visszhangzani a szívetek mélyén szolgálatotok minden napján, a felemelő napokon is és a rettentő napokon is. Aztán Krisztus  ezt mondja Péternek: kövess engem!  Mikor ifjú voltál, felövezted magad, és odamentél, ahova akartál, aztán majd megvénülsz, más övez fel téged, és nem oda visz, ahova te akarod. Hozzáfűzi az evangélista: jelentette ezzel Jézus, hogy Péter milyen halállal hal meg. Sokan ezt úgy is értelmezik: ez kivetítés a távoli jövőbe, amikor Péter már nem tagadja meg a Mestert, hanem meghal érte. Ám az evangélium abszolút jelen-idejűségében Krisztus éppen azt is mondja: Péter, ifjú voltál, míg ki nem jöttél a főpap udvarából. Ifjú voltál, amikor a kakas meg nem szólalt. Felövezted magad, és odamentél, ahova akartál. Ifjak vagytok, felövezitek magatokat, odamentek, ahova akartok. De most felszenteltettek. És megöregesztek, és más övez fel benneteket, és oda visz, ahova ti nem akarjátok.  Nem az esperes, nem a püspök, nem a főjegyző, nem a principális, nem a Presbitérium, nem az egyház, hanem az Úr Jézus Krisztus visz benneteket, Ő, Aki mind egyre ezt mondja Péternek: legeltesd az én bárányaimat! Legeltessétek a Krisztus nyáját! Ha akartok, legyetek ott a fő sodorban, de legeltessétek az ő nyáját, azzal a megmentő, bűnökből, vétkekből, gyávaságból, tagadásból feloldozó csodálatos szeretettel, amit megkapott Péter és megkap minden tanítvány, aki élő kapcsolatban van az Úrral, aki elfogadja hívását, és akinek szívében ott visszhangzik Krisztusa kérdése: szeretsz-e, és az ő saját válasza: igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Péter nehéz úton ment végig, mondhatnánk, nagycsütörtök éjszakájától a feltámadás örömén át, egészen a Genezáreti tengerig. Nehéz út volt ez. De valójában csak most kezdődik az út, mert – ezt mondja a Mester Péternek: te csak gyere, és kövess engem! Ámen

Ónodi Szabó Sándor temetése
Gyászoló Szeretteim!
Amikor kilenc földi évtized után búcsúzunk valakitől, könnyű azt mondani: sokat adott neki Isten, és sokat adott általa. Magasztaljuk Isten nevét és dicsőítjük. Mégsem mondom ezt könnyen, mert egy olyan nemzedék talán majdnem utolsó tagjától búcsúzunk, akinek egész életére nézve igaz Péter apostol csodálatos szava és buzdítása: szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok. Igaz ez Ónodi Szabó Sándor testvérünk életében, ha csupán azt nézzük, hogy Isten mennyi áldással, erővel és ajándékkal segít bennünket egész elmúló földi életünk során. Mert, amikor azt mondja a próféta, hogy bizony fű a nép, akkor nemcsak a fájdalmas igazságot fűzi hozzá: megszárad a fű, és elhull annak virága, vagyis hogy porból vétettünk és porrá leszünk, hanem hozzáérti és Krisztusunk ki is mondja: miért aggodalmaskodtok, nézzétek a mezők liliomait és virágait, Salamon minden dicsőségében nem öltözött így, miért aggódtok hát kicsinyhitűek? Fű a nép. De szép az a virág. És annyi mindent adott a mi Istenünk Ónodi Szabó Sándor testvérünknek születésétől fogva, Szentesen, ahol felnőtt, a boldog és idilli gyermekkorban, a szentesi iskolában, a mindmáig megmaradó barátságokban, az alföldi magyar világ nagy és elkötelező tapasztalataiban, amelyek során – emberileg szólunk - kialakult a szinte veleszületett karakán jelleme, egyenes gerince, bátor és tiszta magatartása. Sokat adott neki Isten a gondviselésben. És a Gondviselő bátorrá tette őt olyan korban is, amikor nála erősebbek, befolyásosabbak, tekintélyesebbek, hatalmasabbak gyáván meghunyászkodtak, ő nem írta alá a katolikus bíborost elítélő nyilatkozatot, amit annak idején mindenkinek alá kellett írni; vállalta, hogy elveszíti hivatását, állását, segédmunkássá, betanított munkássá fokozzák le, s egész életét, mígnem nyugdíjba vonult, három műszakban tölti, hogy tehetséges gyermekeit felnevelje. Mondhatnánk, ez csak egy karakán magyar ember mozdulata volt. De meg merte tenni, mert megtapasztalta és tudta, hogy szép az a virág, és ha Isten a mezők liliomait olyan csodálatosan öltöztet, nincs miért aggódni a holnapi nap felől. És az az egész életén, alkatán, személyén, mosolyán, testvéri ölelésén átsugárzó gyermeki bizodalom és gyermeki szeretet (mert akiket a szívébe fogadott, gyermeki szeretettel szeretett, buzdított és bátorított!) így igazolja Péter apostol szavát: szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok, - szent a gondviselő Isten, és minden ajándékával arra unszol, buzdít, és bátorít bennünket, hogy induljunk el ezen az úton.  Azért állunk itt nehezen, és mondjuk, hogy milyen gazdag és áldott volt ez a 92 esztendő, mert máris nagyon hiányzik nekünk Sándor bácsi, aki mindig előttünk járt ezen az úton, s olyan csodálatosan feltárta szívósságával, munkájával, állhatatosságával Istennek ezt a megszentelő igazságát.
De Péter apostol szava megnyit számunkra egy másik dimenziót is, amikor arra buzdít bennünket, hogy legyünk józanok és tökéletesen reménykedjünk abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz nekünk, mikor megjelen, és ezért, mint engedelmes gyermekek, ne szabjuk magunkat előbbi kívánságainkhoz, melyek tudatlanság miatt voltak előző életünkben. Ónodi Szabó Sándor testvérünk életét nemcsak Istennek gazdag gondviselő kegyelme és áldása határozta meg, hanem a fiatal korában megismert, egészen konkrétan és nyilvánvalóan  a Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában megmutatkozó, egyen-egyenként személyünkben megszólító isteni nagy kegyelem is. Nemcsak elfogadnia lehetett Istene szeretetét a boldog és idilli gyermekkorban, a csodálatos neveltetésben, majd az élet nehéz és mély szakaszaiban, hanem döntenie is kellett. Mert amikor a Krisztusban megnyilatkozó kegyelem az ige szaván keresztül elérkezik a szívünkhöz, akkor egy szempillantás alatt be kell látnunk, hogy bár lehetünk Jézus szava szerint boldogok önfeledtségben, ez mégis csak tudatlanság. Mert tudhatjuk a matematikát, tudhatjuk a latint, tudhatjuk a jogot, tudhatjuk a világot –  s Ónodi Szabó Sándor kiváló tehetség volt,  egész élete végéig tanult és tájékozódott - , mégsem tudunk semmit, ha nem ismerjük azt a konkrétan nekünk szóló megváltó kegyelmet. Döntenünk kell. És ő döntött. Krisztusát választotta, és egész életében, holtáig hűséges volt hozzá. Boldogan tapasztalta gyülekezete közösségében, hitben felnevelt családjában, hívő református rokonságában, ökumenikus testvéri kapcsolataiban, boldogan tapasztalta mindig Jézus Krisztus imádságának mindent meghatározó szavát: Atyám, a tieid az enyémek mind, és az enyéim mind a tieid. S akiket nekem adtál, azok közül senki sem veszett el. Nem pusztán a gondviselő Isten általános, nagy kegyelmében, hanem egészen  személyesen, konkrétan hitt az Úr Jézus Krisztusban, és vallotta, Krisztus csak azért a mienk, mert Ő elhívott és kiválasztott bennünket.  Hogyan mondja tanítványainak a Mester? Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Megélte, hogy az ember döntése csak felelet Isten csodálatosan felkínált kegyelmére, és a feleletben elkötelezés van: szentek legyetek énelőttem. Elfogadni Krisztus kegyelmét azt jelenti, hogy az ember elindul egy úton, elindul Istene felé. Mesterünk így imádkozik János evangéliuma 17. részében, főpapi imájában: szenteld meg őket. Ezt csak úgy érthetjük, ahogy Kálvin magyarázza: ha Isten megszentel bennünket, ez azt jelenti, hogy mi egészen az övéi leszünk. Szentek legyetek énelőttem... Most, a búcsúzás óráin, amikor annyira fájlaljuk, hogy már nincs velünk, olyan jó lenne, ha buzdítana mosolyával, szavával, körülölelő keresztyén testvéri szeretetével! De szóljon helyette is az ige: szentek legyetek!
S egy harmadik titkot is megnyit nekünk Péter apostol buzdítása: tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz néktek, amikor megjelen. Szentté lenni nemcsak életfeladat, vagyis szent és áldott lehetőség, elindulni a megszentelődés útján nemcsak boldog percenkénti tapasztalat, hogy közelebb és közelebb vagyok Istenhez és inkább és inkább az övé vagyok, és ő az enyém. Itt van még az életünk nagy és végső drámája, hogy tökéletesen tudjunk reménykedni. Mert fű a nép. Mert megszárad a fű, és elhull annak virága,  mert minket a halál mégis elválaszt Istentől. Mert legfeljebb 70 vagy 80, vagy boldog ráadásként még néhány évtized adatik, és a halál nagy szakadéka elválaszt minket Istentől. De már a próféta azt hirdeti: vigasztaljátok népemet, mert bűne megbocsáttatott, mert megkönyörült rajta az Úr, mert elengedte a kifizethetetlen tartozást, mert Krisztus feltámadásával áthidalta a járhatatlan szakadékot, mert többé már sem élet, sem halál nem választ el bennünket a mi Istenünktől, ahogy hirdeti csodálatos módon Pál apostol a Római levél 8. részében. Sem élet, sem halál, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők, sem levegőbeli hatalmasságok, sem uraságok, sem semmi teremtmény nem szakít el bennünket a mi Istenünktől. Ezt azonban meg kell tanulnunk: tökéletesen reménykedni; egészen és teljesen, életben és halálban a mi feltámadott Krisztusunkra támaszkodni, boldog hittel hinni.
Ónodi Szabó Sándor testvérünk, ahogyan egész földi életében a szentségben, az Istenhez való igyekezetben mindig előttünk járt, most is – mondjuk ki ezt a szót – „csak” elment előttünk. Egy olyan úton, amelyre egész élete  is invitál bennünket.  Az ember életét minden életszakaszon szükségszerűen eltölti a haláltól való félelem. Ez nem a meghalástól, nem az elveszéstől, nem egy terhes és nehéz élet letételétől való félelem, hanem félelem attól, hogy a halál elszakít bennünket az élet forrásától. Most boldogan teszünk bizonyságot a szomorkodó családdal együtt,  hogy ő  felkészült az útra, és nem félt. Ahogyan nem félt egykor egy egész életet meghatározó aláírást megtagadni. Ahogy nem félt kiváló elméjű emberként értelmiségi családból beállni vasesztergályosnak, ahogy nem félt éjszakákat, nappalokat a család nevelésével tölteni, ahogyan nem félt hűséges református egyháztagként, presbiterként mindig az ige igazsága szerint élni, ahogyan nem félt mások felé kinyújtani kezét, úgy nem félt elindulni ezen az utolsó úton. Megtanult tökéletesen reménykedni.
Így hívlak mindannyiótokat, gyászoló szeretteim, ebbe az iskolába is, üljünk be az ő padjába, legyünk  padtársai és osztálytársai, és tanuljunk tökéletesen reménykedni. S ennek most legyen az első, nem könnyű leckéje a hálaadás. Hálaadás a kilenc földi évtizedért, hálaadás a gondviselésben megtapasztalt áldásokért, hálaadás a hit döntő mozdulatáért, hálaadás, hogy Isten őt elválasztotta, nevén szólította, elhívta, megszentelte, magáévá fogadta. Mindenért, amit ő kapott, és mindenért, és még többért is, amit szabad szívvel adott tovább nekünk, mint Isten megváltott gyermeke. Így méltó a gyászunk, és a szomorúságunk, így méltó átvenni az ő áldott és megszentelt örökségét. Mondja Mózessel, és mondja Péterrel együtt Ónodi Szabó Sándor nekünk is: legyetek szentek, mert én, az Úr szent vagyok!
Imáskozzunk: Köszönjük mennyei Atyánk, hogy Te az örök szent, Aki megközelíthetetlen világosságokban, örökkévalóságban és szentségben lakozol, elküldötted a Szentet, egyszülött Fiadat érettünk. Hogy mi, akik tudatlanságunk miatt  a halál útjára tértünk, a Te egyszülött Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztusunk tökéletes bűntörlő áldozata, feltámadása és megdicsőíttetése által megtaláljuk újra a Hozzád vezető utat, ezt az egyetlenegy utat, a szentség útját. Köszönjük, hogy soha életünk egyetlen pillanatában nem szűnsz meg ragyogtatni ránk ezt a dicsőséget, soha nem szűnsz meg bennünket hívni, buzdítani és erősíteni, és köszönjük, hogy így történt ez Ónodi Szabó Sándor testvérünk életében is. Kérünk hitveséért, gyermekeiért, unokáiért, dédunokáiért, rokonságáért, barátaiért, a gyülekezeti testvérekért, mindannyiunkért, akik most együtt vagyunk, segíts bennünket gyászunkban, hogy könnyeink és fájdalmunk, kétségbeesésünk és szorongásunk ne leplezze el előlünk ezt az egyetlenegy utat, mert tudjuk, számunkra is ez az egyetlen út. Kérünk hát Szentlelked vigasztaló, és megsegítő áldásáért. Gyógyítsd sebeinket, és ébressz a mi szívünkben hálát. Hálát elment testvérünk életéért, hálát minden ajándékért, amit rajta keresztül kaphattunk, hálát az ő hitben megőrzött drága életéért, s hálát mindenek felett a mi Urunk Jézus Krisztusunkért, Akiben tetőled minket semmi nem szakíthat el. Segíts minket mennyei Atyánk élő reménységgel, a feltámadás  boldog hitével elindulni most az utolsó földi úton, miközben mondjuk egymásnak szomorúan, bizony fű a nép, megszáradt a fű és elhullt annak virága, aközben mégis mondhassuk: de újjáteremtő, feltámasztó, örökéletet adó Isten vagy, Aki szent szeretettel várod gyermekeidet a mennyei hajlékba, az igével: jól vagyon én hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután. Kevés a földi élet, nehéz rajta hűnek lenni, de aki hűséges, azt örökéletbe fogadod be. Legyen Neked ezért dicsőség most és minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Miután ma népes vendégsereglet van körünkben, Kolozsvárról a Bethlen Gábor dalkör, akik majd megajándékoznak minket szép énekkel, szeretettel köszöntjük őket.  S engedje meg a gyülekezet, hogy a kedvükért annyit elmondjak, amit mi tudunk, hogy most őszön, a Heidelbergi Káté 450. évfordulóján a tízparancsolatot olvassuk és magyarázzuk, mégpedig úgy, ahogy a Heidelbergi Kátéban foglaltak segítenek nekünk Isten törvényét megérteni. Megfigyeltük már – ezt fogom ma is hangsúlyozni –, hogy amikor a káté magyarázza Isten törvényét, mindig a Hegyi beszédhez igazodik, mert abban Jézus nemcsak egészen sajátosan magyarázza a törvényt. A törvényben Isten lever egy-egy cöveket, hogy mit ne tegyünk, Jézus pedig úgy magyarázza és ennek nyomán a káté is), hogy mit tegyünk. Nemcsak arra figyelünk, hogy mit tilt Isten, hanem hogy mit kíván. Ez Isten örök életrendje, a tiltás mögött ott van a nagy, élet megtartó, üdvözítő parancs. Ezt keressük ma is.
Hadd olvassam föl először a kátét, ez vezérfonalat ad a kezünkbe. Majd utána a Lukács evangéliumából felolvasott történet segít belelátni ennek a parancsolatnak a titkába. A káté így kezdi tehát: Mit tilt Isten a 8. parancsolatban? Isten nemcsak azt a lopást és rablást tiltja, amelyet a hatóság is büntet, lopásnak nevez minden olyan mesterkedést és cselfogást, amely révén felebarátunk javait akár erővel, akár a jogszerűség látszatával megszerezni próbáljuk. Ilyen a hamis súly vagy a hamis mérték, a hitvány áru és a hamis pénz, az uzsora vagy bármi más eszköz, amelyet Isten megtiltott. Ide számítjuk a fösvénységet és Isten ajándékainak eltékozlását is. Mit követel Isten ebben a parancsolatban? Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetően elősegítsem, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások cselekedjenek velem, és kitartóan és hűségesen munkálkodjam, hogy mások szükségében is segíteni tudjak.
Mondhatni, két világ áll előttünk, az egyik az a világ, amit Isten tilt ebben a parancsolatban. S lám, 450 évvel ezelőtt, mitöbb kétezer éve is ismerték jól, sőt, amióta ember az ember, ismerték jól, amit a káté mond. Isten nemcsak azt tiltja, amit a törvény leír. Ha valaki előveszi a büntető kódexeket, látja, bizony elég hosszú felsorolás taglalja, mi számít lopásnak, orzásnak, jogtalan eltulajdonításnak, és így tovább. Ha egy bírónak ilyen ügyben ítélnie kell, számos büntető tétel közül válogathat. De folytassuk, amit itt a káté mond: Isten lopásnak nevez minden olyan mesterkedést és cselfogást, amely által a jogszerűség látszata alatt meg lehet rövidíteni felebarátunkat.  Ezt mi, magyarok itt, a nehéz időnkben így tudnánk egy szóban összefoglalni, tilt minden apró-betűs szerződés szöveget. De sok ember van ma Magyarországon, aki aláírt hitelszerződést, kölcsönszerződést teljes jogszerűséggel, aztán nem vette észre, hogy az apró-betűs részben ott átt, hogy a hitelezőnek jogában áll bármikor a hiteles tájékoztatása nélkül megváltoztatni a feltételeket. Tiltja továbbá Isten a hamis súlyt és a hamis mértéket. Mindennapos történetünk: férjem-uram elmegy a henteshez, vásárol másfél kiló combot, hazamegy, a felesége pedig szemre megmondja, hogy nincs az egy kiló se. S hiába erősködik, hogy a mérleg másfél kilót mutatott. Hamis súly és hamis mérték, hitvány áru, hamis pénz, uzsora vagy bármi más eszköz, ezt Isten mind megtiltotta. De hogy ne szaladjunk ki magunkból, mert erről a szószékről én ugyan hiába prédikálok a hamis súlyt használó kofának, vagy a bankárnak, aki éppen azon töri a fejét, hogyan lehetne valamit megint belehuncutkodni a szerződésbe, nincsenek itt, nem hallják, ez innen csak falra hányt borsó nekik. Beszéljünk magunkról, hiszen hozzánk és nekünk szól Isten törvénye.
Továbbá mondja a káté: ide számítjuk a fösvénységet és Isten ajándékainak eltékozlását is.  Egyszer már szólottam az örökségről. Kezdjük ezzel. Nagy ügye ez sokunknak, minden nemzedéket, sőt nemzedékek sorát áthatja. Isten törvényei szerint lopás, ha valaki eltékozolja az unokák örökségét, lopás, ha valaki élhetetlenné teszi maga körül a világot. Akik ismernek, tudják, nem vagyok híve az ideológiáknak, és annak sem, hogy az úgynevezett természetvédelemből vagy a környezetünkért való felelősségből ideológiát csináljunk. Ám nem lopás-e, ha élhetetlenné tesszük unokáink számára a világot? Bizony az, Isten ajándékainak eltékozlása. Nem lopás-e, ha parlagon marad a negyven aranykoronás termőföld, nem lopás-e az, ha szedetlenül marad a termő gyümölcsfa, nem lopás-e, ha az ember kitúrja az életéből Isten áldásait, mondvánegyszer élünk? Minden ilyet tilt Isten.
Egy szót most fönntartok a káté magyarázatából, ez a fösvénység.  Ez fog bennünket átvezetni majd arra a másik területre, amit a káté így magyaráz: mit követel Isten ebben a parancsolatban? S mondja: azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetően elősegítsem, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások cselekedjenek velem, és kitartóan és hűségesen munkálkodjam, hogy mások szükségeiben is segíteni tudjak. Érezzük, hogy ez egy másik világ. Hogy jutunk át ebbe a másik világba? Ha megmaradunk abban a világban, amire Isten törvénye nemet mond, akkor elvesztünk. Augustinus egyházatya, akit még fogok idézni, azt mondja az Isten városáról írott könyvében, hogyha beáll az az állapot egy ország életében, amikor nemcsak a tilalmak szűnnek meg, hanem a jogosság látszatja alatt lehetővé teszik a szabad rablást, és ebben a polgári hatóság, az állam is partner, mi más az az ország, mint egy nagy rablóbarlang. Nem jó dolog rablóbarlangban élni, oda nem kívánkozik be az ember. Meglehet, hogy a mi János vitézünk ügyesen megoldotta a rablóbarlangban a helyzetet, de mi nem vagyunk János vitézek.
Hogyan kerülhetünk át – és ez életfeladat – a másik oldalra? Oda, ahol lehet élni, ahol szolidáris az ember, ahol bízvást támaszkodhat a másikra és nem egy repedt nádba tenyerel, ahol ő maga is megnyithatja élete javait a másik számára, ahol úgy munkálkodik az ember Isten ajándékaival, kitartóan és hűségesen, hogy azzal mások szükségeit is segíteni tudja? Zákeus jól ismert története megmutatja ezt nekünk. Zákeus, aki főember volt és gazdag, mégis – kistermetű lévén - föl kellett másznia az eperfügefára, hogy lássa, ki jön az úton. Hiába volt nagy ember és gazdag, aki a szívében kicsi, az az élet igazán nagy dolgait nem láthatja meg. Mondjuk ki nyugodtan, egyszóval: fösvény volt, harácsoló. Mondhatjuk, hiszen ezt önmagáról mondja ki. Amikor Zákeus megtér, azt mondja Jézusnak: Uram, amit patvarkodással – azaz törvényesség látszatja alatt, jogosság örve alatt - másoktól elvettem, négyannyit adok vissza. És ekkor mondja Jézus: ma lett üdvössége ennek a háznak. Mert az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett.
Zákeus története persze nem igazán a fösvénységről szól, hanem az emberről, akit a fösvénység nagy bűne is sújthat, és ha ez sújt és ennek enged, és nem tud a rablóbarlangból, a látszat-jogosság világából az igazságosságnak és a szeretetnek a világába átlépni, akkor elveszett. Pedig egész életét azzal töltötte, hogy nyerjen. Ez a nagy paradoxon áll a 8. parancsolat tilalma mögött: szerezni akarok, nyerni akarok, közben én vagyok, aki elveszek. Mikor megtér, s Jézus ezt mondja: ma lett üdvössége ennek a háznak, mert az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtalálja, ami elveszett. Csak akkor tudunk kioldódni a mindannyiunk életét sújtó – és a mértékéről ne vitatkozzunk – fösvénységből, a lopás kényszerességéből, ha átéljük azt, hogy megtaláltattunk. Ha átéljük azt, hogy Jézus Krisztus üdvösséget hoz a számunkra.
Milyen érdekes, Augustinus  egyházatya, aki egyébként nagyon keményen tudott a bűnök ellen beszélni, egy helyen, amikor a keresztyén hitről, reményről és szeretetről értekezik, és arra tanít bennünket, hogyan lehetséges Isten jó életrendje szerint élni, kitérőt tesz. És – ízlelgessétek a szavait – milyen szeretettel beszél azokról, akikről nem szoktunk szeretettel beszélni, mert a tolvajról, a lopóról nem beszélünk szeretettel. Szegény Zákeus főember volt és gazdag, és patvarkodással vette el a többiektől azt, ami a többieké volt, megsem bírt a lábak között odafurakodni, hogy lássa Jézust. Nem engedték, nem szerették. Mi több, amikor látták, hogy Jézus betér a házába, megütköztek és zúgolódni kezdtek: az ilyeneknek nem jár Jézus, az ilyeneknek nem jár Isten, az ilyeneknek nem jár kegyelem és szeretet. S mégis az az Augustinus, aki megismerte a megtérés jóságát és az Isten kegyelmét, nézzétek, milyen szívünk gyökeréig ható bölcsességgel és szeretettel beszél itt az emberi élet fő problémájáról. Azt mondja: két okból vétkezünk. Vagy azért, mert nem tudjuk, hogy mi az, amit nem szabad tennünk, vagyis nem tudjuk, mi az, ami tilos. Vagy azért vétkezünk, mert nem tudjuk megtenni, amiről már beláttuk, hogy tennünk kell. A vétkünk egyik oka tehát az, hogy nem ismerjük fel a rosszat, a másik oka pedig a gyengeségünk. Akik olvasták a Augustinus Vallomásait, megdöbbennek olvasva, hogy mikor megtérése után visszatekint életének csapdáira, zsákutcáira, hogyan-merre züllött, süllyedt, dőlt szét az élete, akkor a gyerekkorából idéz egy esetet. Igen elgondolkoztató, hogy miért erre emlékszik. Elmondja, hogy pajtásaival átmentek egy szomszédjuk kertjébe és loptak a körtéjéből. Gyerekcsíny – mondhatnánk. Tegye fel a kezét, aki nem ment át a szomszédba, nem csórt egy almát, nem szedte föl a diót, nem ment be a szőlőjébe szedni egy kicsit. Miért erre emlékszik Augustinus, erre a gyerekkori csínyre?
Mert ebben látta meg  a gyökerét a nagyobb rossznak. Leírja, hogy leszedtek egy-két körtét, hogy szomjunkat oltsák, aztán lerázták és megtaposták a többit. Egyikből jön a másik. S ez végig égett az egész életén a megtérésig, a bűnbocsánat kegyelmének elfogadásáig, hogy ő ezt tette. Mondhatnánk, tett ő ennél rosszabbat is, követett el nagyobb bűnöket is. De itt értette meg az ember nyomorúságának a gyökerét, hogy teszem a rosszat, mert nem tudom, hogy rossz, és nem teszem a jót, pedig tudom, hogy jó, de nincs hozzá erőm. Ugyanerről ír Pál apostol a Rómaiakhoz írott levelében, amikor azt mondja, hogy hasadást fedez föl magában, egy törvényt, és egy másik törvényt. Az egyik törvény, az egyik gondolat arra vezet, hogy éjjel és nappal gyönyörködjék az Isten törvényében. Azt mondja az apostol: gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, - vagyis a szíve teljességéből gyönyörködik az Isten törvényében. Mert az jó. Majd fölkiált: de fölfedezek egy másik törvényt az én tagjaimban, amely nem akarja, hogy cselekedjem az Isten jó törvényét. Oh, nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Ma lett üdvössége e háznak, - mondja Jézus Zákeusról, s mondja mindenkiről, akiknek az életébe belép. Mert nekünk mindkét vétek ellen harcolnunk kell: a tudatlanság ellen is és a gyengeség ellen is. De hiába harcolunk, vereséget szenvedünk, ha Isten nem segít rajtunk. Mert ha ezek a gonosz kívánság rab ejt, tudva és nyitott szemmel esünk bűnbe.
Mit tilt Isten törvénye? Nos, ezt a nyitott szemmel való vétkezést. A lopás tudatosan elkövetett bűncselekmény. Tiszteld atyádat és anyádat, - ezt egész életünkben tanulnunk kell. A múltkor kifejezetten arra tettem a hangsúlyt, hogy a szülőnek is szeretni kell a gyerekét, hogy a gyerek megtanulja megszeretni apját, anyját, nagyapját, nagyanyját. Ne ölj. Milyen nehéz belátnunk, hogy mennyire szorosan fogja itt Isten a gyeplőt – még a gondolatát is tiltja. Ne paráználkodj – hallottuk a múlt alkalommal –, és hallottuk Tertullianus egyházatya figyelmeztetését: caveat christianus – vigyázz, keresztyén! De itt, amikor Isten azt mondja: ne lopj, olyan bűnre irányítja a figyelmünket, amit az ember tudván tudva tesz. Aki lop, tudja: a másikét veszi el, aki orozva, erőszakkal, tiltott módon veszi el a másikét, hamis a mértéket alkalmazva, jogosság látszata alatt, az  eleve hamisan jár el. Ha Isten onnan felülről nem segít, hiába küzdök, hiába világos és tiszta, hogy mit nem lehet, és mit kell, csak hiába igyekszem, nincsen erőm. De: az embernek Fia azért jött, hogy megtalálja és megtartsa azt, ami elveszett.
Amikor azért imádkozunk, hogy Isten ne vigyen bennünket kísértésbe, azt is kimondjuk, hogy Isten a mi világosságunk és üdvösségünk – ahogy a zsoltár mondja –, és ez azt jelenti, hogy Isten a világosság, aki megvilágosít engem. Ő adja tudtomra, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetően elő kell segítenem, vele úgy kell cselekednem, amint akarnám, hogy más cselekedjen velem, hogy kitartóan és hűségesen munkálkodnom kell, hogy mások szükségén is segíteni tudjak. Isten világossága kell ehhez. S azt mondja a zsoltár: Isten az én üdvösségem, Ő az üdvözítő, aki megszabadít az önzésnek, a kívánásnak, a fösvénységnek, a mohóságnak a rettenetes kényszereitől. Megszabadít. Mert amikor az apostol így kiált: oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből, így folytatja a Római levél 8. részében: nincsen kárhoztatások azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak, akik nem test, hanem lélek szerint járnak.
Az egyik világ, ahogy mondani szoktuk, a tilalomfák világa: ne lopj, ne csalj, ne használj hamis mértéket, ne orozz, ne vedd el, nem a tiéd, itt csupa „nem” magasodik, ez a kárhoztatás világa. De nincsen kárhoztatásuk azoknak, akiket az Úr Jézus Krisztus megtalált és megtart, nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik hagyják, hogy az Úr Jézus Krisztus megtalálja őket. Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki megnyitja az ajtót, én bemegyek hozzá és vele vacsorálok és Ő énvelem – mondja üdvözítő királyunk.
A modern antropológia szerint az ember élete nem bezárt és nem befejezett. Sok modern jogfilozófus szerint ez okozza az ember hajlamosságát arra, hogy másoktól elvegyen, -  nem befejezett az életünk. A modern antropológiának igaza van, az ember élete nem befejezett. Némely modern jogtudósnak nincsen igaza, mert nem ez az oka a bűnnek. Az ember azért nem befejezett, és mindaddig nem befejezett, amíg Istenével be nem teljesedik az élete. Ne lopj, ne vedd el, - mert amit lopsz, amit jogosság látszata alatt orzol, csak ócska isten-pótlék. Egyedül csak az Isten töltheti be az űrt. Amúgy csak az ostoba, gyarló igyekezet marad, hogy betöltsük valamivel. Augustinus, amikor fölidézi azt, amit mi gyermekcsínynek nevezünk, az élete egész nyomorúságára rávilágít. Nekünk is szabad Istennek ezt a törvényét úgy olvasni, mint ami nem holmi szigorú szülői vagy pedagógusi vagy rendőri vagy  tulajdonosi tiltás, nem egyszerű gyermeknevelő mondat (mint amit régen ráírtak a vonalzóra: Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát). Az életünkről van szó, és arról, hogy beteljesedik-e az életünk, betelik-e az életük, vagy örökre üresen marad. Én azért jöttem – mondja Jézus – hogy életünk legyen és bővölködjenek. Ő az, aki megtanít látni a jót, és ő ad erőt betölteni Isten szent törvényét. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, csak közhelyet mondok, ha azt állítom e parancsolat magyarázatának bevezetéséhez, hogy aligha van ennyire jól, és egyúttal ennyire rosszul értett parancsolata Istennek, aligha van ilyen sokszor idézett és olyan kevésszer bevett törvénye Isten igéjének. Ezért engedje meg a gyülekezet, hogy egy felszólítást bocsássak előre, mielőtt bármit is mondanék a Heidelbergi Káté segítségével és a felolvasott igehelyek mentén Istennek erről a parancsolatáról. Hadd idézzen Tertullianus egyházatyát, aki, amikor a Római birodalomban a mi korunkhoz felette hasonlító jelenségeket látta, a látványosságokat, a cirkuszi játékokat, a színházat, a tömegkultúrát, és azt is, amit abban a korban médiának neveztek, így kiáltott: caveat christianus – vigyázz, keresztyén! De hogy mire is kell vigyázni e parancsolat kapcsán, az már nem annyira világos, azért bele kell mélyednünk Isten törvényébe, és abba, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk ezt a parancsolatot értelmezi, magyarázza, és ahogy e parancsolat élet-valóságát gyakorolja. Azért kell nagyon odafigyelnünk, mert a mai kor nagy gyűlölete a keresztyénséggel szemben jórészt ebben a parancsolatban, illetve az ebből a parancsolatból következő vagy következtető dolgokban gyökerezik. Sok vádat fogalmaznak meg ma a keresztyénséggel szemben e parancsolat kapcsán, de nemcsak kívülről, a keresztyénség kritikusai, hanem időnként belülről is hallunk ilyen vádakat. Az egyik legmélyebb, gyakran kimondott, de sokszor elhallgatott és nem igazán találó vád az, hogy a keresztyénség olyan vallás, olyan világ- és emberszemlélet, amely valami megmagyarázhatatlan okból túl-szexualizál mindent. A keresztyének – mondják a kritikusok – borzalmas emberek, mert amit a világban látnak, azt csak deréktól lefelé tudják elgondolni, számukra deréktól felfelé nincsen semmi. Hisz’ mindig azt pufogják, hogy ne paráználkodjál. Aztán ehhez hozzáteszik azt is, hogy a keresztyének képmutatók, mert igaz ugyan, hogy Jézus kemény szavakat mond a Hegyi beszédben a kívánásról, no de ki az, akinek a szívében soha ne futott volna át kívánság. Ki az a keresztyén, álljon ide elénk, aki nyugodtan elmondhatná, hogy őt soha semmi ezen a területen meg nem érintette, ahogy Jézus mondja: gonosz kívánság ne futott volna át rajta. Ha pedig előáll egy keresztyén és azt mondja, hogy kora ifjúságától kezdve szerzetesi fogadalomban, önkéntes szüzességben él és semmi köze nincs e világ dolgaihoz, akkor meg azt rángatják elő, hogy életellenes és életidegen. Van, aki finomabban fogalmaz, és azt mondja, hogy a keresztyének magatartása szublimált kéjvágyat takar, azért beszélnek ilyen sokat erről a parancsolatról, a paráznaság tilalmáról, mert tulajdonképpen lépten-nyomon erre vágyakoznak, s igazából véve csak önmaguknak akarják megtiltani, tehát a tilalomba mindenkit be akarnak vonni. Mondják azt is, hogy a keresztyének kegyetlenek.  Egyszóval néha az az érzése az embernek, mint amit egy orvos mondott nekem egyszer, amikor egy súlyos beteget bevittek a klinikára, négy vagy öt, önmagában is súlyos betegséggel. Kapkodtak az orvosok, hol ezt próbálták, hol azt próbálták, de ha az egyiket próbálták, a másik bajt növelték. Ezt mondta nekem az orvos: be vagyunk kerítve. Úgy tűnik tehát e parancsolat és a folyományai kapcsán, hogy aligha van parancsolat, amit annyira jól értünk és annyira rosszul értünk, - bekerített helyzetben vagyunk.
A János evangéliumából felolvasott történet a régi, ószövetségi világ kegyetlen törvénykezését idézi fel. Eszerint, a mózesi törvénytartás megkövezésre ítélte a házasságtörőt. A történetben azt látjuk, hogy Jézus be van kerítve. Ha Jézus azt mondja, hogy kövezzétek meg a házasságtörő nőt (mert ezt rendeli a mózesi törvény, ez a kor szokása), akkor rögtön jön a kérdés: miért beszélsz akkor kegyelemről? Miért beszélsz arról, hogy az ember élete megváltozhat? Ha viszont azt mondja: ne kövezzétek meg, akkor mindjárt jön a vád: törvényszegő, fölborítja a világ rendjét. Mi is sokszor érezzük, hogy ami e parancsolat kapcsán be vagyunk kerítve, és nemcsak abban az értelemben, hogy tudunk-e jó és helyes ítéletet mondani. Abban ugyanis a magyar embernek nagy gyakorlata van, hogy elkerülje a tiszta és világos szót. Sokkal inkább azt érezzük, hogy a magunk küzdelmeiben, hűségért való harcaiban, állhatatosságra való igyekezetünkben, a tiszta és fegyelmezett életetre való igyekezetben, s mégis, a bekerítettségünkben nem sok segítséget kapunk. Pedig ki az, aki közülünk ne akarna tiszta és fegyelmezett életet élni?
Ha még azt is hozzáveszem, hogy Freud, aki, tudjuk  (és ez most nem értékítélet, csak egy egyszerű megállapítás), nem kedvelte különösen a keresztyénséget, s általában a vallásokat sem kedvelte különösebben, azt mondja az emberi civilizációról írott elmélkedéseiben, hogy az ember életét két nagy őselv, két nagy princípium határozza meg. Az egyikről a múlt alkalommal volt szó, a ne ölj parancsa kapcsán. Freud ezt így nevezi, ez a tanatosz-elv, a halál elve. A másik pedig, ami most érint bennünket, az erosz elve. Freud ezzel a görög szóval, és a görög szóba belefoglalt görög mitológiai képzetekkel próbálta a modern ember számára érzékeltetni erosz valóságát, ez a vágyakozásnak, mégpedig a véghetetlen és kielégíthetetlen vágyakozásnak a princípiuma. Azt mondja Freud: ez mozgatja az életet.
Értjük tehát, s nem is akarom fokozni a csapdahelyzetünk érzetét, de ha azt mondja egy nagy hatású, és – valljuk meg – sok tekintetben valóban igazat mondó pszichológus, hogy az ember életét nagymértékben – szerinte döntő mértékben, de hadd tompítsam: nagymértékben - meghatározó őselv, mozgató erő ebbe a szóba foglalható bele, hogy erosz,  akkor, amikor bennünket, keresztyéneket a parancsolat kapcsán, meg a hozzáfűzött törvényi rendelkezések kapcsán, meg a kétezer éves ilyen-olyan keresztyén életgyakorlat kapcsán támadnak, akkor voltaképpen ennek a támadásnak éppenséggel nem az a célja, amit a 18. század felvilágosítói, többek között Holbach báró, híres könyvének a címe foglal magába. Sokan használták ezt a címet, hogy, úgymond, leleplezzék a keresztyénséget, leleplezzenek bennünket, hogy mi is csak ócska, kéjvágyó, képmutató, ítélkező, filiszter, kispolgári magatartású egyedek vagyunk, akik azért ütjük ezt a nagydobot, mert kiváltképpen szeretünk ítélkezni. Nem erről van szó, hanem arról, hogy ezzel a parancsolattal (mint az összes többivel is) az emberi lélek lényeges kérdéseihez érkezünk. Vagyis ma az a tét, és az a kérdés, hogy mi keresztyének – most egyszerűen csak így mondhatom – hozzászólhatunk-e az emberi életnek ehhez a lényeges kérdéséhez? Természetesen, emberi magatartás, hogy ha valakit megrovunk valamiért, vagy buzdítunk valamire, valakit – mondjuk ki – kárhoztatunk helytelen magatartásért vagy éppen igyekszünk valami jóra ránevelni, s az illető azt nem akarja, a legjobb elhárítás az, ha azt mondja: de hát te is csak olyan vagy. Mit jössz te nekem, miről beszélsz te nekem? Miről papolsz nekem? Jaj, már megint prédikálnak erről. Vizet prédikál, bort iszik. Halljuk ezeket. De, testvérek,  szabad Isten igéje és a Szentlélek segítségével túlmenni ezen a rossz érzésen, mert mint elmondottam a bevezetőben, nemcsak az a kérdés, hogy miképpen tudunk erről a magatartásról ítéletet mondani, és mások fölött pálcát törni, hanem hol találunk segítséget ahhoz, amire Isten meghív bennünket ebben a parancsolatban, a tiszta, a szent, a fegyelmezett életre. Ez a nagy kérdés.
Ezért hát engedjétek meg, hogy még valamit itt elmondjak. A mai kor nemcsak azt lobbantja a keresztyének szemére, hogy mi egy túl-szexualizált szemléletmóddal nézzük a világot, hanem erre rátesznek még egy lapáttal. A mai kornak már-már paródiába fulladó jelenségsorozata, amikor úgy akarja felülmúlni a régi intézményeket, így például a házasság intézményét is, hogy megrohasztja azokat. Nem megszünteti, hanem megrohasztja. Ennek az egyik legmarkánsabb jelensége, amit több ország törvényhozásában látunk (kisebb-nagyobb tiltakozásokat kiváltva, minden esetben nagy média-visszhangot nyerve), ez a homoszexuálisok házasságának a bevezetése, amely véleményem szerint – ha szabad egy református lelkésznek a mai világban a véleményét nyilvánítani egyáltalán – íztelen és értelmetlen. Hiszen a legkevésbé sem valamiféle jognak a kiterjesztéséről van itt szó, sokkal inkább arról, hogy a mai ember meg kívánja változtatni a természet rendjét. A házasságot ugyanis férfi és nő kapcsolatára találták ki. A mai igyekezet, amire a mai ember törekszik, és óriási politikai, szellemi, gazdasági, morális erőt vet bele, nevezetesen, hogy kitágítsa a házasság jogosultsági körét és intézményét, olyasmire hasonlít, mint amikor Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, vagyis Sztálin eldöntötte, hogy Szibériában az északra folyó folyókat megfordítja, mert minek ömlik a folyó fönt északon a hideg tengerbe, ott nincs szükség vízre, bezzeg délen, Dél-Szibériában nagy szárazság van, oda kell irányítani a folyókat! Hogy Oroszország ezen része kigyógyult-e már a természeti katasztrófa-sorozatból, azt mi még nem tudjuk. De mintha valami ilyesmire vállalkozna a mai ember.
Ezt is fegyelembe kell vennünk, amikor Jézus szavai fényében próbáljuk ezt a parancsolatot jól érteni. A Hegyi beszédben Jézus szavai kemények, elviselhetetlenül kemények, szinte azt lehet mondani, hogy iszonyatosak. Ezeket nagyon gyorsan át szoktuk lapozni. Mert az a szép ott a Hegyi beszédben, hogy kik ott a boldogok, azt magunkhoz öleljük. De ami utána jön, azt nagyon gyorsan átlapozzuk, különösen itt, a Hegyi beszédben, mert nagyon kegyetlennek tűnnek. Inkább szívesen odalapozunk a János evangéliuma 8. részéhez, a házasságtörő nő történetéhez és azt mondjuk: ez a mi Jézusunk! Igen, ez a keresztyénség! Hol vannak a te vádolóid, senki sem kárhoztat téged? Akkor én sem ítéllek el, eredjél és többé ne vétkezzél. Ez a mi Jézusunk, ez a keresztyénség, ez az irgalom, ez a kegyelem!
Csakhogy, azért olvastam fel mind a kettőt, mert a János evangéliumában foglaltakat, különösen Jézus elbocsátó szavát: eredjél, és többé ne vétkezzél, önmagában csak félreértenénk. Csak hamis hivatkozásnak és ürügynek használnánk, ha nem visszhangozna ott a szívünkben és a lelkünkben az, amit a Máté evangéliumában olvasunk. Mert, ahogy egy bölcs Biblia-magyarázó megjegyezte János evangéliuma történetéhez, Jézus ugyan fölmenti a házasságtörő asszonyt bűne alól, megbocsátja a bűnét, de nem menti fel arra, hogy a továbbiakban is vétkezzen. Márpedig elég gyakran látjuk, halljuk, hogy Jézusnak ezzel a szavával szokták fölmenteni az emberek magukat a továbbiakra. Pedig Jézus nem azt mondja, hogy eredj el, aztán, ha nagy baj lesz, gyere hozzám, és aztán majd megint kitalálok valamit, hogyan lehet az ítéletet és a vádat leszerelni, csak folyamodjatok hozzám bizodalommal gyermekeim, követőim, tanítványaim, nálam kész a kegyelem, nálam kész a megbocsátás, nálam kész a felmentés. Jézus ezt az asszonyt elbocsátja, - és meghívja. Meghívja a szent életre. Eredj el és többé ne vétkezzél. És ezt nem értjük igazán, ha nem vesszük ide azokat a szavakat is: ha megbotránkoztat a te szemed, vájd ki azt, ha megbotránkoztat a te jobbod, vágd le azt, mert jobb, hogy egy tagod vesszen el, minthogy az egész tested a gyehennára, ítéletre kerüljön. Ezt is a mi Jézusunk mondja.
Mit akar hát Isten? Isten ezzel a törvényével, ezzel a parancsolatával (ugyanúgy, mint minden parancsolattal, amelyet annak idején Mózes kőtáblára írt, és amelyről Jeremiás próféta azt jövendölte, hogy majd, amikor megragadjuk az üdvösséget Jézus Krisztusban, Isten a szívünkbe fog beírni), Isten az Ő irgalmassága és kegyelmessége felé hív meg bennünket. Továbbá, Isten ezt a parancsolatot, ugyanúgy, mint a többit, megszabadított gyermekeinek rendeli. Ez nagyon fontos. Ezt mindig hangsúlyozom, és nem fogom unni hangsúlyozni: Isten megszabadított gyermekei veszik, kapják és fogadják a tízparancsolatot. Ez szabad gyermekeknek szól, akiket Isten szabadságra hívott meg, de Péter apostol szavával élve úgy, hogy a szabadság ne legyen a gonoszság palástjává.
Mit akar hát itt Isten? Először is ez a parancsolat: ne paráználkodjál, vagy más fordításokban, ne törj házasságot, a szövetség egyik titkát fejezi ki. A szövetségnek azt a titkát, hogy a szövetség kizárólagos. A szövetségben nincsen lábjegyzet, a szövetségben nincsen apró-betűs szöveg. A szövetség nem olyan szerződés, akár férfi és nő köti a házasságban, akár két fél köti, mondjuk egy vállalkozásban, akár két nép köti egymással valamilyen ügyben, vagy akár Isten és ember köti egymással, amelynek lennének olyan apró-betűs, elolvashatatlan és értelmezhetetlen részei. Nem úgy, mint ma, amiről sokat hallunk a hitelválság kapcsán. Valaki fölvett ezer forintot, mert akart venni az unokájának három gombóc fagylaltot, és öt év múlva azt találja, hogy neki nem ezer forint kamatait és kezelési költségét kell kifizetni, hanem elárverezték a házát. Miért? – Mert volt egy záradék, egy apró-betűs rész, volt valami rejtett meghagyás. A házasság nem olyan szövetség, hogy lenne benne záradék, abban az esetben, ha.., akkor, ha.., akkor így, akkor úgy; és az sem baj, ha a másik fél nem tudja. Ma Magyarországon, mindannyian roppant módon szenvedünk attól, amit persze csak egy statisztikai számmal tudunk kimondani, hogy minden száz megkötött házasságból legalább ötven válással ér véget, és erre nem mondhatjuk azt, hogy jaj, de jó, én még nem váltam el, jaj, de jó, én ezt nem ismerem... Mert nincsen olyan család, nincsen olyan rokonság, nincsen olyan barátság, nincsen olyan emberi kapcsolatunk, ahol ez ne jelenne meg, és azt látjuk, hogy amikor fölbomlik egy szövetség, attól senki nem lesz boldog. Ezért mondja Jézus, egy másik helyen, amikor az elválás felől kérdezik: Mózes ezt csak keményszívűségetek miatt engedte meg nektek. És azt látjuk, azt tapasztaljuk, hogy már külön lelkigondozói iparág (csúnya kifejezés, elnézést kérek mindazoktól, akik bajba jutott emberek lelki gondozásával foglalkoznak!), a méretekre való tekintettel szinte egy iparág alakult ki lelkigondozásra, válás utáni poszttraumás kezelésre. Hogy valamilyen módon mégis visszarángassák az embereket a normalitásba. Mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha széttörik egy szövetség, abból semmi jó nem jön ki. Nemcsak a gyerekek nem jönnek jól ki belőle, bár ez a legelső és a legnyilvánvalóbb következmény, s a lélektan használ ilyen kifejezést, hogy válási árvák. A felek sem jönnek ki belőle jól.
Egyszóval tehát, ebben a parancsolatban Isten azt fejezi ki, hogy a házasság teljes egészében, teljes létvalójában involválja a feleket. Testestől, lelkestől, mindenestől vagyunk férj és feleség, nincsenek az életünkben fenntartott rezervátumok. Ostoba és szinte halálos az a játék, amit, most már talán ideje múlt, de 15-20 évvel ezelőtt még divatozott a nyugati civilizációban – ez az úgynevezett nyitott házasság. Magyarán: házasságtöréssel gyógyítsák a megromlott házasságot. De nincs rezervátum. Nincsenek külön kis területei a férjnek és külön a feleségnek, ahol én én vagyok, ő meg ő, és én azt csinálok, amit akarok. Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor súlyos házassági válságban vergődött, a felesége számon kérte rajta a házasságtörést, a kalandokat, a kicsapongást, a szeretőket, azt mondja nekem: tiszteletes úr, nem lehet nekem egy kis magánéletem? Ott álltam megdöbbenve, mert én eddig úgy tudtam a civilizációt, hogy a házasság a magánélet, a házasság az a bensőséges bizalmi szféra, amely már nem bonható tovább. És milyen jó a magyar szó: házasságtörés,  a házasságból sem kitörni, sem oda betörni nem lehet. Istennek ez a törvénye életvédelmi törvény. Ne ölj – ha ezt halljuk, megdobban a szívünk és azt mondjuk: igen. Örök parancs ez, és milyen szent parancs és milyen fontos parancs ez, és milyen hálásak lehetünk érte. Mert ha az emberiség, civilizáció történetén végigtekintünk (ezer évekről beszélünk), megriadunk, hogy milyen olcsó volt régen az ember élete. Egyszer olvastam egy izlandi krónikát, 1200 évvel ezelőtt agyoncsaptak valakit, - egy birka volt az ára. Vagy, ha olvassuk a háborúk történetét, amikor Napóleon rakta a figurákat a térképen, és mondja a hadvezéreknek: ha odaküldünk egy csapatot, az ötezer ember áldozatába kerül, de menjenek. Milyen könnyen játszottak élettel, életekkel. Milyen nagy törvény ez, hogy ne ölj!
És az nem nagy törvény, hogy ne törj házasságot? Hogy ne paráználkodj? Ez ugyanúgy életvédelmi törvénye Istennek. Mit akar Isten? Azt, hogy szent, tiszta és fegyelmezett életet éljünk – mondja a káté. Ezért van az, hogy Isten prófétái olyan bátran, szinte félreérthető módon példálóznak Isten és ember kapcsolata mentén a paráznasággal. Amikor a régi Izrael letért Isten útjáról, bálványokat imádott, hamis kultuszt állított fel, elvonul az élet tiszta forrásától, hogy szennyezett vizet igyon, akkor a próféták ilyen kemény szavakat mondanak: a parázna Izrael. A házasságtörő Izrael. Hóseás próféta könyvében Isten ezt egészen megrendítő módon írja le. Aztán ezt átveszi Ezékiel próféta, Jeremiás próféta és a többiek is. Úgy mutatkozik be Isten, mint férj, és úgy mutatja be Izraelt, mint hűtlen feleséget. (Kérem a nőket, ne tiltakozzanak, hogy már megint el vannak nyomva, mert ez megfordítva is igaz lehet.) Isten totálisan hozzákötötte az életét népéhez, Isten teljesen involválta önmagát az Ő népe életébe – amely viszont hűtlenül, a szövetséget megszegve és megtörve elhagyja Istent. S ennek mindig életvesztés a következménye, ennek mindig az a következménye, hogy tönkre megy az élet. Ennek mindig az a következménye, hogy nem is fertőzött vizet, hanem hamis vizet iszik az ember, ami nem is víz. Ennek mindig az a következménye, hogy az ember elkezd eltávolodni az igazi élettől.
Ezen az sem, amit a középkor keresztyénsége próbált ki  ebben a nagy drámában, mondván: akik akarják, ne házasodjanak. Éljenek szerzetesként, zárják ki magukat a világból. Aztán ehhez üdvszerző érdemet is hozzákapcsolt a középkor keresztyénsége, s fokozta a tétet. De mire a 16. századba eljutunk, a reformátorok már egészen világosan és keserűen azt látták, hogy miközben ugráltak az átlagember fején a házasságtörés bűnével, aközben magukat felmentették. Ezért van olyan sok vád a keresztyénség ellen, s nem akarom azt mondani, hogy ebben ártatlan is a keresztyénség. Ugráltak az átlagember fején a házasságtörés kapcsán, a kívánságok kapcsán, paráznaság kapcsán, lenyomták az egyszerű embert, és valóban mindent túl-szexualizáltak, ám közben azok, akik szent fogadalommal nem házasodtak, azok úgy magyarázták a Bibliát, hogy én nem is törhettek házasságot, mert vagyok házas. Közben mocskosabbul, tisztátalanabbul és gyalázatosabbul éltek, mint ma bármelyik Hollywood-i médiasztár. Bizony, így volt ez, kedves testvérek. Ezért mondja Pál apostol, jobb házasságban élni, mint égni. És ez Isten parancsolatának az egyik nagy titka. Jobb házasságban élni. Jó házasságban élni, mintsem égni, mintsem ahogy a nagy, lélektudó Freud mondja: élni és őrlődni, az erosz princípiuma mentén.
Mit akar Isten? Azt mondja a káténk: azt, hogy a paráznaságot mi is szívből gyűlöljük, mert életellenes, mivel Isten megátkozta azt, és azt akarja Isten, hogy tiszta és fegyelmezett életet éljünk akár a szent házasságban, akár azon kívül. Csak a házasságtörést és más hasonló gyalázatot tilt Isten ebben a parancsolatban? Mivel testünk és lelkünk a Szentlélek temploma, Isten azt akarja, hogy mindkettőt tisztán és szentül őrizzük meg. Ezért megtilt minden parázna cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot, vágyat, és mindent, ami erre ingerelhetne. Azt mondtam, be vagyunk kerítve, kedves testvérek. De ebben a bekerítettségben Isten szent igéje, Isten Szentlelke, az újjászületés áldása siet segítségünkre, mi több, ez az egyetlen menedékünk. Akik tehát szívüket és lelküket az új élet ajándékáért fölemelik az újjáteremtő Istenhez és megízlelik az eljövendő világ csodálatos erőit, megértik, mit jelent, hogy testünk és lelkünk a Szentlélek temploma, azok boldog szívvel ölelik magukhoz Mesterünk és Urunk szavát: eredj el és többé ne vétkezzél, mert már tudják, ez nem a következő vétekre hatalmaz fel, hanem az új életre hív meg. Boldog, aki érti, tudja, és gyakorolja is magát Istennek ebben a szent, egész életünket oltalmazó, az Ő szerető szövetségében megtartó törvényében. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, aligha kell mondani, és különösképpen bizonyítani azt, hogy amikor valami nagy erkölcsi rossz zúdul rá az életünkre, könnyen megtaláljuk, és meg is kell találnunk az okát, mégpedig egy-egy isteni törvénynek a megszegésében. Nem is egyszeri megszegésében, hanem tartós mellőzésében, figyelmen kívül hagyásában, vagy éppen abban, hogy az emberi közösségek az isteni szent, létakarat és lét-törvény ellenére élnek. Ezért nem kell hosszasan részletezni azt sem, hogy amikor a mai közviszonyokat szemléljük, akkor az egyik nagy problémaegyüttes gyökerét éppen a harmadik parancsolatban találjuk meg: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Hadd tegyem hozzá mindjárt megelőlegezve a mondandómat, hogy e parancsolat kapcsán mindig a hamis bíró példázata jut eszembe. Lukács evangéliumában hozza fel ezt Jézus egy olyan emberről, aki így titulálja önmagát: Istent nem tisztelek, embert nem becsülök. És mindjárt ott is vagyunk a problémaegyüttes kellős közepén: aki nem tiszteli Istent, az nem becsüli az embert. Nem megy az, amivel hosszú ideje kísérletezget az ember, hogy hagyjuk Istent, de az embert becsüljük. Ez nem megy. Aki Istent nem tiszteli, az embertársát nem fogja becsülni. Ezt pedig ezért hozom ide, mert ma egy nagy csapda fenyeget mindannyiunkat, és bizony sokszor beleesünk ebbe a csapdába, mi több, azt tudom mondani, sokszor nagy örömmel megyünk bele ebbe a csapdába, mert ezzel mintegy fölmentjük önmagunkat a harmadik törvény megszegésének a problémája alól.
Pedig a csapda igen nyilvánvaló.  Miután mindenben olyan meghatározó a politika, és mindent áthat a politika, a politikai nézeteknek a küzdelme, a parlamenti vitatkozás, a politikai pártok rivalizálása, könnyen elintézzük az egész problémát azzal, hogy a tiszta beszéd a politikában romlott el. Ha valaki föllép az informatikai szupersztrádára, az internetre, megnyom két gombot, máris látja-hallja, hogy az egyik párt jeles tagjai káromkodásokkal kampányolnak. Nahát, máris ott van a lelkünkben a gondolat: lám, ilyen a politika. Lám, mivé lett a politika, már káromkodással kampányolnak! De én ebben mindig azt érzem, hogy közben föl is mentjük magunkat. Ilyen a politika, mondogatjuk, ilyenek a politikusok, de jó, hogy mi nem vagyunk politikusok, de jó, hogy nem tartozunk egyik párthoz sem, de jó, hogy nekünk nem kell ebben részt venni, csúnya bibis világ, fúj, fúj, fúj...
De két dolgot hozok most ide, és mindannyian meg fogjuk érteni, hogy ez bizony olcsó és veszedelmes felfogás. Mi megkiabáljuk, megdobáljuk, megkövezzük a politikusokat, dohogunk magunkban, fogjuk a fejünket, hogy milyen förtelmesen beszélnek, aztán el van intézve a dolog. Az egyik élményem segédlelkész koromhoz kötődik. Azt hiszem, ezzel már példálóztam, s azért hozom ide újra, mert felejthetetlenül belém égett, kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. Családot látogattam kis faluban, ahol szolgáltam, és ahogy jöttem föl egy kis közön keresztül, az egyik palánk-kerítés mögül hangok hallatszottak ki, egy nagymama tanította beszélni az unokáját. Szép dolog, ez a nagymamák dolga. De hallom ám, hogy a nagymama káromkodni tanítja az unokát, és amikor a kis pösze mondta vissza, a nagymama kacagott és tapsolt neki: jól van! És jött a következő káromkodás. Amíg élek, nem felejtem el.
A másik az, hogy amikor felelős közéleti emberek káromkodással kampányolnak, arra hivatkoznak, hogy ez tetszik az embereknek. Mi kimondjuk, mi úgy beszélünk, mint az átlag magyar ember – erre hivatkoznak, ezzel hivalkodnak. Megmondom őszintén, tényleg így beszél az átlag magyar ember. Ha lenne valami mennyei statisztika, hogy a magyar ember hányszor gyalázza és káromolja Istent, és ezzel egyidejűleg hányszor gyalázza embertársát, Istennek képmását, hányszor nem tiszteli Istent és nem becsüli az embert, szerintem sztenderdül, folyamatosan olimpiai bajnokok lennénk ebben. Ebben minden érem a miénk lenne. Fájlalom és belekeseredik a lelkem, amikor a politika világában, ahol a beszéd dönt el mindent, gyalázatosan beszélnek. De nem akarom azzal elintézni, hogy a politikusok ilyenek, s aki politikus lett, az átlépett valami másik dimenzióba, átváltozott káromkodó-géppé, és de jó nekünk, mi rendesek vagyunk... Ne csaljuk meg magunkat.
Ezért is hozom most ide a Heidelbergi Káté írójának, Ursinus Zachariasnak egy nagyon érdekes magyarázatát.  Ez egyfajta skolasztikus felosztás, középkorias, de nagyon életszerű. A káté írója azt mondja, hogy kétféle módon lehet a parancsolatokat felosztani, különösen az első törvénytáblán lévőket. Némelyik parancsolat az ember szívét érinti, és némelyik pedig az ember közösségi vagy megnyilatkozó életét érinti, latinul így nevezi a két csoportot: az egyik a privatus, a másik a publicus. Az első parancsolat a privát szférába esik, mert a szívben dől el, belül dől el, hogy van-e az embernek Istenen kívül még hamis istene. Ez egy belső döntés. A második parancsolat publicus, mert azt már köz-nyilvános, hiszen az Isten-tisztelet mindig nyilvános, ezért közösségi kérdés, hogy mit állítunk az Isten-tisztelet terébe. Bálvány szobrokat, hamis istenek faragványait, saját kezünk csinálmányait? Aztán folytatja, és azt mondja: a harmadik parancsolat (az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd), ez is privatus, majd a negyedik parancsolatra mondja, hogy az a publicus, tudniillik, hogy az Úr napját szenteljük meg, Isten-tiszteletben, áhítatos ünnepnapi együttlétben. Lehet, hogy a káté írója 450 évvel ezelőtt tudott valamit? Tudta, hogy mi lesz most? Mert amit itt megjegyez, az van most.  Nem tudjuk mi az Isten nevének hiábavaló felvételét, az Isten neve káromlását, az esküdözést, a hamis esküt, az átkozódást azzal elintézni, hogy ez mind a publicus szférába tartozik, mi pedig a kis privát keresztyén szférában eléldegélünk. Hogy az egyház és a keresztyénség, és a keresztyén lét egy kis oázis volna, ez nagy hazugság. De nem kell Ursinust jövőbe látó képességekkel felmagasztalnunk, csak belátni, hogy ismerte Isten igéjét. És két vonatkozást mindenképpen meg kell említeni. Egyrészt azt, amit Jézus mond: a szív teljességéből szól a száj. Másrészt azt, amit Pál apostol ír Timóteushoz 2. levelében, amit felolvastam a lekcióban, hogy az utolsó időben sok minden egyéb mellett lesznek az emberek átkozódók, káromlók, gonosz beszélők, gyűlöletet fröcsögők. Ráadásul Pál apostol azt írja Timóteusnak, hogy nem a gonoszok lesznek ilyenek, a gonoszoknak nem kell ilyenné lenni, ők ilyenek, hanem akik magukon hordozzák a kegyesség látszatát,  akik elindultak a hit útján, akiket megérintett az Isten valósága, akik tanulták az igazságot, és az igazsággal együtt szent és tiszta beszédet, azok lesznek káromlók, gonoszul beszélők.
S itt újra fel kell hívnom a figyelmet arra a megértési vagy magyarázati módra is, amit már a kátéból többször hallottunk, és váltig hangsúlyoztunk, hogy ugyanis nem azt kérdezi a káté a parancsolat magyarázata során, hogy mit tilt Isten, hanem azt, hogy: mit akar?! Pedig tilalomról van szó, és súlyos szankció kapcsolódik hozzá. (Nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.) De mégsem igazán tilalom ez, értjük jól, ha jól akarjuk érteni. Isten ebben a parancsolatban egy összefüggést mutat meg, ez pedig az, hogy meddig él a szabadság. A tízparancsolat ugyanis a szabadság rendje. József Attila így kiált szép verssorában: Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet... – és ekkor nekem mindig a tízparancsolat jut eszembe. Mert így kezdődik a tízparancsolat: Én vagyok az Úr, a Te Istened, aki kihoztalak – másképpen: kiszabadítottalak... Ezt az életszövetséget, ezt az életrendet a szabadító Isten adja, és most itt, a harmadik parancsolatnál igazán föl kell tennünk azt a kérdést: meddig él a szabadság, meddig vagyunk szabadok? Azért is hangsúlyozom ezt így, mert a beszéd, az, hogy tudunk beszélni, a szabadságunknak, egészen pontosan az ember voltunknak, a szabad emberlétünknek a legelemibb szerkezetéhez tartozik. Ha ezt elveszik tőlünk – tudniillik a beszédnek a képességét vagy a lehetőségét –, akkor elvették a szabadságunkat, de elvették az embervoltunkat is, attól is megfosztottak bennünket. Amikor megszületik egy gyermek, idő múltán türelmetlenek lesznek a szülők, mikor szólal majd meg. Ismerjük a legendát, a nagy fizikusról, Einsteinről, aki négy éves koráig nem szólt egy szót sem. Azt mondja a legenda, hogy aztán egy ebédnél megszólalt a kis Albert, hogy nem jó a leves! Jaj, csoda történt, négy év után megszólalt! S megkérdezték tőle, hogy eddig miért nem beszélt? Azt mondja: nem volt semmi baj. Miért kellett volna neki szólni? Milyen nagy dolog, amikor egy gyermek kimondja az első szót, meg a másodikat, amikor mondatot mond... Miért az? Mert, gondoljuk, ez az élet rendje, tanuljon meg a gyerek beszélni és beszéljen a gyerek, kommunikáljon velünk a gyermek. De bele se gondolunk, hogy igazából véve a beszéléssel a teljes emberi lét konstituálódik. A teljes emberi lét azzal létesül, amikor  az ember ki tudja önmagát mondani, amikor már nemcsak a könnyei, az ordibálása, a láza, hanem a szava, a szíve jelzi a számunkra, hogy ki ő, mit gondol, s megosztja velünk legbelsőbb titkait és létét. Ebben létesül az emberi mivolt.
Nem véletlen, hogy régi harca ez az embernek, igen régi harc  a szólás szabadságnak kérdése. Nem kétszáz éve kezdődött a szólásszabadságért való harc. Mitöbb, kétszáz éve valami más kezdődött: a szólásszabadság elleni harc, csak éppen a szólásszabadság nevében kezdték mondogatni, hogy az ateistáknak is szabad mindent kiabálni és szabad Istent tagadni. De amíg szólhatok, és megnevezhetem létem forrását (s nem tagadhatom), addig vagyok szabad. Persze, tudom, sokféle szabadság van, ám ehhez a szabadsághoz nem kell semmi egyéb, csak én. Annyiféle szabadság van: sajtószabadság, például. De ahhoz kell legalább egy nyomda, valami festék meg papír. Az utazásnak is van szabadsága. Ahhoz kell egy vonat vagy egy repülő (csak nehogy megint megígérje nekünk valaki a kampányban, hogy a nyugdíjasok ingyen repülhetnek). Oktatás szabadsága. Ahhoz iskolákat kell építeni. Egészséghez való jog. Ahhoz orvosi rendelőket kell építeni, kórházakat, és orvosokat kell kiképezni. Végtelenségig lehet gyarapítani a szabadságokat, sokféle szabadság van, a modern ember ráadásul egyfajta tömegtermelési lázban ég, a parlamentek, a törvényhozók minden nap gyártanak egy szabadságtörvényt. De aztán ahhoz mindig valami intézményt is hozzá kell rendelni.
A szólásnak a szabadsága az én legbelsőbb szabadságom. Ha szólhatok, szabad vagyok. Szabad nekem is szólni? – kérdezte a múltkor valaki egy bizottsági ülésen. Hevesen vitatkoztunk, próbáltuk a másik felet meggyőzni valamiről, ő csak ült a sarokban, kétszer felemelte a kezét, majd úgy, félóra múlva már nagyon felemelte és megkérdezte: szabad nekem is szólni? Ott, abban a heves vitában mélységes mélységig belém hasított, hogy tényleg, ha szólhat, akkor a szabadságról van szó. Kedves szülők, amikor látjátok a gyereketek szemén, hogy mondana valamit, hagyjátok abba a prédikálást, engedjétek, hogy elmondja. Kedves gyermekek, amikor idős szülőtök mondana valamit, ne torkoljátok le, hogy jól van nagyi, jól van papi, tudom, tudom, tudom, majd én rendezem a dolgot. Hadd mondja el ő!
De most nem ez a kérdés, hanem az, hogy meddig él ez a szabadság? Mit kíván Isten? Azt, hogy Istent tiszteld és embertársadat becsüld. Megelőlegezem. megvan ennek a parancsolatnak a párja is a második törvénytáblán: ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Istent tiszteld. Istent tisztelni pedig azt jelenti, hogy az áhítatban, az Isten nevének segítségül hívásában és Isten nevének magasztalásában nyitjuk meg újra meg újra önmagunknak az utat a szabad és szabadító Istenhez. Isten ezt tökéletesen látja, mi több, tökéletesen tiszteletben tartja, így is jön hozzánk, végső módon is így jön hozzánk. Az Ige testté lett, és amikor az Ige testté lett, akkor dőlt el végérvényesen, örök érvényűen, hogy Isten bűnből való váltságot, feltámadást és örökéletet szerzett az embernek. És csak kérdem halkan, mi lenne, ha a mi igénk testté lenne? Mi lenne, ha az átkaink, a káromlásaink, az esküdözéseink, a hamis fogadásaink mind, mind testté lennének? Mi lenne? Én tudom, hogy mi lenne, így mondja az apostoli hitvallás: szálla alá poklokra... Az a pokol, ahol az ember átka lesz testté. Az Istent káromló, az Isten nevét szidalmazó, az Isten nevében hamis esküt tevő, az Isten nevével visszaélő ember pillanatok alatt megsemmisíti ezt a mi drága és tökéletes szabadságunkat. Mert minden kimondott szónak van következménye. Jakab apostol azt mondja a levelében, hogy kicsiny tűz a nyelv, de nagy tűzvészt okoz. Mert mi sosem önmagában a kimondott szóról beszélünk, hogy azt hova tesszük a lexikonban, a szótárban, kimondható szónak, nem mondhatónak tartjuk, itt nem ez a kérdés, hanem az, hogy mi lesz belőle, vagy még inkább általa. És vannak szavak, vannak mondatok, vannak nyelvi cselekmények, amelyeknek beláthatatlan a következménye. Például, elveszítjük a szabadságunkat. Mit akar az Isten? Azt, hogy szabad legyél. Mit akar az Isten? Hogy magasztald és dicsőítsd a szabadítót. Mit akar az Isten? Hogy segítségül hívhasd az Ő nevét. Mit akar az Isten? Azt, hogy magasztald Őt.
Hiába fel ne vedd... A Heidelbergi Káté 450 évvel ezelőtt íródott, olyan korban, amikor a vallás dolgai evidensek voltak, többé-kevésbé még azoknak is, akik két lábbal taposták a hit dolgait. Valamit most nekünk is hozzá kell toldani ehhez a magyarázathoz, és ezt majd a következő parancsolatból fogjuk igazán látni: mit tesz ez a parancsolat egy vallástalan korban. Mit tesz ez a parancsolat egy olyan korban, amikor Isten nevének a kimondása nem váltja ki az emberekből azt az érzést, azt a tudat-tartalmat, amit talán 450 évvel ezelőtt kiváltott. Mit jelent ez a parancsolat egy olyan korban, amikor a szólásszabadsághoz elemi módon hozzá szeretnék érteni az Isten tagadását is? Mit jelent? Vannak radikális megoldások is. Sok vallásos érzületű embernek itt Európában, nagyon fáj, hogy a szólásszabadság nevében gyalázható Isten, hogy egy keresztyén gyökerű – gyökerű? (talán, ez túl erős is szó) –, egyszóval, valamilyen keresztyén lenyomatú nyugati civilizációban a törvények megengedik és biztosítják a gyalázkodást, és az egyéni véleménynyilvánítás körébe utalják. Sokan ezért hajlanak arra, hogy elhagyják ezt a civilizációt. Svájcban például sok fiatal iratkozik be mostanában be korán-iskolákba. Majd az iszlám megmondja, majd az iszlám ide fog csördíteni ennek a vallástalan, hitetlen, káromkodó, össze-vissza beszélő nyugati csőcseléknek. Nem gondolnám, hogy ez lenne a megoldás, hogy elóhajtozunk valahova, csak azért, hogy az Isten nevét tiszteletben tartassék.
Inkább azt a kérdést vetem fel és hagyom a szívetekben: gondolkodjatok rajta és segítsen nektek is a Lélek jó választ találni rá, hogy vajon nem tartozik-e ennek a parancsolatnak a körébe az Isten nevéről való szép vallástétel? Így mondja ezt Péter apostol is levelében, hogy tegyél bizonyságot azzal a szép vallástétellel, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztusunk tett Poncius Pilátus előtt. Isten nevéről szép vallástételt tenni! Én úgy hiszem, hogy amikor Isten azt mondja: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, ez ma már talán így is fordítható, sőt egy részében mindenképpen így fordítandó: az Úrnak, a te Istenednek nevét el ne hallgasd! Ne hallgasd el az Isten nevét, ne hallgasd el az Isten szabadító tetteit, ne hallgasd el az Isten jóságát és üdvözítő kegyelmét. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Négyszáz éve talán így kellett érteni: ne keverd bele Istent hamis és hiábavaló dolgokba; ma pedig a parancsolat igazi értelmének fényében azt kell mondani: ne hallgasd el az Úrnak, a te Istenednek nevét.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A negyedik parancsolat kapcsán ezt kérdezi a káté: mit akar Isten a 4. parancsolatban? - majd ez a felelet rá: „Először azt, hogy tartsuk fenn az igehirdetés szolgálatát és az iskolákat. Én magam pedig, különösen a nyugodalom napján Isten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, Isten igéjét tanuljam, a sákramentumokkal éljek, az Urat a szentek közösségében nyilvánosan segítségül hívjam, és keresztyéni módon adakozzam. Továbbá, hogy gonosz cselekedeteimmel életem minden napján felhagyjak, és engedjem, hogy az Úr Szentlelke által bennem munkálkodjék, és így az örökkévaló szombatot már ebben az életben megkezdjem.” Akik sokat forgatják a Heidelbergi Kátét, talán már észrevették, hogy miközben a káté sok más parancsolatot igen részletesen, olykor négy-öt kérdés erejéig magyarázza, ez esetben egészen tömören szól, szinte átfolyik rajtunk, annyira röviden, amit itt mond. Például, a bálványimádás tilalmát olyan hosszasan magyarázza, hogy végén szinte nem is tudjuk, hol kezdtük, míg itt egyszerű meghatározást közöl. Vajon, miért ez a rövidség? Hiszen, amikor Isten igéjét olvasgatjuk, azt látjuk, hogy a nyugodalom napja lépten-nyomon előkerül, s újra meg újra hallunk az Isten-tisztelet napja, az Istennek való szolgálat, az Istennek való hódolás kérdéséről. Sőt, már a tízparancsolat közöltetése előtt végigolvashatjuk itt Mózes 2. könyvében, hogy miképpen munkálta Isten Mózes által népének szabadítását, hogyan alkudozott álnokul a fáraó, amikor Mózes azt kérte, hogy bocsássa el a népet Istenünk tiszteletére. S ahogy jöttek a csapások, úgy enged fokról-fokra a zsarnok, míg végül be nem látja, hogy az egész népet, férfit, nőt, gyermeket, időst, jószágot,  - mindenkit és mindent el kell engednie. Nem mondom végig  ezt a történetet, de fontos példaként említem, mert a nyugodalom napjának a megünneplése mindig a szabadságunk legtökéletesebb jele. A nyugodalom napja nem szabadidő, mai értelemben; a mai ember a szabadidőt úgy fogja fel: ilyenkor azt csinálok, amit akarok. De tudjuk, hogy a magyar ember halálos verembe esett ennek kapcsán, amikor még a pártállam idején, a késő kádárizmusban bevezették a szabad szombatot. Mit mondott ekkor a magyar ember? Na, van egy kis szabad időm. És belefogott az önkizsákmányolás rettenetébe. Jött a másodállás, a fusi, a szakadásig végzett háztáji. Ekkor kezdődött az önkizsákmányolásnak az a félelmetes révülete, amelyből, úgy tűnik, két nemzedék alatt sem gyógyult ki a magyar nép. A parancsolat azonban tartalmat is rendel a szabadsághoz: ez a nyugodalom napjának megünneplése. Mit kíván Isten? – hogy megszenteljük ezt a napot, és éppen a megszentelése a szabadságunk jele. A modern kommunikációban használnak különleges szavakat, az egyik kifejezés mintájára mondom:  a nyugodalom-nap megünneplése: marker, vagy József Attilásan szólva: áruvédjegy, ez a szabadság jelvénye.
Hogy milyenek vagyunk mi keresztyének, azt sok minden meg tudja mutatni. Mosolygósak vagyunk? Bizony, nem lenne baj, ha a keresztyének mosolygósabbak lennének; néha sikerül is, néha nem. Jószívűek vagyunk? Ez szerintem evidens dolog, de sokszor elrejlik. Lelkesek vagyunk? – ez is megy néha. Hová állunk, mit támogatunk? És még lehetne sorolni. Most ennek a parancsolatnak a fényében azt tudom mondani: arról ismerszik a keresztyén, hogy miképpen szenteli meg a nyugodalom napját. S ha valaki még modernebb kifejezést szeretne hallani, akkor azt mondom, ez a keresztyénség brandje. Hogy mi fénylik, mi ragyog ki belőlünk, azt világosan megmutatja a 4. parancsolathoz való viszonyunk és annak a betöltése.
A múlt alkalommal elmondottam, hogy ámbár kicsit iskolás és középkorias a káté írójának, Zacarias Ursinusnak a felosztása, de nem haszontalan. Ő két rubrikába osztja a parancsolatokat. Ez egyiket így nevezi: privatus, a másikat így: publicus. Ne legyen más Istened énelőttem, ez privatus, ez a szív döntése. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, - ez is privatus, mert ahogy Jézus mondja: a szív teljességéből szól a száj, tehát az, hogy én hogyan beszélek, az a szívben dől el. De vannak parancsolatok, amelyek a másik rubrikába esnek: ez a publicus. A negyedik parancsolat ide tartozik. Az Úr napjának megszentelése, a nyugodalom napjának a megtartása közügy. Ezért beszéltek a régiek közimádságról, amikor Isten népe egybe gyülekezett a nyugodalom napján, hogy együtt szenteljék meg azt.  A káté feleletében is ezt olvassuk: a nyugodalom napján Isten gyülekezetébe szorgalmasan el kell járnom. Igen, otthon is lehet imádkozni, kell is; otthon is lehet Isten igazságát tanulni, kell is; otthon is lehet mélyíteni a szívünkben az Istenhez-tartozásunk valóságát, kell is; mégis itt áll egy mély értelem: Isten azt kívánja, hogy én a gyülekezetbe szorgalmasan eljárjak, ott Isten igéjét tanuljam, a sákramentumokkal éljek, az Urat a szentek közösségében nyilvánosan segélyül hívjam. Ezt akarja Isten.
A parancsolat másik mélysége abban van, amit a Zsidókhoz írt levélben olvastunk. S ha ezt összekapcsoljuk a Mózes 2. könyvének az elejével (amit az imént felidéztem), akkor ezt világosan látni is fogjuk. Lám, hogyan is készíti el Isten az Ő népének a kiszabadítását? Engedd el az én népemet Isten tiszteletére! Engedd el az én népemet templomba. Így kezdődik a szabadítás! A Zsidókhoz írt levél pedig az üdvösséget jövőt nyitja meg, amikor azt mondja, hogy van az Isten népének szombatja.
A parancsolat indoklása, ahogy itt halljuk, igen részletes és alapos. Hat napon át teremtette Isten az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. A hetedik napon megnyugodott az Ő munkájától, ezért megáldotta és megszentelte. Te is áldd meg, te is szenteld meg a nyugodalom napját. Ez az indoklás. Vagyis lehetne azt mondani, hogy ez a parancsolat a teremtés rendjében egy életritmust, egy életszabályt állít elénk. Sok okos magyarázó mondja ezt, és egyet is érthetünk velük. Igen, szükségünk van a hetedik napra, szükségünk van a nyugodalom napjára. Igen, hiába űzik, immár kétszáz vagy háromszáz éve itt, a nyugati civilizációban az utópiák bajnokai azt az ostoba játékot, hogy átrendezik a naptárat és átcsoportosítják az életidőnket! Olvastam egy tanulmányt arról, hogy Sztálin Szovjet-Oroszországában annyira gyűlölték a kereszténységet, hogy eltörölték a hat nap munka és nap pihenés ritmusát és bevezették a tíz napos hetet (még a hangzása is idétlen: tíz napos hét!). Két hét alatt összeomlott minden. Akkor bevezették nyolc napos munkahetet, egy napos pihenéssel. Nem működött. Lett tizenkét nap munka, három nap pihenés. Mindegy is, érződött a sztálinisták akaratán a szándék: csak ne hat nap és egy nap legyen! Mégis, elemi racionalitás van itt: le kell állni. Meg kell nyugodni. S ezen nem a láblógató pihenést értjük, mert az ige – megnyugovék -, amit a teremtés-történetben olvasunk, a szentelés idejét jelzi. Isten a hetedik napon szent örömmel tekintett végig alkotásán. Vagyis csak a modern ember értelmezi rosszul Istennek ezt a parancsolatát, csak a modern ember érti úgy, hogy nos, ha van egy szabadnap, akkor eldobom magamtól mindazt, amit eddig csináltam, hátat fordítok neki, kilépek a munkából hétfő reggelig,  nem is akarok arról tudni semmit, végre van egy nap, amikor kikapcsolódunk. Átkapcsolunk valami másra. Ám a teremtés-történetben mást látunk. Isten, amikor megnyugovék a teremtő munkától, áttekinti teremtését, örvendezik benne, s ha szabad ilyen egyszerű szót mondani: nyugtázza. És azt mondja: ímé, igen jó. Vagyis Isten tőlünk sem azt akarja ebben a parancsolatban, hogy dobjuk a hátunk mögé a munkát, mint vaskefét a népmese hőse, hogy aztán abból kinőjön egy rettentő sűrű erdő, és már vasárnap délután kezdődjék a frusztráció, nőjön bennünk az idegesség, hogy hétfő reggel kezdődik minden előlről. A hetedik nap az áldás feletti öröm napja: áldd meg, és szenteld meg azt a napot. Ha nem így van, és nem tudunk áldással visszanézni – előre is csak rettegéssel tekintünk.
Ezért, s ez a harmadik mélység, a parancsolat megmutatja, hogy nemcsak az elvégzettekre tekintünk vissza, ez a nap nemcsak hálára ad lehetőséget (hiszen a nyugodalom napján adunk adni mindazért, ami mögöttünk van, amit Isten kegyelméből elvégeztünk), hanem előre is tekintünk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: van az Isten népének szombatja. És ezen nem az előttünk álló szombatot érti, hanem arra utal, hogy miért cserélték a keresztyének a zsidó szombatot, a nyugodalom napját a hét első napjára. Hiszen mi a hét első napját ünnepeljük. Mi volt a hét első napja? – S a hét első napján, kora reggel az asszonyok vették a fűszerszámokat, és elindultak a kertbe Arimátriai József sírjához, hogy elvégezzék a végtisztességet a megfeszített és sírba tett Jézusnak... A mi Urunk Jézus Krisztusunk a hét első napján támadott fel, a nyugodalom nap után. Ezért a keresztyének úgy döntöttek, hogy a mi nyugodalom napunk az a nap legyen, amikor az Úr Jézus Krisztus föltámadt, és egy új teremtésnek a nyitányát hozta el. Ezért mondja a káté ilyen egyszerűen: azt akarja Isten a negyedik parancsolatban, hogy gonosz cselekedeteimmel életem minden elkövetkezendő napján felhagyjak s engedjem, hogy az Úr Szentlelke által bennem munkálkodjék és így az örökkévaló szombatot már ebben az életben megkezdjem. Vagyis mi keresztyének nemcsak várunk, hanem kezdünk is. A mi nyugodalom napunk nemcsak visszatekintés a mögöttünk levő időre, annak a fényében, hogy Isten világot teremtett, - hanem kezdés is. Az örökkévaló szombatnak a megkezdése.
Mert, hogy milyen lesz majd az a végső, beteljesedő idő, amely a Krisztus feltámadásával kezdődött, az ilyenkor ízlelhető meg. Mi nem a jövő hetet kezdjük, mi nem azért vagyunk együtt a nyilvános közimádságon, nem azért visszük Isten elé közösen hálaadásunkat és könyörgésünket, hogy hétfő reggel ki tudjunk kelni az ágyból és el tudjuk kezdeni az újabb hetes robotot. A gazdasági szakemberek, az életkalkulusokat számolgatók, a jövő mérnökei, akik, mint Elena Ceausescu, még azt is kiszámolják, hogy hány kalória szükséges egy bányásznak egy napra, hogy képes legyen két tonna szenet kifejteni, és azt a kalóriát hogyan lehet barna kenyérből meg száraz csontból kitermelni, lehetőleg leginkább vegyi úton. Ez a világ, kedves testvérek, nem szereti a keresztyénséget, mondjuk ki már egyszer őszintén. Ez a világ a hatékonyság világa, a modern hatékonyság-kultusz nem szereti a keresztyéneket, mert mi nem azért állunk le, hogy regenerálódjunk  (ahogy mondogatni szokták), hogy aztán hétfőn megújult erővel húzhassuk tovább az igát. Mi valami újat nyitunk meg minden vasárnapunkon, mi az Úr napján vagyunk együtt, ez  a feltámadás napja.
Így a mi beteljesítő és záró ünnepünk, a mi nyugodalom napunk a feltámadásnak az ünnepe is. Kálvin János, nagyon érdekes szempontot vet fel e parancsolat magyarázata során. Előbb ő is azt kérdezi, amit mindannyian. Miért kell ez a nap és az istentisztelet? A rossz választ mi is ismerjük, sőt gyakoroljuk is. A rossz válasz: mert ez a pihenő nap, ilyenkor leeresztünk. Ezért ma már nem öltözünk fel szép ruhába vasárnap az Úr. Csak lötyögünk. S ha templomba is megyünk, minden laza rajtunk: blézer, polár, strandpapucs, laza cucc. Lötyögünk, arra való az Úr napja. Kicsit leeresztjük magunkból a feszültséget. Kálvin azt mondja, azért szenteljük meg az Úr napját, hogy megemlékezzünk arról, hogy mi is teremtmények vagyunk! Hogy az Úr alkotása vagyunk, Istenhez tartozunk, az Ő keze munkája vagyunk! Ha ezt igazán komolyan vesszük, ha ez hálával tölt el bennünket, egyből fölszabadulunk attól a kényszerességtől, hogy nekünk kell a világot megcsinálni. A világ meg van alkotva, mégpedig, ahogy halljuk a teremtés-történetben, úgy, hogy a nyugodalom napjáról visszatekintve Isten azt mondja: igen jó! Én a jót és jól teremtő Istenhez tartozom, Isten a teremtőm.
Ezért végső soron a nyugodalom napja, ha igazán és méltón ünnepeljük, úgy ahogy a káté mondja, nagyon egyszerű. Hadd olvassam még egyszer: Először azt akarja Isten, hogy tartsuk fenn az igehirdetés szolgálatát és az iskolákat. Én magam pedig – itt személyesre fordítja – különösen a nyugodalom napján Isten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, Isten igéjét tanuljam, a sákramentumokkal éljek, az Urat a szentek közösségében nyilvánosan segítségül hívjam, és keresztyéni módon adakozzam, továbbá, hogy gonosz cselekedeteimmel életem minden napján felhagyjak. És engedjem. Engedjem – ez a kulcs! –, hogy Szentlelke által az Úr bennem munkálkodjék. Ha mégis van a nyugodalomnak napján valami nyugtalanító, valami feszültségkeltő, akkor az az akaratok nagy drámája. Így kérdezi a káté: mit akar Isten? – Isten azt akarja, hogy az én egész életem az Ő teremtői jóságát, hűségét és szeretetét tükrözze. Isten azt akarja, hogy az én életem – nem félek kimondani – az isteni életritmus szerint lüktessen. Ezt akarja Isten. A szívünk úgy dobog, ha normálisan dobog, minden hetedben kihagy egyet. Pihen egyet. A szívünk (a hús-szív) még így működik. A szívünk (az akarat-szív, az Istentől elszakadt bensőnk) már nem így akarja. Mit akar az Isten? A nyugodalom napja, a munkában való megcsendesedés, a hálás összegzés, a kéréseink Isten elé vitele így, a közösségben – mert az istentisztelet mindig publikus - az igehirdetésnek és a tanítás szolgálatának a fenntartása mind, mind ezt szolgálja, hogy én is azt tudjam akarni, amit Isten akar. Hogy az én életem az isteni élethez igazodjon hozzá.
A Zsidókhoz írt levél, a tudósok szerint, voltaképpen egy hosszú igehirdetés volt. S így mondja, a régi keresztyének világában: ma! Ma ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket. Lehet, hogy a Biblia-tudósok somolyognának rajtam, de egyszerű prédikátor módjárta mondom, hogy ez a ma akkor volt, amikor az a régi igehirdetés fölhangzott ott egykor az Úr napján. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, ma, ha az Ő szavát halljátok, igazítsátok hozzá magatokat az Isten akaratához, mi több, az Isten életéhez. Igazítsátok hozzá magatokat úgy ahhoz, ahogy a teremtő és újjáteremtő Isten él – él a feltámadott Krisztus ereje szerint.
Hát akkor lesz nyugtunk? Hiszen ezzel nyomban kezdődnek a nagy drámák és a nagy harcok. S nem leszünk vesztesek itt, ebben az életben, ahol mindenki csak rohan, hajt, mozog, mert ilyen a 21. század nagy mókuskereke, s csak pörgetjük a világot?  Jaj, ha rajtunk múllana – mondta nekem egyszer egy közgazdász – én úgy megpörgetném a tengelye körül a Földet, hogy ne 24 óra alatt menjen körbe, hanem 12 óra alatt! Kérdezem tőle: miért? – Mert akkor több munkanap lenne, és hosszabbak lennének a munkaórák. Nos, ha mi mégsem gyorsítjuk fel ezt a búgócsiga Földet, nem maradunk le? Lehet, hogy lemaradunk, kedves testvérek, nem tudom. De a Zsidókhoz írt levél azt mondja: van az Isten népének nyugodalma, megvan az Isten népének a szombatja, és ezt mi Krisztusban látjuk, a feltámadottban, akiben egy új és isteni világ kezdődött el. Ehhez teszi  hozzá a káté, magyarázván: engedjem, hagyjam, hogy Szentlelke által Isten bennem munkálkodjék, és így az örökkévaló szombatot már ebben az életben megkezdjem. Mi vasárnap nem befejezünk valamit. Mi elkezdjük az új életet, az örökéletet, és az igaz reménységet. Adja Isten Szentlelke, mi több, hadd mondjam most ki: munkálkodjon bennünk Isten Szentlelke, hogy ennek minden jó ízét és erejét megérezhessük.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt vasárnap kezdtük az Efézusi levélnek ezt a felolvasott passzusát magyarázni. Miután az apostol hét tételben fogalmazza meg itt az egység a fontosságát és áldását, az elkövetkezendő vasárnapon is egyenként fogjuk venni ezeket. Az elmúlt vasárnap az egység áldásáról, különösen annak előnyeiről szólottam: igyekezzetek megtartani a lélek egységét békességben, kérte az apostol. Különösen az egyház egységét hangsúlyoztam ki. Tudjuk, hogy minden életterületen, így a családban, a munkahelyi közösségben, a nemzet életében, s bármilyen emberi szerveződésben, ahol egység van, ott sok-sok áldást is megtapasztalunk. Mégis, az apostol szavai nyomán elsősorban az anyaszentegyház egységéről kellett szólnunk, de nem azért, mert a modern kor ökumenikus eszménye megköveteli ezt, hanem azért, mert az Istennel való közösségünk (még egyszerűbben: az Istennel való létegységünk) következménye az anyaszentegyház. Tudom, ezzel nagyon protestáns dolgot mondok. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a római katolikus felfogás szerint az Istenhez az egyházon keresztül jutunk el; ha egyek akarunk lenni Istennel, áldást akarunk Istentől, akkor az egyházon keresztül vezet Hozzá az út. A protestáns felfogás pedig azt mondja, hogy az egyház az Istennel való közösségünk folyománya, az Istennel megtalált élő, eleven közösségnek a leszármazása; Istennel van közösségünket az egyházban éljük meg, és tartjuk meg. Én a kettőt nem tudom ilyen élesen szembe állítani egymással, nem is akarom. Ma azonban az ige nyomán az utóbbit kell hangsúlyozni.
Az elmúlt alkalommal arról is szóltam, és el is túloztam, hogy az efézusi gyülekezet Isten nagy egybeszerkesztő áldását élte át. Krisztus evangéliuma által olyanok is közösséget és egységet éltek át, akik évszázadokig vagy évezredekig nem is találkoztak egymással, a kultúrájuk, meggyőződésük, de még a faji hovatartozásuk is elkülönítette őket egymástól. Ez a csodálatos újdonságot, az egységet az egyházban tapasztalták meg. Krisztusban nincsen zsidó, nincsen görög, nincsen szabad, nincsen rabszolga, nincsen férfi, nincsen nő, mindannyian – mondja az apostol – szabad gyerekek a Krisztusban, mert a Szentlélek Isten Krisztusban újra egybeszerkesztett mindeneket. Ez az egybeszerkesztés: rekapituláció, azaz a  Krisztus fősége alá von össze mindent a Lélek. A rekapituláció egyébként összefoglalást jelent, summázást, a dolog lényegének kimondását. S lám, milyen gyönyörűen megmutatkozik az egyházban ember-voltunk lényege! Az ugyanis, hogy Istennel egységünk lehet, Istenhez tartozunk, és ilyen módon egymáshoz tartozunk. Ez azonban – jelzi az apostol – nagyon törékeny és érzékeny tapasztalat. Ha elszakadunk az evangéliumtól, Krisztus erejétől, azonnal föltörnek a megosztó tényezők. Efézusban azonnal két párt jött létre. Mert mit csinál az ember, ha elhanyatlik az igazságtól? – nemde azonnal pártokat hoz létre! Mit csinál az ember, ha a nagy megtartó egység szétfoszlik? – nemde, azonnal mindjárt kisebb egységeket hoz létre. Így jött létre az egyik oldalon az igazságpárt, másik oldalon a szeretetpárt. De ha ez a kettő (az igazság és a szeretet) összeütközik, ha a kettőt kijátszák egymással szemben, ha kioltják egymást, máris az Istentől való eltávolodásunk tragikus mélységbe zuhanunk. Mert igazság nélkül nincs élet, mert szeretet nélkül nincs élet. És lám, - ezt láttuk Efézusban – létrejött az igazságpárt, amelyik eltekintett a szeretettől, és szinte fanatikus módon ragaszkodott az igazsághoz (igazságnak kell lenni, bármilyen áron!), És létrejött a szeretetpárt, amelyik meg az igazságról mondott le, és merő szentimentalizmusba fulladt. Ezért mondja az apostol: igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében. Ezt fogjuk most vasárnapról vasárnapra végigvenni, hogy mi ennek az alapja. Igyekezzetek megtartani a lélek egységét, mert egy a test és egy a lélek. Sokféle módon magyarázzák ezt, én csak három rövid magyarázatot hozok ide. Mindegyiknek nagy igazsága van, a végére hagyom azonban azt, ami legmélyebb meggyőződésem szerint egyetemesen érvényes és igaz. De a másik kettőbe is érdemes belenézni, mert sok mindent elárulnak.
Egy a test és egy a lélek. A közösség olyan, mint a test és lélek egysége, mert testestől-lelkestől vagyunk emberek. Nem lehet a testet a lélektől elszakítani, nem lehet előállni hagymázos, rémületes ostobaságokkal, hogy, úgymond, a test tulajdonképpen egy bőrzsák, valami konténer, palack, amiből a tartalmat (a lelket) egy másik palackba is át lehet önteni, ahogy a bort lehet kólás üvegbe is tölteni, a kólát lehet boros üvegbe, kinek mikor mi kerül a kezébe! Nem. A test és a lélek egy. A bibliai antropológia ezt így mutatja meg nekünk. Bár lehet az emberről csontként, húsként, sejthalmazként, valami biológiai alakulatként szólni, ám ahogy a teremtéstörtént leírja: akkor lett az ember emberré, élő lélekké, amikor Isten lelket lehelt belé; ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben: és lett az első ember, Ádám, élő lélekké. Némelyek szerint erre emlékezteti most az apostol az efézusiakat: igyekezzetek megőrizni a lélek egységét, mert az olyan, mint a test-lélek egység. Hordozzátok el egymást szeretetben, békességben, türelemben, ne szakadjatok el egymástól, mert egy a test és egy a lélek. Ám ha itt áll ez a megkülönböztetés, rögtön meg is kérdezzük, hogy akkor mi a test, és ki a lélek? Aztán rögtön gyártjuk a hierarchiákat, hogy a lélek mégis magasabb rendű, a test mégis csak test. Ki a hát test? Ki a lékek? Mivel zsidók és pogányok együtt voltak a gyülekezetben, egyesek szerint a pogányok voltak a test, mert testiesek voltak (s erre sokszor utal az apostol is: ne éljetek testi kívánságotok szerint, mint régen, amikor pogányok voltatok). Tehát elmaradottak, alacsonyrendűek voltak - egykor, de most Krisztus kegyelme által felemeltettek az ígéretek hordozói, az atyák, a próféták, meg a zsoltárosok vallásának követőihez. Vagyis a zsidók voltak a lélek, ők voltak a magasabb rendűek. Én azt hiszem, testvérek, ez a megoldás félrevezető, és nem is érdemes ebbe az irányba tovább haladni.
Inkább arra lehet gondolni, amiről Pál apostol a Korinthusi és a Római levélben is beszél a gyülekezet egysége kapcsán. Ott egy régi római hasonlatot idéz, abból a korból, amikor a köztársasági Rómában fellázadtak a plebejusok. Sok volt az adó, kizsákmányolták őket, kivonultak a városból. Ekkor egy patrícius kiment és elmagyarázta nekik, hogy a közösség úgy van együtt, ahogy a test tagjai együtt vannak. A láb önmagában nem ér semmit, a kéz önmagában nem ér semmit, a fül önmagában nem ér semmit, a fej sem ér önmagában semmit, tessék visszajönni és organikus egységben együtt élni. Ezt a hasonlatot Pál apostol alkalmazza Pál a Korinthusi levélben is. Tehát egy a test és egy a lélek, az alapvető életegységben a test és a lélek elválaszthatatlanok egymástól. Különböznek, de elválaszthatatlanok. Mondhatnánk azt is, hogy ez jófajta kálvinista érvelés. Kálvin tanított meg bennünket arra, hogy nem kell szétszakítani egymástól azt, amit meg kell különböztetni. Talán éppen ezért, maga Kálvin is így is magyarázza ezt az Efézusi levélhez írt kommentárjában. Ahogyan a test és a lélek elválaszthatatlanok egymástól (megkülönböztetendők, de elválaszthatatlanok), úgy kell a keresztyéneknek is együtt élni az egyház közösségében. Persze, különbözőek vagyunk. Hiszen amikor azt mondja Pál, hogy Jézus Krisztusban nincs többé férfi és nő, akkor nem a férfi mivoltot és a nő mivoltot törli el, vagy amikor azt mondja, hogy nincsen szabad és nincsen rabszolga, akkor nem rabszolgafelszabadítást hirdet. (Ezt szemére is szokták lobbantani a marxista történésze.) Amikor azt mondja, hogy nincs zsidó és nincs görög, akkor nem a származást vagy a kulturális begyökerezettséget szünteti meg, hanem azt mondja, meg vannak ezek a különbözőségek, de ezek ellenére, ezeken fölülemelkedve létezik az anyaszentegyház egysége, mert a Krisztus kegyelme át tudja ezeket hatni. Szinte ijesztő, de azt kell mondanom, hogy a krisztusi kegyelem ezeket meg tudja szentelni. Meg tudja szentelni a férfit férfiúi mivoltában, meg tudja szentelni a nőt a maga női mivoltában, meg tudja szentelni a vagyonost és a szegényt, meg tudja szentelni a magyart és a románt – jaj, már retteneteseket mondok! – de igen, meg tudja szentelni. Ez a keresztyénség titka. Ez a Krisztushoz való tartozás titka. Egy a test és egy a lélek.
Van azonban itt egy ellenvetés, és ez magától Pál apostoltól származik. A Galata levél 5. részében szól az apostol a keresztyének küzdelméről, és ott megdöbbentő szavakat mond. Azt mondja, hogy a mi nagy küzdelmünk, életünknek nagy harca az, hogy a test a lélek ellen (vagy a lélek ellenére) törekszik, a lélek pedig a test ellenére törekszik. Még szorosabban így is fordítható: a test a lélek ellen tör, a lélek pedig a test ellen tör. Ha ez így van, márpedig ez sokszor így van, akkor a fenti kifejezés (egy a test és egy a lélek) talán botlik, talán nem teljes! Fokozza az ellentmondást, ha azt a nagy drámát is idevesszük, amit Pál apostol a Római levélben ír le. Ott arról beszél, hogy van az emberben egy lelki törvény, egy belátás: az ember gyönyörködik az Isten igazságában. Ugyanakkor van az emberben egy másik törvény, amely nem akarja az isteni igazságot. És így kiált fel az apostol: oly nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből! Mert ez egy halálos dilemma! Igent mondok az Isten jó rendjére, de nem akarok az Isten jó rendje szerint élni. Ki oldoz ki engem ebből, ki szabadít meg engem ebből? Egy a test és egy a lélek? Vannak, akik emiatt úgy magyarázzák ezt a passzust, ahogyan a német szociológia magyarázta a 19. század végén. Ferdinand Tönnies festette le úgy az emberi közösséget, hogy annak két dimenziója van, az egyiket nevezzük organizációnak, a másikat nevezzük organizmusnak. Az egyik egy szervesült, megmerevedett, formális valóság, minden társadalomnak megvannak az alakulatai, rendjei, törvényei, szabályai, megvannak a helyek, ahova ki-ki tartozik. Ugyanakkor minden társadalom eleven élet, organizmus, mozgás, alakulás, indázás, áthatás. És a kettő nincs meg a másik nélkül. Egyszerűbbet is lehet mondani: a folyóra tudok mutatni, meg a partjára. Part nélkül nincs folyó, mert ha nincs folyónak medre-partja, gátja, akkor elfolyik a víz, felissza a homok, nincs folyó. De nem a part a folyó, hanem az az erő, az a dinamika, amely a vízben árad, a víz a folyó – víz nélkül üres a meder. Egy a test és egy a lélek. Mintha azt mondaná az apostol az efézusiaknak, hogy ti szervezett közösségben, az egyház rendjében éltek, és ezt sok szabály írja le, vannak hagyományok, szokások, rendek, de élet nélkül ezek csak egy üres váz. Az élet amúgy pezsgés, sarjadás. De ha csak életáradás van, meghatározottságok nélkül, akkor bekövetkezik a korinthusi anarchia, amikor szervezetlenül mindenki magának él, s elkezdődik a keresztyén erőfitogtatás, hitfitogtatás, törvényfitogtatás, és szétesik az egész. Egyszóval, mintha az apostol azt mondaná, hogy itt van a testület, és van egy a lélek (szellem), amely áthatja a közösséget. És ahogyan a test hordozza a lelket, és a lélek élteti a testet, és ahogy  egymástól elválaszthatatlanok, úgy kell nektek is a lélek egységét megőrizni a békesség kötelékében.
De az igazi magyarázat máshova vezet. A múlt alkalommal már említettem a lélek-egység, vagy a Lélektől való egység: ajándék. És azt is elmondottam, hogy mi keresztyének akkor vétjük el a dolgot, hogy ha az egységet valami megvalósítandó feladatnak tekintjük. Ez a mai kornak, az ökumenikus korszaknak a nagy csapdája. Ha feladatnak tekintjük az egységet, mintha Isten azért hívogatott volna el bennünket a családunkból, a nemzetünkből, a kulturális közösségünkből, ide, az anyaszentegyházba, hogy adjon még egy plusz célt: tessék egynek lenni,  ha tehát  ezt így látjuk, elvétjük a dolgot, és eltűnik a szánkból a jó íze annak, hogy az anyaszentegyházban az egység ajándék. A Lélek ajándéka. Igyekezzetek megőrizni a Lélek egységét. Nem azt mondja az apostol, hogy igyekezzetek megvalósítani, hanem megőrizni, vagy ahogy a Károli fordításban van: megtartani. Tehát már megvan. Mennyivel más beleülni egy autóba, amit megvásárolt az ember, és mennyivel más dolog kapni egy könyvtárnyi szakirodalmat és mellé egy feladatot: készíts magadnak autót! Nem tudom, hozzáfognánk-e? Óriási a különbség van aközött, amit meg kell valósítani, és aközött, amit meg kell őrizni. Tehát amikor az apostol azt mondja, hogy egy a test, akkor ő arról a titokzatos testről beszél, a Krisztus testéről. A Krisztus teste a Lélek munkája nyomán jön létre. Egy a test: Krisztusnak egy teste van, az anyaszentegyház. Így mondjuk ezt teológiailag: ez a Krisztus dicsőséges teste, Krisztus fősége alatt. Jézus Krisztus a fő, mindannyian Jézus Krisztus fősége alatt vagyunk, ez a főség határoz meg mindent. Ezért mondja az Efézusi levél elején, hogy Isten összegyűjt (rekapitulál) bennünket a Krisztus fősége alá. Egy – ha szabad így mondani – cím alá von bennünket, egy meghatározottság alá állít bennünket, egy tényező, egy döntő szempont, egy meghatározottság van minden keresztyén életében, amitől keresztyén, és ami által közösséget tud gyakorolni a többiekkel.
Fontos a sorrend, s erről szeretnék még röviden szólni. Egy a test és egy a lélek. A mi logikánk, és mindaz, amit eddig elmondtam, azt kívánná meg, hogy fordítva mondjuk, így: egy a lélek, és a lélek munkája nyomán egy a test. Így logikus. S talán az előzőek fényében láttuk is, hogy a lélek mégis magasabb, a lélek mégis több, a lélek mindig több, ahogy a középkori teológusok mondták. Nos, akkor kezdjük a többel, mindig a többel kell kezdeni, aztán majd jövünk lefelé, a testhez. De nem véletlen ez a sorrend, mert ha szabad ezt mondani, nem a lélekkel van itt a gond, és nem a Lélek ajándékával van itt a gond. Azt mi is mind örömmel magunkhoz öleljük, az ajándékot szeretjük, megajándékozottnak lenni az élet legboldogabb tartománya. Isten Szentlelke: Isten ajándéka, ez minden keresztyén élet boldog beteljesedése. A testtel van most a baj, ezért mondja az apostol először azt, hogy egy a test. Azt érti ez alatt, hogy mi előbb a testet látjuk, előbb a másikat látjuk, előbb a mellettem ülőt látom, előbb a test tagjának a gondja jelenik meg számomra, a baja, nyomorúsága, elviselhető vagy elviselhetetlen mivolta, előbb a test többi tagját kell szeretnem. Ez a Krisztus törvénye. Azt mondja: ha a legkisebbek közül eggyel megcselekedtétek, velem cselekedtétek meg. És felelik rá a tanítványok majd ott az ítéletkor: ha tudtuk volna, hogy Te vagy az, hogy itt nagy isteni dolgokról van szó, oda kötöztük volna magunkat hozzá, nem tudott volna rázni bennünket az, akin mi segíteni akartunk volna. Voltak keresztyének, akik ezt túlzásba is vitték. Sokan ismerik azt a levelet, amelyet Traianus császárnak írt egy tartományi kormányzó a keresztyénekről. Azt írja, hogy a keresztyének különös népség, mindig mindenkin segíteni akarnak, nagyon összetartanak, ha közülük valaki bajba jut, azonnal a segítségére sietnek, ha valaki meghal, olyan nincsen, hogy ne gondoskodnának a végtisztességről, sőt, mondja, ha idegennel találkoznak a piacon, és látják, hogy nincsen senkije, nagy buzgósággal megragadják és elviszik és vendégül látják. Ebből a buzgóságból is látjuk, hogy mégis csak jól értették az első keresztyének, hogy a másikon keresztül vezet az út az Isten szeretetéhez. Mert ezt Isten így akarja. A másik megsegítése, vagy igazodjunk az efézusi levélhez: a másik elviselése, teljes alázattal, segítséggel, hosszútűréssel – szeretetben: ezt az út Istenhez. Ezért igyekezzetek megtartani a lélek egységét, mert egy a test és egy a lélek.
A másikat el kell szenvednem, hogy Istent élvezhessem. A másikat el kell tűrnöm, hogy remélhessem, hogy Isten el fog engem is tűrni. A másikat el kell szenvednem, hogy megtapasztaljam az isteni együttszenvedés csodálatos titkát. S megízlelem, hogy nemcsak én tudok a másikkal szenvedni, hanem a másik is tud velem együtt szenvedni. Testvérek, az emberi életnek, különösen a modern létnek az a legiszonyatosabb nyomorúsága, hogy nincs, aki velem szenvedjen. Megpaskolják a kezem a kórházi ágyon, a nővérke úgy néz rám, mint a mérges pincér, akit kimozdítottam a konyhából a jó szagok közül, az orvos nem figyel oda, és hol vannak a családtagok, a barátok, a társak, nincs, aki velem együtt szenvedjen. Az apostol pedig nem is azt mondja, hogy szenvedj a másikkal együtt – hanem: szenvedd el a másikat. Elszenvedni a másikat azt jelenti, a másik lesz a passiód, és el kell szenvedned, mert így akarja az Isten, így jutunk Őhozzá, így rejti el önmagát, ez az Isten inkognitója. Egy a test -  és egy a lélek.
Mert igen, egy a lélek, noha a testen keresztül, a többin keresztül, a másikon keresztül vezet az út Istenhez, de mindig a lelket keressük. És tudom, hogy az anyaszentegyház, az egyház közössége, a gyülekezetem közössége, a velem együtt imádkozók közössége, a velem együtt szenvedők és az engem elszenvedők közössége annak az egyeztető és egyesítő Léleknek a munkája, aki Istennel megbékeltetett engem. Így mondja az apostol az Efézusi levél első szakaszának 10. Versében: az idők teljességének rendjére nézve Isten az Ő Lelke által ismét egybeszerkeszt magának a Krisztusban mindeneket, mind, amelyek a mennyben vannak, mind, amelyek a földön vannak. A Szentlélek munkája nyomán jut az ember békességre Istennel, a Szentlélek munkája nyomán éli át az ember, hogy lehetséges helyreállítani az Istennel megszakított egységünket, a Szentlélek munkája nyomán ízleljük meg, hogy ki lehet jönni a létrontásból. (Hamvas Béla erős szavát használom: létrontás.) Volna kiút a romlásból, van út az élet forrásához, - ez a Lélek munkája. Egy a lélek, - ez nemcsak azt jelenti, hogy egy a Szentlélek vagy Szentlélekből csak egy van (hagyjuk ezeket a dogmatikai matematikákat!), hanem, hogy ez a Lélek munkájának a lényege: ebben összegződik, az egyesítésben a Szentlélek ezernyi, véghetetlen gazdagságú munkája. Szinte majdnem panteista lesz az ember, amikor Isten Lelkének munkáját nézi a világban, mert mindenben ezt látja; mégis, ha össze kell mindezt fogni, akkor ez az egység lesz, ami visszavezet Istenhez, mert a Lélek: Isten, a Lélek Istenből való, és az isteni Lélek lehelete által van életünk. Egy a Lélek, és ezért egy a test. Ezért hát, testvéreim, nekünk is szól az apostol üzenete: igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében, mert egy a test és egy Lélek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Most van harmadik vasárnapja, hogy az Efézusi levél 4. részéről szólunk. Ezért szükségtelen hosszabban megismételnem, miért írta az apostol e sorokat. Láttuk már, az efézusi gyülekezet hamar elfelejtette az evangélium áldását, hogy a Krisztussal való egységünk, az Istennel való megbékélésünk emberi közösségeket is egységbe tud vonni. Sőt, csodálatos módon olyanokat tud közösségbe vonni, akik egyébként sem a kultúrájuk, sem a hagyományaik, sem a származásuk, sem a társadalmi állásuk szerint soha, semmiféle egységet egymással nem formáltak volna. Ez az anyaszentegyház titka. Márpedig, ha ezt elfelejtjük,  csakhamar megbomlik ez a csodálatos egység, amely a Szentlélek áldása és gyümölcse. Efézusban is mindjárt két párt lépett fel, mindkettő nagy igazságot hangsúlyozott. Volt egy igazság párt és volt egy szeretet párt. De láttuk, hogy ha nincs egység, ha nem élvezik a Szentlélek gyümölcsét és áldását, és nem tudnak a Lélek munkája nyomán egy testté lenni, akkor ezek a szembefordított igazságok kioltják egymást: az igazság szeretet nélkül kegyetlen, a szeretet igazság nélkül merő szentimentalizmus. És ez nyomban porba dönt mindent, és elvész az az áldás, amit Istentől kaptak.
Az apostol intései közül ma a harmadik tételt olvastam fel: miképpen elhívatásotoknak egy reménységében is hivattatok el. Erről az egy reménységről szeretnék ma szólni. Az 1960-70-es években egész egyházunkat áthatotta egy érdekes szellemi erjedés, amit abban az időben így fogalmaztak meg: a keresztyének újra felfedezték a reménąységet. Meg is született hamar az úgynevezett reménység teológiája, és azok, akik ezt képviselték, folyton arról beszéltek, hogy rosszul van megalkotva a keresztyén gondolkodás rendszere, s ezen változtatni kellene.  Mi mindig az elején kezdjük, Ádámnál és Évánál, és aztán, ha ügyesek vagyunk, el is jutunk a végére, a Jelenések könyvéhez. Tehát mindig a világ teremtésével kezdjük és csak aztán térünk rá az új, mennyei világra. Ők azonban azt mondták, hogy akkor mutatkozik meg a keresztyénség lényege, valódi ereje, az igazi keresztyén eszencia, hogyha mindezt megfordítjuk, és a reménységgel kezdjük. Meg kell mondjam, kedves testvéreim, volt némi igazság ebben.
A tétel egy korabeli filozófiai felismerésből sarjadt. Helmuth Plessner német antropológus fogalmazta ezt meg, hogy az ember tulajdonképpen sohasem teljes, hanem mindig van benne valami a jövőre-nyitottság. Az ember mindig elővételez valamit a jövőből. Valami még van előttem, de a mozgásirány nem az, hogy én megyek felé, hanem a jövőből elővételezem. Bibliai kifejezéssel az a foglaló. Isten foglalót adott nekünk, amikor Krisztus föltámadott. A Szentlélek pedig Isten szeretetének a záloga. A magyar ember jobban érti, ha azt mondom: kóstolót kaptunk az eljövendő világból. Tudjuk, mi a kóstoló, nem az egész, csak egy rész az egészből, de az egészből!
Egyszóval, elkezdték mondogatni, hogy a keresztyénség a reménység vallása, és ezért nagyon reménykednünk kell, és mindent gondolatot a reménységre kell felépíteni. Egy lelkész-konferencián, ahol ennek az irányzatnak az egyik lelkes képviselője csillogó szemekkel előadta, hogy ez a kereszténység lényege, és ami kétezer évig előttünk volt, az mind mellébeszélés, nem  számít (nos, igen, az újdonságot mindig így szokták bemutatni!), akkor felállt egy bölcs atyafi és azt mondta: kérem, nem kell a harkályt arra bíztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is. Vagyis nem kell a keresztyén embert arra bíztatni, hogy reménykedjen, ha keresztyén, reménykedni fog. Mindazonáltal, testvérek, ennek a bölcs, kicsit ironikus megjegyzésnek a fényében is engedjétek meg, hogy ráirányítsam a figyelmeteket arra a különös titokra, hogy Pál apostol most az érvelése a tengelyébe a reménységet teszi. Emlékszünk, azzal kezdte a buzdítást, hogy szenvedjétek el egymást szeretetben, alázattal, szelídséggel, hosszútűréssel, és igyekezzetek megtartani a békességnek a kötelékét, a lélek egységét! Ez a békesség kötele, ez volt az első egy! Majd folytatta mert egy a test és egy a lélek,  - az egyház egy test,  és ez az egy Lélek munkája. S mielőtt még tovább menne, és megfogalmazná, hogy ez a Lélekben való egységünk, a békességnek köteléke hogyan jelenik meg egészen konkrétan a gyülekezet életében, ideteszi középre, mintegy tengelyül ezt, amit mond: mert elhívatásotoknak egy reménységében hivattatok is el.
Az elhívás egy reménységéről beszél az apostol. Ezzel rögtön ki is mondja, hogy a keresztyének elhívottak. Isten munkája ez. Az elhívásnak pedig két oldala van. Ezért nem tudok egyetérteni a reménység teológusaival, akik azt mondják, hogy ami régen volt, elfelejtendő, a hagyományok sem számítanak, és csak a jövő felé kell nézni. Nem egészen.  A Jelenések könyvéből azt hallottuk, hogy a mennyei istentiszteleten elhangzó ének (az elhívás és a reménység dinamikájában) másra, mélyebb isteni titokra tanít bennünket. Azt énekli a mennyei kórus, hogy szent, szent, szent az Isten, mert minden általa teremtetett, majd így folytatja: és mindenek az Ő akaratáért vannak.
Vagyis, Istenben együtt van az életünk és az új életünk. Ezért olyan csodálatos, amit a négy mennyei alakról ír János apostol (akik a négy evangélista), hogy megtöbbszörözött szemeik vannak kívül és belül, elöl és hátul. Az evangélium mindent megmutat. A régiek szokták mondani az evangéliumokról, hogy szinoptikusok. Ez szó szerint azt jelenti, hogy együttlátók; de mondjam így: egyszerre látók. Vagyis az evangélisták nemcsak együtt tekintenek valamire, nemcsak ugyanazt nézik, és ugyanarról beszélnek, hanem egyszerre is látják azt, ami mögöttünk és előttük van; nevezetesen, hogy minden Isten által teremtetett, és minden az Ő akaratáért van. Ez az evangélium időszerkezete. Az evangélium, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, azt hirdeti, most, az utolsó időkben Jézus Krisztus által, amit Isten egykor, sok rendben és sok alkalommal hirdetett az atyáknak a prófétál által. Ugyanazt! Mert már a teremtésben el van rejtve titokzatos módon az ember üdvözítése.
Ha igaz, amit a filozófus megállapít, hogy az ember jövőre nyitottsággal él, és ha igaz, hogy sohasem teljes mostani állapotában, akkor azt kell mondjam, hogy ez a filozófus semmi egyebet nem tett, mint bölcsen felismerte, hogy mi következik abból, hogy  az ember sajátos teremtménye Istennek. Minden más élőlény, minden más teremtett elő-valóság sajátos bezártságban él. A biológiai egyedek a saját  fajuk reprodukciói. Lehet, hogy alakra, életkorra, képességekre, kondíciókra nézve különböznek, de a tízezer évvel ezelőtt élt cserebogár minden tekintetben ugyanolyan cserebogár, mint amelyik most él. Az ember viszont minden egyedében különbözik, egyikünk sem ismétlődik meg, nem is fog, minden emberi lét egyedi és páratlan. Ezért tölt el bennünket hihetetlen fájdalommal, ha valaki meghal, mert egy megismételhetetlen élet múlik el, és ezt nem tudjuk azzal elintézni, hogy folytatódik az unokákban. Minden emberi élet egyedi és különös. Isten akaratából van így, ezért mondjuk, hogy az ember az Isten képmása, és ez jelzi a mi megismételhetetlen voltunkat.
Ezért mikor az apostol az elhívás egy reménységéről szól, azt úgy kell értenünk, hogy Isten az övéit megszólítja, hívja, s akiket így  megérint, akiknek fölkínálja az evangélium áldó, szabadító erejét, azokat voltaképpen magához hívja. Néha így mondjuk: kihív, kihív abból az állapotból, amiben vagyunk; ahogy kihívta Ábrahámot és ígéretet adott neki, ahogyan kihívta a régi zsidókat Egyiptomból, és ígéret földjét adta nekik, ahogy kihívta a tanítványokat a csónakból s azt mondta nekik, hogy emberek halászai lesznek, ahogyan kihívta az őrjöngő Saulust a létrontásból, és apostollá tette,  - ugyanúgy hív ki egyen egyenként mindannyiunkat. Az elhívás egyszemélyes, névre szóló, ahogy a próféta mondja: ne félj, neveden szólítottalak, elválasztottalak – vagyis elhívtalak – az enyém vagy.
És ennek az elhívásnak  egy reménye van. A keresztyének egysége nem abban van, hogy Isten minden keresztyént egyféle módon, egyféleképpen, bármi szükségében, minden igényében, minden kérdésében ugyanúgy meghallgat. A keresztyén egység lényege az, hogy az elhívás reménysége egy. Mondhatnám úgy is, hogy ez a reménység olymódon egy, vagy egyforma, mint valami öntőminta, amelybe ha beleárad az életünk, hozzáformálódik, hozzáalakul  - nem kis harcok árán, tudom, nem kis küzdelmek árán, tudom. Mert azért annyi igazsága volt annak a reménység-teológiának, hogy az életünket a reménységünk formálja. Bizony, így van. A múlt megadja az életünk anyagát, a meghatározottságainkat, és eszmélkedvén, életkorra jutván, életterveket megfogalmazván, bizony nem is tudunk már önmagunkból kibújni, és másmilyenekké lenni, és hiába mondogatjuk: ha elölről kezdhetném, másképp csinálnám. Nem kezdhetjük elölről. Csak a remény az, amely formálhat és alakíthat minket, a remény nyitja meg számunkra azt a lehetőséget, hogy kilépjünk létállapotainkból.
Mi az elhívás? Azt az apostol: Isten kihívott bennünket a halálból az életbe. Ez az elhívás. Ez néha egészen döbbenetes, szinte felfoghatatlan. Azt olvassuk Ábrahámról, aki minden elhívott ősatyja, aki az ősminta, hogy vén korú volt már mikor Isten elhívta. Ur városában élt. Most mindenki gondolja el hirtelen magában, hogy melyik az a város a világban, ahol a legszívesebben élne, ahol a legkényelmesebben lehet élni, ahol a legjobban megszervezett az élet, ahol a legnagyobb a biztonság, – ez volt Ur városa. És Isten ezt a vénkorú Ábrahámot kihívta innen, elhívta egy elképesztő és abszurd kalandra: gyere ki, és adok neked egy földet, amit majd mutatok neked. És megáldalak és magot támasztok neked, utódot támasztok neked és megsokasítom a te utódaidat. És Ábrahám – mondja az apostol – reménység ellenére remélte, hogy Istennek ez az ígérete teljesül. Ez a keresztyén élet nagy dinamikája, nagy formáló ereje, hogy reménység ellenére formál bennünket az elhívásunk reménye. Mert, természetesen, sokféle reményünk van, ahogy mondottam is,  - s ezek a remények a múltból táplálkoznak. Volt egy divatos tudós kifejezés, tán még most is használják: futurológia. Amikor negyven-ötven éve a Római klub kezdte közzétenni, hogy mi lesz a kék bolygóval, mi lesz a lakóhelyünkkel, mi lesz ezzel a földdel, ha így folyik tovább a kizsákmányolása, ha az ember a maga salakját tolja ide-oda, és csak egyre nagyobb szeméthegyen ülünk, akkor a futurumot vázolták fel. A futurológia aszerint jósol, amit a tudósok a tények alapján összeállítottak. De futurológia az is, amikor az egyik ország háborúba akar menni a másik ellen, és a vezérkar készít egy logisztikai táblázatot: hányan vagyunk, mennyi a muníció, mire vagyunk képesek, és ha minden a haditerv szerint halad, győzni fogunk. Ez is futurológia. A gyerekeink és unokáink kapcsán is folyamatosan futurológiába merülünk: beíratom a gyereket egy jó iskolába, megtanul hét nyelvet, jó egyetemre jár majd, és e fiúból pap lesz, akárki meglássa, orvos, ügyvéd, diplomata lesz, karriert építünk neki. Ez is futurológia, a lehetséges tehetségünkből, adottságainkból próbálunk fölépíteni valamit.
Ugyan mit építhetett volna fel Ábrahám? Emlékszünk Sára bűbájos kacagására, amikor a Mamré tölgyesében Ábrahám sátorában Isten megerősíti Ábrahámnak az ígéretét? Sára kacag. Futurológiailag ez lehetetlen, - ez nem működik, ahogy szoktuk mondani. De Ábrahám reménység ellenére remélte. Erről beszél itt az apostol. Egy a ti reménységeteknek, mondja - egy a ti elhívásotoknak a reménysége. Mondottam, olyan ez, mint egy öntőminta, amelyben fölolvadunk, szinte megsemmisülünk, mert az elhívás erejében mindent revízió kell alá venni, mert keresztül kell menni a szívnek és a léleknek is ezen a rettenetes küzdelmén, a nagy összeütközésen, hogy mit mond a saját futurológiám és  mit ígér az Isten? S bizony nem akarok én ebben a szép fényes, racionalista, futurológus korban a bolondok közé besorolni, akik valami abszurd dologban reménykednek! Én egy biztos jövőt akarok fölépíteni, és egy biztos úton akarok járni. Lehet, hogy ez az út nem vezet messzire, de majd folytatódik a gyerekemben meg az unokámban. Micsoda őrlő, emberi kalkulusokat semmisítő, felolvasztó erő az Istennek kihívása: gyere ki, és mutatok és adok neked egy földet majd! Melyik az a föld, Uram? – Gyere ki, majd megmutatom. És támasztok neked magot. Nekem? – élemedett korú vagyok. – Gyere ki! És ebben a kihívásban (vagy elhívásban) formálódik és alakul át Ábrahám élete, és formálódik és alakul minden hívőnek az élete. De ez az öntőminta egy. És erre emlékezteti most Pál az efézusiakat: az igazság pártiakat, meg a szeretet pártiakat is. Mert mi az igazságunk reménység nélkül? Talán egy Charles Browson film vége, az pedig nem sok. Igazságot tesz Charles Browson, lepuffant minden ellenfelet, halomra van hányva a gonosz, és kész. Hősünk továbbmegy, boldogtalanul, lehajtott fejjel, és keresi a következő települést, ahol valamilyen erőszakos banda vagy korrupt seriff uralkodik, hogy őket is lepufogtassa. Végtelenített igazságtétel. Emlékszünk, amikor az Egyesült Államok a terrortámadás után meghirdette a végtelen igazságosság nevű háborút? Nos, úgy néz ki, testvérek, hogy igazság már nincs, de a háború végtelen lesz,  - mert ha nincs remény, mégpedig elhívás reménye, ha nincs isteni valóság, amely által az ember kiléphet, sőt ki kell lépnie abból, amit magának fölépített, akkor mi az igazság? És mi a szeretet reménység nélkül? Gyakran idézzük Pál apostoltól a Korinthusi levél 13. részéből a szeretet himnuszát, különösen a végét: most pedig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. És ezt úgy szoktuk értelmezni, hogy a szeretet mindent fölülmúl, a szeretet mindent meghalad, nem baj, ha nincsen hit, és nincsen remény, csak szeretet legyen! De nem ezt mondja Pál, hanem azt: megmarad a hit, a remény és a szeretet. Nem lehet a reménységünket a szeretetünk ellenébe fordítani, sőt, a reménység köti össze az igazságot és a szeretet. Nem az én reményem, nem a te reményed, nem az én kalkulusom és nem a te futurológiád, hanem az elhívás egy reménye. Mert amikor arról beszél, hogy Isten elhívta Ábrahámot, és ő reménység ellenére remélte, hogy az őt elhívó Isten hűséges lesz az ígérethez, akkor kimondjuk azt is, hogy miért kell felolvadnia, miért kell megsemmisülnie, porrá zúzatnia minden magunk által alkotott és fölépített jövőképnek, elvárásnak. Azért, mert minden jövőkép mindig kimarad valami. S ha ez kimaradt, nagy a nyomorúság.
A személyesség az. Mégpedig az isteni személyesség. A magunk által  tervezgetett jövő voltaképpen valami forgatókönyv. Abból bárkinek a nevét ki lehet venni, és bárki más nevét bele lehet írni. Pár éve a Tudományos Akadémiától elküldték nekem a magyar mezőgazdaság fejlesztésének a tervét. Nagy érdeklődéssel olvastam végig, bár nem sokat értek hozzá, megmondom őszintén. A 30. oldal után viszont azt mondtam: Alföld, helyébe lehetne írni Andalúziát is, Magyarország helyett beírhatnánk Korzikát, a személyek helyett beírhatnánk más személyeket, ez itt egy szerkezet, mechanizmus, egy működési elv. Ábrahám azonban nem abban bízott, hogy működni fog a terv, nem abban bízott, hogy Isten tud valamit, amit mi nem tudunk, Ő még tud a végén tekerni egyet, még van egy elem ebben a jövőbeli tervben, amit mi nem ismerünk, de majd a végén kiderül, hogy mégis ott volt, hogy lesz egy deus ex machina, mint a régi görög színházban, hogy a végén azért valami isteni belép és akkor minden megoldódik. Ő nem ebben bízott, ő Istenben bízott. Mert amikor Isten elhív vagy kihív, akkor magához hív.
Kihívott minden népet – énekeljük – magának... Minden népből, magának. Amikor Isten elhív bennünket, Szentlelke erejével hív el, és magához hív el, vele való életközösségre. Ezért tudott Ábrahám hinni, ezért tudta Ábrahám reménység ellenére való reményben megtenni az első, a második, a tizedik, a sokadik lépést, pedig mennyi minden ellene mondott neki. Ellene mondott a saját felesége, ellene mondtak az életkori adottságok, ellene mondott az, hogy neki, vénemberként kellett nekivágni a sivatagnak, rabló népek közé. De hitt. Éspedig miért hitt? Mert tudta, hogy Isten a halottakat is képes föltámasztani. Mert általa teremtetett minden, és az Ő akaratáért van minden. Mert aki minket teremtett, aki nekünk életet adott, az új életre is tud bennünket hívni. Ez a mi elhívásunk egy reménye. Kálvin azt mondja  (és ezzel fejezem be a mai szakasz magyarázatát): amikor Pál apostol azért esdekel, hogy az efézusiak az egy test és egy lélek egységét, a békesség kötelékében tartsák meg, és arra kéri őket, hogy alázattal, szelídséggel, hosszútűréssel szenvedjék el egymást szeretetben és adjanak bizonyságot elhívatottságukról, Isten által való megszólítottságukról, vajon hogyan juthatnának az elhívó Isten színe elé, ha nem ebben az egy reménységben lennének, segítenék, bátorítanák és buzdítanák egymást?! Kedves testvérek, kérlek én is titeket, hogy ebben az egy reményben bátorítsuk, buzdítsuk, és erősítsük egymást, igyekezvén megtartani a lélek egységét a békességnek kötelében.
Ámen